AZ RRF-8.1.1-25-2025-00001 AZONOSÍTÓSZÁMÚ,
AZ „ALAPELLÁTÁS FEJLESZTÉSE” CÍMŰ PROJEKT
HATÁSTANULMÁNY
KRÓNIKUS BETEGSÉGMENEDZSMENT
ORVOSSZAKMAI PROGRAM
VIZSGÁLT IDŐSZAK
2025. 07. 01 – 2026. 06. 30.
Készítette:
Országos Kórházi Főigazgatóság
Közbeszerzési, Pályázati és Műszaki Igazgatóság
Projektkoordinációs és Projekt Pénzügyi Elszámolási Főosztály
Minőségbiztosítási Monitoring Munkacsoport
Dokumentum lezárva: 2026. 07. 15.
Vezetői összefoglaló .................................................................................................................................... 13
Rövidítések jegyzéke .................................................................................................................................. 16
I. Bevezetés ..................................................................................................................................................... 19
1. A HET, illetve az Alapellátás fejlesztése projekt ................................................................. 19
1.1. Az alapellátás fejlesztésének stratégiai szerepe ............................................................. 20
1.2. Előzményprojektek és fejlesztési modellek ...................................................................... 23
1.2.1. Nemzetközi tapasztalatok ............................................................................................... 23
1.2.2. Magyarországi tapasztalatok .......................................................................................... 27
2. A hatástanulmány célja és időszerűsége .................................................................................... 33
2.1. Az egészségügyi reformok értékelésének kihívásai általában .................................. 33
2.2. Komplex intervenciók értékelése ......................................................................................... 35
2.3. A hatásvizsgálat jelentősége a döntéshozók számára .................................................. 36
2.4. Programértékelés és fenntarthatóság................................................................................. 38
2.5. Implementációs tudomány és az innovációk kiterjesztése az alapellátásban .... 39
2.6. Hatásvizsgálat és egészségügyi beruházások megtérülése ........................................ 42
2.7. Egészségügyi adatok és hatásmérés .................................................................................... 44
2.8. Népegészségügyi hatás és rendszerhatás .......................................................................... 46
2.9. A KBMP magyarországi alkalmazásának vizsgálata ...................................................... 47
3. Népegészségügyi mutatók .............................................................................................................. 49
3.1. A népegészségügyi mutatók szerepe az alapellátási reformok értékelésében ... 49
3.2. Magyarországi népegészségügyi mutatók ........................................................................ 50
4. Életmódbeli kockázatok ................................................................................................................... 55
5. Ellátórendszeri hiányosságok ........................................................................................................ 59
5.1. Humánerőforrás-hiány ............................................................................................................. 59
5.2. Területi és szocioökonómiai különbségek ........................................................................ 59
5.3. Betegutak fragmentáltsága ..................................................................................................... 60
5.4. Adminisztratív terhek növekedése ...................................................................................... 61
5.5. Információs rendszerek közötti interoperabilitás korlátozottsága ........................ 62
5.6. Magyarországi ellátórendszeri hiányosságok ................................................................. 63
6. A krónikus betegségmenedzsment jelentősége ...................................................................... 66
6.1. A krónikus betegségek népegészségügyi és ellátásszervezési kihívásai ............... 66
6.2. Krónikus betegségmenedzsment mint rendszertranszformáció ............................. 67
6.3. Krónikus betegségek és egészségügyi rendszer fenntarthatósága ......................... 69
2
6.4. A fogorvosi ellátás szerepe a krónikus betegségek megelőzésében és
gondozásában ....................................................................................................................................... 70
7. Hipotézisek ............................................................................................................................................ 71
I.7.1. Elsődleges hipotézisek (implementáció és működés) ............................................... 71
H1 – Implementációs teljesülés ................................................................................................. 71
H2 – Protokollalapú működés erősödése .............................................................................. 73
H3 – Team-alapú ellátás erősödése ......................................................................................... 73
H4 – Mérhetőség és auditálhatóság ......................................................................................... 74
I.7.2. Másodlagos hipotézisek (rendszerszintű és szervezeti hatások) .......................... 75
H5 – Betegutak szervezettségének javulása ......................................................................... 75
H6 – Heterogén hatások megjelenése ..................................................................................... 76
H7 – Hozzáférés és egyenlőtlenségek ..................................................................................... 77
H8 – Adminisztratív és erőforrás-terhelés változása ....................................................... 77
I.7.3. Explorativ hipotézisek (kimeneti és hosszabb távú hatások) ................................. 78
H9 – Ellátórendszeri igénybevétel alakulása ....................................................................... 78
H10 – Klinikai és rizikófaktor-kimenetek ............................................................................. 79
H11 – Finanszírozási fenntarthatóság .................................................................................... 80
H12 – Skálázhatóság és rendszerbe illeszthetőség ............................................................ 80
II. Helyzetelemzés és elméleti háttér .................................................................................................... 82
1. A magyar alapellátás struktúrája 2024-ig ................................................................................. 82
1.1. A háziorvosi rendszer finanszírozási és szakmai keretei ............................................ 82
1.2. Összefoglaló a fogorvosi alapellátásról .............................................................................. 84
1.3. Betöltetlen praxisok ................................................................................................................... 85
1.4. Integrált hibrid alapellátási modellek Magyarországon: a Hevesi modell mint
adaptív ellátásszervezési innováció ............................................................................................. 86
1.5. Az alapellátás digitális és interoperabilitási keretei az EHDS fényében ............... 88
2. A magyar krónikus betegállapot leírása az új protokollok előtt ....................................... 90
2.1. Krónikus betegállapot általában ........................................................................................... 90
2.2. Fogorvosi és krónikus betegségek összefüggései ......................................................... 91
2.2.1. Diabetes és fogászat ........................................................................................................... 92
2.2.2. Cardiovascularis betegségek (CVD) ............................................................................. 92
2.2.3. COPD ........................................................................................................................................ 92
3. Nemzetközi kitekintés: jó gyakorlatok a krónikus gondozásban ..................................... 93
3
3.1. A Krónikus Gondozási Modell (CCM) és elméleti keretei ............................................ 93
3.2. Nemzetközi betegség-menedzsment programok és protokollok ............................ 93
3.2.1. Németország: Strukturált DMP-k ................................................................................. 93
3.2.2. Egyesült Királyság: QOF teljesítményalapú rendszer ........................................... 94
3.2.3. Dánia: Integrált klinikai útvonalak ............................................................................... 94
3.2.4. Ausztrál innovációk és proaktív gondozási modellek .......................................... 94
3.3. Telemedicina szívelégtelenségben ....................................................................................... 94
4. Szakirodalmi áttekintés: a betegségmenedzsment hatása a morbiditási és
mortalitási mutatókra ............................................................................................................................ 95
5. Praxisközösségi modell: a háziorvosok, gyermekorvosok, fogorvosok és védőnők
együttműködésének hatása az ellátás színvonalára .................................................................. 96
5.1. Praxisközösségekről általában .............................................................................................. 96
5.2. A praxisközösség működésének előnyei és korlátai ..................................................... 98
5.3. Az APN szerepe a praxisközösségekben ............................................................................ 99
5.3.1 Az APN feladatai a praxisközösségben ........................................................................ 99
5.3.2. Az APN szerepe a krónikus betegmenedzsmentben .......................................... 100
5.3.3. Teamalapú együttműködés .......................................................................................... 100
5.3.4. Nemzetközi modellek ..................................................................................................... 100
5.3.5. A magyarországi alkalmazás lehetőségei ............................................................... 101
6. Jogszabályi és finanszírozási környezet .................................................................................. 101
6.1 Jogszabályi környezet .............................................................................................................. 101
6.1.1. Uniós szintű keretek ....................................................................................................... 101
6.1.2. Hazai jogszabályi keretek ............................................................................................. 102
6.1.3. NEAK-alapú operatív és szakmai szabályozás (KBM programok) ............... 103
6.1.4. Jogszabályi környezet jelentősége a program szempontjából ....................... 104
6.2 Finanszírozási környezet ....................................................................................................... 104
6.2.1. Alapfinanszírozás ............................................................................................................. 105
6.2.2. Kiegészítő finanszírozási elemek ............................................................................... 105
6.2.3. Ellátási tevékenységekhez kapcsolt finanszírozások hiánya .......................... 106
6.2.4. Krónikus Betegségmenedzsment finanszírozása ................................................ 106
6.3. Krónikus betegségek és az egészségügyi rendszer fenntarthatósága ................. 112
7. A Programhoz kapcsolódó NEAK finanszírozási háttérdokumentum és OKFŐ
szakmai nyilatkozat elemzése ......................................................................................................... 113
4
7.1. NEAK finanszírozási hátterdokumentum ....................................................................... 113
7.2. OKFŐ szakmai nyilatkozat .................................................................................................... 114
8. Az Európai Egészségügyi Adattér (EHDS) jelentősége, és kapcsolódása az
alapellátás fejlesztési folyamatokhoz ........................................................................................... 115
9. Orvosi döntéshozatal új dimenziói: mesterséges intelligencia az alapellátásban .. 118
III. Az új protokollok bemutatása ....................................................................................................... 121
1. Krónikus betegségmenedzsment (KBM) ................................................................................ 121
1.1. A pilot krónikus betegségmenedzsment program részletes bemutatása .......... 121
1.2. Strukturált, digitálisan támogatott háziorvosi munkarend ..................................... 121
1.3. Közös szakmai logika és gondozási modell.................................................................... 122
1.4. Multidiszciplináris csapatmunka és betegút-szervezés ............................................ 122
1.5. KBMP tananyagok, képzések ............................................................................................... 122
2. Az egyes krónikus betegségmenedzsment programok bemutatása ............................ 123
2.1. Krónikus kardiovaszkuláris betegségmenedzsment program (CVD) ................. 123
2.2. COPD krónikus betegségmenedzsment program ........................................................ 124
2.3. Hypertonia krónikus betegségmenedzsment program ............................................ 125
2.4. Diabétesz krónikus betegségmenedzsment program ............................................... 126
3. Változások a napi gyakorlatban ................................................................................................. 128
4. Elszámolás menete a háziorvos felé ......................................................................................... 129
5. Protokollok eddigi finomhangolása .......................................................................................... 130
5.1. A beteg beválasztás /betegbevonás kereteinek rugalmasabb kezelése ............. 130
5.2. A gondozási terv teljesítésének időbeli könnyítései .................................................. 131
5.3. A korábban elvégzett és a később megvalósuló vizsgálatok elfogadása ............ 131
5.4. Vizsgálati, jelentési és adminisztrációs szabályok pontosítása ............................. 131
5.5. A praxisok bevonásának és a működési kereteknek a finomhangolása ............. 132
5.6. Képzési és támogató elemek konkretizálása ................................................................. 132
5.7. A Hatástanulmány lezárását követően várható finomhangolás ............................ 132
6. Az APN feladatai a betegút során ............................................................................................... 133
6.1. Betegbevonás ............................................................................................................................. 133
6.2. Állapotfelmérés ......................................................................................................................... 133
6.3. Betegoktatás és egészségfejlesztés ................................................................................... 134
6.4. Utánkövetés ................................................................................................................................ 134
6.5.Telemonitorozás és digitális betegkövetés ..................................................................... 134
5
6.6. Dokumentáció és minőségbiztosítás ................................................................................ 135
IV. Módszertan ........................................................................................................................................... 136
1. Módszertani design és értékelési keretrendszer ................................................................. 136
2. Adatforrások és adatgyűjtési módszerek ............................................................................... 137
2.1. A Hatástanulmány adatforrásai és adatgyűjtési módszerei .................................... 137
2.2. Az adatelérhetőség mint vizsgálati dimenzió ............................................................... 138
3. Vizsgálati időkeret és elemzési időablakok ........................................................................... 138
4. Hipotézisek operacionalizálása és indikátorrendszer....................................................... 139
5. Gazdasági és erőforrás-hatékonysági elemzés ..................................................................... 141
6. Kvalitatív kutatási komponens és stakeholder-perspektívák ........................................ 142
7. Az eredmények integrált értékelési rendszere .................................................................... 143
7.1. Programteljesítés értékelése / output szint .................................................................. 144
7.2. Működési adaptációk és implementációs mintázatok értékelése / outcome szint
................................................................................................................................................................. 145
7.3. Rendszerszintű hatások értékelése / impact szint ..................................................... 147
7.4. Az értékelési szintek integrált összekapcsolása .......................................................... 148
7.5. Hipotézisek minősítési rendszere ..................................................................................... 149
V. Hatásvizsgálat – Az eredmények elemzése ................................................................................ 151
1. Fókuszcsoportos adatok elemzése ............................................................................................ 151
1. Szakmai-egészségügyi hatások .............................................................................................. 151
1.1. Háziorvosi, fogorvosi és finanszírozói interjúk eredményeinek elemzése ... 151
1.2. Kérdőívek eredményeinek elemzése ........................................................................... 153
2. Finanszírozási-gazdasági hatások ......................................................................................... 154
2.1. Háziorvosi, fogorvosi és finanszírozói interjúk eredményeinek elemzése ... 154
2.2. Kérdőívek eredményeinek elemzése ........................................................................... 157
3. Szervezeti hatások ....................................................................................................................... 158
3.1. Háziorvosi, fogorvosi és finanszírozói interjúk eredményeinek elemzése ... 158
3.2. Kérdőívek eredményeinek elemzése ........................................................................... 160
4. Betegoldali hatások ..................................................................................................................... 161
4.1. Háziorvosi, fogorvosi és finanszírozói interjúk eredményeinek elemzése ... 161
4.2. Kérdőívek eredményeinek elemzése ........................................................................... 163
5. Egészségnyereség ........................................................................................................................ 164
5.1. Háziorvosi, fogorvosi és finanszírozói interjúk eredményeinek elemzése ... 164
6
5.2. Kérdőívek eredményeinek elemzése ........................................................................... 166
6. Gazdasági hatás ............................................................................................................................ 167
6.1. Háziorvosi, fogorvosi és finanszírozói interjúk eredményeinek elemzése ... 167
6.2. Kérdőívek eredményeinek elemzése ........................................................................... 169
7. Hozzáférés ...................................................................................................................................... 170
7.1. Háziorvosi, fogorvosi és finanszírozói interjúk eredményeinek elemzése ... 170
7.2. Kérdőívek eredményeinek elemzése ........................................................................... 172
8. Digitális átállás és e-Egészségügyi hatások ........................................................................... 173
8.1. Háziorvosi, fogorvosi és finanszírozói interjúk eredményeinek elemzése ....... 173
8.2. Kérdőívek eredményeinek elemzése ............................................................................... 175
2. OKFŐ részéről rendelkezésre bocsátott nyers adatok elemzése .................................. 176
2.1. Az elemzés célja, adatforrása és értelmezési kerete .................................................. 176
2.2. Adatok elemzése a COPD krónikus betegség KBMP keretében történő
ellátásáról ............................................................................................................................................ 178
2.2.1. Az indikátorok országos teljesítményáttekintése ............................................... 178
2.2.2. A legmagasabb teljesülésű indikátorok ................................................................... 178
2.2.3. A legalacsonyabb teljesülésű indikátorok .............................................................. 179
2.2.4. Az indikátorok teljesülése ellátási típusonként ................................................... 179
2.2.5. Teljesülés indikátorkategóriák szerint .................................................................... 179
2.2.6. Az indikátorokkal érintett betegek átlagéletkora ............................................... 180
2.2.7. A betegszám vármegyénként és korcsoportonként ........................................... 180
2.2.8. A korcsoportok vármegyénkénti megoszlása ....................................................... 180
2.2.9. Átlagéletkor vármegyénként ....................................................................................... 181
2.2.10. A vármegyei betegszám és átlagéletkor kapcsolata ........................................ 181
2.2.11. Országos havi betegbevonzási trend ..................................................................... 181
2.3. Adatok elemzése a cardiovascularis krónikus betegség KBMP keretében történő
ellátásáról ............................................................................................................................................ 181
2.3.1. Az indikátorok országos teljesítményáttekintése ............................................... 182
2.3.2. A legmagasabb teljesülésű indikátorok ................................................................... 182
2.3.3. A legalacsonyabb teljesülésű indikátorok .............................................................. 182
2.3.4. Az indikátorok teljesülése ellátási típusonként ................................................... 183
2.3.5. Teljesülés indikátorkategóriák szerint .................................................................... 183
2.3.6. Az indikátorokkal érintett betegek átlagéletkora ............................................... 183
7
2.3.7. A betegszám vármegyénként és korcsoportonként ........................................... 183
2.3.8. A korcsoportok vármegyénkénti megoszlása ....................................................... 184
2.3.9. Átlagéletkor vármegyénként ....................................................................................... 184
2.3.10. A vármegyei betegszám és átlagéletkor kapcsolata ........................................ 184
2.3.11. Országos havi betegbevonzási trend ..................................................................... 185
2.4. Adatok elemzése a diabetes mellitus krónikus betegség KBMP keretében
történő ellátásáról ............................................................................................................................ 185
2.4.1. Az indikátorok országos teljesítményáttekintése ............................................... 185
2.4.2. A legmagasabb teljesülésű indikátorok ................................................................... 185
2.4.3. A legalacsonyabb teljesülésű indikátorok .............................................................. 186
2.4.4. Az indikátorok teljesülése ellátási típusonként ................................................... 186
2.4.5. Teljesülés indikátorkategóriák szerint .................................................................... 186
2.4.6. Az indikátorokkal érintett betegek átlagéletkora ............................................... 187
2.4.7. A betegszám vármegyénként és korcsoportonként ........................................... 187
2.4.8. A korcsoportok vármegyénkénti megoszlása ....................................................... 187
2.4.9. Átlagéletkor vármegyénként ....................................................................................... 187
2.4.10. A vármegyei betegszám és átlagéletkor kapcsolata ........................................ 188
2.4.11. Országos havi betegbevonzási trend ..................................................................... 188
2.5. Adatok elemzése a hypertonia krónikus betegség KBMP keretében történő
ellátásáról ............................................................................................................................................ 188
2.5.1. Az indikátorok országos teljesítményáttekintése ............................................... 188
2.5.2. A legmagasabb teljesülésű indikátorok ................................................................... 189
2.5.3. A legalacsonyabb teljesülésű indikátorok .............................................................. 189
2.5.4. Az indikátorok teljesülése ellátási típusonként ................................................... 189
2.5.5. Teljesülés indikátorkategóriák szerint .................................................................... 189
2.5.6. Az indikátorokkal érintett betegek átlagéletkora ............................................... 190
2.5.7. A betegszám vármegyénként és korcsoportonként ........................................... 190
2.5.8. A korcsoportok vármegyénkénti megoszlása ....................................................... 190
2.5.9. Átlagéletkor vármegyénként ....................................................................................... 191
2.5.10. A vármegyei betegszám és átlagéletkor kapcsolata ........................................ 191
2.5.11. Országos havi betegbevonzási trend ..................................................................... 191
2.6. A négy betegségprogram összehasonlító és integrált értelmezése ...................... 191
2.7. Módszertani korlátok és továbbfejlesztési igények .................................................... 193
8
3. Összefoglaló elemzés ...................................................................................................................... 194
3.1. A program alapvető működési eredménye ............................................................... 194
3.2. A kvalitatív és kérdőíves eredmények konvergenciája ........................................ 195
3.3. Az országos volumen és a Gondozási Tervek teljesülése ..................................... 195
3.4. A teljesítési folyamat dinamikája .................................................................................. 195
3.5. Betegségprogramok közötti különbségek ................................................................. 196
3.6. Az indikátorteljesülés szerkezete .................................................................................. 196
3.7. Szakmai-egészségügyi és betegoldali jelentőség ..................................................... 197
3.8. Szervezeti átalakulás és a szakdolgozói szerepek .................................................. 197
3.8.1. Az APN sajátos funkciója a KBMP működési modelljében .......................... 197
3.9. A horizontális szakértői egyeztetések rendszerszintű tanulságai ................... 199
3.10. Finanszírozási és gazdasági értelmezés ................................................................... 199
3.11. Hozzáférés, területi különbségek és méltányosság ............................................. 200
3.12. Digitális és adatvezérelt működés .............................................................................. 200
3.13. A program összképe ......................................................................................................... 200
3.14. A hipotézisek integrált értékelése .............................................................................. 201
3.15. Összegző következtetés .................................................................................................. 202
VI. Kockázatok és korlátok elemzése ................................................................................................ 204
1. Időtáv korlátja ................................................................................................................................... 204
2. Adathitelesség kérdései ................................................................................................................. 205
3. Rendszerszintű akadályok............................................................................................................ 206
4. Szakmai kockázatok ........................................................................................................................ 207
5. Módszertani kockázatok ............................................................................................................... 208
VII. Következtetések és javaslatok ..................................................................................................... 211
1. Szakpolitikai javaslatok ................................................................................................................. 211
2. Finanszírozási korrekciók ............................................................................................................ 213
3. Jövőkép................................................................................................................................................. 214
3.1. Új, digitális ellátási modellek, a telemedicina alkalmazási lehetőségei .............. 215
3.2. Mesterséges Intelligencia alkalmazási lehetőségei .................................................... 217
4. Fenntarthatósági elemzés ............................................................................................................. 217
4.1. A projektfinanszírozás lezárásából eredő kockázat ................................................... 218
4.2. A tartós finanszírozási modell kialakítása ..................................................................... 218
4.3. Költségvetési fenntarthatóság és megtérülés ............................................................... 220
9
4.4. Szakmai, szervezeti és humánerőforrás-fenntarthatóság ........................................ 220
4.4.1. Kompetenciaalapú feladatmegosztás ....................................................................... 221
4.4.2. Képzés, szupervízió és szakmai elfogadás ............................................................. 222
4.4.3. Telemedicina és az APN szerepe ................................................................................ 222
4.4.4. Munkaerőkapacitás és munkaterhelés .................................................................... 223
4.4.5. A fenntarthatóság szervezeti biztosítékai .............................................................. 224
4.4.6. Az APN szerepének intézményesítése ..................................................................... 224
5. Adat- és digitális fenntarthatóság ......................................................................................... 227
6. Javasolt átmeneti menetrend .................................................................................................. 227
5. A magyarországi egészségügyi alapellátási struktúra tervezett megújításának
jelenleg ismert részetei (2026) ....................................................................................................... 228
Mellékletek és Irodalomjegyzék .......................................................................................................... 230
M1. Felhasznált jogszabályok listája ............................................................................................. 230
M1.1. Európai uniós jogszabályok ............................................................................................. 230
M1.2. Hazai törvények .................................................................................................................... 230
M1.4. Miniszteri rendeletek ......................................................................................................... 231
M2. Interjúprotokollok, háziorvosi kérdőívminta .................................................................. 232
M2.1. Háziorvosi interjúprotokoll ............................................................................................. 232
M2.2. Háziorvosi kérdőívminta ................................................................................................... 232
M2.3. Fogorvosi interjúprotokoll ............................................................................................... 232
M2.4. NEAK interjúprotokoll ....................................................................................................... 232
M3. Módszertan ..................................................................................................................................... 232
M3.1. Módszertani megközelítés ................................................................................................ 232
M3.2. Célcsoportok és mintavétel .............................................................................................. 233
M3.2.1. Háziorvosi interjúk ...................................................................................................... 233
M3.2.2. Háziorvosi kérdőív ...................................................................................................... 235
M3.2.3. Fogorvosi interjúk........................................................................................................ 237
M3.2.4. Finanszírozói (NEAK) interjú .................................................................................. 238
M3.3. Adatgyűjtés módja ............................................................................................................... 239
M3.3.1. Interjúk ............................................................................................................................. 240
M3.3.2. Kérdőív ............................................................................................................................. 240
M3.3.3. Trianguláció ................................................................................................................... 241
M3.4. Kapcsolódás a Hatástanulmány hipotéziseihez ....................................................... 242
10
M3.4.1. Háziorvosi interjúk ...................................................................................................... 242
M3.4.2. Finanszírozói (NEAK) interjú .................................................................................. 242
M3.4.3. Fogorvosi interjúk........................................................................................................ 242
M3.5. Elemzési módszerek ........................................................................................................... 243
M3.5.1. Implementációs szintű elemzés (output) ........................................................... 243
M3.5.2. Működési adaptációk elemzése (outcome) ........................................................ 243
M3.5.3. Rendszerszintű plausibility-elemzés (impact) ................................................. 244
M3.5.4. Integrált interpretáció és trianguláció ................................................................. 244
M3.6. Adatvezérelt értékelési és adatelérhetőségi mátrix ............................................... 245
M3.6.1. Adatgazdák és elméleti adatáramlás .................................................................... 245
M3.6.2. Az elméleti és a jelenleg vizsgálható indikátorkészlet................................... 245
M4. Részletes táblázatok, ábrák és grafikonok ......................................................................... 246
M4.1. Táblázatok ............................................................................................................................... 246
M 4.1.1. KBMP_COPD_20250101_20260531 .................................................................... 246
M4.1.2. KBMP_CV_20250101_20260531............................................................................ 246
M4.1.3. KBMP_Dia_20250101_20260531 .......................................................................... 246
M4.1.4. KBMP_Hyper_20250101_20260531 .................................................................... 246
M4.1.5. KBMP_COPD_20250101_20260430 ..................................................................... 246
M4.1.6. KBMP_CV_20250101_20260430............................................................................ 246
M4.1.7. KBMP_Dia_20250101_20260430 .......................................................................... 246
M4.1.8. KBMP_Hyper_20250101_20260430 .................................................................... 246
M4.1.9. KBMP_COPD_20250101_20251231 ..................................................................... 246
M4.1.10. KBMP_CV_20250101_20251231 ......................................................................... 246
M4.1.11. KBMP_Dia_20250101_20251231 ........................................................................ 246
M4.1.12. KBMP_Hyper_20250101_20251231 ................................................................. 246
M4.2. Ábrák, grafikonok ................................................................................................................. 247
M5. A Programhoz kapcsolódó NEAK finanszírozási háttérdokumentum és OKFŐ
szakmai nyilatkozat ............................................................................................................................. 267
M5.1. NEAK finanszírozási háttérdokumentum ................................................................... 267
M5.2. OKFŐ szakmai nyilatkozat ................................................................................................ 267
M6. Kérdőív eredmények: Krónikus Betegségmenedzsment Program értékelése
háziorvosok körében ........................................................................................................................... 267
M7. KBMP adatvizualizáció ............................................................................................................... 267
11
M7.1. COPD_ábrák0531 ................................................................................................................. 267
M7.2. COPD_ábrák0430 ................................................................................................................. 267
M7.3. COPD_ábrák1231 ................................................................................................................. 267
M7.4. CV_ábrák0531 ....................................................................................................................... 267
M7.5.CV_ábrák0430......................................................................................................................... 267
M7.6. CV_ábrák1231 ....................................................................................................................... 267
M.7.7. DIA_ábrák0531 .................................................................................................................... 267
M7.8. DIA_ábrák0430 ..................................................................................................................... 267
M7.9. DIA_ábrák1231 ..................................................................................................................... 267
M7.10. HYPER_ábrák0531 ............................................................................................................ 267
M7.11. HYPER_ábrák0430 ............................................................................................................ 267
M7.12. HYPER_ábrák1231 ............................................................................................................ 267
M8. Szakirodalom, felhasznált irodalom .................................................................................... 268
12
Vezetői összefoglaló
A KBMP a krónikus betegek ellátását az epizodikus találkozások felől a tervezett,
protokollal szabályozott és visszamérhető gondozás irányába mozdítja el.
Az RRF „Alapellátás fejlesztése” projekt célja a magyar egészségügyi alapellátás szakmai,
szervezeti és technológiai megerősítése, a háziorvosi szerepkör bővítése, a lakóhelyközeli
szolgáltatások fejlesztése, valamint a szakellátás indokolatlan terhelésének mérséklése. A projekt
központi eleme a Krónikus Betegségmenedzsment Program (KBMP), amely a hypertoniával,
diabetes mellitusszal, cardiovascularis betegséggel, illetve krónikus obstruktív tüdőbetegséggel
(COPD) élők ellátását egységes, protokollal szabályozott és dokumentálható gondozási
folyamatba szervezi. A program jelentősége abban áll, hogy az alapellátás működését az
epizodikus, panaszvezérelt találkozások felől a tervezett, preventív szemléletű, rendszeresen
monitorozott és visszamérhető krónikus gondozás irányába mozdítja el. Lényeges elemei a
célcsoportba tartozó betegek azonosítása és bevonása, az állapot- és kockázatfelmérés, az egyéni
gondozási terv kialakítása, a meghatározott vizsgálatok és kontrollok elvégzése, az életmód- és
adherenciatámogatás, valamint a háziorvos, a szakdolgozó és a szakellátás közötti
feladatmegosztás és betegút-koordináció.
A Hatástanulmány vegyes módszertanú, formatív értékelésként a program
megvalósulását, működési hatásait és hosszabb távú rendszerpotenciálját vizsgálja.
A Hatástanulmány a program korai, intenzív implementációs időszakát értékeli, ezért nem
klasszikus klinikai hatásvizsgálat, hanem vegyes módszertanú, formatív implementáció- és
rendszerértékelés. A vizsgálat a rendelkezésre bocsátott országos aggregált teljesítési adatok, a
háziorvosi kérdőív, a háziorvosi és fogorvosi interjúk, a finanszírozói interjú, valamint a
horizontális szakértői egyeztetések eredményeit triangulációs logika szerint kapcsolja össze. A
kvantitatív elemzés a 2025. december 31-i, 2026. április 30-i és 2026. május 31-i
állapotfelvételekre épült. A vizsgálat output-, outcome- és impactszintet különített el: értékelte a
program végrehajtását és elérését, a praxisok működésében és munkamegosztásában
bekövetkező változásokat, valamint a hosszabb távú klinikai, gazdasági, hozzáférési és
rendszerszintű hatások valószínűsíthető irányát.
A KBMP 621 háziorvosi praxis részvételével országos léptékű megvalósítást ért el, a
tisztított május 31-i állományban 57 300 betegségprogram-szerepléssel.
A program 2026. áprilisában 621 háziorvosi praxis részvételével országos léptékű
implementációt ért el. A 2026. május 31-i adattisztított, teljesítési sávba sorolható állomány 57
300 betegségprogram-szereplést tartalmazott: 39 081 hypertonia-, 8 679 diabetes-, 5 657
cardiovascularis és 3 883 COPD-programszereplést. Mivel egy multimorbid beteg több
betegségprogramban is részt vehetett, ezek az értékek programszerepléseket, nem
szükségképpen egymástól különböző személyeket jelentenek. Az értékelhető állományból 39 190
programszereplés, azaz 68,4% érte el az előírt beavatkozások legalább 75%-át, míg 10 457
esetben, az értékelhető állomány 18,2%-ában teljesült a gondozási terv valamennyi előírt eleme.
Április és május között a 90–100%-os teljesítési sáv részaránya 27,8%-ról 40,6%-ra emelkedett,
ami arra utal, hogy a program súlypontja a betegbevonásról fokozatosan a már megkezdett
gondozási folyamatok előrehaladására helyeződött át.
Az indikátorteljesülés valamennyi betegségprogramban javult, ugyanakkor a teljesítés
mértékét jelentősen befolyásolta a vizsgálatok hozzáférhetősége és szervezési igénye.
Az indikátorok teljesülése mind a négy betegségprogramban javult. 2026. május 31-én az
indikátorteljesülés egyszerű átlaga a COPD-programban 58,3%, a cardiovascularis programban
13
66,5%, a diabetesprogramban 68,0%, a hypertoniaprogramban pedig 75,1% volt. A legmagasabb
teljesülés jellemzően a praxisban vagy standard laboratóriumi háttérrel rutinszerűen
elvégezhető vizsgálatoknál – például vérnyomásmérés, vérkép, éhomi vércukor, májfunkció,
lipidvizsgálat és egyes COPD-laborvizsgálatok – jelentkezett. Alacsonyabb teljesülés mutatkozott
az ismételt kontrollok, az antropometriai utánkövetés, egyes vesefunkciós vizsgálatok, a carotis
Doppler-ultrahang, a szemészeti szakvizsgálat, valamint más szakellátási vagy diagnosztikai
kapacitást igénylő elemek esetében. A különbségek részben a betegek eltérő programba lépési
időpontjával és a vizsgálatok esedékességével, részben a praxisok humánerőforrásával,
szervezeti felkészültségével, eszközellátottságával és a térségi szakellátási hozzáféréssel
magyarázhatók.
A program strukturáltabb betegkövetést és erősebb teammunkát eredményezett, de
jelentős szakmai, koordinációs és adminisztratív többletterheléssel járt.
A kvalitatív és kérdőíves eredmények megerősítették, hogy a KBMP strukturáltabbá tette a
krónikus betegek követését, rendszeresebbé tette a kontrollokat, erősítette a prevenciót, az
edukációt és a dokumentációs fegyelmet, továbbá több praxisban ösztönözte a team-alapú
feladatmegosztást. A praxisnővérek és szakápolók érdemi szerepet vállaltak a betegbehívásban,
a mérésekben, az állapotfelmérésben, az edukációban, az utánkövetésben és a dokumentációban.
Ugyanakkor a program jelentős szakmai, koordinációs és adminisztratív időráfordítást igényelt:
egy beteg havi szakmai menedzselése átlagosan 21–25 percet, az adminisztráció és
betegútszervezés további 20–23 percet jelentett. A válaszadók 45%-a nem tartotta a
finanszírozást a befektetett munkával arányosnak, 62,2%-uk pedig jelentős vagy kritikus
finanszírozási fejlesztést tartott szükségesnek. A hatások betegségprogram, indikátor, terület,
praxis-kapacitás és bevonási idő szerint heterogének voltak; ez nem a program
eredménytelenségét, hanem a megvalósítás környezeti és szervezeti érzékenységét mutatja.
Az adatelérhetőség önálló vizsgálati dimenzióvá vált: az aggregált adatok az
implementáció értékelését lehetővé tették, a betegszintű klinikai és gazdasági hatások
bizonyítását azonban nem.
A Hatástanulmány az adatelérhetőséget önálló vizsgálati dimenzióként kezeli. Elkülöníti az
elméletileg vizsgálható indikátorkészletet – ideértve az egyéni klinikai állapotváltozást, a teljes
betegutat, a szakellátási és kórházi eseményeket, a gyógyszeradherenciát, valamint a
költséghatékonyságot – attól az indikátorkészlettől, amely a rendelkezésre bocsátott aggregált
teljesítményadatokból, kérdőívekből és interjúkból ténylegesen értékelhető. Az aggregált adatok
alkalmasak voltak a program elérésének, volumenének, területi mintázatainak, teljesítési
sávjainak és implementációs előrehaladásának bemutatására, de nem tették lehetővé az egyéni
betegutak longitudinális rekonstruálását, a kiindulási és követési klinikai eredmények
összekapcsolását, illetve az oksági klinikai és gazdasági hatás bizonyítását. Ez nem kizárólag
módszertani korlát, hanem rendszerszintű tanulság: az adatvezérelt egészségügy következő
fejlesztési szintjét nem feltétlenül újabb adatok gyűjtése, hanem a már keletkező praxis-, NEAK-,
EESZT- és programadatok célhoz kötött, adatminimalizált, pszeudonimizált, auditálható és
szerepkör-alapú összekapcsolása jelenti. Az információs töredezettség az értékelés mellett az
ellátókat is érinti, mivel a háziorvos és a szakellátó sem minden esetben látja egységesen a beteg
teljes gondozási folyamatát.
A KBMP szakmailag releváns és országos léptékben működtethető modell,
továbbfejlesztés nélküli kiterjesztése azonban nem javasolt.
A Hatástanulmány következtetése szerint a KBMP szakmailag releváns, országos léptékben
működtethető gondozási modellt hozott létre, változtatás nélküli kiterjesztése azonban nem
javasolt. A következő szakaszban a program „második generációját” szükséges kialakítani. Ennek
14
fő elemei a programba lépéstől számított gördülő tizenkét hónapos gondozási ciklus, a klinikailag
indokolt tolerancia-időablakok, a betegek kockázati rétegzése, valamint egy közös
krónikusgondozási törzsmodul létrehozása, amelyhez betegségspecifikus kiegészítő modulok
kapcsolódnak. Multimorbid beteg esetében egyetlen integrált gondozási tervre és egységes
feladatlistára van szükség. A praxis saját kontrollja alatt álló indikátorokat külön kell választani a
szakellátási vagy diagnosztikai kapacitástól függő betegút-indikátoroktól. A kompetenciaalapú
teamműködést, az APN-ek és más szakdolgozók bevonását megfelelő képzéssel, szupervízióval,
felelősségi renddel és önálló finanszírozással kell intézményesíteni.
A
program
fenntarthatóságához
differenciált
finanszírozásra,
finanszírozott
teamkapacitásra, integrált digitális háttérre és többéves eredményértékelésre van
szükség.
A finanszírozásban a jelenlegi „mindent vagy semmit” elszámolás helyett többrétegű modell
javasolt: betegre és gondozási időszakra jutó alapdíj, komponens- vagy mérföldkőalapú díjazás,
mérsékelt minőségi ösztönző, valamint a beteg komplexitását, a deprivációt és a területi
működési nehézségeket figyelembe vevő kockázati korrekció. Külön finanszírozási elemet
igényel a szakdolgozói, APN-, dietetikusi, koordinátori és informatikai kapacitás. Digitális oldalon
az egyszeri adatrögzítés és többszörös, jogszerű felhasználás elvére épülő EESZT-integráció,
országos betegregiszter- és praxistükör-funkció, automatikus feladat- és kockázatjelzés, valamint
betegoldali digitális hozzáférés szükséges. A telemedicina és a távmonitorozás csak világos
klinikai protokollal, felelősségi renddel és személyes ellátási alternatívával vezethető be. A
folytatáshoz 12–24 hónapos átmeneti működési időszak, majd fokozatos országos kiterjesztés
indokolt, állandó módszertani és monitoringkapacitással, térségi együttműködéssel, valamint
legalább 2–3 éves – lehetőség szerint ötéves – klinikai, gazdasági és méltányossági
utánkövetéssel.
15
Rövidítések jegyzéke
ABC
Activity-Based Costing – tevékenységalapú költségszámítás
Ambulatory Blood Pressure Monitoring – 24 órás ambuláns vérnyomás-
ABPM
monitorozás
Ambulatory Care Sensitive Conditions – megfelelő alapellátással befolyásolható,
ACSC
elkerülhető kórházi felvételekkel összefüggő állapotok
AI
Artificial Intelligence – mesterséges intelligencia
APN
Advanced Practice Nurse – kiterjesztett hatáskörű ápoló
A NEAK tételes betegforgalmi jelentésének, illetve a KBMP-hez kapcsolódó
B300
jelentési struktúrának a jelölése
BPE
Basic Periodontal Examination – alapvető parodontális állapotfelmérés
CBI
Caries Risk Assessment – carieskockázat-értékelés
CCA
Cost-Consequence Analysis – költség–következmény elemzés
CCM
Chronic Care Model – Krónikus Gondozási Modell
CDM
Chronic Disease Management – krónikus betegségmenedzsment
CEA
Cost-Effectiveness Analysis – költséghatékonysági elemzés
COPD
Chronic Obstructive Pulmonary Disease – krónikus obstruktív tüdőbetegség
COVID–
Coronavirus Disease 2019 – a SARS-CoV-2 vírus által okozott megbetegedés
19
CRP
C-reactive protein – C-reaktív protein
CVD
Cardiovascular Disease – kardiovaszkuláris betegség
DALY
Disability-Adjusted Life Year – egészségkárosodással korrigált életév
DMP
Disease Management Programme – strukturált betegségmenedzsment-program
EESZT
Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Tér
EFOP
Emberi Erőforrás Fejlesztési Operatív Program
EFP
European Federation of Periodontology – Európai Parodontológiai Szövetség
EHDS
European Health Data Space – Európai Egészségügyi Adattér
EKG
Elektrokardiográfia, illetve elektrokardiogram
EU
Európai Unió
Forced Expiratory Volume in One Second – erőltetett kilégzési térfogat az első
FEV₁
másodpercben
Fast Healthcare Interoperability Resources – egészségügyi adatcsere- és
FHIR
interoperabilitási szabvány
16
FVC
Forced Vital Capacity – erőltetett vitálkapacitás
GDP
Gross Domestic Product – bruttó hazai termék
General Data Protection Regulation – az Európai Unió általános adatvédelmi
GDPR
rendelete
Global Initiative for Chronic Obstructive Lung Disease – a COPD nemzetközi
GOLD
szakmai kezdeményezése és irányelvi rendszere
H1–H12
A Hatástanulmányban megfogalmazott kutatási hipotézisek
HbA1c
Hemoglobin A1c – glikált hemoglobin
HCSCD / European Healthcare and Social Cost Database – Európai Egészségügyi és Szociális
EU
Költségadatbázis
HCSCD
HR
Human Resources – humánerőforrás
ICER
Incremental Cost-Effectiveness Ratio – inkrementális költséghatékonysági ráta
IESZC
Integrált Egészségügyi és Szociális Központ
IL-6, IL-8 Interleukin-6, interleukin-8 – gyulladásos jelátviteli fehérjék
KBM
Krónikus betegségmenedzsment
KBMP
Krónikus Betegségmenedzsment Program
LDL
Low-Density Lipoprotein – alacsony sűrűségű lipoprotein
LLM
Large Language Model – nagyméretű nyelvi modell
ML
Machine Learning – gépi tanulás
MMSZ
Magyar Máltai Szeretetszolgálat
MRC
Medical Research Council – Orvosi Kutatási Tanács
NCD
Non-Communicable Disease – nem fertőző betegség
NEAK
Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő
NHS
National Health Service – az Egyesült Királyság állami egészségügyi szolgálata
Organisation for Economic Co-operation and Development – Gazdasági
OECD
Együttműködési és Fejlesztési Szervezet
OENO
Orvosi Eljárások Nemzetközi Osztályozása
OKFŐ
Országos Kórházi Főigazgatóság
OMOP
Observational Medical Outcomes Partnership
OMOP
OMOP Common Data Model – az OMOP közös egészségügyi adatmodellje
CDM
OR
Odds Ratio – esélyhányados
17
Platform for Data in Primary Care – az alapellátási adatok francia
P4DP
platformprojektje
ProgrammE in Costing, resource use measurement and outcome valuation for Use
PECUNIA in multi-sectoral National and International health economic evaluAtions
Primary Health Care Activity Monitor for Europe – az európai alapellátás
PHAMEU tevékenységét és teljesítményét vizsgáló program
PHC
Primary Health Care – egészségügyi alapellátás
PHM
Population Health Management – populációs egészségmenedzsment
POCT
Point-of-Care Testing – betegellátás helyén végzett diagnosztikai vizsgálat
Practical, Robust Implementation and Sustainability Model – gyakorlati
PRISM
implementációs és fenntarthatósági modell
Periodontal Screening and Recording – parodontális szűrési és dokumentációs
PSR
rendszer
QALY
Quality-Adjusted Life Year – életminőséggel korrigált életév
Quality and Outcomes Framework – az angliai alapellátás minőségi és
QOF
eredményességi ösztönzőrendszere
RCT
Randomised Controlled Trial – randomizált kontrollált vizsgálat
Reach, Effectiveness, Adoption, Implementation, Maintenance – elérés,
RE-AIM
eredményesség, befogadás, megvalósítás és fenntartás
RRF
Recovery and Resilience Facility – Helyreállítási és Ellenállóképességi Eszköz
RUC
Reference Unit Cost – referencia-egységköltség
RWD
Real-World Data – valós ellátási környezetből származó adat
RWE
Real-World Evidence – valós ellátási adatokon alapuló bizonyíték
Systematic Coronary Risk Evaluation 2 – tízéves kardiovaszkuláris kockázat
SCORE2
becslésére szolgáló modell
SDG
Sustainable Development Goal – fenntartható fejlődési cél
SPE
Single Point of Entry – egységes belépési, illetve kapcsolódási pont
Time-Driven Activity-Based Costing – idővezérelt tevékenységalapú
TDABC
költségszámítás
TNF-α
Tumour Necrosis Factor Alpha – tumornekrózis-faktor-alfa
TSH
Thyroid-Stimulating Hormone – pajzsmirigy-stimuláló hormon
UHC
Universal Health Coverage – egyetemes egészségügyi lefedettség
WHO
World Health Organization – Egészségügyi Világszervezet
WONCA
World Organization of Family Doctors – Háziorvosok Világszervezete
XAI
Explainable Artificial Intelligence – magyarázható mesterséges intelligencia
18
I. Bevezetés
Jelen Hatástanulmány az RRF-8.1.1-25-2025-00001 azonosítószámú „Alapellátás fejlesztése”
projekt keretében megvalósuló fejlesztések szakmai, szervezeti, finanszírozási, betegoldali,
hozzáférési és digitális hatásainak átfogó értékelésére készült. A vizsgálat középpontjában a
Krónikus Betegségmenedzsment Program áll, amely a hipertóniával, 2-es típusú diabetes
mellitusszal, kardiovaszkuláris betegséggel, illetve krónikus obstruktív tüdőbetegséggel élő
betegek strukturált, protokollalapú és hosszú távú alapellátási gondozásának megerősítését
célozza. A program jelentősége túlmutat az egyes gondozási tevékenységek bevezetésén: az
alapellátás működési logikájának olyan átalakítását támogatja, amelyben nagyobb szerepet kap a
prevenció, a kockázati állapotok korai felismerése, a rendszeres betegkövetés, a team-alapú
munkamegosztás és az ellátási folyamatok egységesítése.
A Hatástanulmány célja annak feltárása, hogy a projekt végrehajtása során milyen korai és
középtávon értelmezhető változások jelentek meg az alapellátás működésében, továbbá milyen
feltételek szükségesek a kialakított modell fenntartható működtetéséhez és későbbi
kiterjesztéséhez. Az értékelés vegyes módszertani megközelítést alkalmaz: a szakirodalmi és
dokumentumelemzést, a jogi és finanszírozási környezet vizsgálatát, a szakmai interjúkat, a
kérdőíves adatfelvételt, a horizontális szakértői egyeztetéseket, valamint az OKFŐ által
rendelkezésre bocsátott aggregált programadatok elemzését egységes értelmezési keretben
kapcsolja össze. A vizsgálat ennek megfelelően nem kizárólag a számszerű teljesítést értékeli,
hanem a megvalósítás mechanizmusait, szervezeti környezetét, korlátait és továbbfejlesztési
lehetőségeit is bemutatja.
A Bevezetés elsőként a Helyreállítási és Ellenállóképességi Terv, illetve az „Alapellátás
fejlesztése” projekt szakpolitikai és programozási kereteit ismerteti, majd elhelyezi a fejlesztést a
magyar alapellátás jelenlegi helyzetében és korábbi reformfolyamataiban. Ezt követően
bemutatja a Hatástanulmány elkészítésének célját, tárgyát és indokoltságát, valamint azt a tágabb
egészségpolitikai összefüggésrendszert, amelyben a krónikus betegségmenedzsment fejlesztése
értelmezhető.
1. A HET, illetve az Alapellátás fejlesztése projekt
A COVID–19 világjárvány következtében az egészségügyi rendszerek működési korlátai,
strukturális hiányosságai és kapacitásproblémái világszerte felerősödtek, különösen a krónikus
betegségek ellátása és a preventív szolgáltatások területén. Az Európai Unió válaszaként
létrehozott NextGenerationEU program és annak központi eszköze, a Helyreállítási és
Ellenállóképességi Eszköz (RRF) célja, hogy a tagállamok gazdasági és társadalmi
ellenállóképességét megerősítse, valamint elősegítse a strukturális reformokat, különösen a
digitalizáció és a fenntarthatóság területén.
Magyarország Helyreállítási és Ellenállóképességi Terve (HET) ezen célkitűzésekkel
összhangban került kialakításra, és az egészségügyi komponens keretében kiemelt hangsúlyt
fektet az ellátórendszer hatékonyságának növelésére, a betegutak racionalizálására, valamint a
lakosság egészségi állapotának javítására. A HET egyik kulcsfontosságú felismerése, hogy az
19
egészségügyi rendszer hosszú távú fenntarthatósága nem biztosítható kizárólag a szakellátás
fejlesztésével, hanem elengedhetetlen az alapellátás strukturális megerősítése is.
1.1. Az alapellátás fejlesztésének stratégiai szerepe
Az alapellátás a teljes egészségügyi rendszer „belépési pontjaként” meghatározó szerepet játszik
a lakosság egészségi állapotának alakulásában, különösen a krónikus betegségek megelőzése,
korai felismerése és gondozása terén. A nemzetközi szakirodalom (WHO, OECD, Starfield-modell)
egyértelműen rámutat arra, hogy a jól működő, erős alapellátás:
minimalizálja a fekvőbeteg ellátást és jelentősen csökkenti a szükségtelen orvos-beteg
találkozásokat,
javítja az egészségi kimeneteket,
és mérsékli az egészségügyi egyenlőtlenségeket.
Az alapellátás fejlettségének egyik legfontosabb mérőszáma az úgynevezett elkerülhető vagy
potenciálisan megelőzhető kórházi felvételek (avoidable hospitalizations) aránya. Ezek olyan
esetek, amelyek megfelelő időben nyújtott, jó minőségű alapellátási szolgáltatásokkal, rendszeres
gondozással, korai felismeréssel vagy megfelelő betegkövetéssel nagy valószínűséggel
megelőzhetők lennének. A nemzetközi szakirodalom következetesen arra a következtetésre
jutott, hogy az erős alapellátási rendszerek alacsonyabb elkerülhető hospitalizációs arányokkal
járnak együtt, különösen olyan krónikus betegségek esetében, mint a cukorbetegség, a
szívelégtelenség, a hipertónia vagy a krónikus légzőszervi betegségek (Haggerty et al., 2013; Van
Loenen et al., 2016). Az alapellátás hozzáférhetősége és szervezettsége közvetlen hatással van a
betegutak alakulására. Franciaországi vizsgálatok kimutatták, hogy azokban a térségekben, ahol
alacsonyabb a háziorvosi ellátottság, magasabb az elkerülhető kórházi felvételek aránya. A
kutatások szerint a háziorvosok megfelelő rendelkezésre állása és a folyamatos betegkapcsolat
jelentősen csökkentheti az ambulánsan jól kezelhető betegségek miatt szükségessé váló kórházi
kezelések számát (Mercier et al., 2020).
A krónikus betegségek növekvő terhe mellett különösen fontossá válik az ellátás folytonossága
és koordinációja. Azokban az egészségügyi rendszerekben, ahol a betegek hosszú távon
ugyanazon alapellátó szolgáltatóhoz kapcsolódnak, rendszeres kontrollvizsgálatokban
részesülnek, és strukturált gondozási folyamatok működnek, alacsonyabb a sürgősségi ellátások
és a kórházi felvételek gyakorisága. Az alapellátás ilyen értelemben nem csupán „belépési pont”
az egészségügyi rendszerbe, hanem a betegutak szervezésének és koordinálásának egyik
legfontosabb intézménye (Haggerty et al., 2013).
A megfelelően működő alapellátás az egészségügyi szolgáltatások igénybevételének szerkezetét
is kedvezően befolyásolja. A korai diagnózis, a rendszeres monitorozás és a preventív
beavatkozások lehetővé teszik, hogy a betegségek kezelése még azelőtt megtörténjen, mielőtt
akut állapotromlás vagy kórházi ellátást igénylő szövődmény alakulna ki. Ennek következtében
csökken a sürgősségi osztályok terhelése, mérséklődik a fekvőbeteg-ellátás iránti igény, és javul
az egészségügyi erőforrások felhasználásának hatékonysága (Somé et al., 2024). Kanadai
tapasztalatok arra is rámutattak, hogy az alapellátás finanszírozási modellje jelentős hatással
lehet ezen eredményekre: az olyan finanszírozási konstrukciók, amelyek ösztönzik a folyamatos
20
betegkövetést és a komplex gondozást, alacsonyabb elkerülhető hospitalizációs arányokkal
társulnak (Somé et al., 2024).
Az alapellátás erőssége végső soron a lakosság egészségi állapotában és várható élettartamában
is megjelenik. Az időben nyújtott alapellátási szolgáltatások hozzájárulnak a betegségek korai
felismeréséhez, a kockázati tényezők kezeléséhez, valamint a krónikus állapotok kontrolljához,
ezáltal csökkentve a súlyos szövődmények és a korai halálozás kockázatát. Nemzetközi
összehasonlító vizsgálatok szerint azokban az országokban, ahol az alapellátás erősebb
koordinációs, hozzáférési és gondozási funkciókkal rendelkezik, kedvezőbb népegészségügyi
mutatók és jobb egészségi kimenetek figyelhetők meg (Schäfer et al., 2019; Haggerty et al., 2013).
Ugyanakkor a szakirodalom hangsúlyozza, hogy az alapellátás önmagában nem képes valamennyi
egészségügyi probléma megoldására. Az egészségi állapotot és a várható élettartamot számos
további tényező is befolyásolja, többek között a társadalmi-gazdasági helyzet, az oktatás, a
lakhatási körülmények, az egészségügyi infrastruktúra fejlettsége, valamint a lakosság
egészségmagatartása. Mindezek ellenére széles körű tudományos konszenzus alakult ki arról,
hogy az erős, jól hozzáférhető és megfelelően finanszírozott alapellátás az egyik
legköltséghatékonyabb eszköz az elkerülhető kórházi felvételek csökkentésére, a betegutak
racionalizálására, valamint a lakosság egészségi állapotának javítására.
A további nemzetközi szakirodalom is egyre egyértelműbben igazolja, hogy az erős alapellátási
rendszerek nem csupán az egészségügyi szolgáltatások első kapcsolódási pontját jelentik, hanem
meghatározó szerepet töltenek be a lakosság egészségi állapotának javításában, a korai halálozás
csökkentésében és az egészségügyi egyenlőtlenségek mérséklésében is. Az alapellátás hatása
túlmutat az egyes betegségek kezelésén: olyan rendszerszintű funkciókat lát el, amelyek
elősegítik az egészségmegőrzést, a prevenciót, a korai felismerést, valamint a betegek hosszú távú
követését és gondozását. A kutatások szerint azokban az országokban, ahol az alapellátás
szervezettsége, hozzáférhetősége és koordinációs szerepe erősebb, kedvezőbb népegészségügyi
mutatók figyelhetők meg. Az alapellátás fejlettsége összefüggést mutat a lakosság egészségi
állapotával, a megelőzhető halálozás alacsonyabb szintjével, valamint az egészségügyi
ellátórendszer hatékonyabb működésével. Az időben elérhető alapellátási szolgáltatások
csökkentik a sürgősségi és kórházi ellátások szükségességét, javítják a krónikus betegségek
kontrollját, és lehetővé teszik a kockázati tényezők korai felismerését (Kringos et al., 2013; Baker,
2023).
Az alapellátás különösen fontos szerepet játszik a krónikus, nem fertőző betegségek kezelésében.
A strukturált, folyamatos gondozásra épülő modellek elősegítik a hipertónia, a diabétesz, a
krónikus légzőszervi betegségek és más hosszú távú állapotok korai felismerését, rendszeres
monitorozását és hatékony kezelését. A preventív szolgáltatások, az egészségnevelés, az életmód-
tanácsadás és a betegedukáció integrálása az alapellátásba hozzájárul a szövődmények
megelőzéséhez, a hospitalizációk csökkentéséhez és az egészségi kimenetek javításához (Lee et
al., 2007; Stange et al., 2023).
A szakirodalom kiemeli azt is, hogy az alapellátás az egészségügyi egyenlőtlenségek
mérséklésének egyik leghatékonyabb eszköze. Az erős alapellátási rendszerek képesek elérni
azokat a társadalmi csoportokat is, amelyek egyébként korlátozottabban férnek hozzá az
egészségügyi szolgáltatásokhoz. A közösségi jelenlét, a lakóhelyközeli ellátás, valamint a helyi
21
szükségletekhez igazított programok révén javulhat a hátrányos helyzetű népességcsoportok
ellátása,
ezáltal
csökkenthetők
a
társadalmi-gazdasági
státuszhoz
kapcsolódó
egészségkülönbségek (Araújo et al., 2024). Az alapellátás ezen túlmenően hozzájárul az
egészséget meghatározó társadalmi tényezők – például az oktatás, a foglalkoztatottság vagy az
egészségtudatosság – kezeléséhez is, különösen akkor, ha szoros kapcsolatban működik a helyi
közösségekkel és más közszolgáltatásokkal. Nemzetközi tapasztalatok szerint az alapellátás
megerősítése különösen jelentős egészségnyereséget eredményezhet a sérülékeny és alacsony
jövedelmű populációk körében. Brazíliában például az alapellátási szolgáltatások kiterjesztése
több mint egymillió ember vizsgálata alapján kimutatható módon csökkentette a mortalitást a
városi szegény lakosság körében (Hone et al., 2020). Hasonló eredmények figyelhetők meg
Ausztrália távoli térségeiben is, ahol a helyi alapellátási kapacitások fejlesztése javította az
egészségi kimeneteket és növelte az ellátáshoz való hozzáférést (Reeve et al., 2015). Latin-
amerikai tapasztalatok arra is rámutatnak, hogy az alapellátás fejlesztése kedvező hatással lehet
az anyai és csecsemőhalálozási mutatókra, különösen a korábban alulellátott régiókban (Chávez-
Llanos, 2026).
Mindazonáltal a szakirodalom hangsúlyozza, hogy az alapellátás pozitív hatásai nem
automatikusan érvényesülnek. Az egészségnyereség feltétele a megfelelő finanszírozás, a stabil
humánerőforrás-kapacitás, a szakmai protokollok alkalmazása, valamint a hosszú távú
szakpolitikai elkötelezettség. Azokban a rendszerekben, ahol az alapellátás alulfinanszírozott
vagy nem rendelkezik megfelelő szakmai és informatikai háttérrel, az elérhető egészségnyereség
jelentősen korlátozott lehet (Kringos et al., 2013; Stange et al., 2023). Ez különösen aktuális
kihívás a krónikus betegségek növekvő terhe mellett, ahol az alapellátás szerepe egyre inkább az
egészségügyi rendszer fenntarthatóságának egyik kulcstényezőjévé válik.
Az alapellátás stratégiai jelentőségét ma már nem csupán egyes szakmai programok vagy
egészségpolitikai irányzatok hangsúlyozzák, hanem széles körű nemzetközi tudományos és
szakpolitikai konszenzus is alátámasztja. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO), az OECD,
valamint számos vezető nemzetközi egészségügyi szervezet az alapellátást az egészségügyi
rendszerek egyik legfontosabb pillérének tekinti. Az alapellátás szerepe túlmutat az első beteg-
orvos találkozáson: olyan integráló funkciót tölt be, amely összekapcsolja a prevenciót, a
diagnosztikát, a gondozást, a rehabilitációt és szükség esetén a szakellátás igénybevételét,
miközben biztosítja az ellátás folyamatosságát és koordinációját. A modern alapellátási szemlélet
gyökerei az 1978-as Alma-Ata Nyilatkozatig vezethetők vissza, amely elsőként fogalmazta meg,
hogy az egészséghez való hozzáférés alapvető emberi jog, és ennek biztosításában az
alapellátásnak központi szerepet kell betöltenie. Ezt a megközelítést a WHO 2008-as World
Health Report jelentése tovább erősítette, majd az Asztanai Nyilatkozat 2018-ban ismételten
megerősítette, hangsúlyozva, hogy az alapellátás fejlesztése elengedhetetlen az egyetemes
egészségügyi lefedettség (Universal Health Coverage – UHC), valamint a fenntartható fejlődési
célok (SDG-k) megvalósításához (Barkley et al., 2020; The Lancet, 2018).
A nemzetközi kutatások következetesen azt mutatják, hogy azokban az országokban, ahol az
alapellátás jól szervezett, könnyen hozzáférhető és megfelelő szakmai kompetenciákkal
rendelkezik, kedvezőbb népegészségügyi mutatók figyelhetők meg. Starfield és munkatársai már
a 2000-es évek elején rámutattak arra, hogy az erős alapellátási rendszerek összefüggésben
állnak az alacsonyabb mortalitással, a hosszabb várható élettartammal, a jobb egészségi állapottal
22
és az egészségügyi egyenlőtlenségek mérséklődésével (Starfield et al., 2005). Későbbi vizsgálatok
ezt tovább erősítették, kimutatva, hogy a lakosság egészségügyi szükségletei nagyobb arányban
teljesülnek azokban az országokban, ahol az alapellátás erősebb koordinációs, hozzáférési és
gondozási funkciókkal rendelkezik (Schäfer et al., 2019).
Az alapellátás nem csupán egészségügyi szolgáltatás, hanem egyben egészségpolitikai és
társadalompolitikai eszköz is. Kiemelt szerepe van az egészséget befolyásoló társadalmi tényezők
kezelésében, az egészségügyi egyenlőtlenségek mérséklésében, valamint a sérülékeny társadalmi
csoportok elérésében. Az alapellátás közösségi beágyazottsága lehetővé teszi, hogy az
egészségügyi rendszer ne kizárólag betegségekre reagáljon, hanem aktívan részt vegyen az
egészségmegőrzésben, a korai beavatkozásokban és a lakossági egészségtudatosság
fejlesztésében is (Glazier, 2007; Barkley et al., 2020).
Az OECD-országok tapasztalatai arra is rámutatnak, hogy az alapellátás fejlesztése nemcsak
egészségnyereséget eredményezhet, hanem hozzájárulhat az egészségügyi rendszerek
fenntarthatóságához is. A korai diagnózis, a preventív szolgáltatások, a krónikus betegek
rendszeres gondozása és a betegutak koordinációja révén csökkenthető a költséges szakellátási
és fekvőbeteg-ellátási szolgáltatások igénybevétele. Ennek következtében az alapellátás a legtöbb
fejlett egészségügyi rendszerben nem pusztán ellátási szintként, hanem a teljes rendszer
működését meghatározó stratégiai infrastruktúraként jelenik meg (Scott és Jan, 2011; National
Academies of Sciences, Engineering, and Medicine, 2021). Ugyanakkor a szakirodalom
hangsúlyozza, hogy az alapellátás megerősítése önmagában nem elegendő. A sikeres
reformokhoz megfelelő finanszírozásra, politikai elkötelezettségre, stabil humánerőforrás-
kapacitásra, korszerű informatikai rendszerekre és hatékony szakmai irányításra van szükség. A
COVID–19 világjárvány különösen világosan rámutatott arra, hogy azok az egészségügyi
rendszerek bizonyultak ellenállóbbnak, amelyek erős alapellátási háttérrel rendelkeztek, és
képesek voltak a lakosságot helyi szinten elérni, monitorozni és támogatni. Mindez tovább
erősítette azt a nemzetközi felismerést, hogy az egészségügyi rendszerek hosszú távú
fenntarthatóságának és ellenállóképességének egyik legfontosabb feltétele az erős, integrált és
megfelelően finanszírozott alapellátás.
A hazai kutatások ezt megerősítik: a preventív szolgáltatások elérhetősége és az alapellátás
teljesítménye szoros összefüggést mutat a korai halálozással és az egészségügyi ellátás
igénybevételével (Sándor et al., 2018; 2020). Ugyanakkor a magyar alapellátási rendszer
működésében számos strukturális kihívás azonosítható, - többek között - a kapacitáshiány és
praxisbetöltetlenség, a preventív tevékenységek alacsony aránya, a fragmentált ellátási
folyamatok, valamint a finanszírozási ösztönzők korlátozott hatékonysága (Sándor et al., 2016;
Pálinkás et al., 2019). E kihívások kezelésére az elmúlt évtizedben több, egymásra épülő
fejlesztési program indult Magyarországon.
1.2. Előzményprojektek és fejlesztési modellek
1.2.1. Nemzetközi tapasztalatok
A nemzetközi szakirodalom az elmúlt években egyre nagyobb figyelmet fordított a
multidiszciplináris alapellátási csapatok és a közösségi alapú integrált ellátási modellek hosszú
távú hatásainak vizsgálatára. A kutatások közös megállapítása, hogy az egészségügyi
23
szakemberek – különösen a háziorvosok, ápolók, dietetikusok, gyógytornászok, egészségfejlesztő
szakemberek, mentálhigiénés szakemberek és szociális munkások – együttműködésére épülő
modellek kedvezőbb egészségi kimeneteket eredményeznek, mint a hagyományos, elsősorban
orvosközpontú ellátási formák.
A közösségi alapú multidiszciplináris ellátási modellek különösen jelentős eredményeket
mutattak az idősebb, több krónikus betegséggel élő populációk körében. Szisztematikus
áttekintések és meta-analízisek alapján az ilyen programok javítják a betegek funkcionális
állapotát, növelik az önálló életvitel fenntartásának esélyét, valamint hozzájárulnak az
életminőség javulásához (Hayes et al., 2024). Az eredmények arra utalnak, hogy a komplex
gondozási szükségletekkel rendelkező betegek esetében a multidiszciplináris megközelítés nem
csupán egészségügyi, hanem szociális és életviteli szempontból is kedvezőbb eredményeket
biztosíthat.
A nemzetközi tapasztalatok szerint a multidiszciplináris csapatok működése a kórházi ellátások
igénybevételére is kedvező hatást gyakorol. A vizsgálatok csökkent hospitalizációs arányt
mutattak ki azon betegek körében, akik integrált közösségi alapú gondozási programokban
vettek részt. Ennek hátterében elsősorban a betegségek korábbi felismerése, a rendszeres
állapotkövetés, a gondozási folyamatok jobb koordinációja, valamint a szövődmények
megelőzésére irányuló aktív beavatkozások állnak (Hayes et al., 2024; Alharthi, 2025). A kórházi
felvételek csökkenése nemcsak a betegek számára jelent kedvezőbb életminőséget, hanem az
egészségügyi rendszer fenntarthatóságát is támogatja.
A multidiszciplináris működés különösen fontos szerepet játszik a krónikus betegségek
menedzsmentjében. A különböző szakmai kompetenciák összehangolása lehetővé teszi, hogy a
betegellátás ne kizárólag az akut problémák kezelésére koncentráljon, hanem a hosszú távú
egészségi állapot fenntartására, a rizikófaktorok csökkentésére és az életmódbeli változások
támogatására is. A kutatások szerint az ilyen modellek hatékonyabb betegedukációt, jobb
terápiás adherenciát és eredményesebb gondozási folyamatokat eredményeznek, különösen a
diabétesz, a szív- és érrendszeri betegségek, valamint a krónikus légzőszervi kórképek esetében
(Carrier és Newbury, 2016; Alhumainy et al., 2024).
A betegoldali eredmények mellett a multidiszciplináris alapellátási modellek jelentős szervezeti
előnyökkel is járnak. A feladatok megfelelő delegálása révén javulhat az egészségügyi erőforrások
kihasználása, csökkenhet az orvosokra nehezedő adminisztratív és gondozási teher, valamint
hatékonyabbá válhat az ellátási folyamatok szervezése. A legújabb áttekintő tanulmányok szerint
a
multidiszciplináris
csapatok
hozzájárulhatnak
az
egészségügyi
rendszer
költséghatékonyságának javításához, miközben növelik a betegek elégedettségét és az ellátás
minőségét (Jokelin et al., 2025; Goh et al., 2022). Ugyanakkor a szakirodalom arra is rámutat, hogy
a multidiszciplináris modellek sikeres működésének feltétele a megfelelő szervezeti háttér és a
szerepkörök egyértelmű meghatározása. Az együttműködést akadályozhatják a kommunikációs
nehézségek, a kompetenciahatárok bizonytalansága vagy az eltérő szakmai kultúrák. Ennek
megfelelően a nemzetközi tapasztalatok szerint az ilyen programok eredményessége nem
pusztán a résztvevő szakmák számától, hanem az együttműködés minőségétől, a koordinációs
mechanizmusoktól és a közös szakmai célok meglététől függ (Alhumainy et al., 2024; Carrier és
Newbury, 2016).
A magyarországi alapellátási fejlesztések nemzetközi összehasonlításban sem tekinthetők
elszigetelt kezdeményezéseknek. Az elmúlt két évtizedben Európa számos országában indultak
24
olyan reformok, amelyek célja az alapellátás integrációjának erősítése, a különböző egészségügyi
és szociális szolgáltatások összehangolása, valamint a krónikus betegek komplexebb,
koordináltabb ellátásának megteremtése volt. A reformok hátterében az a felismerés állt, hogy az
idősödő népesség, a multimorbiditás növekedése és a krónikus betegségek terjedése olyan
ellátási szükségleteket eredményez, amelyek a hagyományos, széttagolt egészségügyi struktúrák
keretei között egyre nehezebben kezelhetők (Kringos et al., 2015; Goodwin és Ferrer, 2013).
Az európai integrált alapellátási modellek jelentős változatosságot mutatnak. Egyes országok
elsősorban szervezeti integrációra törekedtek, míg mások a finanszírozási ösztönzők, az
informatikai rendszerek vagy a betegutak koordinációjának fejlesztésére helyezték a hangsúlyt.
A szakirodalom ugyanakkor arra utal, hogy az eltérő megoldások mögött közös célok húzódnak
meg: a betegközpontúság erősítése, a szolgáltatások közötti koordináció javítása, valamint a
megelőzés és a krónikus gondozás szerepének növelése (Antunes és Moreira, 2011). Az egyik
legismertebb európai példa az olasz „Casa della Salute” modell, amely a különböző egészségügyi
szolgáltatások térbeli és szervezeti integrációjára épül. A modell lényege, hogy a háziorvosok,
szakdolgozók, szakorvosok, prevenciós szakemberek és egyéb szolgáltatók egy közös ellátási
környezetben működnek együtt, ezáltal javítva a kommunikációt, a betegutak szervezettségét és
a szolgáltatások hozzáférhetőségét. A tapasztalatok szerint a szolgáltatások egy helyre történő
koncentrálása nemcsak a betegek számára jelent egyszerűbb ellátási folyamatokat, hanem
elősegíti a szakemberek közötti együttműködést és a gondozási folyamatok integrációját is
(Bonciani et al., 2016). Közép- és Kelet-Európában szintén számos olyan fejlesztés indult, amely
az alapellátás integrációját és a krónikus betegségek hatékonyabb kezelését célozta. A Világbank
elemzése szerint Horvátország, Lengyelország és több más ország olyan pilotprogramokat
valósított meg, amelyek a háziorvosok koordinációs szerepének erősítésére, a multidiszciplináris
együttműködés fejlesztésére, valamint a betegutak szervezettebb menedzselésére épültek. Ezek
a programok rámutattak arra, hogy az integrált ellátás sikeressége jelentős mértékben függ a
helyi szervezeti, finanszírozási és szakpolitikai környezettől, ezért az egyes országok nem
egyszerűen átveszik egymás modelljeit, hanem saját rendszerük adottságaihoz igazítják azokat
(Somanathan et al., 2019).
Az integrált alapellátási modellek kialakítása ugyanakkor jelentős kihívásokkal is jár. A legtöbb
európai egészségügyi rendszer történetileg elsősorban akut betegségek kezelésére és
intézményközpontú működésre épült, ezért a megelőzésre, a hosszú távú gondozásra és a
szolgáltatások közötti koordinációra épülő modellek bevezetése gyakran szervezeti és kulturális
változásokat igényel. A Project INTEGRATE eredményei szerint a sikeres integráció egyik
legfontosabb feltétele a megfelelő szakmai vezetés, az érintett szereplők közötti bizalom
kialakítása, valamint a változásmenedzsment tudatos alkalmazása (Goodwin és Ferrer, 2013).
A reformok értékelésének kérdése szintén kiemelt jelentőségűvé vált Európában. A PHAMEU
(Primary Health Care Activity Monitor for Europe) program és az arra épülő kutatások olyan
értékelési keretrendszereket dolgoztak ki, amelyek lehetővé teszik az alapellátás erősségének,
hozzáférhetőségének, koordinációs képességének és teljesítményének összehasonlítását. Az
eredmények következetesen azt mutatták, hogy az erősebb alapellátással rendelkező országok
kedvezőbb egészségi kimeneteket, alacsonyabb egészségügyi egyenlőtlenségeket és hatékonyabb
erőforrás-felhasználást tudnak felmutatni (Kringos et al., 2015). Különösen tanulságos a lengyel
PHC Plus program tapasztalata, amely az integrált alapellátás gyakorlati megvalósítását és annak
mérési lehetőségeit vizsgálta. A program egyik legfontosabb tanulsága az volt, hogy az integráció
sikeressége nem kizárólag az egészségügyi eredményekben mérhető, hanem az ellátási
25
folyamatok koordinációjában, a betegek bevonásában, a szakmák közötti együttműködésben és
az adatvezérelt működés fejlődésében is (Koziel et al., 2023). Ez a megközelítés különösen
releváns a magyarországi alapellátási reformok értékelése során is.
Az európai tapasztalatok összességében azt mutatják, hogy az integrált alapellátási modellek
képesek javítani a szolgáltatások minőségét, a betegélményt és a rendszer hatékonyságát,
ugyanakkor a sikeres megvalósítás feltétele a helyi sajátosságok figyelembevétele, a megfelelő
szakpolitikai támogatás és a hosszú távú szervezeti elköteleződés. A magyarországi
praxisközösségi fejlesztések és a Helyreállítási és Ellenállóképességi Terv keretében megvalósuló
krónikus betegségmenedzsment (Chronic Desease Management, CDM) program e nemzetközi
reformfolyamatokhoz kapcsolódnak, miközben azok tapasztalataiból is meríthetnek a jövőbeni
továbbfejlesztés során.
Az alapellátás fejlesztésének egyik legfontosabb nemzetközi irányzata az elmúlt két évtizedben a
team-alapú működés erősödése volt. A hagyományos, elsősorban orvosközpontú ellátási
modellek egyre nehezebben tudnak megfelelni az idősödő népesség, a multimorbiditás és a
krónikus betegségek növekvő terhéből fakadó kihívásoknak. Ennek következtében számos
országban olyan pilotprogramok és szervezeti reformok indultak, amelyek célja az alapellátási
feladatok multidiszciplináris csapatok közötti megosztása, valamint a különböző szakmai
kompetenciák összehangolása volt (Sawin és O’Connor, 2019). A nemzetközi tapasztalatok
alapján a team-alapú ellátás egyik legfontosabb előnye a betegközpontúság erősödése. A
hagyományos ellátási modellekben a beteg gyakran egyetlen szolgáltatóval kerül kapcsolatba,
míg a team-alapú rendszerekben több szakember összehangolt munkája támogatja az ellátási
folyamatot. Ez lehetővé teszi, hogy a beteg szükségletei komplexebb módon jelenjenek meg a
gondozás során, miközben az egészségügyi szakemberek közötti együttműködés javítja az
információáramlást és a döntéshozatalt.
A kutatások szerint az ilyen modellek erősebb beteg-szolgáltató kapcsolatokat alakítanak ki,
növelik a betegek bizalmát és javítják az ellátással való elégedettséget. Számos nemzetközi
pilotprogram arról számolt be, hogy a team-alapú működés kedvezően hat nemcsak a betegek,
hanem az egészségügyi dolgozók elégedettségére is. Az adminisztratív és gondozási feladatok
megosztása csökkentheti az orvosokra nehezedő terheket, mérsékelheti a kiégés kockázatát,
valamint lehetőséget teremthet arra, hogy az egyes szakemberek nagyobb mértékben saját
kompetenciáiknak megfelelő feladatokat lássanak el. A „Collaborative Rooming” pilotprogram
tapasztalatai például azt mutatták, hogy a munkafolyamatok újraszervezése és a feladatok
tudatos megosztása egyszerre növelheti a betegelégedettséget és a személyzet munkával való
elégedettségét (Singh et al., 2022). A team-alapú működés különösen jelentős előnyöket mutatott
a magas ellátási szükségletű, komplex állapotú betegek gondozásában. Az ilyen betegek ellátása
gyakran egyszerre igényel orvosi, ápolási, gyógyszerészi, életmód-támogatási és szociális
beavatkozásokat, amelyeket egyetlen szakember önmagában nehezen tud koordinálni. A
komplex gondozási csapatokkal kapcsolatos tapasztalatok szerint a rendszeres szakmai
kommunikáció, a közös döntéshozatal és a betegkövetés összehangolása jelentősen javíthatja a
krónikus betegek ellátásának minőségét és eredményességét.
A sikeres nemzetközi programok ugyanakkor arra is rámutattak, hogy a team-alapú működés
nem kizárólag szervezeti kérdés, hanem jelentős kulturális változást is igényel. A hagyományos
egészségügyi rendszerekben gyakran hierarchikus működési formák alakultak ki, ahol a
döntéshozatal elsősorban az orvosok kezében összpontosult. A team-alapú ellátás ezzel szemben
26
nagyobb együttműködést, kölcsönös bizalmat és közös felelősségvállalást feltételez. A kutatások
szerint a sikeres átállás egyik legfontosabb feltétele a szervezeti kultúra tudatos fejlesztése, a
szerepek egyértelmű meghatározása és az interprofesszionális együttműködés támogatása
(Coleman et al., 2023; Kyle et al., 2021). A nemzetközi tapasztalatok alapján a team-alapú
működés kialakításának fontos eleme a megfelelő képzés és kompetenciafejlesztés is. Több
országban külön programok indultak annak érdekében, hogy az ápolók, gyógyszerészek,
egészségfejlesztési szakemberek és más egészségügyi dolgozók felkészüljenek az új szerepkörök
betöltésére. Kanadában például országos szinten jelentek meg olyan kezdeményezések, amelyek
célja kifejezetten a team-alapú alapellátás működtetéséhez szükséges készségek fejlesztése volt,
míg más programok a klinikai gyógyszerészek vagy más szakemberek integrációját támogatták
az alapellátási csapatokba (Papoushek et al., 2024). Az innovatív alapellátási gyakorlatok
elemzése alapján a sikeres team-alapú modelleknek több közös jellemzője azonosítható. Ezek
közé tartozik a rendszeres szakmai kommunikáció, a közösen meghatározott célok megléte, a
stabil csapattagság, az információk megosztását támogató informatikai háttér, valamint a
folyamatos minőségfejlesztési szemlélet. A kutatások szerint a legeredményesebb alapellátási
csapatok nem pusztán egymás mellett dolgozó szakemberekből állnak, hanem valódi, közös
felelősséget vállaló munkaközösségekként működnek (Wagner et al., 2017).
A nemzetközi pilotprogramok tanulságai összességében azt mutatják, hogy a team-alapú
alapellátás nem csupán szervezési innováció, hanem olyan működési modell, amely képes javítani
a betegellátás minőségét, növelni a betegek és az egészségügyi dolgozók elégedettségét, valamint
hatékonyabban kezelni a krónikus betegségek és a komplex egészségügyi szükségletek jelentette
kihívásokat. A multidiszciplináris, közösségi alapú alapellátási modellek képesek javítani a
betegek egészségi állapotát, csökkenteni az ellátórendszer terhelését, valamint támogatni a
krónikus betegségek hatékonyabb menedzsmentjét. Ezek a tapasztalatok különösen relevánsak
a magyarországi praxisközösségi fejlesztések és a krónikus betegségmenedzsment program
szempontjából, amelyek szintén a feladatmegosztásra, a multidiszciplináris együttműködésre és
a strukturált gondozási folyamatokra épülnek.
1.2.2. Magyarországi tapasztalatok
Svájci Alapellátás-fejlesztési Modellprogram - „Svájci projekt”: 2013–2017 között
megvalósult Svájci Alapellátás-fejlesztési Modellprogram az egyik legfontosabb hazai pilot
kezdeményezés volt, amely új szervezeti és működési formákat vezetett be az alapellátásban. A
program keretében létrejöttek az ún. praxisközösségek, amelyek multidiszciplináris csapatként
működve (pl. dietetikusok, gyógytornászok, egészségfejlesztők bevonásával) képesek voltak
komplexebb preventív és gondozási szolgáltatások nyújtására.
A modellprogram egyik legfontosabb tanulsága az volt, hogy a szervezett, team-alapú működés
jelentősen növeli a preventív szolgáltatások elérhetőségét, valamint javítja a hátrányos helyzetű
populációk ellátását, és hozzájárul az egészségügyi egyenlőtlenségek csökkentéséhez (Kósa et al.,
2020; Sándor et al., 2013).
Praxisközösségi fejlesztések és EFOP-programok: a Svájci projekt tapasztalataira építve több
EFOP-forrásból finanszírozott program is indult, amelyek célja a praxisközösségi működés
kiterjesztése volt. Ezek a programok tovább erősítették a team-alapú ellátási modellt, a lakossági
szűrések szervezettségét, valamint az egészségfejlesztési tevékenységeket.
27
Ugyanakkor ezek a programok jellemzően projektalapú működésűek voltak, és nem épültek be
teljes mértékben a finanszírozási és működési rendszerbe, ami korlátozta hosszú távú
fenntarthatóságukat.
A 3G (háromgenerációs) alapellátási modell: a háromgenerációs megközelítés az alapellátás
funkcióinak kiterjesztését célozta, különös tekintettel a családok és generációk közötti
egészségügyi kapcsolatokra. A modell hangsúlyt helyezett a családközpontú ellátásra, a preventív
szolgáltatások integrálására, valamint a különböző életkorú populációk összehangolt
gondozására.
Ez a megközelítés rámutatott arra, hogy az alapellátás nem csupán egyéni, hanem közösségi és
családi szintű intervenciós térként is értelmezhető, ami különösen fontos a krónikus betegségek
és életmódbeli kockázatok kezelésében.
Indikátoralapú teljesítményértékelés és finanszírozás: hazai alapellátásban korábban
bevezetett indikátoralapú teljesítményértékelési rendszerek célja az volt, hogy ösztönözzék a
preventív és gondozási tevékenységek erősítését. A kutatások ugyanakkor rámutattak arra, hogy
ezen rendszerek hatása korlátozott maradt, és nem voltak képesek teljes mértékben átalakítani
az ellátási gyakorlatot (Pálinkás et al., 2019).
Ez is hozzájárult ahhoz a felismeréshez, hogy a jövőbeni fejlesztéseknek nem pusztán
indikátorokra, hanem strukturált ellátási folyamatokra és gondozási modellekre kell épülniük.
1.3. A HET alapellátási fejlesztésének innovációs elemei és nemzetközi
beágyazottsága
Az EU történetének legnagyobb gazdaságösztönző csomagja, a NextGeneration EU program célja,
hogy a több mint 750 milliárd eurós keretösszegével hozzájáruljon a koronavírus járvány okozta
közvetlen gazdasági és társadalmi károk helyreállításához. A program legnagyobb hányadát a
Helyreállítási és Ellenállóképességi Eszköz (RRF) adja, amelynek kiemelt célja a koronavírus-
világjárvány társadalmi és gazdasági hatásainak enyhítése az európai gazdaságok és társadalmak
fenntarthatóbbá és ellenállóbbá tételével, illetve a zöld és a digitális átállásra való felkészítésével.
Az RRF-ben rendelkezésre álló források lehívása érdekében a pénzügyi hozzájárulásban
részesülni kívánó tagállamoknak Helyreállítási és Ellenállóképességi Terv (RRP) benyújtásáról
kell gondoskodniuk a Bizottság felé. A Helyreállítási és Ellenállóképességi Terv (HET) keretében
megvalósuló „Alapellátás fejlesztése” projekt több szempontból is új megközelítést képvisel a
hazai alapellátás-fejlesztési programok között. Míg a korábbi fejlesztések elsősorban
infrastrukturális, szervezetfejlesztési vagy indikátoralapú ösztönző elemekre épültek, addig a
jelen program központi eleme a krónikus betegségmenedzsment szakmailag definiált,
standardizált ellátási folyamatainak bevezetése és azok egységes finanszírozási keretrendszerbe
helyezése. A program így egyszerre tekinthető ellátásszervezési, finanszírozási és
egészségpolitikai innovációnak.
A HET keretében megvalósuló krónikus betegségmenedzsment program egyik legfontosabb
szakmai újítása a strukturált gondozási tervek alkalmazása. A nemzetközi szakirodalom alapján
a strukturált gondozási tervek a krónikus betegségek menedzsmentjének egyik leghatékonyabb
eszközének tekinthetők, mivel lehetővé teszik az ellátási folyamatok egységesítését, a
28
betegkövetés rendszerességének biztosítását, valamint a szükséges beavatkozások előre
tervezett végrehajtását. A gondozási terv ebben az értelemben nem pusztán dokumentációs
eszköz, hanem olyan szervezési keret, amely meghatározza a beteg állapotának nyomon
követéséhez, a kockázati tényezők kezeléséhez és a terápiás célok eléréséhez szükséges
tevékenységek összességét. A kutatási eredmények szerint a strukturált gondozási tervek egyik
legfontosabb előnye a folyamatos és rendszeres betegmonitorozás biztosítása. A krónikus
betegségek kezelésének eredményessége nagymértékben függ attól, hogy a betegek milyen
gyakorisággal vesznek részt kontrollvizsgálatokon, milyen gyorsan történik meg az állapotromlás
felismerése, illetve mennyire következetes a terápiás célok nyomon követése. A rendszeres
felülvizsgálatokra épülő gondozási modellek lehetővé teszik a korai beavatkozásokat, ezáltal
javítják a betegségek kontrollját és csökkentik a szövődmények kialakulásának kockázatát
(Barros et al., 2025).
A strukturált gondozási tervek jelentős szerepet játszanak a betegek együttműködésének és
terápiás adherenciájának javításában is. A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy azok a
betegek, akik egyértelműen meghatározott gondozási folyamatban vesznek részt, jobban
megértik saját betegségük kezelésének céljait, nagyobb arányban vesznek részt a szükséges
vizsgálatokon, valamint következetesebben tartják be az életmódbeli és gyógyszeres terápiás
előírásokat. Különösen a cukorbetegség kezelésében figyelhető meg, hogy a gondozási tervre
épülő modellek kedvezően befolyásolják az önmenedzselési képességeket és a hosszú távú
betegkövetést (Ghasemiardekani et al., 2024). A strukturált gondozási modellek az ellátás
minőségére is pozitív hatást gyakorolnak. Ausztráliában a Health Care Homes program
tapasztalatai azt mutatták, hogy a szervezett gondozási folyamatok javították a betegek ellátáshoz
való hozzáférését, növelték az ellátási folyamatok tervezettségét és erősítették a betegközpontú
megközelítést. Bár egyes klinikai mutatók esetében rövid távon nem minden esetben volt
kimutatható jelentős javulás, az ellátási folyamatok minőségének és szervezettségének fejlődése
egyértelműen igazolható volt (Tran et al., 2024). Ez arra utal, hogy a strukturált gondozási
rendszerek egyik legfontosabb eredménye nem feltétlenül azonnal a klinikai mutatókban jelenik
meg, hanem az ellátás minőségének és következetességének javulásában.
A nemzetközi tapasztalatok szerint a strukturált krónikus betegségmenedzsment programok
gazdasági szempontból is kedvező eredményeket mutathatnak. Hosszú távú vizsgálatok alapján
a jól működő gondozási programok mérsékelhetik az egészségügyi kiadások növekedését,
csökkenthetik a kórházi kezelések és a szövődmények költségeit, valamint javíthatják az
erőforrások felhasználásának hatékonyságát. Egyes vizsgálatok több mint 10%-os
költségmegtakarítást mutattak ki betegenként a hagyományos ellátási modellekhez képest
(Höglinger et al., 2025).
Kiemelendő a szakdolgozói szerepkörök jelentősége is a strukturált gondozási rendszerekben. Az
ápolók által vezetett vagy támogatott gondozási programok több tanulmány szerint javítják a
betegek életminőségét, csökkentik a visszafekvések és ismételt kórházi kezelések kockázatát,
valamint hozzájárulnak a betegkövetés folyamatosságához. A krónikus betegségek
menedzsmentje így egyre inkább olyan team-alapú működési modellként jelenik meg, amelyben
az orvosi és szakdolgozói kompetenciák egymást kiegészítve támogatják a hosszú távú gondozást
(Almutiri et al., 2025; Siregar et al., 2024). A nemzetközi szakirodalom összességében arra a
következtetésre jut, hogy a strukturált gondozási tervek alkalmazása javítja a krónikus
29
betegségek ellátásának minőségét, támogatja a betegek aktív részvételét saját egészségük
menedzselésében, növeli az ellátási folyamatok kiszámíthatóságát és hozzájárul az egészségügyi
erőforrások hatékonyabb felhasználásához. A HET keretében bevezetett gondozási terv alapú
megközelítés ezért nemzetközi összehasonlításban is korszerű, bizonyítékokon alapuló
módszernek tekinthető, amely jól illeszkedik a krónikus betegségek menedzsmentjének modern
nemzetközi gyakorlataihoz.
A strukturált gondozási tervek eredményességének egyik legfontosabb feltétele, hogy azok
egységes szakmai protokollokra és standardizált ellátási folyamatokra épüljenek. A nemzetközi
szakirodalom egyre nagyobb hangsúlyt helyez az úgynevezett protokollal támogatott krónikus
betegségmenedzsment rendszerek alkalmazására, amelyek célja a bizonyítékokon alapuló
szakmai ajánlások következetes beépítése a mindennapi alapellátási gyakorlatba. Az ilyen
modellek abból a felismerésből indulnak ki, hogy a krónikus betegségek hosszú távú eredményes
kezelése nem kizárólag az egyes klinikai döntések minőségétől függ, hanem attól is, hogy az
ellátási folyamatok mennyire kiszámíthatóak, egységesek és nyomon követhetők.
A protokollal támogatott betegségmenedzsment rendszerek egyik legfontosabb előnye, hogy
csökkentik az ellátási gyakorlatok közötti indokolatlan eltéréseket. A krónikus betegségek
kezelésében gyakran jelentős különbségek figyelhetők meg az egyes szolgáltatók vagy
ellátóhelyek között a kontrollvizsgálatok gyakorisága, a diagnosztikai lépések, a betegedukáció
vagy a betegkövetés tekintetében. A standardizált gondozási folyamatok hozzájárulnak ahhoz,
hogy a betegek lakóhelytől, ellátótól vagy szervezeti környezettől függetlenül hasonló szakmai
színvonalú ellátásban részesüljenek (Koo és Kyung, 2024). A nemzetközi programok
tapasztalatai szerint a protokollal támogatott krónikus betegségmenedzsment különösen
eredményes a magas népegészségügyi jelentőségű kórképek esetében. A hipertónia, a diabetes
mellitus, a krónikus obstruktív tüdőbetegség (COPD) és a kardiovaszkuláris betegségek kezelése
során a strukturált, előre meghatározott gondozási folyamatok javítják a betegkövetés
rendszerességét, növelik a terápiás célértékek elérésének valószínűségét, valamint elősegítik a
szövődmények korábbi felismerését és megelőzését (Nasarullah et al., 2025).
A korszerű krónikus betegségmenedzsment programok egyre gyakrabban kapcsolódnak digitális
egészségügyi megoldásokhoz is. A szingapúri CHAMP program például mesterséges
intelligenciával támogatott önmonitorozási rendszert alkalmaz a hipertóniás betegek
gondozásában, amely elektronikus egészségügyi nyilvántartásokkal összekapcsolva támogatja a
betegek önmenedzselését és az egészségügyi szakemberek döntéshozatalát. Az ilyen rendszerek
lehetővé teszik a betegek állapotának folyamatos követését, valamint az ellátási folyamatok
adatvezérelt támogatását (Martinengo et al., 2025). Bár a HET program jelenlegi formájában nem
alkalmaz ilyen fejlett digitális megoldásokat, a strukturált adatgyűjtésre és dokumentációra épülő
működés fontos alapot teremthet a jövőbeni digitális fejlesztések számára.
A krónikus betegségek menedzsmentjének sikerességében kiemelt szerepet játszik a
minőségfejlesztés és a folyamatos visszacsatolás. A kanadai COMPAS+ program tapasztalatai azt
mutatták, hogy az ellátási eredmények rendszeres elemzése, a szakemberek számára biztosított
visszajelzések és a közös tanulási folyamatok jelentősen hozzájárulhatnak a krónikus betegek
ellátásának javításához. Az ilyen modellek nem kizárólag egy-egy protokoll alkalmazására
30
épülnek, hanem olyan szervezeti kultúrát igyekeznek kialakítani, amely támogatja a folyamatos
fejlesztést és az eredmények tudatos nyomon követését (Vachon et al., 2020).
A szakirodalom emellett egyre nagyobb figyelmet fordít az úgynevezett esetmenedzsment (case
management) szerepére is. Az összetett egészségügyi szükségletekkel rendelkező betegek
esetében a gondozási folyamatok koordinálása, a különböző szolgáltatók közötti
információáramlás biztosítása és a betegutak szervezése önálló szakmai feladattá vált. A
kutatások szerint az esetmenedzsment különösen a gyakori ellátáshasználók és a több krónikus
betegséggel élő páciensek esetében javíthatja az ellátás hatékonyságát és eredményességét
(Hudon et al., 2018).
A protokollal támogatott krónikus betegségmenedzsment programok további előnye, hogy
erősítik a betegek aktív részvételét saját egészségük menedzselésében. A betegedukáció, a
rendszeres visszajelzés, az önmonitorozás támogatása és a hosszú távú gondozási célok közös
meghatározása egyaránt hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a betegek tudatosabban vegyenek részt
saját kezelésükben. A nemzetközi tapasztalatok szerint a betegbevonás erősítése a krónikus
betegségek hosszú távú eredményességének egyik legfontosabb tényezője (Every, 2007).
A modern krónikus betegségmenedzsment programok egyre inkább a proaktív populációs
egészségmenedzsment (Population Health Management – PHM) szemléletére épülnek. Míg a
hagyományos egészségügyi ellátási modellek elsősorban a már jelentkező betegek problémáinak
kezelésére koncentrálnak, addig a populációs egészségmenedzsment célja az egész ellátott
népesség egészségi állapotának folyamatos nyomon követése, a kockázati csoportok azonosítása,
valamint a szükséges beavatkozások előzetes megtervezése és végrehajtása. A megközelítés
alapvető célja, hogy az egészségügyi rendszer ne kizárólag reagáljon a betegségek kialakulására
vagy súlyosbodására, hanem képes legyen azok megelőzésére, korai felismerésére és időben
történő kezelésére.
A populációs egészségmenedzsment egyik legfontosabb jellemzője az adatvezérelt működés. A
korszerű PHM-rendszerek az egészségügyi adatok szisztematikus felhasználásával azonosítják a
veszélyeztetett vagy magas kockázatú személyeket, majd célzott intervenciókat alkalmaznak
annak érdekében, hogy megelőzzék az állapotromlást vagy a súlyos szövődmények kialakulását.
A nemzetközi szakirodalom szerint az ilyen megközelítések különösen eredményesek a krónikus
betegségek – például a hipertónia, a diabetes mellitus, a kardiovaszkuláris betegségek vagy a
COPD – esetében, ahol a korai felismerés és a rendszeres követés jelentősen befolyásolja a hosszú
távú egészségi kimeneteket (Gouffe-Benadiba és Arwidson, 2023).
A PHM szemlélet egyik lényeges eleme, hogy nem kizárólag a klinikai mutatókat veszi figyelembe,
hanem az egészségi állapotot befolyásoló társadalmi, életmódbeli és környezeti tényezőket is. A
kutatások rámutatnak arra, hogy a krónikus betegségek kialakulása és lefolyása jelentős
mértékben összefügg az egészség társadalmi meghatározó tényezőivel, így a jövedelmi helyzettel,
az iskolázottsággal, a lakhatási körülményekkel, az egészségtudatossággal vagy az egészségügyi
szolgáltatásokhoz való hozzáféréssel. A populációs egészségmenedzsment ezért a lakosságot nem
homogén csoportként kezeli, hanem különböző kockázati profilok szerint szegmentálja, lehetővé
téve a célzott és hatékony beavatkozások megvalósítását. A digitális technológiák fejlődése
jelentősen felgyorsította a PHM-rendszerek elterjedését. Az elektronikus egészségügyi
31
nyilvántartások, a klinikai döntéstámogató rendszerek, a prediktív elemzések és a mesterséges
intelligenciára épülő megoldások egyre nagyobb szerepet kapnak a veszélyeztetett betegek
azonosításában és a gondozási folyamatok támogatásában. A nemzetközi tapasztalatok szerint az
informatikai eszközök alkalmazása nemcsak a betegkövetés hatékonyságát javítja, hanem növeli
a betegek bevonását, támogatja az önmenedzselést, valamint elősegíti az egészségügyi
erőforrások célzottabb felhasználását is.
A kutatási eredmények alapján a populációs egészségmenedzsment beépítése az alapellátás
működésébe mérhető egészségnyereséget eredményezhet. Több vizsgálat kimutatta, hogy a PHM
szemléletet alkalmazó rendszerekben csökkenhet az elkerülhető hospitalizációk száma,
javulhatnak a krónikus betegségek kontrollját jelző mutatók – például a vérnyomás- vagy HbA1c-
értékek –, valamint kedvezőbbé válhatnak a hosszú távú egészségi kimenetek (Kitzman et al.,
2022; McNamara et al., 2024). Ezek az eredmények arra utalnak, hogy a populációs szintű
kockázatazonosítás és a célzott beavatkozások jelentős mértékben hozzájárulhatnak a
népegészségügyi terhek csökkentéséhez.
A HET keretében megvalósuló krónikus betegségmenedzsment program számos olyan elemet
tartalmaz, amelyek összhangban állnak a populációs egészségmenedzsment nemzetközi
megközelítésével. A program nem kizárólag a már ismert krónikus betegek gondozására
törekszik, hanem kiemelt hangsúlyt helyez a veszélyeztetett lakossági csoportok azonosítására, a
kockázatbecslésre, a célzott betegbeválasztásra és a strukturált utánkövetésre. Ennek
eredményeként az alapellátás szerepe részben átalakul: a hagyományos, elsősorban reaktív
betegellátási funkció mellett egyre hangsúlyosabbá válik a lakossági egészségi állapot aktív
monitorozása és a népegészségügyi célú intervenciók szervezése. Mindezek alapján a HET-
program nem csupán egy új krónikus betegségmenedzsment eszköztár bevezetését jelenti,
hanem egy olyan szemléletváltást is, amely az alapellátást a populációs egészségmenedzsment
egyik meghatározó szereplőjévé teszi. Ez a megközelítés jól illeszkedik a nemzetközi
egészségpolitikai trendekhez, amelyek az alapellátást egyre inkább nem kizárólag betegellátó
szolgáltatásként, hanem a lakosság egészségi állapotának aktív menedzseléséért felelős
rendszerként értelmezik.
A hazai fejlesztés egyik legfontosabb újdonsága, hogy a támogatási és teljesítési logika
középpontjába nem egyedi vizsgálatok, beavatkozások vagy elszigetelt indikátorok kerülnek,
hanem a teljes gondozási folyamat. A program alapegységét a szakmailag meghatározott
Gondozási terv jelenti, amely egy adott beteg számára előírt, protokollal szabályozott
vizsgálatokból, kontrollokból, edukációs és életmódtámogató tevékenységekből, valamint
állapotkövetési elemekből álló komplex ellátási folyamatot foglal magában. A Gondozási terv
ebben az értelemben egyszerre szakmai, szervezési és finanszírozási egység. A program másik
jelentős újítása az egységköltség-alapú finanszírozási modell alkalmazása. Az RRF-program
keretében a finanszírozás nem az egyes vizsgálatok vagy beavatkozások külön-külön történő
elszámolására épül, hanem előre meghatározott, objektív adatokkal és historikus költségekkel
alátámasztott egységköltségek alapján történik. Az egységköltség a teljes gondozási folyamat
várható erőforrásigényét foglalja magában, beleértve az orvosi, szakdolgozói, diagnosztikai és
adminisztratív tevékenységeket is. Ez a megközelítés jelentősen egyszerűsíti az elszámolást,
ugyanakkor nagyobb hangsúlyt helyez a ténylegesen megvalósított gondozási folyamatokra és
azok dokumentálására.
32
A magyarországi program szakmai hátterét a krónikus betegségmenedzsment módszertani
kézikönyvei és a hozzájuk kapcsolódó gondozási protokollok biztosítják. A rendszer négy kiemelt
betegségcsoport – a hipertónia, a kardiovaszkuláris betegségek, a 2-es típusú diabetes mellitus és
a COPD – köré épül. Az ellátási folyamatok célja nem csupán a már ismert betegek gondozása,
hanem a kockázati állapotok korai felismerése, a veszélyeztetett populációk aktív felkutatása és
a strukturált gondozásba történő bevonása is. Ezzel a program a hagyományosan reaktív
betegellátási modellt egy proaktív, népegészségügyi szemléletű megközelítéssel egészíti ki.
A HET program sajátossága továbbá, hogy az alapellátás szerepét nem önmagában, hanem a teljes
ellátórendszer működésének összefüggésében értelmezi. A felhívás egyértelmű célként
fogalmazza meg a háziorvosi szerep erősítését, a lakóhelyközeli szolgáltatások fejlesztését,
valamint a szakellátás tehermentesítését. Ennek megfelelően a program sikerességének egyik
alapvető feltétele, hogy az alapellátás képes legyen nagyobb arányban felismerni, nyomon
követni és kezelni azokat a krónikus állapotokat, amelyek korábban gyakran csak előrehaladott
stádiumban kerültek az ellátórendszer látókörébe.
A program egyben jelentős szervezeti innovációt is képvisel. A gondozási folyamatok
megvalósítása feltételezi a team-alapú működés erősödését, az ápolói és egyéb szakdolgozói
kompetenciák intenzívebb bevonását, valamint a háziorvosi praxisok és praxisközösségek
munkaszervezésének átalakulását. A hangsúly a folyamatos betegkövetésen, az előre tervezett
gondozási folyamatokon, a rendszeres adatgyűjtésen és a dokumentált ellátási eseményeken van,
ami az alapellátás működését a korábbiaknál lényegesen strukturáltabbá és mérhetőbbé teszi.
Összefoglalva, a hazai HET program keretében kialakított krónikus betegségmenedzsment
rendszer számos olyan elemet tartalmaz, amelyek összhangban állnak a nemzetközi
szakirodalomban azonosított sikeres modellek jellemzőivel. A standardizált gondozási
protokollok, a strukturált betegkövetés, az előre meghatározott gondozási folyamatok, a
dokumentált ellátási események és a team-alapú működés együttesen olyan rendszerszintű
megközelítést alkotnak, amely túlmutat az egyes klinikai beavatkozásokon. Ennek megfelelően a
program nem csupán új szakmai eszközöket vezet be az alapellátásba, hanem egy olyan működési
modellt képvisel, amely a krónikus betegségek menedzsmentjét szervezett, mérhető és hosszú
távon fenntartható folyamatként értelmezi.
2. A hatástanulmány célja és időszerűsége
2.1. Az egészségügyi reformok értékelésének kihívásai általában
Az egészségügyi rendszerek fejlesztését célzó reformok értékelése az egészségpolitikai kutatások
egyik legösszetettebb területe. Különösen igaz ez az alapellátás fejlesztésére irányuló programok
esetében, amelyek egyszerre érintik az ellátási folyamatokat, a finanszírozási mechanizmusokat,
a humánerőforrás-struktúrát, a betegmagatartást, valamint az egészségügyi rendszer különböző
szereplői közötti együttműködést. Az ilyen beavatkozások eredményei gyakran csak hosszabb
időtávon jelentkeznek, és számos külső tényező is befolyásolhatja őket, ezért hatásuk nehezen
ragadható meg kizárólag hagyományos teljesítménymutatók segítségével.
33
A szakirodalom az alapellátási reformokat tipikusan úgynevezett komplex intervencióként írja le.
A komplex intervenciók jellemzője, hogy egyszerre több beavatkozási elemet tartalmaznak, több
szervezeti szinten fejtik ki hatásukat, és eredményességük jelentős mértékben függ a helyi
környezettől, a résztvevők viselkedésétől, valamint az adott egészségügyi rendszer
sajátosságaitól (Booth et al., 2010). Ennek következtében ugyanaz a program eltérő
eredményeket produkálhat különböző térségekben vagy intézményi környezetben, még akkor is,
ha a beavatkozás formálisan azonos módon valósul meg. A hagyományos teljesítménymutatók –
például az ellátási események száma, egyes szűrővizsgálatok aránya vagy bizonyos klinikai
indikátorok változása – fontos információkat szolgáltatnak a programok működéséről, azonban
önmagukban gyakran nem alkalmasak a reformok valódi hatásainak megragadására. Több szerző
rámutatott arra, hogy a komplex egészségügyi rendszerek teljesítményének értékelése során
fennáll annak veszélye, hogy a könnyen mérhető mutatók túlzott hangsúlyt kapnak, miközben
háttérbe szorulnak azok a szervezeti, együttműködési vagy kulturális változások, amelyek
hosszabb távon meghatározhatják a program sikerességét (Giard, 2007; Olde Hartman et al.,
2021). Egy iráni családorvosi program hatásvizsgálata jól szemlélteti ezt a problémát. A kutatás
eredményei szerint a program egészségi kimeneteit nem kizárólag az ellátás szakmai minősége
határozta meg, hanem jelentős szerepet játszottak a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek, a
kulturális sajátosságok és az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés különbségei is. A
szerzők arra a következtetésre jutottak, hogy a program hatásainak értékeléséhez olyan átfogó
keretrendszerre van szükség, amely képes figyelembe venni az egészségi állapotot befolyásoló
tágabb társadalmi és szervezeti tényezőket is (Hajibadali et al., 2025).
A komplex reformok értékelése ezért egyre gyakrabban alkalmaz fejlett kvantitatív és kvalitatív
módszereket. Mivel az egészségügyi reformok többsége nem randomizált körülmények között
valósul meg, a hatások becslése jelentős módszertani kihívásokat vet fel. A nemzetközi
gyakorlatban egyre szélesebb körben alkalmaznak olyan statisztikai megközelítéseket, mint a
különbségek különbsége (difference-in-differences) elemzés vagy a propensity score alapú
módszerek, amelyek segítségével a programok valós környezetben megfigyelhető hatásai
megbízhatóbban becsülhetők (Godard-Sebillotte et al., 2019). Ezek a módszerek lehetővé teszik,
hogy az értékelések ne pusztán együttjárásokat, hanem valószínűsíthető oksági kapcsolatokat is
feltárjanak.
A nemzetközi szakirodalom arra is rámutat, hogy az egészségügyi reformok eredményességét
jelentős mértékben befolyásolják az emberi és szervezeti tényezők. A szakemberek motivációja,
a csapatmunka minősége, a vezetői támogatás, valamint az új működési modellek elfogadottsága
gyakran meghatározó szerepet játszik a reformok sikerében. Egy közép-amerikai alapellátási
reform értékelése például kimutatta, hogy a teljesítményjavulás szorosan összefüggött a
munkatársak egyéni és csoportszintű motivációjával, amelyet a hagyományos egészségügyi
indikátorok önmagukban nem tudtak megfelelően megragadni (Munar et al., 2018). A komplex
egészségügyi reformok értékelésével foglalkozó kutatások ezért egyre inkább hangsúlyozzák a
vegyes módszertanú (mixed methods) megközelítések jelentőségét. Az adminisztratív és klinikai
adatok elemzését kiegészítő interjúk, kérdőívek, folyamatértékelések és szervezeti vizsgálatok
lehetővé teszik annak megértését is, hogy egy adott program miért működött vagy éppen miért
nem érte el a kívánt eredményeket (Liu et al., 2019; Xiao et al., 2018). Az ilyen értékelések nem
csupán a hatások mérésére alkalmasak, hanem támogatják a programok továbbfejlesztését és a
jövőbeli szakpolitikai döntések megalapozását is. Mindezek alapján a Helyreállítási és
34
Ellenállóképességi Terv keretében megvalósuló alapellátási fejlesztés értékelése sem
korlátozódhat kizárólag a teljesítési mutatók vagy az adminisztratív indikátorok vizsgálatára. A
program valódi hatásainak feltárásához szükséges annak vizsgálata is, hogy miként változtak az
ellátási folyamatok, a szakemberek együttműködése, a betegkövetési gyakorlatok, valamint a
krónikus betegségek menedzsmentjének szervezeti és működési feltételei. Ennek megfelelően a
jelen hatástanulmány célja nem csupán a program eredményeinek számszerűsítése, hanem a
mögöttes változási folyamatok és hatásmechanizmusok feltárása is.
2.2. Komplex intervenciók értékelése
Az alapellátás fejlesztését célzó modern egészségügyi programok jelentős része komplex
intervencióként értelmezhető. A komplex intervenciók olyan beavatkozások, amelyek egyszerre
több komponensből épülnek fel, különböző szereplőket érintenek, több szervezeti szinten fejtik
ki hatásukat, és eredményességük jelentős mértékben függ a megvalósítás körülményeitől. A
krónikus betegségmenedzsment programok, a team-alapú működési modellek, az integrált
ellátási rendszerek vagy a finanszírozási reformok mind olyan összetett változtatások, amelyek
hatása nem vezethető vissza egyetlen beavatkozási elemre. Ennek megfelelően értékelésük is
olyan módszertani megközelítéseket igényel, amelyek képesek megragadni a különböző tényezők
közötti kölcsönhatásokat és a helyi környezet szerepét. A nemzetközi szakirodalom
hangsúlyozza, hogy a komplex egészségügyi intervenciók sikeressége nem kizárólag a program
tartalmától függ, hanem attól is, hogy miként történik annak bevezetése a mindennapi
gyakorlatba. Luig és munkatársai szerint az implementáció eredményességét jelentős mértékben
befolyásolja az egészségügyi szakemberek közötti kommunikáció, az interdiszciplináris
együttműködés minősége, valamint az, hogy a résztvevők mennyire értik és fogadják el az új
működési modellt. A sikeres programok egyik közös jellemzője, hogy képesek kialakítani egy
olyan közös szakmai értelmezési keretet, amely támogatja az új folyamatok mindennapi
alkalmazását (Luig et al., 2018).
A komplex intervenciók értékelésében egyre nagyobb szerepet kap az úgynevezett iteratív vagy
tanuló megközelítés. Ennek lényege, hogy az értékelés nem csupán a program lezárását követően
történik meg, hanem folyamatos visszacsatolást biztosít a megvalósítók számára. Az ilyen
értékelési modellek lehetővé teszik a programok valós idejű finomhangolását, valamint azt, hogy
a helyi tapasztalatok és sajátosságok beépüljenek a működésbe. A szakirodalom szerint
különösen az alapellátásban fontos ez a rugalmasság, mivel az egyes praxisok, térségek és
betegpopulációk jelentős eltéréseket mutathatnak egymáshoz képest (Luig et al., 2018). A
komplex egészségügyi programok értékelésének további fontos eleme az érintettek aktív
bevonása. A kutatások szerint azok a fejlesztések bizonyulnak fenntarthatóbbnak és
eredményesebbnek, amelyek során a szakemberek, a vezetők és a betegek nem pusztán
végrehajtói, hanem alakítói is a változási folyamatnak. Az érintettek bevonása elősegíti a
tudásmegosztást, támogatja az új gyakorlatok elfogadását és növeli annak valószínűségét, hogy a
program eredményei hosszabb távon is fennmaradjanak (Luig et al., 2018).
A módszertani szakirodalom egyre inkább a metodológiai pluralizmus alkalmazását javasolja a
komplex intervenciók vizsgálata során. Ez azt jelenti, hogy egyetlen módszer rendszerint nem
elegendő a programok teljes körű megértéséhez. A kvantitatív elemzések képesek
számszerűsíteni a változásokat, ugyanakkor gyakran nem adnak választ arra, hogy azok milyen
mechanizmusokon keresztül jöttek létre. A kvalitatív vizsgálatok ezzel szemben képesek feltárni
35
a szervezeti, szakmai és emberi tényezőket, amelyek a mérhető eredmények hátterében állnak.
Bailie és munkatársai szerint a különböző módszerek kombinációja jelentősen javíthatja a
komplex egészségügyi fejlesztések értelmezhetőségét és a levonható következtetések
megbízhatóságát (Bailie et al., 2022).
A folyamatértékelések (process evaluation) különösen fontos szerepet töltenek be a krónikus
betegségek menedzsmentjét célzó programok vizsgálatában. Ezek az elemzések nem csupán azt
vizsgálják, hogy történt-e változás az eredményindikátorokban, hanem azt is, hogyan valósult
meg maga a beavatkozás. A folyamatértékelések képesek feltárni, hogy a program mely elemei
működtek megfelelően, hol jelentkeztek akadályok, valamint milyen tényezők segítették vagy
gátolták az implementáció sikerét. A krónikus betegségek kezelését célzó alapellátási
programokról készült szisztematikus áttekintések szerint a folyamatértékelések nélkül gyakran
nem érthető meg, hogy egy beavatkozás miért bizonyult eredményesnek vagy éppen
eredménytelennek (Liu et al., 2019; Liu et al., 2016).
A komplex intervenciók értékelésében egyre nagyobb hangsúlyt kapnak az elméletalapú
értékelési megközelítések is. Ezek abból indulnak ki, hogy minden program mögött létezik egy
feltételezett hatásmechanizmus, amely meghatározza, hogy a beavatkozás milyen módon vezet a
kívánt eredményekhez. Az elméletalapú értékelések célja ennek a hatásmechanizmusnak a
feltárása és empirikus vizsgálata. Ez különösen fontos olyan programok esetében, ahol a várható
eredmények több egymásra épülő folyamat eredményeként jelennek meg, ahogyan az a krónikus
betegségmenedzsment rendszerek esetében is megfigyelhető (Astbury, 2026).
A Helyreállítási és Ellenállóképességi Terv keretében megvalósuló alapellátási fejlesztés tipikus
komplex intervenciónak tekinthető. A program egyszerre tartalmaz új gondozási protokollokat,
strukturált betegkövetési rendszereket, team-alapú munkaszervezést, finanszírozási
innovációkat, informatikai fejlesztéseket és népegészségügyi célú betegazonosítási folyamatokat.
E sokrétűségből következően a program hatásainak megértése nem alapozható kizárólag egyes
indikátorok változásának elemzésére. A jelen hatástanulmány ezért a kvantitatív adatelemzést
kvalitatív vizsgálatokkal, dokumentumelemzéssel és félig strukturált interjúkkal egészíti ki annak
érdekében, hogy ne csupán a program eredményei, hanem azok kialakulásának mechanizmusai
is feltárhatók legyenek. Ez a megközelítés összhangban áll a komplex egészségügyi intervenciók
értékelésére vonatkozó nemzetközi ajánlásokkal és kutatási gyakorlatokkal.
2.3. A hatásvizsgálat jelentősége a döntéshozók számára
Az egészségügyi rendszerek fejlesztését célzó programok esetében a döntéshozók számára nem
elegendő annak ismerete, hogy egy adott beavatkozás megvalósult-e vagy elérte-e az előzetesen
kitűzött teljesítési célokat. Legalább ilyen fontos annak megértése is, hogy a program milyen
tényleges változásokat idézett elő az egészségi állapotban, az ellátási folyamatokban, az
egészségügyi rendszer működésében vagy az erőforrások felhasználásában. Ezt a célt szolgálják
a hatásvizsgálatok, amelyek az egészségpolitikai értékelés egyik legfontosabb eszközének
tekinthetők. A nemzetközi szakirodalom szerint a hatásvizsgálatok alapvető feladata annak
meghatározása, hogy a megfigyelt változások milyen mértékben tulajdoníthatók magának a
programnak vagy beavatkozásnak. Az egészségügyi rendszerekben ugyanis számos külső
tényező – például demográfiai változások, gazdasági körülmények, egészségügyi technológiák
fejlődése vagy más párhuzamos szakpolitikai intézkedések – is befolyásolhatja az eredményeket.
36
A hatásvizsgálatok célja ezért nem pusztán a változások dokumentálása, hanem annak feltárása,
hogy ezek a változások milyen összefüggésben állnak a vizsgált programmal.
A bizonyítékokon alapuló egészségpolitika (evidence-informed policymaking) egyik alapvető
követelménye, hogy a döntések ne kizárólag szakmai feltételezésekre vagy intuitív
megfontolásokra épüljenek, hanem empirikus bizonyítékokra is támaszkodjanak. A
hatásvizsgálatok ebben a folyamatban kulcsszerepet töltenek be, mivel lehetővé teszik annak
megítélését, hogy egy adott fejlesztés valóban hozzájárult-e a kívánt célok eléréséhez. A
szakirodalom szerint az egészségügyi programok értékelése egyre inkább a bemeneti mutatók –
például a ráfordított források vagy a megvalósított tevékenységek – vizsgálatáról az eredmények
és hatások mérésének irányába mozdul el. Ez különösen fontos a közpénzből finanszírozott
fejlesztések esetében, ahol a társadalom számára is igazolni kell a felhasznált erőforrások
hasznosulását. A hatásvizsgálatok jelentősége különösen nagy olyan nagyszabású egészségügyi
reformok esetében, amelyek országos szinten kívánják átalakítani az ellátórendszer működését.
Az ilyen programok gyakran jelentős pénzügyi, szervezeti és humánerőforrás-ráfordítást
igényelnek, ezért a döntéshozók számára alapvető kérdés, hogy a befektetett erőforrások milyen
eredményeket generáltak. A megfelelően megtervezett hatásvizsgálatok lehetőséget teremtenek
arra, hogy azonosíthatók legyenek a program sikeres elemei, valamint azok a területek is, ahol
további fejlesztések vagy korrekciók szükségesek. A szakirodalom ugyanakkor arra is rámutat,
hogy a hatásvizsgálatok eredményei nem automatikusan épülnek be a döntéshozatalba. Számos
kutatás szerint az értékelések gyakorlati hasznosulását jelentősen befolyásolják a politikai
prioritások, az intézményi környezet, valamint a döntéshozók előzetes vélekedései és érdekei.
Arcand (2014) arra hívja fel a figyelmet, hogy a hatásvizsgálatok tudományos minősége
önmagában nem garantálja azok felhasználását, mivel a szakpolitikai döntések gyakran összetett
politikai és társadalmi folyamatok eredményeként születnek meg. Ennek ellenére a megbízható
értékelési eredmények fontos szerepet játszanak a szakmai párbeszédben, valamint a jövőbeni
fejlesztések megalapozásában. Hasonló következtetésre jutottak a zambiai és ugandai
egészségügyi minisztériumokban végzett vizsgálatok is, amelyek azt mutatták, hogy az értékelési
eredmények felhasználhatósága jelentősen javul, ha a döntéshozók már az értékelési folyamat
tervezési szakaszában aktívan részt vesznek. A kutatások szerint a döntéshozói igényekhez
igazított értékelési kérdések, valamint az eredmények rendszeres visszacsatolása elősegítheti az
értékelési bizonyítékok gyakorlati hasznosítását .
Az egészségügyi programok hatásvizsgálata ezért nem tekinthető pusztán utólagos elszámolási
vagy ellenőrzési eszköznek. A korszerű megközelítések szerint a hatásvizsgálatok a tanuló
egészségügyi rendszerek működésének szerves részét képezik. Az értékelések célja nem csupán
annak megállapítása, hogy egy program sikeres vagy sikertelen volt-e, hanem annak feltárása is,
hogy milyen mechanizmusokon keresztül fejtette ki hatását, milyen körülmények között
működött eredményesen, és milyen feltételek mellett lehet fenntartható vagy továbbfejleszthető.
A Helyreállítási és Ellenállóképességi Terv keretében megvalósuló alapellátási fejlesztés esetében
a hatásvizsgálat különös jelentőséggel bír. A program célja nem csupán egyes ellátási folyamatok
módosítása, hanem az alapellátás működési modelljének átalakítása a strukturált krónikus
betegségmenedzsment irányába. Egy ilyen léptékű fejlesztés esetében a döntéshozók számára
alapvető fontosságú annak megértése, hogy a program milyen hatást gyakorolt a betegellátás
minőségére, a gondozási folyamatok szervezettségére, az egészségügyi szolgáltatások
igénybevételére, valamint az alapellátás hosszú távú működőképességére. A jelen
37
hatástanulmány célja ezért nem csupán az eredmények dokumentálása, hanem olyan
bizonyítékok előállítása is, amelyek hozzájárulhatnak a program jövőbeni fenntarthatóságára,
továbbfejlesztésére és esetleges kiterjesztésére vonatkozó szakpolitikai döntések
megalapozásához.
2.4. Programértékelés és fenntarthatóság
Az egészségügyi fejlesztési programok sikeressége nem kizárólag a megvalósítás időszakában
elért eredmények alapján ítélhető meg. Hosszú távú egészségpolitikai szempontból legalább ilyen
fontos kérdés, hogy a program keretében bevezetett innovációk képesek-e tartósan beépülni a
mindennapi gyakorlatba, fennmaradnak-e a támogatási időszak lezárását követően is, valamint
hozzájárulnak-e az egészségügyi rendszer működésének tartós javításához. A nemzetközi
szakirodalom ezért egyre nagyobb figyelmet fordít az egészségügyi innovációk
fenntarthatóságának és hosszú távú adaptációjának vizsgálatára. Az innovációk sikeres
bevezetésének egyik legfontosabb előfeltétele a szervezeti felkészültség. A kutatások szerint az
egészségügyi szervezetek nagyobb valószínűséggel fogadnak be és alkalmaznak tartósan új
működési modelleket, ha azok összhangban állnak a meglévő munkafolyamatokkal, valamint ha
a szakemberek az innovációt hasznosnak, megvalósíthatónak és a saját munkájukat támogató
eszköznek tekintik. Az innovációk elfogadását jelentősen befolyásolja az is, hogy a résztvevők
milyen elvárásokkal rendelkeznek a várható eredményekkel kapcsolatban, illetve mennyire érzik
magukat bevonva a változási folyamatba (Carlfjord et al., 2010). A szakirodalom hangsúlyozza,
hogy az innovációk fenntarthatóságát nem kizárólag maga a beavatkozás határozza meg, hanem
annak bevezetési stratégiája is. Azok a programok bizonyulnak eredményesebbnek, amelyek
előzetes tervezésre, világos célokra, folyamatos kommunikációra és a helyi sajátosságok
figyelembevételére épülnek. Ezzel szemben az implicit vagy kevéssé strukturált implementációs
folyamatok gyakran vezetnek bizonytalan eredményekhez, illetve az új működési modellek
fokozatos visszaszorulásához a projektidőszak lezárását követően (Carlfjord et al., 2010).
Az egészségügyi innovációk elterjedését jelentős mértékben befolyásolják a külső környezeti
tényezők is. A földrajzi adottságok, a szabályozási környezet, a finanszírozási feltételek, az
informatikai infrastruktúra fejlettsége vagy akár a helyi munkaerőpiaci viszonyok egyaránt
meghatározhatják, hogy egy adott innováció milyen mértékben válik a napi gyakorlat részévé.
Kutatások kimutatták, hogy ugyanazon technológiai vagy szervezeti megoldás eltérő
eredményeket mutathat különböző régiókban vagy intézményi környezetekben, ami rámutat az
implementációs kontextus kiemelt jelentőségére (Callaway et al., 2012; Tanenbaum et al., 2021).
Az elmúlt évek egyik legfontosabb tapasztalata a Covid–19 világjárványhoz kapcsolódik, amely
számos országban jelentősen felgyorsította az egészségügyi innovációk elterjedését. A digitális
egészségügyi megoldások, a telemedicina, az elektronikus kommunikációs csatornák és az
adatvezérelt betegkövetési rendszerek korábban gyakran lassan terjedtek, a pandémiás
környezet azonban rövid idő alatt jelentős adaptációs folyamatokat indított el. A tapasztalatok azt
mutatták, hogy megfelelő szakpolitikai támogatás, finanszírozás és szervezeti motiváció mellett
az egészségügyi rendszerek képesek gyors változások végrehajtására is (Ledger és Bakhai, 2021).
A fenntarthatóság ugyanakkor számos kihívással is szembesül. A humánerőforrás-hiány, a magas
munkaterhelés, a párhuzamos szervezeti változások vagy a korlátozott pénzügyi források
jelentősen csökkenthetik az innovációk hosszú távú fennmaradásának esélyét. A kutatások
38
szerint különösen az alapellátásban jelent problémát, hogy az új feladatok és működési modellek
gyakran többletterhelést jelentenek a már amúgy is jelentős kapacitáskorlátokkal működő
praxisok számára. Ezért a fenntarthatóság egyik kulcskérdése, hogy az innovációk milyen
mértékben képesek illeszkedni a mindennapi működéshez és hosszú távon is támogatni a
szakemberek munkáját (Carlfjord et al., 2010).
A szakirodalom egyre inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy az egészségügyi innovációk
értékelése során nem elegendő azok rövid távú eredményeinek vizsgálata. Bell és munkatársai
szerint az egészségügyi szervezetek összetett rendszerek, amelyekben az innovációk hatása csak
a helyi környezet, a szervezeti kultúra és a működési feltételek figyelembevételével érthető meg.
A sikeres adaptáció ezért nem egyszeri eseményként, hanem hosszabb tanulási és alkalmazkodási
folyamatként értelmezhető (Bell et al., 2023). A digitális egészségügyi fejlesztések tapasztalatai
szintén azt mutatják, hogy a fenntarthatóság kulcsa a fokozatos integráció és a felhasználók aktív
bevonása. Az eHealth-megoldások bevezetését vizsgáló kutatások szerint azok a rendszerek
bizonyulnak hosszú távon sikeresnek, amelyek nem különálló projektként működnek, hanem
fokozatosan a rutinellátás részévé válnak, és képesek alkalmazkodni a felhasználói igényekhez
(Swinkels et al., 2018; Rittenhouse et al., 2017).
A Helyreállítási és Ellenállóképességi Terv keretében megvalósuló alapellátási fejlesztés esetében
ezért a hatásvizsgálat egyik kiemelt célja nem csupán a rövid távú eredmények számbavétele,
hanem annak értékelése is, hogy a program által bevezetett új működési elemek – így különösen
a strukturált Gondozási tervek, a protokollal támogatott krónikus betegségmenedzsment, a team-
alapú munkaszervezés és a populációs szemléletű betegkövetés – mennyiben képesek tartósan
beépülni az alapellátás mindennapi gyakorlatába. A fenntarthatóság vizsgálata különösen fontos
abból a szempontból, hogy a program eredményei a jövőben alapul szolgálhatnak az alapellátási
rendszer további fejlesztéséhez, valamint a sikeres elemek országos szintű továbbviteléhez és
kiterjesztéséhez.
Mindezek alapján a programértékelés nem csupán az eredmények mérésének eszköze, hanem
egyben a jövőbeli szakpolitikai döntések megalapozásának fontos forrása is. A fenntarthatóság
szempontjainak vizsgálata lehetővé teszi annak megítélését, hogy a HET-program keretében
kialakított innovációk képesek-e hosszú távon hozzájárulni az alapellátás hatékonyságának,
minőségének és ellenállóképességének javításához.
2.5. Implementációs tudomány és az innovációk kiterjesztése az
alapellátásban
Az egészségügyi fejlesztési programok sikerességének egyik legfontosabb kérdése nem pusztán
az, hogy egy innováció képes-e kedvező eredményeket elérni egy adott környezetben, hanem az
is, hogy ezek az eredmények más szervezetekben, térségekben vagy akár országos szinten is
reprodukálhatók-e. Az egészségügyi innovációk jelentős része ugyanis a pilotprojektek vagy
korlátozott környezetben megvalósított fejlesztések szintjén sikeresnek bizonyul, ugyanakkor a
szélesebb körű bevezetés során számos akadályba ütközik. E probléma kezelésére alakult ki az
implementációs tudomány (implementation science), amely azt vizsgálja, miként lehet a
bizonyítékokon alapuló beavatkozásokat eredményesen beépíteni a mindennapi egészségügyi
gyakorlatba. Az implementációs tudomány alapvető felismerése, hogy az innovációk sikeressége
nem kizárólag azok szakmai tartalmától függ. Az eredmények jelentős mértékben
befolyásolhatók a szervezeti környezettől, a résztvevő szakemberek attitűdjeitől, a helyi
39
erőforrásoktól, valamint az egészségügyi rendszer szabályozási és finanszírozási sajátosságaitól.
Ezért az implementációs kutatások kiemelt figyelmet fordítanak azokra a tényezőkre, amelyek
elősegítik vagy akadályozzák az innovációk elterjedését és fenntartható alkalmazását (Bazemore
et al., 2018). A szakirodalom szerint az egyik legfontosabb implementációs alapelv a helyi
környezethez való alkalmazkodás. Bár a bizonyítékokon alapuló programok alapvető céljai és
szakmai elemei általában változatlanok maradnak, a megvalósítás módját gyakran az adott
szervezet vagy egészségügyi rendszer sajátosságaihoz kell igazítani. Vilar-Compte és Villar Uribe
szerint a sikeres implementáció egyik feltétele annak feltárása, hogy az adott környezetben
milyen akadályok és támogató tényezők vannak jelen, és ezekhez hogyan lehet a bevezetési
stratégiát igazítani. Az ilyen adaptív megközelítések jelentősen növelik az innovációk
elfogadottságát és hosszú távú fenntarthatóságát (Vilar-Compte és Villar Uribe, 2023). Az európai
egészségügyi rendszerekben végzett kutatások hasonló következtetésekre jutottak. A CIRCE-JA
projekt tapasztalatai azt mutatták, hogy a jó gyakorlatok egyik országból a másikba történő
átvétele csak akkor lehet sikeres, ha a megvalósítás során figyelembe veszik az adott egészségügyi
rendszer sajátosságait, a helyi szereplők igényeit és a rendelkezésre álló kapacitásokat. A projekt
eredményei szerint a részletes implementációs tervek, a helyi érintettek bevonása és a
folyamatos visszacsatolás kulcsszerepet játszanak a sikeres adaptációban (Abiega et al., 2025).
Az implementációs tudomány egy másik fontos kutatási területe az innovációk spontán
terjedésének vizsgálata. A hagyományos megközelítés szerint az egészségügyi fejlesztések
elterjedése központi irányítást, szabályozást vagy célzott támogatási programokat igényel. A
kanadai Québec tartományban végzett kutatások azonban rámutattak arra, hogy bizonyos sikeres
alapellátási innovációk spontán módon is terjedhetnek, amikor az egészségügyi szereplők saját
tapasztalataik és szakmai kapcsolataik alapján veszik át az új megoldásokat. Ezek az esetek arra
utalnak, hogy az innovációk elterjedése nem kizárólag felülről szervezett folyamatként
értelmezhető, hanem az egészségügyi rendszerben működő szakmai hálózatok és tanulási
folyamatok eredményeként is létrejöhet (Légaré et al., 2023).
A sikeres implementáció támogatására egyre több strukturált keretrendszer és módszertani
eszköz áll rendelkezésre. Az implementációs tudomány egyik fontos célja olyan standardizált
folyamatok kialakítása, amelyek segítik a programok bevezetését, nyomon követését és
folyamatos fejlesztését. Az Egyesült Királyságban alkalmazott Implementation Science Software
(ISS) például jelentősen javította az innovációk bevezetésének gyorsaságát és minőségét. A
tapasztalatok szerint az ilyen rendszerek növelik az érintettek bevonását, támogatják a
megvalósítás következetességét és elősegítik a programok skálázhatóságát (Jefferies et al., 2022).
Az implementációs tudomány emellett szorosan kapcsolódik a minőségfejlesztéshez és a
szervezeti tanuláshoz is. A korszerű megközelítések szerint az innovációk sikeres bevezetése nem
egyszeri esemény, hanem folyamatos fejlesztési folyamat. A szervezeteknek rendszeresen
értékelniük kell a megvalósítás eredményeit, azonosítaniuk kell a felmerülő akadályokat, és
szükség esetén módosítaniuk kell a működési folyamatokat. Ez a ciklikus tanulási mechanizmus
lehetővé teszi, hogy az innovációk hosszabb távon is alkalmazkodni tudjanak a változó
körülményekhez és igényekhez (Parks és Ramly, 2023). Az alapellátásban végrehajtott szervezeti
átalakítások vizsgálata azt is megmutatta, hogy az innovációk bevezetése gyakran új szerepkörök
és kompetenciák kialakulásával jár együtt. Az egészségügyi asszisztensek, szakdolgozók és egyéb
teamtagok feladatainak bővülése számos esetben hozzájárult a betegellátás minőségének
40
javulásához, ugyanakkor megfelelő képzést, vezetői támogatást és szervezeti felkészülést igényelt
(Kwan et al., 2022). Az implementációs tudomány ezért nem csupán az új technológiák vagy
protokollok bevezetésével foglalkozik, hanem az emberi tényezők és a szervezeti változások
kezelésével is.
A Helyreállítási és Ellenállóképességi Terv keretében megvalósuló alapellátási fejlesztés számos
olyan elemet tartalmaz, amelyek implementációs tudományi szempontból is jelentős
innovációnak tekinthetők. A strukturált Gondozási tervek, a protokollal támogatott krónikus
betegségmenedzsment, a team-alapú munkaszervezés, valamint a populációs szemléletű
betegazonosítás olyan új működési elemeket jelentenek, amelyek sikeressége nem kizárólag
szakmai tartalmuktól, hanem azok gyakorlati bevezetésének minőségétől is függ. A program
hatásvizsgálata ezért nem csupán az eredmények mérésére irányul, hanem annak megértésére
is, hogy milyen tényezők segítették vagy akadályozták az innovációk adaptációját a különböző
praxisokban és szervezeti környezetekben.
Mindezek alapján az implementációs tudomány fontos elméleti és módszertani keretet biztosít a
HET-program értékeléséhez. Segítségével nemcsak az válhat láthatóvá, hogy a fejlesztés milyen
eredményeket ért el, hanem az is, hogy ezek az eredmények milyen feltételek mellett jöttek létre,
és milyen mértékben alkalmasak arra, hogy hosszú távon beépüljenek a magyar alapellátás
működésébe, illetve országos szinten is fenntartható módon továbbterjedjenek.
Az implementációs tudomány egyik legismertebb és legszélesebb körben alkalmazott értékelési
modellje a RE-AIM keretrendszer, amelyet eredetileg annak érdekében dolgoztak ki, hogy
segítséget nyújtson az egészségügyi innovációk valós környezetben történő értékeléséhez és
kiterjeszthetőségének vizsgálatához. A RE-AIM elnevezés az értékelési modell öt alapvető
dimenziójának kezdőbetűiből származik: Reach (elérés), Effectiveness (eredményesség),
Adoption (befogadás), Implementation (megvalósítás) és Maintenance (fenntarthatóság). A
keretrendszer alapvető célja, hogy az egészségügyi programok értékelése ne korlátozódjon
kizárólag a klinikai eredmények mérésére, hanem figyelembe vegye azokat a szervezeti és
implementációs tényezőket is, amelyek meghatározzák a programok hosszú távú sikerét (King et
al., 2020).
A RE-AIM modell első dimenziója az elérés (Reach), amely azt vizsgálja, hogy a program milyen
mértékben képes elérni a célpopulációt. A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy egy
beavatkozás népegészségügyi jelentőségét nem kizárólag annak hatékonysága határozza meg,
hanem az is, hogy a potenciálisan érintett lakosság mekkora része részesül ténylegesen az adott
szolgáltatásban. Az etióp alapellátási rendszerben végzett vizsgálatok például azt mutatták, hogy
a mérsékelt akut malnutríció kezelését célzó program a célcsoport jelentős részét elérte, havi
szinten több tízezer gyermek szűrését biztosítva az alapellátás keretében. Hasonló kérdés merül
fel a HET-program esetében is, ahol a bevont betegek száma és a célcsoport lefedettsége a
program sikerének egyik alapvető mutatója.
Az eredményesség (Effectiveness) dimenziója a program által kiváltott egészségi és szervezeti
hatások vizsgálatára irányul. A RE-AIM megközelítésben az eredményesség nem kizárólag
klinikai mutatók javulását jelenti, hanem magában foglalhatja a betegélmény, az ellátás minősége
vagy az egészségügyi szolgáltatások igénybevételének változásait is. Több kutatás rámutatott
41
arra, hogy a magas szintű protokollkövetés és a beavatkozások következetes alkalmazása szoros
kapcsolatban áll a kedvező egészségügyi eredményekkel.
A befogadás (Adoption) dimenziója azt vizsgálja, hogy az egészségügyi szervezetek és
szakemberek milyen mértékben hajlandók átvenni és alkalmazni az adott innovációt. A
szakirodalom szerint számos program esetében jelentős különbségek figyelhetők meg az egyes
szervezetek adaptációs hajlandóságában. Egy családközpontú egészségfejlesztési program
vizsgálata során például a részt vevő szervezeteknek csupán egy része vezette be ténylegesen az
új modellt, annak ellenére, hogy valamennyi szervezet részt vett a fejlesztés előkészítésében. Ez
rámutat arra, hogy a programok sikeressége nem csupán szakmai tartalmuktól, hanem a
szervezeti elfogadottságtól és az implementációs környezettől is függ.
A megvalósítás (Implementation) dimenziója arra fókuszál, hogy a program a gyakorlatban
milyen mértékben valósult meg az eredeti terveknek megfelelően. A kutatások szerint az
implementáció során gyakran jelentkeznek olyan problémák, mint a humánerőforrás-hiány, a
képzési szükségletek, az eszközellátottság korlátai vagy a helyi gyakorlatok eltérései. Az
alapellátási innovációk értékelése során ezért kiemelten fontos annak vizsgálata, hogy a
beavatkozások milyen mértékben valósultak meg a tervezett módon, illetve milyen akadályok és
támogató tényezők befolyásolták a végrehajtást.
A RE-AIM modell ötödik dimenziója a fenntarthatóság (Maintenance), amely az implementációs
tudomány egyik legfontosabb kérdésére ad választ: vajon a program képes-e hosszú távon
fennmaradni és a rutinellátás részévé válni. Számos innováció sikeresen működik a
projektidőszak alatt, ugyanakkor a külső támogatás megszűnését követően fokozatosan eltűnik a
gyakorlatból. A nemzetközi tapasztalatok szerint a fenntarthatóság szorosan összefügg a
szervezeti beágyazottsággal, a szakemberek elkötelezettségével, valamint azzal, hogy az
innováció milyen mértékben képes alkalmazkodni a mindennapi működéshez. Ugyanakkor
pozitív példák is találhatók: egy elektronikus betegjelentési rendszer esetében a program több
évvel a bevezetést követően is magas használati arányt mutatott, ami jól példázza a sikeres
integráció lehetőségét.
A RE-AIM keretrendszer különösen hasznos lehet a HET alapellátási fejlesztés értékelésében,
mivel a program céljai nem korlátozódnak a klinikai eredmények javítására. A krónikus
betegségmenedzsment rendszer sikeressége szempontjából egyaránt fontos a célpopuláció
elérése, a gondozási folyamatok eredményessége, a praxisok és szakemberek adaptációs
hajlandósága, a program tényleges megvalósulásának minősége, valamint annak hosszú távú
fenntarthatósága. A RE-AIM szemlélet ezért olyan átfogó értékelési keretet kínál, amely jól
illeszkedik a HET-program komplex jellegéhez és támogatja a program országos szintű
továbbfejlesztésére vonatkozó szakpolitikai döntések megalapozását.
2.6. Hatásvizsgálat és egészségügyi beruházások megtérülése
Az egészségügyi fejlesztési programok értékelésének egyik legfontosabb kérdése, hogy a
felhasznált erőforrások milyen mértékben járulnak hozzá a lakosság egészségi állapotának
javulásához, az ellátórendszer hatékonyabb működéséhez és a hosszú távú társadalmi jólét
növeléséhez. Az egészségpolitikai döntéshozatalban ezért egyre nagyobb hangsúlyt kap a „Value
for Money” (VfM), vagyis az ár-érték arány szemlélete, amely azt vizsgálja, hogy a befektetett
42
közpénzek milyen egészségügyi és társadalmi eredményeket generálnak. A VfM megközelítés
nem pusztán a költségek csökkentésére törekszik, hanem annak értékelésére, hogy az adott
beruházás a rendelkezésre álló erőforrások mellett a lehető legnagyobb egészségnyereséget
biztosítja-e (Okoli et al., 2014). A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy az egészségügyi
rendszerek teljesítményének javítása nem feltétlenül kizárólag a ráfordítások növelésének
függvénye. A török egészségügyi reformprogram (Health Transformation Program) például
jelentős javulást eredményezett számos népegészségügyi mutatóban, miközben az egészségügyi
kiadások nemzetközi összehasonlításban mérsékeltek maradtak. A program tapasztalatai arra
utalnak, hogy a szervezeti reformok, az ellátási hozzáférés javítása és az alapellátás megerősítése
önmagukban is jelentős egészségnyereséget eredményezhetnek, ugyanakkor hosszabb távon
felmerül a kérdés, hogy ezek az eredmények milyen mértékben tarthatók fenn további
beruházások és fejlesztések nélkül (Boyacı és Ahmed, 2025; Gürsoy, 2015).
Az egészségügyi beruházások értékelésében a VfM szemlélet általában négy alapvető szempont
köré épül: a gazdaságosság (economy), a hatékonyság (efficiency), az eredményesség
(effectiveness) és a méltányosság (equity) vizsgálatára. A gazdaságosság azt mutatja meg, hogy
az erőforrások beszerzése és felhasználása megfelelő módon történt-e. A hatékonyság arra keresi
a választ, hogy a ráfordításokból milyen mennyiségű szolgáltatás vagy eredmény jött létre. Az
eredményesség azt vizsgálja, hogy a program elérte-e kitűzött céljait, míg a méltányosság arra
fókuszál, hogy a fejlesztések milyen mértékben járultak hozzá az egészségügyi egyenlőtlenségek
csökkentéséhez (Okoli et al., 2014; Banke-Thomas et al., 2017). A szakirodalom ugyanakkor
hangsúlyozza, hogy az egészségügyi rendszerek fejlesztésének értékelése nem korlátozható
kizárólag hagyományos költség-haszon számításokra. Az egészségügyi rendszer megerősítését
célzó programok gyakran olyan közvetett hatásokat is generálnak, amelyek rövid távon nehezen
számszerűsíthetők. Ide tartozhat például a lakosság egészségtudatosságának javulása, a krónikus
betegségek korábbi felismerése, a szolgáltatásokhoz való hozzáférés javulása vagy az
ellátórendszer szervezeti rugalmasságának növekedése. Cleary (2021) szerint az egészségügyi
rendszerek megerősítését célzó beruházások értékelésének egyik legnagyobb kihívása éppen az,
hogy ezek a programok rendszerhatásokat generálnak, amelyek túlmutatnak az egyes betegségek
vagy szolgáltatások szintjén. Az utóbbi évek kutatásai egyre inkább a teljes egészségügyi rendszer
szempontjából történő értékelést hangsúlyozzák. Verguet és munkatársai (2019) szerint az
egészségügyi beruházások megtérülésének vizsgálata során nem elegendő az egyes
beavatkozások önálló elemzése, hanem figyelembe kell venni azok rendszerre gyakorolt
összhatásait is. Egy alapellátási fejlesztés például nemcsak a gondozási eredmények javulását
eredményezheti, hanem csökkentheti a kórházi ellátások iránti igényt, mérsékelheti a sürgősségi
osztályok terhelését, javíthatja az ellátási koordinációt, valamint hozzájárulhat a lakosság
egészségi állapotának hosszabb távú javulásához.
Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy az egészségügyi beruházások értéke nem minden esetben
fejezhető ki közvetlen pénzügyi megtérülés formájában. Volpp és munkatársai rámutatnak arra,
hogy számos egészségügyi program jelentős egészségnyereséget eredményezhet anélkül, hogy
rövid távon pozitív pénzügyi megtérülést mutatna. Az egészségpolitikai döntéshozatalban ezért
a beruházások értékelése során egyszerre szükséges figyelembe venni a gazdasági, egészségügyi
és társadalmi eredményeket (Volpp et al., 2012).
43
A Helyreállítási és Ellenállóképességi Terv keretében megvalósuló alapellátási fejlesztés esetében
a hatásvizsgálat egyik fontos célja annak feltárása, hogy a program milyen értéket teremtett a
ráfordított forrásokhoz képest. A strukturált krónikus betegségmenedzsment, a protokollal
támogatott gondozás, a team-alapú működés és a populációs szemléletű betegazonosítás
egyaránt olyan innovációk, amelyek potenciálisan javíthatják az ellátás minőségét, növelhetik a
rendszer hatékonyságát és csökkenthetik az elkerülhető egészségügyi események számát. A
hatásvizsgálat eredményei ezért nemcsak a program szakmai sikerességének megítéléséhez
járulhatnak hozzá, hanem alapot teremthetnek annak értékeléséhez is, hogy a fejlesztés milyen
mértékben tekinthető jó közpolitikai és közfinanszírozási beruházásnak. Mindezek alapján a
hatásvizsgálat nem csupán a program eredményeinek dokumentálását szolgálja, hanem annak
megítélését is lehetővé teszi, hogy a befektetett erőforrások milyen egészségügyi és társadalmi
értéket hoztak létre. Ez különösen fontos a nagyléptékű egészségügyi reformok esetében, ahol a
jövőbeni szakpolitikai döntések és finanszírozási prioritások meghatározása szempontjából
alapvető jelentőségű annak bizonyítása, hogy a fejlesztések valódi hozzáadott értéket képviselnek
a lakosság és az egészségügyi rendszer számára.
2.7. Egészségügyi adatok és hatásmérés
Az egészségügyi rendszerek működésének egyre növekvő digitalizációja alapvetően átalakította
az egészségügyi programok értékelésének lehetőségeit. Míg korábban a hatásvizsgálatok gyakran
kis elemszámú kutatásokra, kérdőíves felmérésekre vagy időszakos adatgyűjtésekre
támaszkodtak, napjainkban az elektronikus egészségügyi nyilvántartások, az adminisztratív
adatbázisok és a rutinellátás során keletkező egészségügyi adatok lehetővé teszik a programok
hatásainak széles körű, hosszú távú és valós környezetben történő elemzését. Az adatvezérelt
értékelési megközelítések egyre fontosabb szerepet töltenek be különösen a krónikus betegségek
menedzsmentjét célzó programok vizsgálatában. A szakirodalom szerint a krónikus
betegségmenedzsment-programok értékelésében az egyik legnagyobb előrelépést a nagyméretű
egészségügyi adatállományok (big data) elemzése jelenti. Az elektronikus egészségügyi
nyilvántartások, a finanszírozási adatok, a gyógyszerfelírási információk és a laboratóriumi
eredmények együttes elemzése lehetővé teszi a betegutak részletes követését, a kockázati
csoportok azonosítását és az ellátási eredmények pontosabb mérését. Awofala és Godwin (2024)
szerint az adatvezérelt egészségügyi stratégiák jelentősen javíthatják a krónikus betegségek
kezelésének eredményességét, miközben támogatják a célzott és személyre szabott
beavatkozások kialakítását.
Az egészségügyi adatok nemcsak a programok eredményeinek mérésére alkalmasak, hanem a
beavatkozások tervezését és célzását is támogathatják. A prediktív modellezési módszerek
lehetővé teszik azoknak a betegeknek az azonosítását, akiknél a legnagyobb valószínűséggel
várható kedvező hatás egy adott programban való részvételtől. Bayerstadler és munkatársai
(2014) rámutattak arra, hogy a statisztikai modellezés alkalmazása növelheti a krónikus
betegségmenedzsment programok gazdasági hatékonyságát, mivel a beavatkozások célzottabban
irányíthatók a magasabb kockázatú vagy nagyobb egészségnyereséget elérő betegcsoportok felé.
A programok értékelésében különösen fontos szerepet töltenek be a rendszer szintű
adatforrások. Az ausztrál Northern Alliance Hospital Admission Risk Program például olyan
összehangolt értékelési módszertant alkalmazott, amely elsősorban már rendelkezésre álló
adminisztratív adatforrásokra épült. A megközelítés lehetővé tette a betegkimenetek, az
44
egészségügyi szolgáltatás-igénybevétel és a költségek egyidejű vizsgálatát anélkül, hogy jelentős
többlet-adatgyűjtésre lett volna szükség (Berlowitz et al., 2010). Ez a szemlélet különösen
releváns a magyar egészségügyi rendszerben is, ahol a központi adatvagyon jelentős lehetőséget
biztosít a nagyléptékű hatásvizsgálatok számára.
A hosszú távú hatások vizsgálatában a longitudinális adatbázisok szerepe kiemelkedő. A My
Health Guardian program ausztráliai értékelése több éves követési adatok alapján mutatta ki,
hogy a strukturált krónikus betegségmenedzsment programok képesek csökkenteni a kórházi
felvételek számát, mérsékelni az egészségügyi kiadásokat és javítani a betegek egészségi
állapotát. Az ilyen elemzések különösen értékesek, mert nem csupán rövid távú változásokat
mutatnak ki, hanem lehetővé teszik a tartós rendszerhatások azonosítását is (Hamar et al., 2015).
A klinikai eredmények elemzése szintén az adatvezérelt értékelések egyik fontos területe. Több
nemzetközi vizsgálat igazolta, hogy a strukturált krónikus betegségmenedzsment programokban
részt vevő betegek esetében javulhatnak a vérnyomás-, vércukor- és egyéb klinikai mutatók,
valamint csökkenhet a szövődmények kialakulásának kockázata. A São Paulóban végzett
programértékelés például kedvező változásokat mutatott ki több krónikus betegséggel élő
betegcsoport egészségi állapotában, különösen a rendszeresen gondozott páciensek körében
(Manso et al., 2016).
Az adatvezérelt hatásvizsgálatok további előnye, hogy lehetőséget teremtenek az egészségügyi
szolgáltatások igénybevételének és költségeinek részletes elemzésére. A különböző
betegmenedzsment programok értékelése során több kutatás is kimutatta, hogy a megfelelően
szervezett gondozási modellek képesek csökkenteni a sürgősségi ellátások, a kórházi felvételek
és az egyéb magas költségű szolgáltatások igénybevételét. Ezáltal a programok nemcsak
egészségnyereséget eredményezhetnek, hanem hozzájárulhatnak az egészségügyi rendszer
erőforrásainak hatékonyabb felhasználásához is (Avery et al., 2016; Dall et al., 2010).
Mindemellett az adatvezérelt értékelések megvalósítása számos kihívással jár. Az adatminőség,
az adatok teljessége, az eltérő informatikai rendszerek közötti interoperabilitás, valamint az
adatvédelmi és információbiztonsági követelmények egyaránt befolyásolhatják az elemzések
megbízhatóságát. A sikeres adatvezérelt hatásvizsgálatok ezért megfelelő adatirányítási
mechanizmusokat, egységes adatdefiníciókat és magas színvonalú adatinfrastruktúrát
igényelnek. A Helyreállítási és Ellenállóképességi Terv keretében megvalósuló alapellátási
fejlesztés különösen kedvező lehetőséget biztosít az adatvezérelt értékelési módszerek
alkalmazására. A program során keletkező strukturált gondozási adatok, a finanszírozási és
adminisztratív adatbázisok, valamint
a
különböző egészségügyi nyilvántartások
összekapcsolásával lehetőség nyílik a betegek gondozási útjának, az egészségügyi szolgáltatások
igénybevételének, valamint a klinikai eredmények változásának részletes vizsgálatára. Ez
lehetővé teszi, hogy a program hatásait ne csupán egyedi indikátorok szintjén, hanem
rendszerszinten is értékelni lehessen. Mindezek alapján az egészségügyi adatokra épülő
hatásmérés a modern egészségpolitikai értékelések egyik alapvető eszközének tekinthető. Az
adatvezérelt megközelítések lehetőséget biztosítanak arra, hogy a döntéshozók a programok
eredményeiről objektív, nagymintás és valós működési környezetből származó bizonyítékok
alapján alkothassanak képet. Ez különösen fontos olyan komplex alapellátási reformok esetében,
45
mint a HET-program, ahol a hosszú távú szakpolitikai döntések megalapozásához megbízható és
részletes hatásvizsgálati eredményekre van szükség.
2.8. Népegészségügyi hatás és rendszerhatás
Az alapellátási reformok végső célja nem csupán az egészségügyi szolgáltatások szervezésének
vagy működési folyamatainak fejlesztése, hanem a lakosság egészségi állapotának javítása és az
egészségügyi rendszer ellenállóképességének növelése. Az elmúlt két évtized nemzetközi
tapasztalatai azt mutatják, hogy a jól működő alapellátás nemcsak az egyes betegek ellátására
gyakorol kedvező hatást, hanem jelentős népegészségügyi és rendszerszintű előnyökkel is jár.
Emiatt az alapellátás fejlesztését célzó programok értékelése során egyaránt szükséges vizsgálni
az egyéni betegszintű és a tágabb népegészségügyi következményeket.
A nemzetközi szakirodalom szerint az alapellátási reformok egyik legfontosabb célja az
egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés javítása. A megfelelően szervezett alapellátás
képes csökkenteni a földrajzi, társadalmi és gazdasági akadályokat, ezáltal szélesebb
népességcsoportok számára biztosítva a korai diagnózishoz és a folyamatos gondozáshoz való
hozzáférést. A reformokat vizsgáló áttekintések szerint különösen jelentős egészségnyereség
érhető el az alacsonyabb jövedelmű, hátrányos helyzetű vagy krónikus betegséggel élő lakossági
csoportok körében, amelyek hagyományosan nagyobb egészségügyi kockázatokkal
szembesülnek (Shirjang et al., 2025). A korszerű alapellátási modellek másik fontos jellemzője a
gyógyító és megelőző szolgáltatások integrációja. A hagyományos, elsősorban akut betegségek
ellátására fókuszáló rendszerekkel szemben az újabb reformok egyre nagyobb hangsúlyt
helyeznek a krónikus betegségek gondozására, a kockázati tényezők korai felismerésére,
valamint az egészségfejlesztési és prevenciós tevékenységekre. Az észt, lengyel és szlovén
alapellátási reformok tapasztalatai azt mutatják, hogy az integrált alapellátási modellek
jelentősen javíthatják a krónikus betegségek kezelésének eredményességét, miközben
hozzájárulnak
az
egészségügyi
rendszer
válsághelyzetekkel
szembeni
alkalmazkodóképességének erősítéséhez is. A Covid–19 világjárvány különösen jól rávilágított
az alapellátás stratégiai jelentőségére. Azok az egészségügyi rendszerek bizonyultak
ellenállóbbnak, amelyekben az alapellátás képes volt gyorsan alkalmazkodni a megváltozott
körülményekhez, biztosítani a krónikus betegek folyamatos gondozását, támogatni a lakossági
tájékoztatást, valamint részt venni a járványügyi intézkedések végrehajtásában. A tapasztalatok
alapján az alapellátás ma már nem csupán a betegellátás első szintjének tekinthető, hanem a
nemzeti egészségbiztonság egyik meghatározó elemének is.
A népegészségügyi hatások szempontjából kiemelkedő jelentőségű az egészségügyi
egyenlőtlenségek csökkentése. Számos nemzetközi kutatás igazolta, hogy azokban az
országokban, ahol az alapellátás erős és jól szervezett, kedvezőbbek a lakossági egészségmutatók,
alacsonyabb a korai halálozás, valamint kisebbek az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférésből
fakadó társadalmi különbségek. Az alapellátás ugyanis képes kezelni az egészséget meghatározó
társadalmi tényezők egy részét, és biztosítani az ellátás folyamatosságát a sérülékenyebb
csoportok számára is (Starfield et al., 2005; Stange et al., 2023).
Az alapellátási reformok rendszerhatásai szintén jelentősek. Az erős alapellátás csökkentheti az
elkerülhető kórházi felvételek számát, mérsékelheti a sürgősségi ellátások terhelését, valamint
javíthatja az ellátási szintek közötti koordinációt. A szakirodalom szerint azok az egészségügyi
46
rendszerek, amelyek az alapellátásra építik működésüket, gyakran kedvezőbb egészségi
eredményeket érnek el alacsonyabb vagy azonos költségszint mellett, mint a kórházközpontú
rendszerek (Starfield et al., 2005). A reformok hosszú távú hatása ugyanakkor jelentős mértékben
függ az egészségügyi munkaerő rendelkezésre állásától és felkészültségétől. A népesség
öregedése, a krónikus betegségek növekvő gyakorisága és az egészségügyi szakemberhiány
egyaránt olyan kihívások, amelyek az alapellátás szerepének további erősítését teszik
szükségessé. A nemzetközi tapasztalatok alapján a sikeres reformok egyik alapfeltétele a
megfelelő kompetenciákkal rendelkező alapellátási szakemberek biztosítása, valamint a team-
alapú működési modellek támogatása.
A szakirodalom egyre inkább hangsúlyozza, hogy az alapellátás fejlesztésének hatásait nem
kizárólag egészségügyi mutatók alapján szükséges értékelni. A népegészségügyi eredmények
mellett figyelembe kell venni az egészségügyi rendszer alkalmazkodóképességét, a
szolgáltatásokhoz való hozzáférést, az egészségügyi egyenlőtlenségek alakulását, valamint az
ellátórendszer hosszú távú fenntarthatóságát is. Ezek együttesen alkotják azt a rendszerhatást,
amely meghatározza egy reform valódi egészségpolitikai jelentőségét. A Helyreállítási és
Ellenállóképességi Terv keretében megvalósuló alapellátási fejlesztés esetében ezért a
hatásvizsgálat célja túlmutat az egyes indikátorok változásának mérésén. A program értékelése
során fontos annak vizsgálata is, hogy a strukturált krónikus betegségmenedzsment, a populációs
szemléletű betegazonosítás, a team-alapú működés és a protokollvezérelt gondozás milyen
mértékben járult hozzá a lakosság egészségi állapotának javulásához, az egészségügyi
egyenlőtlenségek mérsékléséhez, valamint az alapellátás rendszer szintű megerősítéséhez. E
kérdések megválaszolása különösen fontos a program hosszú távú fenntarthatóságának és
esetleges országos kiterjesztésének megítélése szempontjából.
Mindezek alapján az alapellátási reformok értékelése nem kizárólag egészségügyi
szolgáltatásfejlesztési kérdés, hanem egyben népegészségügyi és egészségpolitikai feladat is. A
programok valódi sikerét végső soron az határozza meg, hogy képesek-e javítani a lakosság
egészségi állapotát, növelni az egészségügyi rendszer ellenállóképességét és hozzájárulni egy
igazságosabb, fenntarthatóbb egészségügyi rendszer kialakításához.
2.9. A KBMP magyarországi alkalmazásának vizsgálata
Jelen hatástanulmány célja a Helyreállítási és Ellenállóképességi Terv keretében megvalósuló
krónikus betegségmenedzsment program (KBM) működésének, teljesítményének és
rendszerhatásainak átfogó értékelése, különös tekintettel az alapellátás szervezési, finanszírozási
és ellátásszakmai átalakulására. A vizsgálat középpontjában az a kérdés áll, hogy a program
képes-e az alapellátásban olyan strukturális változásokat előidézni, amelyek hosszú távon
javítják az ellátórendszer hatékonyságát, a betegutak szervezettségét, valamint a krónikus
betegek gondozásának minőségét. A hatástanulmány időszerűségét alapvetően határozza meg a
HET keretében megvalósuló strukturális egészségügyi reform, illetve a NEAK által bevezetett új,
gondozási terv-alapú finanszírozási rendszer, valamint az alapellátás működésének átalakulása
és annak értékelési igénye. A tanulmány célja ezen tényezők együttes vizsgálata, és annak
feltárása, hogy a krónikus betegségmenedzsment program milyen mértékben képes hozzájárulni
egy hatékonyabb, strukturáltabb és fenntarthatóbb alapellátási rendszer kialakításához.
47
A hatástanulmány közvetlenül kapcsolódik az RRF felhívásban meghatározott célokhoz és
teljesítési logikához. A felhívás egyértelműen rögzíti, hogy a program sikeressége elsősorban nem
hagyományos klinikai indikátorokon keresztül kerül értékelésre, hanem a programba bevont
betegek száma, valamint a teljeskörűen megvalósított Gondozási tervek száma mentén. Ez a
megközelítés alapvető szemléletváltást jelent a korábbi indikátoralapú rendszerekhez képest,
mivel a hangsúlyt az egyedi teljesítménymutatókról a strukturált ellátási folyamatok
megvalósítására helyezi. A Gondozási terv ebben a rendszerben nem csupán szakmai eszköz,
hanem a program teljesítésének, finanszírozásának és értékelésének alapegysége. A
hatástanulmány célja ennek megfelelően annak vizsgálata, hogy a gondozási terv-alapú működés
milyen mértékben képes strukturálni az alapellátási folyamatokat, egységesíteni a gondozási
gyakorlatot, valamint mérhetővé tenni az ellátási teljesítményt.
A hatástanulmány elkészítésének időszerűségét jelentősen növeli, hogy a Nemzeti
Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) a közelmúltban új finanszírozási mechanizmust vezetett
be a krónikus betegségmenedzsment programok támogatására. A finanszírozási rendszer
átalakulásának lényege, hogy a korábbi, jellemzően volumen- vagy indikátoralapú finanszírozási
logikát felváltja egy olyan megközelítés, amely a teljesített gondozási folyamatokat tekinti
elszámolási alapnak. Ennek keretében a finanszírozás közvetlenül a Gondozási terv teljeskörű
megvalósításához kapcsolódik, valamint a teljesítés adminisztratív és szakmai igazolása
strukturált módon történik, továbbá az ellátási folyamatok dokumentáltsága kiemelt jelentőséget
kap. Ez a változás nemcsak finanszírozási, hanem működési és szervezési szinten is jelentős
hatással van az alapellátásra, mivel a praxisokat arra ösztönzi, hogy előre tervezett, protokoll-
alapú ellátási folyamatokat alakítsanak ki, valamint erősítsék a team-alapú működést és növeljék
a gondozási tevékenységek átláthatóságát. A hatástanulmány egyik kiemelt célja annak feltárása,
hogy ez az új finanszírozási logika milyen hatással van az alapellátás működésére és
teljesítményére.
A hatástanulmány időszerűségét tovább erősíti, hogy a program nem csupán finanszírozási
változást jelent, hanem az alapellátás szervezési és működési modelljének átalakítását is maga
után vonja. Az elemzésnek ki kell terjednie - többek között - a praxisok szervezeti és működési
jellemzőire (méret, infrastruktúra, humánerőforrás), a betegek összetételére és szocioökonómiai
hátterére, valamint a munkaszervezési változásokra, különös tekintettel a team-alapú működésre
és a praxisközösségi együttműködésre. Különösen fontos vizsgálati szempont, hogy a program
milyen hatással van a munkamegosztásra az orvosok és szakdolgozók között, a betegutak
szervezettségére és racionalizálására, valamint az adminisztratív és ellátási folyamatok
időigényére. Ez a megközelítés túlmutat a hagyományos teljesítménymérésen, és lehetővé teszi
az alapellátás működésének mélyebb, rendszerszintű értékelését.
A hatástanulmány célrendszere illeszkedik a nemzetközi és hazai szakirodalomban megjelenő
irányokhoz, amelyek egyre inkább a komplex, integrált ellátási modellek értékelésére helyezik a
hangsúlyt. A kutatások rámutatnak arra, hogy a szervezett, protokoll-alapú ellátási modellek
javítják a szolgáltatások minőségét és hozzáférhetőségét, a team-alapú működés növeli a
preventív és gondozási tevékenységek hatékonyságát, valamint az ellátási folyamatok
strukturálása hozzájárul a rendszer szintű hatékonyságnövekedéshez (Sándor et al., 2020;
Kovács et al., 2019). Ugyanakkor a hazai tapasztalatok azt is jelzik, hogy az indikátoralapú
rendszerek önmagukban nem elegendőek az ellátási gyakorlat érdemi átalakításához, ami
48
indokolja a jelen programhoz hasonló, folyamat-alapú megközelítések bevezetését (Pálinkás et
al., 2019).
A magyarországi praxisközösségek az alapellátás szervezettebb működését szolgálják, és céljuk
a prevenció, a jobb hozzáférés és a szakmai együttműködés erősítése. A jogszabályok alapján a
fogorvosi szolgálatok is részt vehetnek bennük, sőt járási fogorvosi praxisközösség is
létrehozható, legalább 5 praxis részvételével, az illetékes kollegiális szakmai vezető fogorvos
koordinációja mellett. A fogorvosok részvétele azért különösen fontos, mert így a fogászati
alapellátás jobban bekapcsolódhat a megelőzésbe, a szűrésekbe és a szervezett betegutakba. A
rendszer lehetőséget ad arra, hogy a praxisok közösen működjenek együtt, és a járási szintű
ellátásban egységesebb, hatékonyabb szakmai munka valósuljon meg, ami a lakosság számára
kiszámíthatóbb hozzáférést jelenthet.
3. Népegészségügyi mutatók
3.1. A népegészségügyi mutatók szerepe az alapellátási reformok
értékelésében
Az egészségügyi reformok és komplex alapellátási fejlesztések értékelése sajátos módszertani
kihívást jelent, mivel a beavatkozások hatása gyakran nem közvetlenül, hanem több egymásra
épülő folyamaton keresztül jelenik meg. Egy új finanszírozási modell, egy strukturált gondozási
program vagy egy multidiszciplináris ellátási forma rövid távon elsősorban a működési
folyamatokban és az ellátásszervezésben eredményez változásokat, míg a valódi
egészségnyereség rendszerint csak hosszabb időtávon válik mérhetővé. Emiatt a nemzetközi
szakirodalom egyre nagyobb hangsúlyt helyez a népegészségügyi mutatók alkalmazására,
amelyek lehetővé teszik az egészségügyi beavatkozások populációszintű és rendszerszintű
hatásainak vizsgálatát (Starfield, 1998). A modern egészségügyi értékelési keretrendszerek egyik
legismertebb megközelítése az úgynevezett Triple Aim modell, amely szerint az egészségügyi
rendszerek sikerességét három egyidejű cél teljesülése alapján célszerű vizsgálni: a lakosság
egészségi állapotának javulása, a betegek ellátási tapasztalatainak javítása, valamint az egy főre
jutó egészségügyi költségek mérséklése. E megközelítésben a népegészségügyi mutatók nem
csupán egészségstatisztikai indikátorok, hanem az egészségpolitikai beavatkozások
eredményességének kulcsfontosságú mérőeszközei.
A krónikus betegségek menedzsmentjének értékelése során különösen fontossá válik a folyamat-
és kimeneti mutatók együttes alkalmazása. A nemzetközi tapasztalatok szerint a strukturált
gondozási programok hatása gyakran először a szűrési aktivitásban, a gondozási lefedettségben,
a kontrollvizsgálatok gyakoriságában vagy a terápiás adherenciában jelenik meg, majd ezt
követően válik kimutathatóvá a morbiditási, mortalitási és egészségügyi igénybevételi mutatók
javulása. Ennek megfelelően több országban komplex indikátorrendszereket alakítottak ki a
krónikus betegségek ellátásának értékelésére. Kínában például egy 78 elemből álló
indikátorkészletet dolgoztak ki az alapellátásban zajló nem fertőző betegséggondozási
programok monitorozására, amely egyaránt tartalmaz strukturális, folyamat- és
eredményindikátorokat (Zhang et al., 2025).
A népegészségügyi mutatók alkalmazása lehetővé teszi annak vizsgálatát is, hogy az alapellátási
fejlesztések milyen hatást gyakorolnak az egészségügyi rendszer működésére. A nemzetközi
49
kutatások szerint az erősebb alapellátási rendszerekhez alacsonyabb sürgősségi ellátási
igénybevétel, kevesebb elkerülhető kórházi felvétel, jobb krónikus betegségkontroll és
kedvezőbb egészségi kimenetek társulhatnak. Az alapellátásban keletkező adatok egyre inkább
lehetőséget biztosítanak arra, hogy a lakosság egészségi állapotát folyamatosan monitorozni
lehessen, és a döntéshozók időben reagálhassanak a kedvezőtlen tendenciákra. A
népegészségügyi szemlélet jelentősége különösen felértékelődik a krónikus betegségek növekvő
terhe mellett. A diabétesz, a hipertónia, a szív- és érrendszeri betegségek vagy a krónikus
légzőszervi kórképek kezelése ugyanis nem kizárólag egyéni klinikai kérdés, hanem egyben
népegészségügyi és egészségpolitikai kihívás is. A populációs szintű mutatók segítségével
mérhetővé válik, hogy az ellátórendszer mennyiben képes csökkenteni a betegségterheket,
mérsékelni az egészségügyi egyenlőtlenségeket és javítani a lakosság egészségi állapotát
(Kitzman et al., 2022).
Mindezek alapján a jelen hatástanulmányban szereplő népegészségügyi mutatók nem pusztán
háttér-információként szolgálnak a magyar lakosság egészségi állapotának bemutatására. A
kiválasztott indikátorok egyben olyan referenciaértékeket is jelentenek, amelyek segítségével
értelmezhetővé válik, hogy a krónikus betegségmenedzsment program milyen egészségpolitikai
és rendszerszintű problémák kezelésére kíván választ adni, valamint hogy hosszabb távon milyen
egészségnyereség várható a program sikeres megvalósítása esetén.
3.2. Magyarországi népegészségügyi mutatók
Magyarország népegészségügyi mutatói nemzetközi összehasonlításban továbbra is kedvezőtlen
képet mutatnak, különösen a krónikus, nem fertőző betegségek tekintetében. A szív- és
érrendszeri betegségek, a diabétesz, valamint a krónikus légzőszervi betegségek együttesen a
halálozás és a betegségteher meghatározó részéért felelősek, és jelentős terhet rónak az
egészségügyi ellátórendszerre. A hazai és nemzetközi szakirodalom egyaránt rámutat arra, hogy
a krónikus betegségek terhe nem csupán epidemiológiai kérdés, hanem szorosan összefügg az
ellátórendszer szervezettségével, az alapellátás teljesítményével, valamint az egészségügyi
szolgáltatásokhoz való hozzáféréssel. Az alapellátásban nyújtott preventív és gondozási
szolgáltatások szintje bizonyítottan kapcsolatban áll a lakosság egészségi állapotával és a korai
halálozás alakulásával (Sándor et al., 2018; 2020). A krónikus betegségekhez kapcsolódó
népegészségügyi mutatók értelmezésében kiemelt jelentőségű az egészségügyi szolgáltatások
igénybevételének és a gondozási folyamatok minőségének vizsgálata. Magyarországi vizsgálatok
alapján a preventív szolgáltatások nyújtása és igénybevétele nem egységes, és jelentős eltérések
figyelhetők meg praxisok, térségek és populációk között. Ez arra utal, hogy az ellátási folyamatok
szervezettsége és standardizáltsága kulcsfontosságú tényező a népegészségügyi kimenetek
alakulásában (Sándor et al., 2020).
A gyógyszerhasználati és terápiás együttműködési mintázatok szintén fontos indikátorai a
népegészségügyi helyzetnek. Országos egészségbiztosítási adatokon alapuló elemzések
kimutatták, hogy a felírt gyógyszerek ki nem váltása, illetve a nem megfelelő adherencia jelentős
mértékben hozzájárulhat a krónikus betegségek rosszabb kimeneteihez (Harsha et al., 2020;
Bekele et al., 2021).
A krónikus betegségek kezelésének eredményessége szempontjából különösen fontos a
gondozási folyamatok folytonossága, strukturáltsága és standardizáltsága. A nemzetközi
50
szakirodalomban széles körben elfogadott megközelítések – így különösen a Chronic Care Model
– rámutatnak arra, hogy a krónikus betegségek hatékony kezelése nem epizodikus ellátási
események sorozataként, hanem szervezett, előre tervezett és koordinált gondozási folyamatként
értelmezhető. E modellek központi eleme, hogy az ellátás protokoll-alapú, multidiszciplináris és
folyamatos betegkövetésre épül, amely lehetővé teszi a kockázati tényezők időbeni felismerését,
a terápiás beavatkozások optimalizálását és a beteg együttműködésének erősítését.
Nemzetközi vizsgálatok következetesen igazolják, hogy a strukturált gondozási modellek javítják
a klinikai kimeneteket (pl. vérnyomás, HbA1c kontroll), csökkentik a hospitalizációk számát,
valamint növelik a beteg együttműködést és az adherenciát. Ezzel szemben a fragmentált, reaktív
jellegű ellátási modellek esetében gyakran figyelhető meg az ellátási folyamatok megszakadása,
a gondozási lépések hiányos teljesülése és a terápiás célok alacsonyabb arányú elérése. A hazai
kutatások hasonló következtetésekre jutnak. A magyar alapellátás működését vizsgáló elemzések
rámutatnak, hogy a preventív és gondozási szolgáltatások nyújtása sok esetben nem
rendszerszintű, hanem opportunisztikus jellegű, ami jelentős „kihagyott lehetőségekhez” vezet a
betegségek korai felismerése és kezelése során (Sándor et al., 2020). A „missed opportunities”
jelensége különösen fontos a krónikus betegségek esetében, mivel ezek a betegségek hosszú ideig
tünetmentesek lehetnek, és a megfelelő időben történő beavatkozás hiánya későbbi, súlyosabb
szövődményekhez vezethet. A szervezett állapotfelmérésen alapuló alapellátási modellek ezzel
szemben képesek növelni a preventív szolgáltatások lefedettségét és a betegek gondozásba
vételének arányát (Harsha et al., 2020).
A gyógyszeres kezeléshez való adherencia szintén kulcstényező a krónikus betegségek
kimeneteiben. Magyarországi vizsgálatok kimutatták, hogy a strukturált gondozási és követési
rendszerek hozzájárulhatnak a gyógyszerkiváltás és a terápiás együttműködés javulásához, míg
ennek hiánya a kezelések hatékonyságának romlásához vezet (Bekele et al., 2021; Harsha et al.,
2020). Az ellátási folyamatok strukturáltsága nemcsak klinikai, hanem rendszerhatékonysági
szempontból is meghatározó. A szervezett gondozási modellek képesek csökkenteni a
párhuzamos vagy indokolatlan ellátásokat, valamint racionalizálni a betegutakat és optimalizálni
az erőforrás-felhasználást. Ez különösen fontos olyan egészségügyi rendszerekben, ahol a
krónikus betegségek terhe magas, és az ellátórendszer kapacitásai korlátozottak.
A krónikus betegségek hatékony kezelése szoros összefüggésben áll az ellátási folyamatok
szervezettségével. A strukturált, gondozási tervre épülő modellek nem csupán a klinikai
kimenetek javítására alkalmasak, hanem az ellátórendszer működésének átfogó optimalizálására
is. Ez a felismerés közvetlen szakmai alapot ad a HET keretében megvalósuló krónikus
betegségmenedzsment program megközelítéséhez. Az alapellátási kapacitások és az egészségi
kimenetek közötti kapcsolatot vizsgáló hazai tanulmányok arra is rámutattak, hogy a háziorvosi
ellátás szervezeti és humánerőforrás-jellemzői összefüggésben állnak a népegészségügyi
mutatókkal, beleértve a korai halálozást is (Sándor et al., 2018; Papp et al., 2019).
A COVID–19 világjárvány tovább árnyalta ezt a képet. A pandémia időszakában az egészségügyi
ellátások igénybevételének mintázatai jelentősen megváltoztak, és számos esetben csökkent a
preventív és gondozási szolgáltatások elérhetősége vagy igénybevétele. Magyarországi
vizsgálatok szerint a járvány hatásai nem voltak egyenletesek a különböző társadalmi csoportok
között, ami tovább erősítette a már meglévő különbségeket az ellátáshoz való hozzáférésben és
51
az egészségi kimenetekben (Bekele et al., 2022; Sándor et al., 2022). A TÁRKI Társadalmi Riport
2020 elemzése szintén rámutat arra, hogy az egészségi állapot és az egészségügyi ellátás
igénybevételének különbségei szorosan összefüggenek a társadalmi-gazdasági tényezőkkel. Bár
ezek az egyenlőtlenségek különösen markánsan jelennek meg egyes sérülékeny populációkban,
a jelenség rendszerszintű, és az egész lakosság egészségi állapotát befolyásolja.
Mindezek vonatkozásában fontos megvizsgálni az országos általános mutatókat, és ezek
vizualizációnak megtekintése után elemezni a helyzetet. A magyar lakosság egészségi állapota
számos mutató alapján továbbra is kedvezőtlenebb képet mutat az Európai Unió átlagához
viszonyítva. Annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedekben több területen is javulás volt
megfigyelhető, az egészségben eltöltött évek száma, a krónikus betegségek előfordulása, a
megelőzhető és kezelhető halálozások aránya, valamint az egészségügyi ellátórendszer
humánerőforrás-kapacitása továbbra is jelentős kihívásokat jelent (M4.2. sz. melléklet: 1. Ábra).
A születéskor várható élettartam az egyik leggyakrabban alkalmazott népegészségügyi mutató,
amelynek segítségével összefoglaló képet kaphatunk egy ország lakosságának egészségi
állapotáról. Az ábra alapján megállapítható, hogy Magyarország a teljes vizsgált időszakban az
Európai Unió átlaga alatt helyezkedett el. A 2018-2024 közötti adatok jól mutatják a COVID-19
világjárvány hatását, a várható élettartam mind Magyarországon, mind az Európai Unióban
csökkent, hazánkban a visszaesés azonban nagyobb mértékű volt. A mélypontot 2021 jelentette,
amikor az érték 74,1 évre esett vissza. A következő években fokozatos javulás következett be, és
2024-re a mutató elérte a 77 évet. A jelenleg kedvező tendencia ellenére az uniós átlaghoz
viszonyított különbség továbbra is jelentős. Míg az Európai Unióban 2024-ben 81,7 év volt a
születéskor várható élettartam, addig Magyarországon közel öt évvel alacsonyabb érték volt
megfigyelhető. Mindez arra utal, hogy a halálozási viszonyokat és az egészségi állapotot
befolyásoló tényezők továbbra is kedvezőtlenebbül alakulnak, mint az uniós országok
többségében. Ez a mutató ugyanakkor nem nyújt információt arról, hogy az emberek életük hány
évét töltik jó egészségi állapotban. Ennek vizsgálatához szükséges az egészségben eltöltött
életévek elemzése is, amely részletesebb képet ad a lakosság életminőségéről és az egészségügyi
ellátórendszer előtt álló feladatokról (M4.2. sz. melléklet: 2. Ábra).
Az ábra alapján megállapítható, hogy a magyar lakosság időskori egészségi állapota több mutató
tekintetében is kedvezőtlenebb az Európai Unió átlagánál. A 65 éves korban várható élettartam
mind a férfiak, mind a nők esetében alacsonyabb, mint az uniós átlag, ami összhangban van a
korábban bemutatott születéskor várható élettartam adataival.
Az egészségben eltöltött évek száma szintén elmarad az Európai Unió értékeitől. A magyar férfiak
és nők kevesebb évet töltenek jó egészségi állapotban, miközben a több krónikus betegséggel élők
aránya magasabb az uniós átlagnál. Ez arra utal, hogy időskorban jelentős egészségügyi ellátási
és gondozási igény jelentkezik. A mindennapi tevékenységek végzésében akadályozott idősek
aránya szintén meghaladja az uniós átlagot, különösen a nők körében. Az eredmények alapján
megállapítható, hogy az idősödő népesség egészségi állapotának javítása, a krónikus betegségek
megelőzése és a hosszú távú gondozás fejlesztése kiemelt népegészségügyi feladatot jelent
Magyarországon. Az időskori egészségi állapot és a krónikus betegségek magas előfordulása
szorosan összefügg a halálozási mutatók alakulásával. A népegészségügyi helyzet átfogó
értékeléséhez ezért fontos megvizsgálni az egyes halálokok szerkezetét és azok relatív
jelentőségét. A következő ábra a Magyarországon bekövetkezett halálesetek legfontosabb okait
mutatja be (M4.2. sz. melléklet: 3. Ábra). Az ábra alapján megállapítható, hogy Magyarországon a
52
halálozások legnagyobb részéért a szív-és érrendszeri betegségek felelősek, amelyek 2023-ban
az összes haláleset 48%-át tették ki. Ezen belül kiemelkedő jelentőségű az ischaemiás
szívbetegség és az agyi érkatasztrófa (stroke), amelyek együttesen a halálozások jelentős
hányadát okozták. A második legjelentősebb haláloki csoportot a daganatos megbetegedések
alkotják, amelyek az összes haláleset 24,2%-áért felelősek.
A leggyakoribb daganatos halálokok közé a tüdőrák, a kolorektális daganatok és az emlőrák
tartoznak. A haláloki szerkezet ugyanakkor arra is rámutat, hogy a legnagyobb népegészségügyi
terhet továbbra is azok a krónikus, nem fertőző betegségek jelentik, amelyek hosszú távú
gondozást és folyamatos egészségügyi követést igényelnek. Különösen fontos kiemelni a szív- és
érrendszeri betegségeket, a cukorbetegséget, valamint a krónikus obstruktív tüdőbetegséget
(COPD), amelyek nemcsak a halálozási mutatókban jelennek meg jelentős súllyal, hanem a
lakosság életminőségét, munkaképességét és egészségügyi ellátási szükségleteit is jelentősen
befolyásolják. Ezen betegségek közös jellemzője, hogy kialakulásuk és súlyosbodásuk számos
esetben megelőzhető vagy késleltethető lenne a kockázati tényezők korai felismerésével, az
életmódbeli beavatkozásokkal, valamint a rendszeres gondozással. Ebben meghatározó szerepe
van a szervezett szűrésnek, a korai felismerésnek és a rizikóalapú betegazonosításnak, amelyek
a magas kockázatú betegek célzott követését és időben történő intervencióját teszik lehetővé. A
krónikus betegségek hatékony menedzsmentje ezáltal nemcsak az egyéni egészségi állapot
javításához, hanem a megelőzhető szövődmények, kórházi kezelések és halálozások
csökkentéséhez is hozzájárulhat. Bár a haláloki szerkezet fontos információt nyújt a népesség
egészségi állapotáról, önmagában nem mutatja meg, hogy ezek közül a halálesetek közül mennyi
lett volna elkerülhető megfelelő megelőző intézkedésekkel vagy hatékony egészségügyi
ellátással. A népegészségügyi rendszer teljesítményének értékeléséhez ezért érdemes
megvizsgálni a megelőzhető és a kezelhető halálozás mutatóit is, amelyek érzékenyen jelzik az
egészségmegőrző programok, a szűrések, valamint az egészségügyi ellátórendszer
eredményességét (M4.2. sz. melléklet: 4. Ábra). Az ábra alapján jól látható, hogy Magyarország
mind a megelőzhető, mind a kezelhető halálozás tekintetében kedvezőtlenebb helyzetben van az
Európai Unió átlagánál. A megelőzhető halálozás értéke 333 eset volt 100 000 lakosra vetítve, míg
az uniós átlag 168 esetet tett ki. Hasonló különbség figyelhető meg a kezelhető halálozás esetében
is, ahol Magyarországon 178, az Európai Unióban pedig 90 eset jutott 100 000 lakosra. A két
mutató együttesen azt jelzi, hogy a magyar lakosság egészségi állapotának javításában továbbra
is jelentős szerepe lehetne mind a megelőzést célzó népegészségügyi programoknak, mind pedig
az egészségügyi ellátás hatékonyságának növelésének. A kedvezőtlen adatok hátterében több
tényező állhat, többek között a krónikus betegségek magas előfordulása, az egészségtelen
életmóddal összefüggő kockázatok, valamint az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés
területi és társadalmi különbségei.
Az eredmények összhangban vannak a korábban bemutatott haláloki szerkezettel is, amely
szerint Magyarországon a szív- és érrendszeri, valamint a daganatos betegségek továbbra is
meghatározó szerepet játszanak a halálozás alakulásában. Ez arra utal, hogy a megelőzés és a
korai felismerés fejlesztése továbbra is kiemelt népegészségügyi feladatnak tekinthető. A
kedvezőtlen halálozási mutatók hátterében nemcsak a lakosság egészségi állapota, hanem az
egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés is szerepet játszhat. Ennek vizsgálatára alkalmas a
kielégítetlen egészségügyi szükségletek mutatója, amely azt méri, hogy a lakosság mekkora része
nem jutott hozzá a szükséges egészségügyi ellátáshoz annak ellenére, hogy arra szüksége lett
volna (M4.2. sz. melléklet: 5. Ábra).
A kielégítetlen egészségügyi szükségletekről beszámolók aránya Magyarországon alacsonyabb
volt, mint az Európai Unió átlagában. Míg Magyarországon a lakosság mintegy 1,5%-a jelezte,
hogy nem jutott hozzá a szükséges egészségügyi ellátáshoz, addig az uniós átlag közel 4% volt. A
mutató ugyanakkor a szegénység vagy társadalmi kirekesztődés kockázatának kitett csoportok
körében magasabb értéket mutat. Ez arra hívja fel a figyelmet, hogy az egészségügyi ellátáshoz
53
való hozzáférésben továbbra is megjelennek társadalmi különbségek. Bár országos szinten a
hozzáférés kedvezőnek tekinthető, egyes sérülékenyebb csoportok számára az ellátás elérése
még mindig nehézséget jelenthet. A mutató alapján az egészségügyi rendszer hozzáférhetősége
összességében nem marad el az uniós átlagtól, ugyanakkor a társadalmi egyenlőtlenségek hatása
az egészségügyi ellátás igénybevételében továbbra is érzékelhető.
A hozzáférés mellett az egészségügyi rendszer teljesítményét jelentősen befolyásolja a
rendelkezésre álló finanszírozás és annak szerkezete. Ezért érdemes megvizsgálni Magyarország
egészségügyi kiadásait és azok összetételét az Európai Unió átlagához viszonyítva (M4.2. sz.
melléklet: 6. Ábra). Az ábra alapján Magyarország egészségügyi kiadásai jelentősen elmaradnak
az Európai Unió átlagától. Míg az egy főre jutó egészségügyi kiadás az Európai Unióban 3832 euró
volt vásárlóerő-paritáson számolva, addig Magyarországon mindössze 1925 eurót tett ki. A
finanszírozási szerkezetben is megfigyelhető különbség. Magyarországon az egészségügyi
kiadások 74%-a származott állami vagy kötelező finanszírozási forrásból, míg a magánforrások
aránya 26% volt. Az Európai Unióban ezzel szemben az állami finanszírozás aránya 80%, a
magánforrásoké pedig 20% volt. Az adatok arra utalnak, hogy Magyarországon nemcsak az
egészségügyre fordított források mennyisége alacsonyabb az uniós átlagnál, hanem a lakosság
közvetlen anyagi hozzájárulása is nagyobb szerepet játszik az ellátás finanszírozásában. Ez
különösen az alacsonyabb jövedelmű csoportok számára jelenthet többletterhet az egészségügyi
szolgáltatások igénybevétele során. (M4.2. sz. melléklet: 7. Ábra). Az ábra az egy főre jutó
egészségügyi kiadások nemzetközi összehasonlítását mutatja be. Magyarország 2023-ban 1925
eurót fordított egészségügyi kiadásokra vásárlóerő-paritáson számolva, ami lényegesen elmarad
az Európai Unió 3832 eurós átlagától. A GDP arányában vizsgálva szintén jelentős különbség
figyelhető meg: Magyarország egészségügyi kiadásai a GDP 6,4%-át tették ki, míg az uniós átlag
10,0% volt. Az eredmények arra utalnak, hogy a magyar egészségügyi rendszer nemzetközi
összehasonlításban korlátozottabb pénzügyi erőforrásokkal működik, ami hosszabb távon
hatással lehet az ellátások elérhetőségére és minőségére.
Az egészségügyi rendszer működését nem kizárólag a rendelkezésre álló pénzügyi források
határozzák meg. Az ellátás minőségét és hozzáférhetőségét jelentősen befolyásolja az
egészségügyi humánerőforrás helyzete is, különösen az orvosok és ápolók rendelkezésre állása.
Ezért érdemes megvizsgálni, hogy Magyarország hogyan helyezkedik el az európai országok
között az egészségügyi szakemberek számát tekintve (M4.2. sz. melléklet: 8. Ábra). Az ábra
alapján Magyarország mind a gyakorló orvosok, mind a gyakorló ápolók számát tekintve az
Európai Unió átlaga alatt helyezkedik el. Míg az uniós átlag 4,3 orvos és 8,5 ápoló volt 1000
lakosra vetítve, addig Magyarországon 3,6 orvos és 5,5 ápoló jutott ugyanennyi lakosra. A
különbség különösen az ápolói létszám esetében jelentős. Az eredmények arra utalnak, hogy a
magyar egészségügyi rendszer egyik fontos kihívása a megfelelő humánerőforrás biztosítása. Az
ápolók alacsonyabb száma növelheti az egészségügyi dolgozók terhelését, és hosszabb távon
befolyásolhatja az ellátás minőségét és hozzáférhetőségét. Az orvosok és ápolók megfelelő
arányának fenntartása ezért az egészségügyi rendszer fejlesztésének egyik kulcsterülete. A
bemutatott népegészségügyi mutatók alapján Magyarország számos területen kedvezőtlenebb
helyzetben van az Európai Unió átlagánál. Az alacsonyabb várható élettartam, a rövidebb
egészségben eltöltött életévek száma, a magasabb megelőzhető és kezelhető halálozás, valamint
az egészségügyi rendszer finanszírozási és humánerőforrás-kihívásai egyaránt arra utalnak, hogy
az egészségügyi ellátórendszer előtt továbbra is jelentős fejlesztési feladatok állnak.
Fontos megjegyezni, hogy az ebben a fejezetben taglaltak és a bemutatott népegészségügyi
mutatók elsősorban a krónikus betegségek népegészségügyi jelentőségét és a beavatkozás
szükségességét hivatottak taglalni, ugyanakkor nem tekinthetőek a Krónikus Betegség
54
Menedzsment Program rövid távon mérhető indikátorainak. A várható élettartam, a halálozási
mutatók vagy a krónikus betegségek népességszintű terhei jellemzően hosszabb időtávon
változnak, ezért a pilotprogram keretében ezekben érdemi országos szintű változás nem várható.
A program hatása elsődlegesen a folyamat- és ellátásszervezési mutatókban jelenhet meg, így
például a strukturált gondozásba bevont betegek számának növekedésében, a rizikóalapú
betegazonosítás hatékonyságának javulásában, a kontrollvizsgálatok rendszerességében, a
betegkövetés minőségében, valamint az egészségügyi dokumentáció teljességének és
egységességének fejlődésében.
Összességében megállapítható, hogy Magyarországon a krónikus betegségek magas
prevalenciája, az ellátási folyamatok heterogenitása, valamint az egészségügyi szolgáltatásokhoz
való hozzáférés különbségei együttesen indokolják az alapellátás megerősítését és a gondozási
folyamatok strukturálását. Ebben a kontextusban a HET keretében megvalósuló krónikus
betegségmenedzsment program népegészségügyi jelentősége abban áll, hogy képes lehet
egységesíteni a gondozási gyakorlatot, valamint növelni a preventív és gondozási tevékenységek
arányát, illetve javítani az ellátási folyamatok követhetőségét és folytonosságát, emellett képes
hozzájárulni a krónikus betegségekhez kapcsolódó kedvezőtlen kimenetek mérsékléséhez. A
népegészségügyi mutatók alakulása így nemcsak a betegségterhet tükrözi, hanem egyben az
alapellátási rendszer működésének minőségét és szervezettségét is, ami indokolttá teszi a jelen
hatástanulmány keretében történő részletes vizsgálatukat.
4. Életmódbeli kockázatok
Az életmódbeli kockázati tényezők jelentősége túlmutat az egyes betegségek kialakulásának
kérdésén: a nem fertőző krónikus betegségek (Non-Communicable Diseases – NCD-k) teljes
népegészségügyi terhének egyik legfontosabb meghatározó tényezői közé tartoznak. A
nemzetközi szakirodalom és a WHO meghatározása szerint a legfontosabb, megelőzhető
viselkedési kockázatok a dohányzás, a fizikai inaktivitás, az egészségtelen táplálkozás és a káros
alkoholfogyasztás; ezek hosszabb távon olyan anyagcsere- és élettani eltérésekhez vezetnek, mint
a magas vérnyomás, a túlsúly és elhízás, a magas vércukorszint, illetve a kóros vérzsírértékek1,2 .
Ezek a tényezők nem elszigetelten hatnak, hanem egymást erősítve növelik a megbetegedések
kialakulásának és progressziójának kockázatát.
Az életmódbeli kockázatok jelentősége azért különösen nagy, mert a krónikus betegségek terhe
nem kizárólag a manifeszt betegségek jelenlétéből adódik, hanem abból is, hogy a
kockázatállapotok gyakran hosszú ideig fennállnak anélkül, hogy szervezett alapellátási
beavatkozás történne. A HET és az alapellátás fejlesztését célzó RRF-logika szempontjából ezért
kiemelt jelentőségű, hogy az alapellátás ne csupán reaktív módon, panaszvezérelten működjön,
hanem képes legyen a kockázati magatartások korai felismerésére, követésére és befolyásolására
is. A krónikus betegségmenedzsment-program szakmai indokoltságát tehát részben az adja, hogy
a magas népegészségügyi terhet hordozó kockázatok döntő része éppen az alapellátás szintjén
azonosítható és kezelhető.
1 https://www.who.int/news-room/fact-sheets/detail/noncommunicable-
diseases?utm_source=chatgpt.com
2 https://www.who.int/data/gho/data/themes/topics/noncommunicable-diseases-risk-
factors?utm_source=chatgpt.com
55
A dohányzás továbbra is a legjelentősebb megelőzhető egészségkockázati tényezők közé tartozik.
Nemcsak a daganatos és légzőszervi betegségek kialakulásában játszik szerepet, hanem
jelentősen növeli a szív- és érrendszeri események kockázatát is. Nemzetközi vizsgálatok szerint
a magas kockázatú életmódi tényezőkkel rendelkező krónikus betegek körében a dohányzás az
egyik legerősebb mortalitási kockázati faktor, amely önmagában is számottevően növeli az
összhalálozás valószínűségét (Li et al., 2023). Hasonlóan jelentős probléma az elhízás, amelyet
ma már önálló krónikus állapotként is értelmeznek, és amely szoros kapcsolatban áll a hipertónia,
a diabétesz, a metabolikus szindróma és számos egyéb krónikus betegség kialakulásával.
A fizikai inaktivitás és az egészségtelen táplálkozás szintén alapvető szerepet játszanak a
krónikus betegségek terjedésében. A kutatások szerint már mérsékelt mértékű fizikai aktivitás-
növekedés is jelentős egészségnyereséget eredményezhet populációs szinten, míg az
egészségtelen táplálkozási mintázatok közvetlen kapcsolatban állnak a kardiovaszkuláris
betegségek, a cukorbetegség és a korai halálozás emelkedett kockázatával. A magas gyulladásos
potenciállal rendelkező étrend például bizonyítottan összefügg az összhalálozás növekedésével
és a krónikus betegségek kedvezőtlenebb kimeneteleivel (Li et al., 2023).
Az alkoholfogyasztás sajátos helyet foglal el a kockázati tényezők között. Bár a teljes halálozás
szempontjából kisebb súlyt képvisel, jelentős szerepet játszik az elvesztett életévek számának
növekedésében, különösen az aktív korú lakosság körében. Az alkoholfogyasztás emellett
közvetetten is hozzájárul számos krónikus állapot romlásához, valamint növeli bizonyos
daganatos betegségek és májbetegségek előfordulásának kockázatát.
A legújabb kutatások arra is rámutatnak, hogy a kockázati tényezők együttes jelenléte lényegesen
nagyobb egészségkárosító hatással jár, mint az egyes tényezők önálló előfordulása. A kedvezőtlen
életmódi mintázatok halmozódása exponenciálisan növelheti a krónikus betegségek
kialakulásának és progressziójának valószínűségét, miközben jelentősen emeli az egészségügyi
ellátórendszer terhelését és költségeit. Emiatt a modern alapellátási rendszerekben egyre
nagyobb hangsúlyt kapnak azok a strukturált gondozási és betegmenedzsment programok,
amelyek nem csupán a már kialakult betegségek kezelésére koncentrálnak, hanem az életmódbeli
kockázatok korai felismerésére, monitorozására és csökkentésére is. Ugyanakkor fontos
hangsúlyozni, hogy a krónikus betegségek kialakulása nem vezethető vissza kizárólag
életmódbeli tényezőkre. A genetikai hajlam, a társadalmi-gazdasági környezet, az egészségügyi
szolgáltatásokhoz való hozzáférés, valamint számos környezeti tényező egyaránt befolyásolja a
betegségek megjelenését és lefolyását. A tudományos bizonyítékok azonban egyértelműen azt
mutatják, hogy az életmódbeli kockázati tényezők csökkentése továbbra is a krónikus betegségek
megelőzésének és a népegészségügyi állapot javításának egyik leghatékonyabb eszköze. Ez
különösen indokolttá teszi, hogy a jelen hatástanulmány által vizsgált krónikus
betegségmenedzsment programok kiemelt figyelmet fordítsanak a betegek életmódbeli
kockázatainak azonosítására, nyomon követésére és célzott befolyásolására.
Az életmódbeli kockázati tényezők jelentősége nem csupán a betegségek kialakulásában, hanem
az egészségügyi szolgáltatások igénybevételének mértékében is megmutatkozik. A nemzetközi
kutatások következetesen arra utalnak, hogy a dohányzás, az elhízás, a mozgásszegény életmód,
az egészségtelen táplálkozás és az alkoholfogyasztás nemcsak növelik a krónikus betegségek
előfordulását, hanem jelentősen fokozzák az egészségügyi rendszerre nehezedő terheket is. A
56
krónikus állapotokkal élő betegek körében gyakoribbá válik a háziorvosi konzultáció, a
szakellátási beavatkozás, a sürgősségi ellátás igénybevétele, valamint a kórházi felvétel, ami
összességében jelentős többletköltséget eredményez az egészségügyi rendszer számára. A
rendelkezésre álló bizonyítékok alapján a kedvezőtlen életmódbeli tényezők és a magas
egészségügyi költségek között közvetlen kapcsolat figyelhető meg. Tucker és Clegg vizsgálata
szerint az elhízással élő személyek egészségügyi költségei lényegesen magasabbak, míg a tartós
pszichés stressz önmagában is több mint kétszeres valószínűséggel társult a magas költségű
betegcsoportba kerüléssel. Hasonló eredményekre jutottak populációs szintű elemzések is,
amelyek szerint a kedvezőtlen egészségmagatartási mintázatokkal rendelkező személyek
nemcsak gyakrabban betegednek meg, hanem hosszabb ideig és intenzívebben veszik igénybe az
egészségügyi szolgáltatásokat.
Különösen fontos összefüggés figyelhető meg a krónikus betegségek és az elkerülhető kórházi
felvételek között. A diabétesz, a szívelégtelenség, a krónikus obstruktív tüdőbetegség (COPD)
vagy a magasvérnyomás-betegség olyan állapotok, amelyek megfelelő alapellátási gondozás és
életmód-támogatás mellett gyakran kontroll alatt tarthatók. Amennyiben azonban a betegek
életmódbeli kockázatai kezeletlenek maradnak, nő a betegségrosszabbodás, a szövődmények és
az akut állapotromlások valószínűsége, amelyek végül sürgősségi ellátást vagy kórházi kezelést
tehetnek szükségessé. A szakirodalom ezt gyakran az „elkerülhető hospitalizációk” kategóriájába
sorolja, amelyek jelentős része megfelelő primer prevencióval és strukturált gondozással
megelőzhető lenne. A krónikus betegségekhez kapcsolódó egészségügyi kiadások nagyságrendjét
jól szemlélteti, hogy egyes nemzetközi becslések szerint az egészségügyi költségek jelentős
hányada közvetlenül vagy közvetetten életmóddal összefüggő betegségekhez kapcsolódik.
Alberta tartomány egészségügyi adatain végzett elemzések szerint a teljes egészségügyi kiadások
közel egyharmada krónikus betegségekhez köthető, míg az Egyesült Államokban a kedvezőtlen
egészségmagatartások szerepét a teljes egészségügyi kiadások mintegy háromnegyedében
mutatták ki. Bár ezek az arányok országonként eltérhetnek, a tendencia egyértelmű: a krónikus
betegségek és azok életmódi háttere az egészségügyi rendszerek egyik legnagyobb költségterhelő
tényezőjét jelentik.
A jelen Hatástanulmány szempontjából mindez különös jelentőséggel bír. A krónikus
betegségmenedzsment program egyik legfontosabb várható hatása ugyanis nem pusztán a
klinikai mutatók javulása, hanem az egészségügyi erőforrások felhasználásának optimalizálása is
lehet. Amennyiben a strukturált gondozás, a rendszeres állapotkövetés és az életmód-
intervenciók eredményeként csökken az akut állapotromlások, a sürgősségi ellátások és a kórházi
felvételek száma, úgy a program hosszabb távon nemcsak egészségnyereséget, hanem
rendszerhatékonysági és gazdasági előnyöket is eredményezhet. Ez indokolja, hogy a
hatásvizsgálat során a klinikai eredmények mellett kiemelt figyelem irányuljon az
ellátásigénybevételi mintázatok, a kórházi események és az egészségügyi költségek alakulására
is.
A nemzetközi szakirodalomban bemutatott életmódbeli kockázatok jelentősége különösen
hangsúlyosan jelenik meg Magyarország esetében. Az Európai Unió egészségügyi összehasonlító
elemzései és a Global Burden of Disease kutatások eredményei egyaránt arra utalnak, hogy
Magyarországon a nem fertőző betegségekhez kapcsolódó kockázati tényezők előfordulása
számos területen meghaladja az európai átlagot. A dohányzás, az elhízás, a kedvezőtlen
57
táplálkozási szokások, az alkoholfogyasztás és a fizikai inaktivitás együttesen jelentős szerepet
játszanak a magyar lakosság egészségi állapotának alakulásában, valamint a krónikus betegségek
magas előfordulásában.
A hazai epidemiológiai adatok szerint a szív- és érrendszeri betegségek, a daganatos
megbetegedések, a cukorbetegség és számos mozgásszervi kórkép továbbra is a legjelentősebb
népegészségügyi problémák közé tartoznak. A Global Burden of Disease vizsgálatok magyar
elemzései rámutatnak arra, hogy a lakosság egészségveszteségének jelentős része olyan
kockázati tényezőkhöz kapcsolódik, amelyek megfelelő megelőzési és életmódprogramok révén
legalább részben befolyásolhatók lennének. Vitrai és Bakacs elemzése szerint Magyarország
egészségmutatói továbbra is elmaradnak az Európai Unió átlagától, és ebben meghatározó
szerepet játszanak a nem fertőző betegségekhez kapcsolódó életmódbeli kockázatok. A probléma
jelentőségét tovább növeli, hogy a kedvezőtlen életmódi tényezők gyakran halmozottan jelennek
meg ugyanazon személyeknél. A dohányzás, a túlsúly, a mozgáshiány és az egészségtelen
táplálkozás együttes előfordulása jelentősen növeli a multimorbiditás, vagyis több krónikus
betegség egyidejű fennállásának kockázatát. Európai összehasonlító vizsgálatok szerint azokban
az országokban, ahol ezek a viselkedési kockázatok nagyobb gyakorisággal fordulnak elő,
magasabb a krónikus betegségek okozta megbetegedési és halálozási teher is. Magyarország
ebből a szempontból a kedvezőtlenebb helyzetű országok közé sorolható, ami indokolttá teszi a
megelőzésre és az életmódváltás támogatására épülő alapellátási fejlesztések kiemelt kezelését.
Különösen figyelemre méltóak azok az egészséghatás-vizsgálatok, amelyek azt modellezték, hogy
a dohányzás, az elhízás és az alkoholfogyasztás előfordulásának reálisan elérhető csökkentése
milyen egészségnyereséget eredményezhetne az európai országokban. Ezek az elemzések arra
jutottak, hogy a legnagyobb népegészségügyi haszon várhatóan a dohányzás visszaszorításából
származna, de az elhízás és az alkoholfogyasztás mérséklése is jelentős életévekben mérhető
nyereséget eredményezne. Magyarország esetében a potenciális egészségnyereség különösen
jelentősnek mutatkozik, mivel a kiinduló kockázati szintek magasabbak számos nyugat-európai
országhoz képest.
Mindezek alapján a HET-program keretében megvalósuló krónikus betegségmenedzsment
fejlesztések túlmutatnak az egyes betegségek klinikai kezelésén. A program egyik stratégiai
jelentősége abban rejlik, hogy lehetőséget teremt az alapellátás népegészségügyi szerepének
erősítésére, az életmódbeli kockázatok korai azonosítására, valamint a személyre szabott
prevenciós és egészségfejlesztési beavatkozások szélesebb körű alkalmazására. A jelen
hatástanulmány ezért nemcsak azt vizsgálja, hogy javulnak-e a betegek egészségi mutatói vagy az
ellátás szervezettsége, hanem azt is, hogy a program képes-e hozzájárulni a magyar lakosságot
sújtó legfontosabb életmódi eredetű egészségkockázatok mérsékléséhez. Ez a szempont
különösen fontos egy olyan időszakban, amikor az egészségügyi rendszerek fenntarthatósága
egyre inkább a megelőzés, a korai beavatkozás és a lakossági egészségmagatartás javításának
sikerességétől függ.
58
5. Ellátórendszeri hiányosságok
5.1. Humánerőforrás-hiány
Az alapellátási humánerőforrás-hiány az egészségügyi rendszerek fenntarthatóságának egyik
legkritikusabb strukturális kihívásává vált. A háziorvosok és az alapellátásban dolgozó
szakemberek hiánya nemcsak a betegellátás folyamatosságát veszélyezteti, hanem hosszú távon
az ellátórendszer egészének stabilitását is befolyásolja. A nemzetközi szakirodalom alapján a
probléma hátterében egyszerre állnak demográfiai, szervezeti és finanszírozási tényezők: az
idősödő népesség növekvő gondozási igénye, a krónikus betegségek számának emelkedése,
valamint az alapellátásban dolgozó orvosok elöregedése és utánpótlási nehézségei (The Lancet
Healthy Longevity, 2023). A háziorvosi munkaerőhiány egyik legfontosabb következménye az
ellátási kapacitások szűkülése. A betöltetlen praxisok számának növekedése, a megnövekedett
beteglétszám és az egyre komplexebb gondozási feladatok fokozott terhelést rónak a működő
praxisokra. Ez a helyzet különösen a vidéki, hátrányos helyzetű vagy társadalmi-gazdasági
szempontból sérülékeny térségekben jelentkezik markánsan, ahol a hozzáférési
egyenlőtlenségek tovább mélyülnek (Britz et al., 2023).
A növekvő adminisztratív terhek és a betegforgalom emelkedése jelentősen hozzájárulnak a
háziorvosi kiégéshez és pályaelhagyáshoz. A szakirodalom szerint az alapellátásban dolgozók
megtartását nagymértékben befolyásolja a munkaterhelés mértéke, a munkakörülmények
minősége, a szakmai autonómia és a megfelelő jövedelmi biztonság. Ezek hiánya hosszú távon
tovább gyorsíthatja a rendszer humánerőforrás-vesztését (Shabbir et al., 2025). A
fenntarthatóság érdekében több országban egyre inkább előtérbe kerülnek a feladatmegosztáson
alapuló multidiszciplináris modellek, ahol a háziorvosok munkáját szakdolgozók, dietetikusok,
pszichológusok, gyógytornászok vagy közösségi egészségügyi szakemberek támogatják. Ezek a
modellek lehetővé teszik, hogy a háziorvosok a komplexebb klinikai döntésekre koncentráljanak,
miközben a gondozási feladatok egy része megoszlik a team tagjai között (Mwale et al., 2025).
Kiemelt jelentősége van az utánpótlás biztosításának is. Az alapellátás vonzerejének növelése már
az orvosképzés során meghatározó lehet, különösen akkor, ha a képzési programok
hangsúlyosabban építenek a közösségi szemléletre, a krónikus betegséggondozásra és a hosszú
távú betegkapcsolatok jelentőségére. A fiatal orvosok számára az alapellátás választása sok
esetben a szakmai perspektívák, a munkakörülmények és a társadalmi megbecsültség függvénye
(Wangler et al., 2025). Mindezek alapján a humánerőforrás-hiány kezelése nem választható el az
alapellátási reformok szélesebb kérdésétől. A háziorvosi rendszer fenntarthatósága nem
kizárólag a létszám növelésén múlik, hanem azon is, hogy a rendszer képes-e alkalmazkodni a
változó epidemiológiai, demográfiai és szervezeti kihívásokhoz. A strukturált krónikus
betegségmenedzsment programok éppen ebben kínálhatnak részleges megoldást: javíthatják a
munkaszervezést, csökkenthetik a fragmentált betegellátást, és támogathatják a kapacitások
hatékonyabb felhasználását.
5.2. Területi és szocioökonómiai különbségek
Az alapellátási ellátórendszer hiányosságai nem egyenletesen oszlanak meg a társadalomban és
a földrajzi térben, hanem jelentős területi és szocioökonómiai különbségeket mutatnak. A vidéki
és hátrányos helyzetű térségekben élő lakosság gyakran egyszerre szembesül földrajzi
távolságokkal, alacsonyabb egészségtudatossággal, korlátozott közlekedési lehetőségekkel és
59
kedvezőtlenebb szociális körülményekkel, amelyek együttesen rontják az alapellátáshoz való
hozzáférés esélyeit. Ezek a tényezők nemcsak az ellátás igénybevételének gyakoriságát
befolyásolják, hanem közvetlenül hozzájárulnak a késői diagnózishoz, a rosszabb krónikus
betegségkimenetekhez és az egészségügyi egyenlőtlenségek fennmaradásához.
A nemzetközi tapasztalatok szerint a vidéki térségek egyik legfontosabb problémája az ellátási
infrastruktúra ritkább jelenléte és az egészségügyi szolgáltatások fizikai elérhetőségének
korlátozottsága. Romániai adatok alapján például a vidéki lakosok átlagosan háromszor hosszabb
idő alatt jutnak el alapellátási szolgáltatásokhoz, mint városi társaik (Duma et al., 2014). Hasonló
eredmények születtek az Egyesült Államokban és más országokban is, ahol a földrajzi akadályok,
a kórházbezárások és a széttagolt szolgáltatási hálózatok jelentősen szűkítik az ellátáshoz való
hozzáférést (Hong et al., 2022). A földrajzi hátrányok mellett a társadalmi-gazdasági helyzet is
meghatározó tényező. Az alacsonyabb jövedelmű, alacsonyabb iskolai végzettségű vagy
munkanélküli lakosság körében gyakrabban fordul elő, hogy az egészségügyi szolgáltatások
igénybevétele késik vagy elmarad, akár közvetlen anyagi okok, akár az információhiány miatt. A
szegénység és a krónikus betegségek gyakran egymást erősítő spirált alkotnak: a rosszabb
egészségi állapot csökkenti a munkaképességet, míg a gyengébb gazdasági helyzet tovább
nehezíti az egészségmegőrzés feltételeit (Osadolor et al., 2022). Ezek a különbségek különösen
jelentősek a krónikus betegségek menedzsmentje szempontjából. A rendszeres
kontrollvizsgálatok, a gyógyszeres adherencia, a prevenciós tanácsadás és az
életmódintervenciók mind olyan elemek, amelyek folyamatos hozzáférést igényelnek.
Amennyiben az ellátás fizikailag, anyagilag vagy szervezetileg nehezen elérhető, a krónikus
betegségek progressziója felgyorsulhat, és nagyobb arányban alakulhatnak ki sürgősségi ellátást
vagy hospitalizációt igénylő állapotok.
A szakirodalom alapján a területi egyenlőtlenségek mérséklésében egyre fontosabb szerepet
kapnak az innovatív ellátásszervezési megoldások, különösen a telemedicina, a mobil
egészségügyi szolgáltatások és a célzott ösztönző rendszerek. Ezek lehetőséget teremthetnek
arra, hogy a hátrányos helyzetű térségekben is javuljon az alapellátás hozzáférhetősége,
ugyanakkor önmagukban nem helyettesíthetik a helyben rendelkezésre álló stabil
humánerőforrást és infrastruktúrát (Kerna, 2025). Mindezek alapján az alapellátási rendszer
fejlesztése során a hozzáférési egyenlőtlenségek csökkentése nem pusztán területi vagy
szociálpolitikai kérdés, hanem a krónikus betegségek eredményes menedzsmentjének
alapfeltétele. Az ellátórendszeri reformok sikeressége nagymértékben azon múlik, hogy képesek-
e célzottan kezelni azokat a strukturális különbségeket, amelyek ma a leginkább veszélyeztetett
populációkat sújtják.
5.3. Betegutak fragmentáltsága
Az alapellátási ellátórendszer hiányosságainak egyik további meghatározó eleme a betegutak
fragmentáltsága és az ellátás folyamatosságának hiánya. A krónikus betegségek természete
hosszú távú, folyamatos gondozást igényel, amelyben az egyes ellátási események nem különálló
epizódokként, hanem egymásra épülő folyamatként értelmezendők. Ezzel szemben számos
egészségügyi rendszerben – különösen a magas multimorbiditási terheléssel élő populációk
esetében – az ellátás gyakran széttagolt, szereplői között korlátozott az információáramlás, és
hiányoznak a strukturált koordinációs mechanizmusok. A fragmentált ellátás egyik legfontosabb
következménye az egészségügyi erőforrások fokozott igénybevétele. A nemzetközi adatok szerint
60
azoknál a betegeknél, akik több, egymástól elszigetelt szolgáltatótól kapnak gondozást megfelelő
koordináció nélkül, magasabb a sürgősségi osztályos megjelenések, a kórházi felvételek és az
ismételt hospitalizációk aránya. Ez különösen igaz a több krónikus betegséggel élő páciensekre,
akik esetében a párhuzamos ellátási utak gyakran redundanciához, diagnosztikus ismétlésekhez
és terápiás inkonzisztenciákhoz vezetnek. A gondozási kontinuitás hiánya nemcsak a
rendszerhatékonyságot csökkenti, hanem közvetlenül rontja a klinikai kimeneteleket is.
Vizsgálatok igazolták, hogy az alacsonyabb ellátási folytonosság összefüggésbe hozható
gyakoribb állapotromlással, több komplikációval és rosszabb életminőséggel. Krónikus
gyulladásos bélbetegségben például a gyenge kontinuitás nagyobb flare-arányt, több kórházi
kezelést és gyakoribb sebészeti beavatkozást eredményezett. Különösen problematikus ez a
multimorbid betegek esetében, akik egyszerre több szakterület, különböző terápiás protokollok
és több ellátási szint között mozognak. Ilyen helyzetekben a felelősségi körök tisztázatlansága, az
eltérő terápiás prioritások és a koordináció hiánya tovább növelik az ellátás komplexitását. A
beteg számára ez gyakran átláthatatlan rendszert jelent, amely csökkentheti az adherenciát és az
önmenedzsment képességét.
Ezzel szemben a folytonos, koordinált alapellátás bizonyítottan kedvezőbb eredményekhez vezet.
A stabil orvos-beteg kapcsolat, a rendszeres kontrollok és az egységes gondozási tervek
csökkentik a kórházi felvételek számát, javítják a terápiás együttműködést, és növelik a betegek
elégedettségét (Abdullah et al., 2023). A folytonosság különösen fontos olyan állapotok esetén,
mint a diabetes, hipertónia vagy kardiometabolikus betegségek, ahol a hosszú távú monitorozás
és az időbeni beavatkozás alapvető jelentőségű. A modern krónikus betegségmenedzsment
programok egyik legfontosabb rendszerszintű célja éppen ennek a fragmentáltságnak a
csökkentése. Az integrált gondozási modellek, az elektronikus egészségügyi nyilvántartások, a
telemonitorozási rendszerek és a multidiszciplináris együttműködés mind azt szolgálják, hogy a
betegút átláthatóbbá, koordináltabbá és követhetőbbé váljon. Ennek jelentősége nemcsak
klinikai, hanem szervezeti és finanszírozási szempontból is kiemelkedő, hiszen a fragmentált
ellátásból eredő többletköltségek jelentős része megelőzhető lenne egy strukturáltabb
alapellátási rendszerben. Mindezek alapján a betegutak koordinációja és az ellátás
folyamatosságának biztosítása az alapellátási reformok egyik kulcsterülete. A krónikus
betegségek növekvő terhe mellett a jövő fenntartható alapellátási modellje nem épülhet kizárólag
epizodikus beavatkozásokra, hanem hosszú távú, integrált és adatvezérelt gondozási
struktúrákra kell támaszkodnia.
5.4. Adminisztratív terhek növekedése
Az alapellátási ellátórendszer működési hiányosságainak további fontos dimenziója az
adminisztratív terhek növekedése, amely az elmúlt években a háziorvosi munka egyik
legjelentősebb strukturális terhelő tényezőjévé vált. Az alapellátásban dolgozó orvosok
feladatköre egyre nagyobb mértékben terjed ki olyan adminisztratív kötelezettségekre –
dokumentációs feladatokra, jelentések készítésére, beutalási és finanszírozási ügyintézésre,
digitális rendszerek kezelésére –, amelyek jelentős idő- és energiabefektetést igényelnek,
miközben közvetlen betegellátási értéket csak korlátozottan teremtenek. A nemzetközi
szakirodalom szerint az alapellátásban dolgozó orvosok naponta átlagosan 2–3 órát fordítanak
adminisztratív tevékenységekre, ami jelentősen csökkenti a közvetlen betegellátásra fordítható
időt (Brown et al., 2024; Brown et al., 2025). Ez a jelenség különösen problémás krónikus
betegségmenedzsment környezetben, ahol a strukturált követés, az életmódtanácsadás és a
61
hosszú távú gondozási tervek kialakítása eleve időigényes folyamat. Az adminisztratív terhek
növekedése így közvetlenül szűkíti azt az időkeretet, amely a preventív és gondozási
tevékenységekhez szükséges. Az adminisztratív burden (adminisztratív teher) nem pusztán
mennyiségi kérdés, hanem többdimenziós jelenség. Magában foglalja a megfelelési költségeket
(compliance costs), az új rendszerek és szabályok elsajátításának tanulási terheit (learning costs),
valamint a pszichológiai terheket, mint a stressz, frusztráció és mentális kimerülés (Storseth et
al., 2025). Ezek a tényezők együttesen jelentős mértékben hozzájárulnak a háziorvosi kiégés
(burnout) kialakulásához.
A kiégés az alapellátásban nemcsak egyéni jóléti probléma, hanem rendszerszintű kockázat is. A
burnout összefüggésbe hozható a munkából való kieséssel, a pályaelhagyással, a csökkent
munkahatékonysággal és a betegbiztonsági kockázatok növekedésével. Ez különösen kritikus egy
olyan rendszerben, ahol már eleve humánerőforrás-hiány tapasztalható. Az adminisztratív
túlterhelés így önmagát erősítő negatív spirált hozhat létre: a növekvő terhek fokozzák a kiégést,
a kiégés növeli a pályaelhagyást, ami tovább emeli az egy főre jutó munkaterhelést.
A digitalizáció ebben a kontextusban kettős szerepet tölt be. Egyrészt az elektronikus
egészségügyi rendszerek, e-receptek, elektronikus dokumentációs felületek és digitális jelentési
kötelezettségek újabb adminisztratív terheket generálhatnak, különösen akkor, ha
rendszerszinten nem integráltak vagy nem felhasználóbarátok (Budd, 2023). Másrészt
ugyanakkor megfelelő tervezéssel és interoperábilis rendszerekkel a digitalizáció képes lehet
csökkenteni az ismétlődő adminisztrációt, egyszerűsíteni az adatbevitelt és javítani az
információáramlást.
A szakirodalomban megfogalmazott lehetséges megoldások között szerepel az adminisztratív idő
külön finanszírozása, a támogató személyzet (pl. asszisztensek, adminisztrátorok) kapacitásának
növelése, integrált elektronikus rendszerek bevezetése, valamint a beutalási és dokumentációs
folyamatok központosítása (Brown et al., 2025). Egyre nagyobb figyelmet kapnak az AI-alapú
megoldások is – például automatikus dokumentációs rendszerek és virtuális orvosi „scribe”
technológiák –, amelyek csökkenthetik az orvosok manuális adminisztrációs terheit (Ansari &
Fatima, 2022). Mindezek alapján az adminisztratív terhelés csökkentése nem pusztán
munkahelyi komfortkérdés, hanem az alapellátási rendszer fenntarthatóságának egyik
kulcsfeltétele. Különösen a krónikus betegségmenedzsment programok sikeres működéséhez
szükséges, hogy a háziorvosi kapacitások minél nagyobb arányban a tényleges klinikai és
gondozási feladatokra koncentrálódjanak, ne pedig a rendszer működtetéséhez kapcsolódó
bürokratikus feladatokra.
5.5. Információs rendszerek közötti interoperabilitás korlátozottsága
Az alapellátási rendszer működési hiányosságainak további meghatározó tényezője az
egészségügyi információs rendszerek közötti interoperabilitás korlátozott szintje. A krónikus
betegségek hatékony menedzsmentje nagymértékben függ attól, hogy az ellátás különböző
szereplői – háziorvosok, szakellátók, diagnosztikai szolgáltatók, gyógyszerészek és egyéb
egészségügyi szakemberek – képesek-e egymással strukturált, gyors és megbízható módon
adatot cserélni. Ennek hiánya jelentős akadályt jelent a folyamatosság, az integrált gondozás és a
hosszú távú betegkövetés megvalósításában. A nemzetközi szakirodalom alapján az
interoperabilitás egyik legnagyobb akadálya a standardizáció hiánya. Az egészségügyi
62
informatikai rendszerek gyakran egymástól függetlenül, eltérő fejlesztési logikával és különböző
adatmodellek alapján jönnek létre, ami megnehezíti a rendszerek közötti adatkapcsolat
kialakítását (Oude Nijeweme-d’Hollosy et al., 2015). Az egységes adattartalmi, technikai és
szemantikai szabványok hiánya következtében az információk gyakran töredezetten,
inkompatibilis formában állnak rendelkezésre, ami korlátozza azok másodlagos
felhasználhatóságát és a klinikai döntéshozatal támogatását. A fragmentált digitális
infrastruktúra a mindennapi ellátásban közvetlen működési problémákat eredményez. A
háziorvosok és más alapellátási szereplők sok esetben párhuzamos adatbeviteli
kötelezettségekkel szembesülnek, ugyanazokat az adatokat több különálló rendszerben kell
rögzíteniük, ami növeli az adminisztratív terhelést és fokozza a hibalehetőségeket. Emellett az
információk elérhetőségének korlátozottsága késleltetheti a klinikai döntéseket, különösen
multimorbid vagy komplex krónikus betegek esetében.
Az interoperabilitási problémák nem kizárólag technológiai természetűek, hanem jelentős
szervezeti dimenzióval is rendelkeznek. A szakirodalom rámutat arra, hogy az
interprofesszionális együttműködés hiányos szervezeti támogatása, a nem kellően definiált
munkafolyamatok, valamint a digitális rendszerek közös használatára vonatkozó irányelvek
hiánya jelentősen akadályozza az integrált működést. Ez különösen releváns a krónikus
betegségmenedzsment területén, ahol a gondozás természeténél fogva több szereplő
összehangolt együttműködését igényli. A használhatósági problémák szintén fontos akadályt
képeznek. Több vizsgálat szerint az elektronikus betegnyilvántartó rendszerek (EMR/EHR)
gyakran nehezen kezelhetők, túl komplexek vagy nem illeszkednek megfelelően a klinikai
munkafolyamatokhoz, ami csökkenti a felhasználói elfogadottságot és rontja a hatékony
alkalmazhatóságot. A rosszul kialakított felhasználói felületek végső soron nemcsak az orvosi
munkát lassítják, hanem hozzájárulhatnak az adminisztratív túlterheléshez és a kiégéshez is.
Mindezek alapján az interoperabilitás hiánya nem csupán technológiai deficitként értelmezhető,
hanem az alapellátási rendszer egyik strukturális korlátjaként. A krónikus betegségmenedzsment
programok sikeres működéséhez alapvető feltétel az egységes adatstruktúrák, az
összekapcsolható informatikai rendszerek és a valós idejű adatmegosztás biztosítása. Ez a kérdés
különösen aktuálissá válik az Európai Egészségügyi Adattér (EHDS) bevezetésének
kontextusában, amely az interoperabilitást, az adatminőséget és a másodlagos adatfelhasználást
az egészségügyi rendszerek jövőbeli működésének központi elemévé teszi. Ebben az értelemben
az alapellátás digitális integrációja nemcsak működési hatékonysági kérdés, hanem a jövőbeni
egészségpolitikai alkalmazkodóképesség egyik meghatározó feltétele is.
5.6. Magyarországi ellátórendszeri hiányosságok
A magyar egészségügyi ellátórendszer működésében régóta azonosíthatók olyan strukturális
hiányosságok, amelyek különösen a krónikus, nem fertőző betegségek megelőzése, korai
felismerése és hosszú távú gondozása szempontjából jelentenek problémát. Ezek a hiányosságok
nem elsősorban egyes szakmák vagy intézménytípusok elszigetelt működési zavaraiból adódnak,
hanem abból, hogy az ellátási folyamatok gyakran nem kellően szervezettek, nem eléggé
proaktívak, és jelentős mértékben függnek a helyi kapacitásoktól, a praxisok szervezeti
adottságaitól, valamint a finanszírozási ösztönzőktől. A hazai szakirodalom következetesen azt
mutatja, hogy az alapellátás teljesítménye Magyarországon számottevő variabilitást mutat, és ez
a különbség nem magyarázható kizárólag a betegek eltérő szükségleteivel (Kovács et al., 2019.).
63
Az egyik alapvető probléma az ellátás reaktív jellege. A hagyományos működésben az alapellátás
sok esetben továbbra is panaszvezérelt, vagyis a kapcsolatfelvétel és a beavatkozás elsősorban
akkor történik meg, amikor a beteg már tüneteket észlel, vagy amikor az állapotromlás
nyilvánvalóvá válik. Ez a működési mód különösen kedvezőtlen a hypertonia, a diabétesz, a
kardiovaszkuláris kockázati állapotok és a COPD esetében, mert ezekben az állapotokban a korai
felismerés és a rendszeres kontroll döntően befolyásolja a kimeneteket. Jelentős ellátórendszeri
hiányosságot jelez az is, hogy az alapellátási teljesítmény erősen függ a praxisok szerkezeti és
működési jellemzőitől.
Országos vizsgálatok alapján a praxisméret, a településtípus, a földrajzi elhelyezkedés, a
betöltetlenség, illetve a praxisok demográfiai és szociális összetétele is összefügg a
teljesítményindikátorokkal. Ez azt jelenti, hogy ugyanabban a finanszírozási és szabályozási
környezetben sem egyenletes az ellátás minősége és intenzitása, hanem részben a rendszer
szervezeti aszimmetriái termelik újra a különbségeket. A magyar adatok szerint a jelenlegi
teljesítményértékelési és forráselosztási mechanizmusok csak részben képesek ezeket a
különbségeket kezelni, és a többletfinanszírozás jelentős része inkább a meglévő mintázatokat
konzerválja, mintsem a valódi hatékonyságot jutalmazza (Pálinkás et al., 2019.).
A hiányosságok másik fontos köre a humánerőforrás-helyzethez kapcsolódik. A háziorvosi
munkaerő-krízis, a praxisok betöltetlensége és az orvosok elöregedése nem csupán
adminisztratív vagy munkaerőpiaci probléma, hanem mérhető népegészségügyi
következményekkel jár. Egy országos magyar elemzés szerint a betöltetlen praxisokkal
összefüggő hozzáférési zavarok együtt járnak a korai halálozás kockázatának emelkedésével, még
ha a hatás nagysága országos átlagban nem is drámai. A lényeg nem pusztán az, hogy kevés az
orvos, hanem az, hogy a rendszer kapacitáshiányos pontjain megszakad vagy elvékonyodik a
folyamatos gondozás, ami különösen a krónikus betegek esetében veszélyes.
Az ellátórendszeri hiányosságokhoz hozzájárul a finanszírozási ösztönzők korlátozott
illeszkedése is. A magyar szakirodalomban erősen alátámasztott megállapítás, hogy a kapitatív
finanszírozás dominanciája nem kedvez a preventív, idő- és szervezésigényes szolgáltatásoknak.
Egy tanulmány szerint a megelőző szolgáltatások rendszeres és szervezett nyújtása kifejezett
finanszírozási és szervezési támogatást igényel; önmagában a hagyományos finanszírozási logika
nem elégséges ahhoz, hogy az alapellátás érdemben elmozduljon a proaktív, népegészségügyi
orientáció felé (Sándor et al., 2016.). Ez különösen releváns a jelen KBM-program szempontjából,
mert annak lényegi újítása éppen az, hogy a finanszírozás a strukturált gondozási teljesítményhez
kapcsolódik.
Az ellátásszervezés hiányosságait jól érzékelteti az is, hogy több alapellátási feladat — így például
az életmódtanácsadás, a dohányzásról való leszokás támogatása, a gyógyszeres terápia követése
vagy a kockázatállapotok rendszeres felülvizsgálata — a gyakorlatban gyakran alulstrukturált. A
dohányzásleszokás-támogatás magyarországi vizsgálata szerint az alapellátásban nyújtott
támogatás általában elmarad az irányelvekben javasolt szinttől, különösen a gyógyszeres és
intenzívebb támogatási elemek tekintetében. Hasonlóképpen, a gyógyszerkiváltás és az
elsődleges adherencia elemzései arra utalnak, hogy a krónikus betegek kezelésének
eredményességét nemcsak a terápiák felírása, hanem a betegkövetés és a szervezett utánkövetés
64
hiánya is korlátozza. Ugyanakkor egy szervezett egészségiállapot-felmérésre épülő alapellátási
modell javítani tudta az elsődleges adherenciát, ami közvetve azt mutatja, hogy a hiányosságok
nem szükségszerűek, hanem megfelelő szervezéssel részben korrigálhatók (Sipos et al., 2018.).
A rendszer hiányosságaira utal az is, hogy az ellátási mintázatok és az egészségügyi kiadások
mögött nem csupán betegszintű szükségletek, hanem szociális és szerkezeti tényezők is
meghatározó szerepet játszanak. Országos praxis-szintű vizsgálat szerint az egészségbiztosítási
kiadások jelentős részét olyan tényezők befolyásolják, mint az iskolázottság, a foglalkoztatottság,
a praxis mérete vagy a földrajzi elhelyezkedés. Ez arra utal, hogy az ellátórendszer nem mindenütt
képes azonos hatékonysággal reagálni az azonos szükségletekre. Hasonló tanulság olvasható ki a
praxis-szintű teljesítményvizsgálatokból is: a betegek összetétele és a praxisok működési
feltételei érdemben befolyásolják az elért eredményeket (Kasabji et al., 2020).
Egy további fontos hiányosság az integrált, team-alapú működés korlátozott elterjedtsége. A hazai
irodalom szerint a közösségi, népegészségügyi fókuszú alapellátási modell, illetve a háziorvosi
klaszterek képesek voltak új szolgáltatási elemeket és szervezettebb működést létrehozni, de
ezek a megoldások nem váltak teljes körben a rendszer mindennapi részévé. A general
practitioners’ clusters modellje azt mutatta, hogy a prevenciós és közösségi funkciók bővítése
szervezeti innovációt és többszakmás együttműködést igényel. Ebből az is következik, hogy a
hagyományos, egyedül működő praxislogika önmagában korlátozottan alkalmas a komplex
krónikus gondozási feladatok tartós ellátására (Sándor et al., 2013).
Az ellátórendszer sérülékenységét különösen jól megmutatta a COVID–19-pandémia, amely
során a háziorvosi vizitek, a szakellátási igénybevétel, a kórházi ellátás és a költség miatti receptki
nem váltás mintázatai jelentősen megváltoztak. A magyar vizsgálatok szerint a járvány nem
pusztán átmeneti szolgáltatáscsökkenést okozott, hanem felerősítette az ellátási hozzáférés
meglévő egyenlőtlenségeit is. Bár ezek a kutatások gyakran sérülékenyebb csoportokra is
fókuszáltak, rendszerszintű tanulságuk az, hogy a magyar ellátórendszer folytonossága és
rugalmassága korlátozott, és a gondozási lánc könnyen megszakad külső sokkhatás esetén.
Ugyanezt a sérülékenységet támasztják alá az oltási lefedettségről és a receptkiváltásról szóló
vizsgálatok is: a hozzáférés és a követés folyamatossága nem tekinthető automatikusan
biztosítottnak (Bekele et at., 2022).
Összességében az ellátórendszeri hiányosságok több, egymást erősítő szinten jelennek meg: a
reaktív működésben, a teljesítmény területi és szerkezeti egyenetlenségeiben, a humánerőforrás-
korlátokban, a nem kellően célzott finanszírozási ösztönzőkben, valamint a team-alapú és
folyamat-orientált működés hiányosságaiban. A hazai szakirodalom alapján ezek a problémák
nem marginálisak, hanem az alapellátás egészének működését befolyásolják. Éppen ezért a
krónikus betegségmenedzsment program jelentősége nem abban áll csupán, hogy új feladatokat
jelenít meg az alapellátásban, hanem abban is, hogy strukturált gondozási logikával, szervezett
teljesítési egységekkel és új finanszírozási összekapcsolással próbál választ adni olyan, régóta
fennálló rendszerszintű hiányosságokra, amelyek a magyar népegészségügyi helyzet romlásához
is hozzájárulnak.
65
6. A krónikus betegségmenedzsment jelentősége
6.1. A krónikus betegségek népegészségügyi és ellátásszervezési kihívásai
A krónikus, nem fertőző betegségek növekvő terhe világszerte arra késztette az egészségügyi
rendszereket, hogy az akut ellátás dominanciájáról fokozatosan a hosszú távú, szervezett
gondozás irányába mozduljanak el. A krónikus betegségmenedzsment olyan komplex
megközelítést jelent, amely a betegek folyamatos követésére, a gondozási folyamatok
strukturálására, valamint az ellátási szereplők közötti koordináció erősítésére épül. A nemzetközi
szakirodalomban a krónikus betegségmenedzsmentet gyakran az integrált ellátási modellek
egyik kulcselemeként értelmezik. A WHO és az európai egészségpolitikai elemzések szerint a
krónikus betegségek hatékony kezelése csak akkor valósítható meg, ha az ellátás folyamatos és
koordinált, több szakma együttműködésén alapul, és a beteg aktív részvételére épít. E modellek
egyik központi tanulsága, hogy az epizodikus, reaktív ellátás nem alkalmas a krónikus betegségek
kezelésére, mivel azok hosszú lefolyásúak, gyakran több betegséget és komplex szükségleteket
érintenek. Ennek megfelelően a krónikus betegségmenedzsment a hagyományos ellátási logikát
egy folyamat-orientált, strukturált megközelítéssel váltja fel.
A rendelkezésre álló nemzetközi és európai evidenciák alapján a krónikus betegségmenedzsment
programok legfontosabb hatásai több dimenzióban jelentkeznek. Egyrészt javítják az ellátási
folyamatok minőségét és szervezettségét. Az európai áttekintések szerint azok a modellek,
amelyek több szervezeti és szakmai elemet integrálnak (pl. esetmenedzsment, team-alapú ellátás,
standardizált protokollok), nagyobb valószínűséggel vezetnek jobb klinikai és ellátásszervezési
eredményekhez. Másrészt hozzájárulnak a betegkövetés és a terápiás együttműködés
javulásához. A krónikus betegségek kezelésének egyik legnagyobb kihívása a nem megfelelő
adherencia: a WHO becslése szerint a fejlett országokban is a betegek mintegy fele nem követi
megfelelően az előírt kezelést. A strukturált gondozási modellek ezt több eszközzel képesek
javítani, például rendszeres kontrollokkal, betegedukációval és szervezett utánkövetéssel.3
Harmadrészt a krónikus betegségmenedzsment képes csökkenteni az ellátórendszer terhelését,
különösen a nem tervezett hospitalizációk és a sürgősségi ellátás igénybevételének mérséklésén
keresztül. Bár a költséghatékonyság tekintetében az evidenciák nem minden esetben
egyértelműek, az ellátási folyamatok javulása és a minőség növekedése következetesen
megjelenik a kutatásokban
A krónikus betegségek kezelése különösen erősen függ az ellátás koordinációjától. Európai
elemzések szerint az egyik legnagyobb kihívás a szolgáltatások közötti kapcsolatok hiánya, az
ellátási szintek közötti gyenge integráció, valamint a prevenció és a gondozás háttérbe szorulása
az akut ellátással szemben. Ezzel szemben azokban az egészségügyi rendszerekben, ahol az
alapellátás erős és központi szerepet tölt be, a krónikus betegségek menedzsmentje is fejlettebb
és hatékonyabb. Ez azért különösen fontos Magyarország esetében, mert a krónikus betegségek
döntő többsége az alapellátás szintjén azonosítható és követhető. A hazai kutatások és
programtapasztalatok (pl. praxisközösségi modellek) is azt mutatják, hogy a team-alapú,
szervezett alapellátás képes növelni a preventív szolgáltatások arányát, javítani a gondozási
folyamatok folytonosságát és csökkenteni az ellátási fragmentációt.
3 Katende-Kyenda, L.N. The Critical Role of Medicine Adherence in Management of Chronic Conditions: A
Review Article. J. Mind Med. Sci. 2026, 13, 2. https://doi.org/10.3390/jmms13010002
66
A krónikus betegségmenedzsment jelentősége különösen jól érthető a hagyományos ellátási
modellek korlátain keresztül. A nemzetközi irodalom több visszatérő problémát azonosít:
túlhasználat, alulhasználat és nem megfelelő ellátás egyidejű jelenléte,
az ellátási folyamatok koordinálatlansága,
az akut ellátás dominanciája a prevencióval szemben,
valamint a betegek követésének hiányosságai 4
Ezek a problémák Magyarországon is megfigyelhetők, és közvetlenül hozzájárulnak a krónikus
betegségek kedvezőtlen kimeneteihez.
Az utóbbi években számos új megközelítés jelent meg a krónikus betegségek kezelésében, például
digitális egészségügyi megoldások és távoli monitorozás. Ugyanakkor a legfrissebb európai
elemzések azt mutatják, hogy ezek önmagukban nem elegendőek: a technológiai eszközök hatása
korlátozott marad, ha nem illeszkednek egy jól szervezett, strukturált ellátási modellbe. Ez a
megállapítás különösen fontos a szakpolitikai tervezés szempontjából: a krónikus
betegségmenedzsment nem technológiai, hanem elsősorban szervezési és működési innováció.
Magyarországon a krónikus betegségek magas prevalenciája, az ellátási folyamatok
heterogenitása és az alapellátás strukturális kihívásai együttesen indokolják a krónikus
betegségmenedzsment rendszerszintű bevezetését. A HET keretében megvalósuló program
jelentősége abban áll, hogy a gondozási folyamatokat strukturált, standardizált módon szervezi
meg, a teljesítést konkrét ellátási egységekhez (Gondozási terv) köti és összekapcsolja a szakmai
működést a finanszírozási ösztönzőkkel. Ez a megközelítés túlmutat a korábbi, indikátoralapú
vagy projektjellegű beavatkozásokon, és lehetőséget teremt egy stabil, hosszú távon fenntartható
gondozási modell kialakítására.
A krónikus betegségmenedzsment jelentősége abban ragadható meg, hogy képes összekapcsolni
a betegkövetés folyamatosságát, az ellátási folyamatok strukturáltságát, a szakmai koordinációt
és a finanszírozási ösztönzőket. A nemzetközi és hazai evidenciák egyaránt azt mutatják, hogy
ezen elemek együttes jelenléte nélkül a krónikus betegségek hatékony kezelése nem biztosítható.
A HET keretében megvalósuló program így nem csupán egy új beavatkozás, hanem egy olyan
rendszerszintű válasz, amely a magyar egészségügyi ellátórendszer egyik legfontosabb
strukturális kihívására reagál.
6.2. Krónikus betegségmenedzsment mint rendszertranszformáció
A krónikus betegségek növekvő gyakorisága alapvetően új kihívások elé állítja az egészségügyi
rendszereket. Míg a hagyományos egészségügyi ellátás történelmileg elsősorban akut, rövid
időtartamú betegségek kezelésére épült, addig a XXI. században az ellátórendszer egyre nagyobb
részét olyan krónikus állapotok kezelése köti le, amelyek hosszú távú gondozást, rendszeres
nyomon követést és folyamatos beteg-együttműködést igényelnek. A diabétesz, a hipertónia, a
krónikus légzőszervi betegségek vagy a szív- és érrendszeri kórképek ellátása ezért nem pusztán
klinikai feladat, hanem az egészségügyi rendszer működési logikájának átalakulását is
szükségessé teszi (Kane, 2006). E szemléletváltás egyik legismertebb nemzetközi modellje a
4 https://www.primescholars.com/articles/coordination-and-management-of-chronicconditions-in-
europe-the-role-of-primarycare-position-paper-of-the-europeanforum-f-
99962.html?utm_source=chatgpt.com
67
Wagner és munkatársai által kidolgozott Chronic Care Model (CCM), amely a krónikus betegségek
ellátását nem elszigetelt orvos-beteg találkozások sorozataként, hanem folyamatos, szervezett és
proaktív gondozási folyamatként értelmezi (Bodenheimer et al., 2002). A modell alapgondolata
szerint a jó krónikusellátás nem akkor kezdődik, amikor a beteg panasszal jelentkezik, hanem
jóval korábban: a rendszernek képesnek kell lennie azonosítani a veszélyeztetett populációkat,
nyomon követni a gondozott betegeket, támogatni az önmenedzselést és előre tervezni a
szükséges beavatkozásokat. A CCM hat kulcseleme közül kiemelt jelentőségű a beteg
önmenedzselésének támogatása. A modern krónikus betegséggondozás alapvetése, hogy a beteg
nem passzív ellátási alany, hanem saját állapotának aktív menedzsere. Ennek érdekében az
egészségügyi szolgáltatóknak olyan tudást, készségeket és eszközöket kell biztosítaniuk, amelyek
lehetővé teszik a betegek számára állapotuk folyamatos követését, az életmódbeli változtatások
fenntartását és a terápiás együttműködés javítását (Bodenheimer és Willard-Grace, 2016).
A modell másik fontos pillére az információs rendszerek alkalmazása. A krónikus betegségek
eredményes menedzsmentje elképzelhetetlen naprakész és strukturált adatok nélkül. A
betegregiszterek, a klinikai információs rendszerek és az elektronikus egészségügyi
nyilvántartások lehetővé teszik a gondozott populációk áttekintését, a hiányzó
kontrollvizsgálatok azonosítását, valamint a klinikai eredmények folyamatos monitorozását. A
nemzetközi tapasztalatok szerint a betegregiszterek alkalmazása az egyik legfontosabb
minőségfejlesztési eszköz a krónikus betegségek ellátásában (Molina-Ortiz et al., 2012).
A krónikus betegségmenedzsment egyúttal az ellátás szervezeti átalakulását is igényli. A
hagyományos, orvosközpontú ellátási modell helyét fokozatosan a multidiszciplináris
csapatmunka veszi át, amelyben a háziorvos mellett szakápolók, dietetikusok, gyógytornászok,
mentálhigiénés szakemberek és egyéb egészségügyi szakdolgozók vesznek részt a beteg
gondozásában. Ez a megközelítés nemcsak az ellátás minőségét javíthatja, hanem lehetővé teszi
az erőforrások hatékonyabb felhasználását is (Hashmi et al., 2025).
A modell további eleme a döntéstámogatás, amely bizonyítékokon alapuló szakmai irányelvek,
protokollok és standardizált ellátási folyamatok alkalmazásával segíti a klinikai döntéshozatalt.
A strukturált betegutak és egységes szakmai protokollok csökkenthetik az ellátás indokolatlan
variabilitását, miközben hozzájárulnak a magasabb minőségű és biztonságosabb betegellátáshoz
(Bodenheimer et al., 2002).
A nemzetközi tapasztalatok szerint a krónikus betegségmenedzsment sikeres alkalmazása
jelentős rendszerszintű előnyökkel járhat. A proaktív gondozási modellek csökkenthetik az
elkerülhető kórházi felvételek számát, mérsékelhetik a sürgősségi ellátások igénybevételét,
javíthatják a betegek életminőségét és hosszabb távon kedvezően befolyásolhatják az
egészségügyi kiadásokat is (Kurpas, 2014). A strukturált gondozási programok különösen
eredményesnek bizonyultak a diabétesz, a hipertónia és a szív-érrendszeri betegségek
kontrolljának javításában, miközben növelték a betegek elégedettségét és az ellátás
folytonosságát (Kurpas és Mroczek, 2014). A krónikus betegségmenedzsment tehát nem csupán
egy új gondozási technika vagy szervezési módszer, hanem az alapellátás működési modelljének
átalakulását jelenti. Lényege az akut eseményekre reagáló, epizodikus ellátásról való áttérés egy
olyan proaktív, adatvezérelt és populációs szemléletű rendszerre, amely képes előre jelezni a
szükségleteket, koordinálni az ellátást és hosszú távon javítani a lakosság egészségi állapotát. Ez
68
a szemlélet egyúttal szorosan kapcsolódik a korszerű egészségpolitikai célkitűzésekhez, az
egészségügyi rendszerek fenntarthatóságához, valamint a későbbi adatvezérelt értékelési és
döntéshozatali megközelítésekhez is.
6.3. Krónikus betegségek és egészségügyi rendszer fenntarthatósága
A krónikus betegségek előfordulásának folyamatos növekedése napjaink egyik legjelentősebb
egészségpolitikai és finanszírozási kihívását jelenti. A szív- és érrendszeri betegségek, a diabétesz,
a krónikus légzőszervi betegségek, a daganatos kórképek és egyéb nem fertőző betegségek
együttesen az egészségügyi kiadások jelentős részéért felelősek, miközben a lakosság
megbetegedési és halálozási terhének meghatározó hányadát adják. Ennek következtében az
egészségügyi rendszerek hosszú távú fenntarthatósága egyre szorosabban összefügg azzal, hogy
mennyire képesek eredményesen kezelni a krónikus betegségek növekvő terhét (Al-Kanfari et al.,
2024).
A nemzetközi szakirodalom egyre inkább egyetért abban, hogy a krónikus betegségek kezelése
nem korlátozódhat az akut állapotrosszabbodások ellátására. A hagyományos, epizodikus ellátási
modell rövid távon ugyan képes reagálni az akut eseményekre, hosszabb távon azonban jelentős
erőforrás-felhasználással, ismételt kórházi felvételekkel és magas egészségügyi költségekkel jár.
Ezzel szemben a strukturált krónikus betegségmenedzsment célja a szövődmények megelőzése,
a korai beavatkozás és az állapotromlás késleltetése, amely egyszerre szolgálja a betegek
életminőségének javítását és az egészségügyi rendszer tehermentesítését (Wouters és Augustin,
2012).
A fenntarthatóság egyik legfontosabb eleme az elkerülhető kórházi ellátások számának
csökkentése. A primer prevenció, a rendszeres gondozás és a korai állapotfelismerés lehetővé
teszi, hogy számos krónikus betegség kontroll alatt tartható legyen az alapellátás szintjén,
megelőzve a sürgősségi eseményeket és a kórházi felvételeket. Több nemzetközi program
tapasztalata azt mutatja, hogy a jól szervezett alapellátási rendszerek képesek jelentősen
mérsékelni a krónikus betegségek miatt bekövetkező hospitalizációkat, miközben javítják a
betegek egészségi állapotát és életminőségét („The Importance of Primary Health Care in the
Prevention of Chronic Diseases”, 2025).
A krónikus betegségmenedzsment gazdasági jelentősége szintén kiemelkedő. A nemzetközi
elemzések szerint a koordinált gondozási modellek nemcsak egészségnyereséget
eredményeznek, hanem kedvezően befolyásolják az egészségügyi kiadások szerkezetét is. A
megfelelően szervezett gondozási programok csökkenthetik a magas költségű akut ellátások
szükségességét, javíthatják az erőforrások felhasználásának hatékonyságát és növelhetik a
finanszírozási rendszerek fenntarthatóságát. Egyes modellek esetében a megtérülés már
középtávon is kimutatható, különösen a magas kockázatú krónikus betegek körében (Kadree et
al., 2024).
A fenntarthatóság mellett egyre nagyobb hangsúlyt kap az egészségügyi rendszerek rezilienciája,
vagyis azon képessége, hogy váratlan kihívások esetén is képesek legyenek fenntartani
működésüket és ellátási kapacitásukat. A COVID–19 világjárvány világosan rámutatott arra, hogy
a krónikus betegségekben szenvedő betegek különösen sérülékeny csoportot alkotnak, és hogy a
jól működő krónikus betegséggondozás a válsághelyzetek kezelésében is kulcsszerepet játszik.
69
Azok az egészségügyi rendszerek bizonyultak ellenállóbbnak, amelyek rendelkeztek koordinált
alapellátási struktúrákkal, működő betegregiszterekkel és digitális kommunikációs csatornákkal
(Oliveira et al., 2023).
A digitális egészségügyi megoldások fejlődése új lehetőségeket teremt a fenntartható krónikus
betegséggondozás számára. Az elektronikus egészségügyi nyilvántartások, a telemedicinális
szolgáltatások, a távmonitorozási rendszerek és az adatvezérelt döntéstámogatás lehetővé teszik
a betegek folyamatos követését, az állapotromlás korai felismerését és a személyre szabott
beavatkozásokat. A digitális egészségmenedzsment rendszerek nemcsak javíthatják az ellátás
minőségét, hanem hozzájárulhatnak az erőforrások hatékonyabb felhasználásához és az
egészségügyi költségek optimalizálásához is (Li, 2024). A krónikus betegségek
menedzsmentjének sikeressége ugyanakkor nem kizárólag egészségügyi kérdés. A társadalmi
egyenlőtlenségek, a területi különbségek, az egészségműveltség szintje, valamint az egészségügyi
infrastruktúra fejlettsége egyaránt befolyásolják a programok eredményességét. Ezért a hosszú
távú fenntarthatóság feltétele a megfelelő szakpolitikai támogatás, az egészségügyi és szociális
szolgáltatások együttműködése, valamint az alapellátás szerepének további erősítése (Pontes et
al., 2024).
Mindezek alapján a krónikus betegségmenedzsment nem csupán klinikai vagy szervezési
innovációként értelmezhető, hanem az egészségügyi rendszer fenntarthatóságának egyik
alapvető eszközeként is. A strukturált gondozási programok képesek egyszerre javítani a
lakosság egészségi állapotát, mérsékelni az egészségügyi rendszer terhelését, támogatni az
erőforrások hatékony felhasználását és növelni a rendszer alkalmazkodóképességét. A jövő
egészségügyi rendszereinek sikeressége várhatóan jelentős részben azon múlik majd, hogy
mennyire tudják a krónikus betegségek kezelését az alapellátás központi, stratégiai feladatává
tenni.
6.4. A fogorvosi ellátás szerepe a krónikus betegségek megelőzésében és
gondozásában
Magyarországon a népegészségügyi mutatók és a fogászati alapellátás között szoros, kétirányú
kapcsolat van: a rosszabb szájegészségű csoportok jellemzően magasabb társadalmi kockázatot
hordoznak, miközben a szervezett alapellátás és a prevenció javíthatja a mutatókat. Az országos
adatok azt mutatják, hogy a szájbetegségek terhe továbbra is jelentős, különösen a caries, a
parodontális betegségek és a fogvesztés terén.
A 12 évesek körében Magyarországon a DMF-T érték 3,8 volt, ami meghaladta a WHO korábbi
célszintjét. Ez azért fontos, mert a DMF-T egyszerre mutatja a szuvas, tömött és hiányzó fogak
számát, vagyis jól jelzi a gyermekpopuláció fogászati problémáit és az ellátottságról is információt
nyújt. A forrás szerint a magyar gyermekeknél a fogszuvasodás csökkenő tendenciát mutatott a
preventív eszközök bevezetése után, de a mutatók még így is elmaradtak az optimálistól. Ez azt
jelzi, hogy az alapellátásban végzett megelőzésnek továbbra is kulcsszerepe van.
A felnőtt lakosság körében a parodontális állapot kedvezőtlen: a 35–44 éveseknél a magasabb
CPI-értékek és a fogkő, illetve tasak eltérések gyakoriak voltak. A 35–44 éves korcsoportban a
CPI-4, vagyis a destruktív parodontitis megjelenik, ami a későbbi fogvesztés egyik fő etiológiai
tényezője. Emellett a magyar felnőttek jelentős része csak panasz esetén fordul fogorvoshoz,
70
ahogyan a háziorvoshoz is, ami nehezíti a korai diagnózist és a megelőzést. A parodontális
betegségek fogászati gócnak minősülnek, ami a krónikus betegségek terápiájára hatással lehet és
befolyásolja annak sikerességét. Az alapellátás egyik fő feladata ezért nemcsak a kezelés, hanem
a rendszeres szűrés, góctalanítás és gondozás. Az idősebb korcsoportokban a fogmegtartás
jelentősen romlik: a 65–74 évesek közül csak 22,6%-nak volt legalább 21 saját foga, míg a 75 év
felettieknél ez már csak 9,7% volt. Ezzel párhuzamosan a fogatlanság aránya is emelkedik,
különösen az időskorban. Ez a népegészségügyi kép összefügg a krónikus betegségek, a
táplálkozási nehézségek és az életminőség romlásának kockázatával is. A fogászati alapellátásnak
ebben a korban különösen fontos szerepe van a funkciómegőrzésben, a fájdalom csökkentésében
és a protetikai ellátásba irányításban.
7. Hipotézisek
A jelen hatástanulmány hipotézisrendszere a krónikus betegségmenedzsment program (KBMP)
azon alapvető sajátosságából indul ki, hogy a beavatkozás elsődleges célja nem rövid távú klinikai
kimenetek közvetlen javítása, hanem a strukturált, protokollalapú gondozási folyamatok
bevezetése és működtetése az alapellátásban. Ennek megfelelően a hipotézisek kialakítása a
nemzetközi integrált ellátási modellek értékelési logikájához (WHO, 2016; OECD, 2023), valamint
a hazai finanszírozási és teljesítési keretrendszerhez illeszkedik (WHO, 2008; OECD, 2023).
A hipotézisek három szinten kerülnek meghatározásra:
1. elsődleges (implementációs és működési),
2. másodlagos (rendszerszintű és szervezeti),
3. exploratív (kimeneti és hosszabb távú hatások).
A következőkben az bemutatjuk az egyes hipotéziseket, illetve azok elméleti indokoltságát a jelen
Hatástanulmányban.
I.7.1. Elsődleges hipotézisek (implementáció és működés)
H1 – Implementációs teljesülés
A KBMP bevezetése során a bevont betegek körében a teljeskörűen megvalósított Gondozási
tervek aránya magas (legalább 70%-os) szintet ér el, ami a strukturált gondozási modell
gyakorlati megvalósíthatóságát és implementációs sikerességét jelzi.
Ez a hipotézis közvetlenül illeszkedik a program finanszírozási és elszámolási logikájához, amely
szerint a Gondozási terv a teljesítés alapegysége, és csak a hiánytalanul végrehajtott
tevékenységek számolhatók el (NEAK, 2025).
A strukturált krónikus betegségmenedzsment programok eredményességének egyik
kulcstényezője az implementációs hűség (implementation fidelity), vagyis annak mértéke, hogy
a tervezett beavatkozások milyen arányban és milyen pontossággal valósulnak meg a
gyakorlatban az eredeti szakmai protokolloknak megfelelően. Az implementációs tudományban
ez alapvető jelentőségű mutatónak számít, mivel lehetővé teszi annak elkülönítését, hogy egy
program esetleges alacsony hatásossága a beavatkozás elégtelenségéből vagy a hiányos
végrehajtásból ered-e (Keith et al., 2010).
A krónikus betegségek gondozásában az implementációs hűség különösen fontos, mivel ezekben
a modellekben az ellátás nem egyszeri beavatkozásokból, hanem előre definiált, ismétlődő és
egymásra épülő gondozási elemekből áll. Ide tartozik a rendszeres kontrollvizsgálatok elvégzése,
a laborparaméterek követése, a terápiás célértékek monitorozása, az életmódbeli intervenciók
71
dokumentálása, valamint a betegedukáció és utánkövetés. Minél nagyobb arányban teljesülnek
ezek a komponensek, annál inkább beszélhetünk valódi, strukturált gondozási működésről.
Nemzetközi tapasztalatok szerint a magas implementációs hűség szoros összefüggést mutat a
jobb klinikai eredményekkel és a magasabb betegbevonódással. A HealthyHearts NYC
programban például az alapellátó praxisok 94,2%-a teljesítette az előírt implementációs
kritériumokat, ami együtt járt a cardiovascularis prevenciós ajánlások jobb követésével (Berry et
al.,
2021).
Hasonló
eredményeket mutatott
a
dél-afrikai integrált
krónikus
betegségmenedzsment modell is, ahol a 79%-os medián implementációs hűség már stabil
működési struktúrát jelzett, ugyanakkor az intézmények közötti jelentős eltérések rávilágítottak
a helyi szervezeti tényezők szerepére (Lebina et al., 2019). A Gondozási tervek teljes körű
végrehajtási aránya ezért nem pusztán adminisztratív mutató, hanem a rendszer működési
integritásának egyik legfontosabb indikátora. Amennyiben a programban részt vevő betegek
legalább 70%-ánál teljesül a tervezett gondozási elemek döntő többsége, az már azt jelzi, hogy a
KBMP nemcsak elméleti konstrukcióként létezik, hanem operatív szinten is beépült a mindennapi
alapellátási gyakorlatba. Ez egyúttal az implementáció sikerességének és a modell
skálázhatóságának egyik alapfeltétele is.
Az implementációs teljesülés értékelése ugyanakkor nem kizárólag a rövid távú végrehajtási
arányok vizsgálatát jelenti, hanem annak megértését is, hogy a strukturált gondozási elemek
mennyiben képesek hosszabb távon stabilan beépülni a mindennapi alapellátási gyakorlatba. A
nemzetközi szakirodalom szerint a sikeres implementáció egyik meghatározó feltétele a
betegközpontú ellátási modellek alkalmazása, amelyek a beteg preferenciáit, aktív bevonását és
az egyéni szükségletekhez igazított gondozást helyezik előtérbe (Alsagoor et al., 2024). Ezek a
modellek nemcsak a betegek elégedettségét és együttműködését növelik, hanem a gondozási
tervek végrehajtási arányát is javítják.
A strukturált gondozási protokollok tartós működését jelentősen befolyásolja az implementáció
során alkalmazott stratégia minősége is. A szakirodalom alapján a többkomponensű,
multimodális implementációs stratégiák – amelyek szervezeti átalakításokat, szakmai képzést,
döntéstámogatást és munkafolyamat-optimalizálást egyaránt magukban foglalnak – lényegesen
hatékonyabbak az egyszerű, izolált beavatkozásoknál (Unverzagt et al., 2014). Különösen fontos
eredmény, hogy a nem orvosi egészségügyi szereplők – például szakdolgozók,
gondozáskoordinátorok vagy praxisközösségi tagok – bevonása akár 62%-kal is növelheti a
klinikai irányelvek követésének arányát, ami közvetlenül hozzájárulhat a gondozási tervek
teljesebb megvalósulásához.
Ezzel együtt a fenntarthatóság továbbra is kritikus kérdés. A klinikai irányelvekhez való hosszú
távú adherencia a gyakorlatban változó képet mutat: egyes programok tartós javulást érnek el,
míg más esetekben az implementáció intenzitásának csökkenésével az adherencia is romlik (Liu
et al., 2022). Ez arra utal, hogy a magas kezdeti teljesülési arány önmagában még nem elegendő a
program hosszú távú sikerének biztosításához; ehhez folyamatos monitorozásra,
visszacsatolásra és adaptív fejlesztésre van szükség. A jelen hatástanulmány szempontjából ezért
a legalább 70%-os implementációs teljesülési arány nem csupán a program rövid távú operatív
sikerességének mérőszáma, hanem egyben annak indikátora is, hogy a KBMP képes lehet
tartósan beépülni az alapellátási rutinok közé. Ez a küszöbérték tehát nemcsak
megvalósíthatósági, hanem fenntarthatósági és rendszertranszformációs jelentőséggel is bír, és
megalapozza a későbbi kimeneti, hatás- és költséghatékonysági vizsgálatok érvényességét.
72
H2 – Protokollalapú működés erősödése
A KBMP hatására növekszik a szakmai protokollok szerinti preventív és gondozási
tevékenységek (szűrések, kontrollvizsgálatok, edukációs elemek) rendszeressége és
következetessége.
A nemzetközi szakirodalom alapján a strukturált gondozási modellek egyik legfontosabb hatása
a folyamatminőség javulása (WHO, 2008; OECD, 2023a). A strukturált krónikus
betegségmenedzsment programok egyik legfontosabb rendszerszintű előnye, hogy a mindennapi
alapellátási működést az egyéni, esetenként változó klinikai döntések szintjéről fokozatosan egy
protokollalapú, standardizált működési modell irányába terelik. A nemzetközi tapasztalatok
szerint ez a változás jelentősen javítja a szakmai irányelvekhez való adherenciát, különösen a
prevenciós és gondozási tevékenységek területén, ahol a rendszeresség és következetesség
kiemelt jelentőségű (Barros et al., 2025).
A strukturált ellátási utak egyik fő erőssége, hogy világosan meghatározzák a szükséges
beavatkozások sorrendjét, gyakoriságát és dokumentálási rendjét. Ez csökkenti annak
valószínűségét, hogy fontos preventív elemek – például szűrővizsgálatok, kontrollmérések vagy
betegedukációs alkalmak – elmaradjanak vagy rendszertelenné váljanak. A protokollok
alkalmazása különösen a krónikus betegségek esetén bír nagy jelentőséggel, ahol a hosszú távú
állapotromlás
megelőzése
gyakran
éppen
az
időben
elvégzett,
ismétlődő
kontrolltevékenységeken múlik.
A rendszeres utánkövetés a szakirodalom alapján nemcsak klinikai szempontból előnyös, hanem
erősíti a beteg és az ellátó közötti kapcsolatot is, ami javítja az együttműködési hajlandóságot és
a terápiás adherenciát. A hosszanti gondozási logika lehetővé teszi az állapotváltozások korai
felismerését, a terápiák időbeni korrekcióját, valamint az életmódbeli intervenciók folyamatos
megerősítését. Ez különösen fontos olyan krónikus állapotokban, mint a hipertónia, a diabetes
mellitus vagy a COPD, ahol a gondozás sikeressége nagymértékben a következetes monitorozáson
alapul. A modern digitális eszközök integrációja tovább erősítheti ezt a folyamatot, mivel
támogatják az időzített kontrollok nyomon követését, az automatikus emlékeztetéseket és az
adatok gyors visszakereshetőségét. Ezáltal a protokollalapú működés nem csupán
szervezettebbé válik, hanem objektívebben mérhetővé is.
Mindezek alapján megalapozott annak a feltételezésnek a vizsgálata, miszerint a KBMP
bevezetése az alapellátásban növeli a szakmai protokollok szerinti preventív és gondozási
tevékenységek rendszerességét és következetességét. Ennek erősödése nem pusztán
folyamatindikátor, hanem közvetlenül hozzájárulhat a korai felismeréshez, a szövődmények
megelőzéséhez és a krónikus betegek hosszú távú állapotstabilitásának fenntartásához is.
H3 – Team-alapú ellátás erősödése
A program hozzájárul a multidiszciplináris, team-alapú ellátási modell erősödéséhez,
különösen a feladatdelegáció (pl. szakdolgozók, dietetikusok, egyéb egészségügyi
szakemberek bevonása) területén.
A krónikus betegségek ellátása egyre összetettebb feladattá vált, amely az alapellátás
hagyományos, orvoscentrikus modelljét egyre kevésbé teszi elegendővé. A multimorbiditás
növekedése, az életmódbeli kockázatok halmozódása, valamint a folyamatos monitorozás és
edukáció szükségessége olyan ellátási környezetet teremt, amelyben a feladatok kizárólagos
orvosi koncentrációja hosszú távon nem fenntartható. A nemzetközi szakirodalom ezért egyre
hangsúlyosabban a team-alapú, multidiszciplináris ellátási modellek irányába mutat, különösen
a krónikus betegségmenedzsment területén.
73
A team-based care (TBC) modell lényege, hogy az ellátásban részt vevő különböző szakemberek
– háziorvosok, ápolók, dietetikusok, gyógyszerészek, pszichológusok, gyógytornászok vagy
szociális szakemberek – egymással összehangoltan, feladatmegosztás mentén működnek együtt.
Ennek egyik legfontosabb eleme a feladatdelegáció, amely lehetővé teszi, hogy az orvosi
kompetenciát nem igénylő, de rendszeresen szükséges tevékenységeket (például edukáció,
életmód-tanácsadás, alapmérések, utánkövetés) más szakemberek végezzék. Ez nemcsak a
humánerőforrás hatékonyabb felhasználását teszi lehetővé, hanem javítja az ellátás
folyamatosságát és hozzáférhetőségét is.
A kutatások szerint a team-alapú működés klinikai szinten is mérhető előnyökkel jár. Krónikus
betegek esetében igazoltan javulhatnak a gondozási eredmények, például csökkenhet a HbA1c-
szint diabetes esetén, illetve a szisztolés vérnyomás hipertóniában. Emellett rövidülhetnek a
várakozási idők, hatékonyabbá válhat a betegpanel-kezelés, és erősödhet a betegedukáció
minősége. A koordinált teammunka egyúttal növeli a betegek elégedettségét is, mivel az ellátás
kevésbé töredezetté, inkább folyamatosan követhetővé válik.
Rendszerszinten a team-alapú működés különösen fontos lehet a jelenlegi alapellátási
humánerőforrás-hiány kezelésében is. A szakdolgozói és társszakmai kapacitások tudatos
bevonása csökkentheti az orvosokra nehezedő adminisztratív és klinikai terhelést, mérsékelheti
a kiégés kockázatát, és hozzájárulhat a praxisok hosszabb távú fenntarthatóságához. Ugyanakkor
a szakirodalom rámutat arra is, hogy ennek sikeres megvalósításához világos szerepkör-
definíciókra, megfelelő kompetenciahatárokra, szervezeti támogatásra és finanszírozási
ösztönzőkre van szükség.
Mindezek alapján a KBMP egyik lényegi hatásmechanizmusának tekinthető, hogy képes lehet
erősíteni a multidiszciplináris, team-alapú ellátási modellt az alapellátásban. Ezért indokolt
annak önálló hipotézisként történő vizsgálata, hogy a program milyen mértékben támogatja a
feladatdelegációt és a különböző egészségügyi szakemberek érdemi integrációját a krónikus
betegek gondozásába.
H4 – Mérhetőség és auditálhatóság
A KBMP teljesítése a rendelkezésre álló adminisztratív és finanszírozási adatok (pl. B300
jelentések, OENO kódok, labor- és szakellátási adatok) alapján objektíven mérhető és
auditálható.
Ez a hipotézis kulcsfontosságú a program értékelhetősége szempontjából, és összhangban van a
teljesítményalapú finanszírozási modellek nemzetközi gyakorlatával (OECD, 2023. A krónikus
betegségmenedzsment programok értékelésének egyik alapvető feltétele, hogy a megvalósuló
ellátási folyamatok objektív módon nyomon követhetők, mérhetők és auditálhatók legyenek. A
strukturált gondozási modellek egyik legfontosabb sajátossága éppen az, hogy standardizált
folyamatokat, előre definiált beavatkozási pontokat és dokumentálható gondozási eseményeket
hoznak létre, amelyek lehetővé teszik az ellátás teljesítményének szisztematikus elemzését. E
mérhetőség nélkül a program eredményessége, költséghatékonysága és hosszú távú
fenntarthatósága nem ítélhető meg kellő bizonyossággal.
A nemzetközi egészségpolitikai gyakorlatban egyre hangsúlyosabbá vált az adatvezérelt
teljesítményértékelés szerepe. Az OECD legfrissebb ajánlásai szerint a teljesítményalapú
finanszírozási modellek (performance-based financing) csak akkor képesek valós ösztönzőként
működni, ha a szolgáltatói tevékenység megbízható adminisztratív, finanszírozási és klinikai
adatok alapján visszamérhető. Ez különösen fontos a krónikus betegségek esetében, ahol az
ellátás nem egyetlen epizódra, hanem hosszú távú, ismétlődő gondozási folyamatokra épül.
74
A KBMP ebből a szempontból olyan sajátos előnyt jelent, hogy a programhoz kapcsolódó
tevékenységek jelentős része már eleve megjelenik a rutinfinanszírozási és adminisztratív
rendszerekben. A B300 jelentések, az OENO-kódok, a laboratóriumi adatok, valamint a
szakellátási események együttesen olyan adatbázist alkotnak, amely alkalmas lehet a gondozási
folyamatok rekonstruálására és a program teljesítésének objektív ellenőrzésére. Ez nemcsak a
program megvalósulásának szintjét teszi vizsgálhatóvá, hanem lehetőséget ad az ellátási
mintázatok, hiányosságok és regionális különbségek feltárására is. A mérhetőség különös
jelentőséggel bír azért is, mert a jelen Hatástanulmány több hipotézise közvetlenül ilyen adatokon
keresztül operacionalizálható. Az implementációs teljesülés, a protokollalapú működés
erősödése, a kontrollvizsgálatok rendszeressége vagy a preventív elemek teljesülése mind olyan
indikátorokká alakíthatók, amelyek a meglévő adatinfrastruktúrából kinyerhetők. Ezáltal a KBMP
nem csupán szakmai programként, hanem értékelhető és auditálható rendszerszintű
intervencióként is értelmezhető.
Mindezek alapján a H4 hipotézis kulcsszerepet tölt be a Hatástanulmány logikájában: nem
egyszerűen egy technikai feltételezést fogalmaz meg, hanem azt a módszertani alapot biztosítja,
amelyre a program teljes hatásértékelése épülhet. Ha a program teljesítése valóban objektív
módon mérhető és auditálható, az megteremti a lehetőségét annak, hogy a jövőben finanszírozási,
minőségbiztosítási és egészségpolitikai döntések is adatalapon, bizonyítékokra támaszkodva
szülessenek meg.
I.7.2. Másodlagos hipotézisek (rendszerszintű és szervezeti hatások)
H5 – Betegutak szervezettségének javulása
A KBMP javítja a betegutak szervezettségét, különösen az alapellátás és szakellátás közötti
kapcsolódási pontok (beutalás, visszacsatolás, kontroll) tekintetében.
A krónikus betegségek eredményes kezelése nem kizárólag az egyes ellátási események
minőségétől függ, hanem attól is, hogy a betegút mennyire szervezett, összehangolt és folytonos
az ellátórendszer különböző szintjei között. A modern krónikus betegségmenedzsment egyik
alapelve, hogy a betegellátás ne elszigetelt epizódok sorozataként, hanem egymásra épülő,
strukturált folyamatként működjön. Ennek különös jelentősége van az alapellátás és a szakellátás
közötti kapcsolódási pontoknál, ahol a beutalás, a visszacsatolás és a kontrollvizsgálatok
koordinációja közvetlenül befolyásolja az ellátás minőségét és hatékonyságát.
A nemzetközi szakirodalom szerint az integrált ellátási modellek – különösen a Chronic Care
Model és az arra épülő strukturált gondozási utak – képesek csökkenteni az ellátás
fragmentáltságát, javítani az információáramlást és erősíteni a gondozás folyamatosságát. Az
ilyen modellekben a betegutak világosabbá és kiszámíthatóbbá válnak, ami elősegíti a korai
beavatkozást, a megfelelő szintű ellátásba irányítást, valamint a kontrollok időbeni elvégzését.
Kutatások igazolják, hogy ez különösen a diabetes, a szívelégtelenség és más krónikus betegségek
esetében csökkentheti a kórházi felvételek és sürgősségi ellátások számát.
A primer és szekunder ellátás közötti koordináció hiányosságai ugyanakkor továbbra is a
krónikus ellátás egyik legnagyobb rendszerszintű problémáját jelentik. A hiányos visszajelzési
mechanizmusok, az információk késedelmes vagy hiányos átadása, valamint a felelősségi körök
tisztázatlansága gyakran vezetnek ismételt vizsgálatokhoz, elhúzódó diagnosztikai utakhoz vagy
kontrollvesztéshez. A strukturált betegútmenedzsment ezzel szemben képes erősíteni a szakmai
kapcsolódási pontokat, egyértelműbbé tenni a gondozási felelősséget, és csökkenteni az ellátási
megszakadásokat. A KBMP ebből a szempontból nemcsak a betegellátás tartalmát, hanem annak
szervezeti logikáját is átalakíthatja. A standardizált Gondozási tervek, a rendszeres
75
kontrollpontok és az előre meghatározott beutalási mechanizmusok lehetőséget teremtenek arra,
hogy a betegutak kevésbé esetleges, inkább protokollvezérelt módon működjenek. Ez különösen
fontos lehet olyan krónikus állapotokban, ahol a progresszió lassú, de folyamatos monitorozást
igényel, és ahol a késlekedés jelentős egészségveszteséggel járhat.
Mindezek alapján indokolt önálló hipotézisként vizsgálni, hogy a KBMP milyen mértékben képes
javítani a betegutak szervezettségét, különösen az alapellátás és szakellátás közötti
átmenetekben. Ennek elemzése nemcsak a program működési hatékonyságáról ad képet, hanem
arról is, hogy a strukturált krónikus gondozás mennyiben képes rendszerszinten erősíteni az
ellátási folyamatok integrációját és folytonosságát.
H6 – Heterogén hatások megjelenése
A KBMP hatásai eltérőek a különböző betegségprogramok (hypertonia, diabétesz, COPD,
kardiovaszkuláris betegségek), valamint a praxisok jellemzői (méret, terheltség, földrajzi
elhelyezkedés, praxisközösségi működés) szerint.
A krónikus betegségmenedzsment programok hatásainak értékelése során alapvető módszertani
szempont, hogy a program eredményei nem feltétlenül jelennek meg egységesen minden
betegcsoportban és minden ellátási környezetben. A különböző krónikus betegségek eltérő
természetűek, eltérő progresszióval, monitorozási igénnyel, szövődménykockázattal és beteg-
együttműködési mintázatokkal rendelkeznek, így a gondozási modellek hatása is szükségszerűen
heterogén lehet. Ez különösen igaz a hypertonia, a diabétesz, a COPD és a kardiovaszkuláris
betegségek esetében, ahol a beavatkozási logika, a kontrollciklusok és a szakellátási kapcsolódási
pontok jelentősen különböznek egymástól.
A nemzetközi szakirodalom azt mutatja, hogy az integrált krónikus gondozási modellek
összességében javítják a betegek életminőségét, önmenedzselési képességét és bizonyos klinikai
mutatókat, ugyanakkor ezek a hatások betegségcsoportonként eltérő mértékben érvényesülnek.
Például a diabéteszgondozásban gyakran gyorsabban mérhető javulás figyelhető meg a
laborparaméterekben és a kontrollfegyelemben, míg COPD esetén a programok hatása sokszor
inkább az önmenedzsment erősödésében és az exacerbációk megelőzésében jelentkezik. Ez azt
jelenti, hogy a KBMP hatásait nem elegendő aggregált módon vizsgálni, hanem szükséges a
programon belüli differenciált elemzés is.
A heterogenitás nemcsak a betegségtípusokból fakad, hanem a praxisok szervezeti és működési
jellemzőiből is. A praxisméret, a betegforgalom, az ellátási terheltség, a földrajzi elhelyezkedés,
valamint a praxisközösségi együttműködés mértéke jelentősen befolyásolhatja a program
végrehajtását. Kutatások szerint az interprofesszionális együttműködést erősebben alkalmazó,
hosszabb konzultációs idővel működő praxisok jobb eredményeket érhetnek el a krónikus
gondozásban. Ezzel szemben a nagyobb, túlterhelt praxisokban a strukturált gondozás
implementációja gyakran nehezebb, ami csökkentheti a program hatékonyságát.
Ez a hipotézis ezért különösen fontos a Hatástanulmány szempontjából, mert lehetővé teszi
annak feltárását, hogy a KBMP mely betegcsoportokban és milyen szervezeti környezetben
működik a legeredményesebben, illetve hol jelentkeznek korlátok vagy gyengébb hatások. Ez
nemcsak az eredmények pontosabb értelmezését segíti elő, hanem alapot adhat a program
jövőbeni finomhangolásához, differenciált finanszírozási logikák kialakításához, valamint célzott
szakpolitikai beavatkozások megtervezéséhez is. Mindezek alapján indokolt önálló hipotézisként
kezelni a heterogén hatások kérdését, mivel ez biztosítja, hogy a Hatástanulmány ne kizárólag az
átlagos programhatásokat vizsgálja, hanem képes legyen feltárni a különböző ellátási és betegségi
kontextusok közötti eltéréseket is.
76
H7 – Hozzáférés és egyenlőtlenségek
A KBMP hozzájárul a lakóhelyközeli ellátáshoz való hozzáférés javulásához, és bizonyos
dimenziókban mérsékli az egészségügyi ellátási egyenlőtlenségeket.
A krónikus betegségek terhe nem egyenletesen oszlik meg a társadalomban: a kedvezőtlenebb
szocioökonómiai helyzetű, alacsonyabb iskolázottságú, valamint vidéki vagy periférikus
térségekben élő lakosság körében általában magasabb a megbetegedések előfordulása, miközben
az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés gyakran korlátozottabb. Ez a kettősség – nagyobb
szükséglet, de gyengébb hozzáférés – az egészségügyi egyenlőtlenségek egyik legfontosabb
strukturális forrása. A krónikus betegségmenedzsment programok ezért nemcsak az ellátás
minőségének javításában, hanem az igazságosabb ellátásszervezésben is fontos szerepet
tölthetnek be. A nemzetközi szakirodalom alapján a strukturált, lakóhelyközeli krónikus
gondozási modellek különösen alkalmasak lehetnek arra, hogy mérsékeljék a területi és
társadalmi különbségeket. A rendszeres kontrollok, a protokollalapú gondozás, az edukációs
elemek és az alacsonyabb belépési küszöböt biztosító alapellátási beavatkozások elősegítik, hogy
a betegek korábban és szervezettebb formában kapcsolódjanak be az ellátásba. Ez különösen
fontos azokban a közösségekben, ahol a szakellátás földrajzi távolsága vagy a közlekedési, anyagi
és információs korlátok akadályozzák a hozzáférést.
A digitális és telemedicinális megoldások további lehetőséget teremtenek az ellátási különbségek
csökkentésére. A távoli konzultációk, az elektronikus monitorozás és a mobil egészségügyi
alkalmazások képesek csökkenteni a földrajzi távolság jelentőségét, erősíteni a betegek
önmenedzsmentjét, és fenntartani a folyamatos kapcsolódást az alapellátáshoz. A nemzetközi
pilotok azt mutatják, hogy ezek az eszközök különösen hatékonyak lehetnek olyan térségekben,
ahol az ellátási kapacitások szűkösek vagy az elérhetőség korlátozott.
A KBMP ebből a szempontból különösen releváns lehet a magyar egészségügyi rendszerben, ahol
a praxisok közötti kapacitáskülönbségek, a területi ellátási egyenlőtlenségek, valamint a vidéki
praxisok humánerőforrás-hiányai jelentős kihívást jelentenek. Ha a program képes
standardizáltabb, előre tervezhetőbb és helyben elérhető gondozási mechanizmusokat
kialakítani, akkor az nemcsak az ellátás hatékonyságát javíthatja, hanem hozzájárulhat ahhoz is,
hogy a krónikus betegek kevesebb földrajzi és szervezeti akadállyal jussanak megfelelő
gondozáshoz.
Mindezek alapján indokolt önálló hipotézisként vizsgálni, hogy a KBMP milyen mértékben képes
javítani a lakóhelyközeli ellátáshoz való hozzáférést, és hogy bizonyos dimenziókban – például a
kontrollvizsgálatok elérhetőségében, a gondozási folyamatok folytonosságában vagy az
alapellátási aktivitás intenzitásában – képes-e mérsékelni a meglévő egészségügyi
egyenlőtlenségeket. Ez a kérdés a program népegészségügyi relevanciája és hosszú távú
társadalmi hatása szempontjából kiemelt jelentőségű.
H8 – Adminisztratív és erőforrás-terhelés változása
A KBMP bevezetése növeli az ellátásszervezési és adminisztratív terhelést, ugyanakkor
strukturáltabb munkaszervezést eredményez.
A Krónikus Betegségmenedzsment Programok bevezetése szükségszerűen nemcsak klinikai,
hanem szervezési és adminisztratív változásokat is előidéz az alapellátásban. A strukturált
gondozási modellek működtetése többletfeladatokat generál: rendszeres dokumentációt,
indikátor-alapú követést, egyedi krónikus gondozási tervek aktualizálását, kontrollvizsgálatok
szervezését, betegedukáció nyomon követését, valamint az alap- és szakellátás közötti
koordináció fenntartását. A nemzetközi szakirodalom szerint ezek a feladatok rövid távon
jelentősen növelhetik az adminisztratív terhelést és az ellátásszervezési komplexitást.
77
Az alapellátásban dolgozó orvosok és szakdolgozók munkaterhelése már a programok
bevezetése előtt is magas, így a krónikus betegségmenedzsmenthez kapcsolódó többlet-
adminisztráció kezdetben könnyen feszültséget generálhat. Moravac és mtsai (2025), valamint
Storseth és mtsai (2025) rámutattak arra, hogy az adminisztratív terhek növekedése közvetlenül
befolyásolja a praxisok működési kapacitását, csökkentheti a közvetlen betegellátásra fordítható
időt, és hozzájárulhat a szakmai kiégés kockázatához. Ez különösen releváns olyan
rendszerekben, ahol az alapellátási kapacitások eleve korlátozottak.
Ugyanakkor a strukturált krónikus gondozási modellek hosszabb távon a munkafolyamatok
racionalizálását is elősegíthetik. A standardizált protokollok, a delegált feladatkörök, a betegutak
előre definiált szervezése és a rendszeres kontrollmechanizmusok csökkenthetik az ad hoc
döntések számát, javíthatják az időgazdálkodást és átláthatóbbá tehetik a praxis működését.
Zweifler (2007) és Every (2007) eredményei szerint a kezdeti többletterhelést követően a
strukturált krónikus ellátási modellek gyakran kiegyensúlyozottabb munkaszervezést és
hatékonyabb ellátási folyamatokat eredményeznek.
A KBMP esetében ezért különösen fontos vizsgálni, hogy a program bevezetése milyen nettó
hatást gyakorol a praxisok működésére: növeli-e az adminisztratív és koordinációs terhelést, és
ha igen, ez a többlet milyen mértékben fordítható át később szervezettebb, kiszámíthatóbb és
standardizáltabb működési modellé. Ez a hipotézis nemcsak a program megvalósíthatósága,
hanem annak fenntarthatósága és skálázhatósága szempontjából is kulcsfontosságú, mivel egy
tartósan túlterhelő rendszer hosszú távon az implementációs eredmények romlásához vezethet.
I.7.3. Explorativ hipotézisek (kimeneti és hosszabb távú hatások)
H9 – Ellátórendszeri igénybevétel alakulása
A KBMP középtávon hozzájárulhat az elkerülhető szakellátási és fekvőbeteg-ellátási
igénybevétel mérséklődéséhez.
A krónikus betegségmenedzsment programok egyik legfontosabb rendszerhatása, hogy képesek
mérsékelni az elkerülhető szakellátási és fekvőbeteg-ellátási igénybevételt azáltal, hogy a
betegségek korábbi felismerését, rendszeres monitorozását és folyamatos gondozását biztosítják.
A nemzetközi szakirodalom következetesen rámutat arra, hogy a jól szervezett, strukturált
alapellátási gondozás különösen az úgynevezett ambuláns ellátással érzékeny állapotok
(ambulatory care sensitive conditions – ACSC) esetében képes csökkenteni a hospitalizációk
számát.
Sawicki és mtsai (2021) németországi vizsgálata alapján az erős és fenntartható alapellátási
rendszerekben a magas kockázatú, krónikus betegek körében szignifikánsan alacsonyabb
hospitalizációs kockázat figyelhető meg, különösen a kardiovaszkuláris betegségek esetében.
Hasonló eredményre jutott Kao és mtsai (2019) szisztematikus áttekintése is, amely szerint a
járóbeteg-ellátás folytonossága az esetek túlnyomó többségében egyértelműen összefügg az
elkerülhető kórházi felvételek csökkenésével. Ez azt támasztja alá, hogy a folyamatos,
protokollalapú alapellátási gondozás képes stabilizálni a betegek állapotát és megelőzni az akut
dekompenzációkat.
A KBMP logikája pontosan erre a mechanizmusra épül: a rendszeres kontrollvizsgálatok,
gondozási terv szerinti monitorozás, a betegedukáció és az időben történő terápiás korrekció
révén csökkenthető a sürgősségi ellátás és a fekvőbeteg-rendszer irányába történő kényszerű
betegút-eltolódás. Ez nemcsak a betegbiztonságot javítja, hanem az egészségügyi rendszer
kapacitásait is tehermentesítheti.
78
Ugyanakkor fontos figyelembe venni, hogy a rövid távú hatások nem mindig mutatnak azonnali
csökkenést. Billot és mtsai (2016) rámutattak arra, hogy bizonyos programok kezdeti
szakaszában akár növekedhet is a hospitalizációk száma, mivel a strukturált gondozás korábban
rejtve maradt, súlyosabb állapotú betegeket azonosíthat és irányíthat megfelelő ellátási szintre.
Ezért a KBMP értékelésében különösen fontos a közép- és hosszú távú hatások elkülönített
vizsgálata.
A H9 hipotézis ezért kulcsfontosságú a Hatástanulmányban, mert közvetlenül kapcsolódik a
program rendszerhatékonysági dimenziójához: képes-e a KBMP az alapellátás megerősítésével
csökkenteni azokat a magas költségű, sokszor megelőzhető szakellátási és fekvőbeteg-
eseményeket, amelyek a krónikus betegségek elégtelen gondozásából erednek. Ennek igazolása
a program költséghatékonyságának és fenntarthatóságának egyik legerősebb indikátora lehet.
H10 – Klinikai és rizikófaktor-kimenetek
A strukturált gondozás javíthatja a krónikus betegségekhez kapcsolódó rizikófaktorok
kontrollját (pl. vérnyomás, vércukorszint), ugyanakkor a célértékek elérésének hatásai a
vizsgált időtávon korlátozott mértékben jelenhetnek meg.
A strukturált krónikus betegségmenedzsment egyik legfontosabb célja, hogy javítsa a krónikus
betegségekhez kapcsolódó kulcsfontosságú klinikai és életmódbeli rizikófaktorok kontrollját. Ide
tartoznak különösen a hypertonia esetében a vérnyomásértékek, diabetesben a vércukorszint és
HbA1c-értékek, valamint a kardiovaszkuláris betegségekhez kapcsolódó egyéb rizikóprofilok. A
nemzetközi szakirodalom alapján ezek a paraméterek nemcsak az aktuális betegségállapotot
tükrözik, hanem hosszabb távon közvetlen kapcsolatban állnak a szövődmények, hospitalizációk
és mortalitási kockázatok alakulásával.
A strukturált gondozási modellek hatásmechanizmusa ezen a területen elsősorban a rendszeres
monitorozáson, a protokollalapú kontrollokon, a betegedukáción és az időben történő
terápiamódosításokon keresztül érvényesül. Seitz és mtsai (2011) szisztematikus áttekintése
szerint az olyan komplex, többkomponensű intervenciók, amelyek egyesítik a betegoktatást, a
klinikai döntéstámogatást és a folyamatos követést, szignifikánsan javíthatják a HbA1c-szinteket
és a kardiovaszkuláris rizikófaktorokat. Hasonlóan, a Ramli és mtsai által vizsgált EMPOWER-PAR
modell (2014; 2024) azt mutatta, hogy a multidiszciplináris, strukturált alapellátási intervenciók
képesek támogatni a vérnyomás- és glikémiás célértékek elérését.
Ugyanakkor a szakirodalom arra is rámutat, hogy a klinikai végpontok javulása általában
lassabban követi a szervezeti és folyamatbeli változásokat. A strukturált gondozás rövid távon
gyakran először a monitorozási fegyelmet, a kontrollok rendszerességét és a terápiás adherenciát
javítja, míg a klinikai paraméterekben mérhető stabil és szignifikáns változások közép- vagy
hosszabb távon jelentkeznek. Ezt tovább nehezítheti a klinikai inercia, a beteg-együttműködés
változékonysága, valamint az ellátási folyamatok fragmentáltsága is (Nasarullah et al., 2025).
A H10 hipotézis ezért különösen releváns a Hatástanulmányban, mert összekapcsolja a program
működési sikerességét a tényleges egészségnyereséggel. Vizsgálata lehetővé teszi annak
értékelését, hogy a KBMP nemcsak szervezeti és folyamatbeli szinten eredményes-e, hanem
képes-e klinikailag is kedvező irányba befolyásolni a krónikus betegek kockázati profilját.
Ugyanakkor a hipotézis realisztikusan számol azzal is, hogy a célértékek teljes körű javulása a
vizsgált időtávon még csak részlegesen jelenhet meg, ami a program hosszabb távú nyomon
követésének szükségességét is indokolja.
79
H11 – Finanszírozási fenntarthatóság
A programban alkalmazott egységköltség-alapú finanszírozási modell hosszabb távon is
alkalmas lehet a többlet gondozási tevékenységek finanszírozására, amennyiben az
erőforrásigény és a teljesítési feltételek egyensúlyban maradnak.
A krónikus betegségmenedzsment programok fenntarthatóságának egyik kulcskérdése, hogy az
ellátás során jelentkező többletfeladatok – így a rendszeres monitorozás, krónikus gondozási
terv-készítés, betegedukáció, kontrollvizsgálatok szervezése és az interprofesszionális
koordináció – finanszírozása hosszabb távon is biztosítható legyen. A hagyományos
volumenalapú finanszírozási modellek gyakran nem képesek megfelelően leképezni ezeket a
komplex, idő- és humánerőforrás-igényes tevékenységeket, ezért a nemzetközi trendek egyre
inkább az értékalapú és teljesítményorientált finanszírozási modellek irányába mozdulnak el.
Az egységköltség-alapú finanszírozási modell ebből a szempontból olyan köztes megoldást
jelenthet, amely képes explicit módon hozzárendelni finanszírozási értéket a strukturált
gondozási tevékenységekhez. Cattel és Eijkenaar (2020) szisztematikus áttekintése alapján azok
a modellek, amelyek globális vagy standardizált finanszírozást minőségi ösztönzőkkel
kombinálnak, képesek mérsékelni a kiadási növekedést úgy, hogy közben a minőség nem romlik,
sőt sok esetben javul. Ez különösen releváns a KBMP esetében, ahol a cél nem pusztán több
szolgáltatás nyújtása, hanem a gondozás minőségének és strukturáltságának növelése.
Kadree és mtsai (2024) eredményei azt mutatták, hogy a krónikus betegségmenedzsmentbe
integrált többletszereplők (pl. gondozó nővérek, koordinátorok) bevonása jelentős klinikai
előnyökkel járhat, miközben a finanszírozási megtérülés magas szinten tartható marad. Ez arra
utal, hogy a megfelelően kialakított finanszírozási struktúra képes lehet fenntartható módon
támogatni a többlet-erőforrásigényt. Ugyanakkor a fenntarthatóság feltétele, hogy az
egységköltségek reálisan tükrözzék a tényleges ráfordításokat, és a teljesítési feltételek ne
váljanak aránytalanul túlterhelővé a szolgáltatók számára. Ha a finanszírozás alultervezi az
erőforrásigényt, az hosszabb távon a program minőségi romlásához, az ellátók motivációjának
csökkenéséhez vagy akár a programból való kilépésekhez vezethet. Kadakia és Offodile (2023)
szerint az ilyen típusú finanszírozási reformok sikerének egyik alapfeltétele a folyamatos
visszacsatolás és adaptáció.
A H11 hipotézis ezért a Hatástanulmányban nem csupán gazdasági kérdésként jelenik meg,
hanem a program stratégiai fenntarthatóságának alapvető dimenziójaként. Vizsgálata lehetővé
teszi annak értékelését, hogy a KBMP finanszírozási logikája alkalmas-e arra, hogy hosszabb
távon is biztosítsa a strukturált krónikus gondozás működési feltételeit, és ezzel támogassa a
program rendszerbe ágyazhatóságát és kiterjeszthetőségét.
H12 – Skálázhatóság és rendszerbe illeszthetőség
A KBMP hosszú távú országos kiterjesztése a praxiskapacitás, a humánerőforrás-
ellátottság, az informatikai háttér és a szervezeti működés függvényében eltérő mértékben
valósítható meg.
A krónikus betegségmenedzsment programok hosszú távú értéke nem pusztán a pilot-
időszakban elért eredményekben rejlik, hanem abban is, hogy azok mennyiben alkalmasak
szélesebb rendszerbe történő integrációra és országos kiterjesztésre. A skálázhatóság ezért
önálló vizsgálati dimenzióként jelenik meg a Hatástanulmányban, hiszen a program
fenntarthatósága és rendszerformáló potenciálja nagymértékben függ attól, hogy különböző
szervezeti és erőforrás-környezetekben milyen mértékben reprodukálhatók az elért
eredmények.
80
A nemzetközi szakirodalom alapján az integrált krónikus ellátási modellek általában kedvező
eredményeket mutatnak, ugyanakkor a kiterjesztés sikeressége erősen kontextusfüggő. Savage
és mtsai (2016) szisztematikus áttekintése szerint azok a modellek működnek
legeredményesebben, amelyekben az alapellátás vezető szerepet tölt be, és világosan szervezett
kapcsolódási pontok jönnek létre a szakellátással. Ez különösen releváns a KBMP esetében, amely
szintén az alapellátási koordináció erősítésére épül. Ugyanakkor a skálázás során jelentős
különbségek jelenhetnek meg a praxisok kapacitása, humánerőforrás-ellátottsága, digitális
infrastruktúrája és szervezeti érettsége mentén. Northwood és mtsai (2025) rámutattak, hogy a
sikeres programok skálázhatóságának egyik előfeltétele a „scalability readiness”, vagyis annak
előzetes vizsgálata, hogy a helyi működési feltételek mennyiben támogatják a program nagyobb
volumenű alkalmazását. Ez a KBMP esetében különösen indokolt, tekintettel a hazai
praxisstruktúra jelentős heterogenitására.
A humánerőforrás-korlátok – különösen a háziorvosi és szakdolgozói kapacitáshiány –, valamint
az eltérő informatikai fejlettség szintén meghatározó tényezők lehetnek. Linden (2016) ausztrál
tapasztalatai szerint az integrált modellek egyik legnagyobb akadálya a finanszírozási és
szervezeti fragmentáció, amely a helyi adaptációkat gyakran megnehezíti. Hasonló
következtetésekre jutott Martens (2025) is, aki szerint a skálázás nem egyszerű technikai
terjesztés, hanem komplex szervezeti változásmenedzsment.
A H12 hipotézis vizsgálata ezért lehetővé teszi annak feltárását, hogy a KBMP milyen feltételek
mellett tekinthető országosan kiterjeszthető modellnek, és hol húzódnak azok a strukturális
korlátok, amelyek a rendszerbe illeszthetőséget befolyásolhatják. Ez a dimenzió nemcsak a
program jövőbeli szakpolitikai hasznosíthatósága szempontjából kulcsfontosságú, hanem azért
is, mert hozzájárulhat egy differenciált, kapacitásérzékeny bevezetési stratégia kialakításához.
81
II. Helyzetelemzés és elméleti háttér
A jelen fejezet célja annak a szakmai, szervezeti és rendszerszintű környezetnek a bemutatása,
amelyben a krónikus betegségmenedzsment program (KBMP) bevezetésére sor került. A
hatástanulmány értelmezhetősége szempontjából alapvető jelentőségű annak feltárása, hogy a
program milyen alapellátási struktúrába, milyen meglévő kapacitáskorlátok, népegészségügyi
kihívások, valamint finanszírozási és szabályozási feltételek közé illeszkedik.
A fejezet első része áttekinti a magyar alapellátási rendszer 2024-ig kialakult szerkezeti
jellemzőit, különös tekintettel a háziorvosi és fogorvosi alapellátás működésére, a
humánerőforrás-helyzetre és a digitális működési környezetre. Ezt követően bemutatja a
krónikus betegségek hazai ellátási kihívásait, valamint azokat a nemzetközi tapasztalatokat és
tudományos bizonyítékokat, amelyek a strukturált betegségmenedzsment modellek jelentőségét
alátámasztják.
A fejezet kitér továbbá a team-alapú és praxisközösségi működés szakmai logikájára, a
kapcsolódó eszköz- és képzésfejlesztési elemek hatásmechanizmusaira, valamint a program
jogszabályi és finanszírozási beágyazottságára. Végül bemutatja az Európai Egészségügyi Adattér
(EHDS) és a mesterséges intelligencia alapellátási jelentőségét is, mint olyan jövőbeli kereteket,
amelyek a krónikus gondozási modellek továbbfejlesztésében meghatározó szerepet játszhatnak.
Ez az elméleti és rendszerszintű háttér adja meg azt az értelmezési keretet, amelyre a későbbi
módszertani és eredményértékelési fejezetek épülnek.
1. A magyar alapellátás struktúrája 2024-ig
1.1. A háziorvosi rendszer finanszírozási és szakmai keretei
A magyar alapellátási rendszer működésének alapját a területi ellátási kötelezettségen alapuló
háziorvosi praxisok képezik, amelyek a lakosság egészségügyi ellátásának elsődleges hozzáférési
pontját jelentik. A rendszer szervezeti logikája hagyományosan egyéni praxisokra épül,
amelyeket az elmúlt évtizedben fokozatosan egészítettek ki együttműködésen alapuló modellek,
különösen praxisközösségi formák.
A finanszírozási struktúra meghatározó eleme a fejkvóta-alapú (capitation) díjazás, amelyet
különböző kiegészítő elemek – például indikátoralapú ösztönzők, fix díjak és célzott
programfinanszírozások – egészítenek ki. A szakirodalom ugyanakkor következetesen rámutat
arra, hogy a kapitatív finanszírozás dominanciája csak korlátozott mértékben ösztönzi a
preventív, idő- és erőforrás-igényes gondozási tevékenységeket, különösen a krónikus
betegségek komplex menedzsmentje esetében (Pálinkás et al., 2019).
A magyar alapellátási rendszer működésének egyik kritikus eleme a háziorvosi „kapuőr”
(gatekeeper) funkció korlátozott érvényesülése. A jelenlegi finanszírozási struktúra – különösen
a kapitáció dominanciája – mellett a háziorvosok szerepe sok esetben inkább adminisztratív
jellegű, mintsem valódi betegút-koordinátori funkció. Ennek következtében a betegutak
szervezése nem minden esetben optimális, ami hozzájárul a szakellátás indokolatlan
igénybevételéhez és az ellátórendszer egyensúlytalanságaihoz. A nemzetközi és hazai vizsgálatok
82
egyaránt rámutatnak arra, hogy a primer ellátás koordinációs szerepének gyengesége a rendszer
hatékonyságának romlásához vezet (Pálinkás et al., 2019).
A praxisközösségi modell megjelenése fontos előrelépést jelentett a multidiszciplináris ellátás
irányába, különösen olyan szakemberek bevonásával, mint dietetikusok, gyógytornászok vagy
mentálhigiénés szakemberek. Ugyanakkor a tapasztalatok azt mutatják, hogy ezen
együttműködések jelentős része projektalapú finanszírozáshoz kötődött, és 2024-ig nem alakult
ki minden esetben fenntartható működési modell. Ez azt eredményezte, hogy a team-alapú ellátás
integrációja területileg és szervezetileg egyenetlen maradt (Baji et al., 2020; Kósa et al., 2020).
A rendszer strukturális problémái közül kiemelendők a területi egyenlőtlenségek. A háziorvosi
praxisok betöltetlensége különösen a hátrányos helyzetű térségekben jelentős, ami közvetlen
hatással van az ellátáshoz való hozzáférésre és a lakosság egészségi állapotára. Empirikus
vizsgálatok kimutatták, hogy a primer ellátási kapacitás hiánya és a korai halálozási mutatók
között szignifikáns összefüggés áll fenn, különösen a kistérségi szinten vizsgált populációk
esetében (Sándor et al., 2018). Ez arra utal, hogy az alapellátás nem csupán egészségügyi, hanem
kifejezetten népegészségügyi jelentőségű infrastruktúra.
Nemzetközi összehasonlításban a magyar alapellátás finanszírozási súlya alacsonyabb az európai
átlagnál, ami hozzájárul az ellátórendszer szakellátás-központú működéséhez és a megelőzhető
hospitalizációk relatíve magas arányához (European Commission, 2021). Ezzel párhuzamosan a
finanszírozási mechanizmusok csak részben képesek figyelembe venni a betegek morbiditási
terhét, illetve a praxisok eltérő terheltségét.
A szakmai működés kereteit tekintve a rendszer egyik legfontosabb jellemzője a fragmentáltság.
Bár az elmúlt években megjelentek a team-alapú működés irányába mutató kezdeményezések –
különösen a praxisközösségek és EFOP-programok keretében –, ezek beágyazottsága és országos
lefedettsége 2024-ig korlátozott maradt (Baji et al., 2020). A multidiszciplináris együttműködés
hiánya különösen a krónikus betegségek hosszú távú gondozásában jelent strukturális korlátot.
A rendszer működését jelentősen befolyásolja a humánerőforrás-helyzet is. A háziorvosok
átlagéletkora magas, a praxisok betöltetlensége növekvő tendenciát mutat, és jelentős területi
egyenlőtlenségek figyelhetők meg az ellátáshoz való hozzáférésben (BMJ Open, 2019). A
kapacitáshiány nemcsak a szolgáltatások elérhetőségét, hanem a gondozási folyamatok
folytonosságát is befolyásolja.
A fenti megállapítások a mindennapi ellátási gyakorlatban konkrét működési terhelésként
jelennek meg, amely több dimenzióban is jelentős kihívást jelent az alapellátás számára.
A háziorvosi praxisokban megjelenő betegek jelentős része nem egyetlen izolált betegséggel,
hanem több, egymással összefüggő krónikus állapottal (multimorbiditással) él. Egy tipikus beteg
esetében párhuzamosan jelen lehet például hipertónia, 2-es típusú diabetes mellitus,
diszlipidémia, valamint kardiovaszkuláris kockázati tényezők, amelyek együttes kezelése
komplex döntéshozatalt és folyamatos állapotkövetést igényel. Ez a helyzet nemcsak a klinikai
döntések összetettségét növeli, hanem az ellátás időigényét és szervezési terhét is jelentősen
fokozza.
83
A gondozási komplexitás egyik legfontosabb eleme az, hogy a különböző betegségek kezelése
nem független egymástól, hanem egymást befolyásoló terápiás és életmódbeli beavatkozásokat
igényel. A kardiovaszkuláris kockázat csökkentése például egyszerre igényli a vérnyomás
kontrollját, a vércukorszint szabályozását, a lipidértékek optimalizálását, valamint az életmódbeli
tényezők – például dohányzás, fizikai aktivitás, táplálkozás – kezelését. Ez a fajta integrált
szemlélet a hagyományos, epizodikus ellátási modellben csak korlátozottan tud megvalósulni.
A napi működés szintjén ez a komplexitás jelentős időterhelésként jelenik meg. Egy-egy krónikus
beteg ellátása nem merül ki egy rövid orvos-beteg találkozásban, hanem több lépésből álló
folyamatot igényel, amely magában foglalja az állapotfelmérést, a szükséges vizsgálatok
megszervezését, az eredmények értékelését, a terápiás döntések meghozatalát, valamint a beteg
edukációját és motiválását. A jelenlegi finanszírozási és szervezési keretek azonban jellemzően
nem tükrözik megfelelően ezt a megnövekedett idő- és erőforrásigényt.
A komplexitás további dimenziója a betegkövetés folyamatosságának biztosítása. A krónikus
betegségek esetében a hatékony ellátás alapfeltétele a rendszeres kontroll, a paraméterek
nyomon követése, valamint a terápiás beavatkozások szükség szerinti módosítása. A jelenlegi
gyakorlatban azonban a betegkövetés gyakran nem strukturált, ami hozzájárulhat a betegállapot
romlásához és a szövődmények kialakulásához. A magas halálozási arányok hátterében nem
csupán az egyes betegségek előfordulása állhat, hanem az is, hogy a kockázati tényezők kezelése
nem kellően integrált és folyamatos. Ez rámutat arra, hogy a probléma nem kizárólag
epidemiológiai, hanem szervezési és működési jellegű is.
Összességében megállapítható, hogy az alapellátás jelenlegi működését a magas betegszám, a
multimorbiditásból fakadó komplexitás, valamint a jelentős időigény együttesen határozza meg.
Ezek a tényezők olyan működési környezetet hoznak létre, amelyben a hagyományos, nem
strukturált ellátási modellek egyre kevésbé fenntarthatók. Ebben a kontextusban a krónikus
betegségmenedzsment program nem csupán egy fejlesztési lehetőség, hanem olyan strukturális
válasz, amely képes kezelni az alapellátás növekvő komplexitását és terhelését.
1.2. Összefoglaló a fogorvosi alapellátásról
A fogorvosi alapellátás feladata a fog- és szájbetegek gyógyító-megelőző ellátása, a szűrések, a
gondozás,
a
sürgősségi
ellátás
és
góckutatás.
ellátásuk.
Az első részben a fogorvosi munkaerő elöregedését, a területi különbségeket és a betöltetlen
praxisok tartósságát emeli ki, hogy rálátásunk lehessen az alapellátó fogorvosi praxisokra.
Az alapellátó fogorvosi rendszer Magyarországon területi ellátási kötelezettséggel működik,
gyermek-, felnőtt- és vegyes szolgálatokban, a NEAK által szerződött szolgáltatók vármegyénként
nagyon eltérő. A fogorvosi munkaerő és a praxisellátottság erősen egyenlőtlen: Budapestben a
fogorvosok sűrűsége kiemelkedő, miközben több vármegyében tartósan betöltetlen szolgálatok
vannak.
A közfinanszírozott fogorvosi rendelők 2026. áprilisi állománylistája alapján a NEAK alapellátó
fogorvosi praxisok száma országosan 3277 (ügyelet: 381) . A megyei lakónépességi adatokkal
összekapcsolva ez országos átlagban 29.0 alapellátó praxisnak felel meg 100 ezer lakosra vetítve,
vagyis egy praxisra átlagosan mintegy 3449 lakos jutott.
84
A praxisstruktúrát egyértelműen a vegyes praxisok dominálják: arányuk az összes alapellátó
praxis 66.0%-a. A gyermek-, illetve iskolai-ifjúsági praxisok aránya 16.0%, a felnőtt praxisoké
16.1%. Ez arra utal, hogy a fogorvosi alapellátás döntően általános, vegyes ellátási modellre épül,
és a korcsoport-specifikus vagy ügyeleti kapacitások ehhez képest kisebb súlyt képviselnek.
A megyei különbségek számottevőek. A legkedvezőbb szolgáltatási hozzáférést Heves vármegye
mutatta, ahol 100 ezer lakosra 42.3 alapellátó praxis jutott, míg a legalacsonyabb érték Pest
vármegyében volt megfigyelhető, 23.7 praxis/100 ezer lakos szinten. Az egy praxisra jutó
lakosságszám ugyanennek megfelelően jelentős eltérést mutatott a vármegyék között, ami a
területi hozzáférés egyenlőtlenségeire utal.
Amennyiben a lakosságszámra szeretnénk vetíteni, kb 3314 fő jut egy praxisra. Ez a megközelítés
a NEAK finanszírozási-adminisztratív egységként nyilvántartott praxisokat méri, nem pedig a
ténylegesen jelen lévő, aktívan rendelő fogorvosok számát és nem szabad elfeledkezni a
magánellátókról. A magyarországi fogorvosi ellátás volt az első, ami a 2000-s évek elejétől
jelentősen a magánellátás irányába ment. Amikor is a páciensek egy része nem az állami ellátást
vette igénybe hanem a magán ellátó praxisok szolgáltatásait fizette meg.
1.3. Betöltetlen praxisok
A magyar alapellátás egyik legsúlyosabb strukturális problémája a tartósan betöltetlen praxisok
számának növekedése. A betöltetlenség nem csupán humánerőforrás-hiányt jelez, hanem
közvetlen hozzáférési, ellátásfolytonossági és területi egyenlőtlenségi problémát is jelent. A
tartósan betöltetlen háziorvosi körzetek jogszabályi értelemben olyan területi ellátási
kötelezettséggel működő körzetek, amelyekben az ellátási kötelezettségnek hat hónapot
meghaladóan csak helyettesítéssel tudnak eleget tenni, vagy ahol az önkormányzat legalább hat
hónapig nem tud gondoskodni az ellátásról önálló orvosi tevékenység végzésére jogosult
személlyel.
Az OKFŐ Alapellátási Igazgatóságának nyilvántartása alapján a tartósan betöltetlen háziorvosi
körzetek száma 2026-ra már ezres nagyságrendet közelítő, illetve meghaladó strukturális
problémává vált. A 2026. júniusi szakmai helyzetkép5 szerint a tartósan betöltetlen praxisok
száma meghaladja az 1 020-at, miközben évente 200 körüli új megüresedés is megjelenhet. Ez
arra utal, hogy a betöltetlenség nem átmeneti működési zavar, hanem gyorsuló rendszerszintű
kapacitásvesztés.
A probléma szorosan összefügg a háziorvosi korfa elöregedésével. A bemutatott adatok szerint a
háziorvosok több mint fele 60 év feletti, míg a 40 év alatti orvosok aránya mindössze mintegy 7%.
Ez az utánpótlási szerkezet azt jelzi, hogy a jelenlegi praxisrendszer hosszabb távú
fenntarthatósága komoly kockázatokkal terhelt.
A betöltetlenség területi mintázata nem egyenletes. A hátrányos helyzetű, vidéki és kisebb
települési térségekben a tartósan üres praxisok nagyobb hozzáférési problémát okozhatnak,
mivel a helyettesítéssel biztosított ellátás gyakran korlátozott rendelési idővel, nagyobb utazási
5 Dr. Cserni István előadása 2026.06.23 -án ”Az alapellátás jelene és jövője - Helyzetkép, problématérkép
és reformirányok a magyar háziorvosi és házi gyermekorvosi ellátásban” címmel -
XX. IME EGÉSZSÉGPOLITIKA ÉS EGÉSZSÉGÜGYI RENDSZEREK KONFERENCIA, Bp.
85
távolsággal és gyengébb ellátásfolytonossággal jár. Egyes térségekben a lakosság jelentős része
helyettesítéssel ellátott körzethez tartozik, ami az alapellátás preventív, gondozási és
koordinációs funkcióinak gyengülését eredményezheti.
A fogorvosi alapellátásban szintén jelentős a tartósan betöltetlen körzetek száma. Az OKFŐ
tájékoztatója szerint a tartósan betöltetlen fogorvosi körzeteket külön nyilvántartják; a 2026.
március 1-jei lista alapján 253 fogorvosi praxis volt tartósan betöltetlen. E körben különösen
fontos figyelembe venni, hogy a betöltetlenként nyilvántartott praxisok egy része helyettesítéssel
működik, ugyanakkor ez nem tekinthető a stabil, folyamatos és teljes értékű ellátás egyenértékű
megfelelőjének.
A betöltetlen praxisok problémája így egyszerre jelenik meg háziorvosi, házi gyermekorvosi és
fogorvosi területen. A jelenség az alapellátás strukturális sérülékenységére, a praxisrendszer
utánpótlási problémáira, valamint a területi hozzáférési egyenlőtlenségek mélyülésére utal.
Mindez közvetlenül alátámasztja annak szükségességét, hogy a krónikus betegségmenedzsment
program ne önmagában álló szakmai beavatkozásként, hanem az alapellátás működési és
szervezeti megújításának egyik lehetséges eszközeként kerüljön értelmezésre.
1.4. Integrált hibrid alapellátási modellek Magyarországon: a Hevesi modell
mint adaptív ellátásszervezési innováció
Az elmúlt években a magyar alapellátási rendszer egyik legjelentősebb strukturális kihívásává
vált a területi hozzáférési egyenlőtlenségek fokozódása, a tartósan betöltetlen praxisok számának
emelkedése, valamint a krónikus betegek növekvő gondozási igénye. Ezek a tényezők különösen
élesen jelennek meg az úgynevezett ellátási sivatagokban, valamint a társadalmi-gazdasági
szempontból sérülékeny, gyakran ún. Felzárkózó Településeken (FeTe)6, ahol a klasszikus egy
praxis–egy orvos–egy asszisztens modell fenntarthatósága egyre korlátozottabb.
E kihívásokra válaszul alakult ki Heves térségében, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Naszlady
Attila Egészségfejlesztési Programja (MMSZ NAEP) és helyi háziorvosi szereplők
együttműködésében egy olyan hibrid alapellátási modell, amely az egészségügyi, szociális és
digitális ellátási komponensek integrációjára épül. A modell egyik legfontosabb sajátossága, hogy
nem pusztán telemedicinás eszközöket vezet be, hanem az ellátási logikát is újraszervezi: a
hagyományos, reaktív, akutcentrikus működés helyett proaktív, adatvezérelt, rétegzett
betegkövetési rendszert alakít ki.
A hevesi modell gyakorlati működése során világossá vált, hogy a telemedicina önmagában nem
technológiai kiegészítő, hanem kapacitásmultiplikátor. Különösen azon krónikus betegek
esetében jelent érdemi hozzáadott értéket, akik folyamatos monitorozást igényelnek, de fizikailag
nehezen elérhetők, mobilitási korlátokkal élnek, vagy földrajzi okokból alacsony intenzitású
kapcsolatban állnak az egészségügyi rendszerrel. Ez különösen releváns lehet hipertónia,
diabetes, COPD és cardiovascularis betegségek esetén.
A Máltai-modellben kialakított adatarchitektúra (IRIS-rendszer, FHIR-standardizáció, kutatói
homokozó, dashboarding, ML/AI prototípusok) arra mutat rá, hogy az alapellátás jövője nem
választható el az adatinfrastruktúra fejlődésétől. A telemedicina itt nem izolált szolgáltatásként
működik, hanem egy komplex adatökoszisztéma részeként, amely támogatja:
6 https://fete.hu/
86
a valós idejű betegmonitorozást,
a kockázatalapú betegszegmentációt,
az adherencia-előrejelzést,
az erőforrás-tervezést,
valamint a hosszú távú populációszintű programtervezést.
A modell különösen fontos tanulsága, hogy a krónikus betegségek menedzsmentje nem építhet
kizárólag hagyományos orvos-beteg találkozásokra. Az adott területen működő, interjú során
szerzett, háziorvosi gyakorlati tapasztalatról szóló beszámoló szerint a KBMP pilot során
világosan kirajzolódott, hogy a szakellátás a jelenlegi formájában nem képes korlátlanul
befogadni a strukturált szűrési és gondozási programok által generált többlet betegforgalmat. Ez
különösen igaz akkor, ha a protokollok differenciálatlanul küldenek tovább minden beteget.
Ehelyett red flag alapú triázslogika, priorizált szakellátási kapuk és célzott utánkövetés
szükséges.
Ez a felismerés közvetlenül kapcsolódik a Krónikus Betegségmenedzsment Program (KBMP)
jövőjéhez. A KBMP jelenlegi pilot struktúrája alapvetően egy magas intenzitású, protokollvezérelt
alapellátási modellt tesztel, amely rövid távon jól mérhető outputokat produkál, ugyanakkor
hosszú távú fenntarthatósága csak akkor biztosítható, ha:
(1) humánerőforrás-bővítés történik,
(2) a telemedicinás komponensek beépülnek a rutinműködésbe,
(3) a betegszám-korlátos pilot logika helyett populációszintű krónikus gondozási modell jön
létre.
A hevesi modell egyik legfontosabb innovációja éppen ebben áll: nem pilotlogikában gondolkodik,
hanem területi ellátási struktúra-transzformációban. Ez különösen fontos lehet a jövőben (a
tervezett, magyarországi alapellátás strukturális átalakítása körében) ún. Integrált Egészségügyi
és Szociális Központok (IESZK) kialakítása során, ahol a háziorvosi, szakdolgozói, telemedicinás
és szociális funkciók térben és szervezetileg is összekapcsolódhatnak.
Szakpolitikai szempontból a Hevesi modell három stratégiai tanulságot hordoz:
Elsőként, hogy az alapellátás jövője egyre inkább hibrid: fizikai és digitális jelenlét
kombinációjára épül.
Másodszor, hogy a krónikus betegmenedzsment csak akkor skálázható, ha a telemedicina nem
külön projektként, hanem az ellátási workflow részeként működik.
Harmadszor, hogy a hátrányos helyzetű térségekben a szociális és egészségügyi integráció nem
opcionális, hanem működési feltétel.
A KBMP következő fejlesztési ciklusaiban ezért célszerű lehet a Hevesi modellből származó
tapasztalatokat strukturált módon beépíteni, különösen:
a telemonitoring protokollok fejlesztésébe,
a betegpriorizációs rendszerek kialakításába,
a gondozási terhek delegálásába,
a közösségi egészségügyi munkatársak bevonásába,
87
valamint az EHDS-kompatibilis adatstruktúrák kialakításába.
Hosszabb távon ez a modell akár mintaként is szolgálhat a magyar alapellátás strukturális
modernizációjához, különösen a krónikus betegségek növekvő terhének kezelése és az
egészségügyi egyenlőtlenségek csökkentése terén.
1.5. Az alapellátás digitális és interoperabilitási keretei az EHDS fényében
A magyar alapellátás struktúrájának értékelése ma már nem választható el attól a kérdéstől, hogy
az ellátás milyen mértékben képes strukturált, interoperábilis és újrafelhasználható adatokat
előállítani. Az EHDS e tekintetben új minőségi mércét állít: nem elegendő, hogy az alapellátásban
adatok keletkeznek, azoknak olyan formában kell rendelkezésre állniuk, hogy a betegellátásban
közvetlenül hasznosíthatók, különböző rendszerek között átvihetők, és megfelelő garanciák
mellett másodlagos felhasználásra is alkalmassá váljanak.
Ez a szemlélet különösen releváns a magyar háziorvosi rendszerben, ahol a strukturális kihívások
nemcsak a humánerőforrásban és a finanszírozásban jelennek meg, hanem az adatok
heterogenitásában és a rendszerek közötti széttagoltságban is. A 2025-ös, 23 ország egészségügyi
adat-szakértőit vizsgáló kvalitatív tanulmány szerint az EHDS egyik várható előnye a világosabb
szabályozási keret, a jobb határon átnyúló adatmegosztás és a kutatási versenyképesség javulása,
ugyanakkor az implementáció fő kockázatai közé tartozik az egyenlőtlen tagállami értelmezés, a
meglévő szabályozásokkal való bonyolult kölcsönhatás, a hozzáférési díjak kérdése, valamint az
adatreprezentációs torzulások veszélye. A szerzők arra jutnak, hogy az EHDS csak jelentős
beruházásokkal, intézményi kapacitásépítéssel és koordinációval valósítható meg érdemben. Ez
a megállapítás a magyar alapellátásra vetítve azt jelzi, hogy a digitális átállás nem korlátozható
informatikai fejlesztésekre: szervezeti, szabványosítási és kompetenciafejlesztési kérdés is
egyben. 7
Az EHDS elsődleges felhasználási oldala az alapellátás számára azért különösen fontos, mert a
betegeknek biztosított azonnali, ingyenes és standardizált adathozzáférés, az adatok
megosztásának egyszerűsítése, valamint a hozzáférési naplózás erősítése közvetlenül
befolyásolhatja az orvos–beteg kapcsolat működését és az ellátás adminisztratív terheit. A
Bizottság tájékoztatója szerint a betegek számára biztosítandó új célzott jogok túlmutatnak a
GDPR általános hozzáférési jogán: egyes prioritási adatkategóriák esetében a hozzáférést
gyakorlatilag önkiszolgáló portálszerű módon, azonnal kell biztosítani. Az alapellátás számára ez
a jövőben egyszerre jelenthet adminisztratív tehercsökkenést és magasabb adatminőségi
elvárást.
A primer ellátás működésében az interoperabilitás nem pusztán technikai követelmény, hanem
betegbiztonsági és ellátásszervezési kérdés is. A krónikus betegek gondozásában a
laboreredmények, gyógyszerelések, képi diagnosztikai leletek, elbocsátási dokumentumok és
7 Patricia Cervera de la Cruz, Teodora Lalova-Spinks, Mahsa Shabani,
Implementation of the European health data space: a qualitative study on expectations of health data
experts from 23 countries, Health Policy, Volume 161, 2025,
https://doi.org/10.1016/j.healthpol.2025.105428.
88
kontrolladatok összekapcsolhatósága kulcsfontosságú. Az EHDS végrehajtási ütemterve szerint
2029-től az első prioritási kategóriák, 2031-től pedig többek között a laboreredmények, orvosi
képek és kórházi zárójelentések cseréje is uniós szinten operatívvá válik. Ez arra utal, hogy az
alapellátás hosszabb távú fejlesztése során a jelenlegi KBM-programban kialakított adat- és
dokumentációs fegyelem a jövőbeli európai illeszkedés előkészítő elemének is tekinthető.
Érdemes értékes példákat keresve nemzetközi területekre is kitekinteni. A francia Health Data
Hub (HDH) keretében megvalósuló P4DP (Project Platform for Data in Primary Care) projekt az
egyik legelőrehaladottabb európai példa arra, hogyan lehet az alapellátásban keletkező
egészségügyi adatokat stratégiai nemzeti adatvagyonná alakítani, és azokat az EHDS jövőbeli
működéséhez illeszkedő módon strukturálni, interoperábilissá és kutathatóvá tenni. A
kezdeményezés különösen fontos abból a szempontból, hogy az európai egészségügyi
adatrendszerek fejlődésében az alapellátás sokáig kevésbé fejlett adat-infrastruktúrával
rendelkezett, mint a kórházi vagy finanszírozási rendszerek, miközben a populációs
egészségmenedzsment, a prevenció és a krónikus betegségek gondozásának döntő része éppen
az alapellátásban zajlik.
A P4DP projekt8 célja egy országos szintű, interoperábilis alapellátási adatplatform létrehozása,
amely képes strukturált módon integrálni és újrafelhasználhatóvá tenni a közösségi ellátásban
keletkező adatokat. A projektet a Health Data Hub egy több szereplős konzorcium részeként
valósítja meg, hároméves időtartamban, mintegy 11 millió eurós költségvetéssel. A
kezdeményezésben egyetemek, kutatóhelyek, egészségügyi szolgáltatók és technológiai
partnerek vesznek részt, ami jól tükrözi az EHDS ökoszisztéma-alapú működési logikáját. A
projekt egyik legfontosabb felismerése, hogy a jövő egészségügyi adatvagyona nem kizárólag a
kórházi vagy biztosítói rendszerekben található meg. Az alapellátásban keletkeznek azok a
longitudinális betegút-adatok, amelyek lehetővé teszik a krónikus betegségek gondozásának, a
prevenciós folyamatoknak, a gyógyszerelési mintázatoknak, a labortrendeknek vagy akár a
populációs egészségügyi állapotváltozásoknak a mélyebb elemzését. Az alapellátási adatok
különösen értékesek a diabetes, hipertónia, COPD vagy cardiovascularis betegségek hosszú távú
menedzsmentjének vizsgálata szempontjából, és közvetlenül kapcsolódnak a population health
management, a real world evidence (RWE) és az AI-alapú egészségügyi elemzések fejlődéséhez.
Technológiai szempontból a P4DP nem egyszerű adatbázis vagy adattárház, hanem többrétegű
adat-infrastruktúra. A platform különböző forrásokból – háziorvosi rendszerekből, ambuláns
rendszerekből, laborokból, gyógyszertári adatforrásokból és egyéb egészségügyi rendszerekből
– származó adatokat képes integrálni. Az adatok standardizálása és harmonizálása
interoperabilitási szabványok – például OMOP Common Data Model (OMOP CDM) és egyéb
nemzetközi standardok – alkalmazásával történik. Ez biztosítja, hogy az eltérő struktúrájú és
eltérő rendszerekből származó adatok egységes logikában legyenek elemezhetők.
A projekt egyik kulcseleme a metadata governance és a metadata catalogue kialakítása. A
metadata catalogue nem magukat a betegadatokat tartalmazza, hanem strukturált információt
arról, hogy milyen adatok állnak rendelkezésre, milyen minőségűek, milyen populációt fednek le,
milyen időszakra vonatkoznak, milyen standardokat használnak, és milyen feltételekkel érhetők
8 Bővebben: https://www.p4dp.fr/
89
el. Ez teremti meg az egészségügyi adatok kereshetőségét, átláthatóságát és másodlagos
újrafelhasználhatóságát, amely az EHDS egyik alapvető követelménye lesz. A P4DP emellett
kiemelt hangsúlyt helyez a standardizált adatkapcsolásra (data linkage). Az alapellátási,
laboratóriumi, gyógyszerelési vagy akár kórházi adatokat pseudonimizált és auditálható módon
kapcsolják össze annak érdekében, hogy komplex longitudinális betegutak és populációs
elemzések váljanak lehetővé. Ez a képesség alapvető jelentőségű a modern AI-alapú egészségügyi
kutatások, gyógyszerbiztonsági elemzések, prevenciós modellek és precision medicine
megközelítések számára. A projekt működése szorosan kapcsolódik a Secure Processing
Environment (SPE) koncepcióhoz is. A kutatók jellemzően nem a nyers adatokat kapják meg,
hanem biztonságos, kontrollált elemzőkörnyezetben férhetnek hozzá az adatokhoz. Az elemzések
auditált módon történnek, kontrollált exportfolyamatokkal és magas szintű adatvédelmi
mechanizmusokkal. Ez a működési logika közvetlenül illeszkedik az EHDS által támogatott
privacy-preserving és federált adatfelhasználási modellekhez.
A P4DP projekt stratégiai jelentősége túlmutat Franciaországon. A kezdeményezés jól szemlélteti,
hogy az EHDS nem pusztán adatmegosztási szabályrendszer lesz, hanem olyan interoperábilis
európai adat-ökoszisztéma, amelyben a metadata governance, az interoperabilitási standardok,
a standardizált adatkapcsolás, a pseudonimizáció, a biztonságos kutatási környezetek és a
federált adatfeldolgozás együtt alkotják a jövő egészségügyi infrastruktúráját. A francia példa azt
is megmutatja, hogy az alapellátás adatvagyona stratégiai nemzeti erőforrásként kezelhető, és
megfelelő standardizációval, governance-modellekkel és technológiai infrastruktúrával az
egészségpolitikai döntéshozatal, a kutatás, az innováció és a populációs egészségmenedzsment
egyik legfontosabb pillérévé válhat.
Magyarországi szempontból a P4DP különösen releváns lehet az alapellátás-fejlesztési és
krónikus betegségmenedzsment programok jövőbeni adat-infrastruktúrájának kialakításában. A
projekt számos olyan elemet tartalmaz – strukturált gondozási adatok, interoperábilis
adatmodellek, metadata governance, longitudinalis betegút-elemzés, pseudonimizált kutatási
újrafelhasználás –, amelyek közvetlenül kapcsolódhatnak az EHDS jövőbeni magyarországi
implementációjához.
2. A magyar krónikus betegállapot leírása az új protokollok előtt
2.1. Krónikus betegállapot általában
A magyar lakosság egészségi állapotát a krónikus, nem fertőző betegségek magas prevalenciája
jellemzi, amelyek a halálozás és a betegségteher meghatározó részéért felelősek. A legjelentősebb
kórképek közé tartozik a hipertónia, a 2-es típusú diabétesz, valamint a kardiovaszkuláris
betegségek. A rendelkezésre álló epidemiológiai adatok alapján a hipertónia prevalenciája a
felnőtt lakosság körében megközelíti a 30–35%-ot, míg a diabétesz előfordulása 8–10% közötti,
jelentős aluldiagnosztizáltság mellett. A társbetegségek gyakorisága magas, ami komplex, hosszú
távú gondozási igényt generál.
Az új protokollok bevezetése előtti időszakban a krónikus betegségek kezelése több strukturális
hiányossággal volt jellemezhető. Az ellátás gyakran epizodikus és reaktív jellegű volt, vagyis
elsősorban a tünetek megjelenéséhez kapcsolódott, nem pedig szervezett, előre tervezett
gondozási folyamatokra épült. Ez különösen problémás olyan betegségek esetében, amelyek
hosszú ideig tünetmentesek lehetnek, és ahol a korai felismerés kulcsfontosságú. A gondozási
90
folyamatok heterogenitása jelentős volt: a szűrések, kontrollvizsgálatok és utánkövetési
tevékenységek gyakorisága praxisonként és térségenként eltért. A preventív szolgáltatások
lefedettsége és a gondozási tevékenységek rendszeressége nem volt egységes, ami „kihagyott
lehetőségekhez” vezetett a betegségek korai felismerése és kezelése során (Sándor et al., 2020).
A krónikus betegségek ellátásának egyik meghatározó problémája az ún. „kihagyott lehetőségek”
(missed opportunities) magas aránya az alapellátásban. A kutatások szerint a beteg-orvos
találkozások jelentős részében nem történik meg a releváns rizikófaktorok szisztematikus
felmérése, így a preventív beavatkozások sok esetben elmaradnak. Ez különösen problémás olyan
állapotok esetében, mint a hipertónia vagy a diabétesz, ahol a korai felismerés és a folyamatos
monitorozás kulcsszerepet játszik (Sándor et al., 2020). A jelenlegi gyakorlat sok esetben
opportunisztikus jellegű, vagyis a beavatkozások a beteg aktuális panaszaihoz kötődnek, nem
pedig strukturált gondozási folyamat részeként valósulnak meg.
A krónikus betegségek kimenetelét jelentősen befolyásolja a terápiás adherencia alacsony szintje
is. Hazai vizsgálatok alapján a betegek jelentős része nem váltja ki vagy nem szedi megfelelően az
előírt gyógyszereket, különösen a hosszú távú kezelést igénylő betegségek esetében. Ez a jelenség
szoros összefüggésben áll a követés és a betegedukáció hiányosságaival, valamint azzal, hogy a
gondozás nem minden esetben épül strukturált, visszacsatoláson alapuló rendszerre (Bekele et
al., 2021). Az adherencia hiánya közvetlenül rontja a klinikai kimeneteket és növeli az
ellátórendszer terhelését.
A COVID–19 pandémia tovább erősítette a krónikus betegellátás strukturális problémáit. A
járvány időszakában számos esetben megszakadt a gondozási folyamatok folytonossága,
elmaradtak a kontrollvizsgálatok és szűrések, ami különösen a magas kockázatú betegcsoportok
esetében vezetett állapotromláshoz. A pandémia hatásai nem egyenletesen jelentkeztek: a
társadalmi-gazdasági különbségek tovább mélyültek, és a sérülékenyebb populációk egészségi
állapota aránytalanul romlott (TÁRKI, 2020; nemzetközi összehasonlító vizsgálatok).
Mindezek alapján a krónikus betegségek ellátása az alapellátásban a vizsgált időszakban nem
tekinthető teljes mértékben strukturáltnak és proaktívnak. A rendszer működését inkább reaktív,
epizodikus ellátási logika jellemezte, amely nem biztosította a hosszú távú
betegmenedzsmenthez szükséges folyamatosságot és standardizáltságot.
A finanszírozási ösztönzők hiányosságai szintén hozzájárultak a problémákhoz. A rendszer nem
támogatta megfelelően a komplex, időigényes gondozási tevékenységeket, így a praxisok
működése gyakran nem a hosszú távú betegmenedzsment, hanem az akut ellátási igények
kiszolgálása felé tolódott el. A nemzetközi szakirodalom egyértelműen rámutat arra, hogy az ilyen
jellegű, nem strukturált ellátási modellek rosszabb klinikai kimenetekhez, alacsonyabb
adherenciához és magasabb hospitalizációs arányokhoz vezetnek (BMJ Open, 2018). A magyar
helyzet ezen megállapításokkal összhangban értelmezhető.
2.2. Fogorvosi és krónikus betegségek összefüggései
A magyar lakosság kb. 46-48%-a él krónikus betegséggel, de rendszeres gyógyszerfogyasztás
csak a betegek felénél jellemző (~23-25%), folyamatos orvosi kontroll alatt pedig ~20-30% van
az alacsony adherencia miatt. A parodontális betegségek (parodontitis) amely a lakosság 40-
91
60%-át érinti, szisztémás gyulladást okoznak (CRP, IL-6 emelkedés), ami rontja a krónikus
állapotok kimenetelét. Fogászati fertőzések fokozzák a cardiovascularis kockázatot (endothel
diszfunkció), glikémiás kontrollt (HbA1c +0.4%) és COPD exacerbációit; RCT-k bizonyítják, hogy
a parodontális kezelés javítja ezeket.
2.2.1. Diabetes és fogászat
A diabetes mellitusban szenvedő betegek kiemelten magas kockázatú fogászati betegcsoportot
alkotnak, mivel a hiperglikémia csökkenti a nyáltermelést (hyposalivatio), gyengíti az
immunválaszt és elősegíti a mikrobiális túlnövekedést, ami caries és parodontitis kialakulását
gyorsítja (prevalencia 2-3-szor magasabb, mint nem-cukorbetegeknél). A kapcsolat kétirányú: a
parodontitis lokális gyulladása szisztémásan rontja a glikémiás kontrollt (HbA1c emelkedés 0.4-
1.0%-kal), növeli a nefropátia, retinopátia és neuropátia kockázatát (OR 1.5-2.5), valamint lassítja
a sebgyógyulást.
Randomizált kontrollált vizsgálatok (RCT-k, pl. Pima Indian Study) bizonyítják, hogy a nem-
sebészeti parodontális kezelés (scaling/root planing) 3 hónapon belül mérhetően javítja a HbA1c-
t (átlag -0.4%), különösen a mérsékelt-sebészeti parodontitises 2-es típusú diabeticusoknál.
Előzményekben hangsúlyozott a fogászati szűrés strukturált integrációja a diabetes gondozásába,
protokolljaiba, ahol a háziorvosok BPE/PSR (Basic Periodontal Examination) vagy CBI (Caries
Risk Assessment) szűrőkkel azonosíthatják a rizikót, és referral pathway-eken (pl. EESZT-alapú)
irányíthatnak fogorvoshoz. Ez különösen releváns Magyarországon, ahol a cukorbetegek 60-
70%-a érintett parodontitisszel, mégis ritkán részesülnek rendszeres fogorvosi ellátásban.
2.2.2. Cardiovascularis betegségek (CVD)
A cardiovascularis betegségek (CVD, pl. iszkémiás szívbetegség, stroke) és a fogorvosi problémák
kapcsolata jól dokumentált: parodontális patogének (pl. Porphyromonas gingivalis,
Aggregatibacter actinomycetemcomitans) bacteraemiát, endotoxinaemiát okoznak, ami fokozza
az érelmeszesedést, trombogenezist és endothel diszfunkciót (OR 1.5-2.8 infarktusra).
Szisztémás biomarkerek (IL-6, TNF-α, fibrinogen) emelkedése közvetíti a hatást; meta-analízisek
szerint a súlyos parodontitis 20-50%-kal növeli a CVD események kockázatát. Kezelés (scaling +
antibiotikum) csökkenti a CRP-t 30-50%-kal, javítja az endothel-funkciót (FMD +2-4%) 6
hónapon belül (RCT-k, pl. ARIC Study).
Javaslatok: éves fogászati szűrés CVD-betegeknél, integrált primary care protokollok
(EFP/WONCA konszenzus), ahol háziorvosok rutinszűréssel (BPE) azonosítják a rizikót, és
fogorvosi ellátásra utalják a betegeket. Magyarországon a CVD halálozás élmezőnyben van, a
parodontitis pedig ~50%-os prevalenciával súlyosbítja; praxisközösségi modell ideális lenne a
multidiszciplináris együttműködésre.
2.2.3. COPD
COPD esetén a parodontitis lokális gyulladása szisztémásan súlyosbítja az exacerbációkat (OR
1.8-2.5), csökkenti a tüdőfunkciót (FEV1 -5-10%) a közös gyulladási útvonalak (IL-8, MMP-9)
révén, miközben a hypoxia és steroidkezelés tovább rontja a parodontium (fogágy) állapotát.
92
RCT-k mutatják, hogy parodontális kezelés javítja a FEV1-et (+50-100 ml) és csökkenti az
exacerbációkat 25%-kal 12 hónapon át.
3. Nemzetközi kitekintés: jó gyakorlatok a krónikus gondozásban
A globális egészségügyi rendszerek napjainkban alapvető átalakuláson mennek keresztül a
demográfiai változások és a krónikus, nem fertőző betegségek (NCD-k) növekvő prevalenciája
miatt. Az olyan kórképek, mint a diabetes mellitus, a krónikus szívelégtelenség és a COPD a
globális betegségteher jelentős részéért felelősek, és jelentős nyomást gyakorolnak a
költségvetési keretekre. A hagyományos nyugati orvoslás akut ellátásra optimalizált modelljei
korlátozottnak bizonyultak a hosszú távú, komplex gondozási folyamatok menedzselésére, az
elmúlt évtizedek kutatásai ezért a proaktív, integrált és betegközpontú megközelítések felé
mutatnak.
3.1. A Krónikus Gondozási Modell (CCM) és elméleti keretei
A sikeres gondozás alapja a Wagner-féle Krónikus Gondozási Modell (Chronic Care Model – CCM),
amely a világ számos országában a minőségfejlesztési kezdeményezések alapvető elemévé vált.
A modell alapvetése, hogy a kedvezőbb egészségi kimenetek a „felkészült, proaktív ellátócsapat”
és az „informált, aktív beteg” közötti produktív interakciók eredményeként alakulhatnak ki. A
CCM hat, egymással összefüggő elemet azonosít: az egészségügyi szervezet működését, a
közösségi erőforrásokat, az önmenedzselés támogatását, az ellátási rendszer kialakítását, a
döntéstámogatást és a klinikai információs rendszereket. A modell elemei egymást erősítve
alakíthatják át a krónikus betegek gondozását, ugyanakkor az egyes komponensek relatív
eredményessége eltérhet. Egy 69 vizsgálatot – 43 randomizált kontrollált és 26 kontrollált előtte–
utána vizsgálatot – feldolgozó szisztematikus áttekintés szerint az egy vagy több CCM-
komponenst alkalmazó diabéteszellátási intervenciók a szokásos ellátáshoz képest átlagosan
0,46 százalékpontos HbA1c-csökkenéssel jártak együtt; az HbA1c-re vonatkozó összesített
becslés 46 megfelelő adatot szolgáltató összehasonlításon alapult (Si et al., 2008). A WHO
Innovative Care for Chronic Conditions (ICCC) keretrendszere ezt a megközelítést tovább szélesíti
a közösségi és szakpolitikai szintek hangsúlyos bevonásával (Si et al., 2008).
A WHO által kidolgozott Innovative Care for Chronic Conditions (ICCC) keretrendszer tovább
szélesíti ezt a látókört, hangsúlyozva a szakpolitikai környezet (makroszint) és a közösségi szint
(mezoszint) fontosságát. Az ICCC modell szerint a krónikus betegségeket nem lehet elszigetelten
kezelni, azok a szegénység és a rossz egészségi állapot ördögi körének részei, ahol a
munkaképesség elvesztése tovább súlyosbítja a gazdasági terheket.
3.2. Nemzetközi betegség-menedzsment programok és protokollok
3.2.1. Németország: Strukturált DMP-k
Németországban 2002-ben, a kockázati struktúra kiegyenlítéséről szóló törvény (Risk Structure
Compensation Reform Act) keretében vezették be az országos, strukturált gondozási
programokat (Disease Management Programs – DMP). A rendszer központjában a háziorvos áll,
aki koordinálja az ellátást, biztosítja az irányelvek követését és felügyeli a beteg oktatását. A
négyéves utánkövetési adatok szerint a DMP-ben részt vevők körében a minőség-korrigált
élettartam (QALY) szignifikánsan magasabb volt, mint a kontrollcsoportnál.
93
3.2.2. Egyesült Királyság: QOF teljesítményalapú rendszer
Az NHS 2004-ben vezette be a Quality and Outcomes Framework (QOF) rendszert, ahol a
háziorvosi praxisok kiegészítő jövedelemhez jutnak bizonyos klinikai mutatók elérése esetén. Ez
a modell jelentős elmozdulást eredményezett a APN-ek által vezetett krónikus gondozási klinikák
felé. Bár a QOF szűkítette az ellátási szakadékot a hátrányos helyzetű régiók között, gyakori
kritikája, hogy az ösztönzők visszavonása a minőség gyors romlásához vezethet.
3.2.3. Dánia: Integrált klinikai útvonalak
Dánia az alap- és szakellátás közötti szakadékot integrált klinikai útvonalakkal (integrated
clinical pathways) hidalja át, különösen a daganatos és a szívbetegségek területén. A dán
modellben a rehabilitáció a gondozás szerves része, amelyet egy egyéni rehabilitációs terv és egy
„gondozási koordinátor” felügyel. A dán egészségügyi minőségbiztosítási program (DDKM)
akkreditációs standardokon és nemzeti klinikai irányelveken alapul.
3.2.4. Ausztrál innovációk és proaktív gondozási modellek
Ausztráliában a Monash Watch program a „szuper-utilizátorokra” fókuszál, akik állapotuk miatt
gyakran kerülnek kórházba. A program alapja a rendszeres telefonos tanácsadás, ahol képzett
„care guide”-ok monitorozzák a betegek tüneteit. A 18 hónapos utánkövetés során a kezelt
csoportnál a kórházi felvételek száma 10,0%-kal csökkent, szemben a kontrollcsoport 2,2%-os
csökkenésével. Egy másik ausztrál példa, a Turning Pain into Gain, egy holisztikus, 12 hónapos
program krónikus fájdalomban szenvedőknek, amely 78%-os csökkenést ért el a hospitalizációk
számában. Az északi területeken alkalmazott One Stop Liver Shop modell a távoli közösségekbe
viszi el a szakellátást és a nyelvspecifikus edukációs applikációkat.
3.3. Telemedicina szívelégtelenségben
A szívelégtelenség menedzselésében az otthoni távmonitorozó rendszerek (hTMS) jelentik a
technológiai élvonalat. Egy globális meta-analízis szerint a hTMS 16%-kal csökkentette az
összhalálozást és 15%-kal az összes szívelégtelenséggel kapcsolatos hospitalizációt. Brazíliában
egy randomizált vizsgálat kimutatta, hogy a kórházi elbocsátás utáni távmedicinális telefonos
támogatás 44%-kal csökkentette a rehospitalizáció kockázatát 180 nap után. Finnországban a
telemonitoring alkalmazása 49%-kal csökkentette a kórházi költségeket és 33%-kal az összes
közvetlen egészségügyi költséget egy 6 hónapos időszak alatt. A COPD kezelésében a virtuális
valóság alapú terápia (VRBT) szignifikánsan javította a tüdőfunkciót és a betegek funkcionális
kapacitását.
A krónikus gondozás nem lehet sikeres a beteg aktív részvétele nélkül. A Stanford-féle
öngondozási program (CDSMP) strukturált oktatáson keresztül növeli a betegek
önhatékonyságát (self-efficacy). A program eredményeként javul a betegek és orvosok közötti
kommunikáció, valamint a pszichés állapot. A modern gondozás fejlődésének iránya a betegség-
orientált szemlélettől a cél-orientált (goal-oriented) gondozás felé mutat, amely a beteg egyéni
értékeit és életminőségét helyezi a középpontba.
A nemzetközi best practice megoldások alapján a sikeres krónikus gondozás pillérei a
multidiszciplináris teamek, a technológiai támogatás, a betegközpontú, cél-orientált tervezés és a
minőséget jutalmazó rendszerszintű ösztönzők. Az integrált gondozási modellek széles körű
adaptációja szignifikánsan csökkenti a mortalitást és javítja az életminőséget, miközben biztosítja
az egészségügyi rendszerek hosszú távú fenntarthatóságát.
94
4. Szakirodalmi áttekintés: a betegségmenedzsment hatása a
morbiditási és mortalitási mutatókra
A nem fertőző krónikus betegségek (NCD-k) – mint a szív- és érrendszeri megbetegedések, a
diabétesz, a krónikus légzőszervi betegségek és a daganatok – jelentik a legnagyobb globális
egészségügyi fenyegetést, a halálozások mintegy 86%-áért felelősek a WHO európai régiójában.
A Survey of Health, Ageing and Retirement in Europe (SHARE) felmérés rámutatott a jelentős
földrajzi különbségekre: míg Svájcban a multimorbiditás prevalenciája 24,7% az 50 év felettiek
körében, addig Magyarországon ez az érték eléri az 51,0%-ot (Palladino et al. 2016). A krónikus
betegségmenedzsment (CDM) egy olyan szisztematikus megközelítés, amely a multidiszciplináris
együttműködésre, a beteg önmenedzselésének támogatására és a bizonyítékokon alapuló
irányelvekre épít a kimenetek javítása érdekében (Wagner EH et al. 2010).
A nemzetközi szakirodalom egyértelmű összefüggést mutat a strukturált betegségmenedzsment
programok (DMP) és a morbiditás csökkenése között. A szisztematikus áttekintések szerint a
CDM programok jelentősen javítják a fiziológiai mutatókat (például HbA1c, vérnyomás,
lipidszint), és növelik a betegek terápiás adherenciáját. Egy 41 randomizált kontrollált vizsgálatot
(RCT) elemző metaanalízis kimutatta, hogy a diabétesz DMP-k mérsékelt, de klinikailag jelentős
csökkenést eredményeznek a HbA1c-szintekben (átlagosan -0,51%) (Knight et al 2005). A
legsikeresebb programok közös jellemzője a beteggel való gyakori kapcsolat (havonta többször)
és a betegségmenedzser (pl. szakasszisztens) magas szintű klinikai autoritása, aki orvosi
jóváhagyás nélkül is módosíthatja a terápiát (Shojania et al. 2006, Tricco et al. 2012). Egy ausztrál
kohorszvizsgálat kimutatta, hogy az egyénre szabott támogatás 3–11%-kal csökkentette a
kórházi kezelések számát, és 37%-kal mérsékelte a szívelégtelenség miatti visszakerülési arányt
(Hamar et al., 2015).
A mortalitásra gyakorolt hatás tekintetében az eredmények összetettebbek. Míg egyes specifikus
programok, például az osztrák „Therapie aktiv” (https://www.therapie-aktiv.at/) diabétesz
program, jelentős (akár 30%-os) halálozási kockázatcsökkenést mutattak ki a korai
kohorszokban, addig a népességi szintű adatok néha kevésbé látványosak. A németországi DMP-
k átfogó elemzése például nem mutatott ki szignifikáns csökkenést az összmortalitásban vagy a
keringési rendszerrel összefüggő halálozásban népességi szinten, bár a széles
konfidenciaintervallumok nem zárták ki a pozitív hatás lehetőségét, és a vizsgálatok
egyértelműen megerősítették a folyamatmutatók (pl. éves ellenőrzések, irányelveknek megfelelő
gyógyszerelés) jelentős javulását. A kutatások szintén megerősítik, hogy az önmenedzselési
intervenciók (pl. mHealth applikációk, csoportos oktatás) jelentősen javítják az életminőséget és
csökkentik a depressziós tüneteket, ami közvetetten hat a hosszú távú túlélésre ((Linder, 2011,
Stock et al., 2011).
A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy az egyedi, elszigetelt beavatkozások helyett
rendszerszintű megközelítésre van szükség, amelyet a Chronic Care Model (CCM) keretez. A
legsikeresebb országok (pl. Dánia, Svájc, Hollandia) multidiszciplináris teamekre, kockázati alapú
betegbesorolásra és integrált információs rendszerekre építenek.
Magyarországon a krónikus betegségteher kiemelkedően magas: a halálozások több mint 70%-
áért a kardiovaszkuláris betegségek és a daganatok felelősek. A születéskor várható élettartam
95
közel 5 évvel marad el az EU átlagától, az elkerülhető halálozási mutatók pedig a legrosszabbak
között vannak az Unióban. A hazai ellátórendszer egyik fő kihívása töredezett alapellátás. A
szakirodalom rámutat a háziorvosi praxisok nehézségeire: a tartósan betöltetlen háziorvosi
körzetek és a praxisok elöregedése összefüggést mutat a korai elhalálozás kockázatának
növekedésével.
5. Praxisközösségi modell: a háziorvosok, gyermekorvosok,
fogorvosok és védőnők együttműködésének hatása az ellátás
színvonalára
5.1. Praxisközösségekről általában
Magyarországon a háziorvosi ellátást döntően egyszemélyes praxisok biztosítják 1990 óta,
melyekben egy háziorvos (GP) és egy ápolónő van jelen, s amelyeket adminisztratív dolgozó(k),
illetve védőnők segítenek. Az általános orvosi gyakorlat így a betegellátásra korlátozódik. A tartós
betegellátás és még inkább a krónikus betegek menedzsmentje véletlenszerű, hiányoznak többek
között a magas vérnyomás, a cukorbetegség, a lipid rendellenességek korai felismerését biztosító
szűrővizsgálatok, valamint a megelőzésére irányuló életmód-tanácsadások.
Ugyanakkor számos kihívás nehezíti a háziorvosi munkát: a lakossság idősödésével, a működő
háziorvosiszolgálatok számának csökkenésével, a helyettesítéssel ellátott körzetek
szaporodásával növekednek a háziorvosok feladatai, ahogy a háziorvosiellátással szemben
támasztott igények és szükségletek is. Így a hagyományos, egy orvos és egy nővér praxisok
keretein változtatni szükséges.
A 2010-es években számos kísérleti modellprogramot teszteltek Magyarországon, hogy feltárják
a háziorvosi praxisok lehetséges működési formáit, illetve más alapellátást nyújtókkal való
együttműködési lehetőségeket, tehát, hogy hogyan lehetne a háziorvosi ellátást
multidiszciplináris csapatmunkára építeni. (Ezek közül a legismertebb talán a svájci–magyar
együttműködésben megvalósult Alapellátás-fejlesztési Modellprogram.)
2021 júniusában országos rendszer alakult ki létrehozva háziorvosi praxisközösségeket,
melyekben általános szabályként legalább öt háziorvosi gyakorlat kapcsolódik egymáshoz, mely
- Maráczi és szerzőtársai (2026) szerint - 2024-re átlagosan 7-re emelkedett.
Egy magyarországi elemzés szerint 2019 és 2024 között a háziorvosi praxisok száma 6251 és
6347 között mozgott (miközben a betöltetlen praxisok száma évről évre szignifikánsan nőtt), a
praxisközösségek száma pedig a 2021-es 365-ről 2024-re 422-re emelkedett. A háziorvosok
közel 47%-a csatlakozott praxisközösséghez. A praxisközösségek 55%-a 2021-ben felnőtt, 26%-
a gyermekgyógyászati, 19%-a pedig vegyes gyakorlatú volt; mely arány 2024-re is érvényes. A
háziorvosi praxisközösségek egyharmadában a háziorvosok fogorvosokkal is együttműködnek.
A praxisközösség jelenleg a magyar alapellátás olyan szervezeti formája, amelyben több
háziorvosi praxis (esetenként fogorvosi praxisok, valamint más egészségügyi szakemberek)
önállóságuk megtartása mellett szervezett együttműködésben dolgoznak. Saját feladatuk
elvégzése mellett közösen szerveznek bizonyos szakmai szolgáltatásokat, megosztanak humán
erőforrásokat, összehangolják a prevenciós és népegészségügyi tevékenységüket, illetve közösen
alkalmazhatnak olyan szakembereket, akik egy önálló praxis számára nem lennének
finanszírozhatók (pl: dietetikus, gyógytornász, pszichológus, más népegészségügyi
szakemberek).
96
A praxisközösségi modell egyik legfontosabb eleme, hogy a praxisközösségek szakmai tagjai
között multidiszciplináris együttműködés van. Az orvosok mellett az ápolók, dietetikusok,
gyógytornászok és egyéb szakemberek is aktív szerepet vállalnak. A krónikus betegek ellátásában
az ápolók szerepe különösen hangsúlyos, mivel ők vesznek részt a betegek szűrésében, a
kockázati tényezők azonosításában, a rendszeres monitorozásban, valamint a betegedukációban.
Az ápolók tevékenysége kiterjed a betegek aktív bevonására, a terápiás adherencia támogatására,
valamint a betegút koordinációjára is, ami jelentősen hozzájárul az ellátás folyamatosságához és
hatékonyságához.
A praxisközösségi működési forma célja tehát az alapellátás kapacitásának növelése, a prevenció
erősítése, a szakmai együttműködés javítása és a lakosság egészségügyi szolgáltatásokhoz való
hozzáférésének bővítése. A praxisközösségi modell szakmapolitikai jelentősége nem kizárólag az
alapellátási szereplők adminisztratív vagy szervezeti összekapcsolásában áll, hanem abban, hogy
lehetőséget teremt a feladatok újraelosztására, a szakmai kompetenciák hatékonyabb
kihasználására és a krónikus betegek strukturáltabb gondozására. A nemzetközi alapellátási
modellek alapján a team-alapú működés különösen fontos a multimorbid, komplex szükségletű
betegek esetében, ahol az ellátás minősége jelentős mértékben függ az orvos, ápoló, dietetikus,
gyógytornász, mentálhigiénés és prevenciós szakemberek együttműködésétől. Ebben az
értelemben a praxisközösség nem pusztán szervezeti forma, hanem az implementációs kapacitás
egyik alapinfrastruktúrája.
A szakirodalom alapján a magyar praxisközösségi modell az úgynevezett community-oriented
primary care (közösségorientált alapellátás) és a multidiszciplináris alapellátási team (MDT)
nemzetközi koncepcióinak hazai adaptációja. A cél nem a háziorvosi praxisok összevonása,
hanem az önálló praxisok hálózatos együttműködése. A modell egyik legfontosabb innovációja a
prevenciós és népegészségügyi funkciók beépítése a mindennapi alapellátásba. A praxisközösségi
modell szakmapolitikai jelentősége nem kizárólag az alapellátási szereplők adminisztratív vagy
szervezeti összekapcsolásában áll, hanem abban, hogy lehetőséget teremt a feladatok
újraelosztására, a szakmai kompetenciák hatékonyabb kihasználására és a krónikus betegek
strukturáltabb gondozására. A nemzetközi alapellátási modellek alapján a team-alapú működés
különösen fontos a multimorbid, komplex szükségletű betegek esetében, ahol az ellátás minősége
jelentős mértékben függ az orvos, ápoló, dietetikus, gyógytornász, mentálhigiénés és prevenciós
szakemberek együttműködésétől. Ebben az értelemben a praxisközösség nem pusztán szervezeti
forma, hanem az implementációs kapacitás egyik alapinfrastruktúrája.
A praxisközösségek által nyújtott szolgáltatások körébe tartoznak a szűrések és tanácsadások (pl:
életmód-tanácsadás), a krónikus betegek gondozása (pl: strukturált betegkövetés, gondozási
programok, vagy betegedukáció által), a multidiszciplináris ellátás (pl: több szakember
összehangolt bevonásával komplex esetmegbeszélések), illetve a közösségi egészségfejlesztés
(pl: célzott programok sérülékeny csoportok számára). Maráczi és szerzőtársai (2026) szerint a
prevenciós tevékenységek között a három leggyakoribb beavatkozás-típus: a pulzoximetriás
vizsgálat, a védőoltás beadása a háziorvosi rendelőben és a testösszetétel-mérés.
A praxisközösségben dolgozó háziorvosok munkájának finanszírozása továbbra is a
hagyományos praxisfinanszírozás által történik (NEAK/OEP), de a közösségi együttműködésért
és az extra szolgáltatásokért kiegészítő forrásokhoz juthatnak. A 2021 utáni rendszerben az egy
főre jutó díj mellett az állami finanszírozás teljesítmény- és megelőzési ösztönzőkkel is bővült. A
praxisközösség működtetéséhez szükséges infrastruktúra biztosításáért a helyi önkormányzat a
felelős.
97
5.2. A praxisközösség működésének előnyei és korlátai
A multidiszciplináris teamekkel kapcsolatban vegyes eredményeket hozott egy szélesebb körű,
nemzetközi szakirodalmi áttekintés (Bates et al, 2025), kiemelve, hogy egyértelmű jogalkotási és
finanszírozási mechanizmusok és szakmai támogatás (pl: képzések) szükségeltetnek a
végrehajtás megkönnyítésére.
Ezen betegellátás-szervezési forma egyik legfontosabb előnyei, hogy a beteg többféle
szolgáltatást érhet el egy szervezeti kereten belül, javulhat a krónikus betegségek kezelését,
illetve szélesebb körű prevenciót, betegoktatást és egészségfejlesztést tesz lehetővé. A hátrányok
között említik, hogy gyengülhet a beteg és a saját háziorvosa közötti kapcsolat, nőhet a
koordinációs teher, illetve ha az ellátás több szereplő között oszlik meg, töredezettséget okozhat
a rendszer működésében (Bates et al, 2025).
Más nemzetközi tapasztalatok az Interprofession Collaboration (IPC) alapellátási csoportjában
való működésnek leginkább három kategóriában emelik ki a betegeredményekre gyakorolt
pozitív hatását: 1) kardiovaszkuláris kockázatnak kitett betegek, 2) idősek és/vagy polipatológiás
betegek, illetve 3) mentális vagy fizikai rendellenességgel lévő betegek. (Bouton et al, 2023)
A hazai gyakorlatban Dózsa és munkatársai (2022) szerint a 2013–2020 között megvalósult hazai
praxisközösségi modellprogramok tapasztalatait összegezve praxisközösségi modell
legfontosabb előnyei:
- az alapellátás szakmai kompetenciáinak bővülése;
- a preventív és népegészségügyi szolgáltatások megerősödése;
- a krónikus betegségek strukturált, irányelveken alapuló gondozása;
- a többszakmás együttműködés kialakulása;
- az alapellátás jövőbeli fejlesztéseinek szakmai megalapozása.
Míg a modell legfontosabb kihívásai:
- a praxisok működési feltételeinek korlátozott átalakulása;
- a növekvő humánerőforrás terhek;
- az eltérő fejlesztési szemléletek összehangolásának nehézsége;
- a hosszú távú fenntarthatóság biztosítása;
- a bizonyítékokon alapuló, következetes továbbfejlesztés szükségessége.
A jelen társadalmi és szakmai kihívásai között a háziorvosi praxisközösséghez való csatlakozás
adaptív szervezeti válasznak tekinthető, amelynek célja a stabilabb alapellátás és a szélesebb
körű hozzáférés biztosítása a betegek részére, hatékonyabb erőforrásgazdálkodás az
egészségügyi szakemberek részre.
Ugyanakkor nincs pontos felmérés arról, hogy a jegyzett praxisközösségek hány százaléka
működik valódi szakmai közösségként, s mekkora része csak névlegesen.
A praxisközösségi modell magyarországi jogi kereteit az 53/2021. (II.9.) Korm. rendelet
határozza meg, amely a praxisközösséget az alapellátási szakmai együttműködés strukturált
formájaként definiálja. A szabályozás alapján a praxisközösségi részvételhez kapcsolódó
kötelezettségek közé tartozik a heti legalább húszórás rendelési idő biztosítása, ezen belül
minimum négy óra prevenciós rendelés fenntartása, a közös helyettesítési és ügyeleti rend
kialakítása, valamint aggregált morbiditási, mortalitási és egyéb statisztikai adatok szolgáltatása.
98
A rendelet ezzel lényegében olyan működési elemeket formalizál, amelyek közvetlenül
kapcsolódnak a krónikus betegségmenedzsment programok logikájához: a strukturált
prevencióhoz, a standardizált gondozáshoz, a betegutak koordinációjához és az adatalapú
működéshez. Ennek megfelelően a praxisközösségi modell nem pusztán szervezeti
innovációként, hanem a KBMP implementációjának egyik potenciális intézményi előfeltételeként
is értelmezhető.
5.3. Az APN szerepe a praxisközösségekben
A praxisközösségi modell kialakításának legfontosabb célja az alapellátás szakmai kapacitásának
növelése, a feladatok kompetenciaalapú megosztása, valamint a lakosság számára nyújtott
szolgáltatások körének bővítése. A hagyományos, elsősorban orvosközpontú működési modell
mellett egyre nagyobb hangsúlyt kapnak azok a multidiszciplináris ellátási formák, amelyekben
különböző egészségügyi szakemberek – háziorvosok, házi gyermekorvosok, ápolók, dietetikusok,
gyógytornászok, pszichológusok, egészségfejlesztők és más szakdolgozók – összehangolt
munkája biztosítja a betegközpontú ellátást.
Ebben a szervezeti modellben kiemelkedő fontosságú a kiterjesztett hatáskörű ápoló (Advanced
Practice Nurse – APN) szerepe. Az APN magas szintű klinikai felkészültséggel rendelkező
szakember, aki a hagyományos ápolói kompetenciákon túl önálló klinikai döntéstámogatási,
állapotfelmérési, edukációs és gondozásszervezési feladatokat lát el, szoros együttműködésben a
háziorvossal és a praxisközösség többi tagjával.
5.3.1 Az APN feladatai a praxisközösségben
A praxisközösségi működés során az APN feladatai elsősorban a krónikus betegségek
gondozásához, a prevencióhoz és a betegutak koordinációjához kapcsolódnak. Munkája során
részt vesz a lakossági szűrőprogramok szervezésében, a veszélyeztetett betegek rendszerében, a
krónikus betegek állapotfelmérésében, valamint az egészségfejlesztési programok
megvalósításában.
Az APN közreműködő:
a célpopulációk felkutatásában és bevonásában;
a strukturált állapotfelmérések elvégzésében;
a kockázatbecslésben;
az egyéni gondozási terv kialakításának előkészítésében;
a kontrollvizsgálatok megszervezésében;
a betegek rendszeres utánkövetésében;
az életmód-tanácsadásban és betegedukációban;
a gyógyszeres adherencia támogatásában;
a dokumentáció és minőségindikátorok nyomon követésében.
A komplex gondozási folyamat során az APN folyamatosan tart fenn a beteggel, szükség esetén
egyeztet a háziorvossal, illetve koordinálja a szakellátásba való beutalást vagy a további
vizsgálatok megszervezését.
99
5.3.2. Az APN szerepe a krónikus betegmenedzsmentben
A praxisközösségek működésének egyik legfontosabb szakmai területe a krónikus betegségek
gondozása. A hipernia, a diabetes mellitus, a cardiovascularis betegségek és a COPD hosszú távú,
folyamatos monitorozást, rendszeres kontrollvizsgálatokat és intenzív betegedukációt
igényelnek.
Az APN bevonása lehetővé teszi, hogy a háziorvosok nagyobb arányában koncentrálhassanak a
diagnosztikai és terápiás döntésekre, így a rendszeres gondozási feladatok jelentős része szakmai
kompetenciával rendelkező ápolók által biztosított. Ez nem csökkenti a szakmai felelősséget,
hanem inkább munkamegosztást, amely javítja az ellátás minőségét és folyamatos orvosságát.
A nemzetközi tapasztalatok szerint az APN-ek részvétele javítja:
a kontrollvizsgálatok rendszerességét;
a terápiás betartás;
a betegedukáció eredményességét;
a nyomás- és vércukorértékek kontrollját;
a betegségek elégedettségét;
valamint csökkentheti a sürgősségi ellátások és az elkerülhető kórházi felvételek számát.
5.3.3. Teamalapú együttműködés
A praxisközösségi modell alapja a kompetenciaalapú feladatmegosztás. Ennek megfelelően az
APN nem önállóan működő szereplő, hanem a multidiszciplináris team meghatározó tagja.
A háziorvos biztosítja a diagnózis felállítását, a terápiás döntéseket és az orvosszakmai irányítást,
míg az APN a betegkövetést, a koordinációt, az állapotmonitorozást, a prevenció és az oktatás
területén vállal vezető szerepet. A dietetikus, gyógytornász, pszichológus, szociális munkás és
egyéb szakemberek bevonása tovább növeli a komplex ellátás hatékonyságát.
Ez a munkamegosztás lehetővé teszi, hogy minden szakember saját kompetenciájának megfelelő
feladatokat lásson el, javítva az ellátás minőségét és a rendelkezésre álló humánerőforrás
hatékony felhasználását.
5.3.4. Nemzetközi modellek
Számos országban az APN-ek már az alapellátás meghatározó szereplői. Az Egyesült
Királyságban, Hollandiában, Finnországban, Írországban, Kanadában, Ausztráliában és az
Egyesült Államokban az APN-ek önálló rendeléseket vezetnek, krónikus betegek gondoznak,
állapotfelmérést végeznek, egészségfejlesztési programokat szerveznek és jelentős szerepet
vállalnak a betegutak koordinációjában.
A nemzetközi kutatások szerint ezekben az országokban az APN-ek alkalmazása javította az
alapellátás hozzáférhetőségét, csökkentette a várakozási időt, növeli a betegek elégedettségét és
költséghatékonyabbá tette a krónikus betegségek gondozását. A WHO, az OECD és az
International Council of Nurses (ICN) támogatja az APN-ek szerepének erősítését, különösen az
idősödő társadalmak és a krónikus fejlődési betegségek előfordulása miatt.
100
5.3.5. A magyarországi alkalmazás lehetőségei
A magyar praxisközösségi modell fejlődése kedvező lehetőséget teremt az APN-ek szélesebb körű
alkalmazására. A Krónikus Betegségmenedzsment Program tapasztalatai azt mutatják, hogy a
strukturált betegkövetés, az oktatás, a gondozási tervek végrehajtása és a dokumentáció jelentős
szakdolgozói kapacitásigénye.
Az APN-ek intézményes bevonása bevonása hat:
a háziorvosok adminisztratív és szervezési terheinek csökkentésére;
a krónikus betegségek folyamatos gondozásának biztosításához;
a prevenció és egészségfejlesztés erősítéséhez;
a digitális egészségügyi rendszerek használatához;
a lakosság ellátáshoz való hozzáférésének javításához;
valamint a praxisközösségek hosszú fenntarthatóságához.
Ehhez azonban szükséges az APN-ek kompetenciáinak jogszabályi pontosítása, a megfelelő
mesterképzési és továbbképzési rendszer fejlesztése, az önálló finanszírozási ösztönzők
kialakítása, valamint az egységes szakmai protokollok és minőségbiztosítási rendszerek
bevezetése.
Összességében a praxisközösségek sikeres működésének egyik alapfeltétele a kompetenciaalapú
teammunka megvalósítása. Ebben a modellben az APN nem csupán a háziorvos munkáját segítő
szakdolgozó, hanem a krónikus betegségek gondozásának, a prevenciós programok
szervezésének, a betegedukációnak és a betegutak koordinációjának meghatározó szereplője. A
nemzetközi tapasztalatok és a KBMP eredményei alapján az APN-ek intézményes bevonása eddigi
szakmai és szervezeti előnyökkel jár, és hosszú távon nyújtja a magyar alapellátás
hatékonyságának, minőségének és fenntarthatóságának javítását.
6. Jogszabályi és finanszírozási környezet
6.1 Jogszabályi környezet
A magyar alapellátási rendszer működését meghatározó jogszabályi környezet több szinten épül
fel, amely magában foglalja az uniós szabályozási kereteket, a hazai törvényi szintű szabályozást,
valamint a végrehajtási rendeleteket és szakmai szabályokat.
6.1.1. Uniós szintű keretek
Az alapellátás fejlesztését célzó programok – különösen a jelen RRF konstrukció – közvetlenül
kapcsolódnak az Európai Unió Helyreállítási és Ellenállóképességi Eszközéhez, amelyet az (EU)
2021/241 rendelet hozott létre. A rendelet 18. cikke előírja, hogy a tagállamok által benyújtott
nemzeti terveknek strukturális reformokat kell tartalmazniuk, különösen az egészségügyi
rendszerek ellenállóképességének növelése érdekében. A finanszírozás felhasználására és
ellenőrzésére vonatkozó követelményeket az (EU, Euratom) 2018/1046 pénzügyi rendelet,
valamint a csalásmegelőzéshez kapcsolódóan az Európai Bizottság által alkalmazott ARACHNE
kockázatértékelési rendszer használata határozza meg, amelyet a hazai végrehajtás során
101
kötelező alkalmazni (RRF rendelet 9. § (2) i) pont). Az egészségügyi rendszerek fejlesztésének
szakpolitikai irányát az Európai Bizottság ország-specifikus ajánlásai és a State of Health in the
EU jelentések is meghatározzák, amelyek kiemelten kezelik a primer ellátás megerősítését és a
krónikus betegségek menedzsmentjének fejlesztését.
6.1.2. Hazai jogszabályi keretek
A magyar alapellátás működésének alapját az alábbi főbb jogszabályok adják:
1997. évi CLIV. törvény az egészségügyről (Eütv.)
különösen a 152–154. §-ok, amelyek az alapellátás feladatait, szervezeti kereteit és a
háziorvosi ellátás szerepét határozzák meg;
1997. évi XLVII. törvény az egészségügyi és a hozzájuk kapcsolódó személyes adatok
kezeléséről és védelméről (Eüak.), amely meghatározza az egészségügyi adatok
kezelésének céljait, jogalapjait, az adatkezelésben részt vevők feladatait, valamint az
EESZT-hez kapcsolódó adatkezelés alapvető kereteit.
1997. évi LXXXIII. törvény a kötelező egészségbiztosítás ellátásairól (Ebtv.), amely a
finanszírozási és ellátási jogosultságok alapjait rögzíti;
2015. évi CXXIII. törvény az egészségügyi alapellátásról:
Rendezi különösen a praxis, alapellátási feladat, prevenciós szerep, gondozási
kötelezettség fogalmakat, illetve kimondja a praxisközösség-alapelvet.
43/1999. (III. 3.) Korm. rendelet az egészségügyi szolgáltatások Egészségbiztosítási
Alapból történő finanszírozásának részletes szabályairól, amely a háziorvosi szolgálatok
finanszírozási struktúráját is meghatározza (pl. alapdíj, teljesítménykomponens,
indikátoralapú logika, új ösztönzők)
53/2021. (II. 9.) Korm. rendelet a praxisközösségekről, amely a praxisközösségi
együttműködés formáit (pl. kollegiális, integrált, egyesült) és működési kereteit
szabályozza, különösen a 2. § (2)–(3) bekezdésekben, megjelenik a közös prevenció,
helyettesítés, adataggregáció és szakmai koordináció.
373/2022. (IX. 30.) Korm. rendelet a Helyreállítási és Ellenállóképességi Terv
végrehajtásáról, amely a támogatások lebonyolításának intézményi és ellenőrzési kereteit
rögzíti.
13/2025. (IV. 17.) BM rendelethez kapcsolódó ápolói hatásköri lista részletesen
meghatározza azokat a tevékenységeket, amelyek az alapellátásban dolgozó ápolók által
önállóan, illetve orvosi együttműködés mellett végezhetők.
9/2026. (III. 25.) BM rendelet a társadalombiztosítási támogatással rendelhető
gyógyszerekről és a támogatás összegéről szóló 1/2003. (I. 21.) ESZCSM rendelet,
valamint az emberi felhasználásra kerülő gyógyszerek rendeléséről és kiadásáról szóló
44/2004. (IV. 28.) ESZCSM rendelet módosításáról, amely meghatározott
betegbiztonsági, foglalkoztatási és korábbi orvosi rendeléshez kapcsolódó feltételek
mellett lehetővé teszi az alapellátásban foglalkoztatott okleveles kiterjesztett hatáskörű
ápoló elektronikus gyógyszerrendelését.
39/2016. (XII. 21.) EMMI rendelet az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Térrel
kapcsolatos részletes szabályokról, amely meghatározza az EESZT működésének,
csatlakozásának, adatszolgáltatásának és egyes moduljainak részletes szabályait.
76/2004. (VIII. 19.) ESZCSM rendelet az egyes személyazonosításra alkalmatlan ágazati
(egészségügyi, szakmai) adatok körének meghatározására, gyűjtésére, feldolgozására
102
vonatkozó részletes szabályokról, amely az ágazati statisztikai és szakmai adatgyűjtések
körét, gyakoriságát és adattartalmát szabályozza; a Hatástanulmány adatgazdálkodási
elemzésének egyik jogszabályi alapja.
A 13/2025. (IV. 17.) BM rendelethez kapcsolódó ápolói hatásköri lista bevezetése az alapellátás
működésében minőségi változást jelent az egészségügyi szakdolgozók szerepének
meghatározásában. A korábbi gyakorlattal szemben, amelyben az ápolók feladatai jellemzően az
orvosi tevékenység támogatására és végrehajtására korlátozódtak, az új szabályozás
egyértelműen meghatározza azokat a tevékenységi köröket, amelyeket az ápolók önállóan, illetve
orvosi együttműködés mellett végezhetnek. A változás egyik legfontosabb eleme az ápolók
prevenciós és krónikus betegellátásban betöltött szerepének megerősítése. Az új hatásköri lista
alapján az ápolók aktív szerepet vállalnak a kockázatbecslésben, a szűrési tevékenységekben, az
állapotmonitorozásban, valamint a betegedukációban és az életmód-intervenciók
megvalósításában. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a krónikus betegek gondozása egyre inkább
team-alapú működésben valósul meg, ahol az ápolók nem csupán végrehajtói, hanem aktív
formálói is az ellátási folyamatoknak. A kiterjesztett hatáskörű ápolók (APN-ek) megjelenése
tovább erősíti ezt a folyamatot, mivel az ő esetükben a kompetenciák kiterjednek komplexebb
klinikai feladatokra, beleértve bizonyos diagnosztikai és terápiás döntések támogatását is.
Ugyanakkor a nemzetközi és hazai tapasztalatok alapján megállapítható, hogy a kompetenciák
tényleges érvényesülése nagymértékben függ a jogszabályi környezet további finomításától,
valamint a megfelelő finanszírozási és szervezési feltételek biztosításától.
A krónikus betegségmenedzsment program közvetlen működési és finanszírozási kereteit a
program-specifikus fejlesztési és végrehajtási dokumentumok is meghatározzák. Ezek közé
tartozik a kapcsolódó RRF felhívás, amely kijelöli a program stratégiai céljait és elvárt szakmai
eredményeit; a végrehajtást szabályozó miniszteri utasítás, amely a program operatív
működésének intézményi és szakmai kereteit rögzíti; a finanszírozási mellékletek, amelyek
meghatározzák az egyes beavatkozások elszámolhatóságát és finanszírozási logikáját; valamint
az egységköltség-módszertan, amely részletesen szabályozza a programhoz kapcsolódó
egészségügyi tevékenységek elszámolási és teljesítési feltételeit. Ezek a dokumentumok
együttesen biztosítják, hogy a KBMP ne pusztán szakmai pilotként, hanem jogilag,
finanszírozásilag és végrehajtás-szervezésileg is strukturált, szabályozott programként
működjön.
6.1.3. NEAK-alapú operatív és szakmai szabályozás (KBM programok)
A krónikus betegségmenedzsment programok bevezetésével a jogszabályi környezet egy új,
operatív szabályozási réteggel bővült, amelyet a NEAK és az OKFŐ által kidolgozott
programdokumentációk határoznak meg. Ezek a dokumentumok – külön-külön a hypertonia,
diabétesz, COPD és kardiovaszkuláris programokra – egységes szerkezetben tartalmazzák a
jogszabályi háttérre történő hivatkozásokat, a bevont szolgáltatók körét (praxisközösségek), az
elszámolási szabályokat, valamint a beavatkozások jelentési és dokumentációs kötelezettségeit.
A programok egyik kulcseleme, hogy a gondozási folyamatok végrehajtása standardizált,
protokollalapú beavatkozások mentén történik, amelyek egységesen definiált lépésekből állnak
(pl. anamnézis, rizikófelmérés, eszközös vizsgálatok), meghatározott gyakorisággal és időzítéssel
kerülnek végrehajtásra, és strukturált adatszolgáltatás keretében kerülnek jelentésre.
103
A jelentési kötelezettség teljesítése a B300-as tételes betegforgalmi jelentésen keresztül történik,
amely biztosítja az egyes beavatkozások egyértelmű azonosíthatóságát, a finanszírozási
elszámolás alapját, valamint a program végrehajtásának auditálhatóságát.
A NEAK dokumentumok alapján a krónikus betegségmenedzsment programok jogi értelemben
nem csupán szakmai irányelvek, hanem kvázi kvázi-normatív működési keretrendszerek,
amelyek meghatározzák a kötelezően elvégzendő tevékenységeket, rögzítik az adatjelentési
kötelezettségeket és közvetlen kapcsolatot teremtenek a szakmai teljesítmény és a finanszírozás
között.
6.1.4. Jogszabályi környezet jelentősége a program szempontjából
A fentiek alapján megállapítható, hogy az alapellátás jogszabályi környezete az elmúlt időszakban
egyre inkább a strukturált, adatvezérelt és protokollalapú működés irányába mozdult el. A
krónikus betegségmenedzsment programok révén a jogi szabályozás már nem csupán keretet
biztosít, hanem közvetlenül meghatározza az ellátási folyamatok tartalmát és mérhetőségét. Ez a
változás különösen fontos az alapellátás szerepének erősítése szempontjából, mivel lehetővé
teszi, hogy a rendszer a jövőben jobban kontrollált, összehasonlítható és teljesítményalapú
módon működjön. A jogszabályi környezet egyik kulcseleme, hogy egyre inkább támogatja a
team-alapú, integrált ellátási modellek kialakulását, valamint az adatvezérelt működést, amely
elengedhetetlen a krónikus betegségek hatékony menedzsmentjéhez.
6.2 Finanszírozási környezet
A magyar háziorvosi finanszírozási rendszere vegyes modellként írható le, amely több, egymást
kiegészítő finanszírozási elemből épül fel. A rendszer alapját a társadalombiztosítási
finanszírozás képezi, amelyet a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) működtet,
jogszabályi hátterét a 43/1999. (III. 3.) Korm. Rendelet biztosítja.
Az alapellátási törvény szerint az alapellátás célja a lakóhelyhez közeli, választás alapján igénybe
vehető, folyamatos ellátás; a települési önkormányzat gondoskodik többek között a felnőtt
háziorvosi és házi gyermekorvosi ellátásról.
Kiemelt elem a háziorvoshoz bejelentkezett biztosítottak után járó díjazás: a NEAK a
bejelentkezett lakosokat nyilvántartja, havonta korrigálja, és a díjazást korcsoportos pontszámok
alapján számítja. A korcsoportos súlyozás erősebb finanszírozási súlyt ad például a 0–4
éveseknek és a 60 év felettieknek; a díjazást az orvos szakképzettségi szorzója is befolyásolja.
Az egyes háziorvosi szolgálatok eltérő módon kapnak finanszírozást amennyiben kollegiális vagy
szoros praxisközösségi együttműködésben dolgoznak. Jelen összefoglaló célja kiemelni bizonyos
rendszer szintű hatásokat támogató finanszírozási elemeket a háziorvosok finanszírozásának
komplex rendszeréből.
104
6.2.1. Alapfinanszírozás
A háziorvosi szolgálatok finanszírozásának meghatározó eleme a fejkvóta-alapú díjazás, amely a
praxisba bejelentkezett biztosítottak száma és kora alapján kerül megállapításra. A kapitációs
rendszer előnye a stabil, kiszámítható bevétel, ugyanakkor korlátozott mértékben ösztönzi a
komplex, időigényes gondozási tevékenységeket.
A finanszírozás további állandó elemei a háziorvosi és szakdolgozói bértámogatás, melynek
mértéke első sorban a szakmában eltöltött évektől függ, így áttételesen a gyakorlatban az idősebb,
régebb óta praktizáló háziorvosok és szakdolgozók bére jelentősen eltér a fiatalabb kollégák
bértámogatásáról. Második szakdolgozó bértámogatása rendkívül alacsony, így anyagi
szempontból az egy idős orvos egy idős nővér a legjavadalmazóbb felállás. További szakdolgozó,
vagy fiatal kolléga praxis üzemeltetése anyagi szempontból nem jutányos, és a hazai alacsony egy
orvosra jutó alacsony szakdolgozói számhoz jelentősen hozzájárul. A bértámogatás mértéke
szakképzettségi szorzóval is módosul.
A szakdolgozói bértámogatás a területi ellátási kötelezettséggel rendelkező szolgálatok, Eszjtv.
hatálya alá nem tartozó egészségügyi szakdolgozói után jár; mértéke a jogszabályi mellékletben
rögzített, a jogosultság pedig a bejelentkezett biztosítottak korcsoportos pontszámához kötött,
3000 pontig heti 40, 4501 pont felett legfeljebb heti 120 óra szakdolgozói foglalkoztatásig. A
háziorvosi bértámogatás szintén az Eszjtv. hatálya alá nem tartozó, területi ellátási kötelezettségű
szolgálatokban foglalkoztatott háziorvos után jár, alapvetően heti 40 órára, 2000 fő feletti
bejelentett ellátotti létszám esetén pedig további, legfeljebb heti 20 órában foglalkoztatott orvos
után is; az összegek gyakorlati idő szerint változnak, praxisközösségi működés esetén pedig emelt
összegű támogatásra is jogosultság keletkezhet. A támogatásokat a szolgáltató köteles
közvetlenül az érintett szakdolgozó, illetve háziorvos munkabérére és annak közterheire
fordítani, és azokat a NEAK a rendes havi finanszírozással együtt folyósítja (M4. sz. melléklet 23.
és 24. Ábra).
Az alapfinanszírozás mértékét degressziós rendszer módosítja, mely a nagy létszámú praxisok
esetén sávos finanszírozás csökkenést jelent.
További állandó elem a rezsitámogatás, mely fix összeg, nem függ a praxis helyétől vagy
létszámától. A gyakorlatban több önkormányzat kiegészíti a praxisok rezsitámogatását, illetve
otthontámogatást és egyéb támogatást nyújt, különösen a betöltetlen praxisok számának
csökkentése céljából, azonban a rendszer nem egyenszilárdságú.
6.2.2. Kiegészítő finanszírozási elemek
A rendszer további elemei közé tartoznak a teljesítmény- és indikátoralapú ösztönzők. A
háziorvosi indikátor rendszer és praxisközösségi indikátor rendszer további finanszírozási
elemekre ad lehetőséget. A jelenleg érvényben lévő indikátorok szakmai relevanciája és
hasznossága vitatott téma, a háziorvosi indikátorok utoljára 2026. januárjában módosultak. A
háziorvosi indikátorrendszer célja a minőségi és hatékony tevékenységek ösztönzése; 2023-tól a
NEAK szerint a teljesítményelemek nagyobb arányú érvényesítése volt a reform célja. A 43/1999.
105
Korm. rendelet alapján a NEAK havonta állapítja meg az indikátorpontokat, és az elkülönített havi
keretből az országos összesített pontszám alapján számítja az egy pontra jutó díjat.
A háziorvosi szolgálatok finanszírozásában további külön jogcímek is vannak. Ilyen az eseti
ellátás díjazása, amikor a területi ellátási kötelezettséggel működő szolgálat nem hozzá
bejelentkezett, de térítésmentes ellátásra jogosult beteget lát el, illetve a jogviszony ellenőrzés
után kifizetett összeg, ezeknek összege rendkívül alacsony.
6.2.3. Ellátási tevékenységekhez kapcsolt finanszírozások hiánya
A jelenlegi háziorvosi finanszírozási rendszer nem biztosítja a fogyóeszközök és orvostechnikai
eszközök ellátáshoz kapcsolt használatának és amortizációjának térítését. A jelenlegi rendszer
tehát financiális megközelítést alkalmazva akkor éri meg jobban a háziorvosnak, ha csak a
minimumfeltételeknek felel meg a praxis eszköz felszereltség szempontjából, és minél kevesebb
fogyóeszközt használ. Ez például a POCT eszközök üzemeltetéséhez szükséges reagnesek és
kazetták gyakran több ezer forintos díjának praxis finanszírozásból történő kifizetését jelenti,
annak megtérítésére nincs mód. További hatása, hogy drágább műszerek megvásárlására és
fenntartására nem ösztönzi a háziorvost, anyagi lehetőségeire és szakmai elvárásaira van bízva
az eszközös vizsgálatok lehetőségének biztosítása, például ABPM vagy Holter EKG használata a
praxisokban esetleges és ellátó függő.
2026-ban az egyes elemek országos aránya a 43/1999. (III. 3.) Korm. Rendelet alapján a
következő arányok és számok mentén alakul:
Háziorvosi, háziorvosi ügyeleti ellátás
millió forint
%
Praxisfinanszírozás
99 790,70
33,2
Praxistámogatás
13 818,30
4,6
Háziorvosi, szakdolgozói bértámogatás
118 149,60
39,3
Indikátorrendszer
finanszírozás
és 30 065,30
10,0
teljesítményfinanszírozás
Eseti ellátás díjazása
649,3
0,2
Ügyeleti szolgálat
34 060,80
11,3
Krónikus betegségmenedzsment program
4 300,00
1,4
Háziorvosi, háziorvosi ügyeleti ellátás összesen 300 834,00
100
6.2.4. Krónikus Betegségmenedzsment finanszírozása
A jelen program egyik kulcseleme az egységköltség-alapú finanszírozás bevezetése a krónikus
betegségek gondozása terén. A felhívás alapján a gondozási programok (pl. diabétesz, hipertónia,
kardiovaszkuláris betegségek, COPD) esetében az elszámolás standardizált egységköltségek
mentén történik, amely a teljes körűen megvalósított gondozási tervek számához kötött. Ez a
finanszírozási forma közvetlenül a szakmai teljesítményhez kapcsolja a forrásokat, ösztönzi a
protokoll-alapú működést, és lehetővé teszi az ellátási folyamatok pontos nyomon követését.
Az új finanszírozási modell egyik legfontosabb innovációja az egységköltség-alapú elszámolás
bevezetése, amely a hagyományos teljesítményfinanszírozási rendszerektől eltérően nem izolált,
egyedi beavatkozásokhoz, hanem komplex, strukturált ellátási folyamatokhoz rendeli a
106
finanszírozást. A krónikus betegségek gondozása ugyanis nem egyszeri eseményekből, hanem
egymásra épülő diagnosztikai, kontroll-, monitorozási és betegedukációs elemekből álló
gondozási utakból (care pathways) épül fel, amelyek költségstruktúrája csak integrált
szemléletben ragadható meg.
A nemzetközi egészség-gazdaságtani szakirodalom alapján az ilyen típusú komplex gondozási
modellek költségmeghatározására a hagyományos tételes finanszírozási modellek korlátozottan
alkalmasak, mivel nem képesek megfelelően leképezni az egyes ellátási aktivitások közötti
erőforrás-felhasználási különbségeket. Ezzel szemben az Activity Based Costing (ABC) és annak
továbbfejlesztett változata, a Time-Driven Activity Based Costing (TDABC) olyan költségszámítási
modelleket kínálnak, amelyek az egyes szakmai tevékenységekhez rendelt erőforrásokat,
időráfordítást és szervezeti kapacitásokat is figyelembe veszik (Domingo et al., 2018; Keel et al.,
2020). Ezek a modellek különösen relevánsak krónikus betegmenedzsment programok esetén,
ahol a finanszírozás nem egyetlen vizsgálat, hanem egy teljes gondozási folyamat
költségprofiljára épül.
A jelen programban alkalmazott egységköltség-képzés logikája funkcionálisan ehhez a
szemlélethez kapcsolódik. Bár a hazai modell nem klasszikus ABC vagy TDABC módszertant
alkalmaz, annak alapelveit részben követi: az egyes gondozási protokollokhoz tartozó
beavatkozások, vizsgálatok és kontrolltevékenységek historikus szakellátási és alapellátási
finanszírozási adatain alapuló aggregálásával képez standardizált egységköltséget.
Az egységköltség kialakítása objektív információk és historikus adatok alapján történik, a
vonatkozó európai uniós és hazai szabályozási keretek figyelembevételével. A módszertan az ún.
egyszerűsített költségelszámolási módokra (Simplified Cost Options – SCO) épül, amelynek
alkalmazását az alábbi jogi alapok teszik lehetővé:
(EU) 2021/241 RRF rendelet9
(EU) 2021/1060 CPR rendelet10 53–54. cikk
EU költségvetési rendelet (különösen 125. cikk és preambulumbekezdések)
valamint a hazai Elszámolhatósági Útmutató és Integrált Eljárásrendi Kézikönyv
E szabályozási környezet célja az adminisztratív terhek csökkentése és a forrásfelhasználás
hatékonyságának növelése, miközben biztosítja a megfelelő pénzügyi kontrollt, auditálhatóságot
és az uniós forrásfelhasználás jogszerűségét.
Az egységköltség-alapú finanszírozás bevezetése nem pusztán technikai változás, hanem
rendszerszintű reformeszköz: támogatja a protokollalapú működést, erősíti az adatvezérelt
egészségirányítást, lehetővé teszi az erőforrás-hatékonysági és finanszírozási fenntarthatósági
elemzéseket, valamint hozzájárul az alapellátás szerepének újrapozicionálásához. A modell
különösen alkalmas arra, hogy a jövőben más ellátási területeken is alkalmazásra kerüljön,
amennyiben a szükséges adat- és protokollalap rendelkezésre áll.
9 https://eur-lex.europa.eu/legal-content/HU/TXT/HTML/?uri=CELEX:32021R0241
10 https://eur-lex.europa.eu/legal-content/HU/TXT/HTML/?uri=CELEX:32021R1060
107
Az egységköltség-alapú finanszírozási modellek jelentősége az európai egészségpolitikai és
egészség-gazdaságtani térben az elmúlt években jelentősen megerősödött. A PECUNIA
(ProgrammE in Costing, resource use measurement and outcome valuation for Use in multi-
sectoral National and International health economic evaluAtions) projekt keretében kidolgozott
harmonizált referencia-egységköltségek (Reference Unit Costs – RUC) és a kapcsolódó
módszertani sablonok arra törekednek, hogy egységes fogalmi és számítási keretet biztosítsanak
az egészségügyi és szociális szolgáltatások költségértékeléséhez (Mayer et al., 2022; Mayer et al.,
2024). Ezek a fejlesztések azt mutatják, hogy az egységköltség-képzés ma már nem pusztán
finanszírozási technika, hanem az egészségügyi rendszerek összehasonlíthatóságának,
transzparenciájának és erőforrás-hatékonyságának egyik alapvető eszköze.
Az Európai Healthcare and Social Cost Database (EU HCSCD) létrehozása tovább erősítette ezt az
irányt, mivel lehetővé teszi a különböző országokban alkalmazott egészségügyi szolgáltatási
egységköltségek strukturált összevetését (Espín et al., 2022). Ugyanakkor a nemzetközi
szakirodalom arra is rámutat, hogy az egységköltség-képzés metodológiája továbbra sem teljesen
egységes, és az alkalmazott számítási logikák országonként jelentős eltérést mutathatnak
(García-Mochón et al., 2022). Ez különösen indokolttá teszi, hogy a hazai krónikus
betegségmenedzsment programban alkalmazott egységköltség-módszertan transzparens,
auditálható és historikus adatokkal alátámasztott módon kerüljön kialakításra.
Ebben az értelemben a KBMP-ben alkalmazott egységköltség-képzés nem csupán a program
operatív finanszírozási alapját jelenti, hanem egyben olyan pilot-modellként is értelmezhető,
amely hosszabb távon hozzájárulhat a hazai alapellátás finanszírozási modernizációjához,
valamint az adatvezérelt, protokollalapú és standardizált egészségügyi finanszírozási rendszerek
fejlesztéséhez.
Az egységköltség-képzés alapját a krónikus betegségmenedzsment programban nem egyes
izolált beavatkozások, hanem a teljes körűen megvalósított gondozási terv képezi. Ez azt jelenti,
hogy a finanszírozás alapegysége nem egy önálló vizsgálat, laboratóriumi esemény vagy
kontrollalkalom, hanem egy adott betegre vonatkozó, a szakmai protokoll szerint meghatározott,
strukturált és lezárt ellátási ciklus.
Az egységköltség kialakítása során elsődleges komponensként jelenik meg a humánerőforrás-
ráfordítás. Ez magában foglalja a háziorvos közvetlen időráfordítását, a szakdolgozók – különösen
ápolók, asszisztensek – részvételét, valamint azon kiegészítő szakemberek bevonását, akik a
praxisközösségi működés keretében a gondozási terv megvalósításához hozzájárulhatnak,
például dietetikusok, gyógytornászok vagy pszichológusok. A program egyik strukturális
sajátossága éppen az, hogy a hagyományosan orvoscentrikus alapellátási modellt részben
multidiszciplináris irányba mozdítja el.
A második fő költségcsoportot a diagnosztikai és terápiás tevékenységek alkotják. Ide tartoznak
a laborvizsgálatok, az eszközös diagnosztikai eljárások – például EKG vagy ABPM –, valamint a
rendszeres kontrollvizsgálatok. A NEAK által kialakított projektspecifikus B300 jelentési
struktúra lehetővé teszi, hogy ezek a tevékenységek egyértelműen azonosíthatók és nyomon
követhetők legyenek, ami a finanszírozási elszámolás és a későbbi auditálhatóság szempontjából
is kulcsfontosságú.
108
Harmadik elemként jelennek meg az infrastruktúrához és működéshez kapcsolódó ráfordítások.
Ezek közé tartozik az eszközhasználat, az informatikai rendszerek működtetése, az adatjelentési
kötelezettségek teljesítéséhez szükséges adminisztratív háttér, valamint a koordinációs feladatok
szervezési költségei. Bár ezek sok esetben nem közvetlenül egy-egy beteghez rendelhetők, a teljes
gondozási ciklus fenntartásához nélkülözhetetlenek.
Az egységköltség-képzés negyedik, módszertanilag különösen fontos komponense a gondozási
komplexitás figyelembevétele. Nem minden krónikus beteg gondozása azonos erőforrásigényű: a
betegség típusa, a multimorbiditás jelenléte, a szükséges beavatkozások száma, valamint a
kontrollok gyakorisága jelentős eltéréseket okozhatnak. A COPD, hypertonia, diabétesz és
kardiovaszkuláris programok eltérő gondozási struktúrái ezt a heterogenitást jól tükrözik. Ennek
megfelelően az egységköltség nem egy mechanikus átlagköltség, hanem olyan szakmailag validált
referenciaérték, amely a protokoll szerinti ellátás reálisan szükséges erőforrásigényét
reprezentálja.
Ebben az értelemben az egységköltség nem pusztán pénzügyi kategória, hanem a szakmai
minimumfeltételek finanszírozási leképezése. A KBMP-ben alkalmazott modell ezért egyszerre
szolgálja a finanszírozási egyszerűsítést, a szakmai standardizációt, az erőforrás-hatékonyság
javítását és a későbbi teljesítményalapú finanszírozási reformok módszertani előkészítését. Ez
különösen fontos abból a szempontból, hogy a pilot során szerzett tapasztalatok hosszabb távon
megalapozhatják a magyar alapellátási finanszírozási rendszer minőség- és folyamatalapú
továbbfejlesztését.
Az egységköltség meghatározása a krónikus betegségmenedzsment programban több egymásra
épülő módszertani lépésből áll, amelyek célja, hogy a finanszírozás alapját képező egységköltség
egyszerre legyen szakmailag megalapozott, pénzügyileg ellenőrizhető és jogilag auditálható. A
KBMP program megvalósítása során készült módszertani dokumentáció alapján az alkalmazott
számítási logika a CPR rendeletben rögzített „fair, equitable and verifiable” elvre épül, vagyis
olyan objektív információkra és historikus adatokra támaszkodik, amelyek ellenőrizhetőek és
reprodukálhatók.
A folyamat első lépése a bázisadatok és referenciaértékek meghatározása. Ennek során a
finanszírozási és ellátási rendszer historikus adatai kerülnek feldolgozásra, különösen a
járóbeteg-szakellátás pontfinanszírozási adatai, a teljesítménydíjak, fix díjak, valamint a
bértámogatási komponensek. A NEAK külön nyilatkozatban rögzítette azokat a 2023-as
finanszírozási alapadatokat, amelyekre a számítások épülnek, beleértve a járóbeteg-szakellátás
teljes éves pontszámát, a pont-forint értékeket és azok indexált korrekcióját is. Ez biztosítja, hogy
az egységköltség-képzés ne hipotetikus, hanem ténylegesen működő finanszírozási struktúrára
épüljön (bővebben lásd Hatástanulmány II. Fejezet 8. “A Programhoz kapcsolódó NEAK
finanszírozási háttérdokumentum és OKFŐ szakmai nyilatkozat elemzése” c. részében, illetve a
Mellékletek között).
.
A második lépés a gondozási folyamatok standardizálása. Ennek lényege, hogy minden
betegségcsoport – COPD, kardiovaszkuláris betegségek, hypertonia és diabétesz – esetében a
gondozási tervhez kapcsolódó beavatkozások köre és gyakorisága előre meghatározott,
109
szakmailag validált struktúrában kerüljön rögzítésre. Az OKFŐ főigazgató-helyettesi nyilatkozata
megerősíti, hogy ezek a gondozási tervek a hatályos egészségügyi szakmai irányelveken, az
Egészségügyi Szakmai Kollégium véleményén, valamint az EFOP-1.8.0-VEKOP program során
kidolgozott Krónikus Gondozási Programok Módszertani Kézikönyvén alapulnak. Ez biztosítja,
hogy a finanszírozási egység mögött minden esetben standardizált, szakmailag legitim ellátási
tartalom álljon. (bővebben lásd Hatástanulmány II. Fejezet 8. “A Programhoz kapcsolódó NEAK
finanszírozási háttérdokumentum és OKFŐ szakmai nyilatkozat elemzése” c. részében, illetve a
Mellékletek között).
A harmadik lépésben történik meg az egyes tevékenységek költség-hozzárendelése. Ennek során
minden, a gondozási terv részét képező vizsgálat, kontroll és szakmai beavatkozás költségértéket
kap. A módszertan itt részben a járóbeteg-szakellátás fee-for-service logikájára épít, vagyis a
jelenlegi OENO-alapú finanszírozási struktúrából vezeti le az egyes komponensek becsült értékét.
Ez a megközelítés lényegében egy bottom-up költségképzési logika, amely a komplex ellátási
folyamatot a komponensek aggregációján keresztül teszi számszerűsíthetővé.
A negyedik lépés az aggregáció, amely során az egyes tevékenységekre rendelt költségek
összevonásra kerülnek, és kialakul az adott betegségcsoportra jellemző teljes gondozási ciklus
finanszírozási értéke. Ez a modell nem egyes eseményeket, hanem a teljes lezárt gondozási tervet
tekinti elszámolási egységnek, ami alapvetően új logikát vezet be az alapellátás
finanszírozásában. A módszertani anyag szerint egy teljes gondozási folyamat nagyságrendileg
mintegy 40 000 forintos egységköltséget reprezentál, amely a teljes protokoll végigvitelére
vonatkozik.
Az utolsó szakasz a validáció és megfelelőségvizsgálat. Ennek célja annak biztosítása, hogy az így
képzett egységköltség megfeleljen az uniós egyszerűsített költségelszámolási szabályoknak,
összhangban legyen a hazai finanszírozási realitásokkal, és alkalmas legyen auditálásra. A
validáció része annak ellenőrzése is, hogy az alkalmazott referenciaértékek és költségösszetevők
arányban állnak-e a jelenlegi egészségügyi szolgáltatási költségekkel, valamint hogy a kialakított
finanszírozási egység ténylegesen képes-e lefedni a protokoll szerinti ellátás minimumfeltételeit.
Az egységköltség-alapú finanszírozás működési logikája lényegesen eltér a hagyományos input-
alapú rendszerektől. A modell alapvetően output-orientált: nem az egyes ráfordításokat téríti
meg külön-külön, hanem a teljesített és lezárt gondozási egységekhez kapcsolja a finanszírozást.
Ez átalakítja a szolgáltatói ösztönzőrendszert, mert a praxisok érdekeltté válnak a teljes
gondozási folyamat végrehajtásában, nem csupán egyes résztevékenységek dokumentálásában.
Ezzel párhuzamosan – bár az adatrögzítés részletesebb és strukturáltabb – az elszámolási logika
egyszerűsödik, mivel nincs szükség minden egyes költségelem külön igazolására.
A modell ugyanakkor részleges kockázatmegosztást is létrehoz a finanszírozó és a szolgáltató
között. Amennyiben a tényleges ráfordítás meghaladja az előre meghatározott egységköltséget, a
többletköltség a szolgáltatónál jelentkezik; amennyiben viszont az ellátás hatékonyabban
szervezhető meg, az ebből fakadó erőforrásnyereség a szolgáltatónál marad. Ez a logika a
hatékonyság javítását, a folyamatoptimalizálást és a protokollalapú működés erősítését ösztönzi,
ami a KBMP egyik legfontosabb strukturális innovációja.
110
Az egységköltség-alapú finanszírozási rendszer fenntartható és jogszerű működésének
alapfeltétele
a
megfelelő
kontrollmechanizmusok
kialakítása.
Az
egyszerűsített
költségelszámolási (SCO) modellek egyik legfontosabb sajátossága, hogy bár csökkentik az
adminisztratív terheket és egyszerűsítik a pénzügyi elszámolást, ezzel párhuzamosan magasabb
szintű adat- és folyamatkontrollt igényelnek. Az Európai Unió vonatkozó szabályozása –
különösen a CPR rendelet 53–54. cikke – egyértelműen rögzíti, hogy az ilyen típusú finanszírozási
modellek csak akkor alkalmazhatók, ha az elszámolási logika objektív, igazságos, ellenőrizhető és
auditálható.
A KBMP keretében ezt a kontrollfunkciót elsődlegesen a projektspecifikusan kialakított B300
jelentési rendszer biztosítja. A B300 jelentések lehetővé teszik az egyes gondozási tervekhez
kapcsolódó vizsgálatok, kontrollok és beavatkozások strukturált, egységes és visszakövethető
dokumentálását. Ez nemcsak a teljesítések mennyiségi nyomon követését teszi lehetővé, hanem
biztosítja annak ellenőrizhetőségét is, hogy a finanszírozott egység mögött ténylegesen
megvalósult-e a protokoll szerinti szakmai tevékenység.
A Nemzeti Fejlesztési Központ, Emberi Erőforrás, Közlekedési, Környezeti és
Energiahatékonysági Fejlesztési Programok Végrehajtásáért Felelős Főigazgatóság EFOP-
KEHOP-IKOP Beruházási Fejlesztések Zárási és Fenntartási Főosztálya által készített, “Az RRF-
8.1.1-25 azonosítójelű felhívásban objektív információk és historikus adatok alapján
megállapított egységköltség alapú elszámolási mód módszertani leírása” elnevezésű
dokumentum alapján, a B300 így nem csupán adatgyűjtési eszköz, hanem az output-alapú
finanszírozási modell egyik kulcsfontosságú kontrollpontja.
A második kontrollszintet a hibalisták és visszaigazoló listák rendszere képezi. Ezek célja az
adatrögzítési hibák, hiányosságok, duplikációk vagy logikai inkonzisztenciák kiszűrése még az
elszámolási folyamat korai szakaszában. Ez különösen fontos egy olyan finanszírozási modellben,
ahol a teljes ellátási ciklus egyetlen finanszírozási egységként jelenik meg, mivel egyetlen hibás
adatbevitel vagy hiányzó komponens a teljes gondozási egység elszámolhatóságát érintheti. Az
adatminőség biztosítása ezért nem csupán technikai kérdés, hanem közvetlen finanszírozási
relevanciával bír.
A harmadik kontrollréteg az audit- és ellenőrzési mechanizmusok rendszere, amely a
jogosulatlan elszámolások, a nem protokollszerű teljesítések, valamint a finanszírozási
visszaélések kiszűrését szolgálja. Ennek része lehet a dokumentációs audit, a mintavételes
szakmai ellenőrzés, valamint az elszámolási logikák utólagos felülvizsgálata. A módszertani
dokumentáció alapján ez azért különösen fontos, mert az egységköltség-modell a szolgáltatók
számára bizonyos fokú működési rugalmasságot biztosít, ugyanakkor ezt csak megfelelő kontroll
mellett lehet fenntartani.
A megfelelőség negyedik szintjét az európai uniós szabályoknak való megfelelés biztosítja. Mivel
a program finanszírozási logikája az RRF és a CPR rendeletek alapján kialakított SCO-modellre
épül, az alkalmazott egységköltségeknek minden esetben meg kell felelniük az uniós pénzügyi
szabályossági elveknek. Ez különösen fontos a későbbi pénzügyi korrekciók, szabálytalansági
eljárások és visszafizetési kötelezettségek elkerülése érdekében. A módszertani validáció ezért
nemcsak szakmai, hanem kifejezetten jogi és pénzügyi megfelelőségi funkciót is betölt.
111
Összességében ezek a kontrollmechanizmusok biztosítják, hogy az egyszerűsített finanszírozási
modell ne vezessen a pénzügyi kontroll elvesztéséhez, hanem éppen ellenkezőleg: a
hagyományos tételes elszámolásnál strukturáltabb, jobban nyomon követhető és auditálható
finanszírozási logikát hozzon létre. A KBMP-ben alkalmazott kontrollrendszer ezért a
finanszírozási innováció egyik legfontosabb stabilizáló eleme, amely hosszabb távon más
alapellátási programok finanszírozási modelljeinek kialakításában is mintaként szolgálhat.
6.3. Krónikus betegségek és az egészségügyi rendszer fenntarthatósága
A krónikus nem fertőző betegségek növekvő népegészségügyi terhe alapvetően befolyásolja az
egészségügyi ellátórendszer fenntarthatóságát. Ezen betegségek – mint cardiovascularis
betegség, diabetes mellitus, hypertonia és COPD – jellemzője a hosszú lefolyás, a rendszeres
monitorozás és kontrollok szükségessége, valamint a szövődmények megelőzésére irányuló
folyamatos gondozás. Ennek következtében a krónikus betegek ellátása egy tartós, koordinált és
adatvezérelt gondozási folyamat.
A fenntarthatóság szempontjából így a krónikus betegségek jelentős kihívást jelentenek az
egészségügyi rendszer számára. A nem megfelelően kontrollált állapotok, gyakori sürgősségi
ellátáshoz, kórházi felvételekhez, ismételt szakellátási vizitekhez és hosszabb távon magasabb
egészségügyi kiadásokhoz vezetnek. A strukturált alapellátási gondozás ugyanakkor lehetőséget
teremt a betegségek korai felismerésére, a rizikótényezők kezelésére, a terápiás adherencia
javítására és az állapotromlás megelőzésére, így mérsékelve a magasabb ellátási szintek
indokolatlan igénybevételét.
A Krónikus Betegségmenedzsment Program fenntarthatósági jelentősége abban áll, hogy az
alapellátást a reaktív, panaszvezérelt ellátási modelltől a proaktív, tervezett és visszamérhető
gondozás irányába mozdítja el. A program keretében alkalmazott protokoll alapú betegkövetés,
rendszeres kontrollvizsgálatok, egyéni gondozási tervek és betegedukációs elemek
hozzájárulnak a krónikus állapotok jobb kontrolljához. Ez hosszabb távon csökkentheti az akut
exacerbációk, a szövődmények és az elkerülhető hospitalizációk előfordulását.
A fenntarthatóság másik dimenziója a humánerőforrás-hatékonyság. A magyar alapellátásban
tapasztalható orvoshiány, a praxisok területi egyenlőtlenségei és a növekvő betegszám miatt
különösen fontossá válik a kompetencia alapú feladatmegosztás. A nemzetközi szakirodalom
alapján a kiterjesztett hatáskörű ápolók (APN) bevonása a krónikus betegmenedzsmentbe
javíthatja az ellátás folyamatosságát, növelheti a betegkövetés rendszerességét, valamint
tehermentesíti az orvosokat a rutinszerű monitorozási edukációs és koordinációs feladatok egy
részétől.
Az APN-ek szerepe különösen jelentős lehet a KBMP-ben, ahol a betegbevonás, az
állapotfelmérés, az életmódtanácsadás, az adherencia-támogatás és az utánkövetés rendszeres,
strukturált feladatokat jelent. Az APN-ek hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a krónikus betegek
gyakrabban és szervezettebben kerüljenek kapcsolatba az alapellátással, ai elősegíti a korai
állapotromlás felismerését és a szükséges beavatkozások időbeni meglétét. Emellett, az APN-ek
fontos szerepet tölthetnek be a betegedukációban, a betegség-önmenedzsment támogatásában és
a multidiszciplináris teamműködés koordinálásában.
112
A digitális egészségügyi megoldások szintén kulcsszerepet játszanak a fenntartható krónikus
gondozás kialakításában. Az elektronikus egészségügyi rendszerek, a telemedicina, a
távmonitorozás és az adatvezérelt döntéstámogatás lehetővé teszik a betegek állapotának
folyamatosabb nyomon követését, valamint az ellátási folyamatok hatékonyabb szervezését. A
KBMP-ben alkalmazott digitális dokumentáció és indikátorkövetés nemcsak a program
megvalósulásának értékelését támogatja, hanem hosszabb távon alapot teremthet a populációs
szintűegészségmenedzsment fejlesztéséhez is.
A krónikus betegségek fenntartható kezelése nemcsak szakmai és technológiai kérdés, hanem
finanszírozási és szervezeti kihívás is. A program hosszútávú működtetéséhez olyan
finanszírozási mechanizmusok szükségesek. amelyek ösztönzik a rendszeres betegkövetést, a
prevenciós tevékenységeket, a team-alapú munkavégzést és az eredményes gondozást. Ennek
keretében különösen indokolt az APN-ek és más szakdolgozók által végzett krónikus gondozási
feladatok finanszírozási elismerése, mivel ezek a tevékenységek közvetlenül hozzájárulnak a
program eredményességéhez és az egészségügyi rendszer tehermentesítéséhez.
Összességében a krónikus betegségek megfelelő alapellátási menedzsmentje az egészségügyi
rendszer fenntarthatóságának egyik kulcstényezője. A KBMP olyan szervezeti és szakmai keretet
biztosít, amely támogatja a proaktív betegkövetést, a kompetenciaalapú feladatmegosztást, az
APN-ek fokozott bevonását és a digitális eszközök alkalmazását. E tényezők együttesen
hozzájárulhatnak az ellátás minőségének javításához, az egészségügyi erőforrások hatékonyabb
felhasználásához, valamint a krónikus betegek hosszabb távú egészségi kimeneteleinek
kedvezőbb alakulásához.
7. A Programhoz kapcsolódó NEAK finanszírozási háttérdokumentum
és OKFŐ szakmai nyilatkozat elemzése
A Krónikus Betegségmenedzsment Program szakmai és finanszírozási megalapozottságának
értékelése során kiemelt jelentőséggel bírnak azok az intézményi nyilatkozatok és szakmai
dokumentumok, amelyek a program kialakításának módszertani és finanszírozási hátterét
támasztják alá. Ezek közül különösen fontos a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK)
Ellátási Főigazgató-helyettesének hivatalos nyilatkozata (M5.1. sz. Mellékletben olvasható),
amely az RRF-8.1.1-25 „Alapellátás fejlesztése” projekt keretében kidolgozott háziorvosi alapdíj-
számítás szakmai megalapozottságát részletezi.
7.1. NEAK finanszírozási hátterdokumentum
A dokumentum elsődleges jelentősége abban áll, hogy intézményi szinten validálja azt a
finanszírozási logikát, amelyre a KBMP egységköltség-alapú modellje épül. A nyilatkozat rögzíti,
hogy a számítás alapját a 2023. finanszírozási év országos járóbeteg-szakellátási
teljesítményadatai képezik, összesen 92,4 milliárd pont értékben, laboratóriumi és PCR-
tevékenységek nélkül. Ez a volumen olyan országos aggregált adatbázisra épül, amelyet a NEAK
saját teljesítményelszámolási rendszereiből rekonstruálni képes, ezáltal a számítás auditálható
és ellenőrizhető.
A nyilatkozat egyik legfontosabb eleme annak bemutatása, hogy a járóbeteg-szakellátási
teljesítménydíjak önmagukban nem tekinthetők teljes költségképző elemnek, mivel azok
113
tartalmazzák a degressziós mechanizmusok hatásait, valamint az egészségügyi dolgozók
bértámogatásának egy részét is. Ennek figyelembevételével a NEAK egy korrigált alapdíj-logikát
alkalmazott, amelyben az eredeti 1,98 Ft/pont alapdíj helyett a fix díjjal és bértámogatással
korrigált érték 3,75 Ft/pont, inflációs korrekcióval pedig 4,09 Ft/pont jelenértékre emelkedik. Ez
a korrekció különösen fontos, mert közelebb viszi a finanszírozási modellt a valós erőforrás-
felhasználási költségekhez.
A dokumentum emellett rámutat arra is, hogy a járóbeteg-szakellátás az összes gyógyító-
megelőző ellátási teljesítményfinanszírozáson belül mintegy 22%-os arányt képvisel. Ezen arány
alkalmazása kulcsszerepet játszott a bértámogatási komponens allokációjában, amely a KBMP
egységköltség-képzésének egyik közvetett alapja lett. Ez a megközelítés azért jelentős, mert
lehetővé teszi a háziorvosi programok finanszírozási súlyának makroszintű elhelyezését a teljes
egészségbiztosítási rendszerben.
A NEAK nyilatkozata alapján egyértelműen látható, hogy a KBMP finanszírozási modellje nem
önkényes becsléseken, hanem országos szintű teljesítményadatokon, fix díj komponenseken,
bérfinanszírozási arányokon és inflációs korrekciókon alapuló számításokon nyugszik. Ez
jelentős mértékben erősíti a program költséghatékonysági vizsgálatának és fenntarthatósági
elemzésének validitását.
Hatástanulmányi szempontból a dokumentum több szinten is releváns. Egyrészt közvetlenül
kapcsolódik a H4 (Mérhetőség és auditálhatóság) hipotézishez, mivel bemutatja az objektív,
adminisztratív adatokon alapuló teljesítmény-elszámolhatóság lehetőségét. Másrészt szoros
kapcsolatban áll a H11 (Finanszírozási fenntarthatóság) hipotézissel, mivel igazolja, hogy a
programhoz kapcsolódó többlettevékenységek finanszírozása egységköltség-logikával
strukturálható. Harmadrészt a H12 (Skálázhatóság és rendszerbe illeszthetőség) szempontjából
is meghatározó, hiszen az országos teljesítménybázisra épített költségmodell lehetőséget teremt
a program későbbi kiterjesztésének pénzügyi modellezésére.
Összességében a NEAK által kiadott nyilatkozat nem pusztán technikai háttérdokumentum,
hanem a KBMP egyik legfontosabb intézményi legitimációs forrása, amely biztosítja, hogy a
program szakmai és finanszírozási értékelése megfelelő adatbázison, transzparens
módszertanon és ellenőrizhető számítási logikán alapuljon.
7.2. OKFŐ szakmai nyilatkozat
Az OKFŐ részéről kiadott nyilatkozat alapján (M5.2. sz. Melléklteben olvasható), RRF-8.1.1-25
azonosítószámú, „Alapellátás fejlesztése” című projekten belül a Krónikus Betegségmenedzsment
programban a gondozási tervek, az elvégzendő szakmai tevékenységek köre és gyakorisága a
szakmai elvárásoknak megfelelően kerültek meghatározásra. A nyilatkozat tartalmazza továbbá,
hogy a szakmai elvárások a 18/2013.(III.5.) EMMI rendelet a vizsgálati és terápiás eljárási rendek
kidolgozásának, szerkesztésének, valamint az ezeket érintő szakmai egyeztetések lefolytatásának
egységes szabályairól szóló jogszabálynak megfelelően hatályban lévő, az adott területet érintő
egészségügyi szakmai irányelveken alapulnak, melyeket az Egészségügyi Szakmai Kollégium
illetékes tagozatai véleményeztek. Végezetül a dokumentum rögzíti, hogy a
betegségmenedzsment programok szakmai elvárásainak igazolását a szakmai szervezetek
véleménye, valamint az Egészségügyi ellátórendszer szakmai módszertani fejlesztése - EFOP-
1.8.0-VEKOP-17-2017-00001 projekt eredménytermékeként elkészült Krónikus Gondozási
Programok Módszertani Kézikönyve adja.
114
8. Az Európai Egészségügyi Adattér (EHDS) jelentősége, és
kapcsolódása az alapellátás fejlesztési folyamatokhoz
Az Európai Egészségügyi Adattérről (EHDS) szóló EU 2025/327 sz. rendeletet 2025. március 5-
én hirdettek ki az Európai Unió Hivatalos Lapjában; a rendelet 2025. március 26-án lépett
hatályba, és fokozatos alkalmazása 2027-től, illetve a fő működési kötelezettségek tekintetében
2029-től kezdődik. A szabályozás célja, hogy közös európai szabályokat, standardokat,
infrastruktúrákat és irányítási keretet teremtsen az elektronikus egészségügyi adatok elsődleges
és másodlagos felhasználásához. Az EHDS jelen Hatástanulmányba foglalásának időszerűségét az
is fokozza, hogy a magyar alapellátás fejlesztése időben egybeesik az EHDS végrehajtásának
előkészítési szakaszával. Az Európai Bizottság hivatalos ütemterve szerint 2027-re kell
megszületniük azoknak a kulcsfontosságú végrehajtási aktusoknak, amelyek a részletes
működési szabályokat meghatározzák, míg 2029-től az első prioritási adatkategóriák elsődleges
felhasználására és a legtöbb adatkategória másodlagos felhasználására vonatkozó szabályok már
alkalmazandóvá válnak. Ez azt jelenti, hogy a mostani hazai pilot programokból levonható
tanulságok közvetlenül hasznosíthatók lehetnek az EHDS-hez való későbbi nemzeti
alkalmazkodás során.
A jelen hatástanulmány szempontjából az EHDS nem önálló, a programtól független digitális
politika, hanem olyan szabályozási háttér, amely új megvilágításba helyezi a strukturált gondozás,
az adatminőség és a standardizált dokumentáció kérdését. Amennyiben a krónikus
betegségmenedzsment program képes egységesebb adatstruktúrát, követhetőbb betegutakat és
nagyobb összehasonlíthatóságot teremteni a praxisok között, úgy nemcsak az ellátás
szervezettségét javítja, hanem hozzájárul ahhoz is, hogy az alapellátásból származó adatok
alkalmasabbá váljanak a jövőbeni nemzeti és európai szintű egészségpolitikai elemzésekre. Ez a
kapcsolat különösen fontos egy olyan rendszerben, ahol a krónikus betegségek terhe magas, és a
szakpolitikai döntésekhez egyre inkább folyamat- és populációszintű evidenciák szükségesek.
Az Európai Egészségügyi Adattér egyik legfontosabb újítása, hogy intézményes keretet teremt az
egészségügyi adatok másodlagos felhasználására, vagyis arra, hogy az ellátás során keletkező
adatok ne kizárólag az egyes betegek közvetlen kezelését szolgálják, hanem kutatási,
egészségpolitikai, egészségügyi rendszerértékelési és innovációs célokra is felhasználhatók
legyenek. A nemzetközi szakirodalom szerint a másodlagos adatfelhasználás kulcsszerepet
játszik a bizonyítékalapú egészségpolitika kialakításában, mivel lehetővé teszi a valós ellátási
környezetből származó adatok (Real World Data – RWD) elemzését, valamint az ezekből
előállított valós életbeli evidenciák (Real World Evidence – RWE) felhasználását a döntéshozatal
során (Baltic et al., 2024; Scott et al., 2017).
A hagyományos egészségpolitikai döntések gyakran korlátozott mintaszámú klinikai vizsgálatok
vagy eseti felmérések eredményeire épülnek. Ezzel szemben a másodlagos adatfelhasználás
lehetővé teszi teljes populációk, hosszú időtávok és valós ellátási folyamatok vizsgálatát. Az így
keletkező információk hozzájárulhatnak az ellátási modellek hatékonyságának értékeléséhez, az
egészségügyi egyenlőtlenségek feltárásához, valamint a szakpolitikai beavatkozások tényleges
hatásainak méréséhez. Az EHDS szabályozási logikája is abból indul ki, hogy a magas minőségű
egészségügyi adatok nem csupán az ellátás működését támogatják, hanem stratégiai erőforrást
jelentenek az egészségügyi rendszerek fejlesztésében és irányításában (Saelaert et al., 2023; Pan,
2025). A másodlagos adatfelhasználás sikeres működésének ugyanakkor alapvető feltétele a
115
megfelelő adatirányítási (data governance) környezet kialakítása. A szakirodalom hangsúlyozza,
hogy az állampolgári bizalom, az átlátható adatkezelési szabályok, valamint a felhasználási célok
egyértelmű kommunikációja nélkül a másodlagos adatfelhasználás társadalmi elfogadottsága
korlátozott maradhat. Az egészségügyi adatok újrafelhasználásának értéke ezért nem kizárólag
technológiai vagy kutatási kérdés, hanem egyben társadalmi és etikai kihívás is. Az európai
tapasztalatok szerint azok a rendszerek működnek eredményesen, amelyek képesek egyszerre
biztosítani az adatvédelem magas szintjét, a tudományos hasznosíthatóságot és az állampolgárok
bizalmának fenntartását (Fahy és Williams, 2019; Nieminen et al., 2022; Saelaert et al., 2023).
A modern egészségügyi rendszerekben a másodlagos adatfelhasználás egyre inkább az
egészségügyi teljesítménymérés alapvető eszközévé válik. Az adminisztratív, klinikai és
népegészségügyi adatforrások összekapcsolása lehetővé teszi az ellátási folyamatok, a betegutak,
a költségek és az egészségi kimenetek együttes vizsgálatát. A kutatások szerint a rutinellátás
során keletkező adatok megfelelő elemzése jelentős mértékben javíthatja az egészségügyi
rendszerek működésének átláthatóságát, támogatja az erőforrások hatékonyabb felhasználását,
valamint elősegíti a minőségfejlesztési beavatkozások célzott tervezését (Scott et al., 2017;
Bochud, 2025; Cuesta-Vargas, 2026). Mindez különösen releváns a jelen hatástanulmány
szempontjából. A krónikus betegségmenedzsment programok működése során keletkező
strukturált adatok nem csupán az egyes betegek gondozását támogatják, hanem hosszabb távon
olyan adatvagyont is létrehozhatnak, amely alkalmas lehet a program eredményességének,
költséghatékonyságának és népegészségügyi hatásainak értékelésére. Ebben az értelemben a
program nem csupán ellátásszervezési innovációként, hanem a jövőbeni adatvezérelt
egészségpolitikai döntéshozatal egyik potenciális alapjaként is értelmezhető, összhangban az
EHDS által kijelölt európai fejlődési irányokkal.
Az Európai Egészségügyi Adattér megvalósításának egyik alapvető előfeltétele az
interoperabilitás biztosítása, vagyis annak képessége, hogy a különböző egészségügyi
információs rendszerek egységes módon tudjanak adatokat cserélni, értelmezni és feldolgozni.
Az interoperabilitás jelentősége túlmutat az informatikai rendszerek technikai összekapcsolásán:
közvetlen hatással van az egészségügyi szolgáltatások minőségére, az ellátási folyamatok
hatékonyságára, valamint az egészségügyi rendszer teljesítményének mérhetőségére is. A
nemzetközi szakirodalom szerint az interoperabilitás fejlettsége és az egészségügyi rendszerek
teljesítménye között szoros kapcsolat figyelhető meg, mivel a megfelelő adatáramlás támogatja a
döntéshozatalt, javítja az ellátás koordinációját és elősegíti a minőségfejlesztési folyamatokat
(Guédria et al., 2012).
Az egészségügyi rendszerek teljesítményének értékelése egyre inkább az adatok integrált
elemzésére épül. Ehhez azonban szükséges, hogy az ellátás különböző szintjein – az
alapellátásban, a járóbeteg-szakellátásban, a fekvőbeteg-ellátásban, valamint a finanszírozási és
népegészségügyi rendszerekben – keletkező adatok összekapcsolhatók és összehasonlíthatók
legyenek. Az interoperábilis rendszerek csökkentik az adatok többszöri rögzítésének
szükségességét, mérséklik az adminisztratív terheket, valamint javítják az adatok pontosságát és
felhasználhatóságát. A különböző adatforrások közötti automatikus kapcsolat lehetővé teszi a
betegutak teljesebb nyomon követését, ami különösen fontos a krónikus betegségek
menedzsmentjének értékelése során (Mahmudi, 2023). A teljesítménymérés szempontjából az
interoperabilitás hiánya jelentős korlátokat jelenthet. A töredezett adatarchitektúrák, az eltérő
adatstruktúrák és a nem egységes dokumentációs gyakorlatok megnehezítik az egészségügyi
folyamatok összehasonlítását és a szakpolitikai döntések megalapozását. A fejlődő országok
egészségügyi információs rendszereit vizsgáló elemzések arra mutatnak rá, hogy az
interoperabilitási problémák gyakran akadályozzák a teljesítménymutatók megbízható
116
előállítását és az egészségügyi reformok hatásainak értékelését (Poerwadi et al., 2025). Ennek
következtében a döntéshozók sok esetben nem rendelkeznek kellően átfogó képpel az
ellátórendszer tényleges működéséről. Az interoperabilitás megteremtése ugyanakkor nem
kizárólag technológiai kérdés. A szakirodalom hangsúlyozza, hogy a sikeres adatintegrációhoz
megfelelő szabályozási környezetre, egységes adatmodellekre, közösen elfogadott szabványokra
és intézményi együttműködésre is szükség van. Az eltérő adatformátumok, a szervezeti silók,
valamint a változásokkal szembeni intézményi ellenállás gyakran ugyanolyan jelentős akadályt
jelenthetnek, mint a technikai korlátok. Emellett az interoperabilitás bővülésével párhuzamosan
nő az adatbiztonsági és kiberbiztonsági kockázatok jelentősége is, amelyek megfelelő kezelése
nélkülözhetetlen a rendszerek iránti bizalom fenntartásához (Londoño-Puentes, 2024).
Az EHDS egyik legfontosabb célkitűzése éppen ezen akadályok fokozatos lebontása. A közös
európai szabványok, az egységes adatleírási modellek, valamint az interoperábilis adatcsere-
mechanizmusok kialakítása lehetővé teheti, hogy a tagállamok egészségügyi adatai ne csupán
technikailag legyenek összekapcsolhatók, hanem szakpolitikai és kutatási célból is
összehasonlíthatóvá váljanak. Ennek eredményeként az egészségügyi rendszer teljesítményének
értékelése egyre inkább valós, összehasonlítható és nagyméretű adatbázisokra épülhet, ami
jelentősen javíthatja a bizonyítékalapú döntéshozatal minőségét (Scuissiatto et al., 2017; dos
Santos és Donato, 2023).
A jelen hatástanulmány szempontjából az interoperabilitás különös jelentőséggel bír. A krónikus
betegségmenedzsment program egyik fontos célja a strukturált gondozási folyamatok kialakítása
és az egységes dokumentáció erősítése. Amennyiben ezek a fejlesztések hozzájárulnak az
alapellátási adatok nagyobb fokú standardizációjához és összehasonlíthatóságához, akkor
nemcsak a program eredményeinek értékelését segítik elő, hanem egyúttal támogatják az EHDS
által megkövetelt interoperábilis adatökoszisztéma kialakulását is. Ebben az értelemben a
program hatásai túlmutathatnak az ellátásszervezés közvetlen eredményein, és hozzájárulhatnak
a jövőbeli adatvezérelt egészségügyi rendszerfejlesztés alapjainak megteremtéséhez.
Az Európai Egészségügyi Adattér jelentősége ugyanakkor nem korlátozódik az adatmegosztás, az
interoperabilitás vagy a másodlagos adatfelhasználás technikai és szabályozási kérdéseire. Az
EHDS hosszabb távon alapvetően átalakíthatja a krónikus betegségek menedzsmentjének
módszertanát is, mivel lehetővé teszi az egészségügyi adatok nagyobb volumenű, strukturált és
valós idejű felhasználását az ellátás támogatásában. A nemzetközi szakirodalom szerint a
korszerű egészségügyi informatikai rendszerek, az elektronikus egészségügyi nyilvántartások és
az egészségügyi adatelemzési módszerek együttes alkalmazása hozzájárulhat ahhoz, hogy az
alapellátás a hagyományosan reaktív működés helyett egyre inkább proaktív, előrejelző és
személyre szabott ellátási modellé váljon (Alanazi et al., 2024).
A krónikus betegségek kezelésének egyik legnagyobb kihívása, hogy a betegek jelentős része csak
akkor kerül az ellátórendszer fókuszába, amikor állapota már romlani kezd vagy szövődmények
jelennek meg. Az adatalapú egészségügyi modellek ezzel szemben lehetővé teszik a kockázati
csoportok korábbi azonosítását, a veszélyeztetett betegek célzott nyomon követését, valamint a
beavatkozások időbeni megtervezését. Az egészségügyi adatok elemzésére épülő megközelítések
különösen a diabétesz, a magasvérnyomás-betegség, a szív-érrendszeri betegségek és más nagy
népegészségügyi jelentőségű krónikus állapotok esetében mutattak kedvező eredményeket
(Nasarullah et al., 2025). Az elektronikus egészségügyi nyilvántartások fejlett használata emellett
lehetőséget teremt arra is, hogy az ellátók folyamatosan nyomon kövessék a minőségi mutatókat
és a gondozási folyamatok eredményességét. A szakirodalom szerint a jól strukturált
elektronikus dokumentáció támogatja a krónikus betegek állapotának követését, segíti a
gondozási célok teljesülésének mérését, valamint hozzájárul az ellátási hiányosságok gyorsabb
117
felismeréséhez. Ezáltal nemcsak az egyéni betegellátás javulhat, hanem az egész praxis vagy akár
a teljes ellátórendszer teljesítménye is értékelhetőbbé válik.
Különösen fontos szerepet tölthetnek be az elektronikus klinikai döntéstámogató rendszerek,
amelyek az ellátás során rendelkezésre álló adatok alapján segítik az egészségügyi
szakembereket a megfelelő terápiás döntések meghozatalában. A kutatások szerint az ilyen
rendszerek javíthatják a krónikus betegségek gondozásának minőségét, növelhetik az irányelvek
követésének arányát, valamint hozzájárulhatnak a kezelési eredmények javulásához. A
diabéteszgondozás területén végzett vizsgálatok például azt mutatják, hogy a döntéstámogató
eszközök alkalmazása kedvezően befolyásolhatja a vércukorszint-kontrollt és az ellátási
folyamatok szervezettségét.
Mindezek alapján az EHDS hosszabb távon nem pusztán egy adatpolitikai vagy informatikai
kezdeményezésként értelmezhető, hanem olyan keretrendszerként, amely elősegítheti a
krónikus betegségek korszerű, adatvezérelt menedzsmentjének elterjedését az európai
egészségügyi rendszerekben. A jelen hatástanulmányban vizsgált alapellátási fejlesztések –
különösen a strukturált gondozási programok, a standardizált dokumentáció és a rendszeres
állapotkövetés – több ponton is összhangban állnak ezzel a fejlődési iránnyal. Ennek
következtében a program eredményei nemcsak a hazai alapellátás fejlesztése szempontjából
lehetnek relevánsak, hanem olyan gyakorlati tapasztalatokat is szolgáltathatnak, amelyek a
jövőbeni EHDS-alapú egészségügyi működés előkészítését és értékelését egyaránt támogathatják.
9. Orvosi döntéshozatal új dimenziói: mesterséges intelligencia az
alapellátásban
A mesterséges intelligencia az egészségügy jelenleg egyik leggyorsabban fejlődő technológiai
területe, amely fokozatosan egyre meghatározóbb szerepet tölt be a klinikai döntéshozatal
támogatásában, ezért szükséges annak lehetőségeit és korlátait egyaránt vizsgálni. Az alapellátás
egy különösen érzékeny területnek számít abban a tekintetben, hogy itt történik meg az
elsődleges betegtalálkozás, ahol szerepet kaphat a diagnosztikai döntéstámogatás, a
kockázatbecslés és a betegtriázs mesterséges intelligencia alapú döntéstámogatása. (Kueper et
al. 2020). Működésének alapját a nagy mennyiségű, strukturált egészségügyi adat jelenti, amelyek
nélkül a rendszerek teljesítménye korlátozott és amelyek nélkül az interoperabilitás és az AI
modellek tanítása nem lehetséges. Ez különösen felértékeli az olyan kezdeményezések
fontosságát, mint az Európai Egészségügyi Adattér, amely célja az egészségügyi adatok
egységességének és hozzáférhetőségének biztosítása (Li & Quinn 2024). Ezáltal az AI
alkalmazása nemcsak technológiai, hanem rendszerszintű átalakulást érintő kérdéssé válik az
alapellátásban.
A fentebb leírtak alapján ezen rendszerek integrálása nem csupán egy technológiai kihívást és
innovációt jelent, hanem komoly szervezeti, gazdasági és humán-erőforrás menedzsment
kérdéseket is egyszerre felvet. Az AI a szakirodalom alapján több ponton is integrálható az
alapellátásba, különösen diagnosztikai támogatásban, döntéstámogatásban és betegmonitorozás
formájában. Mindezek mellett jelentős szerepet kaphat az adminisztratív folyamatok
automatizálásában a jövőben, ami közvetlenül csökkentheti az orvosok terhelését.
A bevezetés sikeressége nem kizárólag az integrálandó új rendszer technikai teljesítményén
118
múlik, hanem azon is, hogy mennyire összeférhető a már meglévő szokások szerint működő
egészségügyi struktúrával. A különböző alkalmazási területek egymással szorosan
összefüggenek, és egy komplex, adatvezérelt ellátási modellt eredményeznek (Kueper et al. 2020,
Khosravi et al. 2024). Az ilyen adatvezérelt modell működésének alapfeltétele az interoperábilis
adat-infrastruktúra, amelyet az EHDS kezdeményezés is támogat. Mindez az alapellátás
működésének fokozatos átalakulásához vezethet.
Az alapellátás működésének alapvető kihívása a nagy betegforgalom és a humánerőforrás-hiány,
amely időnyomásos, rutinszerű döntéshozatali helyzeteket eredményez. Ilyen környezetben a
klinikai anamnézis felvétele és az elsődleges diagnosztikai döntések sok esetben nem teljes körű,
strukturált folyamat mentén történnek, ami növelheti a hibalehetőségek kockázatát. Ebben a
kontextusban a mesterséges intelligencia alkalmazása nem elsősorban az orvos helyettesítését
hivatott ellátni, hanem a mindennapi döntéshozatal támogatását és strukturálását célozza
(Kueper et al., 2020; Khosravi et al., 2024). Egy lehetséges jövőbeni modellben a döntéstámogatás
egy nagyméretű nyelvi modellen (LLM) alapulhat, amely validált szakmai tudásbázisokra,
nemzetközi irányelvekre és gyakorlatban alkalmazott hazai protokollokra épül. A rendszer nem
kész diagnózist állít majd fel, hanem segít végigvezetni egy klinikust egy strukturált gondolkodási
folyamaton, így döntéstámogató funkciót lát el. Felhívja a figyelmet a releváns tünetekre, a
kockázati tényezőkre és azokra az állapotokra, amelyeket mindenképpen ki kell zárni. Mindezek
mellett javaslatot tehet a további vizsgálatokra vagy ellátási lépésekre is. Az ilyen típusú
rendszerek már jelenleg is ígéretes eredményeket mutatnak a döntéshozatali támogatásban és a
guideline-alapú ellátás erősítésében (Gomez-Cabello et al., 2024).
A modell egyik legfontosabb elemét az fogja képezni, hogy a végső döntés továbbra is az
egészségügyi szakember kezében marad, ez az ún. „human-in-the-loop”, ami különösen fontos a
klinikai felelősség és döntéshozatal szempontjából. Ez biztosítja, hogy a felelősség egyértelműen
az emberi döntéshozónál maradjon. Tehát az AI ebben az értelemben nem dönt, hanem „javasol”
és „emlékeztet”, miközben az orvos vagy a képzett szakdolgozó mérlegeli az adott beteg egyedi
helyzetét. Ugyanakkor a rendszer lehetőséget teremthet majd arra is, hogy nyomon követhető
legyen, hogy a klinikus mennyiben követte az ajánlott irányelveket, illetve, ha eltért azoktól,
milyen szakmai indok alapján tette azt, így lehetőség nyílik a döntések utólagos auditálására is.
Ez a megközelítés összhangban van a jelenlegi etikai és szabályozási elvárásokkal, amelyek
hangsúlyozzák az emberi kontroll fontosságát (Staunton et al., 2024).
Ez nemcsak az egyes döntéseket támogatja, hanem hosszabb távon az egész rendszer
működésére is hatással lehet. Az ajánlások követésének dokumentálása lehetőséget teremthet
arra, hogy jobban megértsük, hol vannak visszatérő problémák vagy eltérések a gyakorlatban. Ez
közvetlenül befolyásolja a minőségbiztosítás fejlesztését, valamint csökkentheti a nem
standardizált döntésekből fakadó különbségeket az ellátásban (Kueper et al., 2020). Fontos
kihangsúlyozni ugyanakkor, hogy az ilyen rendszerek működésének az alapja a megfelelő
minőségű és hozzáférhető egészségügyi adat. Az adatok strukturáltsága és interoperabilitása a
kulcselem, különösen akkor, ha az AI-t szélesebb körben szeretnénk alkalmazni. Ebben a
tekintetben kiemelt szerepe lehet az Európai Egészségügyi Adattérnek (EHDS), amely célja az
egészségügyi adatok egységesebb, szabványosított és biztonságosabb hozzáférésének
biztosítása, ezáltal támogatva az AI-alapú megoldások fejlődését (Li & Quinn, 2024; Hussein et al.,
119
2025). Ez különösen fontos az AI-alapú rendszerek skálázhatóságának szempontjából.
Az egészségügyi adatok jelenlegi fragmentáltsága jelentős korlátot jelent az AI-alapú rendszerek
fejlődése szempontjából. Az EHDS egyik legfontosabb célja ennek a fragmentációnak a
csökkentése, amely lehetségessé teszi a nagy volumenű, standardizált adatkészletek kialakítását.
Ez közvetlenül hozzájárulhat az AI-modellek pontosabb működéséhez és szélesebb körű
alkalmazhatóságához. Ugyanakkor az adatmegosztás növekedése új adatvédelmi és etikai
kihívásokat is felvet, amelyek kezelése elengedhetetlen a rendszerek hosszú távú elfogadottsága
szempontjából. Az AI-alapú klinikai döntéstámogató rendszerek már jelenleg is léteznek és egyre
szélesebb körben kerülnek alkalmazásra, valamint bizonyítottan képesek javítani a diagnosztikai
pontosságot, optimalizálni a klinikai workflow-t és támogatni a betegközpontú ellátást a klinikai
kockázatok csökkentése mellett (Tun et al., 2025).
Összességében az AI alkalmazása az alapellátásban nem egy autonóm diagnosztikai rendszer
megjelenését jelenti, hanem egy olyan támogató eszközt, amely segíthet rendszerezni a
gondolkodást, csökkenti a hibák előfordulásának gyakoriságát, és átláthatóbbá teszi a
döntéshozatali folyamatot. Ebben a megközelítésben a technológia és az emberi szakértelem nem
egymást helyettesítik, hanem egymást kiegészítve eredményezhetik a biztonságosabb és
hatékonyabb betegellátást (Borkar et al., 2025). Ugyanakkor a teljes mértékben
protokollvezérelt, LLM-alapú, döntéskövetést és auditálást is integráló rendszerek még fejlesztés
alatt
állnak,
és
nem
képezik
a
rutinszerű
klinikai
gyakorlat
részét.
Ezek a rendszerek szélesebb körű elfogadásának egyik kulcsfeltétele a döntések átláthatósága és
értelmezhetősége, mivel a szakemberek bizalma nagymértékben függ attól, hogy a rendszer
milyen módon jut el az adott ajánláshoz. A szakirodalom kiemeli, hogy az úgynevezett Explainable
AI (XAI) megközelítések elengedhetetlenek a klinikai döntéstámogató rendszerek esetében,
mivel ezek biztosítják a döntések mögötti logika érthetőségét, növelik a felhasználói bizalmat,
emellett támogatják a felelős klinikai alkalmazást. Explainable AI nélkül ezek a rendszerek
klinikai környezetben nem alkalmazhatók megbízhatóan, mert a „black box” jellegű modellek
korlátozzák a klinikai alkalmazhatóságot, mivel a döntések mögötti logika nem minden esetben
értelmezhető, és a döntések átláthatósága kritikus a gyakorlati alkalmazásnál (Tjoa & Guan,
2021).
Az AI-alapú döntéstámogató rendszerek jövőbeni alkalmazása az alapellátásban nem pusztán
technológiai kérdés, hanem az adatkezelés, a szabályozás és a klinikai gyakorlat egyidejű és
összehangolt fejlődését igényli. Ez kritikus olyan klinikai környezetben, ahol a döntések
közvetlen hatással vannak a betegbiztonságra.
120
III. Az új protokollok bemutatása
1. Krónikus betegségmenedzsment (KBM)
1.1. A pilot krónikus betegségmenedzsment program részletes bemutatása
A krónikus betegségmenedzsment program (KBM) a magyarországi alapellátás egyik
legjelentősebb, pilot jellegű fejlesztési kezdeményezése, amely legalább 43 000 páciens
bevonását célozza. A program a népegészségügyi szempontból kiemelt krónikus, nem fertőző
betegségek (NCD-k) szervezett felismerésére, követésére és gondozására épül, különös
tekintettel a szív- és érrendszeri megbetegedésekre, a cukorbetegségre, a krónikus légúti
betegségekre és a hypertoniára.
A KBM fő célja, hogy erősítse a háziorvosok szerepét, bővítse a lakóhelyközeli szolgáltatásokat,
javítsa az egészségügyi ellátás minőségét, valamint csökkentse a szakellátás terheltségét. A
program 2025-ben indult, válaszként a magyar egészségügyi rendszer strukturális
gyengeségeire: a krónikus betegek töredezett ellátására, a prevenció hiányára, illetve az
alapellátás kapacitásproblémáira. A KBM a praxisközösségekre épít, és a NEAK által kidolgozott
részletes orvosszakmai protokollokra támaszkodik, amelyek az egységes, minőségbiztosított
munkafolyamat alapját képezik.
A protokollok meghatározzák a célzott szűrések, a kardiovaszkuláris és egyéb rizikók
felmérésének, az egyéni gondozási tervek kialakításának, a rendszeres utánkövetésnek, valamint
a szakellátásba való időben történő irányításnak a lépéseit. A KBM nem csupán a krónikus
betegek állapotromlásának lassítását célozza, hanem aktívan hozzájárul a népegészségügyi
mutatók javításához – például a szívhalálozás csökkentéséhez vagy a cukorbetegség
szövődményeinek visszaszorításához.
1.2. Strukturált, digitálisan támogatott háziorvosi munkarend
A KBM gyakorlati jelentősége abban rejlik, hogy a háziorvosi praxisok számára részletesen
kidolgozott, digitálisan támogatott, strukturált munkarendet kínál. Ez egységes adatgyűjtésen,
protokollalapú betegút-szervezésen és mérhető teljesítménymutatókon keresztül segíti a
krónikus betegek gondozását. A NEAK protokolljai konkrét szakmai lépéseket határoznak meg,
például:
kezdeti kockázatszűrés (pl. HbA1c-mérés cukorbetegeknél, LDL-kontroll szívbetegeknél),
egyéni gondozási tervek készítése, célértékek kijelölése,
negyedéves utánkövetések, a terápiahűség (adherencia) ellenőrzése,
a szövődmények korai felismerése, célzott szakellátási beutalások.
A program integrálja a meglévő digitális rendszereket, így a háziorvosok valós idejű adatokkal
dolgozhatnak, csökkentve a párhuzamos vizsgálatokat, erősítve a kapuőri funkciót és adatbázist
teremtve a későbbi népegészségügyi elemzések számára. A pilot fázisban részt vevő praxisok
oktatási modulokat, mentorálást és folyamatos visszajelzést kapnak, ami hosszú távon az
alapellátás szakmai minőségét emeli.
121
1.3. Közös szakmai logika és gondozási modell
A krónikus betegségmenedzsment programok szakmai tartalma egységes alapellátási logikára
épül, amely minden célcsoportban hasonló, strukturált lépésekből áll. Ennek fő elemei:
a célcsoportba tartozó betegek azonosítása, a gondozási szükségletek strukturált
felmérése,
az anamnézis, társbetegségek, életmódbeli tényezők és gyógyszeres anamnézis rögzítése,
fizikális, laboratóriumi és műszeres vizsgálatok elvégzése,
kardiovaszkuláris rizikóstátusz vagy betegségspecifikus súlyossági besorolás
meghatározása,
egyéni célértékek kijelölése, terápiás és gondozási terv kialakítása,
rendszeres utánkövetés és adherencia-követés,
a szakellátásba irányuló betegút strukturált megszervezése.
Bizonyos, minden betegre vonatkozó elemek teljesítését a NEAK kötelező jelleggel elvárja a
kötegelt finanszírozás teljesítéséhez (pl. meghatározott gyakoriságú vérnyomásnapló bekérése
hypertoniában), míg egyes preventív vagy edukációs elemek – mint dietetikai tanácsadás, ABPM
– a szakmai protokollban szerepelnek, de nem finanszírozási kritériumok.
1.4. Multidiszciplináris csapatmunka és betegút-szervezés
A gondozási folyamat megvalósítását a háziorvos mellett ápoló, BSc/MSc-ápoló, kiterjesztett
hatáskörű ápoló (APN), diabétesz edukátor, dietetikus, gyógytornász, mentálhigiénés szakember,
pszichológus, valamint szükség szerint szakellátók bevonása támogatja. A szakellátás irányába
történő betegút-szervezés kiemelt eszköze a strukturált, megfelelő adattartalommal ellátott
beutaló, amely biztosítja a szakellátás számára a döntéshez szükséges információkat, és csökkenti
az ellátás töredezettségét.
1.5. KBMP tananyagok, képzések
Az Alapellátás fejlesztése RRF-8.1.1-25-2025-00001 projektben a pályázati felhívás értelmében
az alapellátáshoz kapcsolódó képzések keretében egységes, strukturált tananyagok kerültek
kialakításra, amelyek támogatják a KBMP szakmai megvalósítását. A tananyagok célja, hogy
standardizálják a gondozási folyamatokat, csökkentsék a praxisok közötti variabilitást, és
elősegítsék a protokoll-alapú működés elterjedését.
A képzési tevékenységek a humánerőforrás fejlesztésén keresztül járulnak hozzá a program
sikeréhez a projekt részként. A különböző, térítésmentesen elvégezhető továbbképzések
képzések célcsoportja eltérő volt: részben a háziorvosok számára, részben szakdolgozóknak
terveztek tananyagot. A KBMP program részeként kötelező képzés, illetve az egyes eszközök
használatához előírt képzésen túl menedzsment ismereteket is hallgathattak az orvosok. A
képzések hatásmechanizmusa több szinten érvényesül. Egyéni szinten növeli az egészségügyi
dolgozók szakmai tudását és készségeit, különösen a krónikus betegségek strukturált gondozása
terén. Szervezeti szinten támogatja a feladatmegosztás és a team-alapú működés erősödését,
különösen a praxisközösségi együttműködések keretében. Rendszerszinten pedig hozzájárul az
ellátási folyamatok egységesítéséhez és a szolgáltatások minőségének javulásához.
A képzési és tananyagfejlesztési tevékenységek fontos célja volt az is, hogy – a praxisokban
dolgozó szakemberek olyan kompetenciákat sajátítsanak el, amelyek lehetővé teszik a krónikus
122
betegek strukturált és hatékony gondozását (például a betegedukáció és egészségfejlesztés, az
életmód-terápiás intervenciók, vagy a betegút-koordináció és multidiszciplináris együttműködés
területén).
A KBMP program keretében a 4 betegségcsoport gondozásához használt tananyagok egyaránt
hangsúlyozzák, hogy a strukturált edukáció és a beteg együttműködésének erősítése
kulcsfontosságú a hosszú távú terápiás eredmények szempontjából
2. Az egyes krónikus betegségmenedzsment programok
bemutatása
2.1. Krónikus kardiovaszkuláris betegségmenedzsment program (CVD)
A kardiovaszkuláris betegségek gyűjtőfogalom, amely magában foglalja a szív és az érrendszer
különböző megbetegedéseit, például a koszorúér-betegséget, a szívelégtelenséget, a perifériás
érbetegségeket és a stroke-ot.
Kialakulásuk hátterében leggyakrabban az érelmeszesedés (atherosclerosis) áll, amely során az
erek falában plakkok alakulnak ki, szűkítve az érpályát. A folyamatot számos rizikófaktor
befolyásolja, például dohányzás, magas vérnyomás, diabetes, magas koleszterinszint, elhízás és
mozgásszegény életmód.
A kardiovaszkuláris betegségekre sok esetben több betegség együttes jelenléte jellemző. A
betegek kezelése ezért komplex, és kifejezetten hosszú távú gondozást igényel. A prevenció
kiemelt jelentőségű, amely magában foglalja a rizikófaktorok csökkentését és a korai felismerést.
A kezelés célja a tünetek enyhítése, a betegség progressziójának lassítása és a súlyos események
megelőzése. Ehhez életmódbeli beavatkozások, gyógyszeres terápia és szükség esetén invazív
beavatkozások kombinációja szükséges.
A krónikus kardiovaszkuláris betegségmenedzsment program a szív-érrendszeri rizikóval élő
lakosság, az ismert atheroscleroticus, illetve ischemiás szívbetegek, valamint speciális krónikus
állapotok miatt veszélyeztetett egyének azonosítására, rizikójuk felmérésére és következetes
gondozására irányul. A program célja, hogy a gyakorló háziorvosok és munkatársaik gyakorlati
útmutatást kapjanak a tudatos, preventív munkaszervezéshez, valamint a betegek
szövődménymentes, illetve további szövődményektől mentes életéveinek növeléséhez.
A program célcsoportjai:
tünet- és panaszmentes egyének, akiknél a major kardiovaszkuláris rizikótényezők
szűrése szükséges,
krónikus kardiovaszkuláris betegség fennállását jelző, panaszos betegek,
már ismert krónikus kardiovaszkuláris előzménnyel élő betegek,
speciális kardiovaszkuláris rizikót jelentő krónikus állapotokkal élő betegek.
A program hangsúlyos eleme a 10 éves kardiovaszkuláris kockázatbecslés, a betegek megfelelő
kockázati csoportba sorolása, valamint a lipid-, vérnyomás- és vércukor-célértékek
meghatározása. A gondozási terv része:
családi és egyéni anamnézis, pszichoszociális háttér és gyógyszeres anamnézis felvétele,
beteg együttműködésének, önmenedzselésének és életmódbeli tényezők rögzítése,
123
teljeskörű fizikális és eszközös vizsgálatok: vérnyomásmérés, otthoni vérnyomásmérés
és ABPM értékelés, 12-elvezetéses EKG, SpO2-mérés, boka/kar index, neuropathia és
orthostaticus hypotonia vizsgálatok,
laboratóriumi vizsgálatok indikálása és értékelése,
protokoll szerinti kötelező és egyedi mérlegelés alapján történő beutalások és
konzíliumok.
A háziorvosi praxisok feladata nemcsak a kardiovaszkuláris rizikó felmérése, hanem a terápiás
célértékekhez igazított gondozási terv végrehajtása és folyamatos nyomon követése is.
2.2. COPD krónikus betegségmenedzsment program
A COPD krónikus, progresszív légúti betegség, amelyet a légutak tartós beszűkülése és a
légáramlás korlátozottsága jellemez. Leggyakoribb oka a dohányzás, de szerepet játszhatnak
környezeti és foglalkozási ártalmak is. A betegség fokozatosan alakul ki, és hosszú ideig enyhe
tünetekkel járhat.
A COPD fő tünetei közé tartozik a krónikus köhögés, a köpetürítés és a terhelésre jelentkező
légszomj. A betegség előrehaladtával a tünetek súlyosbodnak, és jelentősen rontják az
életminőséget. A COPD-t gyakran exacerbációk, azaz hirtelen állapotromlással járó epizódok
jellemzik, amelyek gyakran kórházi kezelést igényelnek.
A betegség jelentősége nemcsak az egyéni életminőség romlásában, hanem a magas egészségügyi
költségekben és a munkaképesség csökkenésében is megmutatkozik. A COPD gyakran társul más
krónikus betegségekkel, különösen kardiovaszkuláris betegségekkel.
A kezelés célja a tünetek enyhítése, a betegség progressziójának lassítása és az exacerbációk
megelőzése. Ennek alapja a dohányzás abbahagyása, a gyógyszeres kezelés (pl. inhalációs
készítmények), valamint a betegedukáció. A rendszeres kontroll és a beteg együttműködése
kulcsfontosságú a hosszú távú kimenetelek javításában.
A COPD krónikus betegségmenedzsment program a krónikus obstruktív tüdőbetegség korai
felismerését, a már diagnosztizált betegek strukturált gondozását, az exacerbációk
gyakoriságának és súlyosságának csökkentését, valamint a COPD miatti kórházi felvételek
mérséklését célozza. A program szakmai indokoltságát a COPD aluldiagnosztizáltsága,
alulkezeltsége, a gondozásban részt nem vevő betegek magas becsült száma, a betegség
progresszivitása és jelentős egészség-gazdaságtani terhe adja.
A gondozási programba újonnan diagnosztizált vagy már korábban igazolt COPD-ben szenvedő
páciensek vonhatók be. A krónikus gondozási terv részei:
anamnézis felvétele, családi anamnézis, kórelőzmény, társbetegségek és alkalmazott
terápiák rögzítése,
allergiák, gyógyszerérzékenység, gyógyszerintolerancia dokumentálása,
immunizációs státusz részletes felmérése (influenza, pneumococcus, Covid elleni
védőoltások, igazolt Covid fertőzés, postcovid tünetek, gondozás és rehabilitáció).
A COPD-gondozás szakmai tartalma magában foglalja:
életmódbeli tényezők standard felmérését (dohányzás, alkoholfogyasztás, testmozgás,
fizikális teljesítőképesség, étkezési szokások),
124
fizikális vizsgálatot (státusz rögzítése, auscultatio, légzési frekvencia, antropometriai
adatok),
a gondozási csoportba tartozás alapján 1–3 havonta végzett kontrollvizsgálatokat,
eszközös vizsgálatokat: pulzoximetria, nyugalmi és terhelési deszaturáció mérése,
vérnyomásmérés, spirometria vagy szűrőspirometria megfelelő jártasság mellett.
A program sajátos elemei közé tartozik az mMRC vagy CAT kérdőív alkalmazása, a GOLD-
besorolás rögzítése, a FEV1/FVC értékek dokumentálása, az exacerbatio-szám és -súlyosság
alapján történő csoportba sorolás, valamint az alvási apnoe felmérése OSAS kérdőívvel. A
gondozás része:
aktuális COPD-gyógyszerelés, inhalátorok, otthoni oxigénterápia és szakorvosi javaslat
rögzítése,
gyógyszerkiváltás és adherencia követése,
inhalációs technika rendszeres ellenőrzése, sikertelen technika esetén visszajelzés a
szakorvos felé.
A program célul tűzi ki az etiológiai faktorok csökkentését, a dohányzásról való leszokás
támogatását, valamint a légúti megbetegedések elleni immunizáció szorgalmazását.
2.3. Hypertonia krónikus betegségmenedzsment program
A hypertonia, vagyis a magasvérnyomás-betegség a leggyakoribb krónikus betegségek közé
tartozik, és az egyik legfontosabb kardiovaszkuláris rizikófaktor. A vérnyomás tartós emelkedése
hosszú távon károsítja az érfalakat, ami számos szerv működésére hatással van. A betegség
gyakran tünetmentes, ezért sok esetben csak szövődmények megjelenésekor kerül felismerésre.
A hypertonia jelentősége abban áll, hogy közvetlenül hozzájárul a szív-érrendszeri események –
például
szívinfarktus,
stroke
és
szívelégtelenség
–
kialakulásához.
Emellett
célszervkárosodásokat is okozhat, például vesebetegséget vagy látásromlást. A betegség
kialakulásában genetikai tényezők mellett életmódbeli faktorok is szerepet játszanak, mint a
túlzott sóbevitel, elhízás, stressz és fizikai inaktivitás.
A kezelés célja a vérnyomás normalizálása és a kockázatok csökkentése. Ennek alapja az
életmódváltás (pl. sóbevitel csökkentése, testsúlycsökkentés, rendszeres mozgás), amelyet
gyakran gyógyszeres kezelés egészít ki. A hypertonia kezelése során fontos a rendszeres
ellenőrzés és a beteg együttműködése, mivel a hosszú távú sikeresség nagymértékben függ a
terápia betartásától.
A hypertonia krónikus betegségmenedzsment program célja, hogy a hypertoniás betegek
esetében strukturált gondozási protokoll mentén, diagnosztikus és gondozási vizsgálatok
elvégzésével, megfelelő életmódi és háziorvosi kompetenciába tartozó gyógyszeres terápiával
sikerüljön elérni a terápiás célértékeket és csökkenteni a szövődményeket. A hypertonia a
kardiovaszkuláris halálozás egyik legjelentősebb rizikófaktora, a céltartományra történő kezelés
jelentős rizikócsökkenést eredményezhet.
A program magában foglalja:
szűrés során azonosított, tünetekkel jelentkező, illetve meglévő diagnózissal rendelkező
páciensek felülvizsgálatát és ellenőrzését,
minél több orvos–beteg találkozás során végzett vérnyomásmérést,
125
rizikófaktorok (elhízás, dohányzás, cukorbetegség, lipidanyagcsere-zavarok) fennállása
esetén legalább évenkénti rendszeres vérnyomásmérést.
A hypertonia gondozási program szakmai tartalma:
anamnézis, életmód, fizikális státusz, antropometriai adatok és laborvizsgálatok
strukturált felmérése,
labor: vérkép, éhomi vércukor, szükség esetén HbA1c, lipidparaméterek, májfunkció,
húgysav, ionok, TSH, vesefunkció, vizeletvizsgálat és albumin/kreatinin hányados,
műszeres vizsgálatok: EKG, hasi ultrahang, boka-kar index 65 év felett vagy magas
kardiovaszkuláris rizikó esetén, aorta-aneurizma szűrés 65 év feletti dohányos
betegeknél, nyaki erek vizsgálata magas rizikó esetén, szemészeti vizsgálat.
Bár a szakmai protokoll kockázat alapú, célzott vizsgálati terv összeállítását engedi, a
finanszírozás szempontjából teljes körű programteljesülés kritériuma például minden bevont
betegnél a nyaki és hasi ultrahang vizsgálat elvégzése.
A program a betegek gondozási szükségletei alapján különíti el:
alacsony rizikó státuszú,
magas rizikó státuszú, egyéb rizikófaktorokkal és/vagy célszervkárosodással rendelkező
betegeket.
A beteggel egyeztetett egyéni kezelési és gondozási terv elemei közé tartozik:
vérnyomás önellenőrzése,
nem gyógyszeres kezelés (diéta, fizikai aktivitás, életmódterv),
szükség esetén mentálhigiénés támogatás,
alkalmazott gyógyszerek megbeszélése,
szakorvosi konzíliumok szervezése,
kontrollvizsgálatok ütemezése.
Friss diagnózis esetén a kezelés beállításának időszakában gyakoribb kontroll szükséges, míg a
már kezelt hypertonia gondozása során háromhavonta történik az otthoni és rendelői
vérnyomásmérések ellenőrzése. Évente részletes fizikális vizsgálat, életmódfelmérés,
antropometriai vizsgálatok, EKG és szükség esetén további műszeres vizsgálatok szükségesek.
2.4. Diabétesz krónikus betegségmenedzsment program
A 2-es típusú diabetes mellitus krónikus anyagcsere-betegség, amelyet a vércukorszint tartós
emelkedése jellemez. Kialakulásának hátterében inzulinrezisztencia és relatív inzulinhiány áll,
amelyet genetikai hajlam és életmódbeli tényezők – elsősorban elhízás, mozgásszegény életmód
és helytelen táplálkozás – együttesen befolyásolnak. A betegség gyakran hosszú ideig
tünetmentes, ezért sok esetben későn kerül felismerésre.
A diabetes jelentősége elsősorban a szövődményeiben rejlik. A tartósan emelkedett
vércukorszint károsítja az ereket, ami két fő szövődménycsoporthoz vezet: mikrovaszkuláris
(retinopathia, nephropathia, neuropathia) és makrovaszkuláris (szív-érrendszeri betegségek,
stroke) eltérésekhez. Ezek a szövődmények jelentősen rontják az életminőséget, és növelik a
halálozást.
126
A betegség kezelése komplex megközelítést igényel. Az alapja az életmódváltás
(testsúlycsökkentés, diéta, fizikai aktivitás), amelyet szükség esetén gyógyszeres terápia egészít
ki. A gondozás célja a vércukorszint optimalizálása, valamint a szövődmények megelőzése és
korai felismerése. A diabetes gyakran társul más krónikus betegségekkel, például hypertoniával
és dyslipidaemiával, így a betegek kezelése sokszor komplex, több szakterület együttműködését
igényli.
A diabétesz krónikus betegségmenedzsment program a 2-es típusú cukorbetegségben szenvedő
páciensek strukturált gondozására irányul. Célja, hogy a bevont betegek esetében jól
meghatározott, strukturált gondozási protokoll mentén, diagnosztikus és gondozási vizsgálatok
elvégzésével, megfelelő életmódi és háziorvosi kompetenciába tartozó gyógyszeres terápiával
sikerüljön elérni, illetve megtartani az egyéni terápiás célértékeket.
A gondozási programba újonnan diagnosztizált vagy már korábban igazolt, 2-es típusú
cukorbetegségben szenvedő páciensek vonhatók be. A krónikus gondozási terv a családi
anamnézis felvételével indul, amely a cukorbetegség, szív-érrendszeri betegség és daganatos
betegség előfordulására terjed ki. Ezt követi:
a diabétesz időtartamának és típusának rögzítése,
társbetegségek dokumentálása (pl. cardiovascularis esemény, szívelégtelenség, krónikus
vesebetegség, hypertonia, dyslipidaemia, további komorbiditások).
A diabétesz program kiemelt eleme a microvascularis szövődmények felmérése:
diabeteses retinopathia, nephropathia és neuropathia diabetica fennállásának rögzítése,
retinopathia stádiumának meghatározása,
neuropathia típus szerinti (szenzoros, motoros, autonóm) dokumentálása.
A gyógyszeres anamnézis:
a jelenlegi antidiabetikus terápia,
korábban alkalmazott antidiabetikumok rögzítésére terjed ki.
Az életmódbeli tényezők körében:
étkezési szokások, fizikai aktivitás,
dohányzási szokások, csomagév meghatározás,
alkoholfogyasztás standard felmérése történik.
A teljeskörű fizikális vizsgálat része:
antropometriai adatok rögzítése,
láb megtekintése, erek fizikális vizsgálata,
boka/kar index vizsgálata,
EKG készítése és leletezése,
vérnyomásmérés, neuropathia vizsgálatok elvégzése.
A laboratóriumi vizsgálatok:
127
éhomi vércukor, HbA1c, lipidparaméterek, májfunkció, húgysav, ionok, teljes vérkép,
vesefunkció,
általános vizelet és üledék, albumin/kreatinin hányados.
A program tartalmazza a kardiovaszkuláris rizikó meghatározását SCORE2 és további score-ok
alkalmazásával, valamint az egyéni célértékek kijelölését testsúlyra, HbA1c-re, éhomi és étkezés
utáni vércukorra, vérnyomásra és lipidekre.
A terápiás terv a nem gyógyszeres és gyógyszeres kezelés elemeit egyaránt magában foglalja:
diéta, testsúlykontroll, rendszeres testmozgás, mentálhigiénés tanácsadás, dohányzásról
leszoktatás,
vércukor-, vérnyomás- és lipidkontrollt biztosító gyógyszeres terápia.
Szükség esetén strukturált beutaló alapján diabetológiai, szemészeti, kardiológiai, nefrológiai,
neurológiai, érsebészeti vagy angiológiai szakvizsgálat kérhető, biztosítva a komplex,
multidiszciplináris ellátást.
3. Változások a napi gyakorlatban
Az új krónikus betegségmenedzsment protokollok bevezetése az alapellátás napi működésében
alapvető, strukturális változásokat eredményezett, amelyek egyaránt érintik az ellátásszervezést,
az adminisztrációt és a szakmai tevékenységek végrehajtását. A legfontosabb változás, hogy az
ellátás epizodikus, panaszvezérelt működésből strukturált, protokollalapú gondozási folyamattá
alakul át. A háziorvosok tevékenysége a program keretében már nem kizárólag a beteg aktuális
panaszaira reagál, hanem előre definiált gondozási terv mentén történik, amely a beteg
állapotának folyamatos monitorozását és célzott intervenciókat ír elő.
A protokollok központi eleme a krónikus gondozási terv, amely tartalmazza a szükséges
diagnosztikai és gondozási lépéseket, meghatározza a kontrollvizsgálatok gyakoriságát, és rögzíti
az elvégzendő beavatkozások körét. Ez a megközelítés jelentősen növeli az adminisztrációs
terhelést, ugyanakkor egyben biztosítja az ellátási folyamatok átláthatóságát és nyomon
követhetőségét. Az adminisztráció nem öncélú, hanem a finanszírozás és az indikátoralapú
értékelés alapját képezi.
A napi gyakorlatban az egyik legjelentősebb változás a rendszeres, protokoll szerint előírt
mérések kötelezővé válása, a mérési és dokumentációs kötelezettségek teljesítése. Ezek
magukban
foglalják
többek
között
vérnyomásmérés,
vércukorszint-monitorozás,
laborvizsgálatok (pl. HbA1c, lipidprofil), valamint életmódbeli és rizikófaktorok rendszeres
értékelése. A protokollok egyértelműen meghatározzák ezen mérések gyakoriságát és
dokumentálásának módját, ami egységesíti a gondozási gyakorlatot a praxisok között.
A program egyik kulcseleme az indikátor-alapú teljesítményértékelés megerősítése. A korábbi
rendszerekkel szemben az indikátorok nem önálló ösztönzőként jelennek meg, hanem a
gondozási folyamatba integrált módon működnek. A mérhető indikátorok a gondozási folyamat
végrehajtását, a beteg állapotának alakulását, és az ellátás minőségét egyaránt tükrözik. Az
indikátorokhoz kapcsolódó adatgyűjtés a B300 jelentési rendszeren keresztül történik, amely
biztosítja az egységes adatstruktúrát és a finanszírozási elszámolás alapját.
128
A napi gyakorlat átalakulása nemcsak az orvosok munkáját érinti, hanem a praxisközösségek
működését is, szervezeti hatásokkal jár. A strukturált gondozás megvalósítása fokozza a team-
alapú munkavégzés jelentőségét, növeli a kiterjesztett hatáskörű szakdolgozók szerepét, és
átrendezi a feladatmegosztást az ellátásban. A gyakorlatban az ápolók kulcsszerepet töltenek be
ezen folyamatok végrehajtásában, különösen a szűrés, a monitorozás és a betegedukáció
területén.
Összességében a változások iránya egyértelmű: az alapellátás működése reaktív ellátásból
proaktív, adatvezérelt és strukturált gondozási rendszerré alakul.
4. Elszámolás menete a háziorvos felé
A KBM program keretében az elszámolás menete strukturált, több lépcsőből álló folyamat, amely
szorosan kapcsolódik a gondozási tevékenységek dokumentálásához és a jelentési rendszerhez.
Az elszámolás alapja a gondozási terv teljesítésének igazolása, amely a protokollban
meghatározott beavatkozások végrehajtásán alapul. A háziorvos által elvégzett tevékenységek
rögzítése a mindennapi gyakorlatban történik, és az adatok a NEAK felé történő jelentésekben
jelennek meg.
A folyamat fő lépései:
1. Beteg bevonása a programba
A beteg bevonása a meghatározott kritériumok alapján történik, amelyeket a protokollok
egységesen definiálnak (pl. diagnózis, rizikóprofil, gondozási szükséglet).
2. Gondozási terv létrehozása és végrehajtása
A háziorvos elkészíti a strukturált gondozási tervet, majd a protokoll szerinti ütemezésben
végrehajtja az abban szereplő beavatkozásokat.
3. Adatgyűjtés és jelentés
A végrehajtott tevékenységek rögzítése a háziorvos HIS rendszerében történik. Az elvégzett
tevékenységeket a betegforgalmi jelentésekben (B300-as tételes betegforgalmi jelentés), az előre
meghatározott stuktúrában és kódokkal továbbítják a NEAK felé. Ez biztosítja:
a tevékenységek nyomon követhetőségét,
a hibák kiszűrését (hibalisták),
valamint a visszaigazolási mechanizmusokat .
4. Teljesítés ellenőrzése és validáció
A NEAK rendszere a beérkező adatok alapján ellenőrzi a gondozási terv teljesítését, és
visszajelzést ad a szolgáltatók számára (pl. visszaigazoló listák).
129
5. A finanszírozási módszertana
A finanszírozás az egységköltség alapján, a teljesített gondozási tervek számának megfelelően
történik.
A rendszer egyik fontos eleme, hogy az elszámolás nem egyes beavatkozásokhoz, hanem a teljes
gondozási folyamat teljesítéséhez kötött, ami jelentős szemléletváltást jelent a korábbi
gyakorlathoz képest.
Kockázatok
és
működési
sajátosságok
Az új elszámolási rendszer bevezetése ugyanakkor kihívásokat is jelent:
növeli az adminisztrációs fegyelmet,
érzékeny az adatminőségre,
és erősen függ az informatikai rendszerek működésétől.
Ugyanakkor megfelelő működés esetén a rendszer biztosítja:
a finanszírozás átláthatóságát,
a teljesítmény és finanszírozás közötti közvetlen kapcsolatot,
valamint a program hatásainak objektív mérhetőségét.
5. Protokollok eddigi finomhangolása
A Krónikus Betegségmenedzsment Program pilot szakaszában több olyan változás és pontosítás
jelent meg, amelyek érdemben hozzájárulhattak a megvalósítás sikerességéhez. Ezek a
módosítások elsősorban a beteg beválogatás, a gondozási terv teljesítésének időzítése, a
vizsgálatok elszámolhatósága, valamint a jelentési és adminisztrációs szabályok területén
jelentek meg, és azt mutatják, hogy a finanszírozó a gyakorlati nehézségekre reagálva
rugalmasabban alakította a program kereteit.
A program során végrehajtott változtatások közös iránya az volt, hogy a kezdetben szigorúbb,
kevésbé rugalmas kereteket fokozatosan a valós ellátórendszeri működéshez igazították. Ez
különösen a betegbeválogatás, a teljesítési határidők, a vizsgálatok elszámolhatósága és az
adminisztratív követelmények területén figyelhető meg. Ezért szakmailag megalapozottan
állítható, hogy a finanszírozó rugalmassága a pilot egyik pozitív tapasztalataként emelhető ki. A
változtatások nem a program szakmai céljait gyengítették, hanem annak megvalósíthatóságát
javították, és éppen ez az adaptív működés tekinthető egy jól vezetett pilotprogram egyik
legfontosabb ismérvének.
5.1. A beteg beválasztás /betegbevonás kereteinek rugalmasabb kezelése
A program indulásakor a pilot alapértelmezett szervezési és finanszírozási modellje szerint
országosan 43 000 beteg bevonásával számoltak, praxisonként maximum 100 fővel.
A későbbi tájékoztatások és a gyakorlati alkalmazás azonban azt jelezték, hogy a 100 fő/praxis
nem minden esetben merev felső korlátként jelent meg, hanem inkább kiinduló finanszírozási és
130
szervezési alapként, amely mellett egyes praxisok nagyobb betegszám bevonására is lehetőséget
kaphattak.
Ez a módosítás azért fontos, mert jobban igazodik a praxisok tényleges méretéhez,
betegforgalmához és helyi kapacitásaihoz. Egy pilot programban különösen lényeges, hogy a
szabályozás ne mesterségesen korlátozza azokat a szolgáltatókat, amelyek képesek nagyobb
betegkör ellátására, mert ez növeli a program népegészségügyi hasznát, és pontosabb képet ad a
későbbi országos kiterjesztés lehetőségeiről. És számol az esetleg
5.2. A gondozási terv teljesítésének időbeli könnyítései
A kezdeti szakmai leírások alapján több olyan vizsgálat is volt, amelyet meghatározott
időközönként kellett ismételni, és a vizsgálatok között minimális, jellemzően 2–3 hónapos
intervallumot kellett biztosítani. Ezek az előírások a szakmai protokoll szempontjából logikusak
voltak, de a gyakorlatban sokszor nehezen voltak tarthatók az alapellátás és a szakellátás
leterheltsége miatt.
A finanszírozó több ponton könnyített ezen a rendszeren. A Gondozási Terv teljesítése
rugalmasabbá vált, az első félévre eső vizsgálatok egy része visszamenőleg is elszámolható lett,
és a szoros időzítési szabályokat a gyakorlatban életszerűbben kezdték értelmezni. Ez különösen
fontos volt olyan esetekben, amikor a beteg ugyan részt vett a szükséges vizsgálatokon, de azok
időpontja a szakrendelések kapacitáshiánya miatt nem pontosan a kezdetben elvárt időablakban
valósult meg.
A pilot szempontjából ez kifejezetten pozitív fejleményként értékelhető, mert azt mutatja, hogy a
finanszírozó nem kizárólag adminisztratív megfelelésként kezelte a programot, hanem
figyelembe vette az ellátórendszer valós működését is. Ez csökkentette annak veszélyét, hogy a
praxisok pusztán szervezési vagy kapacitási okok miatt essenek el a finanszírozástól.
5.3. A korábban elvégzett és a később megvalósuló vizsgálatok elfogadása
A program egyik legfontosabb gyakorlati könnyítése az volt, hogy bizonyos, már elvégzett
vizsgálatok visszamenőleg is beszámíthatóvá váltak a gondozási terv teljesítésébe. A szakmai
összefoglalók szerint az első félévre eső vizsgálatok elszámolhatóságának kiterjesztése
jelentősen megkönnyítette a program teljesítését. Emellett olyan értelmezés is megjelent, hogy
ha a vizsgálatot a beteg számára a program logikájába illeszkedően megszervezték, de a tényleges
időpont a túlterhelt szakellátás miatt későbbre esett, ezek az adatok szintén rögzíthetők
maradtak, és nem estek automatikusan ki a teljesítés köréből.
Ez a változtatás azért különösen jelentős, mert a pilot valós körülmények között zajlik, nem ideális
kapacitásviszonyok mellett. Ha egy új program csak akkor tekinthető teljesítettnek, ha minden
ellátási elem tökéletes időzítésben történik, akkor a bevezetés tapasztalata inkább a rendszer
szűk keresztmetszeteiről, mintsem a modell szakmai értékéről adna képet. A visszamenőleges
elfogadás és a későbbi időpontok rögzíthetősége ezért a pilot értékelhetőségét is javította.
5.4. Vizsgálati, jelentési és adminisztrációs szabályok pontosítása
A program megvalósítása során nemcsak szakmai, hanem adminisztratív és informatikai
pontosítások is történtek. A NEAK folyamatosan frissítette a négy betegségcsoport finanszírozási
131
szabályait, jelentési logikáját és a kapcsolódó adatstruktúráját. A későbbi pontosító
tájékoztatások és közlemények alapján pontosabbá vált, hogy mely gondozási elemekhez
kapcsolódik kötelező jelentés, mely vizsgálatok dátumát hogyan kell rögzíteni, és miként
kezelhetők a visszamenőleg beszámított vagy később megvalósulandó vizsgálatok.
Ezek a módosítások első látásra technikai jellegűek, de a program sikeressége szempontjából
meghatározók. A háziorvosi praxisok számára ugyanis nemcsak a szakmai feladat teljesítése
jelent kihívást, hanem annak dokumentálása és finanszírozható módon történő jelentése is. Az
adminisztratív szabályok pontosítása ezért csökkentheti a hibás jelentések számát, mérsékelheti
az elutasított elszámolásokat, és növelheti a program iránti bizalmat.
5.5. A praxisok bevonásának és a működési kereteknek a finomhangolása
A program indulásakor több gyakorlati kérdés is nyitott volt, például a belépési határidők, a
betegszám-keretek, valamint az olyan helyzetek kezelése, amikor egy praxis valamilyen
működési nehézség miatt nem tudta változatlan feltételekkel végig vinni a gondozási tervet. A
későbbi közlemények és szakmai hírek arra utalnak, hogy ezekben a kérdésekben is fokozatos
pontosítás és rugalmasabb gyakorlat alakult ki.
Ez a finomhangolás azért említhető pozitívumként, mert egy pilot program csak akkor alkalmas
a későbbi kiterjesztés megalapozására, ha nemcsak a szakmai protokollt teszteli, hanem azt is,
hogy a finanszírozás, az adminisztráció és az ellátórendszeri kapacitások mellett milyen
korrekciókra van szükség. A KBM esetében a finanszírozó több ponton hajlandó volt
alkalmazkodni a megvalósulás nehézségeihez, különösen ott, ahol a szakellátás terheltsége vagy
a helyi működési feltételek okoztak akadályt.
5.6. Képzési és támogató elemek konkretizálása
A programhoz kapcsolódó tájékoztatások szerint a pilotban részt vevő praxisok képzési,
mentorálási és szakmai támogató elemeket is kaptak. Ezek tartalma és szerepe pontosabbá vált,
különösen a protokollok gyakorlati alkalmazása, az informatikai adminisztráció és a gondozási
folyamat szervezése terén.
Ez azért lényeges, mert a program sikeressége nem kizárólag azon múlik, hogy létezik-e jó
szakmai protokoll, hanem azon is, hogy a résztvevő praxisok mennyire kapnak használható,
gyakorlati támogatást annak bevezetéséhez. A képzési és mentorálási elemek pontosítása ezért
szintén olyan módosulásnak tekinthető, amely növelhette a pilot megvalósíthatóságát és
elfogadottságát.
5.7. A Hatástanulmány lezárását követően várható finomhangolás
A program egyik lényeges korrekciós eleme lehet a jelen Hatástanulmány lezárását követően
(2026.06.30.) az egységköltség-módszertan módosítása, amely a programteljesítési logika
rugalmasabbá tételét szolgálhatja. A tervezett új szabályozás alapján a teljesítési kötelezettség
már nem valamennyi előírt egészségügyi beavatkozás maradéktalan végrehajtásához kötődne,
hanem minimális teljesítési küszöbértékekhez kapcsolódna. Ennek megfelelően a COPD esetén a
26 meghatározott beavatkozásból legalább 19 teljesítése lenne szükséges; a cardiovascularis
132
program esetén 31-ből legalább 24; a hypertonia esetén 29-ből legalább 22; a diabétesz esetén
szintén 29-ből legalább 22.
6. Az APN feladatai a betegút során
A Krónikus Betegségmenedzsment Program egyik legfontosabb szervezeti újítása a kompetencia
alapú feladatmegosztás erősítése, amely meghatározó szereplője a kiterjesztett hatáskörű ápoló
(APN). Az APN tevékenysége a betegút valamennyi szakaszában a gondozási folyamat
folyamatosságához, a betegbiztonság növeléséhez, valamint a háziorvosi praxis hatékony
működéséhez. Az APN feladata nem az orvosi kompetenciák átvétele, hanem azok kiegészítése, a
gondozási folyamat koordinációja és a betegközpontú ellátás támogatása.
6.1. Betegbevonás
A strukturált krónikus gondozás első lépése a megfelelő betegek azonosítása és bevonása a
programba. Ebben a folyamatban az APN aktív szerepet vállal a célpopuláció felkutatásában, a
gondozási kritériumoknak megfelelő betegek előszűrésében és a programban történő
meghívásban.
Feladatai közé tartozik a praxis informatikai rendszerében szereplő betegek áttekintése, a
gondozási indikációk alapján a kiválasztás előkészítése, valamint a betegek tájékoztatása a
program céljáról, várható előnyeiről és részvételi feltételeiről. Az APN ismerteti a gondozási
folyamat menetét, válaszol a felmerülő kérdésekre, elősegíti a beteg együttműködését és
motivációját.
A betegvonás során kiemelt fontosságú bizalmi kapcsolat kialakítása, amely meghatározó
tényezője a hosszú távú adherenciának és a sikeres krónikus gondozásnak.
6.2. Állapotfelmérés
A programba bevont beteg első vizsgálatát követően az APN részt vesz a strukturált
állapotfelmérés lebonyolításában. Ennek célja a beteg aktuális egészségi állapotának,
rizikótényezőinek és gondozási szükségleteinek részletes feltérképezése.
Az állapotfelmérés során az APN elvégzi vagy koordinálja többek között:
az antropometriai méréseket (testmagasság, testsúly, BMI, haskörfogat);
nyomás-, pulzus- és szükség szerint oxigénszaturáció-mérést;
életmódbeli és kardiovaszkuláris rizikófaktorok felmérését;
dohányzási, alkoholfogyasztási és fizikai aktivitási szokások értékelését;
táplálkozási állapot felmérését;
gyógyszerszedési szokások áttekintését;
a betegellátási képességének és egészségértésének felmérését.
Az összegyűjtött információk alapján a háziorvos és az APN közösen alakítják ki az egyéni
gondozási tervet, amely meghatározza a kontrollvizsgálatok ütemezését, a szükséges
beavatkozásokat és a beteggel közösen kitűzött terápiás célokat.
133
6.3. Betegoktatás és egészségfejlesztés
A krónikus betegségek sikeres kezelésének alapfeltétele a megfelelő betegismeret és aktív
együttműködés. Ennek kialakításában az APN kiemelt szerepet tölt be.
A betegedukáció során az APN részletes tájékoztatást nyújt:
az alapbetegség természetéről;
a várható szövődményekről;
a gyógyszeres kezelés jelentőségéről;
a gyógyszerszedés helyes módjáról;
a vérnyomás-, vércukor- vagy egyéb önellenőrzési módszerekről;
a megfelelő táplálkozásról;
a rendszeres fizikai aktivitás szerepéről;
a dohányzásról való leszokás lehetőségeiről;
az alkoholfogyasztásnak jelentőségéről.
Az oktatás célja nem csupán az információátadás, hanem a beteg egészségéért fejlesztése,
önmenedzselési képességének erősítése és a terápiás adherencia javítása. Az APN motivációs
interjútechnikák alkalmazása támogatja a viselkedésváltozást és a hosszú távú életmódváltást.
6.4. Utánkövetés
A krónikus gondozás egyik legfontosabb eleme a folyamatos betegkövetés. Az APN rendszeres
kapcsolatot tart fenn a beteggel, figyelemmel kíséri a gondozási teljesülését, ellenőrzi a
kontrollvizsgálatok időpontjait és szükség esetén felmerüli azok megszervezését.
Az utánkövetés során az APN:
ellenőrzi a gyógyszerszedés rendszerességét;
értékeli a laboreredményeket és mért paramétereket;
figyelemmel kíséri a terápiás célértékek alakulását;
azonosítja a romló állapot korai jeleit;
szükség esetén konzultációt a háziorvossal;
koordinálja a szakellátásba való beutalást;
támogatja a beteget a gondozási terv betartásában.
A rendszeres utánkövetés lehetővé teszi a korai beavatkozást, csökkentheti a szövődmények
kialakulását, valamint javíthatja a betegek életminőségét.
6.5.Telemonitorozás és digitális betegkövetés
A digitális egészségügyi megoldások fejlődésével a telemonitorozás egyre fontosabb szerepet tölt
be a krónikus betegségek gondozásában. Az APN kulcsszerepet vállalhat a távoli
betegmegfigyelés szervezésében és működtetésében.
Feladata lehet:
134
az otthoni fizetés- és vércukormérések nyomon követése;
digitális mérőeszközök használatának betanítása;
az elektronikus úton érkező adatok értékelésének előkészítése;
riasztási határértékek figyelemmel kísérése;
telefonos vagy online konzultáció biztosítása;
szükség esetén személyes vizsgálat kezdeményezése.
A telemonitorozás különösen előnyös a stabil állapotú krónikus betegek esetében, mivel javítja a
folyamatos ellátást, csökkentheti a szükségtelen személyes megjelenések számát, hogy lehetővé
tegye az állapotromlás korai felismerését.
6.6. Dokumentáció és minőségbiztosítás
A KBMP eredményes működésének alapja a pontos, naprakész és egységes dokumentáció. Az
APN aktívan részt vesz a gondozási események rögzítésében, az indikátorok követésében és a
minőségbiztosítási folyamatok támogatásában.
Feladatai közé tartozik:
az állapotfelmérések dokumentálása;
a gondozási terv végrehajtásának nyomon követése;
a kontrollvizsgálatok végrehajtásának rögzítése;
az oktatási tevékenységek dokumentálása;
a telemonitorozási adatok kezelése;
a gondozási indikátorok folyamatos követése;
az EESZT és a praxisinformatikai rendszerek adatainak naprakész vezetése.
A megfelelő ellátás a betegellátás biztonságát növeli, hanem lehetővé teszi a program
eredményességének mérését, az indikátorok és a folyamatos minőségfejlesztést is.
Az APN tehát a betegút teljes folyamatában meghatározó szerepet tölt be: részt vesz a betegek
bevonásában, az állapotfelmérésben, a betegedukációban, az utánkövetésben, a
telemonitorozásban és a dokumentációban. E tevékenységei révén biztosítja a gondozási
folyamat folyamatosságát, támogatja a háziorvos munkáját, erősíti a csapatalapú működést,
valamint támogatja a Krónikus Betegségmenedzsment Program szakmai eredményességéhez és
hosszú távú fenntarthatóságához. Ez a modell összhangban áll a nemzetközi alapellátási
fejlesztési irányokkal, amelyek a kompetenciaalapú feladatmegosztást és a multidiszciplináris
együttműködést tekintik a krónikus betegellátás egyik legfontosabb szervezési elvének.
135
IV. Módszertan
1. Módszertani design és értékelési keretrendszer
A jelen hatástanulmány módszertani megközelítése vegyes módszertanú (mixed-methods)
implementációértékelésre épül, amely a kvantitatív indikátoralapú elemzést kvalitatív
adatgyűjtési és értelmezési elemekkel egészíti ki. A megközelítés alkalmazását az indokolja, hogy
a krónikus betegségmenedzsment program (KBMP) egy komplex egészségügyi intervenció,
amelynek értékelése nem korlátozható kizárólag klinikai vagy adminisztratív kimenetek
mérésére, hanem szükségessé teszi a megvalósítási folyamatok, szervezeti működési
mechanizmusok, valamint az érintett szereplők tapasztalatainak vizsgálatát is.
A nemzetközi implementációs kutatások egyértelműen rámutatnak arra, hogy az egészségügyi
innovációk értékelésében a vegyes módszertan különösen alkalmas olyan komplex
környezetekben, ahol a rendelkezésre álló kvantitatív adatok korlátozottak vagy részlegesek,
ugyanakkor a beavatkozás működésének megértése kulcsfontosságú (Gowda et al., 2019; Seo,
2025). A kvalitatív és kvantitatív adatok integrációja lehetővé teszi az ún. trianguláció
alkalmazását, amely növeli az eredmények megbízhatóságát és értelmezhetőségét.
A jelen hatástanulmányban a kvantitatív elemzés alapját elsősorban a programteljesítéshez
kapcsolódó aggregált adatok képezik, különösen a teljesült gondozási tervek aránya, valamint az
ezekhez kapcsolódó operatív teljesítési mutatók. Tekintettel arra, hogy a részletes betegszintű
finanszírozási és klinikai adatállományokhoz való hozzáférés korlátozott, a vizsgálat elsődleges
hangsúlya nem a klasszikus outcome-alapú hatásbecslésen, hanem az implementációs sikeresség,
a működési adaptáció és a rendszerbe illeszkedés vizsgálatán van.
Ennek megfelelően a vizsgálat kvalitatív komponense kiemelt jelentőséggel bír. A háziorvosi,
fogorvosi és finanszírozói/interjúk, valamint a kérdőíves adatfelvétel célja a program gyakorlati
működésének feltárása, különös tekintettel az implementáció során megjelenő akadályokra,
facilitátorokra, szervezeti változásokra és a szakmai elfogadottság alakulására. A nemzetközi
szakirodalom szerint az ilyen típusú kvalitatív adatok különösen fontosak a programok
fenntarthatóságának, adaptálhatóságának és skálázhatóságának megítélésében (Paniagua-Avila
et al., 2024; Lewis et al., 2020).
A hatástanulmány értékelési keretrendszere három egymásra épülő szint mentén strukturálódik:
output szint, amely a program végrehajtásának közvetlen teljesítési mutatóit vizsgálja;
outcome szint, amely a működési, szervezeti és ellátásszervezési változásokat értékeli;
impact szint, amely a hosszabb távon várható rendszerhatások, fenntarthatósági
kérdések és jövőbeli skálázhatósági lehetőségek értelmezésére fókuszál.
Ez a többszintű értékelési logika részben illeszkedik a nemzetközi implementációs
keretrendszerekhez – különösen a RE-AIM és PRISM modellekhez –, ugyanakkor a jelen pilot
sajátosságaira adaptált formában kerül alkalmazásra (Mazevska, 2022; Paniagua-Avila et al.,
2024).
A jelen hatástanulmány tehát nem klasszikus klinikai hatásvizsgálatként, hanem komplex
implementációs és rendszerszintű értékelésként értelmezi a programot. Ennek célja annak
vizsgálata, hogy a KBMP milyen mértékben képes beépülni a hazai alapellátási működésbe,
milyen szervezeti változásokat generál, és milyen feltételek mellett lehet hosszabb távon
fenntartható és országosan skálázható. A dokumentum elsődlegesen ún. implementation-focused
136
mixed-method evaluation megközelítést alkalmaz, amely a KBMP bevezetésének megvalósulását,
működési integrációját és korai rendszerszintű hatásait vizsgálja. A hipotézisrendszer ennek
megfelelően az implementációs kimenetek (H1–H4), szervezeti és rendszerszintű
folyamatváltozások (H5–H8), valamint exploratív downstream hatások (H9–H12) mentén került
strukturálásra.
2. Adatforrások és adatgyűjtési módszerek
2.1. A Hatástanulmány adatforrásai és adatgyűjtési módszerei
A Hatástanulmány adatgyűjtési stratégiája a vegyes módszertani megközelítéshez igazodva több,
egymást kiegészítő adatforrás integrált felhasználására épül. A vizsgálat célja nem kizárólag a
program közvetlen teljesítési mutatóinak számszerű elemzése, hanem a működési
mechanizmusok, szervezeti adaptációk és gyakorlati implementációs tapasztalatok feltárása is. A
kvantitatív adatforrások elsődlegesen a program operatív megvalósításához kapcsolódó
aggregált teljesítési adatokból állnak. Ezek különösen a teljesült gondozási tervek számára,
arányára, valamint az egyes programokhoz kapcsolódó strukturált tevékenységek megvalósulási
mutatóira terjednek ki. A rendelkezésre álló adatállomány elsősorban az OKFŐ által biztosított
programmonitoring-adatokra épül.
A jelen vizsgálat keretében részletes betegszintű klinikai és finanszírozási adatbázisok teljes körű
hozzáférése korlátozott, így a kvantitatív elemzés elsősorban implementációs és teljesítési
indikátorok vizsgálatára fókuszál.
A kvalitatív adatgyűjtés három fő pillérre épül:
félig strukturált háziorvosi interjúk,
félig strukturált fogorvosi interjúk,
finanszírozói és szakpolitikai szereplőkkel készített szakértői interjúk.
Az interjúk célja a program bevezetésének gyakorlati tapasztalatainak feltárása, az
implementáció során jelentkező akadályok és támogató tényezők azonosítása, valamint a
működési adaptációk és szervezeti tanulási folyamatok megértése.
A félig strukturált interjúk elemzése során külön vizsgálati dimenzióként jelent meg a
praxisközösségi és krónikus betegségmenedzsment-folyamatokban résztvevő vevő szakdolgozói
kompetenciák, különösen a kiterjesztett hatáskörű ápolói (APN) szerepkör megítélése. Az
elemzés kitért arra, hogy az interjúalanyok hogyan értékelik a szakdolgozói feladatmegosztás
lehetőségeit, az APN-ek bevonásának várható előnyeit, az alkalmazás akadályait, valamint a
kompetenciahatárok és együttműködési formák kialakításának szükségességét.
A kvalitatív adatgyűjtést standardizált kérdőíves adatfelvétel egészíti ki, amely szélesebb körben
teszi lehetővé a programban részt vevő praxisok tapasztalatainak strukturált összegyűjtését. A
kérdőíves vizsgálat különösen alkalmas a működési mintázatok, percepciók, adminisztratív
terhelések és szakmai elfogadottság összehasonlítható vizsgálatára.
Az eltérő adatforrások integrációja triangulációs logika mentén történik. Ennek célja, hogy a
kvantitatív teljesítési adatok és a kvalitatív tapasztalati információk egymást kiegészítve
támasszák alá az egyes hipotézisek értékelését. A trianguláció különösen fontos olyan
implementációs környezetben, ahol a rutinszerűen rendelkezésre álló adminisztratív adatok
korlátozott részletességűek, ugyanakkor a működési folyamatok komplexitása magas.
137
2.2. Az adatelérhetőség mint vizsgálati dimenzió
A Hatástanulmány az adatelérhetőséget nem kizárólag technikai korlátként, hanem a program
megvalósításának és az adatvezérelt alapellátás érettségének egyik önálló vizsgálati
dimenziójaként kezeli. A központi kérdés ezért nem csupán az, hogy mely mutatók számíthatók
ki a jelen értékeléshez átadott, döntően aggregált állományokból, hanem az is, hogy az ellátási és
finanszírozási folyamatok során elméletileg milyen adatok keletkeznek, mely szereplőknél
jelennek meg, és ezek milyen feltételekkel kapcsolhatók össze.
Az elemzés ennek megfelelően két indikátorszintet különít el. Az elméleti indikátorkészlet beteg-
, praxis- és rendszer szintű folyamat-, kimeneti és hatásmutatókat tartalmaz; a ténylegesen
vizsgálható indikátorkészlet pedig azokat a mutatókat foglalja magában, amelyek a
Hatástanulmány számára rendelkezésre bocsátott aggregált teljesítményadatokból,
kérdőívekből és interjúkból megbízhatóan előállíthatók. A két szint közötti eltérés feltárása maga
is eredmény: megmutatja, hol elegendő a rutinadat a vezetői visszacsatoláshoz, és hol szükséges
jogszerű, célhoz kötött, pszeudonimizált összekapcsolás, egységes indikátorszótár vagy további
adatminőség-biztosítás.
Az adatgazdák közötti elméleti adatáramlás értelmezésekor a Hatástanulmány elkülöníti az
ellátás során keletkező klinikai dokumentációt, a finanszírozási célú NEAK-jelentéseket, az EESZT
jogszabályban meghatározott moduljaiba továbbított adatokat, valamint az ágazati és
programmonitoring célú adatállományokat. A finanszírozói interjú szerint a 76/2004. (VIII. 19.)
ESZCSM rendelet 2. mellékletéhez kapcsolódóan az OKFŐ részére rendszeres,
személyazonosításra közvetlenül nem alkalmas ágazati adatátadás történik. E megállapítás az
interjúalany intézményi tájékoztatását rögzíti; az egyes mezők tényleges hozzáférhetősége,
felhasználási jogalapja és összekapcsolhatósága minden konkrét elemzésnél külön vizsgálandó.
3. Vizsgálati időkeret és elemzési időablakok
A jelen Hatástanulmány vizsgálati időkeretének kialakítása a program sajátos implementációs és
működési dinamikájához igazodik. A krónikus betegségmenedzsment program (KBMP)
bevezetésének monitorozására és értékelésére létrehozott OKFŐ Minőségbiztosítási Monitoring
Munkacsoport elvégezte a hipotézisrendszer kialakítását, az indikátorkeret meghatározását, a
vizsgálati módszertan felépítését, valamint az adatgyűjtési és értékelési logika kidolgozását.
A Munkacsoport operatív működése – közel három hónapos előkészítő munkát követően – 2026
márciusának közepétől 2026 júniusának végéig tartó időszakot ölelte fel, míg a jelen
hatástanulmány véglegesítése 2026 júliusában történik meg. Ebből következően a vizsgálat nem
a teljes programciklus lezárását értékeli, hanem annak köztes, formatív implementációs
szakaszát vizsgálja. A kvantitatív elemzés három, egymásba ágyazott kumulatív állapotfelvételre
épül: a 2025. december 31-i, a 2026. április 30-i és a 2026. május 31-i adatállományra. A
legkorábbi időmetszet a program 2025. július 1-jei indulásától 2025 végéig tartó első hat hónap
felfutását, a második a következő négy hónap során bekövetkezett változásokat, a harmadik pedig
a 2026. április 30. és május 31. közötti egyhavi elmozdulást teszi vizsgálhatóvá. A legutolsó
adatvágás így a program indulásától számított tizenegy hónapos időszakot fedi le. Mivel az
állapotfelvételek kumulatívak, nem tekinthetők egymástól független mintáknak; az eltérő
hosszúságú megfigyelési időszakok változásai pedig közvetlenül, egységes időarányos
mutatóként nem hasonlíthatók össze. A vizsgálat továbbra is köztes értékelésnek minősül, mivel
nem terjed ki a projekt teljes megvalósítási és fenntartási időszakára, továbbá a gondozás
hosszabb távú klinikai és ellátórendszeri eredményeire.
138
A nemzetközi szakirodalom alapján a krónikus betegségmenedzsment programok értékelésében
az alkalmazott időkeretek jelentős variabilitást mutatnak. Rövidebb, 6 hónapos periódusok
gyakran alkalmasak a korai implementációs és működési változások mérésére, míg a hosszabb,
12 hónapos vagy annál hosszabb követési időszakok inkább a klinikai és ellátásszervezési
kimenetek mélyebb vizsgálatára alkalmasak („Getting CareFirst right”, 2022; Implementation
and Evaluation of Chronic Care Management Program, 2021). A szakirodalom hangsúlyozza, hogy
a korai értékelési szakaszokban az implementációs sikeresség, a szervezeti adaptáció és a
működési integráció vizsgálata önállóan is releváns és tudományosan megalapozott értékelési cél
lehet (Manca et al., 2014).
A jelen Hatástanulmány különös sajátossága, hogy a program a vizsgálati időszak lezárását
követően is folytatódik. A program meghosszabbítását részben az egyes praxisok számára
biztosított eszközbeszerzések időbeli kitolódása, részben pedig a szakmai protokollok és
finanszírozási mechanizmusok finomhangolása indokolja.
A vizsgálati időkeret kialakítása ennek megfelelően kettős logikát követ. Egyrészt a jelen
Hatástanulmány a program korai, intenzív implementációs periódusát elemzi, másrészt
figyelembe veszi, hogy a program szabályozási és működési környezete a vizsgálat időtartama
alatt is változó, adaptív rendszerként működik.
Ennek megfelelően a jelen értékelés elsődlegesen egy formatív, adaptív implementációs
értékelésnek tekinthető, amely a program korai működési stabilitását, integrációs képességét és
szervezeti beágyazódását vizsgálja, míg a hosszabb távú klinikai és finanszírozási hatások
értékelése további utánkövetési periódusokban válhat teljessé.
4. Hipotézisek operacionalizálása és indikátorrendszer
A jelen Hatástanulmány hipotézisrendszere a program működésének többdimenziós
értékelésére épül. A nemzetközi implementációs kutatások alapján a komplex egészségügyi
intervenciók értékelésének egyik alapvető feltétele, hogy az elméleti hipotézisek konkrét,
mérhető indikátorokhoz kapcsolódjanak, ezáltal lehetővé téve azok empirikus vizsgálatát (Cook
et al., 2012; Lewis et al., 2015). Az operacionalizálás során minden hipotézishez olyan indikátorok
kerültek hozzárendelésre, amelyek a program implementációs sikerességét, működési
adaptációját, szervezeti beágyazódását, valamint hosszabb távon várható rendszerhatásait
képesek mérni. A nemzetközi szakirodalom hangsúlyozza, hogy a krónikus
betegségmenedzsment programok értékelésében az indikátoroknak egyszerre kell tükrözniük a
folyamatminőséget, a szervezeti működést és az egészségügyi kimeneteket (Caylan et al., 2022;
Manca et al., 2014).
A jelen vizsgálat indikátorrendszere három fő logikai szint mentén épül fel:
implementációs indikátorok, amelyek a program bevezetésének és működési
integrációjának mértékét mérik;
szervezeti és működési indikátorok, amelyek a munkafolyamatok, betegutak és team-
alapú működés változásait vizsgálják;
exploratív kimeneti indikátorok, amelyek a hosszabb távú klinikai, finanszírozási és
rendszerhatások előjeleit azonosítják.
A hipotézisek operacionalizálása során minden hipotézishez három elem került meghatározásra:
a kapcsolódó mérési indikátor(ok),
139
az adatforrás(ok),
valamint az értékelési küszöbértékek (threshold values).
Az indikátorok kiválasztásánál elsődleges szempont volt a mérhetőség, az adat-hozzáférhetőség,
valamint a program működéséhez való közvetlen kapcsolódás.
A mérhetőség ugyanakkor nem szűkíti le az elméleti értékelési modellt. A korábban kidolgozott
indikátorkészlet alapján a Hatástanulmány minden hipotézisnél megkülönbözteti (1) az
optimális, beteg- és praxisszintű adatokkal vizsgálható indikátorokat, valamint (2) a jelen
adatátadási környezetben közvetlenül vagy triangulációval értékelhető indikátorokat. Az M3.6.
melléklet e két szintet, továbbá az elméleti adatgazdákat és a következő értékelési ciklus
adatigényét egységes mátrixban mutatja be.
Az implementációs hipotézisek (H1–H4) elsődlegesen a Proctor-féle implementation outcomes
framework logikájára épülnek (Proctor et al., 2011; Proctor et al., 2023), különösen az alábbi
dimenziók mentén:
acceptability (elfogadottság),
feasibility (megvalósíthatóság),
adoption (befogadás),
fidelity (protokollhűség),
sustainability (fenntarthatóság).
Ennek megfelelően:
H1 – Implementációs teljesülés
elsődleges indikátorai:
teljesült gondozási tervek aránya,
minimum teljesítési küszöbök elérése,
aktív programrésztvevő praxisok aránya.
Mérési logika: aggregált programteljesítési adatok.
Threshold:
≥75% magas teljesülés,
50–74% közepes teljesülés,
<50% alacsony teljesülés.
H2 – Protokollalapú működés erősödése
indikátorai:
strukturált gondozási elemek alkalmazása,
vizsgálati elemek dokumentáltsága,
protokollkomponensek teljesülési aránya.
Adatforrás: programmonitoring + interjúk.
H3 – Team-alapú működés erősödése
indikátorai:
multidiszciplináris együttműködés gyakorisága,
delegált feladatok aránya,
szakmai szereplők bevonásának mértéke.
Adatforrás: interjúk + kérdőívek.
H4 – Mérhetőség és auditálhatóság
140
indikátorai:
dokumentáció teljessége,
adatkonzisztencia,
visszakövethetőség.
Adatforrás: adminisztratív adatok + kvalitatív validáció.
A másodlagos hipotézisek (H5–H8) elsősorban szervezeti és működési változásokra fókuszálnak:
betegút-szervezettség,
heterogén működési mintázatok,
hozzáférési különbségek,
adminisztratív terhelés.
Ezek esetében a mérés túlnyomórészt kvalitatív indikátorokra és kérdőíves skálákra épül.
Az exploratív hipotézisek (H9–H12) esetében a vizsgálat célja nem teljes körű hatásigazolás,
hanem korai trendek, előjelek és potenciális rendszerhatások azonosítása. Ezekhez kapcsolódó
indikátorok különösen:
ellátásigénybevételi mintázatok,
klinikai monitorozási gyakoriság,
finanszírozási stabilitási percepciók,
skálázhatósági feltételek.
Az indikátorrendszer integrált logikája lehetővé teszi, hogy az eltérő adatforrásokból származó
információk trianguláció útján egymást erősítsék. Ez különösen fontos olyan környezetben, ahol
a részletes betegszintű adatok korlátozottan állnak rendelkezésre, ugyanakkor a program
működésének komplexitása magas.
Az operacionalizált hipotézisrendszer így biztosítja, hogy a hatástanulmány nem kizárólag leíró
elemzésként, hanem strukturált, mérhető és tudományosan reprodukálható értékelési
modellként működjön.
5. Gazdasági és erőforrás-hatékonysági elemzés
A jelen Hatástanulmány gazdasági értékelési komponense nem klasszikus költséghatékonysági
elemzésre (cost-effectiveness analysis, CEA) épül, hanem elsősorban gazdasági és erőforrás-
hatékonysági megközelítést alkalmaz. Ennek oka, hogy a program jelenlegi implementációs
szakaszában nem állnak rendelkezésre olyan teljes körű, hosszú távú klinikai és finanszírozási
adatok, amelyek lehetővé tennék standardizált költség-hatékonysági mutatók – például
költség/QALY vagy inkrementális költség-hatékonysági arányok (ICER) – számítását.
A nemzetközi implementációs kutatások alapján az ilyen típusú korai szakaszú
programértékelések esetében a cost-consequence analysis (CCA) tekinthető a leginkább
megfelelő gazdasági értékelési keretnek (Roberts et al., 2019). A CCA sajátossága, hogy nem
aggregálja az eltérő kimeneteket egyetlen összesített mutatóba, hanem a költségeket és
következményeket párhuzamosan, egymás mellett értelmezi. Ez különösen alkalmas olyan
komplex egészségügyi implementációs programok esetében, ahol a hatások többdimenziósak, és
rövid távon elsősorban szervezeti, működési és erőforrás-allokációs változások figyelhetők meg.
A jelen vizsgálat gazdasági értékelése három fő dimenzió mentén történik:
erőforrás-felhasználás elemzése,
141
munkaerő-hatékonyság vizsgálata,
adminisztratív és működési terhelések változásának elemzése.
Az erőforrás-felhasználás elemzése során a vizsgálat értékeli, hogy a program bevezetése milyen
mértékben igényel új humán, technikai és szervezeti erőforrásokat, valamint ezek hogyan
illeszkednek a meglévő alapellátási struktúrákba. Kiemelt szempont a programhoz kapcsolódó új
eszközök rendelkezésre állása, azok késedelmes beszerzésének hatása, valamint ezek
implementációs terhelése.
A munkaerő-hatékonyság vizsgálata különösen fontos a program team-alapú működési
logikájának értékelése során. A nemzetközi szakirodalom szerint a feladatok újraelosztása, a
multidiszciplináris munkamegosztás erősödése, valamint az egyes beavatkozások delegálása
jelentős hatással lehet az alapellátás produktív hatékonyságára (Roberts et al., 2019). A jelen
vizsgálat ennek megfelelően elemzi, hogy a KBMP milyen mértékben változtatja meg a praxisokon
belüli munkamegosztást, valamint hogy ez milyen hatással van a szakmai kapacitások
kihasználására.
Az adminisztratív és működési terhelések elemzése szintén a gazdasági értékelés részét képezi.
A program bevezetése kezdeti szakaszban többletadminisztrációval, új dokumentációs
kötelezettségekkel és tanulási görbével járhat, ugyanakkor hosszabb távon potenciálisan
standardizáltabb, kiszámíthatóbb és hatékonyabb működést eredményezhet („Implementation
and Evaluation of Chronic Care Management Program”, 2021).
A gazdasági értékelés során alkalmazott adatforrások elsősorban:
programteljesítési és finanszírozási aggregált adatok,
interjúk során feltárt praxisoldali erőforrás-terhelések,
kérdőíves percepciós adatok,
valamint a program működéséhez kapcsolódó szervezeti tapasztalatok.
A jelen gazdasági értékelés elsődleges célja nem a klasszikus költség-hatékonyság bizonyítása,
hanem annak feltárása, hogy a program milyen erőforrásigénnyel, működési terheléssel és
szervezeti adaptációval jár, valamint hogy ezek milyen feltételek mellett tekinthetők
fenntarthatónak és hosszabb távon skálázhatónak.
Érdemes utalni rá, hogy a KBMP esetleges meghosszabbítása esetén, a minimális teljesítési
küszöbök jelen Hatástanulmány lezárását követő bevezetése jelentősen befolyásolhatja a
praxisok gazdasági kockázatát, teljesítési hajlandóságát és finanszírozási biztonságát, amely a
program fenntarthatósági elemzésének egyik fontos tényezője.
6. Kvalitatív kutatási komponens és stakeholder-perspektívák
A Hatástanulmány módszertani felépítésének fontos eleme a kvalitatív kutatási komponens,
amely a kvantitatív és adminisztratív adatelemzések mellett lehetőséget biztosít a program
gyakorlati megvalósulásának, működési mechanizmusainak és szervezeti hatásainak mélyebb
megértésére. A nemzetközi implementation science szakirodalom hangsúlyozza, hogy komplex
egészségügyi intervenciók esetében a pusztán rutindatákon alapuló értékelés önmagában nem
elegendő, mivel számos implementációs tényező – például az elfogadottság, a megvalósíthatóság,
a szervezeti alkalmazkodás vagy a szereplők közötti együttműködés minősége – csak kvalitatív
142
módszerekkel tárható fel. A jelen Hatástanulmányban alkalmazott kvalitatív komponens célja
annak feltárása, hogy a krónikus betegségmenedzsment program bevezetése milyen hatással van
a mindennapi alapellátási gyakorlatra, hogyan érzékelik a programot az érintett szereplők,
valamint milyen akadályok, támogató tényezők és nem várt következmények jelennek meg a
megvalósítás során.
A kvalitatív adatgyűjtés több szereplői csoport bevonásával történik, annak érdekében, hogy a
program különböző működési szintjei és nézőpontjai integráltan értelmezhetők legyenek. A
bevont főbb stakeholder-csoportok:
háziorvosok és praxisdolgozók,
fogorvosi alapellátás szereplői,
finanszírozói és rendszerirányítási szereplők (különösen NEAK és OKFŐ),
Az adatfelvétel elsődlegesen félig strukturált interjúk, szakértői interjúk és strukturált kérdőíves
visszajelzések formájában valósul meg. A módszer lehetővé teszi, hogy az előzetesen
meghatározott hipotézisekhez kapcsolódó tématerületek célzottan vizsgálhatók legyenek,
miközben nyitott marad az induktív módon megjelenő új mintázatok, problémák és értelmezések
feltárására is.
A kvalitatív kutatási komponens különösen fontos szerepet játszik azon hipotézisek
értékelésében, amelyek korlátozottan operacionalizálhatók rutinszerű kvantitatív adatokkal.
Ilyenek különösen:
H2 – protokollalapú működés erősödése,
H3 – team-alapú együttműködés erősödése,
H5 – betegutak szervezettségének javulása,
H8 – adminisztratív és erőforrás-terhelés változása,
H12 – skálázhatóság és rendszerbe illeszthetőség.
E hipotézisek esetében a kvalitatív eredmények nem pusztán kiegészítő információként
szolgálnak, hanem önálló bizonyítéki szintet képviselnek az értékelési folyamatban. A kvalitatív
eredmények integrált módon kapcsolódnak a kvantitatív és adminisztratív adatokhoz a
trianguláció elvének megfelelően. Ennek célja az eredmények több forrásból történő validálása,
az esetleges torzítások csökkentése, valamint annak biztosítása, hogy a program hatásai ne
kizárólag teljesítménymutatók, hanem a működési valóság szintjén is értelmezhetők legyenek.
A fókuszcsoportos kutatás részletes módszertani leírását, a mintavételi logikát, az
interjúprotokollok, háziorvosi kérdőívmintát az M2-M3. számú mellékletek tartalmazák.
7. Az eredmények integrált értékelési rendszere
A jelen dokumentum eredményértékelési logikája a korábban meghatározott implementációs,
szervezeti és rendszerszintű hipotézisek strukturált vizsgálatára épül. Tekintettel arra, hogy a
program értékelése vegyes módszertani megközelítésben, korlátozott rutinszintű kvantitatív
adatok és hangsúlyos kvalitatív információk integrálásával történik, az eredmények értelmezése
többszintű, integrált keretrendszerben valósul meg.
143
A nemzetközi implementation science szakirodalom alapján a komplex egészségügyi
intervenciók értékelése során különösen fontos az eltérő evidenciatípusok – kvantitatív
teljesítménymutatók, kvalitatív tapasztalatok, szervezeti visszajelzések és rendszerhatások –
egymásra épülő értelmezése. Ennek megfelelően a jelen hatástanulmány három egymással
összekapcsolódó értékelési szintet alkalmaz:
output-szintű értékelés, amely a program közvetlen teljesítési mutatóit és végrehajtási
eredményeit vizsgálja;
outcome-szintű értékelés, amely a működési, szervezeti és ellátásszervezési változásokat
értelmezi;
impact-szintű értékelés, amely a hosszabb távon várható rendszerhatások,
fenntarthatósági és skálázhatósági következmények előjeleit elemzi.
A három értékelési szint egymásra épül, de eltérő evidenciabázissal működik. Míg az output-szint
elsősorban kvantitatív indikátorokra épül, addig az outcome-szint vegyes evidenciák
integrációján alapul, az impact-szint pedig elsősorban kvalitatív és exploratív jellegű értékelési
logikát követ. Ez a többszintű megközelítés lehetővé teszi, hogy a program értékelése ne kizárólag
rövid távú teljesítési adatokra épüljön, hanem a működési realitások, a szervezeti tanulási
folyamatok és a hosszabb távú rendszerintegráció szempontjai is megjelenjenek.
7.1. Programteljesítés értékelése / output szint
Az első értékelési szint a program közvetlen teljesülését vizsgálja. Ebben a dimenzióban nem azt
értékeljük, hogy a KBMP már rövid távon javított-e klinikai végpontokat, hanem azt, hogy a
program az előírt működési logika szerint ténylegesen megvalósult-e. A programteljesítés
értékelése a következő fő kérdésekre ad választ:
hány beteg került bevonásra a programba;
hány gondozási terv indult el;
ezek közül hány valósult meg teljes körűen;
milyen arányú volt a lemorzsolódás;
mennyire volt teljes és auditálható a dokumentáció;
a B300-kódok és kapcsolódó adatok alapján mennyire igazolható a teljesítés.
Ez a szint közvetlenül kapcsolódik a Hatástanulmány H1 – Implementációs teljesülés és H4 –
Mérhetőség és auditálhatóság hipotéziseihez. A H1 szempontjából a fő kérdés az, hogy a
gondozási terv, mint finanszírozási és szakmai alapegység megvalósítható-e a praxisok
mindennapi működésében. A H4 szempontjából pedig az értékelés arra irányul, hogy a teljesítés
objektíven mérhető, ellenőrizhető és auditálható-e adminisztratív adatok alapján.
A programteljesítés értékelése során kiemelt mutatók lehetnek:
teljesített gondozási tervek száma;
teljesített / elindított gondozási tervek aránya;
megszakított vagy folyamatban lévő gondozási tervek aránya;
hiányzó dokumentációk aránya;
144
B300-kódok konzisztenciája;
B300 és NEAK/EESZT/OENO adatok közötti egyezés;
adatminőségi hibák, inkonzisztens rekordok aránya.
A programteljesítés szintjén különösen fontos megkülönböztetni a formális teljesítést és a
tartalmi teljesülést. Formális teljesítésről akkor beszélhetünk, ha a gondozási tervhez kapcsolódó
adminisztratív dokumentáció és kódolás rendelkezésre áll. Tartalmi teljesülésről akkor, ha az
adminisztratív adat mögött tényleges gondozási folyamat, betegkövetés, kontroll, edukáció vagy
egyéb szakmai tevékenység is azonosítható. Ezért a programteljesítés értékelése nem
támaszkodhat kizárólag az elszámolási adatokra. A háziorvosi és NEAK interjúk kulcsszerepet
játszanak annak értelmezésében, hogy a „teljes körű gondozási terv” mit jelent a gyakorlatban,
hol húzódik a határ az adminisztratív megfelelés és a valós ellátási teljesülés között, illetve milyen
típusú adatminőségi vagy auditálhatósági kockázatok merülhetnek fel. A NEAK interjú is
kifejezetten arra kérdezett rá, hogy mi számít ellenőrizhető teljesítésnek, mely adatmezők
kritikusak, és hogyan lehet egyszerűsíteni a folyamatot az ellenőrizhetőség romlása nélkül.
A programkomponensek teljesülési mintázatainak bemutatása ebben a szakaszban kizárólag
deskriptív, volumetrikus és strukturális értelmezési keretben történik; ezek funkcionális,
szervezeti vagy eredményességi implikációinak elemzése a következő értékelési szinteken
valósul meg.
7.2. Működési adaptációk és implementációs mintázatok értékelése /
outcome szint
A második értékelési szint azt vizsgálja, hogy a program milyen működési változásokat idézett
elő az alapellátási praxisok mindennapi gyakorlatában. Ez az értékelési szint már túlmutat a
puszta teljesítési volumeneken, és arra fókuszál, hogy a krónikus betegségmenedzsment program
milyen mértékben képes strukturálni a gondozási folyamatokat, befolyásolni a munkaszervezést,
támogatni a protokollalapú működést, valamint átalakítani a praxisok belső működési logikáját.
Tekintettel arra, hogy a programhoz kapcsolódó részletes betegszintű beutalási, szakellátási és
teljes betegút-adatok a jelen vizsgálati szakaszban korlátozottan állnak rendelkezésre, a
működési hatások értékelése elsősorban az implementációs adaptációk, a gondozási terv-
végrehajtási mintázatok, valamint a praxisok percepcióinak elemzésére épül.
A működési adaptációk értékelése a következő fő dimenziókra terjed ki:
a gondozási folyamatok strukturáltsága;
a protokollalapú működés erősödése;
a gondozási terv-elemek teljesülési szerkezete;
a preventív és kontrolltevékenységek rendszeressége;
a team-alapú működés és feladatdelegáció alakulása;
az adminisztratív és erőforrás-terhelés változása;
a praxisok közötti működési heterogenitás;
a program gyakorlati használhatósága és fenntarthatósági percepciói.
145
Ez az értékelési szint különösen kapcsolódik a H2 – Protokollalapú működés erősödése, H3 –
Team-alapú ellátás erősödése, H5 – Gondozási folyamatok strukturálódása, H6 – Heterogén
működési mintázatok, valamint H8 – Adminisztratív és erőforrás-terhelés változása
hipotézisekhez.
A működési adaptációk értékelése során kiemelt jelentőségű annak vizsgálata, hogy a gondozási
terv egyes elemei milyen arányban teljesülnek, és ezekből milyen mintázatok rajzolódnak ki az
egyes betegségcsoportokban. A részleges teljesülések, illetve a gyakrabban vagy ritkábban
végrehajtott beavatkozások nem önmagukban pozitív vagy negatív indikátorok, hanem a
program gyakorlati működési realitásaira utalnak. Egyes elemek alacsonyabb teljesülése utalhat
kapacitáskorlátra, eszközhiányra, szakmai priorizációra vagy a protokoll gyakorlati
nehézségeire. A működési hatások értékelése ezért kifejezetten vegyes módszertani logikát
követ. Az aggregált programteljesítési adatok lehetővé teszik a strukturált végrehajtási
mintázatok kvantitatív elemzését, míg a kérdőíves vizsgálatok és a félig strukturált interjúk
feltárják a mögöttes működési mechanizmusokat, az implementációs akadályokat, a facilitáló
tényezőket és az adaptációs stratégiákat.
A háziorvosi és szakértői interjúk különösen fontosak annak megértésében, hogy:
a gondozási tervek végrehajtása mennyiben illeszthető a napi praxisműködésbe;
mely beavatkozási elemek tekinthetők reálisan teljesíthetőnek;
hogyan változik a munkamegosztás a praxisokon belül;
milyen adminisztratív terhelések keletkeznek;
és milyen tényezők befolyásolják a program hosszabb távú fenntarthatóságát.
A működési adaptációk mérésére javasolt indikátorok különösen:
teljesült gondozási terv-elemek aránya / gondozási terv;
betegségspecifikus teljesülési arányok;
gondozási terv-komplexitási index;
preventív aktivitási intenzitás;
protokoll-adherencia mintázatok;
szakdolgozói bevonási arány;
delegált tevékenységek aránya;
adminisztratív időterhelés;
programhasználhatósági kérdőívindex;
fenntarthatósági és skálázhatósági percepciós indexek.
Ebben a dimenzióban a kérdőíves vizsgálat kiemelt szerepet kap, mivel lehetővé teszi a működési
tapasztalatok szélesebb körű, strukturált kvantifikálását. A kérdőív blokkjai különösen a
használhatóság, gyakorlati alkalmazhatóság, adminisztratív terhelés, erőforrásigény, szakmai
elfogadottság, akadályok és jövőbeli fenntarthatóság területeire fókuszálnak.
A jelen outcome-szintű értékelés elsődleges célja ezért nem klasszikus klinikai eredményesség
vizsgálata, hanem annak feltárása, hogy a KBMP milyen működési mintázatokat hoz létre, milyen
146
adaptációs folyamatokat indít el, és milyen szervezeti feltételek mellett tekinthető hosszabb
távon stabilan működtethető modellnek.
7.3. Rendszerszintű hatások értékelése / impact szint
A harmadik értékelési szint a KBMP tágabb, potenciális rendszerszintű következményeinek
értelmezésére fókuszál. Itt már nem csupán a program működésének közvetlen eredményeiről
van szó, hanem arról, hogy a KBMP milyen mértékben járulhat hozzá az alapellátás stratégiai
szerepének erősítéséhez, az ellátórendszer hatékonyságához, a hozzáférés javításához, az
egészségügyi egyenlőtlenségek mérsékléséhez és a hosszú távú fenntarthatósághoz.
Ez a szint elsősorban a H7 – Hozzáférés és egyenlőtlenségek, H9 – Ellátórendszeri igénybevétel
alakulása, H10 – Klinikai és rizikófaktor-kimenetek, H11 – Finanszírozási fenntarthatóság,
valamint H12 – Skálázhatóság és rendszerbe illeszthetőség hipotézisekhez kapcsolódik.
A rendszerszintű hatások értékelésénél különösen fontos az óvatos értelmezés. A KBMP vizsgálati
időtávja rövid lehet ahhoz, hogy egyértelműen kimutatható legyen például a hospitalizációk,
sürgősségi megjelenések, mortalitás vagy súlyos szövődmények csökkenése.
Ezért ezen a szinten a Hatástanulmányban elsősorban:
korai jelzések,
proxy indikátorok,
trendek,
mechanizmusok,
és skálázhatósági feltételek
értékelése indokolt.
A rendszerszintű hatások értékelésének fő kérdései:
valószínűsíthető-e, hogy a program hosszabb távon erősítheti az alapellátás szerepét a
krónikus betegek gondozásában;
előrevetíthető-e, hogy a strukturáltabb gondozási folyamatok a jövőben hozzájárulhatnak
a szakellátási igénybevétel racionalizálásához;
azonosíthatók-e olyan működési mintázatok, amelyek a lakóhelyközeli ellátás
hozzáférhetőségének javulását támogathatják;
érzékelhetők-e olyan adaptációs különbségek, amelyek hosszabb távon hatással lehetnek
a területi vagy praxistípus szerinti egyenlőtlenségek alakulására;
milyen feltételek mellett tekinthető a jelenlegi finanszírozási modell hosszabb távon
fenntarthatónak;
rendelkezésre állnak-e, illetve milyen mértékben fejleszthetők a skálázáshoz szükséges
humánerőforrás-, informatikai és szervezeti feltételek.
A rendszerszintű hatások indikátorai lehetnek különösen:
a gondozási terv-teljesítések aggregált mintázatai;
a betegségspecifikus teljesítési arányok közötti különbségek;
a praxisok közötti teljesítési variabilitás;
147
a minimális teljesítési küszöbök elérési arányai;
a működési adaptációk kvalitatív mintázatai;
a fenntarthatósági percepciók;
a finanszírozási kockázatok és ösztönzők értelmezése;
az implementáció során azonosított humánerőforrás-, eszköz- és informatikai korlátok;
a skálázhatóság szakmai és szervezeti feltételei.
A rendszerszintű hatások értelmezésében kiemelt szerepe van a triangulációnak. Ha például az
adminisztratív adatok alapján a szakellátási események száma rövid távon nem csökken, de az
interjúk azt mutatják, hogy több korábban fel nem ismert beteg került ellátásba, akkor az
eredmény nem feltétlenül a program sikertelenségét jelzi, hanem a gondozási rendszer
aktiválódását. Ez a fajta értelmezés megfelel a komplex intervenciók process evaluation
logikájának, amely a kimenetek mellett a hatásmechanizmusokat és a kontextust is vizsgálja
(Moore et al., 2015).
7.4. Az értékelési szintek integrált összekapcsolása
A Hatástanulmány három értékelési szintje – output, outcome és impact – egymásra épülő,
ugyanakkor egymást kölcsönösen értelmező rendszerként működik. Az egyes szintek nem
elszigetelten kerülnek vizsgálatra, hanem integrált módon kapcsolódnak össze, lehetővé téve a
program működésének többdimenziós értelmezését.
Az output-szint elsődlegesen arra ad választ, hogy a program operatív szinten milyen mértékben
valósult meg. Itt a fő kérdés a végrehajtás tényleges volumene, a gondozási tervek teljesülési
aránya, valamint a program minimális teljesítési feltételeinek teljesülése. Ez a szint biztosítja az
implementáció alapvető mérhetőségét.
Az outcome-szint ennél mélyebb értelmezési réteget jelent. Itt már nem pusztán az a kérdés, hogy
a program végrehajtása megtörtént-e, hanem az, hogy ez milyen működési változásokat generált
a praxisokban. A gondozási tervek komponensszintű teljesülése, a protokollok gyakorlati
alkalmazása, a munkamegosztás változása, valamint az adminisztratív terhelés alakulása
együttesen adnak képet a működési adaptációkról.
Az impact-szint a program hosszabb távon várható rendszerszintű következményeit vizsgálja.
Tekintettel arra, hogy a jelen Hatástanulmány a program korai implementációs szakaszát
értékeli, ezen a szinten a hangsúly nem a teljes körű bizonyításon, hanem a valószínűsíthető
trendek, fenntarthatósági feltételek és skálázhatósági lehetőségek azonosításán van.
Az értékelési szintek összekapcsolása különösen fontos a program eredményeinek helyes
értelmezése szempontjából. A magas output-teljesítmény önmagában nem jelenti automatikusan
a működési sikerességet. Elképzelhető például, hogy a gondozási tervek formálisan magas
arányban teljesülnek, ugyanakkor a kvalitatív adatok alapján ezek jelentős része adminisztratív
jellegű vagy korlátozott gyakorlati beágyazódással valósul meg. Ugyanígy az alacsonyabb
teljesítési arány sem feltétlenül a program kudarcát jelenti, hanem utalhat a protokollok túlzott
komplexitására, az eszközellátottság hiányosságaira vagy a működési környezet adaptációs
nehézségeire.
148
A három értékelési szint közötti kapcsolat ezért nem lineáris, hanem értelmezési és validációs
kapcsolatként értelmezhető. Az output-adatok kijelölik a program működésének kvantitatív
kereteit, az outcome-elemzés feltárja a működési mechanizmusokat, míg az impact-szint ezek
alapján értelmezi a hosszabb távon várható rendszerhatásokat. Ez az integrált megközelítés
biztosítja, hogy a Hatástanulmány ne kizárólag teljesítési statisztikákra épüljön, hanem a program
működési valóságát, szervezeti adaptációit és jövőbeli rendszerintegrációs potenciálját is képes
legyen megragadni.
7.5. Hipotézisek minősítési rendszere
A Hatástanulmány végső értékelési logikája az egyes hipotézisek strukturált minősítésére épül. A
hipotézisek értékelése az előzetesen meghatározott operacionalizált indikátorok, az azokhoz
kapcsolódó küszöbértékek (threshold values), valamint a kvalitatív és kvantitatív evidenciák
triangulációja alapján történik.
Az egyes hipotézisek értékelése három kategória mentén történik:
a) Megerősített hipotézis
Ebben az esetben:
az előzetesen meghatározott indikátorok teljesülnek vagy meghaladják az elvárt
küszöbértékeket;
a
kvalitatív
eredmények
konzisztensen
alátámasztják
a
feltételezett
hatásmechanizmusokat;
az eltérő adatforrások között nincs lényegi ellentmondás.
Ez a kategória erős implementációs vagy működési bizonyítékot jelent.
b) Részlegesen megerősített hipotézis
Ebben az esetben:
az indikátorok csak részben teljesülnek;
a kvalitatív eredmények vegyes képet mutatnak;
az implementáció heterogenitása vagy a rövid vizsgálati időkeret miatt a teljes hatás még
nem stabilizálódott.
Ez a kategória arra utal, hogy a hipotézis irányultsága valószínűsíthető, de további vizsgálat
szükséges.
c) Nem igazolható / további vizsgálat szükséges
Ebben az esetben:
az indikátorok nem teljesülnek, vagy nem áll rendelkezésre elegendő adat;
a kvalitatív eredmények nem támasztják alá egyértelműen a hipotézist;
a rendelkezésre álló evidenciák alapján megbízható következtetés nem vonható le.
149
Ez a kategória nem tekinthető automatikusan a hipotézis cáfolatának, különösen a program korai
implementációs szakaszára tekintettel.
A minősítési rendszer célja, hogy az eltérő típusú eredmények összehasonlítható, transzparens
és reprodukálható módon kerüljenek értelmezésre. Ez különösen fontos a jelen program
esetében, ahol a rendelkezésre álló adatforrások heterogének, a program működése adaptív, és a
hosszabb távú hatások csak részben láthatók a jelen értékelési időszakban.
A hipotézisek végső minősítése során az értékelés hierarchikus logikát követ. Ennek megfelelően
az egyes értékelési szintek egymásra épülnek, és a magasabb szintű következtetések csak az
alacsonyabb szinteken igazolt eredmények alapján vonhatók le.
Ez azt jelenti, hogy:
az implementációs megfelelés (output-szint) képezi az elsődleges értékelési alapot;
a működési adaptációk és szervezeti változások (outcome-szint) csak akkor
értelmezhetők pozitív eredményként, ha az implementáció alapvető teljesülése
igazolható;
a rendszerszintű hatások és jövőbeli skálázhatósági következtetések (impact-szint) csak
akkor minősíthetők kedvezően, ha az alsóbb szinteken megfelelő teljesülés és működési
stabilitás mutatható ki.
Ennek megfelelően magasabb szintű pozitív értékelés nem adható abban az esetben, ha az
alacsonyabb értékelési szinten a program teljesülése vagy működési adaptációja nem igazolható.
Ez a hierarchikus értékelési logika biztosítja, hogy a programra vonatkozó következtetések
belsőleg konzisztensek, transzparensek és metodológiailag megalapozottak maradjanak.
150
V. Hatásvizsgálat – Az eredmények elemzése
1. Fókuszcsoportos adatok elemzése
1. Szakmai-egészségügyi hatások
1.1. Háziorvosi, fogorvosi és finanszírozói interjúk eredményeinek elemzése
A krónikus betegségmenedzsment program (KBMP) szakmai-egészségügyi hatásainak értékelése
során a jelen Hatástanulmány a IV. fejezetben bemutatott integrált értékelési keretrendszert
alkalmazza, amely az output, outcome és impact szintek együttes vizsgálatára, valamint kvalitatív
és kvantitatív adatforrások triangulációjára épül. Tekintettel arra, hogy a részletes betegszintű
adminisztratív adatállományokhoz való hozzáférés korlátozott volt, a szakmai hatások
értelmezésében kiemelt szerepet kaptak a háziorvosi, fogorvosi és finanszírozói interjúk,
amelyek lehetővé tették a program működési mechanizmusainak, helyi adaptációinak és
rendszerszintű következményeinek mélyebb feltárását.
Az interjúk alapján a program egyik legfontosabb szakmai eredménye a strukturált,
protokollalapú gondozási szemlélet megerősödése volt a KBMP-ben részt vevő praxisok esetén.
A megkérdezett háziorvosok egybehangzóan arról számoltak be, hogy a korábban eltérő
mértékben implicit szakmai rutinokra épülő krónikus gondozási gyakorlat helyét fokozatosan
egy explicit, standardizált, dokumentálható és reprodukálható ellátási logika kezdte átvenni.
Több válaszadó hangsúlyozta, hogy a program első alkalommal tette finanszírozott formában
ámogatottá egy adott krónikus betegcsoport teljes gondozási folyamatának egységes áttekintését
és strukturált végiggondolását. Különösen a fiatalabb vagy praxisukat az elmúlt években átvevő
háziorvosok emelték ki, hogy a protokollok segítették a szakmai prioritások rendszerezését,
valamint hozzájárultak ahhoz, hogy a gondozási tevékenységek teljes spektruma egyetlen
szakmai keretben jelenjen meg.
A strukturált gondozási logika bevezetése számos gyakorlati változást eredményezett a
mindennapi betegellátásban. Az interjúk alapján rendszeresebbé vált a vérnyomás- és
vércukornaplók vezetése és ellenőrzése, gyakoribbá vált a HbA1c monitorozása, valamint több
praxisban jelentősen nőtt az antropometriai mérések, rizikóbecslések és kontrollvizsgálatok
szerepe. Több háziorvos arról számolt be, hogy a program olyan vizsgálatok és ellenőrzések
elvégzését is ösztönözte, amelyek szakmailag korábban is indokoltak lettek volna, azonban a napi
működés idő- és kapacitáskorlátai miatt nem minden esetben valósultak meg megfelelő
rendszerességgel. A négy létrejött protokollt hiánypótlóként értékelték a megkérdezett
háziorvosok, a kapcsolódó oktatások minőségét magasnak, tartalmát relevánsak értékelték.
Az interjúk alapján a program közvetett szakmai hatásaként új diagnózisok és korábban fel nem
ismert társbetegségek azonosítása is megtörtént. Több praxis számolt be arról, hogy a kötelező
laboratóriumi, képalkotó vagy műszeres vizsgálatok révén olyan eltérések kerültek felismerésre,
amelyek a hagyományos gondozási gyakorlat keretei között várhatóan később vagy egyáltalán
nem kerültek volna diagnosztizálásra. A résztvevők említettek például korábban fel nem ismert
hasi ultrahang vizsgálat során felismerteltéréseket, , anyagcsere-eltéréseket és cardiovascularis
kockázati tényezőket is.
A betegek oldaláról az ismételt találkozások és a strukturált gondozási folyamatok a háziorvosi
szemszögből nézve sok esetben növelték az egészségtudatosságot és az önmenedzselési
készségeket. Több háziorvos kiemelte, hogy a rendszeres kontrollvizsgálatok, a naplóvezetés,
151
valamint a gyakrabban megvalósuló edukációs tevékenységek következtében a betegek jobban
megértették saját betegségük természetét és aktívabb szerepet vállaltak annak kezelésében.
Ugyanakkor ki kell emelni, hogy a szoros határidőkre több beteg negatívan reagált, tehernek,
fárasztónak élte meg. Háziorvosok kiemelték, hogy a betegek számára is időt kell hagyni a
betegségükkel járó teendők és protokollok megismerésé és azok betartatására, a túl szigorú vagy
gyakori feltételek erőltetése kontraproduktív eredményt hozhat, különösen a dolgozó
korosztályban. Több háziorvos kiemelte, hogy beteg oldali pozitív ösztönzők bevezetése
kívánatos lenne. Ugyanakkor egyes praxisok tapasztalatai szerint már rövid távon is megjelentek
kedvező életmódbeli változások, például testsúlycsökkenés vagy jobb együttműködés a
gyógyszeres kezelés során.
A program egyik legfontosabb szervezeti-szakmai következménye ugyanakkor a praxisok
többsége esetén a szakdolgozók protokoll alapú ellátásba történő bevonása és szerepkörük
jelentős bővülése volt. A kvalitatív interjúk alapján a KBMP működése gyakorlatilag
elképzelhetetlen lett volna aktív szakdolgozói részvétel nélkül, azonban volt példa olyan esetre
is, ahol a szakdolgozó a többletmunkát nem tudta vállalni, így a KBMP megvalósítás döntően
orvosi feladat maradt Az antropometriai mérések, a bokakarindex-vizsgálatok, az EKG-készítés,
a rizikóbecslések, a betegedukáció, valamint számos adminisztratív és betegút-szervezési feladat
sok esetben fokozatosan átkerült a praxisnővérek, szakápolók és egyes helyeken az emelt
kompetenciájú ápolók feladatkörébe. Több interjúalany hangsúlyozta, hogy a jól képzett
szakdolgozók képesek a prevenció és a betegmenedzsment jelentős részének átvételére rendelési
időn kívül elvégzett többlet feladatként, lehetővé téve, hogy az orvosok nagyobb arányban
koncentráljanak a komplexebb klinikai döntésekre.
Mindezek alapján a H3 hipotézisben megfogalmazott team-alapú működés részleges teljesülése
valószínűsíthető. Ugyanakkor az interjúk alapján ez a változás elsősorban a praxisokon belüli
munkamegosztásban jelent meg, míg a praxisközösségek közötti vagy a különböző szolgáltatók
közötti horizontális együttműködés erősödése kevésbé volt kimutatható.
A programmal kapcsolatban ugyanakkor számos szakmai kritika is megfogalmazódott. A
háziorvosok többsége egyetértett a protokollok alaplogikájával, ugyanakkor több kötelező elem
szakmai indokoltságát vitatta. Különösen gyakran merült fel a COPD protokollban szereplő
influenzaoltás kötelező teljesítési feltételként való megjelenése, valamint egyes
laborparaméterek – különösen a HbA1c és az albumin/kreatinin hányados – előírt gyakorisága.
Többen hangsúlyozták, hogy az egységes követelményrendszer nem veszi figyelembe a betegek
életkorát, kockázati profilját és klinikai sajátosságait. További fejlesztenő javaslatként hangzott
el, hogy a multimorbid betegek esetében csak egy programba volt lehetőség bevonni a betegeket.
További komoly szakmai kifogásként került kiemelésre, hogy a magán úton végzett vizsgálatok
elfogadására nem volt lehetőség, melyek azok állami ellátásban történő duplikációjára
ösztönözték a betegeket és orvosaikat. Ez mind az ellátórendszer, mind a beteg idejének
felesleges terhelését jelenti és jelentheti. Szintén visszatérő kritika volt a teljesítési időablakok
merevsége. Több interjúalany szerint a rendszer nem biztosított kellő rugalmasságot a valós
betegutakhoz való alkalmazkodáshoz, így például egy néhány nappal korábban elkészített
vérnyomásnapló vagy laboreredmény adminisztratív szempontból nem volt minden esetben
elszámolható. Emiatt több praxis egy folyamatos belépési lehetőségen alapuló, betegindítási
időponthoz kötött tizenkét hónapos gondozási ciklus kialakítását javasolta. További fejlesztési
javaslatként fogalmazódott meg további gyakori krónikus betegségekhez protokoll és program
igény, például mozgásszervi betegségek, gyakori endokrin betegségek kapcsán.
152
A program szakmai hatásait a fogorvosi interjúk egy további, eddig kevéssé integrált
perspektívával egészítették ki. A megkérdezett fogorvosok egybehangzóan hangsúlyozták a
szájüregi állapot és a krónikus nem fertőző betegségek közötti összefüggések jelentőségét,
különösen a diabetes mellitus, a kardiovaszkuláris betegségek és a gyulladásos folyamatok
esetében. Az interjúk alapján a fogorvosi alapellátás jelenleg jelentős, részben kiaknázatlan
prevenciós és korai felismerési potenciállal rendelkezik, amely hosszabb távon a krónikus
betegségmenedzsment programok természetes részévé válhat.
A fogorvosi interjúk ugyanakkor jelentős strukturális problémákat is feltártak. A finanszírozási
korlátok, a kapacitáshiány, a szakellátással való kommunikáció nehézségei, valamint a fogorvosi
és háziorvosi rendszerek közötti gyenge integráció egyaránt akadályozzák a multidiszciplináris
együttműködés kialakulását. Több válaszadó hangsúlyozta, hogy a fogorvosi alapellátás jövőbeli
szerepe csak megfelelő digitális infrastruktúra, interoperábilis adatkapcsolatok és kölcsönös
beutalási mechanizmusok mellett erősödhet meg.
A finanszírozói interjú eredményei nagymértékben megerősítették a szolgáltatói oldal
tapasztalatait. A NEAK álláspontja szerint a program legfontosabb szakmai eredménye nem egyes
klinikai mutatók rövid távú javulása, hanem a strukturált gondozási logika és az adatvezérelt
működés megalapozása. A finanszírozó hangsúlyozta, hogy a jelenlegi adatstruktúra elsősorban
a folyamatok és a dokumentált aktivitások követésére alkalmas, míg a klinikai egészségnyereség
megbízható értékelése csak hosszabb követési időszak és összekapcsolt adatforrások
alkalmazása mellett válhat lehetővé.
A jelen Hatástanulmány IV. fejezetben definiált hipotézisrendszer alapján a kvalitatív
eredmények elsősorban a H1 (implementációs teljesülés), H2 (protokollalapú működés
erősödése), H3 (team-alapú működés erősödése), H4 (mérhetőség és auditálhatóság), valamint
részben a H5 (betegutak szervezettségének javulása) hipotézisek részleges vagy jelentős
teljesülését támasztják alá. Ezzel szemben a H10 hipotézisben szereplő klinikai kimenetek és
egészségnyereségek jelenleg még elsősorban mechanizmus-alapú, plausibility szintű
következtetésekként értelmezhetők, amelyek megerősítéséhez hosszabb távú utánkövetésre,
kapcsolt adatbázisokra és dedikált hatásvizsgálati infrastruktúrára lesz szükség.
Összességében a kvalitatív eredmények alapján a KBMP nem egyszerűen új finanszírozási
elemként vagy adminisztratív programként értelmezhető, hanem olyan strukturális szakmai
innovációként, amely a magyar alapellátás működési logikájának fokozatos átalakulását indította
el a protokollalapú, adatvezérelt, multidiszciplináris és preventív szemléletű működés irányába.
1.2. Kérdőívek eredményeinek elemzése
A válaszadó háziorvosok visszajelzései alapján (lásd M6. sz. Melléklet: Kérdőív eredmények:
Krónikus Betegségmenedzsment Program értékelése háziorvosok körében) a program egyik
legerősebb szakmai hatása a gondozási folyamatok szisztematikusabbá válása. Az 1–5-ig terjedő
Likert-skálán a kitöltők magas pontszámokkal értékelték a strukturált gondozás javulását az
egyes betegségcsoportokban: diabétesznél 3,91-es átlag, hypertoniánál: 3,90-es átlag, COPD-nél
3,63-as átlag, míg a kardiovaszkuláris betegségek esetében 3,88-as átlag adódott.
A program egyik szintén kiemelkedően sikeres eleme a szakmai protokollok kidolgozottsága. A
válaszadók 4,01-es átlagpontszámmal (az ötfokú Likert-skálán) értékelték a protokollok
érthetőségét, és közel 80%-uk értett egyet azzal, hogy azok világosak. A program szerintük
emellett hatékonyan támogatja a szakmai célkitűzések követését: a célértékek meghatározását és
monitorozását 3,85-ös átlaggal értékelték a résztvevők.
153
A válaszadók szerint javult a szükséges vizsgálatok megvalósulási aránya (3,70), és a program
egyik további szakmai eredménye a preventív szemlélet erősítése, amelyet a kitöltők 3,98-as
átlagpontszámmal igazoltak vissza. Ezen belül is a visszajelzések alapján a program
kiemelkedően támogatja a szövődmények korai felismerését (4,14-es átlag), ami a teljes szakmai
blokk legmagasabb pontszáma.
Ugyanakkor a mindennapi praxisműködésbe való illeszthetőség már vegyesebb képet mutat
(3,27-es átlag). Illetve szakmai és etikai aggályként merült fel, hogy a rendszer nem fogadja el a
magánúton végzett vizsgálatok leleteit. A szabad szöveges visszajelzések szerint az orvosok ezt
igazságtalannak és szakmailag érthetetlennek tartják, hiszen a vizsgálat a beteg egészségét
szolgálja, a szabályozás mégis bünteti a praxist, ha nem az állami rendszerben történik meg a
vizsgálat, és így ismételt (vagy felesleges) vizsgálatra kényszeríti a rendszer.
A szöveges visszajelzésekben néhány szakmai protokolláris előírást az orvosok életszerűtlennek
vagy indokolatlannak tartanak, például a stabil betegek túl gyakori (2 havonta történő)
ellenőrzését vagy bizonyos vizsgálatok kötelező jellegét olyan csoportoknál, ahol az szakmailag
nem hoz plusz információt. Bizonyos esetekben flexibilitás alkalmazását javasolják hosszabb
távon.
A Hatástanulmány IV. fejezetben meghatározott implementációs értékelési keretrendszer alapján
a kérdőíves eredmények elsősorban a H1 és H2 hipotézisek teljesülését támasztják alá, mivel a
strukturált gondozási folyamatok és a protokollalapú működés egyértelmű erősödése figyelhető
meg. A H5 hipotézisben megfogalmazott preventív és monitorozási funkciók fejlődése szintén
jelentős támogatást kapott a válaszadók részéről, különösen a korai szövődményfelismerés és a
szükséges vizsgálatok megvalósulási arányának növekedése révén. Ugyanakkor a H8
hipotézisben szereplő implementációs terhek szintén megerősítést nyertek, mivel a
praxisműködésbe történő integrálhatóság és a protokollok gyakorlati alkalmazhatósága több
ponton korlátozottnak bizonyult. Az eredmények összességében arra utalnak, hogy a KBMP rövid
távon elsősorban output- és outcome-szinten produkált mérhető eredményeket, míg az
egészségnyereség és mortalitási előnyök jelenleg még elsősorban plausibility-alapon
értelmezhetők, összhangban a IV. fejezetben bemutatott implementációs értékelési modellel.
2. Finanszírozási-gazdasági hatások
2.1. Háziorvosi, fogorvosi és finanszírozói interjúk eredményeinek elemzése
A Krónikus Betegségmenedzsment Program finanszírozási és gazdasági hatásainak értékelése
során a jelen Hatástanulmány a IV. fejezetben meghatározott implementációs értékelési
keretrendszert alkalmazza, amely megkülönbözteti az output, outcome és impact szinteken
jelentkező változásokat, valamint figyelembe veszi a rövid távon közvetlenül mérhető pénzügyi
következményeket és a hosszabb távon várható rendszerszintű gazdasági hatásokat is. A
program viszonylag rövid működési időszaka, valamint a betegszintű egészségbiztosítási adatok
korlátozott rendelkezésre állása miatt a gazdasági hatások jelentős része jelenleg elsősorban
kvalitatív és plausibility-alapú értékelés formájában vizsgálható.
A háziorvosi interjúk alapján a program egyik legfontosabb finanszírozási sajátossága az volt,
hogy a korábbi alapellátási finanszírozási struktúrához képest közvetlen kapcsolatot teremtett a
strukturált gondozási tevékenységek és a finanszírozási ösztönzők között. A résztvevők többsége
hangsúlyozta, hogy a hagyományos kapitációs rendszer alapvetően nem ösztönözte a komplex
krónikus betegmenedzsmentet, mivel a többletmunkával járó prevenciós, edukációs,
betegmenedzsment és monitorozási tevékenységek jelentős része korábban nem jelent meg
elkülönült finanszírozási elemként. A KBMP ezzel szemben első alkalommal biztosított olyan
forrást, amely kifejezetten a strukturált gondozási folyamatokhoz kapcsolódott.
154
Az interjúk alapján ugyanakkor a többletfinanszírozás megítélése nem volt egyértelműen pozitív.
A válaszadók jelentős része úgy ítélte meg, hogy a program által biztosított finanszírozás ugyan
érzékelhető többletbevételt jelenthet a praxisok számára, azonban ez csak részben kompenzálta
a megnövekedett adminisztratív, szervezési és szakmai ráfordításokat. Több háziorvos
hangsúlyozta, hogy a program során jelentősen nőtt a betegutak szervezésével, a laborvizsgálatok
koordinációjával, a dokumentációval, az adatellenőrzéssel és a teljesítési feltételek nyomon
követésével kapcsolatos munka mennyisége, amely számos esetben meghaladta a közvetlenül
finanszírozott tevékenységek volumenét.
A program finanszírozási hatásai jelentős heterogenitást mutattak a különböző praxisok között.
Az interjúk alapján a nagyobb beteglétszámú, stabil és nagyobb számú szakdolgozói háttérrel
rendelkező, szervezettebb működésű praxisok lényegesen könnyebben tudtak alkalmazkodni a
program követelményeihez, míg a kisebb, egy orvos-egy szakdolgozóval, vagy humánerőforrás-
hiánnyal küzdő praxisok esetében a program gyakran nehezen teljesíthető többletterhelést
eredményezett. Több válaszadó hangsúlyozta, hogy ugyanazon finanszírozási ösztönző eltérő
szervezeti környezetben jelentősen különböző gazdasági következményekkel járhat, ami
közvetlenül alátámasztja a H6 hipotézisben megfogalmazott heterogén hatások megjelenését.
Az interjúk egyik legfontosabb megállapítása szerint a program valódi gazdasági jelentősége nem
elsősorban a közvetlen finanszírozási többletben, hanem az ellátási folyamatok hosszabb távú
átalakításában keresendő. A résztvevők többsége egyetértett abban, hogy a rendszeres
kontrollvizsgálatok, a korábbi diagnózisok, a jobb terápiás adherencia és a strukturált
betegkövetés potenciálisan képes lehet csökkenteni a későbbi szövődmények, sürgősségi
ellátások és kórházi felvételek számát. Ugyanakkor a megkérdezettek hangsúlyozták, hogy ezen
hatások megbízható kimutatása a jelenlegi időtávon még nem lehetséges.
A résztvevők nagy része kiemelte, hogy a többletforrás lehetősége hiánypótló volt a praxis
számára a szakdolgozói többletmunka finanszírozási lehetőségének megteremtésére, amely
minimum feltétele a krónikus betegek menedzselésének és strukturált gondozásának. Azonban a
nem teljeskörűen finanszírozott betegek esetén az utólagos finanszírozási visszavonás lehetősége
és reális veszélye erős visszatartó erőként és jelentős frusztrációt, bizonytalanságot kiváltó
tényezőként szerepelt. Ennek alapjaként több ok is szerepel. A program teljes körű
megvalósulásának meghiúsulásának számos oka lehet, a páciens halála, költözése, traumás
sérülése, stb. mind a vezethetnek a praxison kívül eső okként a finanszírozás visszavonásához,
mely akár szinte egy egész éves munkának visszatérítését vonhatja maga után. További tényező
a olyan elemek teljesülésének hiánya a háziorvosi finanszírozásban, melyre a praxis
munkatársainak nincs ráhatása. Ilyen a járóbeteg-szakellátás esetleges elérhetetlensége, vagy a
beteg oldali együttműködés hiányossága. A praxis gazdasági működését tekintve is kockázatot
jelent a modell, például pénzügyi év zárását követően kerülhet visszavonásra a páciensek után
történt kifizetés.
Javaslatként került megfogalmazásra teljes körű teljesülés elvárásának alacsonyabb százalékra
történő csökkentése.
A finanszírozói interjú eredményei szintén megerősítették ezt a megközelítést. A NEAK
álláspontja szerint a program elsődleges célja nem rövid távú megtakarítások realizálása volt,
hanem olyan ellátásszervezési mechanizmusok kialakítása, amelyek hosszabb időtávon képesek
mérsékelni a krónikus betegségek szövődményeiből származó egészségügyi kiadásokat. A
finanszírozó hangsúlyozta, hogy a diabétesz, a hipertónia, a cardiovascularis betegségek és a
COPD megfelelő alapellátási kontrollja a nemzetközi szakirodalom alapján jelentős potenciállal
rendelkezik az elkerülhető hospitalizációk csökkentésében, ugyanakkor ezek a megtakarítások
jellemzően csak több éves követési időszak után válnak kimutathatóvá.
155
A háziorvosi interjúk alapján ugyanakkor a program több olyan gazdasági kockázatot is felszínre
hozott, amelyek hosszabb távon befolyásolhatják annak fenntarthatóságát. Több praxis számolt
be arról, hogy a laborvizsgálatok, képalkotó vizsgálatok és szakellátási konzíliumok számának
növekedése rövid távon éppen ellenkezőleg, átmeneti költségnövekedést eredményezhet az
egészségbiztosítási rendszer számára. Az interjúalanyok többsége ugyanakkor ezt nem a
program hibájaként, hanem egy korábban aluldiagnosztizált és alulmonitorozott betegpopuláció
„felszínre kerüléseként” értelmezte.
A válaszadók többsége hangsúlyozta, hogy a krónikus betegségek menedzsmentjében a
költséghatékonyság és a költségcsökkentés fogalma nem azonos. Rövid távon a jobb minőségű
ellátás sok esetben magasabb közvetlen ráfordításokat igényelhet, ugyanakkor hosszabb
időtávon csökkentheti a súlyos szövődmények, a rokkantság, a munkaképesség-csökkenés és a
fekvőbeteg-ellátás költségeit. Több interjúalany hangsúlyozta, hogy a program gazdasági
eredményességét ezért nem a jelenlegi költségszint változása, hanem a későbbi
egészségnyereségek és elkerült költségek figyelembevételével szükséges értékelni.
A program egyik legjelentősebb gazdasági hatása a szakdolgozói tevékenységek bővüléséből
fakadó feladatátrendeződés volt. Az interjúk alapján a feladatok egy részének delegálása lehetővé
tette az orvosi munkaidő hatékonyabb felhasználását, miközben növelte a szakdolgozók szerepét
az ellátási folyamatokban. Kiemelendő, hogy a program a praxisokat jelentős adminisztratív és
szervezési feladattal látta el, az egészségügyi tevékenységre (szűrés, edukáció, vizsgálat, javaslat)
fordított idő több esetben kisebb mértékű volt a beszámolók alapján. Több háziorvos
hangsúlyozta, hogy a jövő alapellátási modellje nem a jelenlegi orvoscentrikus struktúra
fenntartására, hanem a kompetenciák tudatos újraelosztására épülhet. A válaszadók szerint
ennek hiányában a növekvő krónikus betegterhelés és a humánerőforrás-hiány hosszabb távon
nem lesz kezelhető.
A fogorvosi interjúk gazdasági szempontból részben eltérő problémákat tártak fel. A
megkérdezett fogorvosok többsége hangsúlyozta, hogy a jelenlegi finanszírozási rendszer
elsősorban a beavatkozások volumenére és nem a prevenciós tevékenységekre épül, ami
korlátozza a megelőzésre és a krónikus betegségekhez kapcsolódó kockázatcsökkentésre
irányuló programok elterjedését. Többen rámutattak arra, hogy a szájüregi állapot és a krónikus
nem fertőző betegségek közötti összefüggések ellenére jelenleg nem áll rendelkezésre olyan
finanszírozási ösztönzőrendszer, amely támogatná a fogorvosi alapellátás aktívabb részvételét a
multidiszciplináris gondozási folyamatokban.
A fogorvosi interjúk további fontos megállapítása volt, hogy a fogászati alapellátás finanszírozása
sok esetben nem teszi lehetővé a korszerű prevenciós és edukációs tevékenységek megfelelő
szintű biztosítását. A válaszadók szerint a jelenlegi finanszírozási környezet a beavatkozás-
orientált működést preferálja, miközben a hosszú távon költséghatékonyabb prevenciós
megközelítések nem részesülnek megfelelő támogatásban.
A IV. fejezetben meghatározott hipotézisrendszer alapján a kvalitatív eredmények elsősorban a
H8 hipotézisben szereplő adminisztratív és erőforrás-terhelés növekedését, valamint a H6
hipotézisben megfogalmazott heterogén implementációs mintázatok megjelenését támasztják
alá. A H11 hipotézisben szereplő finanszírozási fenntarthatóság rövid távon még nem tekinthető
bizonyítottnak, ugyanakkor a kvalitatív eredmények és a nemzetközi szakirodalom alapján a
hosszabb távú költséghatékonyság és rendszerfenntarthatóság plausibilis mechanizmusként
jelenik meg.
Összességében a kvalitatív eredmények alapján a KBMP finanszírozási modellje nem egyszerűen
új források bevonását jelentette az alapellátásba, hanem olyan ösztönzőrendszer kialakításának
első lépését, amely a jövőben a strukturált gondozási folyamatok, a multidiszciplináris
156
együttműködés és a hosszú távú egészségnyereség finanszírozását helyezheti az alapellátás
középpontjába. A program legfontosabb gazdasági tanulsága talán éppen az, hogy a krónikus
betegségek korszerű menedzsmentje rövid távon többletforrásokat igényelhet, ugyanakkor
hosszabb távon hozzájárulhat az egészségügyi rendszer fenntarthatóságához és az erőforrások
hatékonyabb felhasználásához.
2.2. Kérdőívek eredményeinek elemzése
A Krónikus Betegségmenedzsment Program háziorvosi kérőíves értékelése alapján (lásd M6. sz.
Melléklet) a finanszírozási és gazdasági hatások megítélése kettős: miközben a teljesítményalapú
díjazás elvét a többség kedvező irányú elmozdulásnak tartotta, a gyakorlati megvalósítás és a
szabályozási környezet jelentős bizonytalanságot és anyagi kockázatot teremtett a praxisok
számára.
A kérdőív adatai szerint a finanszírozási rendszer alapvetően képes motiválni a részvételt, ezt a
válaszadók 3,51-es átlagpontszámmal értékelték. A háziorvosok 63,4%-a értett egyet vagy értett
egyet teljes mértékben azzal, hogy a díjazás ösztönzőleg hat. Több praxis szöveges
visszajelzésben jelezte, hogy a programból származó többletbevétel lehetőséget adott a
szakdolgozók plusz javadalmazására, ami kritikus szempont a munkaerő megtartásában.
Ugyanakkor komoly aggályok merültek fel a munka-érték arányossággal kapcsolatban: az
orvosok 45%-a szerint a finanszírozás nem vagy egyáltalán nem áll arányban a programba
fektetett munkával, az állítás átlagértéke mindössze 2,81 volt. A statisztikai elemzés (heatmap)
azt mutatta, hogy azok a praxisok, amelyek az adminisztratív terheket kezelhetetlennek tartják,
többnyire a finanszírozást is jelentősen kevésbé érzik méltányosnak.
A gazdasági stabilitás szempontjából kritikus pont a rendszer kiszámíthatósága és átláthatósága,
amely a legalacsonyabb értékelést (2,64) kapta a finanszírozási kérdések közül. A válaszadók
több mint fele (53,3%) nem vagy egyáltalán nem tartja átláthatónak a kifizetési
mechanizmusokat. A megvalósítást nehezítő tényezők között a válaszadók kifejezetten
nevesítették a finanszírozási hiányosságokat mint akadályt.
A finanszírozással való elégedettség nem egységes a különböző praxistípusok között. A városi
háziorvosok a legelégedettebbek a díjazással (3,06), míg a budapesti (2,57) és a falusi (2,66)
praxisok az átlag alatti pontszámot adtak. Praxisméret szerint a legkisebb (<1000 fő) praxisok
értékelik legpozitívabban a finanszírozást (3,14), míg az 1000–1500 fős kategória a
legelégedetlenebb (2,63), feltehetően azért, mert ezek a praxisok már jelentős betegforgalom
mellett működnek, ugyanakkor még nem rendelkeznek azokkal a humán és szervezeti
kapacitásokkal, amelyek a nagyobb praxisokban részben kompenzálhatják a program
többletigényét.
A program országos kiterjesztéséhez a válaszadók szerint gazdasági újragondolásra,
beavatkozásra van szükség. 62,2%-uk úgy véli, hogy a program finanszírozásának jelentős vagy
kritikus fejlesztése elengedhetetlen a szélesebb körű bevezetéshez. Ez az igény még az orvosi
(41,2%) vagy ápolói (60,6%) humánerőforrás-fejlesztés szükségességénél is hangsúlyosabban
jelent meg a válaszokban. A szabad szöveges visszajelzésben az egyik legjelentősebb negatív
visszajelzés a kifizetési szabályokat, különösen a „mindent vagy semmit” elvet érte.
A jelen dokumentum IV. fejezetében bemutatott gazdasági és erőforrás-hatékonysági értékelési
keretrendszer alapján a kérdőíves eredmények arra utalnak, hogy a KBMP finanszírozási
modellje alkalmas lehet a strukturált krónikus gondozás ösztönzésére, ugyanakkor jelenlegi
formájában jelentős implementációs kockázatokat hordoz. A H5 hipotézisben szereplő
strukturált gondozási folyamatok kialakulását a finanszírozási ösztönzők támogatták, míg a H8
hipotézisben megfogalmazott adminisztratív és időráfordítási többletterhek egyértelműen
157
igazolódtak. A H12 hipotézis szempontjából az eredmények arra utalnak, hogy a modell országos
skálázhatóságának előfeltétele a finanszírozási logika finomhangolása, különösen a
kockázatmegosztási mechanizmusok, a részleges teljesítések elszámolhatósága és a
humánerőforrás-komponensek finanszírozása terén. A kérdőíves eredmények alapján a KBMP
egyik legfontosabb egészség-gazdaságtani eredménye az volt, hogy első alkalommal tette
láthatóvá és számszerűsíthetővé a magas színvonalú krónikus alapellátási gondozás valós
erőforrásigényét.
3. Szervezeti hatások
3.1. Háziorvosi, fogorvosi és finanszírozói interjúk eredményeinek elemzése
A Krónikus Betegségmenedzsment Program szervezeti hatásainak vizsgálata során a jelen
Hatástanulmány a IV. fejezetben meghatározott implementációs értékelési keretrendszer
működési adaptációkra (outcome), valamint rendszerszintű hatásokra (impact) vonatkozó
elemeit alkalmazta. A kvalitatív interjúk eredményei alapján a program egyik legjelentősebb
következménye nem önmagában az új szakmai protokollok megjelenése volt, hanem az
alapellátási praxisok belső működésének, munkaszervezésének és kompetenciastruktúrájának
fokozatos átalakulása.
A háziorvosi interjúk alapján a KBMP bevezetése a hagyományos, reaktív és elsősorban akut
problémák kezelésére épülő működési modellt a résztvevő praxisok körében több esetben egy
proaktívabb, előre tervezett, strukturált gondozási logika irányába mozdította el. A korábbi
gyakorlatban a betegellátás jelentős része a spontán betegforgalomhoz és az aktuális
panaszokhoz igazodott, míg a program keretében egyre nagyobb hangsúlyt kaptak az előre
ütemezett kontrollvizsgálatok, a rendszeres utánkövetés, valamint a gondozási események
tudatos szervezése. Több interjúalany hangsúlyozta, hogy a program lényegében újraszervezte a
praxisok időgazdálkodását és működési ritmusát.
A program egyik legfontosabb szervezeti következménye a munkafolyamatok formalizálódása és
standardizálódása volt. A strukturált gondozási protokollok alkalmazása csökkentette az egyéni
szakmai rutinok közötti eltéréseket, valamint egyértelműbbé tette az egyes ellátási események
időzítését, sorrendjét.. Több praxis beszámolt arról, hogy a korábban személyfüggő módon
szervezett folyamatok fokozatosan dokumentált, visszakövethető és auditálható
munkafolyamatokká alakultak át. Ez a változás közvetlenül kapcsolódik a H4 hipotézisben
megfogalmazott mérhetőség és auditálhatóság erősödéséhez.
Az interjúk egyik legmarkánsabb eredménye a szakdolgozói szerepkörök jelentős átalakulása
volt. A program működtetése számos olyan feladat delegálását tette szükségessé, amelyeket
korábban több esetben inkább orvosok láttak el. Az antropometriai mérések, a vérnyomás-
ellenőrzések, az EKG-felvételek készítése, a bokakarindex-vizsgálatok, a kérdőívek kitöltése, a
betegedukáció, valamint számos adminisztratív és szervezési feladat bizonyos praxisokban a
praxisnővérek és szakápolók feladatkörébe került át.
A megkérdezett háziorvosok többsége ezt a változást nem csupán szükséges alkalmazkodásként,
hanem kifejezetten pozitív fejlődési irányként értékelte. Többen hangsúlyozták, hogy a jövő
alapellátása nem működtethető kizárólag az orvosokra épülő szervezeti modell keretei között,
különösen a humánerőforrás-hiány és az idősödő orvostársadalom mellett. Az interjúk alapján
egyre inkább olyan működési modell körvonalazódik, amelyben az orvos elsősorban a komplex
klinikai döntésekért és a terápiás stratégia meghatározásáért felel, míg a rutin monitorozási,
prevenciós és szervezési feladatok jelentős részét magas kompetenciájú szakdolgozók végzik.
Mindez közvetlenül alátámasztja a H3 hipotézisben megfogalmazott team-alapú működés
erősödését. Ugyanakkor az interjúk alapján a team-alapú működés jelenlegi formája elsősorban
158
praxison belüli feladatmegosztásként jelent meg, míg a különböző alapellátási szolgáltatók
közötti horizontális integráció továbbra is korlátozott maradt.
A program szervezeti hatásai ugyanakkor jelentős többletterhelést is eredményeztek. A résztvevő
praxisok többsége arról számolt be, hogy a betegazonosítás, a bevonási feltételek ellenőrzése, a
laborvizsgálatok szervezése, az időpont-egyeztetések, az adatfeltöltések, valamint a teljesítési
kritériumok folyamatos monitorozása jelentős új munkafolyamatokat generált. Több
interjúalany hangsúlyozta, hogy a program kezdeti időszakában a szervezési feladatok volumene
időnként meghaladta a közvetlen klinikai tevékenységekhez kapcsolódó munkaterhelést.
Az interjúk alapján különösen nagy kihívást jelentett a program időbeli kötöttsége és az egyes
indikátorok teljesítésének szigorú adminisztratív követése. Több válaszadó jelezte, hogy a
rendszer bizonyos esetekben nem tudott megfelelő rugalmassággal alkalmazkodni a betegek
valós élethelyzeteihez, például egy késve elkészült laborvizsgálat vagy egy néhány nappal
korábban végzett kontrollvizsgálat adminisztratív szempontból a teljesítés elvesztését
eredményezhette. Az interjúk alapján többen egy gördülő, betegindítási időponthoz kötött
gondozási ciklus kialakítását tartanák szervezeti szempontból optimálisnak.
A szervezeti adaptációk sikeressége jelentős mértékben függött az adott praxis méretétől,
humánerőforrás-kapacitásától és vezetési kultúrájától. A nagyobb létszámú, több szakdolgozóval
működő praxisok lényegesen könnyebben tudtak alkalmazkodni az új működési logikához, míg
az egyedül dolgozó vagy betöltetlen álláshelyekkel rendelkező praxisok esetében a program több
esetben aránytalan többletterhelést eredményezett. Ez az eredmény közvetlenül összhangban áll
a H6 hipotézisben megfogalmazott heterogén implementációs mintázatok megjelenésével.
A fogorvosi interjúk a szervezeti integráció egy további dimenziójára hívták fel a figyelmet. A
megkérdezett fogorvosok többsége hangsúlyozta, hogy a fogorvosi alapellátás jelenleg
szervezetileg és információs szempontból viszonylag izoláltan működik a háziorvosi rendszertől,
annak ellenére, hogy a szájüregi állapot számos krónikus nem fertőző betegség szempontjából
releváns információt hordozhat. Az interjúk alapján a fogorvosok jelentős része nyitott lenne a
multidiszciplináris együttműködésre, ugyanakkor jelenleg hiányoznak azok a szervezeti
mechanizmusok, amelyek lehetővé tennék a rendszeres információcserét és közös
betegmenedzsmentet.
A válaszadók külön kiemelték a háziorvosi és fogorvosi ellátás közötti kommunikációs csatornák
fejlesztésének szükségességét. Több interjúalany szerint a jövő integrált alapellátási
modelljeiben a fogorvosok szerepe jelentősen felértékelődhetne a diabetes, a cardiovascularis
betegségek, valamint bizonyos gyulladásos állapotok korai felismerésében és követésében.
A finanszírozói interjúk szintén megerősítették, hogy a program egyik legfontosabb eredménye a
szervezeti tanulási folyamatok elindítása volt. A NEAK álláspontja szerint a KBMP nem pusztán
egy új finanszírozási konstrukció, hanem olyan szervezeti innovációs laboratóriumként
értelmezhető, amely lehetőséget biztosított az alapellátási szereplők számára új munkaszervezési
modellek, kompetencia-megosztási mechanizmusok és adatvezérelt működési folyamatok
kipróbálására.
Az interjúk alapján a program fontos tanulsága volt az is, hogy a szervezeti innováció önmagában
nem technológiai vagy finanszírozási kérdés, hanem jelentős kulturális változást is igényel. Több
válaszadó hangsúlyozta, hogy a hagyományosan orvoscentrikus működési modellről történő
átállás fokozatos szemléletváltást követel mind az egészségügyi dolgozók, mind pedig a betegek
részéről. A kompetenciák újraelosztása, a szakdolgozók megnövekedett felelőssége, valamint a
team-alapú működés csak megfelelő bizalmi és együttműködési kultúra mellett lehet sikeres.
159
A IV. fejezet hipotézisrendszere alapján a kvalitatív eredmények elsősorban a H3 hipotézisben
szereplő team-alapú működés erősödését, a H4 hipotézisben megfogalmazott mérhetőség és
auditálhatóság javulását, a H5 hipotézisben szereplő betegút-szervezettség fejlődését, valamint a
H6 és H8 hipotézisekben leírt heterogén implementációs mintázatok és adminisztratív terhelések
megjelenését támasztják alá. A H12 hipotézisben szereplő skálázhatóság és rendszerbe
illeszthetőség ugyanakkor csak részben tekinthető igazoltnak, mivel az interjúk alapján a hosszú
távú fenntarthatóság egyik alapfeltétele a kompetenciaalapú munkamegosztás további erősítése,
valamint a finanszírozási és informatikai háttér megfelelő továbbfejlesztése.
Összességében a kvalitatív eredmények alapján a KBMP egyik legjelentősebb eredménye nem
kizárólag a krónikus betegségek gondozásának fejlesztése volt, hanem az alapellátási praxisok
szervezeti modernizációjának elindítása. A program olyan működési mintázatokat és
együttműködési formákat hozott létre, amelyek hosszabb távon a magyar alapellátás strukturális
megújulásának alapját képezhetik.
3.2. Kérdőívek eredményeinek elemzése
A háziorvosi kérdőív eredményeinek elemzése ((lásd M6. sz. Melléklet) rávilágított arra, hogy a
praxisok többségében (58,3%) nincs dedikált személy (pl. asszisztens) a program támogatására.
Az orvosok visszajelzései szerint a jelenlegi finanszírozási szint gyakran nem fedezi egy
adminisztratív dolgozó bérét, ami miatt a többletfeladatok a jelenlegi szűk stábra, az orvosra és a
praxisnővérre hárulnak, megosztva a figyelmet a praxis szokásos napi rutinjával. A válaszadók
95%-ánál nincs jelen APN (kiterjesztett hatáskörű ápoló), pedig a többség szerint bevonásuk
közepesen vagy jelentősen növelné a praxis kapacitását. A program rávilágított arra is, hogy a
jelenlegi háziorvosi finanszírozás nem versenyképes a kórházi bérekkel, így a praxisoknak nincs
anyagi forrásuk plusz szakdolgozók (például APN, dietetikus) bevonására.
Ugyanakkor a háziorvosi kérdőívek alapján a szakmai munka minőségét jelentősen javítja a
praxisban folyó csapatmunka (3,88-as átlag). A válaszadók igen magabiztosak az ápolók szakmai
szerepét illetően: 3,99-es átlagpontszámmal értenek egyet azzal, hogy az ápolók önállóan is
képesek gondozási feladatokat végezni. Bár a kompetenciahatárok a többség számára
egyértelműek (3,69), más szakemberek (pl. dietetikus, gyógytornász) aktív bevonását a program
jelenleg kevésbé segíti elő (2,56).
A havi időmenedzsment kérdése rávilágít a program megvalósításának egyik fontos strukturális
feszültségére: a praxisoknak ugyanannyi időt kell fordítaniuk az adminisztrációra és
betegútszervezésre, mint a tényleges szakmai-orvosi tevékenységre. A szakmai tevékenység
(vizsgálatok, edukáció stb.) átlagosan havi 21–25 percet igényelt betegenként az egyes
betegségcsoportokban (diabétesz 25,13 perc – a legmagasabb szakmai időigény, hypertonia
23,21 perc, COPD 20,83 perc, kardiovaszkuláris betegségek 22,98 perc). A legtöbb orvos
(betegségcsoporttól függően 30–39%) becslése szerint a 15–30 perces idősávba sorolta a
szakmai munkát. Az adminisztratív terhek (vérnyomásnaplók rögzítése, betegút szervezése,
teljesülés ellenőrzése) időigénye szinte megegyezik a szakmai munkáéval, átlagosan havi 20–23
perc (diabétesz 23,23 perc, hypertonia 22,66 perc, COPD 20,45 perc, kardiovaszkuláris
betegségek 21,33 perc).
A strukturált válaszok alátámasztják a szabad szöveges visszajelzésekben megfogalmazottakat,
miszerint a program jelentős adminisztrációs terhet jelent. Egy beteg teljes körű havi
menedzselése összesen kb. 45–50 percet vesz igénybe, aminek közel a fele nem gyógyító munka.
Ez a magas összesített időigény magyarázza, hogy miért értett egyet a válaszadók többsége (3,90-
es átlaggal) azzal, hogy a jelenlegi rendelési idő nem elegendő a program megvalósításához. Mivel
a strukturált gondozás extra időigényének fenntarthatóságát az orvosok csak közepesre (2,99)
értékelték, hosszabb távon kockázatot jelenthet a program fenntarthatóságára és a
160
humánerőforrás-kapacitásokra, mert elvonja az erőforrást a tényleges orvosi munkától. Az
adatok megerősítik, hogy a program akkor lehet igazán életképes, ha az adminisztratív
feladatokat sikerül delegálni dedikált munkatársak felé, hiszen jelenleg a praxisok 58,3%-ában
nincs erre külön személy.
A dokumentum IV. fejezetében meghatározott implementációs értékelési keretrendszer alapján
a szervezeti eredmények elsősorban a H2 hipotézis teljesülését támasztják alá, mivel a
kompetenciaalapú munkamegosztás és az ápolói szerepek erősödése egyértelműen megjelent a
praxisok működésében. A H5 hipotézisben szereplő strukturált betegút-szervezés és koordináció
szintén jelentős támogatást kapott, ugyanakkor a H8 hipotézisben megfogalmazott idő- és
adminisztrációs terhek szintén teljes mértékben igazolódtak. A H12 hipotézis szempontjából a
program szakmailag alkalmasnak tűnik szélesebb körű alkalmazásra, ugyanakkor országos
szintű skálázása csak a humánerőforrás-kapacitások bővítése, a feladatdelegáció erősítése és a
multidiszciplináris együttműködések intézményesítése mellett képzelhető el. A kérdőíves
eredmények alapján a KBMP egyik legfontosabb szervezeti tanulsága, hogy a jövő krónikus
alapellátási modellje várhatóan nem az egy orvos–egy asszisztens struktúrára, hanem a
kompetenciaalapú, team-szemléletű működésre fog épülni.
4. Betegoldali hatások
4.1. Háziorvosi, fogorvosi és finanszírozói interjúk eredményeinek elemzése
A Krónikus Betegségmenedzsment Program betegoldali hatásainak értékelése során a jelen
Hatástanulmány a IV. fejezetben meghatározott integrált értékelési keretrendszert alkalmazta,
különös figyelemmel a működési adaptációk (outcome) és a hosszabb távú egészségi
következmények (impact) elkülönítésére. Tekintettel arra, hogy a program működési időtartama
jelenleg még viszonylag rövidnek tekinthető a krónikus betegségek természetes lefolyásához
képest, a betegoldali hatások vizsgálata elsősorban a kvalitatív interjúkban megjelenő
tapasztalatokra, a betegek viselkedésében bekövetkező változásokra, valamint a szolgáltatók
által érzékelt betegreakciókra épült.
A háziorvosi interjúk alapján a program egyik legjelentősebb betegoldali következménye a
betegek aktívabb részvételének megjelenése volt saját egészségi állapotuk menedzsmentjében. A
megkérdezett háziorvosok többsége arról számolt be, hogy a strukturált kontrollvizsgálatok, a
rendszeres visszarendelések, valamint a protokollok által előírt ismételt találkozások
következtében a betegek nagyobb arányban kezdtek foglalkozni saját betegségük természetével,
a kockázati tényezőkkel és az életmódbeli beavatkozások jelentőségével.
Több interjúalany hangsúlyozta, hogy a rendszeres kontrollok következtében a betegek számára
is láthatóbbá vált saját állapotuk alakulása, ami növelte a gondozási folyamatok elfogadottságát
és javította az együttműködési hajlandóságot. Különösen gyakran említették a vérnyomásnaplók
vezetését, az otthoni vércukor-ellenőrzések rendszeresebbé válását, valamint a testsúly és
életmódbeli kockázati tényezők tudatosabb követését. Az interjúk alapján a program egyik
legfontosabb betegoldali eredménye az egészségtudatosság fokozatos erősödése volt. Több
praxis számolt be arról, hogy azok a betegek, akik korábban elsősorban akut panaszok esetén
keresték fel háziorvosukat, a program során fokozatosan elfogadták a rendszeres gondozás és a
preventív kontrollvizsgálatok szükségességét. A válaszadók szerint ez különösen jelentős
szemléletváltozást jelentett a krónikus betegségek kezelésében, ahol a betegek jelentős része
korábban kizárólag tünetvezérelt módon vette igénybe az egészségügyi szolgáltatásokat.
161
A megkérdezett háziorvosok ugyanakkor hangsúlyozták, hogy a betegek reakciói jelentős
heterogenitást mutattak. Míg egyes betegek kifejezetten pozitívan fogadták a gyakoribb
kontrollvizsgálatokat és a fokozott figyelmet, addig mások számára a rendszeres megjelenési
kötelezettség és a többletvizsgálatok kezdetben nehezen, vagy egyáltalán nem voltak
elfogadhatók. Több interjúalany beszámolt arról, hogy különösen az idősebb, illetve gyakran az
aktív korú, vagy alacsonyabb egészségműveltséggel rendelkező betegek esetében jelentős
edukációs munkára volt szükség annak megértetéséhez, hogy a gyakori kontrollok célja nem
adminisztratív követelmény, hanem a hosszú távú egészségnyereség biztosítása.
A betegek részéről ugyanakkor gyakran pozitív visszajelzésként jelent meg az a tapasztalat, hogy
a program keretében több idő és figyelem jutott egy-egy találkozás során az állapotuk részletes
áttekintésére. Több háziorvos hangsúlyozta, hogy a strukturált gondozási alkalmak lehetőséget
biztosítottak olyan kérdések megbeszélésére is, amelyek a hagyományos rendelési struktúrában
időhiány miatt gyakran háttérbe szorultak. Az interjúk alapján ez különösen a gyógyszeres
kezelés áttekintésében, az életmódtanácsadásban, valamint a hosszú távú terápiás célok közös
meghatározásában jelentett előrelépést.
A program egyik fontos betegoldali hatása volt a beteg–orvos kapcsolat jellegének részleges
átalakulása is. A válaszadók szerint a rendszeres kontrollok és az ismétlődő találkozások
erősítették a bizalmi kapcsolatot, javították az információáramlást, valamint elősegítették a közös
döntéshozatal kialakulását. Több interjúalany hangsúlyozta, hogy a krónikus betegségek sikeres
kezelése alapvetően hosszú távú partnerségi viszonyt feltételez az ellátó és a beteg között,
amelynek kialakulását a program érdemben támogatta, azonban a szigorú idősávok tartása és
betartatása veszélybe is sodorhatta azt. További negatív tapasztalatként több esetben kiemelték,
hogy a praxis oldaláról gyakran többszöri kérésként megfogalmazott szakellátási részvétel a
szakellátás részéről nem volt elérhető, az időpont foglalás nehézkes volt, mely a háziorvos és
betege között jogos frusztrációt válthat ki.
Az interjúk alapján a betegoldali hatások között külön figyelmet érdemel a korábban fel nem
ismert betegségek és rizikóállapotok azonosítása. Több praxis számolt be olyan esetekről, amikor
a protokoll által előírt laboratóriumi vagy műszeres vizsgálatok során újonnan diagnosztizált
anyagcsere-zavarok, kardiovaszkuláris rizikótényezők vagy egyéb eltérések kerültek
felismerésre. Bár ezek a betegek rövid távon gyakran többletvizsgálatokon és további szakellátási
konzultációkon vettek részt, hosszabb távon ez a folyamat várhatóan hozzájárulhat a súlyosabb
szövődmények megelőzéséhez.
Több praxis dolgozói kiemelték, hogy fejlesztendő terület lenne annak motiválása, hogy korábban
rendszertelenül gondozott, vagy diagnosztizálatlan betegek szűrését, felismerését és bevonását
is kiemeltebben támogassa a program.
A fogorvosi interjúk további fontos betegoldali dimenziókat tártak fel. A megkérdezett
fogorvosok hangsúlyozták, hogy a betegek jelentős része jelenleg még nem érzékeli megfelelő
mértékben a szájüregi állapot és a krónikus betegségek közötti kapcsolatot. Különösen a diabetes
mellitus és a parodontális betegségek közötti kétirányú kapcsolat ismertsége bizonyult
alacsonynak a betegek körében. Az interjúk alapján jelentős edukációs potenciál rejlik a fogorvosi
162
alapellátásban, amely hosszabb távon hozzájárulhat a krónikus betegségekhez kapcsolódó
rizikótényezők csökkentéséhez és a betegek egészségtudatosságának javításához.
A fogorvosi interjúk arra is rámutattak, hogy a betegek gyakran különálló rendszerekként
érzékelik a háziorvosi, szakellátási és fogorvosi szolgáltatásokat, ami nehezíti a komplex,
multidiszciplináris gondozási modellek elfogadását. Több válaszadó hangsúlyozta, hogy a jövő
integrált alapellátási modelljeiben különösen fontos lesz a betegek számára is látható módon
megjeleníteni az egyes szolgáltatók közötti együttműködés előnyeit.
A betegoldali hatások értékelése során ugyanakkor az interjúk számos korlátra is felhívták a
figyelmet. Több háziorvos hangsúlyozta, hogy a krónikus betegségek természetéből fakadóan a
klinikai állapotjavulás sok esetben csak több éves időtávon válik mérhetővé, így a jelenlegi
eredmények elsősorban a viselkedésbeli, szervezési és együttműködési változások szintjén
értelmezhetők. Az interjúk alapján a betegek egészségtudatosságának növekedése, az
együttműködési készség javulása és az önmenedzselési képességek fejlődése olyan köztes
eredményindikátoroknak tekinthetők, amelyek később kedvező klinikai és népegészségügyi
kimenetek alapjául szolgálhatnak.
A IV. fejezet hipotézisrendszerével összhangban a kvalitatív eredmények elsősorban a H5
hipotézisben megfogalmazott betegút-szervezettség javulását, a H7 hipotézisben szereplő
hozzáférési és egyenlőtlenségi kérdések részleges kezelését, valamint a H10 hipotézisben
szereplő klinikai és rizikófaktor-kimenetekhez vezető mechanizmusok kialakulását támasztják
alá. Ugyanakkor a jelenlegi időtávon a H10 hipotézis teljes körű igazolása még nem lehetséges,
ezért a klinikai eredmények jelenleg elsősorban mechanizmus-alapú és plausibility szintű
következtetésekként értelmezhetők.
Összességében a kvalitatív eredmények alapján a KBMP egyik legfontosabb betegoldali
eredménye nem kizárólag a konkrét klinikai paraméterek rövid távú változásában, hanem a
betegek szerepfelfogásának átalakulásában érhető tetten. A program a passzív
ellátásigénybevevő szerepkör helyett fokozatosan egy aktívabb, saját egészségi állapotának
menedzsmentjében részt vevő betegmodell kialakulását támogatta, amely a modern krónikus
betegellátási rendszerek egyik alapvető feltételének tekinthető.
4.2. Kérdőívek eredményeinek elemzése
Szakmai szempontból kulcsfontosságú a páciensek bevonódása. A szöveges visszajelzések szerint
az egészségtudatos betegek kifejezetten örültek a fokozott törődésnek, és több helyen jelentősen
javult a betegegyüttműködés. A kérdőív visszajelzései alapján az orvosok szerint a program
hozzájárul a páciensek jobb kooperációjához (3,52), bár ez elmarad a tisztán szakmai sikerek
pontszámaitól.
A kérdőív eredményei (lásd M6. sz. Melléklet ) alapján a betegek a program hatására jobban
megértik saját betegségüket (3,46), és aktívabban vesznek részt saját gondozásukban (3,51). Ez
a tudatosabb betegmagatartás alapvető feltétele a krónikus állapotok sikeres menedzselésének.
A pozitív hatások mellett több olyan tényező is azonosítható, amely korlátozza a program
egészségügyi hatékonyságát. A legfőbb akadály a járóbeteg-szakellátáshoz való nehézkes
hozzáférés. A programban előírt vizsgálatokra (különösen ultrahang és szemészet) sokszor akár
163
5-14 hónapos is lehet a várakozási idő, jelentősen korlátozhatja az időben történő diagnosztikát
és beavatkozást a válaszadók szerint. Így nem meglepő, hogy az alap- és szakellátás közötti
együttműködés javulását a válaszadók rendkívül alacsonyra (2,43) értékelték. A válaszadók több
mint 56%-a kifejezetten nem ért egyet azzal, hogy ezen a téren javulás történt volna a program
hatására.
A Hatástanulmány IV. fejezetben meghatározott implementációs értékelési keretrendszer alapján
a betegoldali eredmények elsősorban a H5 hipotézis részleges teljesülését támasztják alá, mivel
a strukturált gondozás javította a betegkövetést, a betegedukációt és a betegek aktív részvételét
saját ellátásukban. A H7 hipotézis ugyanakkor csak korlátozott mértékben igazolódott, mivel az
alapellátási folyamatok szervezettségének javulása mellett a szakellátási hozzáférés továbbra is
jelentős rendszerszintű akadály maradt. A H10 hipotézis tekintetében a betegaktiváció, az
adherencia javulása és a fokozott prevenciós aktivitás olyan köztes mechanizmusokként
értelmezhetők, amelyek hosszabb távon kedvező egészségi kimenetekhez vezethetnek, azonban
ezek közvetlen igazolása a pilotprogram időkerete miatt jelenleg még nem lehetséges. Az
eredmények összességében arra utalnak, hogy a KBMP egyik legfontosabb betegoldali
eredménye a passzív betegszerepből az aktív, együttműködő és saját egészségi állapotáért
nagyobb felelősséget vállaló betegszerep irányába történő elmozdulás volt.
5. Egészségnyereség
5.1. Háziorvosi, fogorvosi és finanszírozói interjúk eredményeinek elemzése
A Krónikus Betegségmenedzsment Program egészségnyereségének értékelése során a jelen
Hatástanulmány a IV. fejezetben bemutatott integrált értékelési keretrendszer impact szintű
megközelítését alkalmazta. Az egészségnyereség vizsgálata különösen összetett feladatot
jelentett, mivel a program működési időtartama jelenleg még rövidnek tekinthető a krónikus nem
fertőző betegségek természetes lefolyásához, valamint a népegészségügyi mutatók változásának
időigényéhez képest. Ennek megfelelően a jelen fejezetben bemutatott eredmények jelentős része
nem közvetlen kimeneti bizonyítékokon, hanem a kvalitatív interjúk során azonosított működési
mechanizmusokon, valamint a nemzetközi szakirodalom által igazolt oksági láncolatokon alapuló
plausibility-értékelésként értelmezhető.
A háziorvosi interjúk alapján a program legfontosabb egészségnyereségi potenciálja a krónikus
betegségek korábbi felismerésében, a rendszeres monitorozásban és gondozásában és a
strukturált utánkövetésben jelent meg. A válaszadók egybehangzóan hangsúlyozták, hogy a
korábban rendszertelenül vagy kizárólag tünetvezérelt módon gondozott betegek esetében a
program jelentősen növelte a kontrollvizsgálatok gyakoriságát, valamint javította a gondozási
folyamatok folyamatosságát és kiszámíthatóságát.
Több praxis számolt be arról, hogy a strukturált vizsgálati rend következtében olyan eltérések
kerültek felismerésre, amelyek hagyományos ellátási környezetben várhatóan később vagy
egyáltalán nem kerültek volna diagnosztizálásra. Az interjúk során említésre kerültek korábban
fel nem ismert anyagcsere-eltérések, szignifikáns nyaki verőér szűkület, , cardiovascularis rizikót
befolyásoló, hasi ultrahang vizsgálat során felismerteltérések (például hasi aorta aneurizma),
valamint egyéb, további kivizsgálást vagy terápiát igénylő leletek is. A résztvevők többsége ezeket
a folyamatokat az egészségnyereség egyik legfontosabb előfeltételének tekintette, mivel a korai
felismerés és beavatkozás lehetőséget teremt a súlyosabb szövődmények kialakulásának
megelőzésére.
164
A kvalitatív eredmények alapján az egészségnyereség második fontos mechanizmusa a terápiás
adherencia javulása volt. A rendszeres kontrollvizsgálatok, a gyakoribb betegtalálkozások,
valamint a strukturált betegedukáció következtében a háziorvosok többsége javuló
gyógyszerszedési
együttműködésről,
nagyobb
betegaktivitásról
és
tudatosabb
egészségmagatartásról számolt be. Több praxis esetében már a pilot időszak alatt is megjelentek
kedvező életmódbeli változások, például testsúlycsökkenés, javuló vérnyomásértékek vagy a
rendszeres otthoni önellenőrzés gyakoribbá válása.
A megkérdezett háziorvosok ugyanakkor hangsúlyozták, hogy a krónikus betegségek esetében az
egészségnyereség jellemzően nem látványos vagy gyors változások formájában jelentkezik,
hanem hosszú idő alatt felhalmozódó, kumulatív előnyök révén. A diabetes mellitus, a hipertónia,
a cardiovascularis betegségek és a COPD esetében a valódi egészségnyereség elsősorban a
szövődmények elmaradásában, a funkcionális állapot megőrzésében, valamint a túlélés
javulásában jelenik meg. Több interjúalany hangsúlyozta, hogy a sikeres krónikus gondozás egyik
sajátossága éppen az, hogy eredményei gyakran „nem történő eseményekben” mérhetők:
elmaradó stroke-okban, elkerült szív infarctusokban, megelőzött dialízis-indikációkban vagy
később kialakuló COPD-exacerbációkban.
Az interjúk alapján a program egyik fontos egészségnyereségi eleme volt a rizikófaktorok korábbi
és következetesebb kezelése. Több válaszadó hangsúlyozta, hogy a strukturált gondozási
protokollok révén nagyobb figyelem irányult a vérnyomás-célértékek elérésére, a glykaemiás
kontroll javítására, a testsúly csökkentésre, valamint a dohányzásról való leszokás támogatására.
A fogorvosi interjúk az egészségnyereség egy további, korábban gyakran alulértékelt dimenzióját
emelték ki. A megkérdezett fogorvosok hangsúlyozták a szájüregi egészség és a krónikus
betegségek közötti szoros kapcsolatrendszert, különösen a diabetes mellitus, a cardiovascularis
betegségek és a krónikus gyulladásos folyamatok esetében. Az interjúk alapján a parodontális
betegségek kezelése, a megfelelő szájhigiéné fenntartása, valamint a rendszeres fogorvosi
kontrollok potenciálisan hozzájárulhatnak a szisztémás gyulladásos terhelés csökkentéséhez és
bizonyos krónikus betegségek jobb kontrolljához.
A fogorvosi interjúk ugyanakkor arra is rámutattak, hogy ezen potenciális egészségnyereségek
jelenleg még csak korlátozott mértékben jelennek meg az alapellátási gondozási modellekben. A
fogorvosi és háziorvosi rendszerek közötti szervezeti és informatikai kapcsolatok hiánya
jelentősen korlátozza a multidiszciplináris egészségnyereségi mechanizmusok kihasználását.
Több válaszadó hangsúlyozta, hogy a jövő integrált alapellátási modelljeiben a fogorvosi ellátás
aktívabb bevonása további jelentős népegészségügyi előnyöket eredményezhet.
A finanszírozói interjúk eredményei szintén megerősítették, hogy a program elsődleges
egészségnyereségi célja nem rövid távú klinikai mutatók javítása, hanem a krónikus betegségek
természetes lefolyásának hosszú távú kedvező befolyásolása. A NEAK álláspontja szerint a
strukturált gondozási folyamatok valódi eredményei várhatóan több éves időtávon, a
szövődmények, hospitalizációk és mortalitási mutatók alakulásában válnak majd értékelhetővé.
Az interjúk alapján ugyanakkor az egészségnyereség megjelenése jelentős heterogenitást
mutathat az egyes betegcsoportok között. A magasabb egészségműveltséggel rendelkező, jobb
együttműködési készséget mutató betegek esetében a program előnyei várhatóan korábban és
nagyobb mértékben jelentkeznek, míg a hátrányos helyzetű vagy alacsonyabb adherenciájú
populációk esetében hosszabb adaptációs időszakra és jelentősen több orvosi és szakdolgozói idő
ráfordításra és anyagi forrásra, szociális szféra aktív bevonására lehet szükség. Ez a megfigyelés
165
közvetlenül összhangban áll a H6 hipotézisben megfogalmazott heterogén hatások
megjelenésével.
A IV. fejezet hipotézisrendszerének megfelelően a kvalitatív eredmények elsősorban a H10
hipotézisben szereplő klinikai és rizikófaktor-kimenetek javulásához vezető mechanizmusok
kialakulását támasztják alá. Emellett részben igazoltnak tekinthető a H9 hipotézisben szereplő
ellátórendszeri igénybevétel későbbi kedvező változásának lehetősége is, tekintettel arra, hogy a
nemzetközi szakirodalom alapján a strukturált krónikus gondozás hosszabb távon csökkentheti
a sürgősségi és fekvőbeteg-ellátások számát. Ugyanakkor ezen hatások jelenleg még nem
tekinthetők közvetlenül bizonyítottnak, így a jelen Hatástanulmány ezeket plausibility-alapú
következtetésként értelmezi.
Összességében a kvalitatív eredmények alapján a KBMP legfontosabb egészségnyereségi
eredménye jelenleg nem elsősorban a már bekövetkezett klinikai változásokban, hanem azoknak
a működési mechanizmusoknak a kialakulásában ragadható meg, amelyek a nemzetközi
bizonyítékok alapján hosszabb távon kedvező egészségi kimenetekhez vezethetnek és vezetnek.
A korai felismerés, a rendszeres monitorozás, a betegedukáció, a rizikófaktorok strukturált
kezelése és a multidiszciplináris együttműködés együttesen olyan alapot teremtenek, amely
hosszabb távon hozzájárulhat a magyar lakosság krónikus betegségekkel kapcsolatos egészségi
mutatóinak javulásához, valamint az egészségben eltöltött életévek számának növekedéséhez.
5.2. Kérdőívek eredményeinek elemzése
A program több olyan köztes eredményindikátor javulását mutatta, amelyek hosszabb távon
egészségnyereség kialakulásához vezethetnek. A válaszadók 3,98-as átlagpontszámmal értettek
egyet azzal, hogy a kezdeményezés erősíti a preventív szemléletet a praxisokban.
Egészségnyereség szempontból az egyik legmagasabb értékelést (4,14-es átlag) a szövődmények
korai felismerésének támogatása kapta. Ezt egészíti ki a még nem diagnosztizált betegek
felismerésének javulása (3,39-es átlag) és a szűrések számának növekedése (3,63-as átlag). A
szükséges vizsgálatok megvalósulási aránya a bevont betegeknél szintén javult, amit 3,70-es
pontszámmal igazoltak vissza az orvosok (lásd M6. sz. Melléklet).
A gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy a szisztematikus vizsgálatok során olyan
panaszmentes betegeknél is fény derült szövődményekre, akiknél a program nélkül ezek rejtve
maradtak volna, és a szöveges visszajelzést adó orvosok közül többen elismerték, hogy a program
hatására ők maguk is fokozottabb figyelmet szentelnek a bevont pácienseknek.
A Hatástanulmány IV. fejezetében kialakított implementációs értékelési modell alapján a jelenlegi
eredmények elsősorban köztes outcome-indikátorok javulását igazolják. A preventív szemlélet
erősödése, a szűrések számának növekedése, a szükséges vizsgálatok magasabb teljesülési
aránya, valamint a szövődmények korábbi felismerése olyan mechanizmusokként értelmezhetők,
amelyek hosszabb távon kedvező klinikai és népegészségügyi kimenetekhez vezethetnek.
Ugyanakkor a morbiditási és mortalitási mutatók közvetlen javulásának igazolására a
pilotprogram jelenlegi időtartama és az elérhető adatvagyon még nem alkalmas. Az eredmények
ezért elsősorban plausibility-alapú egészségnyereségi modellként értelmezhetők, amely
összhangban áll a nemzetközi krónikus betegségmenedzsment programok implementációs
tapasztalataival.
166
6. Gazdasági hatás
6.1. Háziorvosi, fogorvosi és finanszírozói interjúk eredményeinek elemzése
A Krónikus Betegségmenedzsment Program gazdasági hatásainak vizsgálata során a jelen
Hatástanulmány a IV. fejezetben bemutatott integrált értékelési keretrendszer rendszerszintű
hatásokra (impact) vonatkozó elemeit alkalmazta. A gazdasági következmények értékelése során
különösen fontos szempont volt annak figyelembevétele, hogy a krónikus betegségekhez
kapcsolódó egészségnyereségek és költségmegtakarítások jellemzően hosszú időtávon
jelentkeznek, ezért a jelenlegi eredmények jelentős része közvetlen mérési adatok helyett
szakmai mechanizmusok, nemzetközi tapasztalatok és kvalitatív bizonyítékok alapján
értelmezhető.
A háziorvosi interjúk alapján a program egyik legfontosabb gazdasági jelentősége abban áll, hogy
a krónikus betegségek kezelésének súlypontját a késői, szövődményekhez kapcsolódó ellátás
felől a korai felismerés, a folyamatos monitorozás és a preventív beavatkozások irányába
mozdítja el. A válaszadók többsége hangsúlyozta, hogy a hagyományos egészségügyi rendszer
működése sok esetben még mindig elsősorban a kialakult szövődmények kezelésére koncentrál,
miközben a valódi költséghatékonyság a betegségek progressziójának lassításában és a súlyos
állapotromlások megelőzésében rejlik.
Az interjúk alapján a résztvevők jelentős része úgy ítélte meg, hogy a strukturált gondozási
folyamatok hosszabb távon csökkenthetik a sürgősségi ellátások, a kórházi felvételek és a
költséges szakellátási beavatkozások számát. Több háziorvos hangsúlyozta, hogy egy jól
kontrollált hypertoniás beteg elkerült stroke-ja, egy megfelelően gondozott diabeteses beteg
megelőzött nephropathiája vagy egy időben felismert COPD-s beteg elkerült exacerbációja
nemcsak egészségnyereséget jelent, hanem jelentős társadalmi és egészségbiztosítási
költségmegtakarítást is eredményezhet.
A válaszadók ugyanakkor hangsúlyozták, hogy ezen gazdasági előnyök rövid távon nem
feltétlenül jelennek meg az egészségügyi költségvetésben. Többen rámutattak arra, hogy a
program kezdeti szakaszában a laboratóriumi vizsgálatok, képalkotó diagnosztikai vizsgálatok,
szakellátási konzultációk és kontrollvizsgálatok számának növekedése átmenetileg
költségnövekedést is eredményezhet, a beutalások számának növekedését megerősítették a
háziorvosok Az interjúk alapján ugyanakkor a résztvevők ezt a jelenséget nem negatív
következményként, hanem a korábban rejtett morbiditás felszínre kerüléseként értékelték.
A háziorvosi interjúk egyik visszatérő eleme volt annak hangsúlyozása, hogy a krónikus
betegségek gazdasági terhe nem korlátozódik az egészségügyi rendszer közvetlen kiadásaira.
Több válaszadó kiemelte a munkaképesség csökkenésének, a korai rokkantságnak, a táppénzes
napok növekedésének, valamint a családokra és a szociális ellátórendszerre nehezedő terheknek
a jelentőségét is. Az interjúk alapján a program hosszabb távú gazdasági értéke részben éppen
abban állhat, hogy hozzájárul a betegek aktív életéveinek meghosszabbításához és a funkcionális
állapot hosszabb megőrzéséhez.
A kvalitatív eredmények alapján különösen jelentős gazdasági mechanizmusként jelent meg az
egészségben eltöltött életévek növekedésének lehetősége. A válaszadók szerint a sikeres
krónikus gondozás egyik legfontosabb eredménye nem feltétlenül a mortalitás közvetlen
csökkentése, hanem az, hogy a betegek hosszabb ideig képesek önálló életvitelre, munkavégzésre
és társadalmi aktivitásra. Ez a hatás közvetlenül kapcsolódik a nemzetközi egészség-gazdaságtani
167
szakirodalomban alkalmazott QALY- és DALY-alapú megközelítésekhez, még akkor is, ha ezek
közvetlen számítása a jelen projekt keretei között nem volt lehetséges.
A fogorvosi interjúk a gazdasági hatások egy további, ritkábban vizsgált aspektusát emelték ki. A
megkérdezett fogorvosok hangsúlyozták, hogy a szájüregi betegségek és a krónikus nem fertőző
betegségek közötti kapcsolat figyelembevételével jelentős további egészség-gazdaságtani
előnyök lennének elérhetők. Több válaszadó rámutatott arra, hogy a megfelelő szájhigiéné, a
parodontális betegségek kezelése és a rendszeres fogorvosi kontrollok potenciálisan
hozzájárulhatnak bizonyos krónikus betegségek jobb kontrolljához, ezáltal közvetve csökkentve
a későbbi egészségügyi kiadásokat.
A fogorvosi interjúk ugyanakkor hangsúlyozták, hogy a jelenlegi szervezeti és finanszírozási
struktúrák nem teszik lehetővé ezen potenciális gazdasági előnyök teljes körű kihasználását. A
válaszadók szerint a fogorvosi alapellátás integráltabb bevonása a krónikus betegmenedzsment
folyamatokba hosszabb távon további költséghatékonysági előnyöket eredményezhetne.
A finanszírozói interjú eredményei szintén megerősítették, hogy a program elsődleges gazdasági
célja nem rövid távú költségcsökkentés, hanem az egészségügyi rendszer fenntarthatóságának
javítása volt. A NEAK álláspontja szerint a strukturált gondozási modellek legfontosabb gazdasági
előnye abban rejlik, hogy a magas költségű, késői ellátási események egy része megelőzhetővé
vagy késleltethetővé válhat.
Az interjúk alapján ugyanakkor a gazdasági hatások megjelenése jelentős heterogenitást
mutathat. A különböző földrajzi régiók, praxisméretek, társadalmi-gazdasági helyzetű
betegpopulációk és humánerőforrás-kapacitások eltérő mértékben képesek kihasználni a
program előnyeit. Ez közvetlenül összhangban áll a H6 hipotézisben megfogalmazott heterogén
hatásokkal.
A IV. fejezetben meghatározott hipotézisrendszer alapján a kvalitatív eredmények elsősorban a
H9 hipotézisben szereplő ellátórendszeri igénybevétel hosszabb távú kedvező változásának
mechanizmusait, valamint a H11 hipotézisben szereplő finanszírozási fenntarthatóság alapjait
támasztják alá. A jelenlegi időtáv ugyanakkor még nem teszi lehetővé ezen hipotézisek teljes körű
empirikus igazolását, ezért azok jelenleg elsősorban plausibility-alapú következtetésként
értelmezhetők.
A kvalitatív eredmények alapján részben igazoltnak tekinthető a H12 hipotézisben
megfogalmazott rendszerbe illeszthetőség és skálázhatóság is, mivel a program által alkalmazott
strukturált gondozási mechanizmusok elméletileg alkalmasak lehetnek országos szintű
kiterjesztésre. Ugyanakkor az interjúk alapján a sikeres skálázás alapfeltétele a megfelelő
humánerőforrás-háttér, a kompetenciaalapú munkamegosztás további fejlesztése, valamint a
digitális infrastruktúra és adatvezérelt működés további erősítése.
Összességében a kvalitatív eredmények alapján a KBMP gazdasági jelentősége messze túlmutat
az alapellátás közvetlen finanszírozási kérdésein. A program olyan hosszú távú egészség-
gazdaságtani mechanizmusokat indított el, amelyek megfelelő időtáv és fenntartható működés
mellett hozzájárulhatnak az elkerülhető hospitalizációk csökkentéséhez, a munkaképesség
hosszabb megőrzéséhez, az egészségben eltöltött életévek növekedéséhez, valamint az
egészségügyi rendszer fenntarthatóságának javításához. A jelenlegi eredmények alapján a
168
program legfontosabb gazdasági üzenete talán éppen az, hogy a krónikus betegségek korszerű
menedzsmentje nem költségként, hanem hosszú távú társadalmi befektetésként értelmezhető.
6.2. Kérdőívek eredményeinek elemzése
A finanszírozási rendszer motivációs képességét a válaszadók összességében mérsékelten
pozitívan értékelték: a díjazás ösztönző hatására vonatkozó állítás átlagosan 3,51 pontot kapott
az ötfokú Likert-skálán, és a válaszadók 63,4%-a értett egyet vagy teljes mértékben egyetértett
azzal, hogy a finanszírozási konstrukció támogatja a programban való részvételt. Több praxis
arról számolt be, hogy a programból származó többletbevétel lehetővé tette a szakdolgozók
többletjavadalmazását vagy a megnövekedett munkaterhelés részleges kompenzálását, amely
különösen fontosnak bizonyult a humánerőforrás-megtartás szempontjából (lásd M6. sz.
Melléklet).
Ezzel párhuzamosan ugyanakkor jelentős elégedetlenség jelent meg a finanszírozás és a
ráfordított munka arányosságának megítélésében. A válaszadók közel fele úgy ítélte meg, hogy a
rendelkezésre álló finanszírozás nem áll arányban a program teljesítéséhez szükséges
időráfordítással és adminisztratív terhekkel, amelyet a vonatkozó kérdés alacsony, 2,81-es
átlagpontszáma is tükrözött. Különösen azok a praxisok fogalmaztak meg kritikát, amelyek a
betegút-szervezést, a szakrendelői időpontok koordinálását, a teljesülések folyamatos nyomon
követését és az adminisztratív dokumentációt jelentős többletterhelésként élték meg. A
kérdőíves elemzések alapján az adminisztratív terhek megítélése és a finanszírozással való
elégedettség között egyértelmű negatív kapcsolat mutatkozott: azok a praxisok, amelyek az
adminisztrációt kezelhetetlennek ítélték, a finanszírozást is szignifikánsan kedvezőtlenebbül
értékelték.
A gazdasági fenntarthatóság szempontjából különösen kedvezőtlen eredménynek tekinthető a
finanszírozási mechanizmus kiszámíthatóságának és átláthatóságának megítélése. Ez a dimenzió
kapta a teljes finanszírozási blokk legalacsonyabb értékelését (2,64 pont), és a válaszadók több
mint fele nem tartotta megfelelően átláthatónak a kifizetések logikáját és teljesülési szabályait. A
szabad szöveges visszajelzésekben visszatérő elemként jelent meg a „mindent vagy semmit”
típusú elszámolási logika kritikája, amely a részleges teljesítések el nem ismerése miatt jelentős
pénzügyi bizonytalanságot és kockázatot eredményezett a praxisok számára.
A kérdőíves eredmények alapján a válaszadók többsége úgy ítélte meg, hogy a program országos
szintű fenntartható működésének előfeltétele a finanszírozási modell további fejlesztése. A
háziorvosok 62,2%-a szerint a finanszírozási rendszer jelentős vagy kritikus mértékű módosítása
szükséges a szélesebb körű implementációhoz, amely még az orvosi humánerőforrás-fejlesztés
(41,2%) vagy az ápolói kapacitásbővítés (60,6%) szükségességénél is hangsúlyosabban jelent
meg. A válaszok arra utalnak, hogy a strukturált krónikus gondozás hosszú távú fenntarthatósága
nem kizárólag szakmai vagy szervezeti kérdés, hanem alapvetően finanszírozási és
ösztönzőrendszeri kihívás is.
A Hatástanulmány IV. fejezetében meghatározott módszertani keretrendszer és
hipotézisrendszer alapján a kérdőíves eredmények több fontos feltételezést is megerősítettek. A
H5 hipotézisben megfogalmazott állítás, amely szerint a megfelelő ösztönzőrendszer elősegítheti
a strukturált, protokollalapú krónikus gondozási folyamatok kialakulását, a válaszok alapján
egyértelmű támogatást kapott. A finanszírozási ösztönzők érezhetően hozzájárultak a gondozási
aktivitás növekedéséhez, a kontrollvizsgálatok rendszeresebbé válásához és a betegutak
szervezettebbé tételéhez.
Ezzel párhuzamosan a H8 hipotézisben megfogalmazott implementációs és adminisztratív
többletterhek szintén egyértelműen igazolódtak. A válaszadók jelentős része a betegút-
szervezést, a teljesülések nyomon követését és az adminisztratív dokumentációt a program egyik
169
legjelentősebb erőforrásigényű elemének tekintette, amely a hagyományos alapellátási
működéshez képest új típusú kapacitásigényeket teremtett.
A H12 hipotézis szempontjából az eredmények arra utalnak, hogy a modell országos
skálázhatóságának egyik legfontosabb előfeltétele a finanszírozási logika finomhangolása,
különösen a részleges teljesítések elszámolhatósága, a kockázatmegosztási mechanizmusok
kialakítása, valamint a többlet humánerőforrás-igény és betegút-koordináció finanszírozásának
biztosítása terén. A kérdőíves eredmények alapján a KBMP egyik legfontosabb egészség-
gazdaságtani eredménye az volt, hogy első alkalommal tette láthatóvá és részben
számszerűsíthetővé a magas minőségű, strukturált krónikus alapellátási gondozás valós
erőforrásigényét, ezáltal fontos információt szolgáltatva egy jövőbeli, országos szintű krónikus
ellátási modell finanszírozási tervezéséhez.
7. Hozzáférés
7.1. Háziorvosi, fogorvosi és finanszírozói interjúk eredményeinek elemzése
A Krónikus Betegségmenedzsment Program hozzáférési hatásainak értékelése során a jelen
Hatástanulmány a IV. fejezetben bemutatott integrált értékelési keretrendszer rendszerszintű
(impact) komponenseit alkalmazta, különös figyelemmel a hozzáférés, az ellátási
egyenlőtlenségek és a betegutak szervezettségének kérdéseire. A kvalitatív interjúk alapján a
hozzáférés fogalma a program kontextusában jóval szélesebb értelmezést nyert, mint a
hagyományosan alkalmazott földrajzi vagy időbeli hozzáférési mutatók, és magában foglalta a
strukturált gondozási folyamatokhoz, a rendszeres monitorozáshoz, valamint a preventív
szolgáltatásokhoz való hozzáférés lehetőségét is.
A háziorvosi interjúk alapján a program egyik legfontosabb eredménye az volt, hogy a korábban
gyakran opportunisztikus módon működő krónikus gondozási folyamatokat szervezettebb és
kiszámíthatóbb ellátási struktúrává alakította át a programban résztvevő páciensek esetében.
Több válaszadó hangsúlyozta, hogy a rendszeres kontrollvizsgálatok és előre meghatározott
gondozási események következtében a betegek nem kizárólag panasz esetén vagy akut
állapotromláskor kerültek kapcsolatba a háziorvosi ellátórendszerrel, hanem előre tervezett
módon, meghatározott időközönként részesültek szakmai felülvizsgálatban.
Az interjúk alapján ez a változás különösen jelentős volt azoknál a betegeknél, akik korábban
rendszertelenül jelentek meg kontrollvizsgálatokon vagy hosszabb időszakokra kiesetek a
gondozási folyamatokból. Több háziorvos hangsúlyozta, hogy a program révén olyan betegek is
ismét bekerültek az ellátási rendszer látóterébe, akik korábban évek óta nem vettek részt
rendszeres kontrollvizsgálatokon vagy kizárólag akut problémák esetén fordultak egészségügyi
szolgáltatóhoz.
A válaszadók szerint a strukturált gondozási rendszer egyik legfontosabb hozzáférési előnye
éppen a rendszeres kapcsolat fenntartásában rejlett. Az interjúk alapján a krónikus betegségek
esetében a hozzáférés kérdése nem pusztán az első vizsgálat elérhetőségét jelenti, hanem a
folyamatos utánkövetés, a kontrollvizsgálatok és a szükséges beavatkozások hosszú távú
biztosítását is.
A program ugyanakkor több hozzáférési korlátot is felszínre hozott. A háziorvosok egy része
beszámolt arról, hogy bizonyos laboratóriumi vizsgálatok, képalkotó diagnosztikai lehetőségek
vagy szakellátási konzultációk elérhetősége jelentős területi különbségeket mutatott. Több
170
interjúalany hangsúlyozta, hogy a program által előírt gondozási elemek teljesíthetősége részben
a helyi egészségügyi infrastruktúrától, a diagnosztikai kapacitásoktól és a szakellátási háttér
rendelkezésre állásától függött.
Különösen a kisebb településeken vagy humánerőforrás-hiánnyal érintett térségekben
jelentettek nehézséget az időben elérhető szakvizsgálatok és diagnosztikai szolgáltatások. Több
válaszadó hangsúlyozta, hogy a hozzáférési problémák egy része nem a háziorvosi rendszerben,
hanem az alapellátás és szakellátás közötti kapcsolódási pontokon jelentkezett.
Az interjúk alapján a hozzáférés jelentős mértékben függött a praxisok szervezeti kapacitásaitól
és humánerőforrás-helyzetétől is. A megfelelő szakdolgozói háttérrel rendelkező, preventív
munkára már berendezkedett praxisok lényegesen könnyebben tudták biztosítani a rendszeres
kontrollokat és a betegutak koordinációját, míg a kisebb vagy kapacitáshiányos praxisok esetében
a program teljesítése sok esetben jelentős többletterhelést eredményezett.
Ez a megfigyelés közvetlenül összhangban áll a H6 hipotézisben megfogalmazott heterogén
implementációs mintázatokkal, valamint arra utal, hogy az azonos szakmai protokollok eltérő
szervezeti és területi környezetben eltérő hozzáférési eredményeket képesek produkálni.
A kvalitatív interjúk alapján különösen fontos szerepet játszottak az egészségműveltségi
különbségek is. Több háziorvos hangsúlyozta, hogy a magasabb egészségtudatossággal
rendelkező betegek gyorsabban és könnyebben alkalmazkodtak a rendszeres kontrollvizsgálatok
logikájához, míg az alacsonyabb egészségműveltségű vagy kedvezőtlenebb szociális helyzetű
populációk esetében intenzívebb betegedukációra és aktívabb szervezési munkára volt szükség.
Az interjúk alapján a hozzáférés egyik kevésbé vizsgált, ugyanakkor kiemelten fontos dimenziója
a preventív szolgáltatásokhoz való hozzáférés javulása volt. Több válaszadó hangsúlyozta, hogy a
program keretében olyan vizsgálatok, mérések és edukációs tevékenységek váltak rendszeressé,
amelyek korábban csak esetlegesen vagy a betegek egy részénél valósultak meg.
A fogorvosi interjúk egy további fontos hozzáférési dimenzióra hívták fel a figyelmet. A
megkérdezett fogorvosok szerint a fogorvosi alapellátás és a krónikus betegségek gondozása
között jelenleg jelentős szervezeti távolság áll fenn, annak ellenére, hogy a szájüregi egészség és
a krónikus nem fertőző betegségek közötti kapcsolat tudományosan jól ismert. Több válaszadó
hangsúlyozta, hogy a betegek jelenleg csak korlátozott mértékben férnek hozzá olyan
multidiszciplináris gondozási modellekhez, amelyekben a fogorvosok aktív szerepet
vállalhatnának a diabetes, a cardiovascularis betegségek vagy más krónikus állapotok
menedzsmentjében.
A fogorvosi interjúk szerint a jövő egyik fontos fejlesztési iránya lehet a háziorvosi és fogorvosi
alapellátás közötti együttműködés erősítése, valamint az ehhez szükséges kommunikációs és
informatikai infrastruktúra kialakítása. A válaszadók szerint ez különösen fontos lehet a
hátrányos helyzetű vagy magas kockázatú populációk esetében.
A finanszírozói interjú eredményei megerősítették, hogy a program egyik stratégiai célja a
strukturált gondozási szolgáltatásokhoz való hozzáférés országos szintű javítása volt. A NEAK
álláspontja szerint a program hosszabb távú sikere nagymértékben függ attól, hogy a jelenlegi
pilot során kialakított mechanizmusok mennyiben lesznek képesek csökkenteni a területi és
társadalmi alapú hozzáférési különbségeket.
171
A IV. fejezet hipotézisrendszere alapján a kvalitatív eredmények elsősorban a H5 hipotézisben
szereplő betegút-szervezettség javulását és a H7 hipotézisben megfogalmazott hozzáférési
kérdések részleges kedvező változását támasztják alá. Ugyanakkor az interjúk arra is rámutattak,
hogy a hozzáférési egyenlőtlenségek jelentős része továbbra is fennáll, különösen a
humánerőforrás-helyzet, a diagnosztikai infrastruktúra és a területi különbségek
vonatkozásában.
A H12 hipotézisben szereplő rendszerbe illeszthetőség és országos skálázhatóság szempontjából
a kvalitatív eredmények arra utalnak, hogy a strukturált krónikus gondozási modellek
önmagukban alkalmasak lehetnek a hozzáférés javítására, ugyanakkor országos szintű
bevezetésük csak megfelelő humánerőforrás-kapacitás, informatikai háttér és szervezeti
támogatás mellett valósítható meg.
Összességében a kvalitatív eredmények alapján a KBMP egyik legfontosabb hozzáférési
eredménye nem kizárólag új szolgáltatások létrehozásában, hanem a meglévő szolgáltatások
szervezettebbé, kiszámíthatóbbá és proaktívabbá tételében ragadható meg. A program a
hozzáférés fogalmát a hagyományos ellátási jelenlét kérdésétől a folyamatos gondozáshoz, a
rendszeres monitorozáshoz és a preventív szolgáltatásokhoz való hozzáférés irányába tágította,
ami hosszabb távon az alapellátás egyik legfontosabb minőségi mutatójává válhat.
7.2. Kérdőívek eredményeinek elemzése
A kérdőíves adatok (lásd M6. sz. Melléklet) alapján a program megvalósításának egyik
legkritikusabb pontja a hozzáférhetőség, amely mind fizikai, mind rendszerszintű akadályokba
ütközik. Az adatok az alábbi főbb területeket érintik:
Fizikai hozzáférhetőség és közlekedés
A betegek számára már a vizsgálatok helyszínére való eljutás is valós nehézséget jelent. A
válaszok alapján a program megvalósítását hátráltató tényezők között hangsúlyosan szerepel a
vizsgálatokra való eljutás közlekedési nehézsége. A praxisok elhelyezkedése vegyes: 34,4%-uk
városban, 31,1%-uk községben vagy faluban található. A vidéki, kistelepülési praxisok esetében
a szakrendelők távolsága és a tömegközlekedés hiányosságai tovább rontják a hozzáférhetőségi
esélyeket.
Szakellátáshoz való hozzáférés (Rendszerszintű gátak)
A program legnagyobb akadályát a járóbeteg-szakellátásba való bejutás jelenti. A válaszadók a
beutalási és időpontfoglalási nehézségeket nevesítették az egyik fő akadályként, amely hátráltatja
a program megvalósítását. Az alap- és szakellátás közötti együttműködés javulását a háziorvosok
rendkívül alacsonyra, 2,43-as átlagpontszámra értékelték az 5-ös skálán. Ez az adat jelzi, hogy a
betegek számára a szükséges szakorvosi vizsgálatok elérése a program keretein belül nem lett
könnyebb.
Digitális hozzáférhetőség és távmonitorozás
A modern technológia alkalmazása elvi esélyt adna a hozzáférhetőség javítására, de a
gyakorlatban még korlátozott. Jelenleg a válaszadó háziorvosok 42,8%-a használ valamilyen
digitális eszközt (mobilalkalmazás, automatikus üzenetküldő) a betegek követésére. Ugyanakkor
az orvosok szerint a digitális megoldások jelentősen javíthatnák a betegmenedzsment
hatékonyságát (3,63). Ez a jövőben nyilvánvalóan áthidalhatná a fizikai távolságból adódó
hozzáférhetőségi korlátokat.
Kapacitás és bevonhatóság
172
A hozzáférhetőséget korlátozza a praxisok véges befogadóképessége is.
Az orvosok 39,4%-a szerint a teljes praxispopulációnak csupán a 10–25%-a vonható be reálisan
a programba. Továbbá a válaszadók szerint a jelenlegi humánerőforrás-kapacitás (2,21-es átlag)
és a rendelési idő (3,90-es egyetértés a hiányával) nem elegendő a program szélesebb körű
kiterjesztéséhez, ami korlátozza a betegek bekerülési esélyeit.
A jelen dokumentum IV. fejezetében bemutatott hozzáférési és egyenlőtlenségi keretrendszer
alapján a kérdőíves eredmények arra utalnak, hogy a KBMP elsősorban az alapellátási és
preventív szolgáltatásokhoz való hozzáférés javításában ért el kedvező eredményeket,
ugyanakkor a szakellátási kapacitások és a területi különbségek továbbra is jelentős korlátozó
tényezőt jelentenek. A H7 hipotézis részlegesen igazolódott: a lakóhelyközeli, strukturált
gondozási modell csökkentette az ellátáshoz való hozzáférés bizonyos akadályait, azonban a
szakellátási várólisták, a közlekedési nehézségek és a humánerőforrás-hiány továbbra is
fennmaradtak. A H5 hipotézisben szereplő strukturált betegutak az alapellátás szintjén
erősödtek, ugyanakkor az ellátórendszer különböző szintjei közötti integráció csak korlátozott
mértékben javult. Az eredmények összességében arra utalnak, hogy a KBMP hosszabb távú
hozzáférési hatásai elsősorban akkor realizálhatók, ha a programot a szakellátási kapacitások
fejlesztése, a digitális eszközök szélesebb körű alkalmazása és a multidiszciplináris
együttműködések erősítése kíséri.
8. Digitális átállás és e-Egészségügyi hatások
8.1. Háziorvosi, fogorvosi és finanszírozói interjúk eredményeinek
elemzése
A krónikus betegségmenedzsment program digitális és e-egészségügyi hatásainak értékelése
során a jelen Hatástanulmány a IV. fejezetben meghatározott implementációs értékelési
keretrendszer output, outcome és impact szintű megközelítését alkalmazta. A kvalitatív interjúk
alapján a program egyik legjelentősebb, ugyanakkor kezdetben kevésbé hangsúlyozott
következménye az alapellátás digitális működésének fokozatos átalakulása, valamint az
adatvezérelt betegmenedzsment irányába történő elmozdulás volt.
A háziorvosi interjúk alapján a program egyik legfontosabb digitális eredménye a strukturált
adatrögzítés jelentőségének felértékelődése volt. A válaszadók többsége hangsúlyozta, hogy a
hagyományos alapellátási dokumentáció jelentős része korábban elsősorban narratív szabad
szöveges formában jelent meg, amely korlátozottan volt alkalmas automatizált feldolgozásra,
visszakeresésre vagy másodlagos elemzésre. A KBMP ezzel szemben olyan adatstruktúrák
használatát ösztönözte, amelyek lehetővé tették a gondozási események, rizikófaktorok,
kontrollvizsgálatok és teljesítési elemek egységesebb és standardizáltabb dokumentálását.
Több interjúalany hangsúlyozta, hogy a program során a dokumentáció szerepe részben
átalakult: a korábbi adminisztratív kötelezettségből fokozatosan a betegmenedzsment és a
döntéstámogatás eszközévé vált. A rendszeres adatbevitel, az ismétlődő mérések és a strukturált
kontrollfolyamatok lehetővé tették a betegek állapotának időbeli nyomon követését, valamint a
gondozási folyamatok objektívebb értékelését.
173
Az interjúk alapján különösen jelentős változást eredményezett az indikátorok és teljesítési
feltételek folyamatos nyomon követése. Több praxis számolt be arról, hogy a program
működtetése új adatkezelési és nyilvántartási megoldások kialakítását tette szükségessé annak
érdekében, hogy a betegek státusza, a hiányzó vizsgálatok, valamint a teljesítendő gondozási
elemek folyamatosan követhetők legyenek. A válaszadók többsége ezt kezdetben jelentős
többletterhelésként élte meg, ugyanakkor hosszabb távon többen kifejezetten pozitív hatásként
értékelték az ellátási folyamatok átláthatóbbá válását.
A kvalitatív eredmények alapján a program egyik legfontosabb digitális hatása az adatvezérelt
működés irányába történő elmozdulás volt. Több háziorvos hangsúlyozta, hogy a döntéshozatal
során nagyobb szerepet kaptak az objektív mérési eredmények, a rendszeres
kontrollvizsgálatokból származó trendadatok, valamint az egyes rizikófaktorok időbeli
alakulásának követése.
A program egyik fontos következménye volt a mérhetőség és auditálhatóság kultúrájának
erősödése is. Az interjúk alapján a résztvevők nagyobb jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy
a gondozási folyamatok nem csupán szakmailag történjenek meg, hanem azok megfelelő módon
dokumentáltak, visszakövethetők és értékelhetők is legyenek. Ez a változás közvetlenül
kapcsolódik a H4 hipotézisben megfogalmazott mérhetőség és auditálhatóság erősödéséhez.
Az interjúk ugyanakkor számos digitális korlátra és interoperabilitási problémára is rámutattak.
A legtöbb válaszadó hangsúlyozta, hogy a különböző informatikai rendszerek közötti
adatáramlás továbbra sem tekinthető teljes körűnek, ami aránytalanul nagymértékű manuális
adminisztratív munkát eredményezett. A laboreredmények, szakellátási dokumentumok,
képalkotó leletek és egyéb információk integrációja számos esetben nem automatikusan, hanem
manuális ellenőrzés és adatbevitel útján valósult meg. Különösen gyakran jelent meg
problémaként a különböző szoftverrendszerek közötti interoperabilitás korlátozottsága. Az
interjúk alapján a válaszadók jelentős része úgy ítélte meg, hogy a digitális transzformáció
jelenlegi legfontosabb akadálya már nem az adatok hiánya, hanem azok fragmentáltsága és az
információk közötti kapcsolatok hiánya.
A program ugyanakkor a digitális kompetenciák fejlődését is elősegítette. Több praxis számolt be
arról, hogy a strukturált adatkezelés, a rendszeres elektronikus dokumentáció és a digitális
nyomon követés új készségek elsajátítását tette szükségessé mind az orvosok, mind pedig a
szakdolgozók részéről. Az interjúk alapján ez a tanulási folyamat kezdetben jelentős
alkalmazkodási terhet jelentett, hosszabb távon ugyanakkor hozzájárult a digitális érettség
növekedéséhez.
A fogorvosi interjúk a digitális integráció egy további fontos dimenzióját emelték ki. A
megkérdezett fogorvosok hangsúlyozták, hogy a fogorvosi alapellátás jelenleg korlátozott
mértékben kapcsolódik a háziorvosi digitális információs rendszerekhez, ami jelentősen
korlátozza a multidiszciplináris együttműködés lehetőségeit. Több válaszadó hangsúlyozta, hogy
a jövő integrált alapellátási modelljeiben szükség lenne olyan interoperábilis adatkapcsolatokra,
amelyek lehetővé teszik a releváns információk biztonságos és célhoz kötött megosztását az
egyes szolgáltatók között.
174
A fogorvosi interjúk alapján különösen fontos fejlesztési területként jelent meg a strukturált
szájüregi állapotadatok integrálhatósága a krónikus betegségek gondozási folyamataiba. A
válaszadók szerint ez hosszabb távon új prevenciós és korai felismerési lehetőségeket
teremthetne a multidiszciplináris betegmenedzsmentben.
A finanszírozói interjú eredményei szerint a program egyik legfontosabb stratégiai hozadéka
éppen az adatvagyon fokozatos kialakulása volt. A NEAK álláspontja szerint a strukturált
gondozási folyamatok révén olyan standardizált adatkészletek jönnek létre, amelyek a jövőben
lehetőséget teremthetnek az eredményesség pontosabb mérésére, a finanszírozási modellek
finomhangolására, valamint az adatvezérelt egészségpolitikai döntéshozatal támogatására. Az
interjúk alapján a program hosszabb távú jelentősége túlmutathat az alapellátási reformokon. A
strukturált adatgyűjtés, a standardizált dokumentáció, valamint az interoperábilis
adatkapcsolatok iránti igény olyan működési logikát erősít, amely szorosan illeszkedik az európai
digitális egészségügyi fejlesztések és az adatvezérelt egészségügyi rendszerek fejlődési
irányaihoz.
A IV. fejezet hipotézisrendszere alapján a kvalitatív eredmények elsősorban a H4 hipotézisben
megfogalmazott mérhetőség és auditálhatóság erősödését támasztják alá. Emellett részben
igazoltnak tekinthető a H2 hipotézisben szereplő protokollalapú működés megerősödése,
valamint a H12 hipotézisben megfogalmazott rendszerbe illeszthetőség és skálázhatóság is, mivel
a strukturált digitális folyamatok országos szintű alkalmazhatósága elméletileg biztosítható. A H8
hipotézis ugyanakkor szintén megerősítést nyert, mivel a digitális átállás rövid távon jelentős
adminisztratív és adatkezelési többletterhelést eredményezett a résztvevő praxisok számára. Az
interjúk alapján a digitális transzformáció sikerességének egyik alapvető feltétele a
felhasználóbarát rendszerek kialakítása, az automatizáció fokozása és az interoperabilitás
további fejlesztése lehet.
Összességében a kvalitatív eredmények alapján a KBMP egyik legjelentősebb rendszerszintű
eredménye nem kizárólag a krónikus betegségek gondozásának fejlesztése, hanem az alapellátás
digitális működési kultúrájának átalakulása volt. A program hozzájárult a strukturált
adatrögzítés, az adatvezérelt döntéshozatal, a mérhetőség és az interoperabilitás jelentőségének
felismeréséhez, ezáltal olyan alapokat teremtve, amelyek hosszabb távon a digitális egészségügy
és az integrált betegmenedzsment fejlődésének meghatározó elemei lehetnek.
8.2. Kérdőívek eredményeinek elemzése
A válaszadó háziorvosok kisebb része, 42,8%-a használ jelenleg digitális eszközöket (például
mobilalkalmazásokat, medikai kiegészítőket vagy automatikus üzenetküldő rendszereket) a
krónikus betegek követésére. Az eszközhasználat eltéréseket mutat a praxis elhelyezkedése
szerint: legmagasabb a használati arány a megyeszékhelyeken (48,8%) és a városokban (45,2%),
alacsonyabb az elterjedtség a községekben és falvakban (39,3%), míg kissé meglepő módon a
legalacsonyabb arányt Budapesten (33,3%) mértük. A területi egyenlőtlenségek részletesebb
vizsgálatára valószínűleg egy külön és a kérdést alaposabban körüljáró mérés szükséges.
A digitális megoldások szakmai elismertsége némileg magasabb, mint a jelenlegi használati
arányuk. Az orvosok többsége egyetért abban, hogy a digitális megoldások javítják a
betegségmenedzsment hatékonyságát (3,63-as átlagpontszám). A válaszadók közel 60%-a
175
(46,7% egyetért, 11,7% teljes mértékben egyetért) látja ebben a rendszerben a fejlődési
lehetőséget.
A kérdőív eredményei (lásd M6. sz. Melléklet) szerint magas a hajlandóság a korszerű ellátási
formák integrálására. A válaszadók 3,94-es átlagpontszámmal nyitottak a telemedicina vagy a
távmonitorozás ellátásba való beépítésére. Ezek az adatok szoros összefüggést mutatnak a
jelenlegi eszközhasználattal: azok, akik már most is alkalmaznak digitális megoldásokat,
szignifikánsan nyitottabbak a telemedicinára (37,7% teljes mértékben nyitott, szemben a nem
használók 17,5%-os arányával). További érdekesség, hogy a vizsgált változók közül a
telemedicina iránti nyitottság mutatta a legerősebb pozitív kapcsolatot a finanszírozási
elégedettségge (0,101-es magyarázó erő).
A program országos kiterjesztéséhez az orvosok elengedhetetlennek tartják az informatikai
háttér fejlesztését: a válaszadók több mint fele szerint az informatikai szoftver infrastruktúra
mérsékelt (32,8%) vagy jelentős (18,9%) fejlesztésére lenne szükség. Az informatikai
infrastruktúrához tartozik még, hogy a szöveges visszajelzések között többen utaltak a projekt
technikai megvalósításának nehézségeire: az informatikai rendszerek és a NEAK közötti
szinkronizációs hibák, valamint a laborok hibás kódolása (pl. ONEO kódok) miatt sok elvégzett és
dokumentált vizsgálat után nem kapták meg a teljesítést az orvosok. Ezt a szoftveres
„gyermekbetegséget” a válaszadók érdemi akadályként említették.
A jelen Hatástanulmány IV. fejezetben meghatározott implementációs és digitális értékelési
keretrendszer alapján a kérdőíves eredmények arra utalnak, hogy a KBMP egyik legfontosabb
hosszú távú hatása a digitális támogatású krónikus gondozási modellek iránti szakmai nyitottság
erősödése volt. A H4 hipotézisben szereplő auditálhatósági és adatvezérelt működési elemek
jelentős támogatást kaptak, míg a H5 hipotézisben megfogalmazott strukturált monitorozási és
betegkövetési folyamatok szintén megerősítést nyertek. A H12 hipotézis szempontjából az
eredmények arra utalnak, hogy a modell országos szintű kiterjesztésének egyik legfontosabb
előfeltétele az interoperábilis informatikai rendszerek, a digitális betegkövetési eszközök és a
megbízható adatkapcsolatok kialakítása. A program egyik fontos tanulsága, hogy a jövő krónikus
alapellátási modellje várhatóan nem csupán protokollalapú, hanem egyben adatvezérelt és
digitálisan támogatott működésre fog épülni.
2. OKFŐ részéről rendelkezésre bocsátott nyers adatok elemzése
2.1. Az elemzés célja, adatforrása és értelmezési kerete
A fejezet a Krónikus Betegségmenedzsment Program négy betegségspecifikus alprogramjára – a
COPD-, a cardiovascularis, a diabetes- és a hypertonia-programra – vonatkozó, az Országos
Kórházi Főigazgatóság által rendelkezésre bocsátott aggregált nyers adatállományok elemzését
mutatja be. Az értékelés három kumulatív állapotfelvételre épül: a program első hat hónapját
lezáró 2025. december 31-i, a további négy hónap előrehaladását rögzítő 2026. április 30-i,
valamint az ezt követő egyetlen hónap változását bemutató 2026. május 31-i adatvágásra. Ez a
felépítés különválasztja a program felfutási szakaszát, a középtávú konszolidációt és a rövid távú,
egyhavi operatív elmozdulást.
A három állomány nem három független keresztmetszeti minta, hanem ugyanazon, időben bővülő
program egymásba ágyazott kumulatív állapota. A 2025. december és 2026. április közötti
különbség egyszerre tükrözi az új betegek bevonását, a korábban megkezdett gondozási ciklusok
176
előrehaladását, az ismételt kontrollok esedékessé válását, valamint az utólag rögzített alap- és
szakellátási eseményeket. Az április és május közötti különbség ennél rövidebb, egyhavi változást
mutat. E különbségek leíró jellegűek: betegszintű longitudinális azonosító és kontrollcsoport
hiányában oksági programhatás, statisztikai szignifikancia vagy egyéni klinikai javulás nem
állapítható meg belőlük.
A nyers gondozási betegszám a négy programban együtt 2025. december 31-én 51 001
programszereplés volt. Ez 2026. április 30-ra 69 315-re, május 31-re 69 824-re emelkedett. A
december–áprilisi időszakban tehát 18 314, az április–májusi időszakban további 509
programszereplés jelent meg. A betegszámok betegségspecifikus programszereplések: ugyanaz a
multimorbid személy több alprogramban is szerepelhet, ezért az összeg nem értelmezhető
automatikusan egyedi személyek számaként.
Az indikátortáblák a gondozási betegszámot, az egyes gondozási elemek teljesülési arányát, a
háziorvosi és szakellátási teljesítés adminisztratív adatokban azonosítható hozzájárulását,
valamint a teljesítéssel érintett betegek átlagéletkorát tartalmazzák. Az „együttes teljesülési
arány” azt fejezi ki, hogy az adott gondozási elem a programban szereplő betegek mekkora
hányadánál volt az alapellátási és – ahol releváns – a járóbeteg-szakellátási adatok együttes
figyelembevételével azonosítható. A háziorvosi és szakellátási százalék nem adható
mechanikusan össze, mert ugyanazon betegnél mindkét ellátási szinten előfordulhat teljesítés.
Az indikátorok eltérő klinikai tartalma, ismétlési gyakorisága, minimális követési ideje és ellátási
szinthez kötöttsége miatt az arányok nem azonos nehézségű teljesítménymutatók. Az első
állapotfelmérések és rutin laborvizsgálatok már a gondozási ciklus elején teljesíthetők, míg a
második vagy harmadik kontroll csak megfelelő idő elteltével válik szakmailag esedékessé.
Emiatt a 2025. decemberi állapot alacsonyabb ismételtkontroll-arányai részben mechanikusan
következnek a rövidebb megfigyelési időből; a december–áprilisi növekedés pedig nem pusztán
szolgáltatói teljesítményjavulást, hanem a gondozási ciklusok érését is tükrözi.
A vármegyei–korcsoportos táblák a betegállomány területi és életkori szerkezetét, valamint az
első programbeli megjelenés hónapját teszik vizsgálhatóvá. A decemberi állományban a 2026.
január–június hónapokra szereplő nullaértékek nem tényleges nulla bevonást, hanem a
december 31-i adatvágást követő, még nem megfigyelt időszakot jelentenek; ezeket az idősoros
értékelésből ki kell zárni. A nyers vármegyei betegszámok lakossági, jogosulti és praxisrészvételi
nevező nélkül aktivitási koncentrációt, nem pedig standardizált lefedettséget vagy
eredményességet mutatnak.
A Gondozási Tervek teljesülési sávjairól külön, 2026. április 30-i és május 31-i kimutatás állt
rendelkezésre. Ez az adatforrás tízszázalékos teljesítési sávokban mutatja a
programszerepléseket, továbbá közli a legalább 75%-os, illetve 100%-os teljesítést. A 100%-os
érték a program elszámolási logikája szerinti elismert Gondozási Terv; a 75%-os küszöb nem
finanszírozási határ, hanem a befejezéshez közel került betegutak kiegészítő folyamatmutatója.
Mivel 2025. december 31-re azonos szerkezetű sávos kimutatás nem áll rendelkezésre, ezen
elemzés csak az április–májusi időszakra végezhető el (M4.2. sz. Melléklet 36. Ábra).
A teljesítési sávokban 2026. május 31-én összesen 57 300 programszereplés volt azonosítható: 8
679 diabetes-, 3 883 COPD-, 39 081 hypertonia- és 5 657 cardiovascularis programszereplés.
Április és május között a 90–100%-os sáv létszáma 16 006-ról 23 245-re, részaránya 27,8%-ról
40,6%-ra emelkedett, miközben valamennyi 90% alatti sáv részaránya csökkent. Az összesített
177
állomány 57 477-ről 57 300-ra történt enyhe csökkenése adattisztításra utal, ezért a felső sáv
bővülése nem egyszerű betegszám-növekedést, hanem a betegutak előrehaladását valószínűsíti;
ugyanazon betegek sávok közötti mozgása azonban betegszintű azonosító hiányában nem
bizonyítható.
Május végén 10 457 programszereplésnél teljesült az előírt beavatkozások 100%-a, ami a
sávokba sorolt állomány 18,2%-a. Ebből 7 288 a hypertonia-, 1 163 a cardiovascularis, 1 111 a
diabetes- és 895 a COPD-programhoz tartozott. A sávokba sorolt programállományon belül a
legmagasabb 100%-os arány a COPD-programban volt (23,0%), ezt a cardiovascularis (20,6%), a
hypertonia (18,6%) és a diabetes (12,8%) követte. A teljes május végi nyers alprogram-
populációhoz viszonyítva az arányok rendre 16,5%, 15,7%, 16,2% és 8,8%; az eltérő nevezők
miatt a programok egyszerű rangsorolása nem indokolt ((M4.2. sz. Melléklet 37. Ábra).
Legalább 75%-os teljesítést 39 190 programszereplés ért el, ami az értékelhető állomány 68,4%-
a. Programonként a hypertonia 71,0%-os, a diabetes 67,2%-os, a cardiovascularis 62,3%-os, a
COPD 53,5%-os arányt mutatott. A legalább 75%-os és a 100%-os teljesítés között 28 733
programszereplésnyi különbség állt fenn. Ez nem tekinthető teljesített Gondozási Tervnek, de a
program legfontosabb operatív befejezési tartalékát jelzi: célzott utánkövetéssel, a hiányzó
vizsgálatok pótlásával és a szakellátási adatok megfelelő kapcsolásával e betegutak egy része
teljesíthetővé válhat (M4.2. sz. Melléklet 38-39. Ábra).
2.2. Adatok elemzése a COPD krónikus betegség KBMP keretében történő
ellátásáról
Az értékelés az M7. sz. melléklet betegségspecifikus ábráinak tartalmi sorrendjét követi, de az
eredményeket három időmetszet egymásra épülő értelmezésében közli. A nyers betegszám a
programban megjelent teljes forgalmat tükrözi, és olyan programszerepléseket is tartalmazhat,
amelyek a finanszírozási elszámolásban végül nem váltak elismert teljesítéssé. Emiatt a volumen
elsősorban a kapacitás-igénybevétel és a betegoldali elérés mutatója.
2.2.1. Az indikátorok országos teljesítményáttekintése
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: COPD indikátorok országos teljesülési arányai – 2025.12.31.,
2026.04.30. és 2026.05.31.]
2025. december 31-én a 26 indikátor együttes teljesülési arányának számtani átlaga 42,5%,
mediánja 43,8% volt; 0 indikátor érte el vagy haladta meg a 80%-ot, míg 21 indikátor maradt
60% alatt. Április 30-ra az átlag 56,4%, a medián 56,2% lett, a 80%-ot elérő indikátorok száma 0,
a 60% alattiaké 15 volt. Május 31-re az átlag 58,3%, a medián 57,8% értékre változott; 1 indikátor
érte el a 80%-ot, és 14 maradt 60% alatt.
A teljesülési átlag december és április között 13,9 százalékponttal, az ezt követő egy hónapban
további 1,9 százalékponttal emelkedett. A két szakasz nem azonos hosszúságú, ezért a változások
nem vethetők össze egyszerű havi ütemként. A nagyobb december–áprilisi elmozdulás a
gondozási ciklusok előrehaladásával és az ismételt elemek esedékessé válásával is összefügg; az
április–májusi javulás ugyanakkor azt mutatja, hogy a további betegbevonás mellett sem
következett be általános teljesítményhígulás.
2.2.2. A legmagasabb teljesülésű indikátorok
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: COPD Top 5 indikátor – három időmetszet]
178
December végén a Top 5 összetétele: 1. vérnyomásmérés (77,0%); 1. pulzoximetriás vizsgálat
(76,6%); Eozinofil sejtszám (73,4%); C reaktív fehérje (CRP) kvantitatív meghatározása (64,9%);
Testmagasság + testsúlymérés (64,8%). Április 30-án: Eozinofil sejtszám (79,8%); 1.
vérnyomásmérés (79,1%); 1. pulzoximetriás vizsgálat (78,9%); CRP kvantitatív meghatározása
(75,1%); testmagasság és testsúlymérés (68,6%). Május 31-én: Eozinofil sejtszám (81,3%); 1.
vérnyomásmérés (79,2%); 1. pulzoximetriás vizsgálat (78,9%); CRP kvantitatív meghatározása
(76,7%); testmagasság és testsúlymérés (68,7%). A rangsor nagyfokú stabilitása azt jelzi, hogy a
legjobban működő elemek már a felfutási szakaszban kirajzolódtak, majd a követési idő
növekedésével tovább erősödtek. Ezek jellemzően rutinszerűen elvégezhető alapellátási mérések
vagy standard laborvizsgálatok voltak.
2.2.3. A legalacsonyabb teljesülésű indikátorok
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: COPD Bottom 5 indikátor – három időmetszet]
December végén a legalacsonyabb arányokat a következők mutatták: 3. pulzoximetriás vizsgálat
(0,5%); 3. vérnyomásmérés (0,7%); 2. légzési frekvencia rögzítése (7,2%); 2. vérnyomásmérés
(10,9%); 2. pulzoximetriás vizsgálat (11,0%). Április 30-án a Bottom 5: 3. pulzoximetriás
vizsgálat (20,7%); 3. vérnyomásmérés (20,8%); 2. légzési frekvencia rögzítése (35,9%); 2.
pulzoximetriás vizsgálat (42,4%); 2. vérnyomásmérés (43,6%). Május 31-én: 3. pulzoximetriás
vizsgálat (27,0%); 3. vérnyomásmérés (27,3%); 2. légzési frekvencia rögzítése (39,0%); 2.
pulzoximetriás vizsgálat (44,8%); 2. vérnyomásmérés (45,9%). A decemberi rendkívül alacsony
ismételtkontroll-arányok és későbbi növekedésük jól szemlélteti a követési idő hatását: a
második és harmadik vizsgálat a korán bevont betegeknél is csak később válhatott esedékessé. A
fennmaradó lemaradás ugyanakkor célzott folyamat-, eszköz- és szakellátási kapacitáselemzést
indokol.
2.2.4. Az indikátorok teljesülése ellátási típusonként
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: COPD indikátorok – háziorvos és szakellátás, három időmetszet]
Az indikátorok átlagos háziorvosi teljesülési aránya december végén 40,8%, április végén 54,6%,
május végén 56,5% volt. Az adminisztratív adatokban azonosítható szakellátási arány átlaga
rendre 7,0%, 7,8% és 8,0% volt; 3 indikátornál jelent meg nullánál nagyobb szakellátási
hozzájárulás. A kép mindhárom időpontban az alapellátás domináns végrehajtó szerepét és egyes
diagnosztikai, illetve szakvizsgálati elemeknél a szakellátási adatok kiegészítő jelentőségét
mutatta. Az ellátási szintek arányai az átfedések miatt nem összegezhetők.
2.2.5. Teljesülés indikátorkategóriák szerint
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: COPD indikátorkategóriák teljesülése – három időmetszet]
December 31-én a kategóriaátlagok a következők voltak: anamnézis felvétel 46,0%; fizikális
vizsgálat 33,1%; eszközös vizsgálatok 29,4%; laborvizsgálatok szakellátás bevonásával 69,2%;
antropometriai adatok 41,0%; eszközös vizsgálatok szakellátás bevonásával 44,5%; intervenciós
tevékenység, betegedukáció, tanácsadás 46,0%. Április végén: anamnézis 57,2%; fizikális
vizsgálat 51,4%; eszközös vizsgálatok 47,6%; szakellátást is bevonó laborvizsgálatok 77,4%;
antropometria 59,3%; szakellátást is bevonó eszközös vizsgálatok 49,2%; intervenció,
betegedukáció és tanácsadás 60,7%. Május végén: anamnézis 59,1%; fizikális vizsgálat 53,2%;
eszközös vizsgálatok 50,5%; szakellátást is bevonó laborvizsgálatok 79,0%; antropometria
60,6%; szakellátást is bevonó eszközös vizsgálatok 50,3%; intervenció, betegedukáció és
tanácsadás 61,9%. A három időpont együttesen azt mutatja, hogy a növekedés nem egyetlen
179
kiugró indikátorra korlátozódott, hanem több gondozási funkcióban párhuzamosan jelentkezett.
A kategóriaátlagok ugyanakkor eltérő tartalmú és számú indikátorokat tömörítenek, ezért
orientáló, nem önálló minősítő mutatóként alkalmazhatók.
2.2.6. Az indikátorokkal érintett betegek átlagéletkora
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: COPD indikátorteljesítés és átlagéletkor – három időmetszet]
December végén az érvényes átlagéletkorral rendelkező indikátorok szélsőértékei 1.
pulzoximetriás vizsgálat (59,0 év), illetve 2. légzési frekvencia rögzítése (65,9 év) voltak. Április
végén a szélsőértékeket 1. pulzoximetriás vizsgálat (60,2 év) és spirometria (69,5 év), május
végén 1. pulzoximetriás vizsgálat (60,2 év) és spirometria (68,7 év) adta. Az indikátoronkénti
átlagéletkorok a vizsgálat klinikai indikációját, teljesülési volumenét és a bevont betegcsoport
összetételét egyaránt tükrözhetik; önmagukban nem bizonyítanak életkor szerinti hozzáférési
különbséget.
A decemberi COPD-adatállományban a spirometriás vizsgálathoz 0 értékű átlagéletkor társult,
miközben 1 865 együttes teljesítés szerepelt. Ez nem értelmezhető valós életkori adatként,
hanem hiányzó vagy nem összekapcsolható életkori információként kezelendő; az ábrán „nincs
adat” jelölés szükséges, és az értéket a minimumszámításból ki kell zárni.
2.2.7. A betegszám vármegyénként és korcsoportonként
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: COPD betegszám vármegyénként és korcsoportonként – három
időmetszet]
A nyers gondozási betegszám december 31-én 4 191, április 30-án 5 385, május 31-én 5 411 volt.
December és április között 1 194 fővel, azaz 28,5%-kal bővült; májusban további 26 fő, 0,5%
növekedés jelent meg. Decemberben az öt legnagyobb területi betegszám: Budapest - Főváros
(695), Hajdú-Bihar (659), Jász-Nagykun-Szolnok (411), Borsod-Abaúj-Zemplén (396), Szabolcs-
Szatmár-Bereg (301). Áprilisban: Budapest (981), Hajdú-Bihar (815), Jász-Nagykun-Szolnok
(596), Borsod-Abaúj-Zemplén (545), Pest (381); májusban: Budapest (985), Hajdú-Bihar (815),
Jász-Nagykun-Szolnok (596), Borsod-Abaúj-Zemplén (558), Pest (383). A rangsorok viszonylagos
stabilitása tartós területi koncentrációra utal, de a nyers számok nem lakosságarányos részvételi
mutatók.
2.2.8. A korcsoportok vármegyénkénti megoszlása
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: korcsoportok aránya vármegyénként – COPD, három időmetszet]
A korcsoportok – 21 év alatti; 21–35; 36–50; 51–65; 66–80; 80 év feletti – országos részaránya
december végén rendre 6,5%; 6,0%; 13,7%; 28,6%; 39,9%; 5,3% volt. Április végén ugyanezen
sorrendben 6,2%; 5,7%; 13,5%; 28,7%; 39,7%; 6,2%, május végén 6,2%; 5,7%; 13,5%; 28,7%;
39,7%; 6,2% adódott. A szerkezet a betegszám jelentős december–áprilisi növekedése ellenére is
nagyrészt stabil maradt, ami arra utal, hogy a későbbi bevonás nem alakította át alapvetően az
alprogram demográfiai profilját.
A fiatal korcsoportok – különösen a 21 év alattiak – jelenléte az adott krónikus betegpopulációban
adatminőségi és beválasztási ellenőrzést indokol. Az aggregált állományból nem dönthető el,
hogy ritka, klinikailag indokolt esetekről, életkor- vagy diagnóziskódolási eltérésről, illetve
programbesorolási sajátosságról van-e szó.
180
2.2.9. Átlagéletkor vármegyénként
ÁBRA HELYE – M7. melléklet: átlagéletkor vármegyénként – COPD, három időmetszet]
A COPD-programba bevont betegek súlyozott átlagéletkora jelentős és időben tartós területi
különbségeket mutatott. 2025. december 31-én a legalacsonyabb átlagéletkor Jász-Nagykun-
Szolnok vármegyében volt megfigyelhető, 35,4 évvel, míg a legmagasabb érték Zala vármegyében
jelentkezett, 69,4 évvel. 2026. április 30-án ugyanezek a területek alkották a két szélsőértéket:
Jász-Nagykun-Szolnok vármegye súlyozott átlagéletkora 38,8 év, Zaláé 69,4 év volt. 2026. május
31-én Jász-Nagykun-Szolnok értéke változatlanul 38,8 év maradt, míg Zala vármegyében az
átlagéletkor kismértékben, 69,1 évre csökkent.
A területi életkori szerkezet a három időmetszet között összességében stabilnak bizonyult. A
vármegyék többségében a programba bevont COPD-betegek átlagéletkora 60–67 év között
alakult, ami megfelel a betegség jellemző epidemiológiai és életkori profiljának. Ezzel szemben
Jász-Nagykun-Szolnok vármegye valamennyi időpontban markánsan elkülönült az ország többi
területétől. A korcsoportos adatok alapján ezt elsősorban a 21 év alatti, valamint a 21–35 éves
korcsoportok szokatlanul magas betegszáma magyarázza, ezért a területi eltérés értelmezésekor
indokolt megvizsgálni a beválasztási, diagnóziskódolási és jelentési gyakorlatot. A jelenség
ugyanakkor nem egyszeri adatkilengés, mivel mindhárom időmetszetben következetesen
fennmaradt. A többi vármegye esetében tapasztalható kisebb változások inkább a programba
újonnan belépő betegek életkori összetételének módosulását tükrözhetik, és nem utalnak a
területi korstruktúra érdemi átrendeződésére.
2.2.10. A vármegyei betegszám és átlagéletkor kapcsolata
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: átlagéletkor és betegszám kapcsolata – COPD, három időmetszet]
A vármegyei súlyozott átlagéletkor és a nyers betegszám közötti Pearson-korreláció
decemberben r = -0,486, áprilisban r = -0,497, májusban r = -0,499 volt. A kapcsolat iránya a
három adatvágás között lényegében stabil maradt. Ez leíró ökológiai összefüggés, nem támaszt
alá oksági kapcsolatot: a betegszámot a területi népesség, a részt vevő praxisok száma, a helyi
bevonási intenzitás és az adatminőség egyaránt befolyásolja.
2.2.11. Országos havi betegbevonzási trend
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: országos havi betegbevonzás – COPD, 2025.07–2026.05.; a még nem
megfigyelt hónapok nélkül]
A program első hat hónapjában a havi új belépések sorrendben 174, 225, 548, 528, 1 100, 1 616
főt tettek ki 2025. július és december között. A legnagyobb havi bevonás 2025. december (1 616
fő) volt. Április végéig a kumulatív betegszám 5 385 főre emelkedett; 2026 májusában további 26
új belépés történt. A minta a program késő őszi–decemberi felfutását, majd a bevonási ütem
mérséklődését mutatja. Ez nem azonosítható automatikusan implementációs kifáradásként, mert
a pilot időzítése, a praxisok eltérő indulása, a könnyebben azonosítható betegkör fokozatos
kimerülése és az elszámolási periódusok egyaránt alakíthatták.
2.3. Adatok elemzése a cardiovascularis krónikus betegség KBMP
keretében történő ellátásáról
Az értékelés az M7. sz. melléklet betegségspecifikus ábráinak tartalmi sorrendjét követi, de az
eredményeket három időmetszet egymásra épülő értelmezésében közli. A nyers betegszám a
programban megjelent teljes forgalmat tükrözi, és olyan programszerepléseket is tartalmazhat,
181
amelyek a finanszírozási elszámolásban végül nem váltak elismert teljesítéssé. Emiatt a volumen
elsősorban a kapacitás-igénybevétel és a betegoldali elérés mutatója.
2.3.1. Az indikátorok országos teljesítményáttekintése
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: cardiovascularis indikátorok országos teljesülési arányai –
2025.12.31., 2026.04.30. és 2026.05.31.]
2025. december 31-én a 31 indikátor együttes teljesülési arányának számtani átlaga 49,5%,
mediánja 55,3% volt; 6 indikátor érte el vagy haladta meg a 80%-ot, míg 19 indikátor maradt
60% alatt. Április 30-ra az átlag 63,8%, a medián 68,0% lett, a 80%-ot elérő indikátorok száma 9,
a 60% alattiaké 12 volt. Május 31-re az átlag 66,5%, a medián 69,8% értékre változott; 9 indikátor
érte el a 80%-ot, és 10 maradt 60% alatt.
A teljesülési átlag december és április között 14,3 százalékponttal, az ezt követő egy hónapban
további 2,7 százalékponttal emelkedett. A két szakasz nem azonos hosszúságú, ezért a változások
nem vethetők össze egyszerű havi ütemként. A nagyobb december–áprilisi elmozdulás a
gondozási ciklusok előrehaladásával és az ismételt elemek esedékessé válásával is összefügg; az
április–májusi javulás ugyanakkor azt mutatja, hogy a további betegbevonás mellett sem
következett be általános teljesítményhígulás.
2.3.2. A legmagasabb teljesülésű indikátorok
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: cardiovascularis Top 5 indikátor – három időmetszet]
December végén a Top 5 összetétele: Vérkép (85,5%); Ehgyomi v. c. (84,8%); Ionok (84,4%); 1.
vérnyomásmérés (83,0%); Lipid (80,8%). Április 30-án: vérkép (89,4%); éhgyomi vércukor
(88,9%); ionok (88,7%); 1. vérnyomásmérés (87,5%); lipid (85,7%). Május 31-én: vérkép
(90,3%); éhgyomi vércukor (89,7%); ionok (89,6%); 1. vérnyomásmérés (87,5%); lipid (86,6%).
A rangsor nagyfokú stabilitása azt jelzi, hogy a legjobban működő elemek már a felfutási
szakaszban kirajzolódtak, majd a követési idő növekedésével tovább erősödtek. Ezek jellemzően
rutinszerűen elvégezhető alapellátási mérések vagy standard laborvizsgálatok voltak.
2.3.3. A legalacsonyabb teljesülésű indikátorok
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: cardiovascularis Bottom 5 indikátor – három időmetszet]
December
végén
a
legalacsonyabb
arányokat
a
következők
mutatták:
2.
testsúlymérés+haskörfogat (0,2%); 3. pulzoximetriás vizsgálat (0,8%); 3. vérnyomásmérés
(1,4%); 1. testsúlymérés+haskörfogat (9,5%); 2. pulzoximetriás vizsgálat (13,1%). Április 30-án
a Bottom 5: 2. testsúlymérés és haskörfogat (19,7%); 3. pulzoximetria (21,3%); 3.
vérnyomásmérés (23,5%); kreatinin és eGFR (25,5%); carotis Doppler UH (44,4%). Május 31-én:
kreatinin és eGFR (27,2%); 2. testsúlymérés és haskörfogat (28,5%); 3. pulzoximetria (30,2%); 3.
vérnyomásmérés (32,3%); carotis Doppler UH (49,0%). A decemberi rendkívül alacsony
ismételtkontroll-arányok és későbbi növekedésük jól szemlélteti a követési idő hatását: a
második és harmadik vizsgálat a korán bevont betegeknél is csak később válhatott esedékessé. A
fennmaradó lemaradás ugyanakkor célzott folyamat-, eszköz- és szakellátási kapacitáselemzést
indokolhat.
182
2.3.4. Az indikátorok teljesülése ellátási típusonként
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: cardiovascularis indikátorok – háziorvos és szakellátás, három
időmetszet]
Az indikátorok átlagos háziorvosi teljesülési aránya december végén 44,8%, április végén 58,1%,
május végén 60,7% volt. Az adminisztratív adatokban azonosítható szakellátási arány átlaga
rendre 24,8%, 28,3% és 29,0% volt; 13 indikátornál jelent meg nullánál nagyobb szakellátási
hozzájárulás. A kép mindhárom időpontban az alapellátás domináns végrehajtó szerepét és egyes
diagnosztikai, illetve szakvizsgálati elemeknél a szakellátási adatok kiegészítő jelentőségét
mutatta. Az ellátási szintek arányai az átfedések miatt nem összegezhetők.
2.3.5. Teljesülés indikátorkategóriák szerint
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: cardiovascularis indikátorkategóriák teljesülése – három
időmetszet]
December 31-én a kategóriaátlagok a következők voltak: anamnézis felvétel 49,5%; eszközös
vizsgálatok 37,3%; laborvizsgálatok szakellátás bevonásával 70,8%; antropometriai adatok
28,7%; eszközös vizsgálatok szakellátás bevonásával 29,7%; intervenciós tevékenység,
betegedukáció, tanácsadás 56,6%. Április végén: anamnézis 63,2%; eszközös vizsgálatok 57,6%;
szakellátást is bevonó laborvizsgálatok 77,1%; antropometria 51,4%; szakellátást is bevonó
eszközös vizsgálatok 48,2%; intervenció, betegedukáció és tanácsadás 68,1%. Május végén:
anamnézis 65,4%; eszközös vizsgálatok 61,4%; szakellátást is bevonó laborvizsgálatok 78,4%;
antropometria 55,4%; szakellátást is bevonó eszközös vizsgálatok 52,6%; intervenció,
betegedukáció és tanácsadás 69,8%. A három időpont együttesen azt mutatja, hogy a növekedés
nem egyetlen kiugró indikátorra korlátozódott, hanem több gondozási funkcióban
párhuzamosan jelentkezett. A kategóriaátlagok ugyanakkor eltérő tartalmú és számú
indikátorokat tömörítenek, ezért orientáló, nem önálló minősítő mutatóként alkalmazhatók.
2.3.6. Az indikátorokkal érintett betegek átlagéletkora
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: cardiovascularis indikátorteljesítés és átlagéletkor – három
időmetszet]
December végén az érvényes átlagéletkorral rendelkező indikátorok szélsőértékei 3.
pulzoximetriás vizsgálat (53,3 év), illetve 2. testsúlymérés+haskörfogat (68,3 év) voltak. Április
végén a szélsőértékeket testmagasság, testsúly és haskörfogat (62,9 év), illetve 1. testsúlymérés
és haskörfogat (67,2 év), május végén testmagasság, testsúly és haskörfogat (62,9 év), illetve 2.
testsúlymérés és haskörfogat (67,4 év) adta. Az indikátoronkénti átlagéletkorok a vizsgálat
klinikai indikációját, teljesülési volumenét és a bevont betegcsoport összetételét egyaránt
tükrözhetik; önmagukban nem bizonyítanak életkor szerinti hozzáférési különbséget.
2.3.7. A betegszám vármegyénként és korcsoportonként
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: cardiovascularis betegszám vármegyénként és korcsoportonként –
három időmetszet]
A nyers gondozási betegszám december 31-én 5 339, április 30-án 7 256, május 31-én 7 324 volt.
December és április között 1 917 fővel, azaz 35,9%-kal bővült; májusban további 68 fő, 0,9%
növekedés jelent meg. Decemberben az öt legnagyobb területi betegszám: Borsod-Abaúj-
Zemplén (1 054), Budapest - Főváros (728), Baranya (488), Hajdú-Bihar (473), Pest (472).
183
Áprilisban: Borsod-Abaúj-Zemplén (1 504), Budapest (1 047), Hajdú-Bihar (730), Pest (644),
Baranya (556); májusban: Borsod-Abaúj-Zemplén (1 516), Budapest (1 063), Hajdú-Bihar (730),
Pest (651), Baranya (558). A rangsorok viszonylagos stabilitása tartós területi koncentrációra
utal, de a nyers számok nem lakosságarányos részvételi mutatók.
2.3.8. A korcsoportok vármegyénkénti megoszlása
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: korcsoportok aránya vármegyénként – cardiovascularis, három
időmetszet]
A korcsoportok – 21 év alatti; 21–35; 36–50; 51–65; 66–80; 80 év feletti – országos részaránya
december végén rendre 3,9%; 3,3%; 12,3%; 29,4%; 44,1%; 7,1% volt. Április végén ugyanezen
sorrendben 4,0%; 3,3%; 11,6%; 29,3%; 43,4%; 8,4%, május végén 4,2%; 3,3%; 11,5%; 29,2%;
43,3%; 8,5% adódott. A szerkezet a betegszám jelentős december–áprilisi növekedése ellenére is
nagyrészt stabil maradt, ami arra utal, hogy a későbbi bevonás nem alakította át alapvetően az
alprogram demográfiai profilját.
A fiatal korcsoportok – különösen a 21 év alattiak – jelenléte az adott krónikus betegpopulációban
adatminőségi és beválasztási ellenőrzést indokol. Az aggregált állományból nem dönthető el,
hogy ritka, klinikailag indokolt esetekről, életkor- vagy diagnóziskódolási eltérésről, illetve
programbesorolási sajátosságról van-e szó.
2.3.9. Átlagéletkor vármegyénként
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: átlagéletkor vármegyénként – cardiovascularis, három
időmetszet]
A cardiovascularis programba bevont betegek súlyozott átlagéletkora számottevő területi
különbségeket mutatott. 2025. december 31-én a legalacsonyabb átlagéletkor Jász-Nagykun-
Szolnok vármegyében volt megfigyelhető, 47,9 évvel, míg a legmagasabb értéket Komárom-
Esztergom vármegyében regisztrálták, 69,5 évvel. 2026. április 30-án továbbra is Jász-Nagykun-
Szolnok vármegyében volt a legalacsonyabb érték, 50,8 év, a legmagasabb átlagéletkor pedig
Komárom-Esztergom vármegyét jellemezte, 69,1 évvel. Május végén Jász-Nagykun-Szolnok
értéke változatlanul 50,8 év maradt, míg a legmagasabb vármegyei átlag Fejér vármegyében
alakult ki, 68,7 évvel.
A területi életkori szerkezet a három időmetszet között összességében stabilnak bizonyult: a
vármegyék többségében az átlagéletkor 60–69 év között alakult. Jász-Nagykun-Szolnok
vármegye valamennyi vizsgált időpontban markánsan elkülönült az ország többi területétől. A
korcsoportos adatok alapján az alacsonyabb átlagéletkorhoz hozzájárul a 21 év alatti, valamint a
21–35 éves betegek más vármegyékhez képest magasabb aránya. A különbség mindhárom
időmetszetben fennmaradt, ezért nem tekinthető egyszeri ingadozásnak; értelmezésekor
ugyanakkor indokolt a beválasztási, diagnóziskódolási és jelentési gyakorlat célzott ellenőrzése.
2.3.10. A vármegyei betegszám és átlagéletkor kapcsolata
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: átlagéletkor és betegszám kapcsolata – cardiovascularis, három
időmetszet]
A vármegyei súlyozott átlagéletkor és a nyers betegszám közötti Pearson-korreláció
decemberben r = -0,502, áprilisban r = -0,494, májusban r = -0,506 volt. A kapcsolat iránya a
három adatvágás között lényegében stabil maradt. Ez leíró ökológiai összefüggés, nem támaszt
184
alá oksági kapcsolatot: a betegszámot a területi népesség, a részt vevő praxisok száma, a helyi
bevonási intenzitás és az adatminőség egyaránt befolyásolja.
2.3.11. Országos havi betegbevonzási trend
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: országos havi betegbevonzás – cardiovascularis, 2025.07–2026.05.;
a még nem megfigyelt hónapok nélkül]
A program első hat hónapjában a havi új belépések sorrendben 294, 421, 754, 809, 1 439, 1 622
főt tettek ki 2025. július és december között. A legnagyobb havi bevonás 2025. december (1 622
fő) volt. Április végéig a kumulatív betegszám 7 256 főre emelkedett; 2026 májusában további 68
új belépés történt. A minta a program késő őszi–decemberi felfutását, majd a bevonási ütem
mérséklődését mutatja. Ez nem azonosítható automatikusan implementációs kifáradásként, mert
a pilot időzítése, a praxisok eltérő indulása, a könnyebben azonosítható betegkör fokozatos
kimerülése és az elszámolási periódusok egyaránt alakíthatták.
2.4. Adatok elemzése a diabetes mellitus krónikus betegség KBMP
keretében történő ellátásáról
Az értékelés az M7. sz. melléklet betegségspecifikus ábráinak tartalmi sorrendjét követi, de az
eredményeket három időmetszet egymásra épülő értelmezésében közli. A nyers betegszám a
programban megjelent teljes forgalmat tükrözi, és olyan programszerepléseket is tartalmazhat,
amelyek a finanszírozási elszámolásban végül nem váltak elismert teljesítéssé. Emiatt a volumen
elsősorban a kapacitás-igénybevétel és a betegoldali elérés mutatója.
2.4.1. Az indikátorok országos teljesítményáttekintése
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: diabetes mellitus indikátorok országos teljesülési arányai –
2025.12.31., 2026.04.30. és 2026.05.31.]
2025. december 31-én a 29 indikátor együttes teljesülési arányának számtani átlaga 56,5%,
mediánja 59,7% volt; 4 indikátor érte el vagy haladta meg a 80%-ot, míg 15 indikátor maradt
60% alatt. Április 30-ra az átlag 65,9%, a medián 69,5% lett, a 80%-ot elérő indikátorok száma 7,
a 60% alattiaké 8 volt. Május 31-re az átlag 68,0%, a medián 71,1% értékre változott; 7 indikátor
érte el a 80%-ot, és 7 maradt 60% alatt.
A teljesülési átlag december és április között 9,4 százalékponttal, az ezt követő egy hónapban
további 2,1 százalékponttal emelkedett. A két szakasz nem azonos hosszúságú, ezért a változások
nem vethetők össze egyszerű havi ütemként. A nagyobb december–áprilisi elmozdulás a
gondozási ciklusok előrehaladásával és az ismételt elemek esedékessé válásával is összefügg; az
április–májusi javulás ugyanakkor azt mutatja, hogy a további betegbevonás mellett sem
következett be általános teljesítményhígulás.
2.4.2. A legmagasabb teljesülésű indikátorok
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: diabetes mellitus Top 5 indikátor – három időmetszet]
December végén a Top 5 összetétele: Éhgyomi vc. (85,3%); Májfunkció (84,2%); Lipidek (81,2%);
Húgysav (80,8%); Vérnyomásmérés (78,3%). Április 30-án: éhgyomi vércukor (88,2%);
májfunkció (87,8%); lipidek (85,1%); húgysav (84,9%); vérnyomásmérés (82,3%). Május 31-én:
éhgyomi vércukor (88,7%); májfunkció (88,4%); lipidek (85,8%); húgysav (85,6%);
185
vérnyomásmérés (83,2%). A rangsor nagyfokú stabilitása azt jelzi, hogy a legjobban működő
elemek már a felfutási szakaszban kirajzolódtak, majd a követési idő növekedésével tovább
erősödtek. Ezek jellemzően rutinszerűen elvégezhető alapellátási mérések vagy standard
laborvizsgálatok voltak.
2.4.3. A legalacsonyabb teljesülésű indikátorok
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: diabetes mellitus Bottom 5 indikátor – három időmetszet]
December
végén
a
legalacsonyabb
arányokat
a
következők
mutatták:
2.
testsúlymérés+haskörfogat (1,7%); 1. testsúlymérés+haskörfogat (19,1%); Carotis Doppler UH
vizsgálat (CDS) (20,7%); Kreatinin és eGFR (27,0%); Hasi UH vizsgálat (29,6%). Április 30-án a
Bottom 5: 2. testsúlymérés és haskörfogat (16,3%); kreatinin és eGFR (32,2%); carotis Doppler
UH (37,0%); 127 Hz-es Rydel–Seiffer-hangvilla (45,1%); hasi UH (45,6%). Május 31-én: 2.
testsúlymérés és haskörfogat (24,8%); kreatinin és eGFR (33,1%); carotis Doppler UH (42,2%);
hasi UH (50,0%); Rydel–Seiffer-hangvilla (50,3%). A decemberi rendkívül alacsony
ismételtkontroll-arányok és későbbi növekedésük jól szemlélteti a követési idő hatását: a
második és harmadik vizsgálat a korán bevont betegeknél is csak később válhatott esedékessé. A
fennmaradó lemaradás ugyanakkor célzott folyamat-, eszköz- és szakellátási kapacitáselemzést
indokol.
2.4.4. Az indikátorok teljesülése ellátási típusonként
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: diabetes mellitus indikátorok – háziorvos és szakellátás, három
időmetszet]
Az indikátorok átlagos háziorvosi teljesülési aránya december végén 52,1%, április végén 60,7%,
május végén 62,6% volt. Az adminisztratív adatokban azonosítható szakellátási arány átlaga
rendre 24,7%, 27,4% és 27,9% volt; 12 indikátornál jelent meg nullánál nagyobb szakellátási
hozzájárulás. A kép mindhárom időpontban az alapellátás domináns végrehajtó szerepét és egyes
diagnosztikai, illetve szakvizsgálati elemeknél a szakellátási adatok kiegészítő jelentőségét
mutatta. Az ellátási szintek arányai az átfedések miatt nem összegezhetők.
2.4.5. Teljesülés indikátorkategóriák szerint
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: diabetes mellitus indikátorkategóriák teljesülése – három
időmetszet]
December 31-én a kategóriaátlagok a következők voltak: anamnézis felvétel 67,3%; fizikális
vizsgálat 57,0%; eszközös vizsgálatok 50,6%; laborvizsgálatok szakellátás bevonásával 70,5%;
antropometriai adatok 31,9%; eszközös vizsgálatok szakellátás bevonásával 29,5%; intervenciós
tevékenység, betegedukáció, tanácsadás 58,1%. Április végén: anamnézis 74,3%; fizikális
vizsgálat 67,6%; eszközös vizsgálatok 62,0%; szakellátást is bevonó laborvizsgálatok 74,9%;
antropometria 49,6%; szakellátást is bevonó eszközös vizsgálatok 44,4%; intervenció,
betegedukáció és tanácsadás 68,9%. Május végén: anamnézis 75,3%; fizikális vizsgálat 69,9%;
eszközös vizsgálatok 65,5%; szakellátást is bevonó laborvizsgálatok 75,6%; antropometria
53,4%; szakellátást is bevonó eszközös vizsgálatok 48,8%; intervenció, betegedukáció és
tanácsadás 70,3%. A három időpont együttesen azt mutatja, hogy a növekedés nem egyetlen
kiugró indikátorra korlátozódott, hanem több gondozási funkcióban párhuzamosan jelentkezett.
A kategóriaátlagok ugyanakkor eltérő tartalmú és számú indikátorokat tömörítenek, ezért
orientáló, nem önálló minősítő mutatóként alkalmazhatók.
186
2.4.6. Az indikátorokkal érintett betegek átlagéletkora
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: diabetes mellitus indikátorteljesítés és átlagéletkor – három
időmetszet]
December végén az érvényes átlagéletkorral rendelkező indikátorok szélsőértékei 2.
testsúlymérés+haskörfogat (53,6 év), illetve Kreatinin és eGFR (63,7 év) voltak. Április végén a
szélsőértékeket testmagasság, testsúly és haskörfogat (60,6 év), illetve carotis Doppler UH (64,9
év), május végén testmagasság, testsúly és haskörfogat (60,7 év), illetve hasi UH (64,9 év) adta.
Az indikátoronkénti átlagéletkorok a vizsgálat klinikai indikációját, teljesülési volumenét és a
bevont betegcsoport összetételét egyaránt tükrözhetik; önmagukban nem bizonyítanak életkor
szerinti hozzáférési különbséget.
2.4.7. A betegszám vármegyénként és korcsoportonként
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: diabetes mellitus betegszám vármegyénként és korcsoportonként –
három időmetszet]
A nyers gondozási betegszám december 31-én 9 819, április 30-án 12 363, május 31-én 12 492
volt. December és április között 2 544 fővel, azaz 25,9%-kal bővült; májusban további 129 fő,
1,0% növekedés jelent meg. Decemberben az öt legnagyobb területi betegszám: Budapest -
Főváros (1 613), Borsod-Abaúj-Zemplén (1 066), Pest (1 023), Hajdú-Bihar (995), Szabolcs-
Szatmár-Bereg (700). Áprilisban: Budapest (2 235), Borsod-Abaúj-Zemplén (1 464), Pest (1 307),
Hajdú-Bihar (1 205), Szabolcs-Szatmár-Bereg (771); májusban: Budapest (2 254), Borsod-Abaúj-
Zemplén (1 491), Pest (1 310), Hajdú-Bihar (1 217), Szabolcs-Szatmár-Bereg (775). A rangsorok
viszonylagos stabilitása tartós területi koncentrációra utal, de a nyers számok nem
lakosságarányos részvételi mutatók.
2.4.8. A korcsoportok vármegyénkénti megoszlása
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: korcsoportok aránya vármegyénként – diabetes mellitus, három
időmetszet]
A korcsoportok – 21 év alatti; 21–35; 36–50; 51–65; 66–80; 80 év feletti – országos részaránya
december végén rendre 3,7%; 4,6%; 14,2%; 32,4%; 39,7%; 5,4% volt. Április végén ugyanezen
sorrendben 3,7%; 4,7%; 13,9%; 32,6%; 39,5%; 5,6%, május végén 3,7%; 4,6%; 13,8%; 32,7%;
39,5%; 5,7% adódott. A szerkezet a betegszám jelentős december–áprilisi növekedése ellenére is
nagyrészt stabil maradt, ami arra utal, hogy a későbbi bevonás nem alakította át alapvetően az
alprogram demográfiai profilját.
A fiatal korcsoportok – különösen a 21 év alattiak – jelenléte az adott krónikus betegpopulációban
adatminőségi és beválasztási ellenőrzést indokol. Az aggregált állományból nem dönthető el,
hogy ritka, klinikailag indokolt esetekről, életkor- vagy diagnóziskódolási eltérésről, illetve
programbesorolási sajátosságról van-e szó.
2.4.9. Átlagéletkor vármegyénként
A diabetes mellitus programba bevont betegek súlyozott átlagéletkora területi különbségeket
mutatott. 2025. december 31-én a legalacsonyabb átlagéletkor Jász-Nagykun-Szolnok
vármegyében volt megfigyelhető, 50,0 évvel, míg a legmagasabb értéket Veszprém vármegyében
regisztrálták, 65,5 évvel. 2026. április 30-án ugyanezek a vármegyék képviselték a két
szélsőértéket: Jász-Nagykun-Szolnok súlyozott átlagéletkora 51,0 év, Veszprémé 66,0 év volt.
187
Május végén Jász-Nagykun-Szolnok értéke változatlanul 51,0 év maradt, míg Veszprém
vármegyében az átlagéletkor 65,4 évre mérséklődött.
A területi életkori szerkezet a három időmetszet között összességében stabilnak bizonyult. A
vármegyék többségében a programba bevont betegek átlagéletkora 60–65 év között alakult. Jász-
Nagykun-Szolnok vármegye valamennyi vizsgált időpontban markánsan alacsonyabb értékkel
különült el, és Fejér vármegyében is az országos területi mintázathoz képest alacsonyabb
átlagéletkor volt megfigyelhető. A korcsoportos adatok alapján ezt elsősorban a fiatalabb,
különösen a 21 év alatti és a 21–35 éves betegek magasabb száma és aránya magyarázza. Mivel
az eltérés mindhárom időmetszetben következetesen fennmaradt, nem tekinthető egyszeri
ingadozásnak; értelmezésekor ugyanakkor indokolt a beválasztási, diagnóziskódolási és jelentési
gyakorlat célzott ellenőrzése.
2.4.10. A vármegyei betegszám és átlagéletkor kapcsolata
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: átlagéletkor és betegszám kapcsolata – diabetes mellitus, három
időmetszet]
A vármegyei súlyozott átlagéletkor és a nyers betegszám közötti Pearson-korreláció
decemberben r = -0,302, áprilisban r = -0,314, májusban r = -0,306 volt. A kapcsolat iránya a
három adatvágás között lényegében stabil maradt. Ez leíró ökológiai összefüggés, nem támaszt
alá oksági kapcsolatot: a betegszámot a területi népesség, a részt vevő praxisok száma, a helyi
bevonási intenzitás és az adatminőség egyaránt befolyásolja.
2.4.11. Országos havi betegbevonzási trend
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: országos havi betegbevonzás – diabetes mellitus, 2025.07–2026.05.;
a még nem megfigyelt hónapok nélkül]
A program első hat hónapjában a havi új belépések sorrendben 751, 845, 1 407, 1 160, 2 749, 2
907 főt tettek ki 2025. július és december között. A legnagyobb havi bevonás 2025. december (2
907 fő) volt. Április végéig a kumulatív betegszám 12 363 főre emelkedett; 2026 májusában
további 129 új belépés történt. A minta a program késő őszi–decemberi felfutását, majd a
bevonási ütem mérséklődését mutatja. Ez nem azonosítható automatikusan implementációs
kifáradásként, mert a pilot időzítése, a praxisok eltérő indulása, a könnyebben azonosítható
betegkör fokozatos kimerülése és az elszámolási periódusok egyaránt alakíthatták.
2.5. Adatok elemzése a hypertonia krónikus betegség KBMP keretében
történő ellátásáról
Az értékelés az M7. sz. melléklet betegségspecifikus ábráinak tartalmi sorrendjét követi, de az
eredményeket három időmetszet egymásra épülő értelmezésében közli. A nyers betegszám a
programban megjelent teljes forgalmat tükrözi, és olyan programszerepléseket is tartalmazhat,
amelyek a finanszírozási elszámolásban végül nem váltak elismert teljesítéssé. Emiatt a volumen
elsősorban a kapacitás-igénybevétel és a betegoldali elérés mutatója.
2.5.1. Az indikátorok országos teljesítményáttekintése
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: hypertonia indikátorok országos teljesülési arányai – 2025.12.31.,
2026.04.30. és 2026.05.31.]
2025. december 31-én a 29 indikátor együttes teljesülési arányának számtani átlaga 56,1%,
mediánja 61,4% volt; 9 indikátor érte el vagy haladta meg a 80%-ot, míg 13 indikátor maradt
188
60% alatt. Április 30-ra az átlag 72,1%, a medián 78,1% lett, a 80%-ot elérő indikátorok száma
12, a 60% alattiaké 6 volt. Május 31-re az átlag 75,1%, a medián 80,5% értékre változott; 17
indikátor érte el a 80%-ot, és 5 maradt 60% alatt.
A teljesülési átlag december és április között 16,0 százalékponttal, az ezt követő egy hónapban
további 3,0 százalékponttal emelkedett. A két szakasz nem azonos hosszúságú, ezért a változások
nem vethetők össze egyszerű havi ütemként. A nagyobb december–áprilisi elmozdulás a
gondozási ciklusok előrehaladásával és az ismételt elemek esedékessé válásával is összefügg; az
április–májusi javulás ugyanakkor azt mutatja, hogy a további betegbevonás mellett sem
következett be általános teljesítményhígulás.
2.5.2. A legmagasabb teljesülésű indikátorok
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: hypertonia Top 5 indikátor – három időmetszet]
December végén a Top 5 összetétele: Vérnyomásmérés (87,2%); Vérkép (84,3%); Ehgyomi v. c.
(83,9%); Májfunkció (83,8%); Ionok (82,6%). Április 30-án: vérnyomásmérés (90,7%); vérkép
(89,8%); májfunkció (89,6%); éhgyomi vércukor (89,5%); ionok (89,0%). Május 31-én:
vérnyomásmérés (91,2%); vérkép (90,7%); májfunkció (90,5%); éhgyomi vércukor (90,4%);
ionok (90,0%). A rangsor nagyfokú stabilitása azt jelzi, hogy a legjobban működő elemek már a
felfutási szakaszban kirajzolódtak, majd a követési idő növekedésével tovább erősödtek. Ezek
jellemzően rutinszerűen elvégezhető alapellátási mérések vagy standard laborvizsgálatok voltak.
2.5.3. A legalacsonyabb teljesülésű indikátorok
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: hypertonia Bottom 5 indikátor – három időmetszet]
December
végén
a
legalacsonyabb
arányokat
a
következők
mutatták:
2.
testsúlymérés+haskörfogat (1,2%); 3. otthoni vérnyomás mérés (1,6%); 2. otthoni vérnyomás
mérés (9,7%); 1. testsúlymérés+haskörfogat (15,2%); Kreatinin és eGFR (21,7%). Április 30-án a
Bottom 5: 3. otthoni vérnyomásmérés (20,3%); 2. testsúlymérés és haskörfogat (25,1%);
kreatinin és eGFR (29,4%); carotis Doppler UH (48,4%); szemészeti szakvizsgálat (53,0%). Május
31-én: 3. otthoni vérnyomásmérés (30,6%); kreatinin és eGFR (30,8%); 2. testsúlymérés és
haskörfogat (35,8%); carotis Doppler UH (55,0%); szemészeti szakvizsgálat (58,8%). A
decemberi rendkívül alacsony ismételtkontroll-arányok és későbbi növekedésük jól szemlélteti a
követési idő hatását: a második és harmadik vizsgálat a korán bevont betegeknél is csak később
válhatott esedékessé. A fennmaradó lemaradás ugyanakkor célzott folyamat-, eszköz- és
szakellátási kapacitáselemzést indokol.
2.5.4. Az indikátorok teljesülése ellátási típusonként
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: hypertonia indikátorok – háziorvos és szakellátás, három időmetszet]
Az indikátorok átlagos háziorvosi teljesülési aránya december végén 51,4%, április végén 66,0%,
május végén 68,8% volt. Az adminisztratív adatokban azonosítható szakellátási arány átlaga
rendre 26,2%, 30,8% és 31,6% volt; 13 indikátornál jelent meg nullánál nagyobb szakellátási
hozzájárulás. A kép mindhárom időpontban az alapellátás domináns végrehajtó szerepét és egyes
diagnosztikai, illetve szakvizsgálati elemeknél a szakellátási adatok kiegészítő jelentőségét
mutatta. Az ellátási szintek arányai az átfedések miatt nem összegezhetők.
2.5.5. Teljesülés indikátorkategóriák szerint
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: hypertonia indikátorkategóriák teljesülése – három időmetszet]
189
December 31-én a kategóriaátlagok a következők voltak: anamnézis felvétel 72,1%; eszközös
vizsgálatok 45,5%; laborvizsgálatok szakellátás bevonásával 71,5%; antropometriai adatok
32,4%; eszközös vizsgálatok szakellátás bevonásával 30,3%; intervenciós tevékenység,
betegedukáció, tanácsadás 58,6%. Április végén: anamnézis 82,7%; eszközös vizsgálatok 66,8%;
szakellátást is bevonó laborvizsgálatok 79,4%; antropometria 59,9%; szakellátást is bevonó
eszközös vizsgálatok 52,5%; intervenció, betegedukáció és tanácsadás 76,8%. Május végén:
anamnézis 84,5%; eszközös vizsgálatok 71,1%; szakellátást is bevonó laborvizsgálatok 80,7%;
antropometria 64,6%; szakellátást is bevonó eszközös vizsgálatok 58,6%; intervenció,
betegedukáció és tanácsadás 79,3%. A három időpont együttesen azt mutatja, hogy a növekedés
nem egyetlen kiugró indikátorra korlátozódott, hanem több gondozási funkcióban
párhuzamosan jelentkezett. A kategóriaátlagok ugyanakkor eltérő tartalmú és számú
indikátorokat tömörítenek, ezért orientáló, nem önálló minősítő mutatóként alkalmazhatók.
2.5.6. Az indikátorokkal érintett betegek átlagéletkora
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: hypertonia indikátorteljesítés és átlagéletkor – három időmetszet]
December végén az érvényes átlagéletkorral rendelkező indikátorok szélsőértékei 3. otthoni
vérnyomás mérés (51,5 év), illetve Ehgyomi v. c. (63,3 év) voltak. Április végén a szélsőértékeket
testmagasság, testsúly és haskörfogat (61,3 év), illetve éhgyomi vércukor (63,7 év), május végén
testmagasság, testsúly és haskörfogat (61,3 év), illetve éhgyomi vércukor (63,7 év) adta. Az
indikátoronkénti átlagéletkorok a vizsgálat klinikai indikációját, teljesülési volumenét és a bevont
betegcsoport összetételét egyaránt tükrözhetik; önmagukban nem bizonyítanak életkor szerinti
hozzáférési különbséget.
2.5.7. A betegszám vármegyénként és korcsoportonként
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: hypertonia betegszám vármegyénként és korcsoportonként – három
időmetszet]
A nyers gondozási betegszám december 31-én 31 652, április 30-án 44 311, május 31-én 44 597
volt. December és április között 12 659 fővel, azaz 40,0%-kal bővült; májusban további 286 fő,
0,6% növekedés jelent meg. Decemberben az öt legnagyobb területi betegszám: Budapest -
Főváros (5 644), Pest (3 841), Borsod-Abaúj-Zemplén (2 985), Csongrád-Csanád (2 754), Baranya
(2 599). Áprilisban: Budapest (7 768), Pest (5 526), Borsod-Abaúj-Zemplén (4 463), Csongrád-
Csanád (3 899), Baranya (3 169); májusban: Budapest (7 816), Pest (5 539), Borsod-Abaúj-
Zemplén (4 485), Csongrád-Csanád (3 902), Baranya (3 172). A rangsorok viszonylagos
stabilitása tartós területi koncentrációra utal, de a nyers számok nem lakosságarányos részvételi
mutatók.
2.5.8. A korcsoportok vármegyénkénti megoszlása
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: korcsoportok aránya vármegyénként – hypertonia, három
időmetszet]
A korcsoportok – 21 év alatti; 21–35; 36–50; 51–65; 66–80; 80 év feletti – országos részaránya
december végén rendre 1,7%; 3,1%; 15,6%; 34,9%; 39,6%; 5,1% volt. Április végén ugyanezen
sorrendben 1,6%; 3,0%; 15,3%; 35,4%; 39,3%; 5,3%, május végén 1,6%; 3,0%; 15,3%; 35,4%;
39,3%; 5,4% adódott. A szerkezet a betegszám jelentős december–áprilisi növekedése ellenére is
nagyrészt stabil maradt, ami arra utal, hogy a későbbi bevonás nem alakította át alapvetően az
alprogram demográfiai profilját.
190
2.5.9. Átlagéletkor vármegyénként
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: átlagéletkor vármegyénként – hypertonia, három időmetszet]
A hypertonia programba bevont betegek súlyozott átlagéletkora mérsékelt, de tartós területi
különbségeket mutatott. 2025. december 31-én a legalacsonyabb átlagéletkor Jász-Nagykun-
Szolnok vármegyében volt megfigyelhető, 54,3 évvel, míg a legmagasabb értéket Somogy
vármegyében regisztrálták, 63,6 évvel. 2026. április 30-án Jász-Nagykun-Szolnok továbbra is a
legalacsonyabb értéket mutatta, 54,6 évvel; a legmagasabb, egyaránt 63,3 éves átlag Somogy és
Heves vármegyében alakult ki. Május végén Jász-Nagykun-Szolnok súlyozott átlagéletkora
változatlanul 54,6 év volt, míg a legmagasabb értéket ismét Somogy vármegyében mérték, 63,3
évvel.
A területi életkori szerkezet a három időmetszet között összességében stabil maradt. A
vármegyék többségében a programba bevont betegek átlagéletkora 59–63 év között alakult. Jász-
Nagykun-Szolnok vármegye valamennyi vizsgált időpontban elkülönült az ország többi
területétől; emellett Borsod-Abaúj-Zemplén és Fejér vármegyében is viszonylag alacsony
átlagéletkor volt megfigyelhető. A korcsoportos adatok alapján Jász-Nagykun-Szolnok és Borsod-
Abaúj-Zemplén alacsonyabb átlagához a fiatalabb betegek — különösen a 21 év alatti és a 21–35
éves korcsoportok — magasabb száma és aránya járul hozzá. A tartós területi eltérések
értelmezésekor ezért indokolt figyelembe venni a bevont betegpopuláció összetételét, és szükség
szerint célzottan ellenőrizni a beválasztási, diagnóziskódolási és jelentési gyakorlatot.
2.5.10. A vármegyei betegszám és átlagéletkor kapcsolata
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: átlagéletkor és betegszám kapcsolata – hypertonia, három
időmetszet]
A vármegyei súlyozott átlagéletkor és a nyers betegszám közötti Pearson-korreláció
decemberben r = -0,093, áprilisban r = -0,116, májusban r = -0,121 volt. A kapcsolat iránya a
három adatvágás között lényegében stabil maradt. Ez leíró ökológiai összefüggés, nem támaszt
alá oksági kapcsolatot: a betegszámot a területi népesség, a részt vevő praxisok száma, a helyi
bevonási intenzitás és az adatminőség egyaránt befolyásolja.
2.5.11. Országos havi betegbevonzási trend
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: országos havi betegbevonzás – hypertonia, 2025.07–2026.05.; a még
nem megfigyelt hónapok nélkül]
A program első hat hónapjában a havi új belépések sorrendben 1 779, 2 586, 5 305, 4 904, 8 606,
8 472 főt tettek ki 2025. július és december között. A legnagyobb havi bevonás 2025. november
(8 606 fő) volt. Április végéig a kumulatív betegszám 44 311 főre emelkedett; 2026 májusában
további 286 új belépés történt. A minta a program késő őszi–decemberi felfutását, majd a
bevonási ütem mérséklődését mutatja. Ez nem azonosítható automatikusan implementációs
kifáradásként, mert a pilot időzítése, a praxisok eltérő indulása, a könnyebben azonosítható
betegkör fokozatos kimerülése és az elszámolási periódusok egyaránt alakíthatták.
2.6. A négy betegségprogram összehasonlító és integrált értelmezése
A három időmetszet együttes elemzése két, egymástól elkülönítendő folyamatot mutat: a
betegkör gyors felfutását és a már megkezdett gondozási ciklusok fokozatos teljessé válását. A
nyers programszereplések száma 2025. december végén a COPD-programban 4 191, a
191
cardiovascularis programban 5 339, a diabetes-programban 9 819, a hypertonia-programban 31
652 volt. Április végére ezek rendre 5 385, 7 256, 12 363 és 44 311, május végére 5 411, 7 324,
12 492 és 44 597 főre emelkedtek. A négy program együttes volumene így 51 001-ről 69 315-re,
majd 69 824-re nőtt.
Az indikátorok átlagos teljesülése valamennyi programban emelkedett. A COPD-ben 42,5%-ról
56,4%-ra, majd 58,3%-ra; a cardiovascularis programban 49,5%-ról 63,8%-ra, majd 66,5%-ra; a
diabetes-programban 56,5%-ról 65,9%-ra, majd 68,0%-ra; a hypertonia-programban 56,1%-ról
72,1%-ra, majd 75,1%-ra változott. December és április között rendre 13,9, 14,3, 9,4 és 16,0
százalékpontos, az áprilist követő egy hónapban további 1,9, 2,7, 2,1 és 3,0 százalékpontos javulás
mutatkozott. A fejlődés iránya következetes, de nem tekinthető tiszta minőségi hatásnak, mert a
hosszabb követési idő és az ismételt vizsgálatok esedékessé válása lényeges magyarázó tényező.
A három időpont rangsorai alapján a magas teljesülés elsősorban a rutinszerűen, az
alapellátásban
vagy
standard
laboratóriumi
háttérrel
elvégezhető
monitorozási
tevékenységeknél jelent meg. A legalacsonyabb értékek gyakrabban kapcsolódtak ismételt
kontrollmérésekhez, antropometriai utánkövetéshez, komplex eszközös vizsgálatokhoz vagy
szakellátási közreműködéshez. A decemberi nagyon alacsony második és harmadik
kontrollértékek későbbi jelentős emelkedése különösen erősen jelzi az időablak szerepét. A
május végén is alacsony értékek ugyanakkor már nem magyarázhatók kizárólag a korai fázissal,
ezért esetükben kapacitás-, betegút- és adatrögzítési problémák is valószínűsíthetők.
A betegségprogramok eltérő működési profilja a teljesülési szintekben is megjelent. A
hypertonia-program rendelkezett a legnagyobb betegvolumennel és május végére a legmagasabb
átlagos indikátorteljesüléssel. A diabetes- és cardiovascularis programban a laboratóriumi
elemek erősek, míg egyes eszközös és ismételt antropometriai elemek gyengébbek maradtak. A
COPD-program átlagos teljesülése mindhárom időpontban alacsonyabb volt, ami részben a több
ismételt mérésből, a spirometria és más speciális vizsgálatok hozzáférési igényéből, valamint a
gondozási csomag időigényességéből adódhat. A májusi sávos kimutatásban ugyanakkor a COPD
érte el a legmagasabb 100%-os arányt a sávokba sorolt saját állományán belül, ami jelzi, hogy az
indikátorátlag és a teljes Gondozási Terv aránya eltérő nézőpontot képvisel.
Az alapellátás mind a négy programban a végrehajtás fő helyszíne volt, miközben a szakellátás
szerepe főként meghatározott laboratóriumi, képalkotó és szakvizsgálati elemeknél jelent meg. A
szakellátási arányok csak az adminisztratív adatkapcsolatban azonosítható eseményeket
mutatják, ezért a tényleges közreműködés alulbecsülhető. A program skálázhatósága
szempontjából nem elegendő a protokollok országos alkalmazása: megfelelő diagnosztikai
kapacitás, szabályozott betegutak, interoperábilis adatkapcsolatok és a vizsgálatok időben
történő elérhetősége is szükséges.
A vármegyei betegszámok jelentős szóródása mindhárom időmetszetben fennmaradt. A vezető
területek rangsora többnyire stabil volt, ami tartós különbséget jelez a lakosságszámban, a részt
vevő praxisok volumenében és a bevonási aktivitásban. E számokból területi eredményességi
rangsor nem képezhető. Ehhez vármegyei és praxisszintű nevezők – jogosult betegpopuláció,
praxislistaméret, részt vevő praxisok száma, településtípus, depriváció és programba lépési idő –
szükségesek.
Az eredmények a protokollalapú működés, a mérhetőség és a nagy volumenű implementáció
megvalósulását leíró módon támogatják. Országosan egységes indikátorkészlet, auditálható
192
teljesítési adatok és több időpontban követhető folyamatmutatók jöttek létre. Az aggregált
állományok ugyanakkor nem alkalmasak mortalitás, hospitalizáció, akut események,
szövődmények, életminőség vagy közvetlen gazdasági hatás megítélésére. A kimutatható rövid
távú eredmény ezért elsősorban implementációs és folyamatjellegű.
2.7. Módszertani korlátok és továbbfejlesztési igények
Az adatállományok aggregáltak, ezért betegszintű követés, egyéni kockázatkiigazítás, a
többszörös programrészvétel kiszűrése és az egyedi betegutak elemzése nem végezhető el. A
három adatvágás kumulatív és egymásba ágyazott; a százalékpont-változásokhoz független
mintás szignifikanciateszt nem illeszthető, és a változás nem értelmezhető kontrollcsoportos
programhatásként. Nem különíthető el az újonnan belépők összetételének, a korábban bevont
betegek későbbi teljesítéseinek, az utólagos adatrögzítésnek és az esetleges adattisztításnak a
hatása.
A három időpont közötti intervallumok eltérő hosszúságúak: az első állapotfelvétel hat hónap, a
második további négy hónap, a harmadik pedig egyetlen hónap kumulatív eredményét mutatja.
A december–áprilisi és az április–májusi százalékpont-változás ezért nem hasonlítható össze
közvetlen havi sebességként. A korrekt longitudinális elemzéshez minden beteg esetében a
programba lépéstől eltelt időt kellene standardizálni, például 3, 6 és 12 hónapos utánkövetési
pontokon vagy gördülő tizenkét hónapos gondozási ciklusban.
Az indikátorok klinikai tartalma és teljesíthetősége eltérő. Az első vizsgálatok, a rutin laborok és
az anamnesztikus elemek a belépést követően rövid időn belül elvégezhetők, míg a második vagy
harmadik kontroll minimális követési időt feltételez. Az ismételt mérések alacsony decemberi
aránya ezért részben időablak-hatás, nem feltétlenül minőségi hiány. Az értékelés
továbbfejlesztésekor minden indikátorhoz rögzíteni kellene a jogosulti nevezőt, az esedékesség
időpontját, az elfogadható toleranciaablakot és a klinikailag indokolt eltéréskódokat.
A korcsoportos állományok egyes betegségprogramokban klinikailag szokatlan fiatal
betegarányokat tartalmaznak. Különösen a COPD-program 21 év alatti csoportja, valamint
bizonyos vármegyék alacsony súlyozott átlagéletkora indokol célzott adatminőségi auditot.
Ellenőrizni szükséges a születési dátum és életkor képzését, a diagnózis- és programkódokat, a
beválasztási feltételeket, továbbá azt, hogy a beteg vagy az ellátási esemény területi besorolása
történt-e. Audit nélkül ezek az eltérések nem értelmezhetők epidemiológiai sajátosságként.
A szakellátási teljesülés az adminisztratív adatkapcsolatban azonosítható eseményeket tükrözi.
A kódolási, adatátadási, időbeli elszámolási vagy interoperabilitási hiány a ténylegesen elvégzett
ellátás alulbecsléséhez vezethet. A következő elemzési szinthez egységes eseménydátumok,
OENO- és egyéb kódlisták verziókövetése, a háziorvosi és szakellátási rekordok megbízható
összekapcsolása, valamint az elvégzett, de finanszírozásilag el nem ismert vizsgálatok külön
azonosítása szükséges.
A vármegyei nyers betegszámokhoz nem áll rendelkezésre egységes lakossági, praxis- vagy
jogosulti nevező. A területi ábrák ezért aktivitási, nem standardizált lefedettségi mutatók. A
lefedettség és méltányosság értékeléséhez szükséges a részt vevő és nem részt vevő praxisok
azonosítása, a praxislistaméret, a betegségspecifikus jogosult betegszám, a településtípus, a
depriváció, a betöltetlenség és a hozzáférési távolság összekapcsolása.
A Gondozási Tervek teljesítési sávos állománya eltér a teljes nyers alprogram-populációtól, ezért
minden aránynál egyértelműen meg kell nevezni a nevezőt. A sávok közötti átrendeződésből
betegszintű átmeneti valószínűség vagy átlagos befejezési idő nem számítható. A 75%-os
193
teljesítési küszöb hasznos folyamatmutató, de nem helyettesíti a hiányzó beavatkozások tételes
vizsgálatát; azonos százalékos készültség mögött eltérő klinikai jelentőségű hiányok állhatnak.
A program klinikai és gazdasági hatásának következő szintű értékeléséhez pszeudonimizált
betegszintű longitudinális adatkapcsolás szükséges. Ennek ki kell terjednie a hospitalizációkra,
sürgősségi eseményekre, gyógyszerelésre, laboreredményekre, szakellátási igénybevételre,
mortalitásra, életminőségre és költségekre, lehetőség szerint megfelelő összehasonlító
csoporttal. A folyamatindikátorok mellett így válna mérhetővé, hogy a strukturált gondozás
milyen időtávon és milyen betegcsoportokban jár tényleges egészségnyereséggel és erőforrás-
hatással.
3. Összefoglaló elemzés
A Krónikus Betegségmenedzsment Program pilot időszakának értékelése vegyes módszertanú
megközelítésben történt. A háziorvosi, fogorvosi és finanszírozói interjúk, a háziorvosi kérdőívek,
az OKFŐ Közbeszerzési, Pályázati és Műszaki Igazgatóság Projektkoordinációs és Projekt
Pénzügyi Elszámolási Főosztályon működött Minőségbiztosítási Monitoring Munkacsoport
munkáját támogató horizontális szakértői egyeztetések, valamint az OKFŐ által rendelkezésre
bocsátott országos aggregált teljesítési és indikátoradatok eltérő típusú, de egymást kiegészítő
bizonyítékot szolgáltattak. A kvalitatív források elsősorban azt tették értelmezhetővé, hogy a
program milyen mechanizmusokon keresztül változtatta meg a praxisműködést; a kérdőíves
eredmények a résztvevők által érzékelt változások irányát és intenzitását jelezték; az országos
adatok pedig a megvalósítás volumenét, az egyes gondozási elemek dokumentált teljesülését és a
Gondozási Tervek előrehaladását tették számszerűsíthetővé. A trianguláció alapján a
legmegalapozottabb következtetések az implementáció, az ellátási folyamatok és a szervezeti
működés szintjén fogalmazhatók meg. A klasszikus impact-végpontok – így különösen a
mortalitás, a morbiditás, a hospitalizáció, a tartós rizikófaktor-változás, az életminőség és a
költséghatékonyság – a rendelkezésre álló rövid követési idő, az összehasonlító csoport hiánya
és a betegszintű kapcsolt adatok korlátozott elérhetősége miatt még nem ítélhetők meg
megbízhatóan.
A Hatástanulmány további hozzáadott értéke, hogy láthatóvá teszi az adatvezérelt értékelés
minimális és optimális adatfeltételei közötti különbséget. A rendelkezésre álló aggregált
adatokból érdemi implementációs következtetések vonhatók le, míg a klinikai eredményesség, a
betegút és a költséghatékonyság robusztus vizsgálatához előre definiált, pszeudonimizált és
adatminimalizált összekapcsolási modell szükséges. Ez a megkülönböztetés a jövőbeli országos
monitoringrendszer tervezéséhez közvetlenül felhasználható.
3.1. A program alapvető működési eredménye
Az V. fejezet 1–2. részének eredményei egybehangzóan azt mutatják, hogy a KBMP elsődleges
újítása nem valamely korábban nem alkalmazott diagnosztikai vagy terápiás eljárás bevezetése
volt, hanem a meglévő szakmai tevékenységek új működési rendszerbe szervezése. A gondozási
tervek, a betegségspecifikus protokollok, az előírt monitorozási elemek, az időzített kontrollok,
az egységes dokumentáció és az indikátoralapú visszamérés a korábban sokszor implicit,
praxisfüggő és epizodikus krónikus gondozást explicit, folyamatjellegű és ellenőrizhető ellátási
modell irányába mozdították el. A program ebből a szempontból nem pusztán többletfeladatokat
194
rendelt a meglévő ellátáshoz, hanem olyan működési architektúrát alakított ki, amelyben a
krónikus beteg útja, az elvégzendő tevékenységek köre és a teljesítés állapota követhetővé vált.
3.2. A kvalitatív és kérdőíves eredmények konvergenciája
Az interjúkban rendszeresen megjelent a gyakoribb betegkövetés, a tudatosabb prevenciós
szemlélet, a vizsgálatok strukturáltabb ütemezése, a korábban elmaradó vagy rendszertelenül
végzett ellenőrzések pótlása, valamint a dokumentáció javulása. E tapasztalatokat a háziorvosi
kérdőív is alátámasztotta: a strukturált gondozás javulását a válaszadók diabetes esetén 3,91,
hypertonia esetén 3,90, cardiovascularis betegségekben 3,88, COPD esetén 3,63 átlagponttal
értékelték az ötfokú skálán. A protokollok érthetőségének átlaga 4,01, a preventív szemlélet
erősödéséé 3,98, a szövődmények korai felismerésének támogatásáé pedig 4,14 volt. Ugyanakkor
a mindennapi praxisműködésbe való illeszthetőség 3,27-es értéke, valamint a szabad szöveges és
interjús kritikák azt jelzik, hogy a szakmai elfogadottság nem azonos a változtatás nélküli
gyakorlati alkalmazhatósággal. A merev időablakok, egyes kötelező elemek vitatott klinikai
indokoltsága, a magánellátásban keletkezett leletek korlátozott elfogadhatósága és a
betegspecifikus rugalmasság hiánya érdemi implementációs súrlódást okozott.
3.3. Az országos volumen és a Gondozási Tervek teljesülése
A négy betegségprogram nyers, nem tisztított állományai alapján a dokumentált
programszereplések száma 2025. december 31-én 51 001, 2026. április 30-án 69 315, 2026.
május 31-én pedig 69 824 volt. A program volumenének legnagyobb bővülése tehát a 2025. év
vége és 2026. április vége közötti időszakban következett be: ekkor 18 314-gyel, 35,9%-kal nőtt
a programszereplések száma. Április és május között további 509 programszereplés jelent meg,
ami 0,7%-os növekedést jelentett. A május végi állomány 63,9%-át a hypertonia-, 17,9%-át a
diabetes-, 10,5%-át a cardiovascularis, 7,7%-át pedig a COPD-program adta. Ez a volumen
elsősorban a programba bevont és az adatállományban megjelenő betegutak nagyságrendjét,
valamint a kapcsolódó kapacitás-igénybevételt jellemzi; nem azonos az elszámolásban
figyelembe vett, adattisztított teljesítési állománnyal.
A külön Gondozási Terv-teljesítési kimutatás 57 300, teljesítési sávba sorolt programszereplést
tartalmazott. Közülük 39 190 esetben – az értékelhető állomány 68,4%-ánál – az előírt
beavatkozások legalább 75%-a, 10 457 esetben pedig 100%-a teljesült. Mivel a program jelenlegi
elszámolási logikájában kizárólag a 100%-os teljesítés minősül elismert Gondozási Tervnek, az
utóbbi érték az elsődleges operatív kimenet: az értékelhető állomány 18,2%-át, a 2026. május 31-
i 69 824 nyers programszerepléshez viszonyítva pedig megközelítőleg 15,0%-ot jelentett. A két
arány eltérő adatlogikából és nevezőből származik, ezért egymással nem felcserélhető.
3.4. A teljesítési folyamat dinamikája
A betegbevonás és a Gondozási Tervek szakmai teljesülése két, egymással összefüggő, de nem
azonos folyamat. A nyers programszereplési állomány 2025. december vége és 2026. április vége
között jelentősen bővült, míg az április–májusi egyhavi növekmény már mérsékeltebb volt. Ezzel
párhuzamosan azonban a Gondozási Tervek teljesítési megoszlása tovább javult. Ez arra utal,
hogy a vizsgált utolsó hónapban a program működésének súlypontja részben az új betegek
bevonásáról a már bevont betegek gondozási folyamatának előrehaladására helyeződött át.
195
A Gondozási Tervek teljesülési sávjai április és május között határozottan a magasabb teljesítési
tartományok felé tolódtak. A 90–100%-os sávba tartozó programszereplések száma 16 006-ról
23 245-re, részaránya 27,8%-ról 40,6%-ra emelkedett, miközben valamennyi 90% alatti sáv
részaránya csökkent. Ez a minta a gondozási folyamatok előrehaladásával összeegyeztethető, és
arra utal, hogy a programban létrejött egy jelentős, a teljes befejezéshez közel álló betegút-
állomány. A 90–100%-os sáv azonban nem azonos a 100%-ban teljesített és finanszírozásilag
elismert Gondozási Tervekkel. A különbség éppen arra világít rá, hogy a bináris
teljesítéselismerés mellett szükség van folyamatmutatókra is: ezek képesek megmutatni az
implementáció előrehaladását, a még hiányzó ellátási elemek koncentrációját és a teljesítésig el
nem jutó betegutak lehetséges szervezeti okait.
3.5. Betegségprogramok közötti különbségek
Az országos aggregált adatok mind a gondozási terv teljességében, mind az egyedi
indikátorokban érdemi heterogenitást mutattak. Az értékelhető májusi állományon belül a 100%-
os Gondozási Terv-teljesítés aránya a COPD-programban 23,0%, a cardiovascularis programban
20,6%, a hypertonia-programban 18,6%, a diabetes-programban 12,8% volt. A legalább 75%-os
teljesítés ugyanakkor hypertoniában volt a legmagasabb (71,0%), ezt a diabetes (67,2%), a
cardiovascularis program (62,3%) és a COPD (53,5%) követte. A két küszöb eltérő rangsora azt
mutatja, hogy a programok közötti különbség nem írható le egyetlen általános
„teljesítményszinttel”: számít az előírt komponensek száma, klinikai tartalma, ismétlési
gyakorisága, időablaka, a szükséges eszközök elérhetősége, valamint a szakellátási
közreműködés igénye. Emiatt a betegségprogramok közötti nyers arányokat nem célszerű
minőségi rangsorként kezelni.
3.6. Az indikátorteljesülés szerkezete
A három országos adatvágás az indikátorteljesülés folyamatos javulását mutatta mind a négy
betegségprogramban. Az indikátorok egyszerű átlaga COPD-ben 2025. december 31. és 2026.
április 30. között 42,5%-ról 56,4%-ra, majd 2026. május 31-re 58,3%-ra emelkedett. A
cardiovascularis programban ugyanezek az értékek 49,5%, 63,8% és 66,5%, diabetesben 56,5%,
65,9% és 68,0%, hypertoniában pedig 56,1%, 72,1% és 75,1% voltak. A legnagyobb előrelépés
valamennyi programban a 2025. év vége és 2026. április vége közötti időszakban következett be,
de az április–májusi egyhavi időszakban is folytatódott a dokumentált teljesülés javulása.
A változás ütemének közvetlen összehasonlításakor ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy az
első időszak négy hónapot, a második mindössze egy hónapot fog át, továbbá az adatállományok
kumulatívak és egymásba ágyazottak. Az eltérések ezért nem értelmezhetők azonos időtartamra
vetített növekedési rátaként, és önmagukban nem bizonyítanak oksági programhatást.
Az indikátorrangsorok mindhárom adatvágásban stabil szerkezeti mintázatot jeleztek. A helyben
vagy rutinszerű laboratóriumi háttérrel elvégezhető vizsgálatok – például a vérnyomásmérés, a
vérkép, az éhomi vércukor, a májfunkció, az ionok és a lipidparaméterek ellenőrzése –
rendszerint magasabb teljesülést értek el. Az ismételt mérések, egyes antropometriai kontrollok,
a speciális diagnosztikai eljárások, valamint a szakellátási együttműködést igénylő elemek
gyakrabban kerültek az alacsonyabb teljesülésű csoportba. Az eredmények így nemcsak a
praxisok aktivitását, hanem az ellátási rendszer kapcsolódási pontjainak korlátait is megjelenítik.
196
3.7. Szakmai-egészségügyi és betegoldali jelentőség
A strukturált monitorozás növekedése, a rizikótényezők rendszeresebb felmérése, a korábban fel
nem ismert eltérések azonosítása, a betegedukáció és az ismételt találkozások együttesen
plausibilis mechanizmust teremtenek a későbbi egészségnyereséghez. Az interjúkban megjelent
a beteg-együttműködés, az egészségtudatosság, a naplóvezetés és egyes életmódbeli változások
javulása is. Ezek ugyanakkor jelenleg elsősorban szolgáltatói észlelések, illetve folyamatközeli
eredmények. A pilotból nem áll rendelkezésre olyan kontrollált, betegszintű eredményadat,
amely alapján a vérnyomás, a HbA1c, a testsúly, a COPD-exacerbációk, a cardiovascularis
események vagy a betegek életminőségének változása a programnak tulajdonítható lenne. A
betegoldali haszon ezért jelenleg megalapozott hatásmechanizmusként, nem pedig bizonyított
klinikai végpontként írható le.
3.8. Szervezeti átalakulás és a szakdolgozói szerepek
A program működtetése a praxisokon belüli feladatmegosztást is átalakította. Az antropometriai
és eszközös mérések, a rizikóbecslések, a betegedukáció, a dokumentáció, az utánkövetés és a
betegút-szervezés jelentős részét praxisnővérek, szakápolók, illetve egyes helyeken emelt
kompetenciájú ápolók végezték. Ez az interjúk alapján nem kiegészítő jelenség, hanem a program
működőképességének egyik feltétele volt. A pilot ugyanakkor nem tekinthető teljes körű APN-
modell tesztjének, ezért az APN-ek eredményességére önálló oksági következtetés nem vonható
le. A tapasztalatok mégis egyértelmű fejlesztési irányt jelölnek ki: az országos kiterjesztés
humánerőforrás-igénye csak feladatdelegálással, szabályozott kompetenciabővítéssel, megfelelő
képzéssel és a szakdolgozói teljesítmény finanszírozási elismerésével kezelhető fenntarthatóan.
3.8.1. Az APN sajátos funkciója a KBMP működési modelljében
A KBMP tapasztalatai alapján a kiterjesztett hatáskörű ápoló potenciális szerepe nem a
hagyományos praxisnővéri feladatok egyszerű mennyiségi bővítéseként, és nem is az orvos által
végzett tevékenységek általános helyettesítéseként értelmezhető. Az APN sajátos hozzáadott
értéke abban állhat, hogy a stabil állapotú, illetve előre meghatározott kockázati csoportba sorolt
krónikus betegek gondozási ciklusában összekapcsolja az állapotfelmérési, betegoktatási,
utánkövetési, koordinációs és protokoll szerinti eszkalációs feladatokat. Ebben az értelemben az
APN nem pusztán egyes részfeladatok végrehajtója, hanem – világosan meghatározott
kompetencia- és felelősségi határok között – a gondozási folyamat egyik lehetséges
folyamatgazdája.
A programban megjelenő szakdolgozói munkamegosztás alapján az APN-hez vagy megfelelő
képzettségű szakápolóhoz rendelhető feladatcsoportok öt működési szakaszba rendezhetők. Az
első a betegek azonosítása és bevonása: a célpopuláció előszűrése, a behívás, a program
működésének ismertetése és a részvételhez szükséges betegoldali motiváció támogatása. A
második a strukturált állapotfelmérés: az anamnesztikus és szociális információk felvétele, az
antropometriai, vérnyomás-, pulzus- és oxigénszaturáció-mérések, az életmódi és
cardiovascularis rizikótényezők, a gyógyszerszedés, az adherencia, az önellátási képesség és az
egészségértés vizsgálata. A harmadik a gondozási terv végrehajtásának követése, beleértve az
esedékes vizsgálatok nyomon követését, a kontrollok szervezését, az eredmények és otthoni
mérési naplók protokoll szerinti áttekintését, valamint a hiányzó gondozási elemek jelzését. A
197
negyedik a betegedukáció és önmenedzselés támogatása, az otthoni mérések technikájának
ellenőrzése, az életmódváltozás és a gyógyszeradherencia rendszeres megerősítése. Az ötödik a
betegút-koordináció és eszkaláció: az előre meghatározott eltérések felismerése, dokumentálása
és továbbítása a háziorvos vagy – a betegút szabályai szerint – a szakellátás felé.
E feladatok nem azonos mértékben és nem minden esetben igényelnek APN-szintű képesítést. A
betegbehívás, az adminisztratív nyomon követés és egyes standard mérések megfelelően képzett
praxisnővérhez vagy koordinátorhoz is rendelhetők. Az APN sajátos funkciója ott kezdődik, ahol
a feladat összetett klinikai állapotfelmérést, több információforrás együttes értelmezését,
multimorbiditási vagy gyógyszerelési kockázat felismerését, önálló betegoktatási és gondozási
döntést, illetve protokoll szerinti klinikai eszkalációt igényel. Az APN-kapacitás célzott
alkalmazása ezért hatékonyabb lehet, mint ha minden gondozási és adminisztratív feladatot
egységesen magas kompetenciaszinthez rendelnének.
A kérdőíves eredmények szerint a KBMP-ben egy beteg havi szakmai menedzselése átlagosan 21–
25 percet, az adminisztráció és betegútszervezés további 20–23 percet igényelt. Ez összesen
mintegy 41–48 perc havi praxisráfordítást jelenthet betegenként. Ez az adat azonban nem
tekinthető az APN által megtakarított orvosi időnek. A felmérés nem különítette el kifejezetten,
hogy az egyes tevékenységeket háziorvos, APN, praxisnővér vagy más munkatárs végezte-e, és
nem áll rendelkezésre APN-nel működő és APN nélküli praxisok korrigált összehasonlítása sem,
viszont megállapítható, hogy a 41–48 perces teljes ráfordítás jelentős része szakmailag
delegálható vagy megosztható feladatokból áll; az APN-modell tényleges nettó orvosi
időnyeresége a jelenlegi adatokból nem számszerűsíthető.
Az időnyereség értékelésekor azt is figyelembe kell venni, hogy a kompetenciamegosztás nem
feltétlenül csökkenti ugyanilyen mértékben a teljes team munkaidejét. Az APN által vezetett
konzultáció általában több időt fordíthat edukációra, adherenciaértékelésre és
betegkommunikációra. Az irodalmi áttekintésben megjelenik, hogy az ápoló által vezetett
alapellátási konzultációk rendszerint hosszabbak, ugyanakkor a betegelégedettség magasabb
lehet, és a klinikai eredmények több vizsgált területen legalább összevethetők az orvos által
nyújtott ellátással. Az APN-modell eredményét ezért nem pusztán a kontaktus időtartamában,
hanem az orvosi döntési kapacitás felszabadulásában, a gondozási terv teljesülésében, a kieső
kontrollok csökkenésében és a beteg jobb önmenedzselésében szükséges vizsgálni (Laurant et al.,
2018).
A KBMP adatfelvétele nem tartalmazott olyan beteg által közvetlenül kitöltött, validált
tapasztalati mérőeszközt, amelyből APN-specifikus betegelégedettségi hatás lenne kimutatható.
A programban észlelt kedvező betegoldali jelzések – a rendszeresebb kapcsolattartás, jobb
betegségértés, erősebb együttműködés és biztonságérzet – ezért szolgáltatói tapasztalatként és
szakmailag valószínű hatásmechanizmusként értelmezhetők, nem pedig bizonyított APN-
eredményként. A nemzetközi eredmények ugyanakkor alátámasztják e mechanizmus
valószínűségét: egy 2026-ban publikált, 21 vizsgálat és 14 523 résztvevő eredményeit összegző
metaanalízis az ápoló által nyújtott közösségi alapellátás mellett mérsékelt, statisztikailag
szignifikáns betegelégedettségi előnyt és az általános orvosi konzultációk igénybevételének
csökkenését találta. Ezek az eredmények azonban eltérő egészségügyi rendszerekből
származnak, ezért nem vihetők át automatikusan a KBMP-re (Fajarini et al., 2026).
198
A gyakorlatban felmerülő legfontosabb kompetenciahatár a vizsgálat elvégzése, az eredmény
értelmezése és a klinikai döntés közötti különbség. Más kompetenciát jelent például a vérnyomás
vagy vércukor mérése, az eredmény protokoll szerinti besorolása, a gyógyszerelés
módosításának szükségességére utaló eltérés felismerése, illetve maga a diagnosztikai vagy
terápiás döntés. Hasonlóképpen elkülönítendő a gondozási terv adatainak előkészítése, annak
szakmai jóváhagyása, valamint a terápiás célok megváltoztatása. E határok elmosódása
betegbiztonsági kockázatot és informális felelősségáthárítást eredményezhet.
A 13/2025. (IV. 17.) BM rendelet már megteremtette az egészségügyi szakdolgozói kompetenciák
szintezett keretrendszerét, ezért a következő feladat nem általános „APN-hatáskörbővítés”,
hanem a KBMP egyes tevékenységeinek tételes hozzárendelése a megfelelő kompetenciaszinthez.
A 9/2026. (III. 25.) BM rendelettel bevezetett, feltételekhez kötött elektronikus
gyógyszerrendelési lehetőség ugyancsak ebbe a logikába illeszthető: nem általános, önálló
gyógyszerindítási jogosultságot hozott létre, hanem meghatározott feltételek mellett a korábbi
orvosi terápia folyamatosságát támogathatja. A KBMP-ben ezt az adherencia-ellenőrzés, a
mellékhatás- és eltérésészlelés, a vényfolytonosság és az orvosi eszkaláció dokumentált
folyamatába indokolt beépíteni.
Összességében a KBMP eredményei az APN-modell szükségességét és működési relevanciáját
alátámasztják, önálló APN-hatást azonban nem bizonyítanak. A következő implementációs
szakaszban ezért előre definiált APN-pilot indokolt. Ennek mérnie kell az APN által önállóan
lezárt kontaktusok arányát, az egy betegre jutó orvosi és ápolói időt, az orvosi felülvizsgálatig
eltelt időt, az eszkalációk megfelelőségét, a gondozási terv teljesülését, valamint validált
betegélmény- és betegelégedettségi mutatókat. Csak ilyen adatok alapján dönthető el, hogy a
modell ténylegesen mekkora orvosi kapacitást szabadít fel, és milyen többletértéket teremt a
beteg számára.
3.9. A horizontális szakértői egyeztetések rendszerszintű tanulságai
A Minőségbiztosítási Monitoring Munkacsoport munkáját támogató egyeztetések megerősítették,
hogy a protokoll önmagában szükséges, de nem elégséges feltétele a sikeres krónikus
betegségmenedzsmentnek. A helyi adaptációs képesség, a vezetői és szervezeti támogatás, a
praxisok humánerőforrása, a diagnosztikai kapacitás, a betegutak koordinációja, az adatminőség
és a finanszírozási ösztönzők együttesen határozzák meg, hogy a formálisan előírt gondozási
modell ténylegesen megvalósul-e. Az eszközbeszerzés és a diagnosztikai kapacitásfejlesztés
önmagában nem eredményez rendszertranszformációt, ha nem társul hozzá munkafolyamat-
újratervezés, kompetenciarendezés, megfelelő informatikai támogatás és a teljesítési szabályok
klinikailag életszerű finomhangolása.
3.10. Finanszírozási és gazdasági értelmezés
A program a strukturált gondozási tevékenységekhez közvetlen finanszírozási ösztönzőt
kapcsolt, ami fontos eltérést jelentett a hagyományos kapitációs logikához képest. A kvalitatív
eredmények szerint a többletforrás ösztönözte a gondozási aktivitást, de nem minden praxisban
kompenzálta teljes mértékben a dokumentáció, a koordináció, a betegbehívás, a
vizsgálatszervezés és az adatellenőrzés többletráfordítását. Rövid távon a jobb felismerés és
monitorozás a laboratóriumi, képalkotó és szakellátási igénybevételt akár növelheti is; ez nem
199
feltétlenül programhiba, hanem korábban kielégítetlen szükséglet feltáródása lehet. A hosszabb
távú megtakarítás – például az elkerülhető hospitalizációk vagy szövődmények csökkenése –
szakmailag plausibilis, de a jelen adatokból nem számszerűsíthető. A program gazdasági
értékelésében ezért a rövid távú költségnövekedés, a minőségjavulás és a későbbi elkerült
költségek időbeli elkülönítésére van szükség.
3.11. Hozzáférés, területi különbségek és méltányosság
A nyers, nem tisztított adatokban 2026. május végén megjelenő közel hetvenezer
programszereplés azt mutatja, hogy a strukturált krónikus gondozás érdemi országos
volumenben vált hozzáférhetővé. A hozzáférés bővülése ebben az összefüggésben nem kizárólag
földrajzi elérhetőséget, hanem a rendszeres kontrollokhoz, rizikófelméréshez, betegedukációhoz
és standardizált utánkövetéshez való hozzáférést is jelenti. Ugyanakkor az abszolút vármegyei
betegszámok nem alkalmasak a méltányosság vagy a területi lefedettség közvetlen mérésére,
mert hiányzik a jogosult betegpopuláció, a részt vevő praxisok, a praxislistaméret és a
programban töltött idő egységes nevezője. A hozzáférés volumenének növekedése ezért
alátámasztott, az egyenlőtlenségek csökkenése azonban a rendelkezésre álló adatokból nem
bizonyítható.
3.12. Digitális és adatvezérelt működés
A KBMP az egységes indikátorrendszerrel, a B300-alapú elszámolási logikával és az aggregált
visszaméréssel jelentős lépést tett az alapellátás mérhetőbbé és auditálhatóbbá tétele felé.
Ugyanakkor az interjúk és az adatok egyaránt rámutattak a jelenlegi digitális infrastruktúra
korlátaira: az ismételt adatbevitelre, az eltérő informatikai rendszerek közötti gyenge
interoperabilitásra, a külső vagy magánellátásban keletkezett leletek korlátozott
felhasználhatóságára, valamint a teljes programállomány és a teljesítési sávba sorolt állomány
közötti nevezőeltérésre. A digitális fejlődés ezért nem azonos az adatgyűjtés volumenének
növelésével. A következő fejlesztési szint a betegszintű, pszeudonimizált longitudinális követés,
az automatikus adatátvétel, az adatminőségi szabályok, a hiányzó gondozási elemek valós idejű
jelzése és az alap- és szakellátás közötti interoperábilis információcsere kialakítása.
3.13. A program összképe
A bizonyítékok összessége alapján a KBMP egy megvalósítható és szakmailag releváns
alapellátási működési modellt hozott létre, de a pilot eredménye nem azonos egy teljesen
kiforrott, országosan fenntartható rendszer bizonyításával. A program erőssége a strukturáltság,
a mérhetőség, a nagy elért volumen, a prevenció és monitorozás felértékelődése, valamint a
teamen belüli feladatmegosztás fejlődése. Fő korlátai a teljesítés bináris és részben merev
szabályozása, a szakellátási függések, a humánerőforrás-terhelés, az eltérő helyi kapacitások, a
digitális töredezettség és a hosszú távú kimeneti adatok hiánya. Az országos kiterjesztés ezért
nem pusztán a pilot változatlan folytatását, hanem a protokollok, időablakok, finanszírozási
ösztönzők, kompetenciák, betegutak és informatikai háttér összehangolt továbbfejlesztését
igényli.
200
3.14. A hipotézisek integrált értékelése
H1 – Implementációs teljesülés: nagymértékben alátámasztott. A program országos volumenben
működött: a nyers programszereplések száma 2025. december 31-én 51 001, 2026. április 30-án
69 315, 2026. május 31-én pedig 69 824 volt. A betegbevonás növekedése az utolsó vizsgált
hónapban jelentősen lassult, miközben az indikátorteljesülés és a Gondozási Tervek magasabb
teljesítési sávok felé történő elmozdulása folytatódott. Ez nem feltétlenül implementációs
kifáradást jelez: összefügghet a bevonható betegkör fokozatos telítődésével, a működés
súlypontjának a már bevont betegek gondozására helyeződésével, illetve az adatvágás és a
jelentési folyamat sajátosságaival. A 10 457 elismert, 100%-ban teljesített Gondozási Terv és az
indikátorok közötti jelentős szóródás ugyanakkor azt mutatja, hogy a nagy volumenű bevonás
nem minden esetben járt együtt teljes implementációs fidelitással.
H2 – A protokollalapú működés erősödése: erősen alátámasztott. Az interjúk, a kérdőívek, a
gondozási terv adatai és az indikátorteljesülések konvergensen igazolják a standardizált,
ütemezett és dokumentált működés megerősödését. A hipotézis az output- és folyamat-outcome
szinten teljesült; a protokollok egyes elemeinek klinikai és gyakorlati finomhangolása
ugyanakkor indokolt.
H3 – A team-alapú működés erősödése: részben alátámasztott. A praxisokon belüli orvos–
szakdolgozó munkamegosztás érdemben fejlődött, és a szakdolgozói részvétel a program
működésének alapvető feltételévé vált. A formalizált APN-modell, a praxisközösségek közötti
együttműködés, valamint az alapellátás–szakellátás–fogorvosi ellátás multidiszciplináris
integrációja azonban még nem alakult ki egységesen.
H4 – A mérhetőség és auditálhatóság javulása: erősen, de nem korlátozás nélkül alátámasztott.
Az egységes indikátorok, gondozási tervek és aggregált visszamérések és a több időmetszetben
követhető teljesítési trendek a korábbi működéshez képest jelentős előrelépést jelentenek. A
betegszintű longitudinális kapcsolás hiánya, az adatforrások közötti nevezőeltérés, a
dokumentációs terhek és az interoperabilitási hiányosságok miatt azonban a „teljes mértékben
igazolódott” minősítés túl erős lenne.
H5 – A betegutak szervezettségének javulása: részben alátámasztott. A praxison belüli kontroll-,
monitorozási és utánkövetési folyamatok strukturáltabbá váltak. A szakellátási kapacitásokhoz
kötött indikátorok alacsonyabb teljesülése, a leletátadás problémái és az intézményközi
koordináció korlátai azt mutatják, hogy a teljes betegút integrációja csak részlegesen valósult
meg.
H6 – Heterogén hatások megjelenése: alátámasztott. Az eredmények betegségprogram,
indikátortípus, praxiskapacitás és terület szerint eltértek. Az észlelt különbségek értelmezését
emellett a betegek programba lépésének eltérő időpontja és az ebből adódó különböző
hosszúságú megfigyelési idő is befolyásolja. A heterogenitás ezért nem tekinthető pusztán
statisztikai szóródásnak: részben a protokollok összetettségével, a helyi humánerőforrás- és
diagnosztikai kapacitásokkal, a betegek gondozásban töltött idejével, valamint a praxisok
szervezeti adaptációs képességével magyarázható.
201
H7 – A hozzáférés és az egyenlőtlenségek javulása: a hozzáférés tekintetében részben
alátámasztott, az egyenlőtlenségek tekintetében nem eldönthető. A program nagy országos
volumene és a strukturált gondozási szolgáltatások bővülése a hozzáférés javulását támogatja.
Lakossági, jogosulti és praxisnevezők nélkül azonban nem állapítható meg, hogy a földrajzi,
társadalmi vagy kapacitásbeli egyenlőtlenségek mérséklődtek-e.
H8 – Az adminisztratív és erőforrás-terhelés változása: erősen alátámasztott. Az interjúk és a
kérdőívek következetesen jelentős többletidőt, dokumentációs, koordinációs és humánerőforrás-
igényt jeleztek. A hipotézis a terhelés változására vonatkozóan igazolódott; ebből azonban nem
következik, hogy a változás minden praxisban azonos mértékű vagy kizárólag kedvezőtlen volt,
mivel a feladatdelegálás egyes helyeken hatékonyságjavulást is eredményezett.
H9 – Az ellátórendszeri igénybevétel változása: jelenleg nem értékelhető. Nem áll rendelkezésre
megfelelően hosszú, betegszintű, kontrollált adat a járóbeteg-, sürgősségi és fekvőbeteg-
igénybevétel változásáról. Rövid távon a feltárt szükségletek miatt az igénybevétel akár
növekedhetett is; hosszabb távú csökkenés csak utánkövetéssel vizsgálható.
H10 – A klinikai és rizikófaktor-kimenetek javulása: közvetlenül nem igazolható. A monitorozás,
a korai felismerés, a betegedukáció és az utánkövetés erősödése kedvező hatásmechanizmust
valószínűsít, de a klinikai eredményességhez szükséges betegszintű előtte–utána adatok,
kontrollcsoport és hosszabb követés hiányzik. A jelenlegi bizonyíték ezért plausibility-, nem
outcome-bizonyíték.
H11 – Finanszírozási fenntarthatóság: jelenleg csak feltételesen ítélhető meg. A program
létrehozott egy, a strukturált gondozást elismerő finanszírozási ösztönzőt, de a praxisok
költségeinek teljes kompenzációja, az országos kiterjesztés költségvetési hatása és a hosszú távú
költséghatékonyság nem ismert. A fenntarthatóság a finanszírozási paraméterek, a
humánerőforrás és a későbbi egészségnyereség együttes vizsgálatát igényli.
H12 – Skálázhatóság és rendszerbe illeszthetőség: feltételesen, jelentős mértékben alátámasztott.
A nagy betegvolumen, az egységes protokollok és az országos adatgyűjtés azt mutatják, hogy a
modell technikailag és szakmailag skálázható. A változtatás nélküli országos kiterjesztés
fenntarthatósága azonban nem bizonyított. A skálázás feltétele a protokollok finomhangolása, a
gördülő gondozási ciklusok, a szakdolgozói kompetenciák és finanszírozás rendezése, a
szakellátási betegutak megerősítése, valamint az interoperábilis digitális infrastruktúra.
3.15. Összegző következtetés
A KBMP pilot legfontosabb eredménye egy olyan, országos léptékben is működtethető krónikus
gondozási logika gyakorlati kipróbálása volt, amely a betegeket nem elszigetelt ellátási
események, hanem előre meghatározott, dokumentált és visszamérhető gondozási folyamat
mentén kezeli. A program output- és implementációs eredményei erősek, a működési
mechanizmusok szakmailag koherensek, és a későbbi egészségnyereséghez vezető út plausibilis.
A következő szakpolitikai feladat ezért nem egyszerűen a program fenntartása vagy lezárása,
hanem az implementáció második generációjának kialakítása: a klinikailag rugalmasabb
protokollok, a teljesítés fokozatos mérését is elismerő ösztönzők, a team-alapú feladatmegosztás,
az integrált betegutak, a valós idejű digitális támogatás és a hosszú távú betegszintű
202
eredményértékelés együttes rendszerbe szervezése. Ebben az értelemben a KBMP nem lezárt
beavatkozás, hanem a magyar alapellátás preventív, koordinációs és adatvezérelt megújításának
megalapozó fejlesztési szakasza.
203
VI. Kockázatok és korlátok elemzése
1. Időtáv korlátja
A Krónikus Betegségmenedzsment Program hatásainak értelmezésekor alapvető korlátot jelent
a beavatkozás és az értékelés rövid időhorizontja. A program pilotidőszaka, illetve a OKFŐ-ben
működött Minőségbiztosítási Monitoring Munkacsoport 2026. március közepe és június vége
közötti vizsgálati ablaka elsősorban a bevezetés korai szakaszának, az ellátási folyamatok
átalakulásának és az implementáció megvalósíthatóságának értékelésére alkalmas. Ezen
időtávon megbízhatóan vizsgálható a betegbevonás, a gondozási tervek elindítása, a
protokollelemek dokumentált teljesülése, a kontrollok rendszeressége, a praxisokon belüli
munkamegosztás, továbbá a szakemberek és betegek programmal kapcsolatos tapasztalata. Nem
alkalmas ugyanakkor arra, hogy a programhoz oksági bizonyossággal mortalitási, hospitalizációs,
súlyos szövődményi vagy hosszú távú költségmegtakarítási hatást rendeljen.
Az implementációs tudomány megkülönbözteti az implementációs eredményeket – így az
elfogadhatóságot, adaptációt, megvalósíthatóságot, fidelitást, penetrációt és fenntarthatóságot –
a szolgáltatási és a betegszintű klinikai kimenetektől (Proctor et al., 2011). A KBMP jelen
értékelése ennek megfelelően főként az első két szint korai eredményeiről szolgáltat
bizonyítékot. A gondozási folyamat standardizálása és a monitorozási aktivitás növekedése
szükséges, de önmagában nem elégséges feltétele a klinikai végpontok javulásának. A hatáslánc
egymásra épülő lépésekből áll: a programnak először el kell érnie a célpopulációt; a praxisoknak
megfelelő fidelitással végre kell hajtaniuk a protokollokat; azonosítani és kezelni kell a
rizikófaktorokat; a betegnek tartósan együtt kell működnie; végül az így létrejövő vérnyomás-,
glykaemiás, lipid-, testsúly- vagy dohányzási kontrollnak elegendő ideig kell fennállnia ahhoz,
hogy a súlyos események gyakoriságát befolyásolja.
Ez magyarázza, hogy fél év elteltével miért nem várható a mortalitás kimutatható csökkenése. A
halálozás viszonylag ritka, többtényezős és időben késleltetetten jelentkező végpont. Egy
mérsékelt relatív kockázatcsökkenés statisztikai kimutatásához általában nagy, betegszinten
követett populációra, megfelelő összehasonlító csoportra és többéves utánkövetésre van szükség.
A beteg életkora, társbetegségei, kiindulási kockázata, szocioökonómiai helyzete, terápiája,
szakellátási hozzáférése és más, a programtól független változások egyaránt befolyásolják a
mortalitást. A nemzetközi szakirodalom szerint a betegségmenedzsment-programok
következetesebben javítják az ellátási folyamatokat és egyes köztes klinikai mutatókat, mint a
mortalitást vagy a költséghatékonyságot; e végpontokra az evidencia hosszabb vizsgálatokban is
heterogén (Busse et al., 2010; Nolte et al., 2014).
A rövid időtávon ráadásul átmeneti, látszólag kedvezőtlen rendszerszintű változások is
megjelenhetnek. A korábban fel nem ismert vagy nem megfelelően monitorozott betegek
azonosítása növelheti a laboratóriumi, képalkotó és járóbeteg-szakellátási igényt, továbbá több
diagnózist és magasabb dokumentált morbiditást eredményezhet. Ez nem szükségképpen a
lakosság egészségi állapotának romlását jelzi, hanem a kielégítetlen szükséglet feltárását és a
diagnosztikai intenzitás növekedését. Hasonlóképpen, a rövid távú költségnövekedés nem zárja
ki a későbbi egészségnyereséget vagy az elkerülhető akut ellátások mérséklődését.
Az időtáv korlátjából következően a jelen Hatástanulmányban az oksági nyelvhasználatot
differenciáltan kell alkalmazni. A nagy volumenű bevonás, a strukturált gondozási tevékenységek
kialakulása és a programindikátorok teljesülése korai implementációs eredménynek tekinthető;
a jobb állapotkontrollhoz vezető mechanizmusok plausibilisek; a mortalitás, a hospitalizáció, a
sürgősségi igénybevétel és a hosszú távú költséghatékonyság javulása azonban jelenleg nem
204
bizonyított, és nem is cáfolt. Ezek értékeléséhez legalább 2–3 éves, lehetőség szerint 5 éves
betegszintű utánkövetés, NEAK- és EESZT-adatkapcsolás, megfelelő kontroll- vagy
összehasonlító csoport, kockázati korrekció és előre rögzített kimeneti indikátorrendszer
szükséges.
2. Adathitelesség kérdései
A KBMP adatainak hitelességét két, egymástól elválasztandó dimenzióban indokolt értékelni: az
adatok technikai-adminisztratív megbízhatósága és a dokumentált teljesítés klinikai tartalma
szempontjából. Az egységes gondozási tervek, a B300-jelentések és a komponensszintű
indikátorok a korábbi, kevésbé strukturált gyakorlathoz képest jelentős előrelépést jelentenek a
mérhetőség és auditálhatóság terén. Ugyanakkor a jelentett adat nem automatikusan azonos sem
a ténylegesen elvégzett gyógyító tevékenységgel, sem annak minőségével, sem a beteg számára
létrejött egészségnyereséggel.
A jelentési fegyelem és a tényleges szakmai munka között kétirányú eltérés keletkezhet. Egyrészt
előfordulhat aluljelentés: egy klinikailag indokolt vizsgálat, edukáció vagy kontroll megtörtént,
de nem a megfelelő mezőben, kóddal vagy időablakban került rögzítésre; a külső vagy
magánellátásban keletkezett lelet nem volt technikailag átvehető; vagy a teljesítést egy kisebb
adminisztratív eltérés miatt nem lehetett elszámolni. Ebben az esetben az adat a tényleges
gyógyító munka mennyiségét lefelé torzítja. Másrészt fennáll a formális teljesítés kockázata is: a
szükséges dokumentum vagy kód rendelkezésre áll, de abból nem ítélhető meg kellő
bizonyossággal a vizsgálat szakmai minősége, az eredmény klinikai értelmezése, a szükséges
terápiamódosítás, az edukáció érdemi tartalma vagy a beteg tényleges megértése és
együttműködése.
E kockázat különösen fontos akkor, ha a finanszírozás szorosan kapcsolódik bináris teljesítési
feltételekhez. A teljesítményalapú finanszírozás nemzetközi tapasztalatai szerint a jól
megválasztott indikátorok javíthatják a célzott folyamatok dokumentálását és végrehajtását,
ugyanakkor nem kívánt hatásként megjelenhet a mérhető elemek túlhangsúlyozása, a nem
ösztönzött tevékenységek háttérbe szorulása, a kedvezőbb betegösszetétel preferálása vagy a
dokumentáció stratégiai optimalizálása (Eijkenaar, 2013; OECD, 2014; Kondo et al., 2016). A
„mindent vagy semmit” elszámolási logika tovább növelheti ezt a feszültséget: egyetlen hiányzó
vagy időben nem elfogadható komponens a teljes gondozási terv pénzügyi elismerését
veszélyeztetheti akkor is, ha annak túlnyomó része szakmailag megfelelően megvalósult.
A Hatástanulmány eredményei e problémát közvetlenül is jelzik. A kérdőíves becslések szerint
egy beteg havi szakmai menedzselése betegségprogramtól függően átlagosan mintegy 21–25
percet, az adminisztráció, betegútszervezés és teljesülésellenőrzés további 20–23 percet igényelt.
Amennyiben a dokumentáció időigénye tartósan megközelíti a közvetlen szakmai tevékenységét,
fennáll annak kockázata, hogy a jelentési megfelelés elvonja a kapacitást a betegellátástól, vagy a
tartós túlterhelés a dokumentáció pontosságát rontja. A probléma tehát nem egyszerűen „túl sok
adminisztráció”, hanem az adatminőség, a szakmai minőség és a humánerőforrás-terhelés közötti
kölcsönhatás.
Az aggregált adatszerkezet további korlátja, hogy nem teszi lehetővé az egyedi betegutak
longitudinális rekonstruálását, a duplikációk teljes körű kiszűrését, a kiindulási állapot és a
változás összekapcsolását, illetve annak ellenőrzését, hogy a teljesített folyamatindikátorhoz
megfelelő klinikai reakció társult-e. A teljes programállomány, a teljesítési sávba sorolt betegkör
és a 100%-ban elismert gondozási tervek eltérő nevezői önmagukban nem adatmanipulációt,
hanem részben eltérő statisztikai fogalmakat tükrözhetnek; ha azonban e nevezők definíciója,
205
időpontja és képzési szabálya nem teljesen transzparens, az eredmények félreérthetők és
egymással tévesen összevethetők.
Az adathitelességi kockázatok kezelése ezért többszintű adatminőség-biztosítást igényel.
Szükséges az egységes adat- és indikátorszótár, a nevezők és időablakok verziózott
dokumentálása, az automatikus logikai és tartományellenőrzés, a duplikáció- és hiányvizsgálat,
valamint a praxisok számára visszacsatolt adatminőségi riport. Célszerű mintavételes klinikai
auditot alkalmazni, amely a jelentett kódot az alapdokumentummal és a követő klinikai döntéssel
is összeveti. A betegszintű, pszeudonimizált longitudinális adatkapcsolás és az informatikai
rendszerek közötti automatikus adatátvétel csökkentené a többszörös rögzítést. A
finanszírozásban a fokozatos vagy komponensarányos elismerés, kiegészítve néhány klinikailag
lényeges „kapuindikátorral”, jobban egyensúlyozhatja a fidelitást és a valós ellátási környezet
rugalmasságát. Mindezek mellett a programértékelésben továbbra is szükséges az adminisztratív
adatok, az interjúk, a kérdőívek és – később – a klinikai kimenetek triangulációja.
Az országos kiterjesztéshez javasolt egy szerepkör-alapú adathozzáférési és visszacsatolási
modell kialakítása. Ennek minimuma a beteg számára saját gondozási tervének és esedékes
feladatainak áttekinthetősége; a háziorvos és a szakellátó számára az ellátáshoz szükséges,
jogszerű betegút-információ; a praxis számára saját nevezőre vetített minőségi riport; a
programirányítás számára pedig pszeudonimizált, auditálható monitoring. A hozzáférést minden
szinten a célhoz kötöttség, az adatminimalizálás és a jogosultságkezelés elvéhez kell igazítani.
3. Rendszerszintű akadályok
A KBMP működőképességét nem kizárólag a protokollok szakmai minősége határozza meg. A
program egy olyan alapellátási rendszerben valósul meg, amelyet területi kapacitáskülönbségek,
betöltetlen praxisok, idősödő orvosi állomány, szakdolgozói hiány, korlátozott diagnosztikai
hozzáférés, töredezett informatikai környezet és az ellátási szintek közötti koordináció
hiányosságai jellemeznek. Emiatt azonos szakmai és finanszírozási szabály eltérő helyi
környezetben eltérő megvalósíthatóságot és eredményt hozhat.
A humánerőforrás-korlát a legjelentősebb rendszerszintű kockázatok közé tartozik. Az OECD
2025. évi adatai szerint Magyarországon 1000 lakosra 3,6 gyakorló orvos és 5,5 gyakorló ápoló
jutott, szemben a 3,9-es, illetve 9,2-es OECD-átlaggal; az 55 év feletti orvosok aránya legalább
44%. A magyar alapellátásról készült friss vizsgálat a praktizáló alapellátó orvosok 55,9%-át 60
évesnek vagy idősebbnek jelezte (Girasek et al., 2024). Az életkori szerkezet ezért nem csupán
jövőbeni utánpótlási kérdés: már rövid távon is befolyásolja az új, többletmunkát és digitális
alkalmazkodást igénylő gondozási modell befogadóképességét, és növeli annak kockázatát, hogy
a program terhei éppen a leginkább kapacitáshiányos térségekben válnak nehezen teljesíthetővé.
A Hatástanulmány kérdőíves eredményei szerint a praxisok 58,3%-ában nem volt dedikált
személy a program támogatására, 95%-uknál pedig nem dolgozott kiterjesztett hatáskörű ápoló.
Ez azt jelenti, hogy a betegbehívás, mérés, edukáció, dokumentáció, teljesülésellenőrzés és
betegút-szervezés jelentős része a meglévő orvos–praxisnővér párosra hárult. A team-alapú
feladatmegosztás több praxisban javította a működést, országos skálázás esetén azonban az
informális delegálás önmagában nem elegendő. Szabályozott kompetenciákra, megfelelő
képzésre, szakmai felelősségi rendekre, stabil finanszírozásra és olyan létszámnormákra van
szükség, amelyek elismerik a krónikus gondozás valós időigényét. Ellenkező esetben nő a
túlterhelés, a kiégés, a programból való visszalépés, illetve a rutin akut ellátás és a strukturált
gondozás közötti kapacitáskonfliktus kockázata.
206
A következő akadály az alap- és szakellátás közötti kapacitás- és koordinációs rés. A kérdőívben
az együttműködés javulását a válaszadók mindössze 2,43 pontra értékelték, és több mint 56%-
uk nem érzékelt javulást. Az interjúk egyes ultrahang- és szemészeti vizsgálatoknál 5–14 hónapos
várakozási időt jeleztek. Ha egy gondozási terv teljesítése olyan szolgáltatástól függ, amelyet a
praxis nem tud biztosítani vagy érdemben befolyásolni, a gyenge teljesülés nem feltétlenül a
háziorvosi gondozás alacsony fidelitását, hanem külső kapacitáshiányt mér. Ez finanszírozási
igazságtalanságot is okozhat, és arra ösztönözheti a praxisokat, hogy kevésbé komplex,
könnyebben végigvezethető betegeket válasszanak.
A digitális töredezettség e rendszerszintű akadályokat tovább erősíti. Az ismételt adatbevitel, a
praxisprogramok közötti eltérések, a külső leletek korlátozott átvehetősége és a valós idejű
döntéstámogatás hiánya egyszerre növeli a hibakockázatot és a munkaidőigényt. Informatikai
integráció nélkül a program országos bővítése az adatgyűjtés volumenét gyorsabban növelheti,
mint az adatok klinikai felhasználhatóságát. A szükséges fejlesztési irány ezért az interoperábilis,
egyszeri adatbevitelre épülő működés, a betegregiszter-funkció, az automatikus behívási és
hiányjelző rendszer, valamint az alap- és szakellátás közötti strukturált visszacsatolás.
A rendszerszintű akadályok méltányossági kockázatot is hordoznak. A nagyobb, stabil
személyzettel, jobb diagnosztikai hozzáféréssel és fejlettebb szervezeti kultúrával működő
praxisok könnyebben teljesítik a program követelményeit, míg a kistelepülési, betöltetlen vagy
helyettesítéssel működő praxisok hátrányba kerülhetnek. Ha a finanszírozás nem korrigál a
praxislista összetételére, a multimorbiditásra, a társadalmi deprivációra, a területi elérhetőségre
és a külső kapacitáskorlátokra, a program akaratlanul is növelheti a jól és rosszul ellátott
területek közötti különbséget. A skálázásnak ezért differenciált támogatási modellre, térségi
diagnosztikai és koordinációs kapacitásra, mobil vagy megosztott szakmai erőforrásokra,
valamint a praxisközösségi és integrált alapellátási struktúrák megerősítésére kell épülnie.
4. Szakmai kockázatok
A program eredeti célértéke legalább 43 000 beteg bevonása volt, amelyet a későbbi
programadatok volumenükben meghaladtak. A célérték elérése fontos implementációs siker, de
önmagában nem bizonyítja, hogy a megfelelő betegek, megfelelő időben és megfelelő intenzitású
gondozásban részesültek. A bevonás szakmai kockázata ezért nem egyszerűen a betegszám
teljesíthetősége, hanem a populáció azonosításának pontossága, reprezentativitása, a klinikai
prioritások érvényesülése, a tartós beteg-együttműködés és a teljes gondozási folyamat
végigvihetősége.
A praxisok számára a rövid megvalósítási idő, a praxisonkénti maximált volumen és a
teljesítéshez kapcsolt finanszírozás szelekciós ösztönzőket teremthetett. Fennállhatott annak
kockázata, hogy előnybe kerülnek a rendszeresen megjelenő, könnyebben elérhető, jobb
egészségműveltségű, digitálisan vagy telefonon elérhető, illetve kevesebb társbetegséggel
rendelkező betegek. Ezzel szemben éppen azok maradhatnak ki vagy morzsolódhatnak le
nagyobb eséllyel, akiknél a strukturált gondozás várható egészségnyeresége jelentős volna: a
rosszul együttműködő, szociálisan sérülékeny, mobilitásukban korlátozott, pszichés vagy
kognitív problémával élő, illetve multimorbid betegek. A nagy bevonási szám ezért nevező nélkül
nem elegendő a hozzáférés méltányosságának megítéléséhez; szükség van a jogosult
célpopulációhoz, a praxislista összetételéhez és a kockázati profilhoz viszonyított elérés
mérésére.
A bevont betegek együttműködésének fenntartása önálló szakmai feladat. Az interjúk szerint a
gyakoribb kontrollok és a fokozott figyelem sok beteg számára pozitív élményt jelentett, míg
207
mások – különösen egyes idősebb vagy alacsonyabb egészségműveltségű személyek – nehezen
értették a tünetmentes állapotban végzett ismételt vizsgálatok értelmét. A megjelenési
kötelezettség, az utazás, a munkából való kiesés, a szakellátási várakozás és a több betegséghez
kapcsolódó párhuzamos előírások csökkenthetik az adherenciát. A krónikus gondozásban ezért
a betegedukáció nem egyszeri tájékoztatás, hanem folyamatos, személyre szabott
önmenedzselési támogatás; ennek intenzitását a beteg egészségműveltségéhez, élethelyzetéhez
és változtatási készségéhez kell igazítani.
Szakmai kockázatot jelent a protokollstandardizáció és az egyéni klinikai mérlegelés közötti
feszültség is. Az egységes gondozási terv csökkenti az indokolatlan variabilitást és segíti a hiányzó
ellátási elemek felismerését, ugyanakkor a merev időablakok és a bináris teljesítés nem minden
esetben illeszkedik a beteg állapotához. Egy korábban megfelelően elvégzett vizsgálat felesleges
megismétlése erőforráspazarlás lehet; más esetben a beteg állapota a protokollnál gyakoribb
kontrollt igényel. Multimorbid betegeknél különböző betegségspecifikus protokollok
halmozódhatnak, egymással versengő terápiás célokat, gyógyszerterhelést és aránytalan
vizsgálati gyakoriságot létrehozva. A betegbiztonság megköveteli, hogy a program ne pusztán
betegségspecifikus ellenőrzőlisták összessége legyen, hanem biztosítsa a gyógyszerelés, a
társbetegségek, a funkcionális állapot és a betegpreferenciák integrált felülvizsgálatát.
A túlzott diagnosztikai intenzitás szintén mérlegelendő. A program előnye a korábban fel nem
ismert kockázatok és betegségek feltárása, de a széles körű vizsgálatok álpozitív eredményekhez,
további kivizsgálásokhoz, betegszorongáshoz és alacsony értékű ellátáshoz is vezethetnek, ha
nincs világos klinikai indikáció és követési algoritmus. A szakmai protokollok finomhangolásakor
ezért az evidenciaalapú gyakoriság, a kockázati rétegzés, a vizsgálat várható hozzáadott értéke és
a pozitív lelet utáni betegút egyaránt értékelendő.
A kockázatok kezelése a bevonási stratégia és a gondozási modell egyidejű fejlesztését igényli. A
célpopulációt praxisregiszterek és egységes bevonási algoritmus alapján kell azonosítani; az
elérést kor, nem, betegségsúlyosság, multimorbiditás, terület és – ahol adatvédelmileg és
adatminőségileg megoldható – társadalmi sérülékenység szerint szükséges monitorozni. A
betegindításhoz kötött gördülő, 12 hónapos gondozási ciklus csökkentheti a naptári időszakból
eredő torzítást. Indokolt a részleges teljesítés szakmai értékének elismerése, miközben néhány
betegbiztonsági szempontból nélkülözhetetlen elem továbbra is kötelező marad. A nehezen
elérhető betegek számára telefonos vagy digitális emlékeztetés, rugalmas időpont, közösségi vagy
szakdolgozói megkeresés, szükség esetén otthonközeli szolgáltatás biztosítható. Végül a
betegbevonás sikerét nem pusztán belépési számmal, hanem megtartással, gondozási fidelitással,
klinikailag indokolt eltérésekkel, betegtapasztalattal és hosszabb távú kimenetekkel együtt kell
értékelni.
5. Módszertani kockázatok
A jelen Hatástanulmány módszertani felépítése a KBMP komplex implementációs sajátosságaihoz
és a rendelkezésre álló adatstruktúrához igazodik. Ennek megfelelően a vizsgálat több olyan
korláttal rendelkezik, amelyeket az eredmények értelmezése során figyelembe kell venni.
A legfontosabb korlátot az jelenti, hogy a kutatás nem teljes körű, betegszintű adminisztratív
adatbázisokra épül. A Hatástanulmány tervezésének legelső szakaszában feltételezett NEAK-,
EESZT- és részletes ellátáskövetési adatkapcsolások végül, a záró értékelési ciklusban nem állnak
rendelkezésre. Ennek következtében a kvantitatív elemzés elsődlegesen aggregált
programteljesítési adatokra, az OKFŐ-nél elérhető B300 jelentésekre, valamint komponensszintű
208
teljesítési mutatókra támaszkodik. Ez korlátozza a klasszikus outcome- és impact-alapú oksági
következtetések levonhatóságát.
A kérdőíves adatfelvétel esetében további módszertani korlátot jelent az önbevallásból fakadó
torzítás (self-report bias). A válaszadók saját működésük, terhelésük, eredményeik és a program
hatásainak megítélése során tudatos vagy nem tudatos torzításokat hordozhatnak. Ide tartozhat
a társadalmi elvárásoknak való megfelelés, a saját teljesítmény pozitívabb megítélése, valamint
az utólagos racionalizáció hatása. Ennek következtében a kérdőíves eredmények önmagukban
nem tekinthetők objektív teljesítménymérésnek, hanem a kvalitatív interjúkkal és az
adminisztratív adatokkal együtt, triangulációban értelmezendők.
Az interjús kutatás saját korlátja a korlátozott elemszám és a kvalitatív mintavétel természetéből
fakadó reprezentativitási korlát. A félig strukturált interjúk célja nem statisztikai
reprezentativitás biztosítása, hanem mélyebb mechanizmusok, működési logikák és adaptációs
mintázatok feltárása. Ennek megfelelően az interjús eredmények nem általánosíthatók
automatikusan a teljes alapellátási rendszerre, ugyanakkor fontos kontextuális és interpretatív
értékkel bírnak.
További jelentős korlátot jelent a vizsgálat rövid megfigyelési időtartama. A Minőségbiztosítási
Monitoring Munkacsoport a programhoz kapcsolódó adatgyűjtési és értékelési tevékenységet
2026. március közepe és június vége között végzi, míg a Hatástanulmány véglegesítése 2026.
július végére várható. Ez az időtáv elsősorban a korai implementációs eredmények és működési
adaptációk vizsgálatára alkalmas, azonban számos hosszabb távú klinikai, szervezeti vagy
finanszírozási hatás teljes kibontakozásához ennél hosszabb megfigyelési periódus szükséges.
Különösen igaz ez a szakellátási igénybevétel, hospitalizációk, sürgősségi események, mortalitás,
valamint a krónikus betegségek progressziójának értékelése esetén. Ennek következtében a
Hatástanulmány rendszerszintű következtetései ezen a szinten elsősorban plausibility-alapú,
korai jelzésekre és proxy mechanizmusokra épülnek.
A jelen Hatástanulmány egyik módszertani sajátossága, hogy az értékelt intervenció nem teljesen
statikus formában működött a vizsgálati időszak során. A Krónikus Betegségmenedzsment
Program pilot szakaszában több olyan szakmai, finanszírozási és adminisztratív finomhangolás
történt, amelyek érintették a betegbevonás szabályait, a gondozási tervek teljesítési feltételeit, a
vizsgálatok elszámolhatóságát, valamint az egyes jelentési és dokumentációs követelményeket.
Ennek következtében a program különböző időpontokban és különböző praxisokban részben
eltérő működési környezetben valósulhatott meg, ami korlátozhatja az egyes eredmények
közvetlen összehasonlíthatóságát és az implementáció homogenitásának feltételezését.
Ugyanakkor egy komplex egészségügyi innovációkat vizsgáló pilotprogram esetében az adaptív
működés és a folyamatos korrekció nem tekinthető kizárólag módszertani gyengeségnek. Éppen
ellenkezőleg: a valós működési környezethez igazodó finomhangolások fontos információt
szolgáltatnak arról, hogy a program országos kiterjesztése során mely szabályozási,
finanszírozási és szervezési elemek igényelnek további módosítást. A jelen Hatásvizsgálat
eredményei ezért elsősorban egy dinamikusan fejlődő implementációs modell értékeléseként
értelmezhetők, és kevésbé egy változatlan paraméterek mellett működő klasszikus intervenció
209
hatásvizsgálataként. Ez a megközelítés összhangban áll az implementációs tudomány és a
komplex egészségügyi beavatkozások értékelésének nemzetközi módszertani ajánlásaival is.
***
Összességében az öt kockázati terület nem kérdőjelezi meg a KBMP szakmai relevanciáját, hanem
kijelöli az országos kiterjesztés feltételeit. A rövid időtáv miatt a jelen eredmények elsősorban
implementációs bizonyítékként értelmezhetők; az adathitelességet technikai és klinikai
auditokkal kell megerősíteni; a rendszerszintű kapacitáskorlátokat team-alapú humánerőforrás-
fejlesztéssel, integrált betegutakkal és interoperábilis informatikával szükséges kezelni; a
szakmai kockázatokat pedig méltányos bevonással, klinikailag rugalmas protokollokkal és
betegközpontú utánkövetéssel lehet mérsékelni; a korlátok ellenére a Hatástanulmány
módszertani konstrukciója alkalmas arra, hogy megbízható képet adjon a KBMP korai
implementációs állapotáról, működési mechanizmusairól, szervezeti adaptációiról és jövőbeli
rendszerintegrációs potenciáljáról. A vegyes módszertani megközelítés, a többszintű értékelési
logika és a trianguláció együttes alkalmazása jelentősen növeli az eredmények belső
érvényességét, még a limitáltan rendelkezésre álló adatok, a rendszerszintű akadályok és a
szakmai korlátok mellett is. Fontos, hogy a pilot volumenének egyszerű növelése a meglévő
egyenlőtlenségeket és terheléseket is felnagyíthatja; összehangolt továbbfejlesztés mellett
azonban a program a magyar alapellátás tartós, mérhető és preventív szemléletű átalakulásának
alapjává válhat.
Az adatelérhetőségi rés így nem pusztán a jelen értékelés korlátja, hanem a pilot egyik
rendszerszintű tanulsága. Az aggregált adatok megbízhatóan jelzik az elérést, a volumeneket, a
teljesítési sávokat és a területi mintázatokat, de nem teszik lehetővé az egyéni betegutak, a
klinikai állapotváltozás, a praxisjellemzők és a felhasználási kimenetek oksági összekapcsolását.
Ugyanez az információs töredezettség az ellátói oldalon is korlátozhatja a betegút teljes
áttekintését. A következő fejlesztési lépés ezért nem feltétlenül több adat gyűjtése, hanem a már
keletkező adatok célhoz kötött, szerepkör-alapú, auditálható és jogszerű visszacsatolása.
210
VII. Következtetések és javaslatok
A Krónikus Betegségmenedzsment Program pilotidőszakának integrált értékelése alapján
megállapítható, hogy a program szakmailag releváns, országos léptékben is működtethető
gondozási logikát hozott létre. Legfontosabb eredménye nem valamely rövid távú klinikai
végpont bizonyított javulása, hanem az, hogy a krónikus betegek ellátását az epizodikus,
panaszvezérelt találkozások felől a tervezett, protokollal szabályozott, dokumentált és
visszamérhető folyamat irányába mozdította el. A nagy betegvolumen, a kontroll- és monitorozási
aktivitások megerősödése, a praxisokon belüli feladatmegosztás fejlődése, valamint a kvalitatív,
kérdőíves és adminisztratív eredmények konvergenciája azt jelzi, hogy a modell alapvető
működési mechanizmusa megvalósítható. Ugyanakkor a teljes gondozási tervek és az egyes
indikátorok teljesülésének szóródása, a jelentős adminisztratív időigény, a szakellátási függések,
a területi és praxis-kapacitásbeli különbségek, továbbá a betegszintű longitudinális kimeneti
adatok hiánya miatt a pilot változtatás nélküli országos kiterjesztése nem javasolható.
A következő szakpolitikai szakasz célja ezért nem egyszerűen a jelenlegi program fenntartása
vagy volumenének növelése, hanem a KBMP második generációjának kialakítása. Ennek olyan,
egymással összehangolt szakmai, finanszírozási, szervezeti és digitális fejlesztésnek kell lennie,
amely megőrzi a pilot legfontosabb értékeit – a strukturáltságot, a mérhetőséget, a prevenciós
szemléletet és a folyamatfelelősséget –, ugyanakkor korrigálja a merev teljesítési szabályokat,
csökkenti a párhuzamos dokumentációt, intézményesíti a team-alapú működést, és a gondozást
betegszintű, longitudinális adatfolyamra építi. A program jövője ebben az értelemben szorosan
összekapcsolódik a magyar alapellátás tervezett strukturális megújításával, az integrált területi
szolgáltatásokkal és az új digitális ellátási formákkal.
1. Szakpolitikai javaslatok
A Hatástanulmány eredményei alapján a szakmai protokollok további finomhangolása szükséges,
de nem a standardizáció feladásával. A program egyik legerősebb eredménye éppen az volt, hogy
egységes gondozási minimumot és dokumentálható ellátási folyamatot teremtett. A szükséges
korrekció célja ezért a klinikai fidelitás és a valós ellátási környezet közötti jobb egyensúly
kialakítása. A protokollnak egyértelműen el kell választania a betegbiztonsági szempontból
nélkülözhetetlen, minden esetben teljesítendő elemeket azoktól a komponensektől, amelyek
gyakorisága vagy időzítése a beteg kiindulási állapotához, multimorbiditásához, korábbi
vizsgálati eredményeihez és kezelési tervéhez igazítható.
Ennek első eszköze a naptári időszakhoz kötött megvalósítás helyett a beteg programba lépésétől
számított, gördülő tizenkét hónapos gondozási ciklus bevezetése lehet. Ez csökkentené azt a
torzítást, amely miatt a később bevont betegek esetében ugyanazon elemek rövidebb idő alatt
válnak esedékessé, illetve mérsékelné a szakmailag megfelelő, de néhány nappal az
adminisztratív időablakon kívül elvégzett vizsgálatok elvesztését. A gördülő ciklust előre
meghatározott tolerancia-időablakokkal és klinikailag indokolt eltéréskódokkal célszerű
kiegészíteni. Az eltérés rögzítése nem lehet általános felmentés: rövid, strukturált indokolást és
utólag auditálható döntést kell jelentenie.
Második elemként a protokollokat kockázati rétegzéssel szükséges továbbfejleszteni. A stabil
állapotú, megfelelően kontrollált beteg, az újonnan diagnosztizált vagy rosszul kontrollált beteg,
továbbá a multimorbid, magas kockázatú beteg nem igényel azonos intenzitású utánkövetést. A
klinikai és erőforrás-hatékonyságot egyaránt javíthatja, ha az alapcsomagra eltérő intenzitású
gondozási szintek épülnek: standard, emelt és komplex gondozási út. A magasabb szinthez
gyakoribb monitorozás, gyógyszerelési felülvizsgálat, szakdolgozói esetmenedzsment,
211
szakorvosi e-konzílium és szükség esetén szociális támogatás társulhat. A kockázati rétegzésnek
nemcsak betegségspecifikus értékeket, hanem életkort, multimorbiditást, funkcionális állapotot,
adherenciát és hozzáférési nehézségeket is figyelembe kell vennie.
Harmadik szakpolitikai prioritás a betegségspecifikus protokollok közötti integráció. A négy
program együttes működtetése során jelentős átfedések keletkezhetnek a laboratóriumi
vizsgálatok, az antropometriai mérések, a cardiovascularis rizikóértékelés, az életmód-
tanácsadás és a gyógyszerelés felülvizsgálata között. Multimorbid betegnél az egymástól
elkülönült gondozási tervek párhuzamos adminisztrációt és indokolatlan betegterhelést
eredményezhetnek. Célszerű ezért közös krónikusgondozási törzsmodult kialakítani, amelyhez
betegségspecifikus kiegészítő modulok kapcsolódnak. A beteg számára egyetlen integrált
gondozási tervnek, a praxis számára pedig egységes feladatlistának kell megjelennie.
Negyedik elemként intézményesíteni szükséges a kompetenciaalapú teamműködést. A pilot
során a praxisnővérek és szakápolók az antropometriai és műszeres mérések, a rizikófelmérés, a
betegbehívás, az edukáció, az utánkövetés és a dokumentáció jelentős részét átvették. Ez nem
átmeneti munkaszervezési megoldás, hanem a program fenntarthatóságának feltétele. A
szakdolgozói kompetenciák általános jogszabályi keretét a 13/2025. (IV. 17.) BM rendelet már
létrehozta, ezért az országos kiterjesztés előtt elsődlegesen nem új kompetenciarendszer
kialakítására, hanem a meglévő keret KBMP-specifikus operacionalizálására van szükség.
A gondozási protokollok az egyes feladatokhoz már jelenleg is hozzárendelik az azok
végrehajtásában részt vevő szakmai szereplőket, több esetben az önálló feladatellátás, a delegálás
vagy a háziorvosi szupervízió megjelölésével. Az országos kiterjesztés előtt ezért elsősorban e
meglévő hozzárendelések teljes körű felülvizsgálata és egységesítése szükséges, továbbá
tételesen össze kell hangolni őket a 13/2025. (IV. 17.) BM rendelet I–IV. kompetenciaszintjeivel
és a jóváhagyott részletes hatásköri útmutatóval. Különösen azoknál az összetett
feladatcsoportoknál indokolt a pontosítás, ahol a vizsgálat kezdeményezése, elvégzése,
értékelése és az eredmény alapján történő klinikai döntés eltérő kompetenciát és felelősséget
jelent. A részletes ápolói hatásköri lista miniszteri jóváhagyása és OKFŐ általi közzététele,
lezárása a kompetenciakeret egységes végrehajtásának fontos feltétele; jóváhagyott és közzétett
dokumentum esetén annak rendelkezéseit következetesen át kell vezetni a KBMP-protokollokba
és a kapcsolódó működési szabályokba. A kompetenciák gyakorlati alkalmazásához biztosítani
szükséges a végzettség- és jogosultság-ellenőrzést, a feladat- és protokollspecifikus
továbbképzést, az eszközhasználati jártasság igazolását, továbbá a dokumentált delegálás, a
szupervízió, az eszkaláció és a minőségbiztosítás egységes rendjét. Emellett fenntartható
finanszírozási és szervezeti keretet kell kialakítani az okleveles, illetve kiterjesztett hatáskörű
ápolók, valamint a dietetikusok, gyógytornászok, gyógyszerészek, pszichológusok és betegút-
koordinátorok szükségletalapú bevonásához, akár praxis-, praxisközösségi vagy térségi szinten,
illetve szerződéses vagy digitálisan támogatott közreműködés formájában. A praxisok 58,3%-
ában hiányzó dedikált programtámogatás és az APN-ek rendkívül alacsony jelenléte azt mutatja,
hogy e funkciók a jelenlegi humánerőforrásból automatikusan nem építhetők fel.
Ötödik prioritás az alap- és szakellátás közötti közös felelősségi rend létrehozása. A praxis által
nem befolyásolható, 5–14 hónapos szakellátási várakozás nem tehető a háziorvosi teljesítés
kizárólagos kockázatává. A KBMP-hez kapcsolódóan térségi szinten meghatározott diagnosztikai
és konzíliumi kapacitásra, strukturált beutalási kritériumokra, e-konzíliumra, lelet-
visszacsatolási határidőkre és eszkalációs útvonalra van szükség. A szakellátási függésű
indikátorokat külön kell választani a praxis saját kontrollja alatt álló indikátoroktól, és
teljesülésüket közös betegút-indikátorként indokolt mérni.
212
A program országos szakmai irányításához állandó módszertani, monitoring- és visszacsatolási
kapacitás szükséges. A közelmúltban, a XX. IME Egészségpolitika és egészségügyi rendszerek
konferencián 2026. június 23-án bemutatott szervezeti elképzelés, az ún. Országos Alapellátási
Módszertani Intézet (OAMI) – amennyiben létrehozásáról szakpolitikai döntés születik –
alkalmas intézményi keretet adhatna a protokollok verziókezeléséhez, a minőségindikátorok
gondozásához, a klinikai auditokhoz, a képzéshez és az országos eredmény-visszacsatoláshoz.
Területi végrehajtási szinten az – ugyancsak a Konferencián bemutatott, tervezett - Integrált
Területi Egészségügyi és Szociális Centrumok (IESZC) biztosíthatnák a megosztott szakdolgozói
kapacitást, a betegút-koordinációt, a telemedicina-pontokat, a mobil szolgáltatásokat és az
egészségügyi–szociális együttműködést. E szervezeti modelleket ugyanakkor nem kész tényként,
hanem fokozatosan tesztelendő reformirányként indokolt kezelni, világos feladat-, felelősség- és
finanszírozási renddel.
Végül a következő implementációs ciklust előre rögzített értékelési tervvel kell elindítani. A
jelenlegi folyamatindikátorok megtartása mellett betegszintű kiindulási és követési értékekre,
NEAK- és EESZT-adatkapcsolásra (medikai szolgáltatók bevonásával), megfelelő összehasonlító
csoportra, valamint 2–3 éves, lehetőség szerint 5 éves utánkövetésre van szükség. A
monitorozásnak ki kell terjednie a vérnyomás-, HbA1c-, lipid- és dohányzási kimenetekre, a
COPD-exacerbációkra, a sürgősségi ellátásra, az elkerülhető hospitalizációkra, a
gyógyszeradherenciára, a beteg által jelzett eredményekre és tapasztalatokra, továbbá a területi
és társadalmi egyenlőtlenségekre, adott esetben (figyelemmel az európai adatvagyon
összekapcsolási trendekre, lásd pl. Findata) a szociális körülményekre is. Ez teremti meg az
átmenetet az implementáció sikerének igazolásától a klinikai és gazdasági eredményesség
bizonyításáig.
2. Finanszírozási korrekciók
A pilot egyik fontos szakpolitikai eredménye, hogy a strukturált krónikus gondozást önálló,
finanszírozható teljesítményként tette láthatóvá. Az ösztönző hozzájárult a betegbevonás, a
kontrollok, a dokumentáció és a szervezett utánkövetés növekedéséhez, ezért a célzott
finanszírozás alapelve fenntartandó. Az értékelés ugyanakkor azt is kimutatta, hogy a jelenlegi
konstrukció nem minden praxisban kompenzálja arányosan a szakmai, adminisztratív és
koordinációs többletmunkát. A válaszadók 45%-a nem tartotta a finanszírozást a befektetett
munkával arányosnak, 62,2%-uk pedig jelentős vagy kritikus fejlesztést tartott szükségesnek. A
„mindent vagy semmit” logika ezenfelül aránytalan bevételkiesést okozhat egyetlen hiányzó
komponens esetén, függetlenül attól, hogy a gondozási terv többi része megfelelően teljesült-e.
Az országos modellben ezért vegyes, többrétegű finanszírozás javasolható. Ennek első eleme egy
betegre és gondozási időszakra jutó alapdíj, amely a betegregisztráció, az állapotfelmérés, a
gondozási terv készítése, a behívási rendszer és az alapvető koordináció állandó költségeit fedezi.
Második elemként komponens- vagy mérföldkőalapú díjazás szükséges a ténylegesen elvégzett
szakmai tevékenységek után, hogy a részleges, de klinikailag értékes teljesítés ne vesszen el.
Harmadik elemként korlátozott súlyú minőségi bónusz kapcsolható a folyamat- és később a
kimeneti indikátorokhoz. A minőségi ösztönző nem helyettesítheti az alapfinanszírozást, és nem
lehet olyan mértékű, hogy szelekcióra vagy dokumentációs optimalizálásra ösztönözzön.
A finanszírozást kockázati korrekcióval kell kiegészíteni. A magasabb életkorú, multimorbid,
rosszul kontrollált, alacsony adherenciájú vagy szociálisan sérülékeny beteg gondozása több időt,
több kapcsolatfelvételt és intenzívebb koordinációt igényel. Hasonlóképpen többletköltséget
okozhat a kistelepülési működés, a nagy utazási távolság, a betöltetlen körzet helyettesítése és a
kedvezőtlen praxisstruktúra. A deprivációs, területi és komplexitási súlyok nélkül az egységes díj
a könnyebben gondozható betegek és jobb kapacitású praxisok felé terelheti a programot. A
213
korrekciós rendszernek ugyanakkor egyszerűnek, előre jelezhetőnek és auditálhatónak kell
maradnia.
Külön finanszírozási elemmé szükséges tenni a szakdolgozói és koordinációs kapacitást. A
kérdőíves eredmények szerint egy beteg havi szakmai menedzselése átlagosan 21–25 percet, az
adminisztráció és betegútszervezés további 20–23 percet igényelt. E ráfordítás nem kezelhető
tartósan a meglévő praxisfinanszírozás implicit részeként. Indokolt lehet dedikált, megosztott
praxis- vagy térségi finanszírozás biztosítása APN, krónikusgondozási szakápoló, adminisztratív
koordinátor, dietetikus és más teamtagok alkalmazására. A szakdolgozói kompetenciák
jogszabályi bővülése csak akkor eredményez valós kapacitásnövekedést, ha a finanszírozási
rendszer a kompetenciaszintnek megfelelően végzett tevékenységet önállóan is elismeri, fedezi
az okleveles és kiterjesztett hatáskörű ápolók foglalkoztatási költségét, valamint kompenzálja a
szükséges orvosi szupervízió, dokumentáció és minőségbiztosítás időigényét. Az IESZC-k vagy
praxisközösségek keretében finanszírozott közös szakemberállomány méretgazdaságosabb
megoldást kínálhat azoknak a praxisoknak, amelyek önállóan nem tudnak teljes
multidiszciplináris teamet fenntartani.
A finanszírozási felelősséget a betegút szereplői között is meg kell osztani. Ha a teljesítés
szakellátási vizsgálattól, távkonzíliumtól vagy diagnosztikai kapacitástól függ, annak ösztönzőjét
nem célszerű kizárólag az alapellátáshoz rendelni. A krónikus gondozási csomag egyes elemei
térségi vagy szolgáltatók közötti, közös minőségi célhoz kapcsolhatók. Az OECD tapasztalatai
szerint a krónikus ellátásban alkalmazott, ismétlődő, kockázattal korrigált csomagfinanszírozás
és a vegyes fizetési modellek elősegíthetik a hosszabb távú koordinációt, de csak világos
szolgáltatási tartalom, adatmegosztás és minőségvédelem mellett. A KBMP esetében ezért nem
egyetlen finanszírozási technika kizárólagos alkalmazása, hanem a kapitáció, a gondozási
csomagdíj, a tevékenységalapú térítés és a mérsékelt minőségi ösztönző kiegyensúlyozott
kombinációja indokolt.
Az ösztönzők hatékonyságát rendszeresen, előre rögzített szempontok szerint kell értékelni. Nem
elegendő azt vizsgálni, hogy nőtt-e a jelentett teljesítések száma. Mérni kell a többletaktivitás
egységköltségét, a szakmai és adminisztratív időráfordítást, a praxisok közötti eloszlást, a
betegkiválasztást, a nem ösztönzött tevékenységek esetleges háttérbe szorulását, a
dokumentáció hitelességét, a betegtapasztalatot és – hosszabb távon – az elkerült akut
ellátásokat. A finanszírozási paramétereket legalább évente, az első három évben lehetőleg
féléves implementációs visszacsatolással célszerű felülvizsgálni. A program fenntarthatóságáról
csak akkor vonható le megbízható következtetés, ha a praxisszintű költségeket, a központi és
térségi infrastruktúra költségeit, valamint a később jelentkező egészségnyereséget és elkerült
ellátási költségeket együttesen vizsgálják.
3. Jövőkép
A KBMP hosszú távú jövőképe egy olyan országos, populációs szemléletű krónikusgondozási
rendszer, amelyben a gondozási terv nem elszigetelt projekt-dokumentum, hanem az alapellátás
mindennapi digitális munkafolyamatának része. A praxisprogramban, az EESZT-ben, a
szakellátásban, a gyógyszerellátásban és – megfelelő jogalap, adatminimalizálás és hozzáférés-
szabályozás mellett – a beteg által használt eszközökben keletkező releváns adatoknak egyetlen,
folyamatos betegút-képet kell támogatniuk. A digitalizáció célja nem több adat manuális
rögzítése, hanem az egyszer már keletkezett adat biztonságos újrafelhasználása, a hiányzó
gondozási lépések felismerése, a kockázatok korai jelzése és a különböző ellátók közötti
koordináció.
Az EESZT további bevonásának első lépése a KBMP strukturált adatmodelljének és az országos
digitális infrastruktúrának az összekapcsolása lehet. A laboreredmények, diagnózisok,
214
gyógyszerelések, beutalások, ambuláns lapok és kórházi események automatikus előtöltése
jelentősen csökkentheti a párhuzamos dokumentációt. A rendszernek jeleznie kellene, ha egy
szükséges vizsgálat már megfelelő időben megtörtént, így elkerülhető lenne annak pusztán
elszámolási okból történő megismétlése. A gondozási terv aktuális állapota – jogosultsági és
adatvédelmi szabályok mentén – az alapellátó, az érintett szakellátó és a beteg számára is
hozzáférhetővé válhatna. A zárt feladatlista helyett eseményvezérelt munkafolyamat alakítható
ki: új kóros laborérték, gyógyszerváltás, sürgősségi esemény vagy elmaradt kontroll
automatikusan felülvizsgálati feladatot generálhat.
Második lépésként országos alapellátási betegregiszter- és praxistükör-funkcióra van szükség.
Ennek egyszerre kell támogatnia az egyedi betegellátást és a populációmenedzsmentet:
azonosítani a gondozási hiányokat, kockázat szerint sorba rendezni a betegeket, mérni a praxis
és a térség teljesítményét, valamint visszacsatolást adni a szakembereknek. A központi
monitoringot a tervezett OAMI vagy más kijelölt módszertani szervezet, a térségi működést pedig
a tervezett IESZC-k vagy praxisközösségek koordinálhatnák. Az adatvezérelt irányításnak nem
büntető rangsorolásra, hanem minőségfejlesztésre, célzott kapacitástámogatásra és a területi
egyenlőtlenségek felismerésére kell épülnie.
Harmadik elemként a beteg aktív digitális bevonása szükséges. Az EESZT Lakossági Portál vagy
az Egészségblak mobilalkalmazási környezet lehetőséget adhat a gondozási terv, a következő
feladatok, a hiteles betegedukációs tartalmak és a mérési eredmények megjelenítésére;
emlékeztetők, időpontfoglalás és biztonságos üzenetküldés segítheti az adherenciát. A digitális
csatorna azonban nem válhat kizárólagos hozzáférési kapuvá. Az idősebb, alacsony digitális
készségű, eszközzel vagy internetkapcsolattal nem rendelkező betegek számára meg kell őrizni a
személyes, telefonos és szakdolgozó által támogatott részvételi lehetőséget. A digitalizációnak az
egyenlőtlenségek csökkentését, nem pedig új digitális kizáródás létrehozását kell szolgálnia.
Az EESZT-integrációnak a jövőben nemcsak az ellátási adatok átvételét, hanem a teamen belüli,
kompetenciaszinthez kötött feladatdelegálás és jogosultságkezelés támogatását is biztosítania
kell. A rendszerben egyértelműen rögzíthetővé kell tenni, hogy az adott tevékenységet mely
szakember, milyen képesítés és felhatalmazás alapján, önállóan vagy szupervízió mellett végezte.
3.1. Új, digitális ellátási modellek, a telemedicina alkalmazási lehetőségei
A telemedicina a KBMP-ben nem önálló technológiai projektként, hanem a személyes alapellátást
kiegészítő hibrid gondozási csatornaként alkalmazható. A WHO megközelítésével összhangban a
digitális ellátás akkor növelheti a hozzáférést, a hatékonyságot és a fenntarthatóságot, ha világos
klinikai célhoz, megfelelő munkafolyamathoz, képzett személyzethez és biztonságos
adatkezeléshez kapcsolódik. Nem minden beteg és nem minden ellátási esemény alkalmas
távellátásra; a modellnek előre rögzített beválasztási, kizárási, riasztási és személyes vizitre
irányítási szabályokat kell tartalmaznia.
A négy betegségprogram közül a hypertonia és a diabetes különösen alkalmas strukturált otthoni
monitorozásra. Validált vérnyomásmérőből vagy vércukormérőből érkező adatok, továbbá
testsúly- és aktivitási információk támogathatják a kontroll értékelését, a gyógyszeres terápia
követését és a beteg önmenedzselését. COPD esetén a tüneti kérdőívek, a pulzoximetria, az
inhalációs terápia követése és az exacerbáció korai jeleinek észlelése lehet releváns;
cardiovascularis betegek esetében a vérnyomás, pulzus, testsúly, egyes ritmusinformációk és a
terhelhetőség változása képezhet monitorozási csomagot. Az adatküldés önmagában azonban
nem ellátás: minden mérési programhoz meg kell határozni, ki, milyen gyakorisággal tekinti át az
adatokat, mely küszöbérték vált ki automatikus figyelmeztetést, ki felel a reakcióért, és milyen
időn belül kell kapcsolatba lépni a beteggel.
215
A praxisnővér vagy krónikusgondozási szakápoló által végzett teletriázs és utánkövetés
érdemben bővítheti az orvosi kapacitást. Stabil betegeknél egyes kontrollok videó- vagy
telefonkapcsolattal, előzetesen beküldött mérések alapján elvégezhetők; kóros érték, új tünet,
diagnosztikai bizonytalanság vagy betegbiztonsági kockázat esetén személyes vizit szükséges. A
távkonzultáció különösen alkalmas lehet leletmegbeszélésre, adherencia-támogatásra, életmód-
intervencióra, gyógyszerhasználati oktatásra és rövid kontrollokra. A modell nem csökkentheti
mechanikusan az orvos–beteg találkozások számát: célja, hogy a személyes kapacitást azokhoz az
esetekhez irányítsa, amelyeknél fizikális vizsgálatra vagy komplex döntésre valóban szükség van.
Az aszinkron háziorvos–szakorvos e-konzílium a KBMP egyik legfontosabb digitális fejlesztési
lehetősége. A strukturált kérdés, a releváns EESZT-adatok, mérési eredmények és előzmények
továbbítása alapján a diabetológus, kardiológus, pulmonológus, szemész vagy más szakorvos
meghatározott időn belül javaslatot adhatna anélkül, hogy minden esetben személyes
szakrendelési vizit történne. Ez csökkentheti a felesleges beutalásokat, gyorsíthatja a terápiás
döntést, és prioritást biztosíthat azoknak, akiknél személyes szakellátás szükséges. A hibrid
szakrendelői modellben az első vagy komplex vizit személyes, a későbbi stabil kontrollok egy
része telemedicinális lehet.
A telemedicina területi hozzáférési eszközként is alkalmazható. A Magyar Máltai
Szeretetszolgálat Naszlady Attila Egészségfejlesztési Programjához kapcsolódó hevesi hibrid
modell fontos tanulási környezetet jelent: a személyes helyettesítő háziorvosi rendelést
telemedicinális eléréssel, központi rendelővel, szakellátási és szociális kapcsolatokkal, valamint
praxisnővéri triázzsal egészíti ki a tartósan betöltetlen praxisokban. E pilotból eredményességi
következtetés csak megfelelő utánkövetés után vonható le, működési logikája azonban releváns
lehet az ellátási sivatagokban. Az IESZC-k telemedicina-pontokat, mobil diagnosztikai egységeket
és megosztott szakértői kapacitást működtethetnének, miközben a helyi szakdolgozó biztosítja a
betegazonosítást, a méréseket és szükség esetén a fizikális jelenlétet.
A biztonságos skálázás előtt egységes szabályozási, minőségügyi és finanszírozási keret
szükséges. A telemedicina tevékenység széleskörű alkalmazását elősegítő szabályozási
keretrendszer kialakításáról szóló tervezett jogszabály rendelkezéseivel összhangban pontosan
definiálni kell a távkonzultációt, távkonzíliumot, telemonitoringot és teletriázst; rendezni kell az
ellátási kompetenciát, a szakmai felelősséget, a dokumentációt, a betegazonosítást, a
beleegyezést, az adatkezelést, az eszközök megfelelőségét és a sürgősségi eszkalációt. Minden
telemedicinális eseménynek az ellátási lánc folytonosságát biztosító módon kell megjelennie az
EESZT-ben. A NEAK-finanszírozásban külön kell kezelni a szinkron távkonzultációt, az aszinkron
e-konzíliumot, az eszközös telemonitoringot és a szakdolgozói adatértékelést; pusztán az adat
továbbítása nem, a dokumentált klinikai értékelés és reagálás viszont finanszírozható
teljesítmény lehet.
A bevezetést lépcsőzetes, tanuló rendszerként indokolt megszervezni. Rövid távon egységes
telemedicina-standardok, adatmodell, indikátorok és néhány célzott KBMP-pilot kialakítása
szükséges; középtávon a hibrid szakrendelői, térségi telemonitoring- és e-konzíliumi modellek
összehasonlító értékelése következhet; hosszabb távon az eredményes megoldások országos
platformba integrálhatók. A monitoringnak nemcsak az esetszámot, hanem a klinikai biztonságot,
a riasztásokra adott reakcióidőt, a személyes vizitre váltás arányát, a kórházi és sürgősségi
eseményeket, a beteg- és dolgozói tapasztalatot, a költségeket, valamint a területi és digitális
méltányosságot is mérnie kell.
216
Összességében a KBMP következő szakasza akkor válhat tartós alapellátási reformmá, ha a
szakmai protokoll, a finanszírozás, a humánerőforrás, a területi szervezés és a digitális
infrastruktúra nem különálló fejlesztésként, hanem egységes működési modellként épül tovább.
A pilot bizonyította, hogy a strukturált krónikus gondozás országos volumenben elindítható; a
következő ciklus feladata annak bizonyítása, hogy klinikailag rugalmas, méltányos, adatvezérelt
és gazdaságilag fenntartható formában hosszú távon is működtethető.
3.2. Mesterséges Intelligencia alkalmazási lehetőségei
A nemzetközi és európai szintű kezdeményezések mellett fontos megvizsgálni, hogy a hazai
egészségügyi rendszer milyen kereteket biztosít az AI-alapú megoldások integrációjára. A hazai
egészségügyi környezetben a Krónikus Betegségmenedzsment Program strukturált,
protokollalapú betegellátási modellt biztosít az alapellátásban. A KBMP során rögzített
betegadatok, a követett gondozási folyamatok és a dokumentáció meghatározott keretek között
történik, ami megfelelő alapot nyújthat az AI-alapú döntéstámogató rendszerek integrációjára.
A program során rögzített beviteli adatok, mint klinikai információk közvetlen inputként
szolgálhatnak az AI-rendszerek számára, amelyek képesek ezen adatok strukturálásra,
hiányosságok azonosítására és a döntéshozatal előkészítésére. A protokollalapú működés
lehetővé teszi, hogy a jövőben egy modell valós időben támogassa az irányelvek követését,
például jelezve szükséges vizsgálatok, kontrollok, beavatkozások elmaradását, ezek mellett az
időben elnyúló gondozási folyamatok követésében is szerepet kaphat. A KBMP keretében
alkalmazott standardizált adatgyűjtési és jelentési struktúrák, beleértve a B300 jelentési
rendszert, további lehetőségeket biztosítanak az AI-rendszerek számára a strukturált,
összehasonlítható
adatok
felhasználására,
amely
alapfeltétele
a
megbízható
döntéstámogatásnak. A dokumentációs és jelentési kötelezettségek alapot biztosíthatnak a
folyamatok automatizálására és egységesítésére.
Validációs szempontból a program során alkalmazott protokollok és finanszírozási ellenőrzési
módszerek biztosítják azt a keretrendszert, amelyben az AI által támogatott döntések
értékelhetővé válnak. A program során használt indikátorrendszer, amely a gondozási
folyamatok minőségét és eredményességét méri alkalmas lehet a modell által támogatott ellátási
folyamatok közvetlen validálására is. Az indikátorok segítségével objektíven értékelhetővé és
mérhetővé válik, hogy a támogatott döntések milyen mértékben járulnak hozzá a szakmai
irányelvek betartásához és az ellátás minőségének javításához.
Ennek megfelelően a KBMP nem csupán egy jelenlegi működési modellként értelmezhető, hanem
olyan struktúraként is, amely a jövőben lehetővé teheti az AI-alapú döntéstámogató rendszerek
gyakorlati bevezetését is az alapellátásba.
4. Fenntarthatósági elemzés
A program fenntarthatósága nem azonos a projekt futamidejének meghosszabbításával. A projekt
időbeli meghosszabbítása lehetővé teheti nagyobb betegszám elérését, a már bevont betegek
gondozási ciklusának teljesítését, valamint a működés során feltárt szakmai és informatikai
problémák egy részének rendezését, önmagában azonban nem teremti meg a program tartós
működésének feltételeit. Fenntarthatónak akkor tekinthető a program, ha a projektfinanszírozás
lezárását követően a krónikus betegek strukturált gondozása nem szakad meg, a szükséges
humánerőforrás és digitális infrastruktúra rendelkezésre áll, a feladatok beépülnek az alapellátás
szabályozott működésébe, továbbá finanszírozásuk az egészségbiztosítás rendszerében
kiszámíthatóan biztosított.
217
Az Alapellátás fejlesztése kapcsán kiírt RRF-8.1.1-25 kódszámú felhívás eredetileg 2026. július
31-ét rögzítette a projekt fizikai befejezésének határidejeként. A határidő 2026. december 31-éig
történő, jelenleg várható meghosszabbítása – annak hivatalos megerősítése esetén – érdemben
javíthatja a projekt operatív teljesíthetőségét. A hosszabbítás különösen azért indokolt, mert a
később bevont betegek esetében az eredeti zárási időpont nem biztosítana teljes, szakmailag
értékelhető gondozási időszakot. A többletidő ugyanakkor csak akkor járul hozzá a
fenntarthatósághoz, ha azt nem kizárólag a teljesítési mutatók elérésére, hanem a projekt utáni
működés előkészítésére is felhasználják. Ennek részeként még a projekt lezárása előtt döntést
kell hozni a program folytatásáról, a befogadó intézményi és finanszírozási konstrukcióról,
valamint a már bevont betegek gondozásának folytonosságáról.
4.1. A projektfinanszírozás lezárásából eredő kockázat
A program jelenlegi, egységköltség-alapú finanszírozása a projekt céljainak teljesítését szolgáló,
időben korlátozott konstrukció. Előnye, hogy a finanszírozást meghatározott és dokumentált
szakmai teljesítményhez kapcsolja, ösztönzi a protokoll szerinti gondozási elemek elvégzését, és
ellenőrizhetővé teszi a projektforrások felhasználását. A projektvégrehajtás logikájában ez
megfelelő megoldás lehet, tartós alapellátási finanszírozási modellként azonban több korláttal
rendelkezik.
A teljes gondozási terv elismeréséhez kötött egységköltség az úgynevezett „mindent vagy
semmit” finanszírozás irányába hathat. Ha egyetlen gondozási elem – akár betegoldali
együttműködési probléma, szakellátási várakozás vagy kisebb adminisztratív eltérés miatt – nem
teljesül, az az egyébként elvégzett szakmai munka finanszírozásának elvesztéséhez vezethet. Ez
nemcsak méltányossági és motivációs probléma, hanem hosszabb távon a szolgáltatók részvételi
hajlandóságát is csökkentheti. A projekt keretében alkalmazott egységköltség ezért nem vihető
át változatlan formában a tartós finanszírozásba. A Hatástanulmány készítésekor egyébként
Program szakmai vezetése / programmenedzsmentje jelezte, hogy előkészítés alatt van
lehetséges módosítás, könnyítés a teljes gondozási terv teljesítési elvárással kapcsolatosan, de ez
még a jelen dokumentum készítésekor nem volt hatályos.
Külön kockázatot jelentene a projektforrások „szakadékszerű” megszűnése, vagyis az az eset,
amikor a projektfinanszírozás lezárása és az azt követő NEAK-finanszírozás elindulása között
átmeneti időszak keletkezik. Ennek következménye lehet a projektben esetlegesen
(rész)foglalkoztatott vagy emiatt többletfeladatot ellátó munkatársak elvesztése, a kialakított
munkafolyamatok leépülése, valamint a megkezdett betegutak megszakadása. Az egyszer már
felépített szakmai és szervezeti kapacitások későbbi újjászervezése rendszerint költségesebb és
nehezebb, mint azok folyamatos fenntartása. Ezért a projekt lezárása előtt átmeneti
finanszírozási konstrukciót kell kialakítani, amely addig biztosítja a folytonos működést, amíg a
végleges finanszírozási forma hatályba nem lép.
4.2. A tartós finanszírozási modell kialakítása
A program hosszú távú fenntarthatóságát nem célszerű a jelenlegi projektalapú egységköltség-
finanszírozás változatlan továbbvitelére, illetve egy attól elkülönülő, párhuzamos finanszírozási
rendszer kialakítására alapozni. A Krónikus Betegségmenedzsment Program finanszírozását a
háziorvosi alapellátás tervezett általános finanszírozási és szervezeti reformjába szükséges
beilleszteni. Ebben a megközelítésben a KBMP nem időszakos projekttevékenység, hanem az
alapellátás szabályozott, protokollal támogatott krónikusgondozási funkciója lehet.
218
A közelmúltban ismertetett reformkoncepciók a háziorvosi finanszírozás többpilléres
átalakítását irányozzák elő. Ennek része a praxis működési stabilitását biztosító, praxisméret és
betegösszetétel szerint differenciált alapfinanszírozás, a tényleges szakmai tevékenységet
elismerő teljesítményalapú finanszírozás, valamint a megfelelően kockázatkorrigált szakmai
eredményekhez kapcsolódó célérték- vagy minőségalapú ösztönző. A KBMP tartós
finanszírozását ehhez a szerkezethez illeszkedően kell kialakítani.
A programhoz kapcsolódó finanszírozás első eleme egy beteghez kötött krónikusgondozási vagy
gondozásmenedzsment-kiegészítő díj lehet. Ez nem a praxis általános fejkvóta-finanszírozását
helyettesítené, hanem a strukturált krónikusgondozás igazolható többletfeladatait ismerné el. Ide
tartozhat az egyéni gondozási terv elkészítése és aktualizálása, a kockázati besorolás, a beteg
proaktív visszahívása és követése, a teamtagok tevékenységének koordinációja, a betegút
szervezése, valamint a kapcsolódó dokumentáció. A gondozásmenedzsment-díjat az elvégzett
szakmai tevékenységekhez és gondozási mérföldkövekhez kapcsolódó teljesítményfinanszírozás
egészítheti ki. A jelenlegi, teljes gondozási csomag elismeréséhez kötött „mindent vagy semmit”
konstrukció helyett az egyes, szakmailag értelmezhető gondozási elemek részarányos elismerése
indokolt. Így egy betegoldali együttműködési probléma, szakellátási várakozás vagy dokumentált
klinikai eltérés miatt nem válna finanszírozhatatlanná az egyébként megfelelően elvégzett teljes
gondozási munka.
Az eszköz- és fogyóanyag-igényes diagnosztikai tevékenységeket indokolt elkülöníteni a
gondozásmenedzsment finanszírozásától. Az ABPM, a boka-kar index meghatározása, egyes
betegközeli laboratóriumi vizsgálatok vagy más, alapellátásban végzett diagnosztikai
beavatkozások tételes teljesítményfinanszírozást igényelhetnek. Az ezekhez szükséges
eszközpark beszerzését, kalibrálását, karbantartását és megújítását pedig folyamatos normatív
eszköztámogatással célszerű biztosítani, az időszakos pályázati eszközbeszerzések helyett.
A finanszírozás további, mérsékelt súlyú eleme lehet a szakmai minőség és az eredményesség
ösztönzése. Ennek indikátorai a Praxistükör keretében is megjelenhetnek, és kapcsolódhatnak
például a hipertóniagondozás eredményességéhez, a HbA1c-vizsgálatok rendszerességéhez és
célértékéhez, a kardiovaszkuláris kockázat felméréséhez, a dohányzási státusz
dokumentálásához vagy a gyógyszerelés felülvizsgálatához. A minőségi ösztönző nem épülhet
kizárólag nyers eredménymutatókra: figyelembe kell vennie a betegek életkorát,
multimorbiditását, szociális helyzetét és a területi deprivációt. A kockázatkorrekció célja nem a
szakmai standardok mérséklése, hanem az eltérő betegpopulációt ellátó praxisok igazságos
összehasonlíthatóságának biztosítása.
A tartós finanszírozási modellben javasolt különválasztani a praxisszintű betegellátás és a térségi
szinten megosztott kapacitások finanszírozását. A praxisban végzett gondozási tevékenységek
finanszírozása alapvetően a NEAK rendszerébe illeszthető, míg a több praxis által közösen
igénybe vehető dietetikusi, gyógytornászi, pszichológusi, mentálhigiénés, gyógyszerészi, betegút-
koordinátori és esetmenedzseri kapacitások a tervezett Integrált Területi Egészségügyi és
Szociális Centrumokhoz kapcsolódó normatív területi finanszírozásból biztosíthatók. A praxisok
szolgáltatásigény alapján férhetnének hozzá ezekhez a kapacitásokhoz.
Az orvosi és szakdolgozói humánerőforrás fenntartását elkülönített, végzettséget,
kompetenciaszintet és szakmai gyakorlatot figyelembe vevő bér- vagy HR-finanszírozással lenne
ideális megalapozni. Külön finanszírozási kategória indokolt az okleveles és kiterjesztett
hatáskörű ápolók számára. Ez teremtheti meg annak feltételét, hogy a kompetenciaszabályozás
által lehetővé tett feladatmegosztás ne csak elvi jogosultságként, hanem a mindennapi
praxisellátásban is alkalmazható működési modellként jelenjen meg.
219
A finanszírozásnak a területi szükségletekre is reagálnia kell. A deprivált, tartósan betöltetlen,
helyettesítéssel működő vagy földrajzilag nehezen hozzáférhető körzetek esetében emelt
fejkvóta, célzott bérkiegészítés, többlet szakdolgozói kapacitás és telemedicinális támogatás lehet
szükséges. A finanszírozási differenciálás szakmai alapját a területi szükségletfelmérés, a
deprivációs index, a korrigált praxisméret, a morbiditási adatok és a tényleges hozzáférési
nehézségek együttes értékelése adhatja.
Összességében a KBMP fenntartható finanszírozása egy összehangolt, többcsatornás modellben
képzelhető el: valorizált és differenciált praxis-alapfinanszírozás; krónikusgondozási kiegészítő
díj; részarányos teljesítményfinanszírozás; mérsékelt, kockázatkorrigált minőségi ösztönző;
tételes diagnosztikai finanszírozás; normatív eszköztámogatás; elkülönített bér- és HR-
finanszírozás; valamint a tervezett IESZC keretében biztosított térségi szakmai kapacitások. Ez a
szerkezet alkalmasabb lehet arra, hogy a program szakmai eredményeit a projektforrások
megszűnése után az alapellátás tartós működésébe integrálja.
4.3. Költségvetési fenntarthatóság és megtérülés
A program országos fenntartásáról szóló döntést részletes költség- és költségvetési
hatáselemzésnek kell megelőznie. Ennek nemcsak a jelenleg kifizetett egységköltségekből, hanem
a tényleges erőforrás-ráfordításokból kell kiindulnia. Fel kell mérni az orvosi és szakdolgozói
munkaidőt, az adminisztrációt és betegút-koordinációt, a laboratóriumi és diagnosztikai
vizsgálatokat, az informatikai működtetés költségeit, valamint a képzési és minőségbiztosítási
ráfordításokat.
A program rövid távon nem feltétlenül eredményez egészségügyi kiadáscsökkenést. A korábban
fel nem ismert szükségletek feltárása, az elmaradt vizsgálatok pótlása és a betegek aktívabb
követése kezdetben növelheti a laboratóriumi, diagnosztikai, gyógyszer- és szakellátási
igénybevételt. Ez nem a program sikertelenségének, hanem részben éppen a hozzáférés és a
gondozás javulásának jele. A potenciális megtakarítások – például a megelőzhető szövődmények,
sürgősségi ellátások és kórházi felvételek csökkenése – várhatóan csak hosszabb követési idő
alatt mutathatók ki. A nemzetközi tapasztalatok is arra utalnak, hogy a koordinált
krónikusgondozás finanszírozásában a szolgáltatói alapfinanszírozás, a beteghez kötött díjazás
és a minőségi ösztönzők kiegyensúlyozott kombinációja lehet célszerű; az azonnali nettó
megtakarítás azonban nem tekinthető automatikus következménynek (OECD, 2016; OECD,
2023).
A költségvetési hatást ezért legalább három forgatókönyvben célszerű modellezni: a jelenlegi
betegkör célzott fenntartása, a magas kockázatú krónikus betegek fokozatos országos bevonása,
valamint a teljes jogosult betegkörre történő kiterjesztés esetére. A modelleknek figyelembe kell
venniük a rövid távú kapacitás- és vizsgálatigény növekedését, valamint a közép- és hosszú távon
várható, de a jelenlegi vizsgálati időtáv alapján még nem igazolt egészségnyereséget és elkerült
ellátási költségeket.
4.4. Szakmai, szervezeti és humánerőforrás-fenntarthatóság
A program szakmai fenntarthatóságának alapvető feltétele, hogy a kialakított gondozási
protokollok ne lezárt projektdokumentumként, hanem az alapellátás rendszeresen felülvizsgált,
a mindennapi működésbe beépített szakmai standardjaiként működjenek tovább. Ehhez ki kell
jelölni a protokollgazda szervezetet, meg kell határozni a szakmai felülvizsgálat, a verziókövetés,
a felhasználói visszajelzések feldolgozása és a módosítások jóváhagyásának rendjét. A
protokollok változásait egységesen és lehetőség szerint automatikusan kell átvezetni a háziorvosi
informatikai rendszerekben, a döntéstámogató megoldásokban és a finanszírozási elszámolás
220
szabályaiban. Ellenkező esetben fennáll annak kockázata, hogy a szakmai, informatikai és
finanszírozási követelmények idővel eltérnek egymástól.
A szakmai standardizáció mellett meg kell őrizni a beteg szükségleteihez igazodó klinikai
rugalmasságot. A krónikus betegségek gondozása nem egyszeri, lezárható beavatkozás, hanem
ismétlődő állapotfelmérésből, kockázatértékelésből, terápiakövetésből, betegoktatásból és
szükség szerinti eszkalációból álló folyamat. A jelenlegi, naptári időszakhoz és teljes gondozási
csomaghoz kötődő működés helyett ezért hosszabb távon a beteg programba lépésétől számított,
gördülő tizenkét hónapos gondozási ciklus alkalmazása indokolt. Ez jobban illeszkedik a krónikus
betegségek természetéhez, csökkenti a késői bevonásból eredő torzítást, és megakadályozza,
hogy a projekt- vagy finanszírozási időszak lezárása mesterségesen megszakítsa a beteg
követését.
A program szervezeti fenntarthatóságához a feladatok világos szintezésére van szükség. El kell
különíteni azokat a tevékenységeket, amelyek minden praxisban helyben biztosítandók, azoktól,
amelyek praxisközösségi vagy térségi szinten, megosztott kapacitásként szervezhetők meg.
Praxisszinten indokolt fenntartani az alapvető állapotfelmérést, a gondozási terv követését, a
rendszeres kontrollt, a gyógyszerelés áttekintését, a betegoktatást és a szükséges eszkaláció
kezdeményezését. A ritkábban igényelt vagy speciális szaktudást igénylő szolgáltatások – így
különösen a dietetika, gyógytorna, pszichológiai és mentálhigiénés támogatás, gyógyszerészi
konzultáció, komplex esetmenedzsment és egyes telemedicinális szolgáltatások – több praxis
által közösen igénybe vehető térségi kapacitásként működtethetők.
A tervezett Integrált Területi Egészségügyi és Szociális Centrumok ehhez megfelelő szervezeti
keretet biztosíthatnak. Térségi szinten koncentrálható a hiányzó szakdolgozói és támogató
kapacitás, megszervezhető a helyettesítés és a részmunkaidős foglalkoztatás, koordinálhatók a
szakellátási és szociális kapcsolatok, valamint támogathatók a kisebb vagy tartósan betöltetlen
praxisok. A térségi szolgáltatásnak nem a praxisok szakmai autonómiáját kell csökkentenie,
hanem olyan funkciókat kell biztosítania, amelyeket az egyes praxisok méretgazdaságossági vagy
humánerőforrás-okokból önállóan nem képesek fenntartani. A beteghez kapcsolódó szakmai
felelősség, az információátadás és az átadási pontok rendje ugyanakkor ebben a szervezeti
modellben is egyértelműen meghatározandó.
4.4.1. Kompetenciaalapú feladatmegosztás
A humánerőforrás-fenntarthatóság meghatározó eleme a kompetenciaalapú feladatmegosztás
gyakorlati megvalósítása. A rendelkezésre álló kompetenciaszabályozás, hatásköri listák és a
betegségspecifikus gondozási protokollok már jelentős részben meghatározzák, hogy az egyes
gondozási feladatokat milyen képesítéssel és milyen önállósági szinten lehet végezni. A
fenntarthatóság szempontjából ezért a következő lépés elsősorban nem újabb elvi hatáskörök
meghatározása, hanem a szabályozott kompetenciák tényleges működésbe állítása.
Ennek érdekében praxisonként vagy praxisteamenként helyi feladatmegosztási rendet ideális
kialakítani, amely a munkatársak tényleges végzettségéhez, szakmai gyakorlatához és
jogosultságaihoz rendeli a protokollban szereplő feladatokat. Rögzíteni lehet az önállóan, az
előzetes orvosi indikáció alapján, illetve a szupervízió mellett végezhető tevékenységeket, az
eredmények orvosi felülvizsgálatának szükségességét, továbbá azokat az eltéréseket és riasztási
jeleket, amelyek orvosi vagy szakellátási beavatkozást tesznek szükségessé. A feladatdelegálás
nem jelentheti a felelősség informális áthárítását: a döntési és dokumentációs pontoknak minden
résztvevő számára egyértelműnek és utólag auditálhatónak kell lenniük.
A kiterjesztett hatáskörű ápolók különösen fontos szerepet tölthetnek be a stabil állapotú
krónikus betegek strukturált követésében. Kompetenciájukhoz és a hatályos szabályozáshoz
221
igazodva részt vehetnek a részletes állapotfelmérésben, a kardiovaszkuláris kockázat
értékelésében, a vérnyomás-, vércukor- és egyéb releváns értékek ellenőrzésében, az otthoni
mérési technika validálásában, a gondozási terv előkészítésében vagy aktualizálásában, a
gyógyszeres kezeléshez kapcsolódó adherencia és mellékhatások követésében, valamint az
életmód-intervenciókban. További feladatuk lehet a betegek visszahívása, a kontrollvizsgálatok
nyomon követése és a protokollban meghatározott eltérések orvos felé történő eszkalációja.
Az APN szerepe ugyanakkor nem egyszerűen korábban orvos által végzett részfeladatok átvételét
jelenti. Hozzáadott értéke elsősorban a hosszabb, strukturált betegkommunikációban, az
egészségértés fejlesztésében, az életmódváltozás támogatásában, az adherencia rendszeres
ellenőrzésében és a betegút folyamatosságának biztosításában jelenhet meg. A hipertónia és más
krónikus betegségek gondozásában a megfelelő klinikai döntés önmagában nem elegendő, ha a
beteg nem érti a kezelés célját, nem megfelelően végzi az otthoni méréseket, vagy nem tudja
tartósan követni az életmódbeli és gyógyszeres előírásokat. A nemzetközi szakirodalom szerint a
csapatalapú ellátás és az ápolói szerepek megfelelő kiterjesztése javíthatja a hozzáférést, a
betegkövetést és egyes klinikai eredményeket, de a hatás nagymértékben függ a szerepek világos
meghatározásától, a képzettségtől, az orvos–ápoló együttműködéstől és a szervezeti
támogatástól.
4.4.2. Képzés, szupervízió és szakmai elfogadás
A szabályozott kompetencia önmagában nem garantálja annak biztonságos és egységes
alkalmazását. A program fenntartásához ezért kompetenciaszinthez igazított, gyakorlatorientált
képzési és továbbképzési rendszert javasolt működtetni. Ez kiterjedhet a betegségspecifikus
szakmai ismeretekre, a kockázati besorolásra, a gondozási protokoll használatára, a
betegoktatásra és motivációs kommunikációra, a telemedicinális ellátásra, az adatvédelemre,
valamint a sürgős vagy magasabb ellátási szintet igénylő állapotok felismerésére.
Indokolt lehet a programhoz kapcsolódó rövid, akkreditált kiegészítő képzés és gyakorlati
kompetenciaértékelés kialakítása. Ez nem helyettesítené az alap- vagy mesterképzésben
megszerzett szakképesítést, hanem azt igazolná, hogy az adott szakember a KBMP protokolljait
és digitális eszközeit a saját hatáskörén belül megfelelően tudja alkalmazni. A képzés mellett
rendszeres esetmegbeszélést, mentorálást és elérhető orvosi szupervíziót érdemes biztosítani,
különösen a programba újonnan belépő munkatársak és praxisok számára.
A változásmenedzsment és a szakmai elfogadás ugyancsak a fenntarthatóság része. Az új
szerepek akkor válhatnak tartóssá, ha az orvosok és szakdolgozók nem egymással versengő,
hanem egymást kiegészítő funkcióként értelmezik azokat. Ehhez szükséges a feladatmegosztás
közös kialakítása, a szakmai felelősségi viszonyok átláthatósága, valamint az eredmények
rendszeres visszajelzése. A jól működő gyakorlatokat szakmai fórumokon, továbbképzéseken és
mentorhálózaton keresztül célszerű terjeszteni. Külön figyelmet kell fordítani arra, hogy a
kompetenciabővítés ne az orvosi kapacitás egyszerű, olcsó helyettesítésének, hanem a
betegellátás minőségét és folyamatosságát javító teamfejlesztésnek minősüljön.
4.4.3. Telemedicina és az APN szerepe
A telemedicina a program humánerőforrás-fenntarthatóságát is támogathatja, de csak akkor, ha
meghatározott klinikai folyamatba illeszkedik. A kiterjesztett hatáskörű ápoló telemedicinális
szerepe három egymással összefüggő területre épülhet: a digitális előszűrésre és triázsra, a
krónikus állapotok távmonitorozására, valamint a beteg technológiai támogatására. Hipertónia
esetén például az APN ellenőrizheti az otthoni vérnyomásmérő megfelelőségét és a mérési
technikát, áttekintheti a strukturált vérnyomásnaplót, egyeztetett távkontaktus keretében
felmérheti a panaszokat és az adherenciát, majd előre meghatározott eltérési értékek esetén
kezdeményezheti az orvosi felülvizsgálatot.
222
A távmonitorozás nem jelenthet folyamatos, korlátlan rendelkezésre állást. Előre rögzíteni kell,
milyen adatokat, milyen gyakorisággal és ki tekint át, milyen határértékek váltanak ki jelzést,
mennyi időn belül történik reakció, és mi a teendő technikai hiba vagy elmaradó adatküldés
esetén. A munkafolyamatnak azt is egyértelművé kell tennie, hogy a távmonitorozás nem
sürgősségi szolgáltatás, és mely tünetek esetén szükséges azonnal személyes vagy sürgősségi
ellátást igénybe venni.
Az APN által vezetett távmonitorozást ennek megfelelően nem önálló digitális csatornaként,
hanem zárt, dokumentált gondozási epizódként célszerű szabályozni. A szolgáltatási leírásnak
legalább a beválasztási és kizárási kritériumokat, a kiinduló személyes állapotfelmérést, az
otthoni eszköz és mérési technika validálását, az adatáttekintés gyakoriságát, a klinikai riasztási
küszöböket, az APN döntési és dokumentációs pontjait, az orvosi konzultáció határidejét,
valamint a személyes vagy sürgősségi ellátásra történő átváltás szabályait kell tartalmaznia. Az
APN technológiai mediátori funkciója ebben a modellben klinikai jelentőségű: nemcsak az eszköz
használatát tanítja meg, hanem ellenőrzi az adat értelmezhetőségét, felismeri az elmaradó vagy
hibás mérési mintázatot, és megakadályozza, hogy a digitális hozzáférési vagy egészségértési
hiány a gondozásból való kieséshez vezessen. A telemedicina APN-szempontú elemzése szerint e
szerep a digitális triázs, a proaktív távmonitorozás és a beteg–technológia kapcsolat
közvetítésének együtteséből áll, miközben a személyes ellátás szükségességét nem helyettesíti.
Az APN technológiai közvetítőként segítheti a beteget az EESZT, az EgészségAblak, az otthoni
mérőeszközök és a validált alkalmazások használatában. Ez különösen az idősebb, alacsonyabb
digitális egészségértéssel rendelkező betegek esetében jelenthet érdemi támogatást. A beteg
hozzájárulásával a családtagok is bevonhatók a digitális mentorálásba, de ez nem helyettesítheti
a szolgáltató által biztosítandó segítséget. A telemedicinális kapcsolat nem tehető a gondozás
kizárólagos feltételévé: személyes, telefonos és szükség esetén otthoni vagy mobil ellátási
alternatívát kell fenntartani azok számára, akik nem rendelkeznek megfelelő eszközzel,
internetkapcsolattal, digitális kompetenciával vagy támogató családi háttérrel. A telemedicina így
nem növeli, hanem mérsékelheti a területi hozzáférési különbségeket (Oliveira et al., 2020;
Omboni et al., 2022; Wang et al., 2025).
4.4.4. Munkaerőkapacitás és munkaterhelés
A program nem tehető fenntarthatóvá úgy, hogy az új gondozási, dokumentációs és
telemonitorozási feladatokat változatlan létszám mellett, láthatatlan többletmunkaként építik be
a praxisok működésébe. A program tapasztalatai szerint egy beteg gondozása jelentős szakmai,
koordinációs és adminisztratív időráfordítással jár, miközben a praxisok jelentős részében nem
áll rendelkezésre dedikált támogató munkatárs, és az APN-kapacitás is korlátozott. Minden praxis
vagy térségi egység esetében kapacitásszámítást kell végezni a gondozandó betegek száma,
kockázati összetétele, a gondozási gyakoriság és az egyes szakemberek tényleges munkaideje
alapján.
A személyzeti modellt nem kizárólag a praxisok névleges beteglétszámához, hanem a gondozási
szükséglethez kell igazítani. Egy idős, multimorbid és szociálisan sérülékeny betegpopuláció
lényegesen több koordinációt és személyes támogatást igényelhet, mint egy azonos létszámú, de
kedvezőbb állapotú betegkör. A deprivált és tartósan betöltetlen körzetekben ezért többlet
szakdolgozói és esetmenedzseri kapacitásra, illetve alacsonyabb egy szakemberre jutó
gondozotti létszámra lehet szükség.
A digitális megoldások bevezetése során külön mérni kell azok munkaterhelésre gyakorolt
hatását. A telemonitorozás és az automatikus emlékeztetés csökkentheti a felesleges személyes
megjelenéseket, de rosszul integrált rendszerek esetén újabb adatbeviteli, üzenetkezelési és
technikai támogatási terhet hozhat létre. Ha ugyanazt az adatot több felületen kell rögzíteni, vagy
223
a szakember munkaidejének jelentős részét technikai hibák kezelése tölti ki, a digitalizáció
fokozhatja a kiégés kockázatát. Ezért a digitális fejlesztések értékelésében nemcsak a funkciók
meglétét, hanem az egy betegre jutó időráfordítást, a párhuzamos adatbevitel mértékét és a
szakemberi elégedettséget is mérni kell.
4.4.5. A fenntarthatóság szervezeti biztosítékai
A szakmai és humánerőforrás-fenntarthatóság érdekében országos, térségi és praxisszintű
felelősségi rendszert célszerű kialakítani. Országos szinten szükséges a protokollgazdai, képzési,
adatértékelési és minőségbiztosítási funkció biztosítása. Térségi szinten indokolt a
szakemberpool, a betegút-koordináció, az esetmegbeszélések, a helyettesítési rendszer és a
módszertani támogatás megszervezése. Praxisszinten a betegért felelős team, a helyi
feladatmegosztás, a kapcsolattartás és az eszkaláció rendjének meghatározása szükséges.
A program folytatásának ezért olyan működési minimumfeltételekhez kell kapcsolódnia, amelyek
magukban foglalják a szükséges szakemberkapacitást, az elérhető orvosi szupervíziót, a
kompetenciák igazolását, a megfelelő informatikai hozzáférést, a helyettesítés rendjét és a
rendszeres minőségértékelést. Azokban a praxisokban, amelyek ezeket önállóan nem tudják
biztosítani, térségi támogatást kell nyújtani; a kapacitáshiányt nem szabad pusztán alacsonyabb
szakmai követelményekkel kezelni.
Összességében a program szakmai és szervezeti fenntarthatósága nem kizárólag a protokollok
további alkalmazásától, hanem a protokollok köré épített működési rendszer tartósságától függ.
A kompetenciaalapú teammunka, az APN-ek és más szakemberek finanszírozott bevonása, a
térségi kapacitásmegosztás, a rendszeres továbbképzés és szupervízió, valamint a
betegbiztonságot és méltányosságot megőrző telemedicinális munkafolyamatok együttesen
teremthetik meg annak feltételét, hogy a strukturált krónikusgondozás a projekt lezárását
követően is az alapellátás működőképes részét képezze.
4.4.6. Az APN szerepének intézményesítése
A kiterjesztett hatáskörű ápoló tartós beillesztése a krónikus betegségmenedzsmentbe nem
oldható meg kizárólag az APN-végzettség elismerésével vagy az egyes feladatok helyi, informális
átadásával. Az intézményesítés egymással összehangolt jogszabályi, kompetencia-,
finanszírozási, képzési, szervezeti és minőségbiztosítási feltételeket igényel. Ezek hiányában
fennáll annak veszélye, hogy a magasabb szintű ápolói tudás a gyakorlatban nem hasznosul
megfelelően, vagy a feladatok és felelősségek tisztázatlansága betegbiztonsági, dokumentációs és
szakmai konfliktusokat eredményez.
A magyar szabályozás alapját a 13/2025. (IV. 17.) BM rendelet teremti meg, amely az
egészségügyi szakdolgozói tevékenységek végzését négyszintű kompetenciarendszerbe rendezi.
Az I. szinten az egészségügyi szakdolgozó saját indikáció alapján, önállóan végzi a tevékenységet.
A II. szinten ugyancsak saját indikáció alapján és önállóan jár el, de szakorvosi vagy magasabb
MKKR-szintű szakmai felettes szupervíziója mellett, a tevékenységről utólag – sürgős esetben
haladéktalanul – tájékoztatva a szupervízort. A III. szinten a tevékenység szakorvosi vagy
magasabb szakmai kompetenciaszintű felettes indikációjára, illetve kötelező előzetes
megbeszélés alapján, ezt követően önállóan végezhető. A IV. szint a szakorvos vagy magasabb
szakmai felettes indikációjához, személyes irányításához, jelenlétéhez vagy közreműködéséhez
kötött.
A rendelet végrehajtását konkretizáló Ápolói Hatásköri Lista az MSc-oklevéllel rendelkező
okleveles ápoló közösségi specializáció, illetve kiterjesztett hatáskörű ápoló közösségi
specializáció részére határozza meg a háziorvosi praxisban önállóan vagy háziorvosi szupervízió
mellett végezhető tevékenységeket. A lista szerint e szakemberek elsődleges alapellátási területe
224
a prevenció és a krónikus betegek gondozása. Ugyanakkor azt is kifejezetten rögzíti, hogy az ápoló
a praxisban az orvost nem helyettesítheti, továbbá a háziorvos vagy szupervízor személyes,
telefonos vagy elektronikus elérhetőségét az ápolói kompetenciaszinttől függetlenül biztosítani
kell. A II–IV. kompetenciaszinten az előírt konzultáció igénybevétele és a kapott utasítások
betartása kötelező.
A KBMP szempontjából ezért nem egy teljesen új, általános APN-kompetenciarendszer
megalkotása lehet az elsődleges feladat, hanem a hatályos négyszintű keretrendszer és az Ápolói
Hatásköri Lista program-specifikus operacionalizálása lenne elképzelhető. A négy
betegségprogram valamennyi tevékenységénél tételesen meg kell határozni az elvégzéshez
szükséges képesítést és kompetenciaszintet, azt, hogy a tevékenység saját indikáció alapján,
szupervízió mellett, előzetes orvosi indikáció vagy megbeszélés alapján, illetve személyes
szakmai irányítás mellett végezhető-e, emellett, a háziorvosi konzultáció, tájékoztatás és
jóváhagyás szükséges időpontját, valamint a dokumentációs és betegbiztonsági felelősségi
pontokat, továbbá azokat a klinikai eltéréseket és riasztási jeleket, amelyek kötelező háziorvosi
vagy szakellátási eszkalációt váltanak ki.
Különösen fontos elkülöníteni a vizsgálat kezdeményezését, elvégzését, az eredmény
kompetenciaszint szerinti értelmezését, valamint az eredmény alapján meghozott diagnosztikai
vagy terápiás döntést. A Hatásköri Lista alapján egyes diagnosztikus vizsgálatok
kezdeményezése, elvégzése vagy eredményének értékelése az APN tevékenységébe tartozhat, de
ennek pontos terjedelmét minden esetben az adott tevékenységhez rendelt kompetenciaszint, az
ágazati szabályozás, a szakmai irányelv és a helyi működési rend együttesen határozza meg. Az I.
vagy II. szintű önálló tevékenység sem jelenthet általános diagnózisalkotási vagy korlátlan
terápiamódosítási jogosultságot.
A gyógyszerrendelés területén a 9/2026. (III. 25.) BM rendelet új, de szűk körű jogosultságot
nyitott meg. Az egészségügyi alapellátásban foglalkoztatott okleveles kiterjesztett hatáskörű
ápoló akkor rendelhet gyógyszert elektronikus vényen, ha ezt a háziorvosi vagy házi
gyermekorvosi alapellátást nyújtó egészségügyi szolgáltató háziorvosa vagy házi gyermekorvosa
lehetővé tette, és a rendelet további feltételei is teljesülnek. A jogosultság korábban orvos által
beállított és megfelelő időtartamra rendelt gyógyszer folytatására irányul; nem jelent általános
önálló gyógyszerindítási vagy korlátlan gyógyszermódosítási jogot. A rendeléshez ellenőrizni kell
az EESZT vénynyilvántartását, egyszerre legfeljebb harminc napra elegendő mennyiség írható fel,
és egyes gyógyszercsoportok kizártak. A KBMP-ben ezt a jogosultságot a terápiafolytonosság, az
adherenciaellenőrzés, a mellékhatás- és eltérésészlelés, valamint az orvosi eszkaláció
dokumentált munkafolyamatába szükséges beilleszteni.
Az intézményesített APN-funkcióhoz országosan egységes kompetencia- és felelősségi mátrix,
továbbá praxisszintű feladatmegosztási rend kialakítása indokolt. A helyi dokumentumnak
figyelembe kell vennie az adott munkatárs tényleges végzettségét, specializációját, működési
nyilvántartását, szakmai gyakorlatát, továbbképzését és eszközhasználati jártasságát. A delegálás
vagy feladatmegosztás nem jelentheti az orvosi vagy ápolói felelősség informális áthárítását:
minden szereplő annak a tevékenységnek és döntésnek a szakmai felelősségét viseli, amelyet
saját kompetenciája keretében végzett vagy meghozott, miközben a szupervízió, a konzultáció és
az eszkaláció rendjének egyértelműnek és utólag auditálhatónak kell lennie.
Az APN-funkció csak akkor válhat tényleges rendszerkapacitássá, ha megfelelő finanszírozás
kapcsolódik hozzá. Az APN foglalkoztatása, továbbképzése, szakmai szupervíziója,
dokumentációja és minőségbiztosítása valós ráfordítást jelent, amely nem kezelhető tartósan a
háziorvosi praxisfinanszírozás láthatatlan vagy implicit részeként. Az Ápolói Hatásköri Lista
225
szerint az ápoló által végzett, sürgősségi ellátáson kívüli diagnosztikus, prevenciós és
koordinációs tevékenységekhez önálló díjtételek megállapítása elvileg lehetséges. A tényleges
finanszírozási modell kialakítása azonban további finanszírozói és szakpolitikai döntést igényel.
A KBMP tartós működtetésében ennek megfelelően elkülönített teamkapacitás-finanszírozás
kialakítása javasolható. Ez megvalósulhat megfelelő betegvolumen mellett praxisszintű APN-
kapacitásként, több praxis közös foglalkoztatásában, praxisközösségi vagy térségi APN-
kapacitásként, illetve részben szükséglet- és kockázatalapú finanszírozással. A finanszírozásnak
az APN munkája mellett figyelembe kell vennie az előírt háziorvosi szupervízió, konzultáció,
közös esetmegbeszélés és minőségbiztosítás időigényét is. Az ösztönző ne kizárólag az elvégzett
kontaktusok számára épüljön, hanem vegye figyelembe a betegpopuláció komplexitását, a
multimorbiditást, a szociális sérülékenységet és a területi működési nehézségeket.
Az APN-funkció képzési alapja az érintett közösségi specializációhoz kapcsolódó mesterképzés
és az annak során megszerzett elméleti és gyakorlati kompetencia. A KBMP sajátos működési
követelményei ugyanakkor indokolttá teszik egy program-specifikus, akkreditált továbbképzés
kialakításának megfontolását. Ez nem helyettesítené az MSc-képesítést, hanem a négy
betegségprogram protokolljaira, a kockázati rétegzésre, a multimorbiditásra, a betegoktatásra, a
telemedicinális ellátásra, az EESZT és a programinformatika használatára, a gyógyszerrendelés
feltételeire, valamint az eszkaláció és a sürgős állapotok felismerésének rendjére készítene fel. A
gyakorlati kompetenciaértékelés, a mentorálás, a strukturált szupervízió és az időszakos
továbbképzés bevezetése fejlesztési lehetőségként mérlegelendő; ezek jelenleg nem tekinthetők
általánosan fennálló KBMP-kötelezettségnek.
A minőségbiztosításnak ki kell terjednie az ellátás biztonságára, eredményességére,
hozzáférhetőségére, folyamatosságára és betegközpontúságára. Az APN által végzett
tevékenységet úgy szükséges dokumentálni, hogy az elvégzett feladat mellett azonosítható legyen
a végrehajtó személye, végzettsége, kompetenciaszintje, az alkalmazott protokoll, a szupervízió
vagy előzetes megbeszélés ténye, az észlelt eltérés, az eszkaláció indoka, valamint az eset
lezárása. A minőségértékelés lehetséges indikátorai a kompetenciaszintnek megfelelően végzett
gondozási tevékenységek aránya, a szupervíziós és tájékoztatási kötelezettségek teljesülése, a
protokoll szerint szükséges eszkalációk megtörténte és időbelisége, a gondozási terv teljesülése
és az elmaradó kontrollok aránya, a gyógyszerelési folytonosság és a gyógyszerrendelési
feltételek teljesülése, a betegbiztonsági események és dokumentációs eltérések, valamint az
orvosi és ápolói időráfordítás, valamint a munkaterhelés alakulása, továbbá a beteg által jelzett
tapasztalatok, különösen az érthető kommunikáció, a hozzáférés, a gondozási folytonosság és a
biztonságérzet, végezetül a területi és társadalmi hozzáférési különbségek.
Az adatok elsődleges célja a rendszeres szakmai visszacsatolás, a klinikai audit és a
minőségfejlesztés legyen. Országos szinten kijelölt módszertani és protokollgazdai funkció
szükséges a kompetenciamátrix, a képzési követelmények, a minőségindikátorok és a
protokollverziók gondozásához. Amennyiben a tervezett országos vagy térségi alapellátási
szervezeti modellek létrejönnek, ezek szerepet kaphatnak a közös APN-kapacitás, a mentorálás,
a helyettesítés és az esetmegbeszélések megszervezésében; e szervezetek azonban a jelenlegi
Hatástanulmányban még fejlesztési irányként, nem pedig már működő intézményi tényként
kezelendők.
Az országos intézményesítést fokozatos, előre értékelt implementációval célszerű megalapozni.
A pilotba olyan praxisokat és térségeket indokolt bevonni, ahol biztosítható a megfelelő
betegvolumen, az APN-képesítés, a háziorvosi szupervízió és elérhetőség, az informatikai
hozzáférés, valamint a strukturált adatgyűjtés. Az értékelésnek összehasonlítható módon kell
226
vizsgálnia az orvosi és ápolói időráfordítást, a gondozási tervek teljesülését, a hozzáférést, az
eszkalációk megfelelőségét, a betegbiztonságot, a betegtapasztalatot, a szakemberek
munkaterhelését és a teljes ellátási költséget. Az országos kiterjesztés feltétele nem pusztán az
APN-ek számának növelése, hanem egy betegbiztonsági szempontból igazolt, finanszírozott,
mérhető és a háziorvosi praxis működésébe megfelelően integrált modell kialakítása legyen.
5. Adat- és digitális fenntarthatóság
A program tartós működése nem alapozható párhuzamos, jelentős kézi adatrögzítést igénylő
projektinformatikai megoldásokra. A jelenlegi adatgyűjtés alkalmas lehet a projekt
elszámolásának és folyamatmutatóinak támogatására, hosszú távon azonban az EESZT-ben és a
praxisrendszerekben már rendelkezésre álló adatok automatikus újrahasznosítására kell
törekedni. A fenntartható digitális modellben ugyanazt az adatot lehetőség szerint csak egyszer
kell rögzíteni, majd annak a gondozás, a finanszírozás, a minőségértékelés és a hatásvizsgálat
céljára egyaránt felhasználhatónak kell lennie.
A rendszernek támogatnia kell a gondozási terv követését, az esedékes vizsgálatokra történő
figyelmeztetést, a kockázati besorolást, az eltérések strukturált dokumentálását és az
automatikus teljesítmény-visszajelzést. Ehhez betegszintű, longitudinális adatkapcsolás
szükséges az alapellátási, EESZT- és NEAK-adatok között, megfelelő adatvédelmi és hozzáférés-
szabályozási keretekkel. A digitális működés és a telemedicinális szolgáltatások fejlesztési, licenc-
, támogatási, adatbiztonsági és üzemeltetési költségeit a tartós finanszírozás részének kell
tekinteni; ezek nem maradhatnak időszakos projektkiadások.
6. Javasolt átmeneti menetrend
A projekt hátralévő időszakában – beleértve az esetlegesen 2026 végéig meghosszabbított
végrehajtási szakaszt – el kell készíteni a végleges finanszírozási és intézményi modellt, meg kell
határozni a projekt után folytatandó betegutakat, és biztosítani kell, hogy a már bevont betegek
gondozása ne szakadjon meg. Ezzel párhuzamosan el kell végezni a tényleges erőforrás-
ráfordításokon alapuló költségszámítást és az országos kiterjesztés költségvetési hatáselemzését.
A projekt lezárását követően 12–24 hónapos átmeneti működési szakasz indokolt, amelyben a
program már nem RRF-projektként, hanem ideiglenes hazai vagy NEAK-finanszírozás mellett
működik tovább. Ebben az időszakban finomhangolható a vegyes finanszírozási konstrukció,
auditálható az adatminőség, és értékelhető a praxisok eltérő betegösszetételének, kapacitásának
és területi helyzetének hatása. Az országos kiterjesztést ezt követően, fokozatosan, elsőként a
magas kockázatú betegcsoportokra és a megfelelő szakmai-szervezeti felkészültséggel
rendelkező szolgáltatókra támaszkodva célszerű megvalósítani.
Összességében a program fenntarthatósága feltételesen biztosítható. A strukturált
krónikusgondozás szakmai indokoltsága és a kialakított protokollok értéke megalapozza a
folytatást, azonban a projekt eredményei nem tarthatók fenn pusztán a futamidő
meghosszabbításával. A hosszú távú működéshez a projektalapú egységköltség-finanszírozás
helyett kiszámítható, több elemből álló NEAK-finanszírozásra, finanszírozott teamkapacitásra,
folyamatos szakmai irányításra, integrált digitális háttérre és többéves eredményértékelésre van
szükség. A projektzárásig ezért nemcsak a vállalt tevékenységeket kell teljesíteni, hanem létre
kell hozni azt a finanszírozási és intézményi átmenetet is, amely a programot időszakos
fejlesztésből az alapellátás tartós szolgáltatási elemévé alakítja.
227
5. A magyarországi egészségügyi alapellátási struktúra tervezett
megújításának jelenleg ismert részetei (2026)
A magyar egészségügyi alapellátás jelenlegi szerkezete az elmúlt évtizedekben kialakult
működési logikára épül, amely alapvetően egyéni praxisokra, izolált működési egységekre és
korlátozott szakmai integrációra épült. Ez a modell hosszú időn keresztül stabil keretet
biztosított, ugyanakkor a jelenlegi demográfiai, epidemiológiai és humánerőforrás-változások
következtében egyre nyilvánvalóbbá váltak strukturális korlátai. A háziorvosi állomány
elöregedése, a betöltetlen praxisok gyors növekedése, az egyenlőtlen területi hozzáférés,
valamint a multimorbiditás növekedése olyan rendszerterhelést eredményezett, amely az
alapellátás szerkezeti újragondolását szükségessé teszi. A jelenlegi helyzetet jól mutatja, hogy
2026-ra az 1020-at meghaladó tartósan betöltetlen praxis és az egyre gyorsuló új megüresedések
rendszerszintű fenntarthatósági kockázatot jelentenek. A jelenleg ismert reformelképzelések
alapján a következő évek egyik legfontosabb iránya az alapellátás intézményi és területi
újraszervezése lehet. Ennek egyik központi eleme egy országos módszertani, fejlesztési és
monitoring központ létrehozása, amely a jelenlegi elképzelések szerint Országos Alapellátási
Módszertani Intézet (OAMI) formájában valósulhat meg11.
Funkcionális szempontból, valószínűsíthetően, az OAMI olyan országos szintű szakmai
központként lehet értelmezhető, amely képes lehet az alapellátási rendszer egységes
módszertani támogatására, minőségbiztosítására és fejlesztési koordinációjára. Ideális esetben
feladatai közé tartozhat:
az országos szakmai protokollrendszer gondozása és fejlesztése,
az indikátoralapú teljesítménymérés és monitoring működtetése,
a krónikus betegségmenedzsment programok (KBMP) országos szakmai koordinációja,
alapellátási adatmenedzsment és populációs elemzések végzése,
telemedicinás programok szakmai kereteinek kidolgozása,
képzési, akkreditációs és kompetenciafejlesztési rendszerek kialakítása,
valamint finanszírozási reformok szakmai előkészítése.
Az OAMI létrejötte azért bírhat különös jelentőséggel, mert először teremthet olyan
intézményesített szakmai fókuszt az alapellátás számára, amely hosszú távon képes lehet önálló
rendszerlogikát kialakítani a jelenlegi, jellemzően kórházcentrikus irányítási környezeten kívül.
Ez különösen fontos lehet a KBMP programok szempontjából, ahol a strukturált protokollok
fenntartható működtetése, az országos adatvisszacsatolás és a szakmai standardizáció
elengedhetetlen.
A tervezett strukturális reform másik kulcseleme az úgynevezett Integrált Egészségügyi és
Szociális Centrumok (IESZC)12 kialakítása lehet. Ezek funkcionálisan olyan kistérségi
szervezőközpontokként képzelhetők el, amelyek az egészségügyi alapellátást, a szociális
11 Dr. Cserni István 2026.06.23-án IME Konferencián tartott előadása szerint.
12 Dr. Cserni István 2026.06.23-án IME Konferencián tartott előadása szerint.
228
alapellátást, a prevenciós szolgáltatásokat és bizonyos közösségi egészségügyi funkciókat egy
integrált működési modellbe szervezik.
Az IESZC-modell különösen fontos lehet azokban a térségekben, ahol a klasszikus praxismodell
már nem biztosít megfelelő hozzáférést. Az integrált centrumok ideális esetben képesek lehetnek:
a háziorvosi, házi gyermekorvosi és fogorvosi ellátás területi koordinációjára,
az otthonápolási és hospice szolgáltatások integrálására,
a védőnői hálózat és EFI-k strukturált kapcsolására,
a telemedicina és távoli monitorozási rendszerek működtetésére,
a hátrányos helyzetű lakosság célzott elérésére,
valamint a szociális szolgáltatásokkal való napi operatív együttműködésre.
A modell jelentősége különösen nagy lehet az úgynevezett „ellátási sivatagokban”, ahol az
alapellátás fizikai jelenléte önmagában már nem elegendő. Itt a telemedicina, a mobil
egészségügyi szolgáltatások, a közösségi egészségügyi munkatársak és a szociális rendszer
összekapcsolása válhat az ellátás fenntarthatóságának kulcsává.
A KBMP program jövője ebben a strukturális környezetben új értelmet nyerhet. A jelenlegi
pilotlogika elsősorban protokollalapú krónikus betegkövetési rendszerként működik, azonban
hosszú távon a KBMP sokkal inkább egy integrált alapellátási infrastruktúra szakmai gerincévé
válhat. Az IESZC-k és az OAMI létrejötte lehetővé teheti, hogy a KBMP:
ne izolált finanszírozott projektként,
hanem területi alapú populációmenedzsment-rendszerként működjön;
telemedicinával támogatott folyamatos betegkövetést biztosítson;
adatvezérelt priorizációval működjön;
és csökkentse a szakellátásra nehezedő szükségtelen terhelést.
Mindez különösen jól illeszkedik a Hevesi hibrid modellből (lásd bővebben a jelen
Hatástanulmány II. Fejezet 1.4. Integrált hibrid alapellátási modellek Magyarországon: a Hevesi
modell mint adaptív ellátásszervezési innováció c. részében) származó tapasztalatokhoz is, ahol
már láthatóvá vált, hogy a jövő alapellátása nem kizárólag személyes jelenlétre, hanem hibrid –
fizikai, digitális és közösségi – jelenlét kombinációjára fog épülni.
Összességében a jelenleg ismert reformirányok arra utalnak, hogy a magyar alapellátás
következő fejlődési szakasza nem egyszerű kapacitásbővítés, hanem rendszerszintű funkcionális
újraszervezés lehet. Amennyiben ezek az irányok megvalósulnak, az alapellátás szerepe az
egészségügyi rendszerben jelentősen megerősödhet: a jelenlegi „belépési pont” szerepből egy
sokkal komplexebb, koordinatív, prevenciós, krónikusgondozási és területszervező funkció felé
mozdulhat el.
229
Mellékletek és Irodalomjegyzék
M1. Felhasznált jogszabályok listája
M1.1. Európai uniós jogszabályok
1. Az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2021/241 rendelete (2021. február 12.) a
Helyreállítási
és
Rezilienciaépítési
Eszköz
létrehozásáról.
A rendelet határozza meg a Helyreállítási és Rezilienciaépítési Eszköz működésének,
finanszírozásának, végrehajtásának és ellenőrzésének alapvető szabályait, valamint a
tagállami helyreállítási és rezilienciaépítési tervek követelményeit.
2. Az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2021/1060 rendelete (2021. június 24.) az
Európai Regionális Fejlesztési Alapra, az Európai Szociális Alap Pluszra, a Kohéziós
Alapra, az Igazságos Átmenet Alapra és az Európai Tengerügyi, Halászati és
Akvakultúra-alapra vonatkozó közös rendelkezések, valamint az egyes belügyi
alapokra
vonatkozó
pénzügyi
szabályok
megállapításáról.
A Hatástanulmány szempontjából elsősorban az egyszerűsített költségelszámolási
módokra és az egységköltségek alkalmazására vonatkozó rendelkezései relevánsak.
3. Az Európai Parlament és a Tanács (EU, Euratom) 2018/1046 rendelete (2018.
július 18.) az Unió általános költségvetésére alkalmazandó pénzügyi szabályokról.
A rendelet a program tervezése és finanszírozási módszertanának kialakítása során
alkalmazott uniós költségvetési, elszámolhatósági, ellenőrzési és auditkövetelmények
egyik jogi alapját képezte.
M1.2. Hazai törvények
4. 1997.
évi
CLIV.
törvény
az
egészségügyről
(Eütv.).
Meghatározza az egészségügyi ellátórendszer, ezen belül az egészségügyi alapellátás
általános feladatait, működési elveit, valamint a betegek és az egészségügyi szolgáltatók
alapvető jogait és kötelezettségeit.
5. 1997. évi XLVII. törvény az egészségügyi és a hozzájuk kapcsolódó személyes
adatok
kezeléséről
és
védelméről
(Eüak.).
Meghatározza az egészségügyi adatok kezelésének céljait, jogalapjait, az adatkezelésben
részt vevők feladatait, valamint az EESZT-hez kapcsolódó adatkezelés alapvető kereteit.
6. 1997. évi LXXXIII. törvény a kötelező egészségbiztosítás ellátásairól (Ebtv.).
Szabályozza a kötelező egészségbiztosítás keretében igénybe vehető ellátásokat, az
ellátási jogosultságokat, továbbá az egészségügyi szolgáltatások társadalombiztosítási
finanszírozásának alapjait.
7. 2015.
évi
CXXIII.
törvény
az
egészségügyi
alapellátásról.
Meghatározza az alapellátás feladatait és szervezeti kereteit, a területi ellátási
kötelezettség, a praxis és a praxisközösség alapvető szabályait, valamint az alapellátás
prevenciós és gondozási szerepét.
M1.3. Hazai kormányrendeletek
7. 43/1999. (III. 3.) Korm. rendelet az egészségügyi szolgáltatások Egészségbiztosítási
Alapból
történő
finanszírozásának
részletes
szabályairól.
Meghatározza többek között a háziorvosi és házi gyermekorvosi szolgálatok
230
finanszírozásának elemeit, az alapdíj, a teljesítményhez kapcsolódó finanszírozás és az
indikátoralapú díjazás szabályait. A Hatástanulmány finanszírozási elemzése különösen a
rendelet 36. és 37. számú mellékletére támaszkodik.
8. 53/2021.
(II.
9.)
Korm.
rendelet
a
praxisközösségekről.
Szabályozza a praxisközösségek létrehozásának és működésének kereteit, az
együttműködés formáit, valamint a közös prevenciós, helyettesítési, adatszolgáltatási és
szakmai koordinációs feladatokat. A jogszabály a Hatástanulmányban vizsgált teamalapú
és praxisközösségi működés elsődleges szabályozási keretét képezi.
9. 373/2022. (IX. 30.) Korm. rendelet Magyarország Helyreállítási és
Ellenállóképességi Terve végrehajtásának alapvető szabályairól és felelős
intézményeiről.
Meghatározza a Helyreállítási és Ellenállóképességi Terv keretében finanszírozott
fejlesztések hazai végrehajtási, intézményi, ellenőrzési, adatszolgáltatási és
szabálytalanságkezelési rendszerét.
M1.4. Miniszteri rendeletek
1. 18/2013. (III. 5.) EMMI rendelet a vizsgálati és terápiás eljárási rendek
kidolgozásának, szerkesztésének, valamint az ezeket érintő szakmai egyeztetések
lefolytatásának
egységes
szabályairól.
A rendelet meghatározza az egészségügyi szakmai irányelvek kidolgozásának,
véleményezésének, jóváhagyásának, közzétételének és felülvizsgálatának rendjét. A
krónikus betegségmenedzsment-programok szakmai protokolljai a rendelet szerint
kialakított, hatályos egészségügyi szakmai irányelvekre támaszkodnak.
2. 13/2025. (IV. 17.) BM rendelet az egészségügyi tevékenység végzéséhez
kapcsolódó egészségügyi szakdolgozói kompetenciák keretrendszeréről.
Meghatározza az egészségügyi szakdolgozói tevékenységek fő csoportjait és az egyes
képesítési szintekhez kapcsolódó kompetenciakereteket. A Hatástanulmány
szempontjából különösen a prevenciós, diagnosztikai, állapotmonitorozási, betegút-
szervezési, dokumentációs és krónikusgondozási feladatok teamen belüli megosztása
releváns.
3. 39/2016. (XII. 21.) EMMI rendelet az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási
Térrel
kapcsolatos
részletes
szabályokról.
Meghatározza az EESZT működésének, csatlakozásának, adatszolgáltatásának és egyes
moduljainak részletes szabályait.
4. 76/2004. (VIII. 19.) ESZCSM rendelet az egyes személyazonosításra alkalmatlan
ágazati (egészségügyi, szakmai) adatok körének meghatározására, gyűjtésére,
feldolgozására
vonatkozó
részletes
szabályokról.
Az ágazati statisztikai és szakmai adatgyűjtések körét, gyakoriságát és adattartalmát
szabályozza; a Hatástanulmány adatgazdálkodási elemzésének egyik jogszabályi alapja.
231
M2. Interjúprotokollok, háziorvosi kérdőívminta
M2.1. Háziorvosi interjúprotokoll
M2.2. Háziorvosi kérdőívminta
M2.3. Fogorvosi interjúprotokoll
M2.4. NEAK interjúprotokoll
M3. Módszertan
M3.1. Módszertani megközelítés
A Hatástanulmány módszertani megközelítése a komplex egészségügyi intervenciók
értékelésének nemzetközi szakirodalmában elfogadott ún. mixed-methods és implementation
evaluation logikára épül. A Krónikus Betegségmenedzsment Program sajátossága, hogy
egyszerre jelent szakmai protokollfejlesztési, finanszírozási és ellátásszervezési innovációt, ezért
hatásainak értékelése nem korlátozható kizárólag egyetlen adatforrásra vagy egyetlen
módszertani megközelítésre.
A program értékelése során alapvető módszertani kiindulópont, hogy a KBMP egy korai
implementációs fázisban lévő, dinamikusan finomhangolt intervenció, amelynek teljes
rendszerszintű hatásai rövid időtávon még csak korlátozottan mérhetők. Ebből
következően a Hatástanulmány elsődleges célja nem klasszikus outcome- vagy impact-
evaluáció, hanem annak vizsgálata, hogy a program milyen mértékben valósult meg, milyen
működési adaptációkat indított el, és milyen rendszerszintű következmények
valószínűsíthetők.
A kutatás módszertani felépítése három egymásra épülő értékelési szintből áll.
1. Az első szint az implementációs megfelelés (output-szint), amely azt vizsgálja, hogy a
programban vállalt gondozási tevékenységek milyen arányban teljesültek, és milyen
strukturális mintázatok figyelhetők meg a különböző betegségtípusok és praxisok között.
Ezen a szinten a hangsúly a program tényleges végrehajtásának leíró elemzésén van.
2. A második szint a működési adaptáció (outcome-szint), amely arra fókuszál, hogy a
KBMP milyen változásokat idézett elő az alapellátási működésben, különösen a
protokollkövetés, a kontrolltevékenységek rendszeressége, a feladatdelegáció, valamint
az adminisztratív és szervezeti működés területén. Ezen a szinten a kvalitatív és
kérdőíves adatok kiemelt szerepet kapnak.
3. A harmadik szint a rendszerszintű valószínűsíthetőség (impact-szint), amely nem
közvetlen bizonyító erejű rendszerhatások kimutatására törekszik, hanem korai jelzések,
proxy indikátorok, trendek és mechanizmusok alapján értékeli, hogy a program milyen
irányú hosszabb távú következményekkel járhat az alapellátás, a szakellátási
igénybevétel, a hozzáférés és a finanszírozási fenntarthatóság szempontjából.
232
A Hatástanulmány módszertani felépítésének egyik legfontosabb sajátossága a hierarchikus
értékelési logika alkalmazása. Ez azt jelenti, hogy magasabb szintű pozitív következtetés csak
akkor vonható le, ha az alacsonyabb szintű feltételek teljesülnek. Ennek megfelelően
rendszerszintű pozitív értékelés nem adható, ha a program implementációja alacsony szintű vagy
működési adaptációja nem igazolható.
A kutatás adatbázisa vegyes szerkezetű. A kvantitatív komponens elsősorban aggregált
programteljesítési adatokra, B300 jelentésekre, valamint a programhoz kapcsolódó
komponensszintű teljesítési adatokra épül. A korábbi tervezési szakaszban feltételezett
betegszintű NEAK- és EESZT-adatkapcsolások a jelen értékelési ciklusban nem állnak
teljeskörűen rendelkezésre, ezért a kvantitatív elemzés fókusza elsősorban a
programmegvalósítás és működési mintázatok leíró elemzésére korlátozódik.
E korlátok miatt felértékelődik a kvalitatív komponens szerepe. A háziorvosi, fogorvosi és
finanszírozói interjúk, valamint a strukturált kérdőíves adatfelvétel lehetővé teszik a program
tényleges működésének, a helyi adaptációknak, a végrehajtási akadályoknak, valamint a formális
és tényleges működés közötti eltérések feltárását.
A Hatástanulmány ennek megfelelően módszertanilag a trianguláció elvére épül: a különböző
adatforrások és módszerek együttes alkalmazása biztosítja az eredmények megbízhatóságát, a
torzítások csökkentését és a komplex hatásmechanizmusok mélyebb megértését.
Ez a megközelítés különösen indokolt a KBMP esetében, ahol a program rövid futamideje, a
változó protokollfeltételek, az egységköltség-finanszírozási modell folyamatos korrekciói és a
korlátozott adat-hozzáférés miatt a klasszikus, nagy adatbázisokra épülő hatásvizsgálati
modellek csak részben alkalmazhatók. A jelen módszertani konstrukció ugyanakkor alkalmas
arra, hogy megbízható képet adjon a program korai implementációs eredményeiről, működési
mechanizmusairól és jövőbeli rendszerintegrációs potenciáljáról.
M3.2. Célcsoportok és mintavétel
A kutatás több szereplőcsoport (háziorvosi praxisok, fogorvosi alapellátás szereplői, illetve
finanszírozói és rendszerirányítási szereplők) bevonásával valósul meg annak érdekében, hogy
az egészségügyi rendszer különböző szintjein megjelenő nézőpontok integrált módon kerüljenek
elemzésre.
Ez a megközelítés összhangban áll a komplex egészségügyi rendszerek értékelésére vonatkozó
nemzetközi ajánlásokkal, amelyek hangsúlyozzák a több szintű stakeholder-bevonás fontosságát
(WHO, 2016; OECD, 2023).
A kvalitatív adatgyűjtés esetében a kutatás nem valószínűségi mintavételt alkalmaz, hanem
célzott (purposive) mintavételi stratégiát, amely a releváns tapasztalattal rendelkező szereplők
kiválasztására épül (Patton, 2015).
A fentiek alapján a kutatás komplex intervenció értékelésére alkalmas, több adatforrást integráló,
hipotézisvezérelt, ugyanakkor exploratív elemeket is tartalmazó, nemzetközi standardoknak
megfelelő mixed-methods vizsgálatként értelmezhető.
M3.2.1. Háziorvosi interjúk
A háziorvosi félig strukturált interjúk a Hatástanulmány kvalitatív adatgyűjtésének központi
módszertani elemét képezik. Elsődleges céljuk annak feltárása, hogy a krónikus
233
betegségmenedzsment program (KBMP) hogyan valósul meg a mindennapi alapellátási
gyakorlatban, milyen működési, szervezeti és finanszírozási változásokat idéz elő, valamint
milyen akadályok és facilitátorok befolyásolják annak implementációját.
A jelen Hatástanulmányban a kvalitatív interjúk jelentősége különösen megnőtt, tekintettel arra,
hogy a részletes betegszintű NEAK-, EESZT- és egyéb adminisztratív adatállományokhoz való
hozzáférés korlátozott, valamint a program a projekt által elvárt hatástanulmány szállításának
időpontja után zárul, így csak keresztmetszeti képet nyerhetünk az adatokból. Ennek
következtében a program működési mechanizmusainak, adaptációs folyamatainek és korai
rendszerszintű hatásainak feltárása nagyobb mértékben támaszkodik a praxisokból származó
tapasztalati tudásra.
A végleges interjúprotokoll (lásd M2.2 mellékletben) tematikusan differenciált, több egymásra
épülő vizsgálati blokkot tartalmaz.
Az első blokk a praxis kontextuális jellemzőit tárja fel, beleértve a praxisméretet,
betegösszetételt, a krónikus betegek arányát, valamint a humánerőforrás- és szakdolgozói
hátteret. Ez alapot biztosít a későbbi heterogenitás-elemzéshez.
A második blokk a program implementációs szakaszát vizsgálja, különös tekintettel a
csatlakozás folyamatára, a képzési tapasztalatokra, a gondozási tervek elkészítésére és az
adminisztratív terhelés változására. Ez a blokk közvetlenül az implementációs megfelelés (output
szint) értékelését támogatja.
A harmadik blokk a klinikai működés változásait vizsgálja: diagnosztikai gyakorlat, terápiás
döntések, kontrolltevékenységek, rizikófaktor-felmérés, prevenciós ellátás és betegedukáció.
Ezek a működési adaptáció (outcome szint) központi elemei.
A negyedik és ötödik blokkok a betegoldali tapasztalatokat és a betegutak változásait
vizsgálják. Különösen fontos a szakellátási beutalások mintázata, a betegmegtartás, valamint az
alapellátáson belül megoldott esetek arányának feltárása.
A hatodik blokk a finanszírozási mechanizmusok működési megfelelőségét értékeli, beleértve
az egységköltség-alapú ösztönzőrendszer gyakorlati elfogadhatóságát, torzító hatásait és
fenntarthatósági kérdéseit.
A hetedik blokk a szervezeti működés átalakulására fókuszál, különösen a team-alapú
munkaszervezésre, a feladatmegosztásra, a szakdolgozói szerepbővülésre és a
kompetenciahatárok alakulására.
A nyolcadik blokk a digitális működést és az EESZT integrációját vizsgálja, különös tekintettel a
dokumentációs folyamatokra, hozzáférésekre és adminisztratív terhekre.
A kilencedik blokk a program működését korlátozó tényezőket azonosítja, beleértve a jogi,
finanszírozási, humánerőforrás- és betegoldali akadályokat.
234
A tizedik–tizennegyedik blokkok külön APN- és szakdolgozói fókuszt tartalmaznak. Ezek célja
annak feltárása, hogy a program milyen mértékben épít a delegált feladatvégzésre, hogyan
valósul meg a task-shifting, milyen kompetenciák kerültek ténylegesen átadásra, és milyen
további delegálási potenciál azonosítható.
A tizenötödik blokk a humánerőforrás-kapacitásokat és a skálázhatóság feltételeit vizsgálja,
különös tekintettel az APN-modell bővíthetőségére.
A záró blokk stratégiai jövőképet és fejlesztési javaslatokat gyűjt, amelyek közvetlen inputot
biztosítanak a Hatástanulmány javaslattételi részéhez.
A háziorvosi interjúk módszertani funkciója nem pusztán leíró jellegű, hanem mechanizmus-
orientált: céljuk annak feltárása, hogy a KBMP milyen működési logikák mentén épül be az
alapellátási rendszerbe, hol jelennek meg strukturális korlátok, és milyen feltételek mellett lehet
a modell hosszabb távon fenntartható és országosan skálázható. A háziorvosi interjúk mintája 13
praxis, a mintavétel célzott, szakértői jellegű. A kiválasztás során szempont volt, hogy a minta
lefedje a KBMP megvalósulásának fő kontextuális változóit, különösen:
a földrajzi elhelyezkedést: főváros, agglomeráció, városi környezet, orvosegyetemi város,
kistelepülés, szórvány települések praxisai megjelennek,
a praxisméretet és típust: 1500 fő alatti és 3000 fő feletti bejelentkezetett beteg, vegyes
praxis is megjelent,
a részt vevő betegségprogramokat: COPD, DM, HT, CVD programokat végző praxisok
megjelentek,
a humánerőforrás-ellátottság különböző mintázatait: 1 orvos 1 szakdolgozó, 1 orvos több
szakdolgozó, illetve diplomás ápoló és/vagy APN munkájával kiegészülő praxis is
szerepel,
háziorvosok életkora, szakvizsgái: 65 év alatti és feletti háziorvosok aránya hasonló volt,
szakvizsgáik tekintetében is heterogén praxisok vettek részt az interjúban,
infrastruktúra: váltott rendelő használat, saját 1 rendelő, illetve saját 2 párhuzamosan
használható vizsgáló helyiség is szerepelt.
Ez a megközelítés az ún. purposeful sampling módszertani logikáját követi, amelynek célja nem a
statisztikai reprezentativitás, hanem a jelenség szempontjából releváns variációk feltárása
(Patton, 2015). A kvalitatív mintavétel itt tehát nem „kis elemszámú pótlék”, hanem tudatosan
alkalmazott eljárás a KBMP különböző megvalósulási mintáinak feltárására. Kiemelendő
azonban, hogy hatástanulmányt készítő munkacsoport szubjektív megítélése szerint a KBMP
programba belépő praxisok az átlagos hazai praxisnál magasabb szakmai minőségű munkát
végezhetnek, szakmai lendületük és fejlesztésre, fejlődésre való igényük az átlagosnál
feltehetőleg magasabb, mely így az interjúban résztvevőkre különösen is igaz lehet., mely torzító
tényezőként jelenhet meg.
M3.2.2. Háziorvosi kérdőív
A háziorvosi kérdőíves adatfelvétel a Hatástanulmány kvantitatív adatgyűjtési pillérét képezi.
Célja a KBMP implementációjával, működési hatásaival, humánerőforrás-igényeivel,
szervezeti adaptációjával és jövőbeli skálázhatóságával kapcsolatos háziorvosi
tapasztalatok strukturált, összehasonlítható formában történő rögzítése.
235
A kérdőív szerepe különösen felértékelődött a vizsgálat módszertani átalakítását követően,
tekintettel arra, hogy a részletes NEAK-, EESZT- és egyéb adminisztratív adatállományokhoz való
hozzáférés nem volt lehetséges, illetve erősen korlátozott maradt. Ennek következtében a
működési és rendszerszintű hatások kvantitatív értékelésében a kérdőív részben proxy-
adatforrásként is funkcionál.
A végleges kérdőívminta (M2.1. mellékletben) több, egymásra épülő tematikus modult
tartalmaz.
Az első blokk a demográfiai és praxisjellemzőket méri fel, beleértve a praxis típusát, földrajzi
elhelyezkedését, betegszámát, a válaszadó szakmai tapasztalatát, valamint az érintett
betegségcsoportokat. Kiemelt szerepet kap a humánerőforrás-háttér feltárása, különösen a
szakdolgozói kapacitások, az APN jelenlét, az önálló szakdolgozói működés és a programhoz
kapcsolódó humánerőforrás-fejlesztések vizsgálata.
A második blokk a program operatív jellemzőit rögzíti, különös tekintettel a bevont betegek
számára és a várható teljes körű (100%-os) gondozási tervteljesítések számára
betegségcsoportonként. Ez a modul lehetőséget biztosít az implementációs intenzitás és a
várható teljesülési arány becslésére.
A további blokkok Likert-skálás értékeléseken keresztül vizsgálják a program
használhatóságát, a szakmai protokollok érthetőségét, a mindennapi praxisműködésbe való
beilleszthetőségét, valamint az adminisztratív terhek kezelhetőségét.
A kérdőív külön modulban értékeli a program klinikai és működési hatásait, beleértve a
strukturált gondozás javulását, a szükséges vizsgálatok megvalósulását, a beteg-együttműködés
alakulását, a célértékek követését, a szövődmények korai felismerését, valamint az alap- és
szakellátás közötti együttműködés változását.
Önálló blokk méri a betegoldali tapasztalatokat, különösen a beteg-együttműködés, a
betegségértés és az önmenedzsment erősödését. Külön vizsgálati területet képez a szűrési
aktivitás és az újonnan felismert esetek detektálásának gyakorisága.
A szervezeti adaptáció mérését a teammunka-modul támogatja, amely feltárja a bevont
szakemberek körét, a kompetenciahatárok egyértelműségét, a delegált feladatok jelenlegi
gyakorlatát, valamint az APN-alapú task-shifting jövőbeli lehetőségeit.
A kérdőív külön blokkban vizsgálja a digitális eszközök és telemedicina iránti nyitottságot,
valamint azok betegmenedzsmentre gyakorolt potenciális hatását.
A finanszírozási modul az egységköltség-alapú modell működési ösztönzőit, arányosságát,
kiszámíthatóságát és motivációs hatásait értékeli.
Különösen fontos módszertani elem az idő- és erőforrás-igény modul, amely
betegségcsoportonként külön méri a szakmai gondozási tevékenységekhez, valamint az
adminisztratív és betegút-koordinációs feladatokhoz kapcsolódó időráfordítást. Ez lehetőséget
teremt a KBMP működési terhelésének differenciált becslésére.
Az akadálymodul strukturáltan méri a program implementációját nehezítő tényezőket,
beleértve az időhiányt, adminisztratív terheket, informatikai problémákat, finanszírozási
hiányosságokat, betegoldali compliance-problémákat és humánerőforrás-korlátokat.
236
A záró kiterjesztési blokk a program országos skálázhatóságát, a humánerőforrás-feltételek
megfelelőségét, a praxisközösségi működés szerepét, az APN-modell szükségességét, valamint a
további fejlesztési igényeket vizsgálja.
A kérdőíves adatfelvétel a Hatástanulmányban egyszerre tölti be az implementációs megfelelés,
a működési adaptáció és a rendszerszintű plausibility-értékelés kvantitatív támogató szerepét. A
kérdőív eredményei közvetlenül kapcsolódnak a kvalitatív interjúk és a korlátozott
adminisztratív adatok triangulációs értelmezéséhez, ezáltal a vegyes módszertani értékelési
modell egyik legfontosabb empirikus pillérét alkotják.
A kérdőív minta alapján felprogramozott felületek elérhetőségét, kísérőlevéllel együtt a NEAK
segítségével küldték ki e-mailek útján 721 praxis részére. A kérdőívek online kitöltésre 2 hét állt
rendelkezésre, a kitöltött kérdőíveket a határidőig összesen 180 praxis küldte vissza.
M3.2.3. Fogorvosi interjúk
A fogorvosi interjúk a Hatástanulmány kvalitatív kutatási komponensének kiegészítő, exploratív
elemét képezik. Céljuk annak feltárása, hogy a fogorvosi alapellátás milyen módon kapcsolódhat
a krónikus betegségek megelőzéséhez, korai felismeréséhez és a jövőbeli integrált alapellátási
modellekhez. A fogorvosi interjúk sajátos helyet foglalnak el a kutatási designban. Míg a
háziorvosi interjúk és kérdőívek közvetlenül a KBMP implementációját és működését vizsgálják,
a fogorvosi interjúk elsődlegesen azt térképezik fel, hogy a fogászati alapellátás milyen
fejlesztési potenciállal rendelkezik a prevenció, a népegészségügy, valamint az
interdiszciplináris együttműködés területén.
A fogorvosi kompetencia elhelyezése jelen KBMP tárgyú Hatástanulmányban abból az
alapfeltevésből indul ki, hogy a fogorvosi alapellátás a jelenlegi magyar rendszerben
jelentős, részben kiaknázatlan népegészségügyi kapacitással rendelkezik. A szájüregi
egészség és számos krónikus betegség – különösen a diabetes mellitus, cardiovascularis
betegségek, COPD és obesitas – közötti kapcsolat a nemzetközi szakirodalomban egyre erősebben
igazolt, ugyanakkor e kapcsolódások a mindennapi alapellátási működésben jelenleg csak
korlátozottan strukturáltak.
A végleges interjúprotokoll (lásd M2.3. melléklet) három fő tematikus blokk köré
szerveződik.
Az első blokk a jelenlegi helyzet és működési kihívások feltárására irányul. Ennek keretében
vizsgálat tárgyát képezi a fogorvosi praxisok jelenlegi működési állapota, különösen az
eszközellátottság, a betegforgalom, a prevenciós tevékenységek aránya, a dentálhigiénés
kapacitások megléte, valamint a stomato-onkológiai szűrés, rizikófelmérés, tanácsadás és
utánkövetés gyakorlata. Kiemelt kérdésként jelenik meg, hogy milyen akadályok nehezítik a
népegészségügyi szerepkörök erősítését, különösen a szervezett prevenció, a krónikus
betegségekhez kapcsolódó szűrések és a hosszabb távú betegkövetés területén.
A második blokk a fejlesztési irányok és rendszerinnovációk feltárására fókuszál. E körben az
interjúk vizsgálják a rövid és hosszú távú fejlesztési lehetőségeket, ideértve az
eszközfejlesztéseket, képzési szükségleteket, finanszírozási ösztönzőket és a praxisközösségi
működés lehetséges új modelljeit. Külön hangsúlyt kap a fogorvosi alapellátás és a háziorvosi
rendszer közötti együttműködés fejlesztési lehetősége, valamint annak feltérképezése, hogy
milyen adatokat lehetne strukturáltan megosztani a két ellátási szint között.
237
Ebben a blokkban kiemelt exploratív témaként jelenik meg a digitalizáció, különösen:
az EESZT használata,
az interoperabilitási hiányosságok,
a közös adatplatformok lehetősége,
a teledentistry jövőbeli szerepe,
valamint a mesterséges intelligencia támogatott diagnosztikai eszközök lehetséges
integrációja.
A harmadik blokk a prevenció és népegészségügyi szerep újradefiniálására irányul. Ez a rész
vizsgálja, hogy a fogászat hogyan válhat aktívabb szereplővé a krónikus betegségekhez
kapcsolódó kockázatfelmérésben, korai felismerésben és interdiszciplináris betegutakban.
Különösen fontos kérdés annak feltárása, hogy a fogorvosi alapellátás milyen módon
kapcsolódhat a jövőbeli krónikus betegségmenedzsment modellekhez, ideértve a kölcsönös
beutalási mechanizmusokat, a góckutatási logikát, valamint az integrált betegutak kialakítását.
A fogorvosi interjúk eredményei elsődlegesen nem a KBMP közvetlen hatásainak mérését
szolgálják, hanem a Hatástanulmány stratégiai javaslati és jövőképi fejezeteit támogatják.
Különösen fontos szerepük lehet a praxisközösségi modellek továbbfejlesztésére, a
fogorvosi prevenció strukturálására, valamint a lakóhelyközeli integrált alapellátási
modellek hosszú távú tervezésére vonatkozó ajánlások megalapozásában.
Összesen 5 praxissal készült fogorvosi interjú, melyek a Hatástanulmányban nem klasszikus
implementációs vagy outcome-adatforrásként, hanem rendszerfejlesztési és innovációs
perspektívát biztosító kvalitatív adatforrásként jelennek meg.
M3.2.4. Finanszírozói (NEAK) interjú
A finanszírozói (NEAK) szakértői interjú a Hatástanulmány kvalitatív adatgyűjtési
komponensének kiemelt eleme, amely a krónikus betegségmenedzsment program (KBMP)
finanszírozási logikájának, adatstruktúrájának, ellenőrizhetőségének és rendszerszintű
értelmezhetőségének feltárását szolgálja.
A NEAK-interjú sajátos szerepet tölt be a kutatási designban: míg a háziorvosi kérdőívek és
interjúk elsődlegesen a szolgáltatói implementációs tapasztalatokat vizsgálják, addig a
finanszírozói interjú a program működésének makroszintű, finanszírozási és
rendszerirányítási perspektíváját jeleníti meg.
Az interjú célja nem audit vagy ellenőrzési hiányosságok feltárása, hanem annak megértése,
hogy a finanszírozási rendszer oldaláról hogyan értelmezhető a KBMP mint strukturált
gondozási modell, milyen adatminőségi korlátokkal működik, és milyen korai
rendszerszintű következtetések vonhatók le.
A végleges interjúprotokoll (lásd M2.4. mellékletben) tíz fő tematikus egység köré
szerveződik.
Az első blokk a programindítás és a rendszerlogika rekonstrukciójára irányul. Ennek célja annak
feltárása, hogy a finanszírozó nézőpontjából a KBMP elsődlegesen finanszírozási reformként,
ellátásszervezési reformként vagy adatstrukturálási innovációként értelmezhető-e.
238
A második blokk az egységköltség-alapú (SCO) finanszírozási logikát vizsgálja. Külön fókuszt
kap annak értelmezése, hogy mi tekinthető tényleges teljesítésnek, milyen torzulási pontok
azonosíthatók, és mennyiben ösztönzi a jelenlegi finanszírozás a valós gondozási minőséget,
illetve mennyiben az adminisztratív megfelelést.
A harmadik blokk az adatminőségi és elszámolási kérdésekre koncentrál. Ennek keretében
feltárásra kerülnek a leggyakoribb hibák, az ellenőrizhetőség kritériumai, a kritikus adatmezők
és a praxisok közötti jelentési heterogenitás.
A negyedik blokk a B300 jelentési rendszer és a KBMP-specifikus adatkódok (például HYPA, DIA
stb.) strukturális alkalmasságát vizsgálja. Ennek központi kérdése, hogy a jelenlegi adatszerkezet
mennyiben tükrözi a gondozási folyamatok valóságát, és mennyiben tekinthető pusztán
adminisztratív lenyomatnak.
Az ötödik blokk a gondozási terv mint mérési egység konceptuális és operatív értelmezését
vizsgálja. Itt különösen fontos annak tisztázása, hogy a „teljes” gondozási terv mit jelent
finanszírozási és szakmai szempontból, valamint mennyiben auditálható.
A hatodik blokk a rövid távon érzékelhető rendszerszintű hatások korai jeleit térképezi fel.
Tekintettel arra, hogy klasszikus outcome-adatok korlátozottan állnak rendelkezésre, a hangsúly
itt elsősorban proxy-indikátorokon (például beutalások, SBO-események, hospitalizációk,
gyógyszerhasználati mintázatok) és azok értelmezésén van.
A hetedik blokk a betegutak szervezettségét és az alap- és szakellátás közötti integráció
változásait vizsgálja, különös tekintettel a beutalási és visszacsatolási folyamatokra.
A nyolcadik blokk a team-alapú működés és a feladatdelegáció változásaira fókuszál, különös
tekintettel az ápolói szerepkörök bővülésére.
A kilencedik blokk a torzítási és kockázati tényezők feltárását szolgálja, beleértve a rövid
megfigyelési időablakból, adatminőségi korlátokból és viselkedési adaptációkból eredő
torzításokat.
A záró blokk a program jövőbeli fejlesztési irányait vizsgálja, különös tekintettel a finanszírozási
finomhangolásra, az adatstruktúra fejlesztésére és az országos skálázhatóság feltételeire.
A NEAK-interjú különösen fontos szerepet tölt be a Hatástanulmány triangulációs logikájában,
mivel lehetővé teszi a háziorvosi tapasztalatok, a kérdőíves eredmények és a korlátozott
adminisztratív adatok rendszerszintű értelmezését. A finanszírozói nézőpont ezáltal nem önálló
bizonyítéki forrásként, hanem interpretatív validációs rétegként jelenik meg a vegyes
módszertani értékelési modellben. A NEAK (anonim) interjúra egy alkalommal, előre egyeztetett
időpontban, 4 fő NEAK egységvezető együttes jelenlétében került sor.
M3.3. Adatgyűjtés módja
Jelen Hatástanulmány készítése során az adatgyűjtés három egymást kiegészítő pillérre épül:
kvalitatív adatgyűjtés (interjúk), kvantitatív primer adatgyűjtés (kérdőív), illetve szekunder
adatforrások (adminisztratív adatok), amelyek integrált elemzése biztosítja a I/7. fejezet
hipotéziseinek megbízható és többdimenziós vizsgálatát.
239
M3.3.1. Interjúk
A kvalitatív adatgyűjtés félig strukturált interjúk formájában valósul meg, amelyek lehetővé
teszik a KBMP működésének mélyebb, kontextusérzékeny feltárását. A félig strukturált interjúk
módszertani előnye, hogy egyensúlyt teremtenek a standardizáltság (összehasonlíthatóság) és a
rugalmasság (új jelenségek feltárása) között (Kvale & Brinkmann, 2009; Green & Thorogood,
2018).
1.1. Interjúk formája és lebonyolítása
Az interjúk félig strukturált kérdésvázlat mentén zajlanak, rugalmas kérdéssorrenddel, a
válaszadó gondolatmenetéhez igazodva, jellemzően 60-110 perces időtartamban, amely
elegendő a mélyebb témák feltárására, ugyanakkor nem jelent aránytalan terhelést a résztvevők
számára. Online (videóhívás) vagy telefonon kerülnek lebonyolításra.
Ez a megközelítés megfelel a kvalitatív egészségügyi kutatások bevett gyakorlatának, ahol a
mélységi interjúk időtartama jellemzően 30–90 perc között alakul (Guest et al., 2013).
1.2. Adatrögzítés és dokumentáció
Az interjúk során hangrögzítés történik a résztvevő előzetes, tájékozott hozzájárulása esetén,
amennyiben hangfelvétel nem készíthető, részletes jegyzetelés történik, minden esetben készül
strukturált interjújegyzőkönyv, amely tartalmazza a fő tematikus pontokat, a kulcsmondatokat,
valamint a kutató által azonosított releváns mintázatokat.
A hangrögzítés alkalmazása növeli az adatfeldolgozás pontosságát és megbízhatóságát, és
lehetővé teszi a részletes szöveges elemzést (Halcomb & Davidson, 2006).
1.3. Etikai és adatvédelmi szempontok
Az interjúk lebonyolítása során biztosítani kell az önkéntes részvételt, az anonimitást és a
bizalmas adatkezelést, a GDPR-nak megfelelő adatkezelést, valamint a résztvevők tájékoztatását
a kutatás céljáról és felhasználásáról.
M3.3.2. Kérdőív
A kvantitatív adatgyűjtés online kérdőíves felmérés formájában történik, amely a KBMP-ban részt
vevő praxisok széles körét célozza.
Adatfelvétel módja
A kérdőív online platformon, a NEAK közreműködésével keresztül kerül kiküldésre, elektronikus
kitöltéssel, anonim módon, az egyéni válaszadók azonosíthatóságának kizárásával (kivéve, ha
félig strukturált interjút kér a kitöltő, amikor annak megszervezéséig rögzítik, majd törlik az email
elérhetőségét.)
Az online kérdőíves adatgyűjtés költséghatékony és széles körben alkalmazott módszer az
egészségügyi szolgáltatáskutatásban (Evans & Mathur, 2018).
Kérdéstípusok és mérési eszközök
A kérdőív alapvetően:
Likert-skálás kérdéseket tartalmaz (pl. 1–5 skála),
zárt kérdéseket (kategóriaválasztás),
valamint korlátozott számú nyitott kérdést.
240
A Likert-skálák alkalmazása lehetővé teszi az attitűdök, percepciók és tapasztalatok standardizált
mérését, és széles körben elfogadott módszer a társadalomtudományi és egészségügyi
kutatásokban (Likert, 1932; DeVellis, 2017).
Anonimitás és adatminőség
Az anonim kitöltés csökkenti a válaszadói torzítást (pl. megfelelési kényszer), növeli az őszinte
válaszadás valószínűségét, különösen fontos érzékeny témák esetében (pl. finanszírozás,
adminisztratív terhelés). Ugyanakkor az anonim adatgyűjtés korlátja, hogy nem teszi lehetővé az
egyéni szintű longitudinális követést, ezért az elemzés elsősorban aggregált szinten történik.
M3.3.3. Trianguláció
A kutatás egyik legfontosabb módszertani eleme a trianguláció, amely során a különböző
adatforrásokból származó eredmények összevetésre és integrált értelmezésre kerülnek. A
trianguláció fogalma a társadalomtudományi kutatásban több adatforrás, módszer vagy elméleti
perspektíva együttes alkalmazását jelenti az eredmények megbízhatóságának növelése
érdekében (Denzin, 1978).
A trianguláció típusai a jelen kutatásban
A Hatástanulmányban többféle trianguláció valósul meg:
1. Módszertani trianguláció
kvalitatív (interjúk)
kvantitatív (kérdőív)
2. Adatforrás-alapú trianguláció
primer adatok (interjúk, kérdőív)
szekunder adatok (B300, OKFŐ)
3. Szereplői trianguláció
háziorvosok
fogorvosok
finanszírozó (NEAK)
A trianguláció célja
A trianguláció alkalmazásának fő céljai az eredmények validálása több forrásból, a torzítások
csökkentése, a komplex jelenségek többdimenziós értelmezése, valamint az eltérő nézőpontok
integrálása. Ez különösen fontos a KBMP esetében, ahol a formális (adminisztratív) adatok és a
tényleges működés között eltérés lehet.
Trianguláció és hipotézisvizsgálat
A trianguláció közvetlenül kapcsolódik a hipotézisek teszteléséhez.
Példa:
H8 (adminisztratív terhelés):
o interjú: „nőtt az adminisztráció”
o kérdőív: magas átlagérték
o B300: eseményszám növekedése
→ konzisztens eredmény = erős validáció
241
Módszertani jelentőség
A trianguláció alkalmazása biztosítja, hogy a hatástanulmány ne egyetlen adatforrásra épüljön,
képes legyen a komplex rendszerszintű hatások feltárására, valamint megfeleljen a nemzetközi
értékelési standardoknak (OECD, WHO, MRC).
M3.4. Kapcsolódás a Hatástanulmány hipotéziseihez
M3.4.1. Háziorvosi interjúk
A háziorvosi interjúk és a kérdőíves felmérés együttesen elsősorban a következő hipotézisek
vizsgálatához járulnak hozzá:
H1 – implementációs teljesülés: gyakorlati megvalósíthatóság, teljes körű gondozási
terv értelmezése, dokumentált és valós működés viszonya;
H2 – protokollalapú működés erősödése: guideline-alapú gondozás, szűrés, kontroll,
prevenció, monitorozás;
H3 – team-alapú ellátás erősödése: feladatdelegáció, szakdolgozói és egyéb szakemberi
bevonás, praxisközösségi együttműködés;
H4 – mérhetőség és auditálhatóság: adatrögzítés, megfelelés, adminisztratív és valós
működés viszonya;
H5 – betegutak szervezettsége: beutalási gyakorlat, visszacsatolás, kontroll;
H6 – heterogén hatások: különbségek praxisméret, településtípus, programtípus és
terheltség szerint;
H7 – hozzáférés és egyenlőtlenségek: elérés, bevonás, területi különbségek;
H8 – adminisztratív és erőforrás-terhelés: többletidő, adminisztráció, munkaszervezés;
H9 – ellátórendszeri igénybevétel: szakellátás és kórházi igény változásának
percepciója;
H11 – finanszírozási fenntarthatóság: ösztönzők és ráfordítások arányossága;
H12 – skálázhatóság: országos bevezethetőség, kapacitás- és infrastruktúraigény.
Ebben a konstrukcióban a primer adatgyűjtés nem csupán „kiegészítő elem”, hanem a hipotézisek
jelentős részének nélkülözhetetlen vizsgálati eszköze.
M3.4.2. Finanszírozói (NEAK) interjú
A NEAK interjú különösen az alábbi hipotézisek esetében nélkülözhetetlen:
H1: a teljesítés fogalmának tisztázása
H2: a folyamatindikátorok valós jelentésének értelmezése
H4: adatminőség és auditálhatóság validálása
H5 és H9: proxy indikátorok értelmezése
H11 és H12: finanszírozási és rendszerfejlesztési perspektíva
M3.4.3. Fogorvosi interjúk
A fogorvosi interjúk sajátos értéke abban áll, hogy a KBMP értékelését egy eddig nem integrált
alapellátási nézőponttal egészítik ki.
242
A fő hozzájárulások:
H2 és H10: a prevenció és klinikai kimenetek közötti kapcsolat értelmezése
H3 és H5: az alapellátási integráció és betegutak valós működésének feltárása
H4: adatmegosztási és mérhetőségi korlátok azonosítása
H7: hozzáférési és egyenlőtlenségi mintázatok feltárása
H11–H12: finanszírozási és szervezeti fejlesztési lehetőségek azonosítása
M3.5. Elemzési módszerek
A Hatástanulmány elemzési rendszere a főszövegben meghatározott háromszintű értékelési
modellre épül, amely az implementációs megfelelés, a működési adaptációk és a rendszerszintű
hatások egymásra épülő vizsgálatát teszi lehetővé.
Az elemzés célja nem kizárólag az egyes adatok leíró bemutatása, hanem annak értelmezése is,
hogy a KBMP milyen mértékben valósult meg, hogyan alakította át az alapellátási működést, és
milyen hosszabb távú rendszerszintű következmények valószínűsíthetők. Az elemzés során a
különböző adatforrások eltérő funkciót töltenek be. Az adminisztratív teljesítési adatok
elsősorban a program implementációs szintjének értékelését szolgálják; a háziorvosi kérdőív a
működési adaptációk szélesebb körű kvantifikálását teszi lehetővé; míg az interjúk a mögöttes
mechanizmusok, akadályok és adaptációs mintázatok feltárását támogatják.
Az elemzés logikája ezért nem módszertani típusok szerint (kvalitatív–kvantitatív), hanem
értékelési szintek szerint szerveződik.
M3.5.1. Implementációs szintű elemzés (output)
Az első elemzési szint a program tényleges megvalósulásának vizsgálatára irányul. Ennek
központi kérdése, hogy a krónikus betegségmenedzsment programban előírt gondozási tervek
milyen arányban és milyen szerkezeti mintázatok mentén teljesültek.
Ebben a szakaszban az elemzés alapját elsősorban a B300 jelentési rendszerből származó
teljesítési adatok, az OKFŐ által biztosított összesített teljesülési adatok, valamint a programhoz
esetlegesen kapcsolódó operatív visszaigazoló listák képezik.
Az elemzés ezen a szinten alapvetően leíró jellegű. Célja a programvolumen, a teljesítési
arányok, a betegségtípusok közötti eltérések, valamint a komponensszintű megvalósulási
mintázatok feltárása.
A komponensszintű teljesülések ezen a szinten kizárólag volumetrikus és strukturális leíró
szinten kerülnek értelmezésre, oksági vagy klinikai hatásértelmezés nélkül.
Ez a szint elsődlegesen a H1 és H4 hipotézisek értékelését támogatja.
M3.5.2. Működési adaptációk elemzése (outcome)
A második elemzési szint azt vizsgálja, hogy a program milyen változásokat idézett elő a praxisok
mindennapi működésében. Ezen a szinten az elemzés középpontjában nem pusztán a
teljesítések mennyisége áll, hanem az, hogy a KBMP milyen mértékben járult hozzá a
strukturáltabb gondozási működéshez, a protokollalapú szemlélet erősödéséhez, a team-
alapú feladatmegosztáshoz, valamint a preventív és kontrolltevékenységek
rendszeresebbé válásához.
243
A működési adaptációk elemzésének fő adatforrása a háziorvosi kérdőív és a háziorvosi interjúk.
A kérdőíves adatok lehetővé teszik a működési változások kvantitatív leírását, különösen a
következő dimenziók mentén:
használhatóság,
idő- és erőforrásigény,
szakmai elfogadottság,
adminisztratív terhelés,
skálázhatósági percepciók.
Az interjúk ezt egészítik ki mélyebb mechanizmusfeltáró elemzéssel, amely lehetővé teszi az
implementációs akadályok, helyi adaptációk és szervezeti különbségek azonosítását.
Az elemzés ebben a szakaszban tematikus kódolásra, kategóriaelemzésre és mintázat-
azonosításra épül.
Ez a szint elsősorban a H2, H3, H5, H6 és H8 hipotézisek értékelését támogatja.
M3.5.3. Rendszerszintű plausibility-elemzés (impact)
A harmadik elemzési szint a KBMP tágabb rendszerszintű jelentőségét és jövőbeli
hatáspotenciálját vizsgálja. Ezen a szinten a vizsgálat nem klasszikus outcome- vagy impact-
mérésként értelmezhető, mivel a rendelkezésre álló időtáv és adatmélység korlátozott.
Ennek megfelelően az elemzés itt elsősorban plausibility-alapú értelmezésre épül.
A cél annak feltárása, hogy az implementációs és működési eredmények alapján milyen
rendszerszintű hatások valószínűsíthetők.
Az elemzés ebben a szakaszban különösen a következő kérdésekre fókuszál:
az alapellátás stratégiai szerepének erősödése,
a betegutak strukturálódása,
a jövőbeli szakellátási teher racionalizálásának lehetősége,
a finanszírozási fenntarthatóság,
a skálázhatósági feltételek megléte.
Ebben a szintben kiemelt szerepet kap a NEAK interjú, a fogorvosi interjúk rendszerfejlesztési
perspektívája, valamint a háziorvosi interjúk során feltárt jövőbeli fejlesztési igények.
Az elemzés itt korai jelzésekre, proxy indikátorokra, rendszerlogikai következtetésekre és
adaptációs mintázatokra épül.
Ez a szint elsődlegesen a H7, H9, H10, H11 és H12 hipotézisek értékelését támogatja.
M3.5.4. Integrált interpretáció és trianguláció
A Hatástanulmány végső elemzési fázisában az egyes szinteken keletkezett eredmények integrált
értelmezése történik meg. A trianguláció célja annak vizsgálata, hogy az eltérő
adatforrásokból származó eredmények megerősítik-e, árnyalják-e vagy adott esetben
ellentmondásba kerülnek egymással. Ez különösen fontos a komplex intervenciók
értékelésében, ahol az adminisztratív teljesítési adatok önmagukban nem elegendőek a működési
és rendszerszintű hatások értelmezéséhez.
244
Az integrált elemzés során az értelmezési hierarchia kötött:
pozitív rendszerszintű értékelés csak akkor adható, ha az implementációs szint megfelelő;
működési adaptáció csak akkor tekinthető érvényesnek, ha a program ténylegesen
megvalósult;
rendszerszintű következtetés csak akkor vonható le, ha az alacsonyabb szinteken
koherens eredmények állnak rendelkezésre.
Ez a hierarchikus logika biztosítja a Hatástanulmány belső módszertani konzisztenciáját.
M3.6. Adatvezérelt értékelési és adatelérhetőségi mátrix
A mátrix a program során elméletileg keletkező adatköröket, azok tipikus adatgazdáit, valamint
a Hatástanulmányban ténylegesen felhasznált adatok körét választja szét. Az „elméletileg
rendelkezésre áll” megjelölés nem jelent automatikus hozzáférési jogosultságot: a konkrét
adatkezeléshez minden esetben cél, jogalap, jogosultság, adatminimalizálás és megfelelő
technikai-szervezési garanciák szükségesek.
M3.6.1. Adatgazdák és elméleti adatáramlás
Szereplő / rendszer
Elméletileg kezelt vagy
elérhető adatkör
Tipikus cél és korlát
Kapcsolódás a jelen
értékeléshez
Háziorvosi praxis és medikai
Törzsadatok, diagnózisok,
Közvetlen betegellátás és
Kérdőív és interjú; részletes
rendszer
vizitek, mérések,
dokumentáció; helyi
praxis-/betegszintű export nem
laboreredmények,
adatminőség és
képezte az átadott elemzési
gyógyszerrendelés, beutalás,
rendszerspecifikus
állomány részét.
gondozási feladatok, KBMP-
mezőhasználat.
kódok.
NEAK finanszírozási rendszerei B300/B312 betegforgalmi és
Finanszírozás, ellenőrzés,
Finanszírozói interjú és
tételes teljesítményjelentés,
statisztika; a klinikai tartalom a
aggregált teljesítménymutatók;
finanszírozási kódok,
jelentési mezőkre korlátozódik. nem teljes finanszírozási
szolgáltató- és
mikroadat.
praxisazonosítók, elszámolási
adatok.
EESZT és annak működtetése
Jogszabály szerinti
Ellátási információmegosztás;
Nem képezte a Hatástanulmány
eseménykatalógus,
modulonként eltérő
közvetlen elemzési
egészségügyi dokumentumok,
adattartalom és hozzáférési
adatforrását; elméleti betegút-
eRecept, eBeutaló, eProfil és
szabály.
rekonstrukciós forrás.
kapcsolódó naplóadatok.
OKFŐ ágazati /
Programmonitoring-adatok,
Ágazati tervezés, monitoring,
A rendelkezésre bocsátott
programirányítási szerepkör
aggregált indikátorok; a
minőségbiztosítás; a konkrét
országos aggregált KBMP-
finanszírozói interjú szerint
mezők és felhasználási
adatok elsődleges kvantitatív
rendszeres, közvetlen
jogosultság célonként
forrásként szolgáltak.
személyazonosításra nem
vizsgálandó.
alkalmas ágazati adatátadás is.
Medikai rendszer
A szoftverben rögzített
Működtetés, hibakezelés,
Közvetlen adatforrásként nem
fejlesztője/üzemeltetője
mezőstruktúra, interfész- és
interoperabilitás; nem azonos
szerepelt; az adatminőség és
technikai naplóadatok; a
automatikusan az adatgazdai
egységes kódolás
tartalmi hozzáférés
vagy kutatási jogosultsággal.
kulcsszereplője.
szerződéses és adatvédelmi
keretfüggő.
Hatástanulmány készítői
Aggregált
Implementációs és
A jelen tanulmány tényleges
programteljesítmények,
rendszerszintű értékelés;
bizonyítéki bázisa.
teljesítési sávok, kérdőíves és
egyéni betegút és oksági
interjúadatok, dokumentumok.
klinikai hatás korlátozottan
vizsgálható.
M3.6.2. Az elméleti és a jelenleg vizsgálható indikátorkészlet
Hipotézis
Elméletileg vizsgálható
A jelen Hatástanulmányban Következő ciklus
indikátorok
vizsgálható
adatigénye
H1 – elérés/bevonás
Jogosult nevező, bevont és
Országos és területi
Stabil beteg- és
befejezett betegek,
volumenek, teljesítési sávok,
praxisazonosító, jogosulti
lemorzsolódás, praxis-
kvalitatív akadályok.
nevező, státuszdátumok.
/betegjellemzők.
245
H2 – ellátási intenzitás
Vizitek, elvégzett intervenciók,
Kódolt programteljesítmény és
Betegszintű időbélyeges
prevenció, receptek
teljesítési arányok.
eseménysor.
beteg/gyakoriság szerint.
H3 – team/delegáció
Szakdolgozói beavatkozások,
Kérdőív és interjú alapú
Szerepkörrel ellátott esemény-
munkaidő, HR-kapacitás,
munkamegosztás.
és munkaidőadat.
feladatátadás.
H4 – adatminőség
Hiány, inkonzisztencia,
Aggregált
Verziózott adatszótár, hibakód,
B300/forrásdokumentum-
konzisztenciavizsgálat és
mintavételes klinikai audit.
egyezés, audit.
kvalitatív tapasztalat.
H5 – betegút
Beutalás, ellátásig eltelt idő,
Interjú- és kérdőíves
Események jogszerű
lezárt betegút.
tapasztalatok.
pszeudonimizált
összekapcsolása.
H6–H7 –
Praxis- és térségi variancia,
Vármegyei és alprogram
Praxisazonosító és
heterogenitás/méltányosság
jogosulti nevező, depriváció,
szerinti aggregált mintázatok.
területi/szociális
kor/nem.
kapcsolóváltozók.
H8 – terhelés
Aktivitás, adminisztráció,
Önbevallásos kérdőív, interjú.
Időráfordítás és automatizált
munkaidő és kapacitás.
folyamatnapló.
H9 – ellátásigény
Szakellátás, kórház, sürgősség,
Kvalitatív plausibility-
Időben összekapcsolható járó-
ACSC-események.
értékelés.
/fekvőbeteg-események.
H10 – klinikai eredmény
HbA1c, vérnyomás, COPD-
Folyamatindikátorok és
Kiinduló/követő klinikai
exacerbáció, rizikópontszám
kvalitatív előjelek.
értékek, definíciók és
változása.
időablakok.
H11–H12 –
Programköltség, elkerült
Implementációs költség- és
Egységköltség, teljes ellátási
költség/skálázhatóság
felhasználás, HR-igény,
fenntarthatósági értelmezés.
felhasználás, kontroll-
praxisvariancia.
/referenciaidőszak.
Értelmezés: a jelenlegi adatbázis az implementáció, a lefedettség és a területi mintázatok
értékeléséhez elegendő bizonyítékot ad. A betegszintű klinikai hatás, a teljes betegút és a
költséghatékonyság vizsgálata további, előre specifikált adatkapcsolást igényel. E különbség nem
a pilot eredménytelenségét, hanem az országos adatvezérelt monitoring következő fejlesztési
szintjét jelöli ki.
M4. Részletes táblázatok, ábrák és grafikonok
M4.1. Táblázatok
M 4.1.1. KBMP_COPD_20250101_20260531
M4.1.2. KBMP_CV_20250101_20260531
M4.1.3. KBMP_Dia_20250101_20260531
M4.1.4. KBMP_Hyper_20250101_20260531
M4.1.5. KBMP_COPD_20250101_20260430
M4.1.6. KBMP_CV_20250101_20260430
M4.1.7. KBMP_Dia_20250101_20260430
M4.1.8. KBMP_Hyper_20250101_20260430
M4.1.9. KBMP_COPD_20250101_20251231
M4.1.10. KBMP_CV_20250101_20251231
M4.1.11. KBMP_Dia_20250101_20251231
M4.1.12. KBMP_Hyper_20250101_20251231
246

M4.2. Ábrák, grafikonok
1. Ábra: A születéskor várható élettartam alakulása az Európai Unió országaiban, 2024
Forrás: OECD/European Observatory on Health Systems and Policies: Hungary: Country Health
Profile 2025, szerkesztett
2. Ábra: A 65 éves korban várható élettartam, az egészségben eltöltött életévek száma,
valamint a krónikus betegségek és funkcionális korlátozottság előfordulása
Magyarországon és az Európai Unióban
Forrás: OECD/European Observatory on Health Systems and Policies: Hungary: Country Health
Profile 2025, szerkesztett
247

3. Ábra: A vezető halálokok megoszlása Magyarországon, 2023
Forrás: OECD/European Observatory on Health Systems and Policies: Hungary: Country Health
Profile 2025
4. Ábra: A megelőzhető és kezelhető halálozás összehasonlítása Magyarországon és az
Európai Unióban, 2022
Forrás: OECD/European Observatory on Health Systems and Policies: Hungary: Country Health
Profile 2025
248
5. Ábra: A kielégítetlen egészségügyi szükségletekről beszámolók aránya Magyarországon
és az Európai Unióban, 2024
Forrás: OECD/European Observatory on Health Systems and Policies: Hungary: Country Health
Profile 2025, szerkesztett
6. Ábra: Az egy főre jutó egészségügyi kiadások és azok finanszírozási szerkezete
Magyarországon és az Európai Unióban, 2023
Forrás: OECD/European Observatory on Health Systems and Policies: Hungary: Country Health
Profile 2025, szerkesztett
249

7. Ábra: Az egy főre jutó egészségügyi kiadások nemzetközi összehasonlítása Európában,
2023
Forrás: OECD/European Observatory on Health Systems and Policies: Hungary: Country Health
Profile 2025
8. Ábra: A gyakorló orvosok és ápolók száma Magyarországon és az Európai Unió
országaiban, 2023
Megjegyzés: Az uniós átlag nem súlyozott. Az ápolókra vonatkozó adatok az ápolók valamennyi
kategóriáját tartalmazzák. Portugáliában és Görögországban az adatok a praktizálásra engedélyt
kapó valamennyi orvosra vonatkoznak, ami a gyakorló orvosok számának felülbecslését
eredményezheti. Görögország esetében az ápolók számára vonatkozó adatok alulbecsültek
lehetnek,
mivel
csak
a
kórházi
dolgozókat
tartalmazzák.
Forrás: OECD/European Observatory on Health Systems and Policies: Hungary: Country Health
Profile 2025, szerkesztett
250

9. Ábra: Megyei betegszám 2024 (fogorvosi OKFŐ táblázat alapján)
10. Ábra: Megyei betegszám 2025 (fogorvosi OKFŐ táblázat alapján)
251

11. Ábra:2024 betegszám Budapest&Pest megye vs többi megye (fogorvosi OKFŐ
táblázat alapján)
12. Ábra:2025 betegszám Budapest&Pest megye vs többi megye (fogorvosi OKFŐ
táblázat alapján)
252

13. Ábra: Betegszám változás 2024-2025 (fogorvosi OKFŐ táblázat alapján)
14. Ábra: Top 20 praxis betegszám alapján 2024 (fogorvosi OKFŐ táblázat alapján)
253

15. Ábra: Top 20 praxis betegszám alapján 2025 (fogorvosi OKFŐ táblázat alapján)
16. Ábra: Korrelációs mátrix (fogorvosi OKFŐ táblázat alapján)
254

17. Ábra: Rendelési idő és betegforgalom kapcsolata 2024 (fogorvosi OKFŐ táblázat
alapján)
18. Ábra: Rendelési idő és betegforgalom kapcsolata 2025 (fogorvosi OKFŐ táblázat
alapján)
19. Ábra: Lakosságarányos betegszám megyénként 2024 (fogorvosi OKFŐ táblázat alapján)
255
20. Ábra: Lakosságarányos betegszám megyénként 2025 (fogorvosi OKFŐ táblázat alapján)
256

21. Ábra: Betegszám eloszlása megyénként 2024 (fogorvosi OKFŐ táblázat alapján)
22. Ábra: Betegszám eloszlása megyénként 2025 (fogorvosi OKFŐ táblázat alapján)
23. Ábra: Magyarország működő háziorvosi praxisainak megoszlása vármegyénként
(2026)
257
23a. Ábra: A KBMP-benr észt vevő praxisok száma és területi megoszlása járásonként
(2026)
258

24. Ábra: A praxisok típusa (2026)
25. Ábra: Betöltetlen praxisok száma vármegyénként (2026)
259

26. Ábra: Betöltetlen praxisokhoz tartozó lakosságszám vármegyénként (2026)
27. Ábra: Betöltetlen háziorvosi praxisok megoszlása (2026)
260

28. Ábra: Betöltetlen háziorvosi praxisok megoszlása a kezdőév szerint (2026)
29. Ábra: Háziorvosi praxisok település-jogállás szerint (2026)
30. Ábra: Felnőtt-, gyermek- és vegyes praxisok település-jogállás szerint (2026)
261
31. Ábra: Betöltetlen praxisok település-jogállás szerint (2026)
262

32-33. Ábra: Működő és betöltetlen praxisok sűrűségtérképe (2026)
34. Ábra: 36. sz. melléklet a 43/1999. (III.3.) Korm. rendelethez
263

35. Ábra: 37. számú melléklet a 43/1999 (III.3.) Korm. rendelethez
36. Ábra: A Gondozási Terv teljesülési sávjainak változása
264

37. Ábra: A 100%-ban teljesített Gondozási Tervek programonként
38. Ábra: A 75%-os és a 100%-os teljesítési küszöb elérése
265

39. Ábra: A Gondozási Terv teljesítésének országos lépcsői
266
M5. A Programhoz kapcsolódó NEAK finanszírozási
háttérdokumentum és OKFŐ szakmai nyilatkozat
M5.1. NEAK finanszírozási háttérdokumentum
M5.2. OKFŐ szakmai nyilatkozat
M6. Kérdőív eredmények: Krónikus Betegségmenedzsment Program
értékelése háziorvosok körében
M7. KBMP adatvizualizáció
M7.1. COPD_ábrák0531
M7.2. COPD_ábrák0430
M7.3. COPD_ábrák1231
M7.4. CV_ábrák0531
M7.5.CV_ábrák0430
M7.6. CV_ábrák1231
M.7.7. DIA_ábrák0531
M7.8. DIA_ábrák0430
M7.9. DIA_ábrák1231
M7.10. HYPER_ábrák0531
M7.11. HYPER_ábrák0430
M7.12. HYPER_ábrák1231
267
M8. Szakirodalom, felhasznált irodalom
Abdullah, M., Alsalamah, G., Alanazi, M., Alissa, I., Bamagos, M., Alghamdi, J., AlQadhib, Z., Filfilan,
R., Altowairqi, M., Aljahdaly, S., & Alfarj, Z. (2023). Effect of continuity of care on chronic diseases.
Journal of Healthcare Sciences, 3(1), 53–57. https://doi.org/10.52533/JOHS.2023.30109
Abiega, O., Orosa, C., Tornero Patricio, S., Morera, P., Rodríguez, L., Papadakis, S., Petelos, E.,
Anastasaki, M.; Carriazo, A. M. (2025). Transferring primary health care practices across the EU:
Lessons from CIRCE-JA implementation plans. European Journal of Public Health,
35(Supplement_4). https://doi.org/10.1093/eurpub/ckaf161.1583
Akman, M., Ayhan Başer, D., Usanma Koban, B., Marti, T., Decat, P., Lefeuvre, Y., & Miller, R. (2022).
Organization of primary care. Primary Health Care Research & Development, 23, Article e49.
https://doi.org/10.1017/S1463423622000275
Alanazi, A. J., Abdulrahman, M. A., Alsaiyegh, B. M. H., Alabdullatif, W. I. A., Buhelal, R. H., Almutairi,
F. S., Alasmari, A., Alboti, W. A., Al Qahtani, M. M. Q., Aldossari, F. M. F., Alnemari, H. A.; Aljubran,
A. H. mohammed. (2024). Collaborative Chronic Disease Management in Primary and Emergency
Care: A Multidisciplinary Approach Integrating Health Administration, Pharmacy, Nursing,
General Practice, EMS, Psychology, and Laboratory Services. Journal of Ecohumanism, 3(8).
https://doi.org/10.62754/joe.v3i8.6789
Alberto, M.; Verbel, P. (2013). ENFERMEDADES CARDIOVASCULARES Y ATENCIÓN PRIMARIA EN
SALUD.
Cardiovascular
Diseases
And
Primary
Health.
https://revistas.unisucre.edu.co/index.php/revisalud/article/download/113/114
Alemanno, A., & Garde, A. (2013). The prevention of non-communicable diseases in the European
Union (HEC Paris Research Paper Series). Social Science Research Network.
https://ssrn.com/abstract=2311653
Alharthi, N. S. (2025). Impact of multidisciplinary care on patient outcomes: a systematic review.
https://doi.org/10.5281/zenodo.17097449
Alhumainy, N., Alnajrani, T. M., Al Thobaiti, A. A., Alharthi, A. A. A., Alkhalide, H. M., Alghamdi, J. D.
S., Alharthi, N. S., Alotaibi, A. A. G., Aldajani, H.; Al-Tarad, R. D. S. (2024). Enhancing Primary Care
Delivery: A Comprehensive Review of Collaboration among Multidisciplinary Teams. Journal of
Posthumanism. https://doi.org/10.63332/joph.v4i3.3786
Al-Kanfari, A. M. A., Al Mansour, S. A. S., Alyami, S. A. S., Alyami, T. R., Al Qannah, L. M. S., Alrabie,
H. M. S., Majrashi, T. M. A., Al zuri, S. M., Al shahrani, B. D., & Al Mahdi, A. M. A. (2024).
Comprehensive review of chronic disease management, innovations in care, and economic
impacts. Journal of Ecohumanism, 3(8), 5225–5234. https://doi.org/10.62754/joe.v3i8.5266
Al-Maskari, F. (2010, July 28). Lifestyle diseases: An economic burden on the health services. UN
Chronicle.
https://www.un.org/en/chronicle/article/lifestyle-diseases-economic-burden-
health-services
Almutiri, Y. F., Alotiby, A. M., Al-Dosari, S. S. M., Almalhan, F. F. H., Albogami, A. H., Hijraf, S. A.,
Aldawsari, A. A.; Qohman, M. H. (2025). The Impact of Nurse-Led Interventions on Patient
Outcomes in Chronic Disease Management: A Comprehensive Review. Journal of Posthumanism,
4(3), 2118–2125. https://doi.org/10.63332/joph.v4i3.3566
268
Alrawashdeh, Y. A. M. S.; Samara, B. (2026). Asthma Control in Primary Care: Inhaler Technique,
Adherence, Triggers, and Guideline Implementation. Scholars Journal of Applied Medical
Sciences. https://doi.org/10.36347/sjams.2026.v14i01.004
Alsagoor, H. M. S., Alsagoor, M. M. H., Al Fadhil, S. H. B., Almushraaf, A. S. H., Almansour, A. M. A.,
Alqawban, S. M. H., Al atiq, A. Q. H., Alghubari, F. M. M., Alyami, M. M. H.; Algahes, M. M. (2024).
Patient-Centered Care Models in Primary Healthcare: A Systematic Review of Implementation
and Outcomes. Journal of Ecohumanism. https://doi.org/10.62754/joe.v3i7.4667
Alshaiti, Z. A., Alburayh, Y. A., Bu-Khamseen, M. A., Al Jabr, Q., Khan, A. S.; Al Jamaan, F. N. (2025).
Effect of Team-Based Care on Chronic Disease Control: Hypertension and Diabetes. Cureus.
https://doi.org/10.7759/cureus.86971
Alvarenga Lapoente, W. (2024). A gestão em saúde e o atendimento aos portadores de doenças
crônicas. Zenodo. https://doi.org/10.5281/zenodo.14991639
Ansari, S.; Fatima, H. (2022). Medical Professionals’ Administrative Burdens- A Less Talked About
Issue. 1(2). https://doi.org/10.56570/jimgs.v1i2.37
Antunes, V.; Moreira, J. P. (2011). Approaches to developing integrated care in Europe: a
systematic literature review. Journal of Management; Marketing in Healthcare, 4(2), 129–135.
https://doi.org/10.1179/175330311X13016677137743
Araújo, W. M. R., Moreira, S. G. B. da S., da Silva, L. P., Fossa, Ângela M., Brito, D. L., dos Santos, J. M.,
João, B. do N. (2024). The Importance of Primary Care in Reducing Health Inequalities: A Focus
on Public Health. Revista De Gestão Social E Ambiental, 18(4), e04734.
https://doi.org/10.24857/rgsa.v18n4-073 https://doi.org/10.24857/rgsa.v18n4-073
Astbury, B. (2026). Theory-based evaluation of complex health interventions. 239–247.
https://doi.org/10.4324/9781003495642-30
Augustine, M. R., Nelson, K. M., Fihn, S. D., & Wong, E. S. (2019). Patient-reported access in the
Patient-Centered Medical Home and avoidable hospitalizations: An observational analysis of the
Veterans Health Administration. Journal of General Internal Medicine, 34(8), 1546–1553.
https://doi.org/10.1007/s11606-019-05060-0
Avery, G. H., Cook, D. G.; Talens, S. (2016). The Impact of a Telephone-Based Chronic Disease
Management Program on Medical Expenditures. Population Health Management, 19(3), 156–162.
https://doi.org/10.1089/POP.2015.0049
Awofala, T. B.; Godwin, O. S. (2024). Data driven strategies to combat chronic diseases globally.
GSC
Advanced
Research
and
Reviews,
21(3),
235–240.
https://doi.org/10.30574/gscarr.2024.21.3.0491
Bailie, J., Cunningham, F. C., Abimbola, S. O., Laycock, A., Bainbridge, R., Bailie, R., Conte, K., Passey,
M. E.; Peiris, D. S. P. (2022). Methodological pluralism for better evaluations of complex
interventions: lessons from evaluating an innovation platform in Australia. Health Research
Policy and Systems, 20(1). https://doi.org/10.1186/s12961-022-00814-5
Baker, R. (2023). Primary Health Care and Population Mortality (1st ed.). CRC Press.
https://doi.org/10.1201/9781003355380;
Baltic, D., Czypionka, T., Degelsegger-Márquez, A., Forgó, N., Gouya-Lechner, G., Herzog, A., Klimek,
P., Lumenta, D. B., Mraz, B., Ostermann, H., Scharinger, R., Strassnig, M.; Zeitlinger, M. (2024). A
national evaluation analysis and expert interview study of real-world data sources for research
269
and
healthcare
decision-making.
Dental
Science
Reports,
14(1),
9751.
https://doi.org/10.1038/s41598-024-59475-9
Banerjee, R., Roy, A., Das, P. P., Chatterjee, R., Kabiraj, D. D., Das, K. P., & Yadav, D. (2024). Chronic
Disease Management Redefined: From Episodic Care to Continuous Monitoring with Sensors.
https://doi.org/10.53555/kuey.v30i5.3288
Banke-Thomas, A., Madaj, B., Kumar, S., Ameh, C.; van den Broek, N. (2017). Assessing value-for-
money
in
maternal
and
newborn
health.
BMJ
Global
Health,
2(2).
https://doi.org/10.1136/BMJGH-2017-000310
Barkley, S., Allen, L. N., Brown, L., Calma, K., Malik, F., Omam, L. A., Dalil, S., & Kelley, E. (2022).
Health systems based on primary health care. In S. Siddiqi, A. Mataria, K. D. Rouleau, & M. Iqbal
(Eds.), Making health systems work in low and middle income countries: Textbook for public
health
practitioners
(pp.
20–33).
Cambridge
University
Press.
https://doi.org/10.1017/9781009211086.003
Barkley, S., Marten, R., Reynolds, T., Kelley, E., Dalil, S., Swaminathan, S., & Ghaffar, A. (2020).
Primary health care: Realizing the vision. Bulletin of the World Health Organization, 98(11), 727–
727A. https://doi.org/10.2471/BLT.20.279943
Barros, L. R. P., Machado, M. F. T. P., Canal, J. G.; Souza, B. S. C. de. (2025). Atenção primária à saúde,
continuidade do cuidado e os impactos no manejo de doenças crônicas: Uma revisão de literatura.
Fisioterapia Brasil, 26(5), 2689–2701. https://doi.org/10.62827/fb.v26i5.1105
Bates, S. M., Lin, J., Allen, L. N., Wright, M., & Kidd, M. (2025). Can multidisciplinary teams improve
the quality of primary care? A scoping review. EClinicalMedicine, 88, Article 103497.
https://doi.org/10.1016/j.eclinm.2025.103497
Bayerstadler, A., Benstetter, F., Heumann, C.; Winter, F. (2014). A predictive modeling approach
to increasing the economic effectiveness of disease management programs. Health Care
Management Science, 17(3), 284–301. https://doi.org/10.1007/S10729-013-9246-Y
Bazemore, A., Neale, A. V., Lupo, P.; Seehusen, D. A. (2018). Advancing the Science of
Implementation in Primary Health Care. Journal of the American Board of Family Medicine, 31(3),
307–311. https://doi.org/10.3122/JABFM.2018.03.180091
Beale, A. L., & Demaio, A. R. (2019). Non-communicable disease risk factors: A call for primary
care clinicians to act and to refer. Brief intervention, not silent abdication. British Journal of Sports
Medicine, 53(6), 322–323. https://doi.org/10.1136/bjsports-2017-098475
Bekele, B.B.; Alhaffar, B.A.; Wasnik, R.N.; Sándor, J. The Effect of the COVID-19 Pandemic on the
Social Inequalities of Health Care Use in Hungary: A Nationally Representative Cross-Sectional
Study.
Int.
J.
Environ.
Res.
Public
Health
2022,
19,
2258.
https://doi.org/10.3390/ijerph19042258
Bekele, B. B., Harsha, N., Kőrösi, L., Vincze, F., Czifra, Á., Ádány, R., & Sándor, J. (2021). Is
prescription nonredemption a source of poor health among the Roma? Cross-sectional analysis
of drug consumption data from the National Health Insurance Fund of Hungary. Frontiers in
Pharmacology, 12, Article 616092. https://doi.org/10.3389/fphar.2021.616092
Bell, H. J., Rees, D., Huxtable-Thomas, L., Rich, N.; Miller, E. (2023). Innovation Adoption Research
in
Healthcare:
Understanding
Context
and
Embracing
Complexity.
https://doi.org/10.34190/ecie.18.1.1865
270
Berlowitz, D. J., & Graco, M. (2010). The development of a streamlined, coordinated and
sustainable evaluation methodology for a diverse chronic disease management program.
Australian Health Review, 34(2), 148–151. https://doi.org/10.1071/AH08689
Berry, C. A., Nguyen, A. M., Cuthel, A. M., Cleland, C. M., Siman, N., Pham-Singer, H.; Shelley, D.
(2021). Measuring Implementation Strategy Fidelity in HealthyHearts NYC: A Complex
Intervention Using Practice Facilitation in Primary Care. American Journal of Medical Quality,
36(4), 270–276. https://doi.org/10.1177/1062860620959450
Bevan, G., Hood, C. What's Measured Is What Matters: Targets and Gaming in the English Public
Health Care System. Public Adm 84(3), 517–538 (2006). https://doi.org/10.1111/j.1467-
9299.2006.00600.x
Billot, L., Corcoran, K., McDonald, A., Powell-Davies, G., & Feyer, A.-M. (2016). Impact evaluation
of a system-wide chronic disease management program on health service utilisation: A
propensity-matched
cohort
study.
PLOS
Medicine,
13(6),
Article
e1002035.
https://doi.org/10.1371/journal.pmed.1002035
Biyanto, F. (2025). Tantangan dalam penghitungan biaya satuan layanan (unit cost) rumah sakit
di
Indonesia.
Juremi:
Jurnal
Riset
Ekonomi,
5(2),
587–602.
https://doi.org/10.53625/juremi.v5i2.10716
Bochud, M. (2025). Health Services Research: Access to, and integration of, inpatient and
outpatient health administrative data for assessing healthcare systems ‘ performance.
https://doi.org/10.16908/pub.2025.004
Bodenheimer, T., & Willard-Grace, R. (2016). The Chronic Care Model and the Transformation of
Primary Care (pp. 89–96). Springer, Cham. https://doi.org/10.1007/978-3-319-24687-1_10
Bodenheimer, T., Wagner, E. H., & Grumbach, K. (2002). Improving Primary Care for Patients With
Chronic Illness. JAMA, 288(14), 1775–1779. https://doi.org/10.1001/JAMA.288.14.1775
Boland, M. R. S., Kruis, A. L., Huygens, S. A., Tsiachristas, A., Assendelft, W. J. J., Gussekloo, J., Blom,
C. M. G., Chavannes, N. H., & Rutten-van Mölken, M. P. M. H. (2015). Exploring the variation in
implementation of a COPD disease management programme and its impact on health outcomes:
A post hoc analysis of the RECODE cluster randomised trial. npj Primary Care Respiratory
Medicine, 25, Article 15071. https://doi.org/10.1038/npjpcrm.2015.71
Bonciani, M., Barsanti, S., & Matarrese, D. (2016). Esperienze di integrazione nell'assistenza
primaria basate sulla co-location dei servizi: Quali prospettive per il modello della Casa della
Salute? Mecosan, 2015(96), 81–121. https://doi.org/10.3280/MESA2015-096005
Booth, B. J., Zwar, N.; Harris, M. (2010). A complexity perspective on health care improvement and
reform in general practice and primary health care. Australian Journal of Primary Health, 16(1),
29–35. https://doi.org/10.1071/PY10003
Bour, S., Goossens, L. M. A.; Rutten-van Mölken, M. P. M. H. (2025). Characterizing a heterogeneous
chronic patient population for redesigning person-centred bundled payment models using risk-
mitigating measures. https://doi.org/10.1007/s10198-025-01762-x
Bouton, C., Journeaux, M., Jourdain, M., Angibaud, M., Huon, J.-F., & Rat, C. (2023).
Interprofessional collaboration in primary care: What effect on patient health? A systematic
literature review. BMC Primary Care, 24, Article 253. https://doi.org/10.1186/s12875-023-
02189-0
271
Boyacı, İ.; Ahmed, R. (2025). Assessment of health system performance in türkı̇ye over 2000-
2023: a descriptive international comparative analysis. İstanbul Ticaret Üniversitesi Dış Ticaret
Dergisi, 3(5), 74–94. https://doi.org/10.62101/iticudisticaretdergisi.1640883
Brady, T. J., Murphy, L. B., O ‘ Colmain, B. J.; Hobson, R. D. (2017). Do Program Implementation
Factors or Fidelity Affect Chronic Disease Self-Management Education Programs’ Outcomes?
American
Journal
of
Health
Promotion,
31(5),
422–425.
https://doi.org/10.1177/0890117116664704
Braun, V., Clarke, V. Using Thematic Analysis in Psychology. Qual Res Psychol 3(2), 77–101
(2006). https://doi.org/10.1191/1478088706qp063oa
Bridging the Gap: Healthcare Access and Quality Disparities Between Urban and Rural Area.
(2025). Journal on Innovations in Teaching and Learning, 4(1 march 2025), 44–50.
https://doi.org/10.46632/jitl/4/1/5
Britz, J., Krist, A. H., Sabo, R. T., French, E., Webel, B., Barnes, A., Richards, A.; O ‘ Loughlin, K. (2023).
Primary Care Shortage More Dire than Prior Estimates: Assessing Actual Panel Size and
Disparities in Workforce Shortages. https://doi.org/10.1370/afm.22.s1.5214
Brown, J. B., Thorpe, C., Bal, S., George, C., Jan, S. H., Mathews, M., Premji, K., Ryan, B.; Terry, A.
(2025). Burden of administrative responsibilities in primary care. Canadian Family Physician,
71(6), e148–e153. https://doi.org/10.46747/cfp.7106e148
Brown, J. B., Thorpe, C., Bal, S., Terry, A., George, C., Premji, K., Mathews, M.; Ryan, B. (2024).
Drowning in Paperwork: The Burden of Administrative Responsibilities in Primary Care. Annals
of Family Medicine, 22(Supplement 1), 6408. https://doi.org/10.1370/afm.22.s1.6408
Budd, J. (2023). Burnout Related to Electronic Health Record Use in Primary Care. Journal of
Primary
Care;
Community
Health,
14,
215013192311669.
https://doi.org/10.1177/21501319231166921
Burnout and Bureaucracy: A Systems-Level Analysis of Mental Health Challenges in Healthcare
Professionals. (2025). https://doi.org/10.5281/zenodo.16017576
Busse, R., Blümel, M., Scheller-Kreinsen, D., Zentner, A. (2010): Tackling Chronic Disease in Europe:
Strategies, Interventions and Challenges. European Observatory on Health Systems and Policies.
Byrne, M., Galvin, R., Boland, F., Fahey, T.; Smith, S. M. (2025). Improving risk factor management
for patients with poorly controlled type 2 diabetes: a systematic review of healthcare
interventions in primary care and community settings. https://doi.org/10.34961/7644
Callaway, B., & Ghosal, V. (2012). Adoption and diffusion of health information technology: The case
of primary care clinics (SSRN Working Paper No. 2137307). Social Science Research Network.
https://doi.org/10.2139/ssrn.2137307
Capelli, O., Quattrini, B., Abate, F., Casalgrandi, B.; Cacciapuoti, I. (2016). Integrated Care for
Chronic Diseases – State of the Art. InTech. https://doi.org/10.5772/63362
Carlfjord, S., Lindberg, M., Bendtsen, P., Nilsen, P.; Andersson, A. (2010). Key factors influencing
adoption of an innovation in primary health care: a qualitative study based on implementation
theory. BMC Family Practice, 11(1), 60. https://doi.org/10.1186/1471-2296-11-60
Carrier, J.; Newbury, G. (2016). Managing long-term conditions in primary and community care.
British
Journal
of
Community
Nursing,
21(10),
504–508.
https://doi.org/10.12968/BJCN.2016.21.10.504
272
Cattel, D.; Eijkenaar, F. (2020). Value-Based Provider Payment Initiatives Combining Global
Payments With Explicit Quality Incentives: A Systematic Review. Medical Care Research and
Review, 77(6), 511–537. https://doi.org/10.1177/1077558719856775
Caylan, A., Paspal, B.; Dagdeviren, H. N. (2022). Quality Indicators for Chronic Diseases in Primary
Care. Eurasian Journal of Family Medicine Avrasya Aile Hekimliği Dergisi, 11(3), 143–150.
https://doi.org/10.33880/ejfm.2022110301
Cenedesi Júnior, M. A., Schneider, J. C. de A., Silva, A. P. da, Vasconcelos, J. L. de A., Otoni, G. E.,
Moraes, R. G. C. de, Araújo, M. A. de A., Pereira, D. E. G., Raupp, W. de A., Souza, M. N. E., & Zago, B.
T. (2025). The importance of primary health care in the prevention of chronic diseases. ISRG
Journal
of
Arts,
Humanities
and
Social
Sciences,
3(6),
97–99.
https://doi.org/10.5281/zenodo.17528603
Cha, J., Cha, E. D., Yoo, E. H., & Song, H. (2025). Modeling ROI in chronic disease management: A
simulation-based framework integrating patient adherence and policy timing. BMC Public Health,
25, Article 25279. https://doi.org/10.1186/s12889-025-25279-3
Chávez-Llanos, AB (2026). Az alapellátás hatása az anyák és gyermekek egészségének javítására
és a halálozás csökkentésére Latin-Amerikában. Multidisciplinary Latin American Journal (MLAJ),
4 (1), 42-61. Richard H. Glazier - Primary Healthcare Reform, Equity, Health System, Access to
Care, Health Policy, https://www.longwoods.com/content/19218/healthcarepapers/balancing-
equity-issues-in-health-systems-perspectives-of-primary-healthcare
Christanti, J. M. K.; Setyadi, A. (2022). Analisis Unit Cost Di Klinik Pratama Non Profit Semarang
Di Masa Pandemi COVID-19. Praxis, 4(2), 178–188. https://doi.org/10.24167/praxis.v4i2.4747
Cleary, S. (2021). Economic evaluation and health systems strengthening: a review of the
literature.
Health
Policy
and
Planning,
35(10),
1413–1423.
https://doi.org/10.1093/HEAPOL/CZAA116
Coleman, K., Allen, C., Eslan, A., Shepherd, C., & Sanchez, J. (2023). Building team-based primary
care: Lessons from an academic–community network partnership. Progress in Community Health
Partnerships:
Research,
Education,
and
Action,
17(4),
679–687.
https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/38286782/
Connor, K. I., Siebens, H. C., Mittman, B. S., Ganz, D. A., Barry, F., McNeese-Smith, D. K., Cheng, E. M.;
Vickrey, B. G. (2022). Implementation fidelity of a nurse-led RCT-tested complex intervention,
care coordination for health promotion and activities in Parkinson ‘ s disease (CHAPS) in meeting
challenges in care management. BMC Neurology, 22(1). https://doi.org/10.1186/s12883-021-
02481-5
Contandriopoulos, A.-P., Rey, L., Brousselle, A., & Champagne, F. (2012). Évaluer une intervention
complexe : Enjeux conceptuels, méthodologiques, et opérationnels. Canadian Journal of Program
Evaluation, 26(3), 1–16. https://doi.org/10.3138/cjpe.0026.003
Cook, J. M., O‘Donnell, C., Dinnen, S., Coyne, J. C., Ruzek, J. I.; Schnurr, P. P. (2012). Measurement of
a model of implementation for health care: toward a testable theory. Implementation Science,
7(1), 59. https://doi.org/10.1186/1748-5908-7-59
Craig, P., Dieppe, P., Macintyre, S., Michie, S., Nazareth, I., Petticrew, M. Developing and evaluating
complex interventions: the new Medical Research Council guidance. BMJ 337, a1655 (2008).
https://doi.org/10.1136/bmj.a1655
273
Creating
value
from
the
secondary
use
of
health
data.
(2025).
https://doi.org/10.17169/refubium-48719
Creswell, J.W., Plano Clark, V.L. Designing and Conducting Mixed Methods Research. 3rd ed.
Thousand Oaks, CA: SAGE Publications (2017). ISBN: 9781483344379.
Cuesta-Vargas, A. (2026). Secondary Use of Health Data as a Core Capability in Medical
Informatics (Preprint). https://doi.org/10.2196/preprints.92049
Dall, T. M., Wagner, A. R., Zhang, Y., Yang, W., Arday, D.; Gantt, C. (2010). Outcomes and lessons
learned from evaluating TRICARE‘s disease management programs. The American Journal of
Managed Care, 16(6), 438–446. https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/20560687/
Davy, C., Bleasel, J., Liu, H., Tchan, M., Ponniah, S.; Brown, A. (2015). Effectiveness of chronic care
models: opportunities for improving healthcare practice and health outcomes: a systematic
review. BMC Health Services Research, 15(1), 194. https://doi.org/10.1186/S12913-015-0854-
8
Dawson, S., Turner, K. M., Dawson, S., Yardley, T., & Huntley, A. L. (2025). Selection and reporting
of usual care comparators when designing primary care trials of complex health interventions: A
systematic review. British Journal of General Practice, 75(759), e712–e720.
https://doi.org/10.3399/bjgp.2024.0525
Delgado, P. (2016). Meeting the challenge of chronic conditions in a sustainable manner: Building
on
the
AHC
learning.
Healthcare
Papers,
15(Spec.
No.),
90–95.
https://doi.org/10.12927/hcpap.2016.24504
Dennis, S., Zwar, N., Griffiths, R., Roland, M., Hasan, I., Powell Davies, G.; Harris, M. (2008). Chronic
disease management in primary care: from evidence to policy. The Medical Journal of Australia,
188(8). https://doi.org/10.5694/J.1326-5377.2008.TB01745.X
Denzin (1978): The Research Act – triangulation - Denzin, N.K. The Research Act: A Theoretical
Introduction
to
Sociological
Methods.
1st
ed.
London:
Routledge
(2017).
https://doi.org/10.4324/9781315134543
DeVellis, R. F. (2017). Scale development: Theory and applications (4th ed.). SAGE Publications.
Devkota, G. P., Devkota, S.; Khanal, T. R. (2026). Unveiling Rural Health Realities: The Case of
Gorkha District, Nepal. https://doi.org/10.3126/hpef.v18i1.88530
DiPaola, B., Taylor, Z., Hennemann, E., Smalls, B. L., Westgate, P. M., & Schoenberg, N. (2024).
Psychosocial factors, stress, and sleep among rural Appalachian Kentucky residents with type 2
diabetes
mellitus.
Journal
of
Appalachian
Health,
6(3),
50–65.
https://doi.org/10.13023/jah.0603.05
Domingo, H., Eggrickx, A., Naro, G., & Bourret, R. (2018). Le Time Driven Activity Based Costing
(TDABC), modèle de calcul de coût adapté au parcours de soins des maladies chroniques ? Cas du
parcours de soins de l'accident vasculaire cérébral (AVC). Gestion et Management Public, 6(3),
71–93. https://doi.org/10.3917/gmp.063.0071
Donabedian, A. The Quality of Care: How Can It Be Assessed? JAMA 260(12), 1743–1748 (1988).
https://doi.org/10.1001/jama.260.12.1743
dos Santos, L. R. A.; Donato, D. de C. B. (2023). Interoperability’ s Impact on Health Information
Systems: Protocol for a Scoping Review. https://doi.org/10.17605/osf.io/h3jsu
274
Dózsa K. M., Mezei F., Kalmár I., Sinkó E., & Joó T. (2022). Egészségügyi struktúraváltást támogató,
bizonyíték alapú szolgáltatásfejlesztések bemutatása a praxisközösségi modellprogramok (2013-
2020) működésének tapasztalatai alapján. IME Innováció Menedzsment Egészségügy, 21(3), 3-
15. https://doi.org/10.53020/IME-2022-301
Duma, O.-O., Roşu, S. T., Manole, M., Petrariu, F. D.; Constantin, B. (2014). Disparities in the access
to primary healthcare in rural areas from the county of Iasi - Romania. Revista Medico-
Chirurgicală a Societăţ̜ii de Medici Şi Naturalişti Din Iaşi, 118(3), 743–748.
https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/25341295/
Eijkenaar, F., Emmert, M., Scheppach, M., Schöffski, O. Effects of Pay for Performance in Health
Care: A Systematic Review of Systematic Reviews. Health Policy 110(2–3), 115–130 (2013).
https://doi.org/10.1016/j.healthpol.2013.01.008
Erickson, S. M., Rockwern, B., Koltov, M. K.; McLean, R. M. (2017). Putting Patients First by
Reducing Administrative Tasks in Health Care: A Position Paper of the American College of
Physicians. Annals of Internal Medicine, 166(9), 659–661. https://doi.org/10.7326/M16-2697
Espín, J., Špacírová, Z., Rovira, J. et al. Development of the European Healthcare and Social Cost
Database (EU HCSCD) for use in economic evaluation of healthcare programs. BMC Health Serv
Res 22, 405 (2022). https://doi.org/10.1186/s12913-022-07791-z
European Journal of General Practice. (2023). Research on integrated community care: Focus on
general practitioners, patients and the population. Selected abstracts from the 95th EGPRN
conference, Antwerp, Belgium, 20–23 October 2022. European Journal of General Practice, 29(1),
Article 2171395. https://doi.org/10.1080/13814788.2023.2171395
Evans, J. R., & Mathur, A. (2018). The value of online surveys: A look back and a look ahead.
Internet Research, 28(4), 854–887. https://doi.org/10.1108/IntR-03-2018-0089
Every, B. (2007). Better for ourselves and better for our patients: chronic disease management in
primary
care
networks.
Healthcare
Quarterly
(Toronto),
10(3),
70–74.
https://doi.org/10.12927/HCQ..18927
Evitar hospitalizaciones en pacientes con enfermedad crónica está en nuestra mano (Síntesis para
las políticas). (2024). https://doi.org/10.5281/zenodo.10654614
Examining the impact of team-based care for people living with multimorbidity in primary care.
(2025). https://doi.org/10.14288/1.0448607
Fahy, N.; Williams, G. (2019). Building and maintaining public trust to support the secondary use
of personal health data. 25, 7–10. https://www.phc.ox.ac.uk/publications/1043489
Fajarini M, Sung CM, Lin YS, Su PY, Chen R, Chang LF, Chiang KJ, Chou KR. Clinical effectiveness
and cost-effectiveness of primary community health care nurses: A meta-analysis. Int J Nurs Stud.
2026 May;177:105365. doi: 10.1016/j.ijnurstu.2026.105365. Epub 2026 Feb 4. PMID: 41702261.
Faruq, Q. O.; Tatnall, A. (2016). Adoption of ICT in Implementing Primary Health Care:
Achievements of the Twenty-First Century. International Journal of Actor-Network Theory and
Technological Innovation, 8(1), 55–64. https://doi.org/10.4018/IJANTTI.2016010105
Fauzia, A. S., Febrian, F.; Suprianto, K. (2023). Perhitungan Unit Cost Pelayanan Kesehatan Gigi di
Klinik Sehat Gajah Mada Kota Padang dengan Metode Activity Based Costing pada Era Jaminan
Kesehatan
Nasional.
Andalas
Dental
Journal,
11(1),
40–50.
https://doi.org/10.25077/adj.v11i1.243
275
Fetters, M.D., Curry, L.A., Creswell, J.W. Achieving Integration in Mixed Methods Designs—
Principles and Practices. Health Serv Res 48(6 Pt 2), 2134–2156 (2013).
https://doi.org/10.1111/1475-6773.12117
Freund, T., Campbell, S., Geissler, S., Kunz, C. U., Mahler, C., Peters-Klimm, F.; Szecsenyi, J. (2013).
Strategies for Reducing Potentially Avoidable Hospitalizations for Ambulatory Care–Sensitive
Conditions. Annals of Family Medicine, 11(4), 363–370. https://doi.org/10.1370/AFM.1498
García-Mochón L, Špacírová Z, Espín J. Costing methodologies in European economic evaluation
guidelines: commonalities and divergences. Eur J Health Econ. 2022 Aug;23(6):979-991. doi:
10.1007/s10198-021-01414-w. Epub 2021 Nov 26. PMID: 34825296.
General practitioner workforce sustainability to maximise effective and equitable patient care:
findings from a realist review. (2025). https://doi.org/10.5287/ora-qrezbj8eo
Gertler, P. J., Martinez, S., Premand, P., Rawlings, L. B., & Vermeersch, C. M. J. (2016). Impact
evaluation in practice (2nd ed.). World Bank. https://doi.org/10.1596/978-1-4648-0779-4
Ghasemiardekani, M., Willetts, G., Hood, K.; Cross, W. (2024). The effectiveness of chronic disease
management planning on self-management among patients with diabetes at general practice
settings
in
Australia:
a
scoping
review.
BMC
Primary
Care,
25(1).
https://doi.org/10.1186/s12875-024-02309-4
Giard, R. W. M. (2007). Performance indicators unsuitable to monitor and improve complex
health
care.
Nederlands
Tijdschrift
Voor
Geneeskunde,
151(17),
957–959.
http://europepmc.org/abstract/MED/17520847
Girasek, E., Döbrössy, B., Boros, J. et al. Exploring the attitudes and experiences of Hungarian
primary care physicians on the utilisation of digital health solutions. BMC Prim. Care 25, 396
(2024). https://doi.org/10.1186/s12875-024-02642-8
Glehr, R., Semlitsch, T., Burgmann, S., Korsatko, S., Posch, N., Spary-Kainz, U., & Siebenhofer, A.
(2019). Implementierung existierender Behandlungsprotokolle zur strukturierten Versorgung
von Patienten mit chronischen Erkrankungen in der Primärversorgung [Conference abstract]. 18.
Deutscher
Kongress
für
Versorgungsforschung
(DKVF),
Berlin.
https://doi.org/10.3205/19dkvf069
Godard-Sebillotte, C., Karunananthan, S.; Vedel, I. (2019). Difference-in-differences analysis and
the propensity score to estimate the impact of non-randomized primary care interventions.
Family Practice, 36(2), 247–251. https://doi.org/10.1093/FAMPRA/CMZ003
Goh, L. H., Siah, C. J. R., Tam, W. W. S., Tai, E. S., & Young, D. Y. L. (2022). Effectiveness of the chronic
care model for adults with type 2 diabetes in primary care: A systematic review and meta-
analysis. Systematic Reviews, 11, Article 273. https://doi.org/10.1186/s13643-022-02117-w
Gomez-Cabello, C. A., et al. (2024). Artificial-intelligence-based clinical decision support systems
in primary care: A scoping review of current clinical implementations. European Journal of
Investigation
in
Health,
Psychology
and
Education,
14.
https://pmc.ncbi.nlm.nih.gov/articles/PMC10969561/
Goodwin, N.; Ferrer, L. (2013). How do you design and build successful approaches to integrated
care? The Project INTEGRATE evaluation. International Journal of Integrated Care, 13(6).
https://doi.org/10.5334/IJIC.1354
276
Gouffe-Benadiba, L., & Arwidson, P. (2023). Population health management in PHC: A proactive
approach to improve health and well-being. European Journal of Public Health, 33(Suppl. 2).
Gowda, D., Curran, T.; Balmer, D. F. (2019). Mixed Methods Program Evaluation (pp. 304–320).
Oxford University Press. https://doi.org/10.1093/MED/9780190918514.003.0019
Grant, A. M., Dreischulte, T.; Guthrie, B. (2013). Parallel process evaluation using a proposed
framework for the design and reporting of process evaluations for cluster-randomised trials of
complex interventions. Trials, 14(1), 1. https://doi.org/10.1186/1745-6215-14-S1-O88
Green, J., Thorogood, N. Qualitative Methods for Health Research. 4th ed. London: SAGE
Publications Ltd (2018). ISBN: 9781473997103.
Guanais, F. C., Gómez-Suárez, R., & Pinzón, L. (2012). Series of avoidable hospitalizations and
strengthening primary health care: Primary care effectiveness and the extent of avoidable
hospitalizations in Latin America and the Caribbean (IDB Discussion Paper No. IDB-DP-266).
Inter-American Development Bank. https://doi.org/10.18235/0006953
Guedria, W., Bouzid, H., Bosh, G., Naudet, Y.; Chen, D. (n.d.). Ehealth Interoperability Evaluation
Using a Maturity Model. https://doi.org/10.3233/978-1-61499-101-4-333
Guédria, W., Chen, D., & Naudet, Y. (2012). A maturity model for enterprise interoperability.
Enterprise Information Systems. [A pontos kötet/oldal a kiadói rekordból ellenőrizendő.]
https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/22874207/
Guest, G., Bunce, A., Johnson, L. How Many Interviews Are Enough? An Experiment with Data
Saturation
and
Variability.
Field
Methods
18(1),
59–82
(2006).
https://doi.org/10.1177/1525822X05279903
Guest, G., Namey, E. E., & Mitchell, M. L. (2013). Collecting qualitative data: A field manual for
applied research. SAGE Publications. https://doi.org/10.4135/9781506374680
Guillot, C.; Combes, S. (2024). L‘utilisation secondaire desdonnées: les promesses del ‘intelligence
artificielle. Revue de l’infirmière. https://doi.org/10.1016/j.revinf.2024.04.009
Gürsoy, K. (2015). An overview of Turkish healthcare system after Health Transformation
Program: Main successes, performance assessment, further challenges, and policy options. Sosyal
Güvence Dergisi, 7, 83–112. https://doi.org/10.21441/sguz.2015717913
Haggerty, J. L., Lévesque, J.-F., Hogg, W., & Wong, S. (2013). The strength of primary care systems.
BMJ, 346, Article f3777. https://doi.org/10.1136/bmj.f3777
Hajibadali, P., Hashemiparast, M., Jafarzadeh Kohneloo, A., & Nadrian, H. (2025). Translating
policy into health outcomes: A mixed-methods health impact assessment of the family physician
program
in
Bonab
County,
Iran.
BMC
Public
Health,
25,
Article
3483.
https://doi.org/10.1186/s12889-025-24788-5
Halcomb, E. J., & Davidson, P. M. (2006). Is verbatim transcription of interview data always
necessary?
Applied
Nursing
Research,
19(1),
38–42.
https://doi.org/10.1016/j.apnr.2005.06.001
Hamar, B., Rula, E. Y., Coberley, C., Pope, J. E.; Larkin, S. (2015). Long-term impact of a chronic
disease management program on hospital utilization and cost in an Australian population with
heart
disease
or
diabetes.
BMC
Health
Services
Research,
15(1),
174.
https://doi.org/10.1186/S12913-015-0834-Z
277
Hanbury, A., Mafirakureva, N., Chicken, N., & Bailey, L. (2023). Evaluating change in a pressured
healthcare system: A cross-sectional study of implementation outcomes using routine data
indicators and proxies. Implementation Science Communications, 4, Article 95.
https://doi.org/10.1186/s43058-023-00471-x
Hayes, C., Manning, M., Fitzgerald, C., Condon, B., Griffin, A., O'Connor, M., Glynn, L., Robinson, K.,
& Galvin, R. (2024). Effectiveness of community-based multidisciplinary integrated care for older
adults with general practitioner involvement: A systematic review and meta-analysis. Health and
Social Care in the Community, 2024, Article 6437930. https://doi.org/10.1155/2024/6437930
Healthy Longevity, T. L. (2023). Primary care workers vital for healthy longevity. The Lancet
Healthy Longevity, 4(8), e357. https://doi.org/10.1016/s2666-7568(23)00142-3
Hermes, E. D. A., Lyon, A. R., Schueller, S. M.; Glass, J. E. (2019). Measuring the Implementation of
Behavioral Intervention Technologies: Recharacterization of Established Outcomes. Journal of
Medical Internet Research, 21(1). https://doi.org/10.2196/11752
Hone, T., Saraceni, V., Medina Coeli, C., Trajman, A., Rasella, D., Millett, C., & Durovni, B. (2020).
Primary healthcare expansion and mortality in Brazil's urban poor: A cohort analysis of 1.2
million
adults.
PLOS
Medicine,
17(10),
Article
e1003357.
https://doi.org/10.1371/journal.pmed.1003357
Hong, I., Wilson, B., Gross, T., Conley, J.; Powers, T. (2022). Challenging terrains: socio-spatial
analysis of Primary Health Care Access Disparities in West Virginia. Applied Spatial Analysis and
Policy, 16(1), 141–161. https://doi.org/10.1007/s12061-022-09472-0
Höglinger, M., Thomas, E., Caviglia, C., Carlander, M., Frei, C., Rhomberg, B., Rohrbasser, A.;
Trottmann, M. (2025). Long-Term Effects of a Diabetes Disease Management Program on Quality
of
Care
and
Costs:
A
Staggered
Difference-in-Differences
Analysis.
https://doi.org/10.21203/rs.3.rs-7256353/v1
Hudon, C., Chouinard, M.-C., Aubrey-Bassler, K., Burge, F., Doucet, S., Ramsden, V. R., Brodeur, M.,
Bush, P. L., Couturier, Y., Dubois, M.-F., Guénette, L., Morin, P., Poder, T. G., Poitras, M.-E., Roberge,
P., Valaitis, R., Bighead, S., Campbell, C., Couture, M., … Pluye, P. (2018). Case management in
primary care for frequent users of healthcare services with chronic diseases and complex care
needs: an implementation and realist evaluation protocol. BMJ Open, 8(11).
https://doi.org/10.1136/BMJOPEN-2018-026433
Jaćimović, R. (2016). Uticaj faktora rizika na nastanak hroničnih nezaraznih bolesti / The
influence of risk factors for chronic non-communicable diseases. 3(1), 24–30.
https://doi.org/10.7251/SEZ0116024J
Jafar, T.H., Tan, N.C., Allen, J.C. et al. Management of hypertension and multiple risk factors to
enhance cardiovascular health in Singapore: The SingHypertension cluster randomized trial.
Trials 19, 180 (2018). https://doi.org/10.1186/s13063-018-2559-x
Jafar, T.H., Tan, N.C., Shirore, R.M. et al. Integration of a multicomponent intervention for
hypertension into primary healthcare services in Singapore—A cluster randomized controlled
trial. PLoS Med 19(6), e1004026 (2022). https://doi.org/10.1371/journal.pmed.1004026
Jang, W. J., Krull, D., Lee, S.; Silverstein, M. (2024). Investigating healthcare access disparities in
minnesota through gis analysis. Innovation in Aging, 8(Supplement_1), 1354–1355.
https://doi.org/10.1093/geroni/igae098.4321
278
Jefferies, R., Davies, C. R.; Barry, S. (2022). 40 Utilizing implementation science software (ISS) to
successfully reach full implementation of an intervention at scale and pace. Abstracts.
https://doi.org/10.1136/ebm-2022-ebmlive.4
Jendly, M., Santschi, V., Tancredi, S., von Wyl, V.; Chioléro, A. (2025). Primary care physician digital
health profile and burnout: an international cross-sectional study. https://doi.org/10.5167/uzh-
281755
Jerjes, W.; Harding, D. (2024). Enhancing primary care through integrated care pathways: a
convergence
of
theory
and
practice.
Frontiers
in
Health
Services,
4.
https://doi.org/10.3389/frhs.2024.1432901
Jokelin, E., Karreinen, S., Mustonen, E.; Torkki, P. (2025). Clinical and economic outcomes of
multidisciplinary team members in primary care: a scoping review. BMC Health Services
Research, 25(1). https://doi.org/10.1186/s12913-025-13243-1
Jones, A. (2017). Integration of iDSI‘s Reference Case principles for economic evaluation and DFID
‘ s approach to value for money analysis. Opportunities and challenges. F1000Research, 6, 239.
https://doi.org/10.7490/F1000RESEARCH.1113733.1
Joypaul, S., Kelly, F.; King, M. A. (2019). Turning Pain into Gain: Evaluation of a Multidisciplinary
Chronic Pain Management Program in Primary Care. Pain Medicine, 20(5), 925–933.
https://doi.org/10.1093/PM/PNY241
Kadakia, K. T.; Offodile, A. C. (2023). The Next Generation of Payment Reforms for Population
Health - An Actionable Agenda for 2035 Informed by Past Gains and Ongoing Lessons. Milbank
Quarterly, 101 S1(S1), 866–892. https://doi.org/10.1111/1468-0009.12632
Kadree, M. A., Wiggins, P., Thompson, L. L., Warriner, C.; White, M. E. (2024). Evaluation of a
Chronic Care Management Model for Improving Efficiency and Fiscal Sustainability. American
Journal of Public Health, e1–e5. https://doi.org/10.2105/ajph.2024.307886
Kane, R. L. (2006). Aligning healthcare with chronic disease. Aging Health, 2(2), 221–227.
https://doi.org/10.2217/1745509X.2.2.221
Kao, Y.-H., Lin, W.-T., Chen, W. H., Wu, S. C.; Tseng, T.-S. (2019). Continuity of outpatient care and
avoidable hospitalization: a systematic review. The American Journal of Managed Care, 25(4).
https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/30986022/
Kasabji, F.; Alrajo, A.; Vincze, F.; Kőrösi, L.; Ádány, R.; Sándor, J. Self-Declared Roma Ethnicity and
Health Insurance Expenditures: A Nationwide Cross-Sectional Investigation at the General
Medical Practice Level in Hungary. Int. J. Environ. Res. Public Health 2020, 17, 8998.
https://doi.org/10.3390/ijerph17238998
Keel, G., Muhammad, R., Savage, C., Spaak, J., Gonzalez, I., Lindgren, P., Guttmann, C.; Mazzocato, P.
(2020). Time-driven activity-based costing for patients with multiple chronic conditions: a
mixed-method study to cost care in a multidisciplinary and integrated care delivery centre at a
university-affiliated tertiary teaching hospital in Stockholm, Sweden. BMJ Open, 10(6).
https://doi.org/10.1136/BMJOPEN-2019-032573
Keith, R. E., Hopp, F. P., Subramanian, U., Wiitala, W.; Lowery, J. C. (2010). Fidelity of
implementation: development and testing of a measure. Implementation Science, 5(1), 99.
https://doi.org/10.1186/1748-5908-5-99
279
Kerna, N. A. (2025). Bridging the Gap: Examining Innovative and Sustainable Solutions for
Addressing
Rural
Healthcare
Disparities.
1(3),
182–194.
https://doi.org/10.59324/ejiss.2025.1(3).14
Khadjesari, Z., Boufkhed, S., Vitoratou, S., Schatte, L., Ziemann, A., Daskalopoulou, C., Uglik-
Marucha, E., Sevdalis, N., & Hull, L. (2020). Implementation outcome instruments for use in
physical healthcare settings: A systematic review. Implementation Science, 15, Article 66.
https://doi.org/10.1186/s13012-020-01027-6
Kim, J. Y. (2016). Implementation and evaluation of chronic care management program: A clinical
practice change [Doctoral project, California State University, Long Beach]. Zenodo.
https://doi.org/10.5281/zenodo.4445385
King, D. K., Glasgow, R. E., & Leeman-Castillo, B. (2020/2021). Understanding and applying the
RE-AIM framework: Clarifications and resources. Journal of Clinical and Translational Science.
https://pmc.ncbi.nlm.nih.gov/articles/PMC8327549/
Kiran, T., Kopp, A., Moineddin, R.; Glazier, R. H. (2015). Longitudinal evaluation of physician
payment reform and team-based care for chronic disease management and prevention. Canadian
Medical Association Journal, 187(17). https://doi.org/10.1503/CMAJ.150579
Kitzman, H., et al. (2022). Integrating population health strategies into primary care: Impact on
outcomes and hospital use for low-income adults. Population Health Management.
https://pmc.ncbi.nlm.nih.gov/articles/PMC9037647/
Klein,
N.
(2017).
Chronic
Care
Management
Implementation.
https://sophia.stkate.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=1813; context=msw_papers
Klement, A., Oemler, M., Braun, K., & Unverzagt, S. (2015). Strategien zur Implementierung von
Leitlinien: Synopsis eines systematischen Reviews. Zeitschrift für Allgemeinmedizin, 91(2), 57–
63. https://doi.org/10.3238/zfa.2015.0057-0063
Kloos, C., Müller, N., Wolf, G., Hartmann, P., Lehmann, T.; Müller, U. A. (2011). Better HbA1c and
blood pressure control in patients with diabetes mellitus treated at a primary health care level 10
years after initiation of a diabetes quality improvement program. Experimental and Clinical
Endocrinology; Diabetes, 119(8), 459–462. https://doi.org/10.1055/S-0031-1273746
Knight K, Badamgarav E, Henning JM, et al. A systematic review of diabetes disease management
programs. The American Journal of Managed Care. 2005 Apr;11(4):242-250. PMID: 15839184.
Kolosi, T., Szelényi, I., & Tóth, I. Gy. (Szerk.). (2020). Társadalmi riport 2020. TÁRKI
Társadalomkutatási Intézet Zrt., Budapest, Magyarország, 597 p. 2020
Kondo KK, Damberg CL, Mendelson A, Motu'apuaka M, Freeman M, O'Neil M, Relevo R, Low A,
Kansagara D. Implementation Processes and Pay for Performance in Healthcare: A Systematic
Review. J Gen Intern Med. 2016 Apr;31 Suppl 1(Suppl 1):61-9. doi: 10.1007/s11606-015-3567-
0. PMID: 26951276; PMCID: PMC4803682.
Koo, B. M.; Kyung, Y. (2024). Physicians’ Experiences with the Primary Care Chronic Disease
Management Program in South Korea: A Qualitative Study. https://doi.org/10.21203/rs.3.rs-
4081990/v1
Kósa, K., Katona, C., Papp, M., Fürjes, G., Sándor, J., Bíró, K., & Ádány, R. (2020). Health mediators
as members of multidisciplinary group practice: Lessons learned from a primary health care
280
model
programme
in
Hungary.
BMC
Family
Practice,
21,
Article
19.
https://doi.org/10.1186/s12875-020-1092-7
Kovacs, E., Strobl, R., Phillips, A., Stephan, A.-J., Müller, M., Gensichen, J.; Grill, E. (2018). Systematic
Review and Meta-analysis of the Effectiveness of Implementation Strategies for Non-
communicable Disease Guidelines in Primary Health Care. Journal of General Internal Medicine,
33(7), 1142–1154. https://doi.org/10.1007/S11606-018-4435-5
Kovács N, Pálinkás A, Sipos V, Nagy A, Harsha N, Kőrösi L, Papp M, Ádány R, Varga O, Sándor J.
Factors Associated with Practice-Level Performance Indicators in Primary Health Care in
Hungary: A Nationwide Cross-Sectional Study. Int J Environ Res Public Health. 2019 Aug
29;16(17):3153. doi: 10.3390/ijerph16173153. PMID: 31470573; PMCID: PMC6747708.
Kovács, N., Shahin, B., Soares Andrade, C. A., Mahrouseh, N., & Varga, O. (2024). Lifestyle and
metabolic risk factors, and diabetes mellitus prevalence in European countries from three waves
of the European Health Interview Survey. Scientific Reports, 14, Article 11623.
https://doi.org/10.1038/s41598-024-62122-y
Kozieł, A., Gorgens, M., Chawla, M., Król-Jankowska, A., & Kononiuk, A. (2023). Measuring
integrated care – Methodological reflections from monitoring and evaluation process of the PHC
Plus pilot program in Poland. International Journal of Integrated Care, 23(2), Article 1.
https://doi.org/10.5334/ijic.6646
Kreindler, S. A. (2009). Lifting the burden of chronic disease: what has worked? what hasn‘t?
what‘ s next? Healthcare Quarterly, 12(2), 30–40. https://doi.org/10.12927/HCQ.2009.20659
Kringos, D. S., Boerma, W. G. W., Hutchinson, A.; Saltman, R. B. (2015). Building primary care in a
changing Europe. https://lacabecera.org/wp-content/uploads/2015/04/Building-primary....pdf
Kringos, D. S., Boerma, W., van der Zee, J., & Groenewegen, P. (2013). Europe's strong primary
care systems are linked to better population health but also to higher health spending. Health
Affairs, 32(4), 686–694. https://doi.org/10.1377/hlthaff.2012.1242
Kurnia, A., Amaro, C., & Thalia, A. (2025). Analisis value for money dalam mengukur kinerja
keuangan pada Badan Kebijakan Pembangunan Kesehatan. Jurnal Ilmiah Manajemen Ekonomi
Dan Akuntansi, 2(3), 96–105. https://doi.org/10.62017/jimea.v2i3.4392
Kurpas, D. (2014). Zadania podstawowej opieki zdrowotnej w zakresie opieki nad pacjentami z
chorobami przewlekłymi [The tasks of primary health care in the chronically ill care]. Zdrowie
Publiczne i Zarządzanie, 12(4), 301–308. https://doi.org/10.4467/20842627OZ.14.031.3791
Kurpas, D., & Mroczek, B. (2014). CCM (Chronic Care Model) w ramach podstawowej opieki
zdrowotnej [CCM (Chronic Care Model) within the framework of primary health care]. Family
Medicine
&
Primary
Care
Review,
16(2),
101–102.
https://ppm.edu.pl/seam/resource/rest/download/PUM8fa554c4adb548808f852e64e828e1f
3?entityType=article&entityId=PUMf6445628acec4b9a9e3d58e33bc902c1&cid=1360893
Kurpas, D., & Mroczek, B. (2014). CCM (Chronic Care Model) w ramach podstawowej opieki
zdrowotnej.
Family
Medicine
&
Primary
Care
Review,
3,
309–312.
http://cejsh.icm.edu.pl/cejsh/element/bwmeta1.element.desklight-2d0a6767-7faa-4545-9abf-
a9563c66b989/c/01_P_Kurpas___CC_M__Chronic_Care_Model_.pdf
Kvale, S., & Brinkmann, S. (2009). Interviews: Learning the craft of qualitative research
interviewing (2nd ed.). SAGE Publications.
281
Kwan, B. M., Hamer, M. K., Bailey, A., Cebuhar, K., Conry, C.; Smith, P. (2022). Implementation and
Qualitative Evaluation of a Primary Care Redesign Model with Expanded Scope of Work for
Medical Assistants. Journal of General Internal Medicine, 37(5), 1129–1137.
https://doi.org/10.1007/s11606-021-07246-x
Kyle, M. A., Aveling, E.-L., & Singer, S. (2021). A mixed methods study of change processes enabling
effective transition to team-based care. Medical Care Research and Review, 78(4), 326–337.
https://pmc.ncbi.nlm.nih.gov/articles/PMC8295944/
Lam, Y. (2018). Team-Based Care (pp. 385–390). Springer, Cham. https://doi.org/10.1007/978-
3-319-71812-5_32 Lall, D., Engel, N., Devadasan, N., Horstman, K.; Criel, B. (2020). Team-based
primary health care for non-communicable diseases: complexities in South India. Health Policy
and Planning, 35, 22–34. https://doi.org/10.1093/HEAPOL/CZAA121
Laurant M, van der Biezen M, Wijers N, Watananirun K, Kontopantelis E, van Vught AJ. Nurses as
substitutes for doctors in primary care. Cochrane Database Syst Rev. 2018 Jul 16;7(7):CD001271.
doi: 10.1002/14651858.CD001271.pub3. PMID: 30011347; PMCID: PMC6367893.
Lavergne, R., Moravac, C., Bergin, F., Buote, R., Easley, J., Grudniewicz, A., Hedden, L., Leslie, M.,
McKay, M., Marshall, E. G., Martin-Misener, R., Mooney, M., Palmer, E., Tracey, J., Emily, T.,
DrEmilyMarshall; MisenerRuth, R. (2023). Understanding and addressing changing
administrative workload in primary care in Canada: protocol for a mixed-method study. BMJ
Open, 13. https://doi.org/10.1136/bmjopen-2023-076917
Lawson, B., Dicks, D., MacDonald, L.; Burge, F. (2012). Using Quality Indicators to Evaluate the
Effect of Implementing an Enhanced Collaborative Care Model among a Community, Primary
Healthcare
Practice
Population.
Nursing
Leadership,
25(3),
28–42.
https://doi.org/10.12927/CJNL.2013.23057
Lebina, L., Alaba, O., Ringane, A., Hlongwane, K., Pule, P., Oni, T., & Kawonga, M. (2019). Process
evaluation of implementation fidelity of the integrated chronic disease management model in two
districts,
South
Africa.
BMC
Health
Services
Research,
19,
Article
965.
https://doi.org/10.1186/s12913-019-4785-7
Ledger, J.; Bakhai, M. (2021). The Temporal Dimensions of Health Technology Adoption During
the Covid-19 Pandemic: Revisiting Roger ‘ s Diffusionist Innovation Theory. 245–273.
https://doi.org/10.1007/978-3-030-82696-3_12
Lee, A., Kiyu, A., Milman, H.M. et al. Improving Health and Building Human Capital Through an
Effective Primary Care System. J Urban Health 84 (Suppl 1), 75–85 (2007).
https://doi.org/10.1007/s11524-007-9175-5
Légaré, F., Mochcovitch, D. G. V., Corôa, R. de C., Gogovor, A., Ben Charif, A., Cameron, C.,
Plamondon, A., Cimon, M., Guay-Bélanger, S., Roch, G., Dumas Pilon, M., Paquette, J.-S., McLean, R.;
Milat, A. (2023). Spontaneous Scaling of a Primary Care Innovation in Real-life Conditions: A Case
Study Protocol. JMIR Research Protocols. https://doi.org/10.2196/54855
Lemmens, K. M. M., Rutten-van Mölken, M. P. M. H., Cramm, J. M., Huijsman, R., Bal, R.; Nieboer, A.
P. (2011). Evaluation of a large scale implementation of disease management programmes in
various Dutch regions: a study protocol. BMC Health Services Research, 11(1), 6.
https://doi.org/10.1186/1472-6963-11-6
Lewis, C. C., Boyd, M. R., Walsh-Bailey, C., Lyon, A. R., Beidas, R. S., Mittman, B. S., Aarons, G. A.,
Weiner, B. J.; Chambers, D. A. (2020). A systematic review of empirical studies examining
282
mechanisms of implementation in health. Implementation Science, 15(1), 1–25.
https://doi.org/10.1186/S13012-020-00983-3
Lewis, C. C., Fischer, S., Weiner, B. J., Stanick, C., Kim, M., & Martinez, R. G. (2015). Outcomes for
implementation science: An enhanced systematic review of instruments using evidence-based
rating criteria. Implementation Science, 10, Article 155. https://doi.org/10.1186/s13012-015-
0342-x
Lewis, C. C., Weiner, B. J., Stanick, C., & Fischer, S. M. (2015). Advancing implementation science
through measure development and evaluation: A study protocol. Implementation Science, 10,
Article 102. https://doi.org/10.1186/s13012-015-0287-0
Lhachimi, S. K., Nusselder, W. J., Smit, H. A., Baili, P., Bennett, K., Fernández, E., Kulik, M. C.,
Lobstein, T., Pomerleau, J., Boshuizen, H. C., & Mackenbach, J. P. (2016). Potential health gains and
health losses in eleven EU countries attainable through feasible prevalences of the life-style
related risk factors alcohol, BMI, and smoking: A quantitative health impact assessment. BMC
Public Health, 16, Article 734. https://doi.org/10.1186/s12889-016-3299-z
Li, Y., Fan, X., Wei, L., Yang, K.; Jiao, M. (2023). The impact of high-risk lifestyle factors on all-cause
mortality in the US non-communicable disease population. BMC Public Health, 23(1).
https://doi.org/10.1186/s12889-023-15319-1
Li, Z. (2024). The impact and benefits of digital health management systems on chronic disease
management.
BIO
Web
of
Conferences,
111,
Article
03005.
https://doi.org/10.1051/bioconf/202411103005
Likert, R. (1932). A technique for the measurement of attitudes. Archives of Psychology, 22(140),
1–55.
Lim, L., Sutton, S.; Mant, J. (2020). Protocol for a multidimensional process evaluation of the
Improving
Primary
Care
After Stroke
(IPCAS)
randomised
controlled
trial.
https://doi.org/10.17863/cam.54826
Linardakis, M., Papadaki, A., Smpokos, E., Komninos, I. D., & Philalithis, A. (2014). Multiple
behavioral risk factors for chronic diseases in adults aged 50+: Regional differences across eleven
European countries. Journal of Public Health, 22(2), 101–109. https://doi.org/10.1007/s10389-
013-0597-0
Linden, A., Adams, J., & Roberts, N. (2004). Evaluating disease management program effectiveness
adjusting for enrollment (tenure) and seasonality. Research in Healthcare Financial Management,
9(1), 57–68.
Linder, R. (2011). Wirkt DMP qualitätsverbessernd? – Eineempirische Untersuchung mittels
Routinedaten. Deutsche Medizinische Wochenschrift, 136. https://doi.org/10.1055/S-0031-
1286094
Lindner, L., Lorenzoni, L. Innovative Providers' Payment Models for Promoting Value-Based
Health Systems: Start Small, Prove Value, and Scale Up. OECD Health Working Papers No. 154.
Paris: OECD Publishing (2023). https://doi.org/10.1787/627fe490-en
Lionis, C.; Anastasaki, M. (2019). Integrated health care services as a current challenge for
primary
health
care:
reflections
from
Crete,
Greece.
13(1),
22–25.
https://doi.org/10.5604/01.3001.0013.1740
283
Litvin, C. B.; Ornstein, S. M. (2014). Quality Indicators for Primary Care: An Example for Chronic
Kidney Disease. The Journal of Ambulatory Care Management, 37(2), 171–178.
https://doi.org/10.1097/JAC.0000000000000015
Liu, H., Mohammed, A., Shanthosh, J., Laba, T.-L., Hackett, M. L., Peiris, D.; Jan, S. (2019). Process
evaluations of primary care interventions addressing chronic disease: a systematic review. BMJ
Open, 9(8). https://doi.org/10.1136/BMJOPEN-2018-025127
Liu, H., Muhunthan, J., Hayek, A., Hackett, M. L., Laba, T.-L., Peiris, D.; Jan, S. (2016). Examining the
use of process evaluations of randomised controlled trials of complex interventions addressing
chronic disease in primary health care—a systematic review protocol. Systematic Reviews, 5(1),
138. https://doi.org/10.1186/S13643-016-0314-5
Liu, X.-L., Wang, T., Tan, J.-Y., Stewart, S. J., Chan, R. J., Eliseeva, S., Polotan, M. J.; Zhao, I. (2022).
Sustainability of healthcare professionals adherence to clinical practice guidelines in primary
care. BMC Primary Care, 23(1). https://doi.org/10.1186/s12875-022-01641-x
Livet, M., Blanchard, C. M., Richard, C., Sheppard, K. W., Yannayon, M., Sorensen, T. D.; McClurg, M.
R. (2021). Measuring implementation of medication optimization services: Development and
validation of an implementation outcomes questionnaire. Research in Social; Administrative
Pharmacy, 17(9), 1623–1630. https://doi.org/10.1016/J.SAPHARM.2021.01.001
Llena-Nozal, A., Mercier, J., Tjadens, F.; Colombo, F. (2011). Where To? Providing Fair Protection
Against Long-term Care Costs and Financial Sustainability (pp. 263–293). OECD Publishing.
https://doi.org/10.1787/9789264097759-14-EN
Londoño-Puentes, J. C. (2024). Análisis de la interoperabilidad de los sistemas de información en
el sector de la salud. 2(3), 39–52. https://doi.org/10.63618/omd/isj/v2/n3/42
Luig, T., Asselin, J., Sharma, A. M.; Campbell-Scherer, D. (2018). Understanding Implementation of
Complex Interventions in Primary Care Teams. Journal of the American Board of Family Medicine,
31(3), 431–444. https://doi.org/10.3122/JABFM.2018.03.170273
Luo, Z., Chen, Q., Annis, A. M., Piatt, G. A., Green, L. A., Tao, M.; Holtrop, J. S. (2016). A Comparison
of Health Plan- and Provider-Delivered Chronic Care Management Models on Patient Clinical
Outcomes.
Journal
of
General
Internal
Medicine,
31(7),
762–770.
https://doi.org/10.1007/S11606-016-3617-2
Mahmudi, F. (2023). Analisis dan Perancangan Interoperabilitas Data Pemonitoran SPM (Standar
Pelayanan Minimal) Bidang Kesehatan dengan Web Services. Jurnal Rekam Medis Dan Informasi
Kesehatan, 6(2), 126–132. https://doi.org/10.31983/jrmik.v6i2.10511
Manca, D. P., Aubrey-Bassler, K., Kandola, K., Aguilar, C., Campbell-Scherer, D., Sopcak, N., O'Brien,
M. A., Meaney, C., Faria, V., Baxter, J., Moineddin, R., Salvalaggio, G., Green, L., Cave, A., & Grunfeld,
E. (2014). Implementing and evaluating a program to facilitate chronic disease prevention and
screening in primary care: A mixed methods program evaluation. Implementation Science, 9,
Article 135. https://doi.org/10.1186/s13012-014-0135-7
Manohar, N., Hayen, A., Fahey, P., Arora, A. Obesity and Dental Caries in Early Childhood: A
Systematic
Review
and
Meta-Analyses.
Obes
Rev
21(3),
e12960
(2020).
https://doi.org/10.1111/obr.12960
Manso, M. E. G., Camara, R., Souza, S. A., Maciel, T. D.; Farina, D. B. L. (2016). Programa de
gerenciamento de doenças crônicas em um plano de saúde, São Paulo, Brasil/ Chronic disease
284
management program in a health plan, São Paulo, Brazil. 15(2), 321–327.
https://doi.org/10.4025/CIENCCUIDSAUDE.V15I2.28683
Maráczi F, Virág A, Túri G, Pikó P, Kaposvári C, Teller R, Dózsa CL and Vingender I (2026) The
development of the primary care general practitioner cluster model: experiences from Hungary.
Front.
Health
Serv.
6:1769211.
doi:
10.3389/frhs.2026.1769211
https://www.frontiersin.org/journals/health-
services/articles/10.3389/frhs.2026.1769211/full?utm_source=chatgpt.com
Martinengo, nagement Programme (CHAMP) for self-monitoring of hypertension: Protocol for 3
interlinked
implementation
studies
(Preprint).
JMIR
Research
Protocols.
https://doi.org/10.2196/72942
Mashnafi, A. M.; Algammdi, T. M. (2025). Optimizing the Healthcare Team: A Systematic Review
of Role Delegation and Task Sharing Between Nurses and Secretarial Staff in General Medicine
Practices. 2(2), 679–687. https://doi.org/10.64483/20252260
Masters, S. C.; Brown, L. (2016). Pay for performance: Australian landscape, international efforts,
and impact on practice. https://dspace.flinders.edu.au/xmlui/handle/2328/36261
Mayer, S.; Berger, M.; Konnopka, A.; Brodszky, V.; Evers, S.M.A.A.; Hakkaart-van Roijen, L.;
Guitérrez-Colosia, M.R.; Salvador-Carulla, L.; Park, A.-L.; Hollingworth, W.; et al. In Search for
Comparability: The PECUNIA Reference Unit Costs for Health and Social Care Services in Europe.
Int. J. Environ. Res. Public Health 2022, 19, 3500. https://doi.org/10.3390/ijerph19063500
Mayet, S., Puthur, C., Nabatte, B., Tinkitina, B., Opio, C. K., Zhi, Y.-C., Kabatereine, N. B., Chami, G. F.,
(2025). Medical, socioeconomic, and geographic disparities in primary health care access and
utilization: A population-based study of 8038 individuals aged one year and older in rural Uganda.
https://doi.org/10.1101/2025.10.23.25338656
Mazevska, D. (2022). Using a theoretical framework to inform implementation of the patient-
centred medical home (PCMH) model in primary care: protocol for a mixed-methods systematic
review. Systematic Reviews, 11(1). https://doi.org/10.1186/s13643-022-02132-x
McNamara, R., et al. (2024). Population Health Management effectiveness in the primary care
setting: A systematic review. European Journal of Public Health, 34(Suppl. 3), ckae144.1154.
https://pmc.ncbi.nlm.nih.gov/articles/PMC11515884/
Mercier, G., Georgescu, V., Plancque, E. et al. The effect of primary care on potentially avoidable
hospitalizations in France: a cross-sectional study. BMC Health Serv Res 20, 268 (2020).
https://doi.org/10.1186/s12913-020-05132-6
Meyers, D., Miller, T., Genevro, J., Zhan, C., De La Mare, J., Fournier, A., Bennett, H.; McNellis, R.
(2018). EvidenceNOW: Balancing Primary Care Implementation and Implementation Research.
Annals of Family Medicine, 16. https://doi.org/10.1370/AFM.2196
Mirzania, M., Shakibazadeh, E., Hantoushzadeh, S., Panahi, Z., Bohren, M. A.; Khajavi, A. (2024). An
investigation into the acceptability, adoption, appropriateness, feasibility, and fidelity of
implementation strategies for birth companionship in Tehran: a qualitative inquiry on mitigating
mistreatment
of
women
during
childbirth.
BMC
Public
Health,
24.
https://doi.org/10.1186/s12889-024-18751-z
Moheteb, L. M. A., Almassoud, S. A., Almutairi, M. A., Alshamrani, A. B. I., Almutairi, M. S., Alqahtani,
G. M., Alanazi, H. M. Z., Alsaqer, D. M., Almousa, B. H., & Alanazi, B. S. (2024). The role of
multidisciplinary primary care teams in the effectiveness of chronic disease prevention programs
285
in the Kingdom of Saudi Arabia. Journal of Posthumanism, 4(3), 508–516.
https://doi.org/10.63332/joph.v4i3.2655
Molina-Ortiz, E. I., Vega, A. C., & Calman, N. (2012). Patient registries in primary care: essential
element for quality improvement. Mount Sinai Journal of Medicine, 79(4), 475–480.
https://doi.org/10.1002/MSJ.21328
Moller, H., Dherani, M., Harwood, C., Kinsella, T.; Pope, D. (2012). Health planning for the future:
comparative risk assessment of five major lifestyle risk factors: evidence from the Wirral, UK.
Journal of Public Health, 34(3), 430–437. https://doi.org/10.1093/PUBMED/FDS005
Moore, G.F., Audrey, S., Barker, M., Bond, L., Bonell, C., Hardeman, W., et al. Process Evaluation of
Complex Interventions: Medical Research Council Guidance. BMJ 350, h1258 (2015).
https://doi.org/10.1136/bmj.h1258
Moravac, C., Bergin, F., Easley, J., Grudniewicz, A., Hedden, L., Leslie, M., Grandy, M., Gallant, F.,
Mooney, M., Thelen, R., Tracey, J., Palmer, E.; Lavergne, M. R. (2025). No Band-Aids for papercuts:
understanding and addressing challenges of administrative workload in primary care in Canada.
Family Practice, 43(1). https://doi.org/10.1093/fampra/cmaf089
Morelli, S. G. S., Sapede, M., & Silva, A. T. C. da. (2015). Burnout em médicos da Atenção Primária:
Uma revisão sistemática. Revista Brasileira de Medicina de Família e Comunidade, 10(34), 1–9.
https://doi.org/10.5712/rbmfc10(34)958
Morgan, M. W., Zamora, N. E.; Hindmarsh, M. F. (2011). An Inconvenient Truth: A Sustainable
Healthcare System Requires Chronic Disease Prevention and Management Transformation.
http://www.opimec.org/publicaciones/1684/an-inconvenient-truth-a-sustainable-healthcare-
system-requires-chronic-disease-prevention-and-management-transformation/
Moynihan, P. J., & Kelly, S. A. M. (2014). Effect on caries of restricting sugars intake: Systematic
review to inform WHO guidelines. Journal of Dental Research, 93(1), 8–18.
https://doi.org/10.1177/0022034513508954
Munar, W., Wahid, S. S., Mookherji, S., Innocenti, C.; Curry, L. A. (2018). Team- and individual-level
motivation in complex primary care system change: A realist evaluation of the Salud Mesoamerica
Initiative in El Salvador. 2, 55. https://doi.org/10.12688/GATESOPENRES.12878.1
Muntinga, M. E., van Leeuwen, K. M., Schellevis, F. G., Nijpels, G.; Jansen, A. P. D. (2015). From
concept to content: assessing the implementation fidelity of a chronic care model for frail, older
people
who
live
at
home.
BMC
Health
Services
Research,
15(1),
18.
https://doi.org/10.1186/S12913-014-0662-6
Murphy, M. E., Byrne, M., Galvin, R., Boland, F., Fahey, T.; Smith, S. M. (2017). Improving risk factor
management for patients with poorly controlled type 2 diabetes: a systematic review of
healthcare interventions in primary care and community settings. BMJ Open, 7(8), 015135.
https://doi.org/10.1136/BMJOPEN-2016-015135
Murtagh, S., McCombe, G., Broughan, J., Carroll, Á., Casey, M., Harrold, A., Dennehy, T., Fawsitt, R.;
Cullen, W. (2021). Integrating Primary and Secondary Care to Enhance Chronic Disease
Management: A Scoping Review. International Journal of Integrated Care, 21(1), 4.
https://doi.org/10.5334/IJIC.5508
Mwale, M., Enemark, U.; Burau, V. (2025). Towards a sustainable primary healthcare workforce:
a meta-narrative review of Denmark and Malawi. European Journal of Public Health,
35(Supplement_4). https://doi.org/10.1093/eurpub/ckaf161.1427
286
Nagalla, B. K. (2025). Systematic approach to patient care. In Evidence-based pharmacotherapy in
clinical
practice
(pp.
106–167).
ThinkPlus
Pharma
Publications.
https://doi.org/10.69613/h5mdq950
Nasarullah, H., Fariha, N., & Hashmi, D. J. A. (2025). Comprehensive Management of Chronic
Conditions in Primary Care: A Focus on Diabetes, Hypertension, and Cardiovascular Health.
Journal of Carcinogenesis, 24(10s), 731–741. https://doi.org/10.64149/j.carcinog.24.10s.731-
741
National Academies of Sciences, Engineering, and Medicine. (2021). Implementing high-quality
primary care: Rebuilding the foundation of health care. The National Academies Press.
https://doi.org/10.17226/25983
National Office for Chronic Obstructive Pulmonary Disease in Primary Care, National Institute for
Chronic Respiratory Diseases Prevention and Control, National Clinical Research Center for
Respiratory Disease, China-Japan Friendship Hospital, National Committee on Chronic
Obstructive Pulmonary Disease in Primary Prevention and Management, & Committee on
Respiratory Disease Prevention and Control, Chinese Preventive Medicine Association, Chinese
Society of General Practice. (2026). National implementation guideline for prevention and
management of chronic obstructive pulmonary disease in primary care (2025). Zhonghua Jie He
He Hu Xi Za Zhi [Chinese Journal of Tuberculosis and Respiratory Diseases], 49(1), 11–28.
https://doi.org/10.3760/cma.j.cn112147-20251113-00707
Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő. Közlemény a krónikus betegségmenedzsment program
finanszírozásáról.
Budapest:
Nemzeti
Egészségbiztosítási
Alapkezelő
(2025).
https://www.neak.gov.hu/szakmai_kozlemenyek/kozlemeny-a-kronikus-
betegsegmenedzsment-program-finanszirozasarol
Nieminen, H., Sermontyte-Baniule, R.; Helander, N. (2022). Stakeholder‘s Perceptions of Value
and Risks in Data Governance for the Secondary Use of Health Data. International Conference on
Knowledge
Discovery
and
Information
Retrieval,
119–125.
https://doi.org/10.5220/0011373900003335
Nolte E, Knai C, Saltman RB, editors. Assessing chronic disease management in European health
systems: Concepts and approaches [Internet]. Copenhagen (Denmark): European Observatory on
Health Systems and Policies; 2014. PMID: 29019637.
OECD (2014): Paying for Performance in Health Care: Implications for Health System Performance
and Accountability. OECD Publishing.
OECD (2016): Better Ways to Pay for Health Care. OECD Publishing.
OECD (2020): Realising the Potential of Primary Health Care. OECD Publishing.
OECD (2023): Innovative Providers’ Payment Models for Promoting Value-Based Health Systems.
OECD Health Working Papers.
OECD (2023): Purchasing for Quality Chronic Care. OECD Health Working Papers.
OECD (2023): Primary care and system performance - OECD, The Health Foundation. Does a
Strong Primary Care System Improve Performance? In: How Do Health System Features Influence
Health
System
Performance?
Paris:
OECD
Publishing
(2025).
https://doi.org/10.1787/7b877762-en
OECD. (2023). Integrating care to prevent and manage chronic diseases: Best practices in public
health. OECD Publishing. https://doi.org/10.1787/9acc1b1d-en
287
OECD. (2023). Key findings and recommendations. In Integrating care to prevent and manage
chronic diseases: Best practices in public health (pp. 11–[oldalszám]). OECD Publishing.
https://doi.org/10.1787/dc0f5554-en
OECD & European Observatory on Health Systems and Policies. (2021). Hungary: Country Health
Profile
2021.
OECD
Publishing.
https://health.ec.europa.eu/system/files/2021-
12/2021_chp_hu_english.pdf
Okoli, C. I., Ezenduka, C. C., Uzochukwu, B. S., Okoronkwo, I. L., & Onwujekwe, O. E. (2014).
Achieving value for money in healthcare: Principles, methods and empirical applications. African
Journal of Health Economics, 3(1), 25–38. https://doi.org/10.35202/AJHE.2014.3102
Olde Hartman, T. C., Bazemore, A., Etz, R. S., Kassai, R., Kidd, M., Phillips, R. L., Roland, M., van
Boven, K., van Weel, C.; Goodyear-Smith, F. (2021). Developing measures to capture the true value
of primary care. 5(2). https://doi.org/10.3399/BJGPO.2020.0152
Olivares, D. E. V., Vargas Chambi, F. R., Montes Chañi, E. M., Craig, W. J., Pacheco, S. O. S.; Pacheco,
F. J. (2017). Risk Factors for Chronic Diseases and Multimorbidity in a Primary Care Context of
Central Argentina: A Web-Based Interactive and Cross-Sectional Study. International Journal of
Environmental
Research
and
Public
Health,
14(3),
251.
https://doi.org/10.3390/IJERPH14030251
Oliveira, A. N. de, Soares, D. A. de O., & Souza, J. M. de. (2023). A gestão de doenças crônicas nas
organizações de saúde: A importância do gerenciamento de doenças crônicas durante a pandemia
de COVID-19. Revista Amor Mundi, 4(8). https://doi.org/10.46550/amormundi.v4i8.333
Oliveira TC, Barlow J, Gonçalves L, Bayer S. Telemedicine in the OECD: An umbrella review of
clinical and cost-effectiveness, patient experience and implementation. PLoS One
2020;15(8):e0237585.
Omboni S, Padwal RS, Alessa T, et al. The worldwide impact of telemedicine during COVID-19:
current evidence and recommendations for the future. Connect Health 2022;1:7-35.
Onalaja, T. A., Nwachukwu, P. S., Bankole, F. A.; Lateefat, T. (2020). A Framework for Inflation-
Resilient Healthcare Financing: Integrating Value-Based Care and Subsidy Mechanisms.
International Journal of Multidisciplinary Research and Growth Evaluation, 1(4), 103–115.
https://doi.org/10.54660/.ijmrge.2020.1.4.103-115
Osadolor, O. O., Osadolor, A. J., Osadolor, O. O., Enabulele, E., Akaji, E. A., & Odiowaya, D. E. (2022).
Access to health services and health inequalities in remote and rural areas. Janaki Medical College
Journal of Medical Science, 10(2), 70–74. https://doi.org/10.3126/jmcjms.v10i2.47868
Østbye, T., Yarnall, K. S. H., Krause, K. M., Pollak, K. I., Gradison, M.; Michener, J. L. (2005). Is There
Time for Management of Patients With Chronic Diseases in Primary Care. Annals of Family
Medicine, 3(3), 209–214. https://doi.org/10.1370/AFM.310
Oude Nijeweme-d’Hollosy, W., van Velsen, L., Poel, M., Groothuis-Oudshoorn, C. G. M., & Soer, R.
(2015). Requirements for and barriers towards interoperable eHealth technology in primary
care. IEEE Internet Computing. https://doi.org/10.1109/MIC.2015.53
Ouwens, M., Wollersheim, H., Hermens, R. P. M. G., Hulscher, M. E. J. L.; Grol, R. P. T. M. (2005).
Integrated care programmes for chronically ill patients: a review of systematic reviews.
International
Journal
for
Quality
in
Health
Care,
17(2),
141–146.
https://doi.org/10.1093/INTQHC/MZI016
288
Owen, E., Burford, B., Cohen, T., Duddy, C., Dunn, H., Fadia, V., Goodman, C., Henry, C., Lamb, E. I.,
Ogden, M., Rapley, T., Rees, E., Vance, G., Wong, G.; Park, S. (2024). GP workforce sustainability to
maximise effective and equitable patient care: a realist review of what works, for whom and in
what circumstances? British Journal of General Practice, 74(suppl 1), bjgp24X738021.
https://doi.org/10.3399/bjgp24x738021
Pálinkás, A., Kovács, N., Sipos, V., Vincze, F., Papp, M., Czifra, Á., Ádány, R., Lázár, D., Sándor, J. Az
indikátoralapú teljesítményértékelésre épülő forráselosztás hatékonysága Magyarországon a
felnőtteket ellátó háziorvosi praxisokban. Orv Hetil 160(39), 1542–1553 (2019).
https://doi.org/10.1556/650.2019.31464
Pan, Y. A Study on the European Union's Secondary Use System of Health Data and Its Insights.
Chinese Health Resources (2025). https://doi.org/10.12014/j.issn.1002-0772.2025.10.05
Paniagua-Avila, A., Shelton, R. C., Figueroa, J. C., Guzman, A. L., Gutiérrez, L., Hernandez-Galdamez,
D. R., Ramirez, J. M., Rodríguez, J., Irazola, V., Ramírez-Zea, M., & Fort, M. P. (2024). Assessing the
implementation of a multi-component hypertension program in a Guatemalan under-resourced
dynamic context: An application of the RE-AIM/PRISM extension for sustainability and health
equity. Implementation Science Communications, 5, Article 23. https://doi.org/10.1186/s43058-
024-00560-5
Papoushek, C., et al. (2024). Development, implementation, and evaluation of an advanced
primary care pharmacist pilot training program: A strategy to enhance team-based care in
Canada. Healthcare Management Forum. https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/39194275/
Papp M, Kőrösi L, Sándor J, Nagy Cs, Juhász Attila, Ádány, Róza: Workforce crisis in primary
healthcare worldwide: Hungarian example in a longitudinal follow-up study BMJ Open
2019;9:e024957. https://doi.org/10.1136/bmjopen-2018-024957
Parchman, M. L., & Culler, S. D. (1994). Primary care physicians and avoidable hospitalizations.
Journal of Family Practice, 39(2), 123–128. https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/8057062/
Park, S., Owen-Boukra, E., Burford, B., Cohen, T., Duddy, C., Dunn, H., Fadia, V., Goodman, C., Henry,
C., Lamb, E. I., Ogden, M., Rapley, T., Rees, E., Vance, G.; Wong, G. (2024). General practitioner
workforce sustainability to maximise effective and equitable patient care: a realist review
protocol. BMJ Open, 14. https://doi.org/10.1136/bmjopen-2023-075189
Parks, R.; Ramly, E. (2023). An Integrative Model for Change: Scoping Review of Human Factors,
Implementation Science, and Quality Improvement Approaches in Primary Care. Proceedings of
the
Human
Factors
and
Ergonomics
Society.
Annual
Meeting.
https://doi.org/10.1177/21695067231192253
Patton, M. Q. (2015). Qualitative research & evaluation methods: Integrating theory and practice
(4th ed.). SAGE Publications.
Pawson & Tilley (1997), - Kaboub, F. Realistic Evaluation. Ray Pawson and Nick Tilley, Sage,
London, 1997, 256 pages. Soc Sci J 41(1), 153–154 (2004). https://doi.org/10.1016/S0362-
3319(03)00108-3
Perugu, B., Wadhwa, V., Kim, M., Cai, B., Shin, B.; Gupta, M. M. (2023). Surmounting Barriers to
Healthcare Data and Information: Cases in Point, the U.S. Experience. Telehealth and Medicine
Today, 8(4). https://doi.org/10.30953/thmt.v8.425
Peters, R., Ee, N., Peters, J., Beckett, N., Booth, A., Rockwood, K.; Anstey, K. J. (2019). Common risk
factors for major noncommunicable disease, a systematic overview of reviews and commentary:
289
the implied potential for targeted risk reduction. Therapeutic Advances in Chronic Disease, 10,
2040622319880392. https://doi.org/10.1177/2040622319880392
Petrelli, F., & Cangelosi, G. (2025). Editorial for special issue "Advances in public health and
healthcare
management
for
chronic
care."
Medicina,
61(10),
Article
1771.
https://doi.org/10.3390/medicina61101771
Pimple, C. (2019). Evaluation of a Chronic Care Management Program in a Rural Primary Care
Clinic. https://kuscholarworks.ku.edu/handle/1808/30184
Poerwadi, A. Y., Wardi, Y.; Rino, R. (2025). Integration of Health Information Systems in
Developing Countries: A Systematic Review of Quality, Performance, and Competency Evaluation.
Journal Info Kesehatan. https://doi.org/10.31965/infokes.vol23.iss4.2274
Pontes, M. B., Linhares, M. R., Vasconcelos, L. de L., Espírito Santo, G. L. do, Andrade, G. F., Castro,
A. L. R. de, Souza, F. G. de, Nogueira, A. B. S., Ribeiro Júnior, J. R. C., Oliveira, G. M. L. de, Santos, F.
A. dos, Durão, G. G., Gomes, B. T., Demeneghi, M. L. B., Duarte, A. C., & Sales, A. B. C. (2024). Análise
geral sobre a gestão de doenças crônicas: Revisão de literatura. Studies in Health Sciences, 5(3),
Article e6014. https://doi.org/10.54022/shsv5n3-008
Powell Davies, G., Harris, M., Perkins, D., Roland, M., Williams, A., Larsen, K.; McDonald, J. (2006).
Coordination of care within primary health care and with other sectors: A systematic review.
https://openresearch-repository.anu.edu.au/bitstream/1885/119231/1/Final_1_Powell-
Davies.pdf
Pribadi, F., Yaya, R., & Putri, C. M. (2021). The application of activity based costing model to
calculate the unit cost services in a hospital. Zenodo. https://doi.org/10.5281/zenodo.5230397
Proctor, E. K., Bunger, A. C., Lengnick-Hall, R. D., Gerke, D. R., Martin, J., Phillips, R. J.; Swanson, J.
C. (2023). Ten years of implementation outcomes research: a scoping review. Implementation
Science, 18. https://doi.org/10.1186/s13012-023-01286-z
Proctor, E. K., Silmere, H., Raghavan, R., Hovmand, P. S., Aarons, G., Bunger, A. C., Griffey, R. H.;
Hensley, M. A. (2011). Outcomes for Implementation Research: Conceptual Distinctions,
Measurement Challenges, and Research Agenda. Administration and Policy in Mental Health,
38(2), 65–76. https://doi.org/10.1007/S10488-010-0319-7
Purdy, S., Griffin, T., Salisbury, C., Sharp, D. Ambulatory care sensitive conditions: terminology and
disease coding need to be more specific to aid policy makers and clinicians. Public Health 123(2),
169–173 (2009). https://doi.org/10.1016/j.puhe.2008.11.001
Raffaele Palladino, John Tayu Lee, Mark Ashworth, Maria Triassi, Christopher Millett, Associations
between multimorbidity, healthcare utilisation and health status: evidence from 16 European
countries, Age and Ageing, Volume 45, Issue 3, May 2016, Pages 431–435,
https://doi.org/10.1093/ageing/afw044
Rahelić, V., Perković, T., Romić, L., Perković, P., Klobučar Majanović, S., Pavić, E.; Rahelič, D. (2024).
The Role of Behavioral Factors on Chronic Diseases—Practice and Knowledge Gaps. Healthcare,
12(24), 2520. https://doi.org/10.3390/healthcare12242520
Rajalakshmi, R.; Thunga, G. (2025). Understanding Antimicrobial Stewardship Across Healthcare
Settings: A Mixed-Methods Evaluation of Program Effectiveness and Implementation.
https://doi.org/10.17605/osf.io/72tsh
Ramli, A. S., Lakshmanan, S., Haniff, J., Selvarajah, S., Tong, S. F., Bujang, M. A., Abdul-Razak, S.,
Shafie, A. A., Lee, V. K. M., Abdul-Rahman, T. H., Daud, M. H., Ng, K. K., Ariffin, F., Abdul-Hamid, H.,
290
Mazapuspavina, M. Y., Mat-Nasir, N., Miskan, M., Stanley-Ponniah, J. P., Ismail, M., Chan, C. W.,
Abdul-Rahman, Y. R., Chew, B. H., & Low, W. H. H. (2014). Study protocol of EMPOWER
Participatory Action Research (EMPOWER-PAR): A pragmatic cluster randomised controlled trial
of multifaceted chronic disease management strategies to improve diabetes and hypertension
outcomes in primary care. BMC Family Practice, 15, Article 151. https://doi.org/10.1186/1471-
2296-15-151
Ramond-Roquin, A., Chouinard, M.-C., Diallo, B. B., Bouhali, T., Provost, S., & Fortin, M. (2019).
Chronic disease prevention and management programs in primary care: Realist synthesis of 6
programs
in
Quebec.
Canadian
Family
Physician,
65(8),
559–566.
https://www.cfp.ca/content/65/8/559
Rashidian, A., Salavati, S., & Hajimahmoodi, H. (2020). The effect of access to primary care
physicians on avoidable hospitalizations: A time series study in rural areas of Tehran Province,
Iran. Korean Journal of Family Medicine, 41(5), 282–290. https://doi.org/10.4082/kjfm.19.0028
Rau, O., Hummel-Mayer, C., Braun, J., & Saliger, A. (2024). Delegation der Versorgungssteuerung
bei chronischen Erkrankungen und Multimorbidität: Einsatz und Nutzen eines praxisinternen
nicht-ärztlichen
Case-Managements
[Konferencia-workshop].
58.
Kongress
für
Allgemeinmedizin
und
Familienmedizin
(DEGAM),
Würzburg,
Németország.
https://doi.org/10.3205/24degam325
Reeve, C., Humphreys, J., Wakerman, J., Carter, M., Carroll, V. and Reeve, D. (2015), Strengthening
primary health care: achieving health gains in a remote region of Australia. Medical Journal of
Australia, 202: 483-487. https://doi.org/10.5694/mja14.00894
Reilly, K., Kennedy, S. G., Porter, G. C.; Estabrooks, P. A. (2020). Comparing, Contrasting, and
Integrating Dissemination and Implementation Outcomes Included in the RE-AIM and
Implementation Outcomes Frameworks. Frontiers in Public Health, 8, 430.
https://doi.org/10.3389/FPUBH.2020.00430
Remák, E., Gál, R. I., & Németh, R. (2006). Health and morbidity in the accession countries: Country
report – Hungary (ENEPRI Research Report No. 28). Social Science Research Network.
https://doi.org/10.2139/ssrn.2026865
Richard H. Glazier - Balancing Equity Issues in Health Systems: Perspectives of Primary
Healthcare https://www.longwoods.com/content/19218/healthcarepapers/balancing-equity-
issues-in-health-systems-perspectives-of-primary-healthcare
Rittenhouse, D. R., Ramsay, P. P., Casalino, L. P., McClellan, S. R., Kandel, Z. K.; Shortell, S. M. (2017).
Increased Health Information Technology Adoption and Use Among Small Primary Care Physician
Practices Over Time: A National Cohort Study. Annals of Family Medicine, 15(1), 56–62.
https://doi.org/10.1370/AFM.1992
Roberts SLE, Healey A, Sevdalis N. Use of health economic evaluation in the implementation and
improvement science fields-a systematic literature review. Implement Sci. 2019 Jul 15;14(1):72.
doi: 10.1186/s13012-019-0901-7. PMID: 31307489; PMCID: PMC6631608.
Rushlow, D. R., Thacher, T. D.; Barry, B. A. (2024). Building Capacity for Pragmatic Trials of Digital
Technology
in
Primary
Care.
Mayo
Clinic
Proceedings,
99(3),
491–501.
https://doi.org/10.1016/j.mayocp.2023.07.011
Russell, G., Dahrouge, S., Hogg, W., Geneau, R., Muldoon, L.; Tuna, M. (2009). Managing Chronic
Disease in Ontario Primary Care: The Impact of Organizational Factors. Annals of Family
Medicine, 7(4), 309–318. https://doi.org/10.1370/AFM.982
291
Saelaert, M., Mathieu, L., Hoof, W.; Devleesschauwer, B. (2023). Expanding citizen engagement in
the secondary use of health data: an opportunity for national health data access bodies to realise
the intentions of the European health data space. Archives of Public Health, 81, 1–7.
https://doi.org/10.1186/s13690-023-01182-4
Sanchez, M., Vellanky, S., Herring, J., Liang, J.; Jia, H. (2008). CIHI Survey: Variations in Canadian
Rates of Hospitalization for Ambulatory Care Sensitive Conditions. Healthcare Quarterly, 11(4),
20–22. https://doi.org/10.12927/HCQ.2008.20087
Sándor, J., Kósa, K., Fürjes, G., Papp, M., Csordás, Á., Rurik, I., & Ádány, R. (2013). Public health
services provided in the framework of general practitioners’ clusters. European Journal of Public
Health, 23(4), 530–532. https://doi.org/10.1093/eurpub/ckt096
Sándor, J., Kósa, K., Papp, M., Fürjes, G., Kőrösi, L., Jakovljevic, M., & Ádány, R. (2016). Capitation-
based financing hampers the provision of preventive services in primary health care. Frontiers in
Public Health, 4, Article 200. https://doi.org/10.3389/fpubh.2016.00200
Sándor, J., Pálinkás, A., Vincze, F., Sipos, V., Kovács, N., Jenei, T., Falusi, Z., Pál, L., Kőrösi, L., Papp,
M., et al. Association between the General Practitioner Workforce Crisis and Premature Mortality
in Hungary: Cross-Sectional Evaluation of Health Insurance Data from 2006 to 2014. Int J Environ
Res Public Health 15(7), 1388 (2018). https://doi.org/10.3390/ijerph15071388
Sándor, J., Tokaji, I., Harsha, N., Papp, M., Ádány, R., Czifra, Á. Organised and opportunistic
prevention in primary health care: estimation of missed opportunities by population based health
interview surveys in Hungary. BMC Fam Pract 21, 120 (2020). https://doi.org/10.1186/s12875-
020-01200-2
Sándor J, Vincze F, Shrikant ML, Kőrösi L, Ulicska L, et al. (2022) COVID-19 vaccination coverage
in deprived populations living in segregated colonies: A nationwide cross-sectional study in
Hungary. PLOS ONE 17(2): e0264363. https://doi.org/10.1371/journal.pone.0264363
Sargent, L., Taylor, J., & Lowe, J. B. (2021). Barriers and facilitators to general practitioners
participating in implementation research: A mixed methods systematic review protocol. JBI
Evidence Synthesis, 19(6), 1354–1361. https://doi.org/10.11124/JBIES-20-00187
Savage, E., Hegarty, J., Weathers, E., Mulligan, L., Bradley, C. P., Condon, C., Cronly, J., Lehane, E., O
Reilly, A., Hartigan, I., Horgan, A., Browne, J., McCarthy, V. J. C., Murphy, A., Cronin, J., Moira, F.;
Drennan, J. (2016). Transforming Chronic Illness Management through Integrated Care: A
Systematic Review of What Works Best and Why. International Journal of Integrated Care, 16(6),
394. https://doi.org/10.5334/IJIC.2942
Sawicki, O. A., Mueller, A., Klaaßen-Mielke, R., Glushan, A., Gerlach, F. M., Beyer, M., Wensing, M.;
Karimova, K. (2021). Strong and sustainable primary healthcare is associated with a lower risk of
hospitalization
in
high
risk
patients.
Scientific
Reports,
11(1),
4349.
https://doi.org/10.1038/S41598-021-83962-Y
Sawin, G., & O’Connor, N. (2019). Primary care transformation. Primary Care: Clinics in Office
Practice, 46(4), 549–560. https://doi.org/10.1016/j.pop.2019.07.006
Schäfer, W. L. A., Boerma, W. G. W., van den Berg, M. J., De Maeseneer, J., De Rosis, S., Detollenaere,
J., Greß, S., Heinemann, S., van Loenen, T., Murante, A. M., Pavlič, D. R., Seghieri, C., Vainieri, M.,
Willems, S., & Groenewegen, P. P. (2019). Are people's health care needs better met when primary
care is strong? A synthesis of the results of the QUALICOPC study in 34 countries. Primary Health
Care Research & Development, 20, Article e104. https://doi.org/10.1017/S1463423619000434
292
Schmidt, B., Watt, K., McDermott, R., & Mills, J. (2017). Assessing the link between implementation
fidelity and health outcomes for a trial of intensive case management by community health
workers: A mixed methods study protocol. BMC Health Services Research, 17, Article 490.
https://doi.org/10.1186/s12913-017-2320-2
Scott, A., & Jan, S. (2011). Primary care. In S. Glied & P. C. Smith (Eds.), The Oxford handbook of
health
economics
(Online
ed.).
Oxford
Academic.
https://doi.org/10.1093/oxfordhb/9780199238828.013.0020
Scott, P., Rigby, M., Ammenwerth, E., McNair, J. B., Georgiou, A., Hyppönen, H., de Keizer, N. F.,
Magrabi, F., Nykänen, P., Gude, W. T.; Hackl, W. O. (2017). Evaluation Considerations for
Secondary Uses of Clinical Data: Principles for an Evidence-based Approach to Policy and
Implementation
of
Secondary
Analysis.
Yearb
Med
Inform,
26(1),
59–67.
https://doi.org/10.15265/IY-2017-010
Scuissiatto, V., Santos, E. A. P., Loures, E. de F. R., Bueno, S.; Santos, V. (2017). Interoperability
Assessment in Healthcare Based on the AHP/ANP Methods (pp. 679–689). Springer, Cham.
https://doi.org/10.1007/978-3-319-56535-4_67
Seitz, P., Rosemann, T., Gensichen, J.; Huber, C. A. (2011). Interventions in primary care to improve
cardiovascular risk factors and glycated haemoglobin (HbA1c) levels in patients with diabetes: a
systematic
review.
Diabetes,
Obesity
and
Metabolism,
13(6),
479–489.
https://doi.org/10.1111/J.1463-1326.2010.01347.X
Seo, H.-J. (2025). Mixed Methods Systematic Review Approach to Combine Quantitative Evidence
And Qualitative Evidence. Journal of Korean Academy of Community Health Nursing, 36, 353.
https://doi.org/10.12799/rcphn.2025.01410
Shabbir, U., O‘Connor, R., MacDonagh, J.; O‘Regan, A. (2025). Addressing systemic workforce
challenges in general practice—a qualitative study of general practitioners in Ireland. Family
Practice, 43. https://doi.org/10.1093/fampra/cmaf094
Shirjang, A., Doshmangir, L., Bazyar, M., & Gordeev, V. S. (2025). Primary health care reforms: A
scoping review. Primary Health Care Research & Development, 26, Article e74.
https://doi.org/10.1017/S1463423625000271
Shojania KG, Ranji SR, McDonald KM, Grimshaw JM, Sundaram V, Rushakoff RJ, Owens DK. Effects
of quality improvement strategies for type 2 diabetes on glycemic control: a meta-regression
analysis. JAMA. 2006 Jul 26;296(4):427-40. doi: 10.1001/jama.296.4.427. PMID: 16868301.
Si, D., Bailie, R., & Weeramanthri, T. (2008). Effectiveness of chronic care model-oriented
interventions to improve quality of diabetes care: A systematic review. Primary Health Care
Research & Development, 9(1), 25–40. https://doi.org/10.1017/S1463423607000473
Siminerio, L. M., Zgibor, J. C.; Solano, F. X. (2004). Implementing the Chronic Care Model for
Improvements in Diabetes Practice and Outcomes in Primary Care: The University of Pittsburgh
Medical
Center
Experience.
Clinical
Diabetes,
22(2),
54–58.
https://doi.org/10.2337/DIACLIN.22.2.54
Simoens, S. (2012). Cost-effectiveness analysis and the value for money of health technologies
(pp. 92–109). Medical Information Science Reference. https://doi.org/10.4018/978-1-4666-
0309-7.CH007
Simon, S. (2023). Sustainability of healthcare professionals adherence to clinical practice
guidelines in primary care. https://doi.org/10.25905/21825060
293
Singh, G., Lenhart, J. G., Helmers, R. A., Eberle, M. R., Costley, H., Roberts, J. B., & Kaplan, R. S. (2022).
Collaborative rooming: An innovative pilot project to overcome primary care challenges.
Wisconsin Medical Journal, 121(4), 306–309. https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/36637843/
Starfield
Sipos V, Pálinkás A, Kovács N, et alSmoking cessation support for regular smokers in Hungarian
primary care: a nationwide representative cross-sectional studyBMJ Open 2018;8:e018932. doi:
10.1136/bmjopen-2017-018932
Siregar, H. K., Silapurna, E. L., Mulyadi, M., Asmanidar, A.; Amri, I. (2024). Improving Patient
Outcomes in Chronic Disease Management: The Role of Specialized Nursing Interventions. Global
International
Journal
of
Innovative
Research,
2(11),
2725–2737.
https://doi.org/10.59613/global.v2i11.359
Soewatoen. (n.d.). ANALISIS BIAYA SATUAN METODE ACTIVITY BASED COSTING DALAM
EVALUASI TARIF PELAYANAN KESEHATAN DI ERA JKN (studi Kasus Pasien Stroke Di Rumah
Sakit Kristen Mojowarno). https://doi.org/10.20473/jeba.v26i12016.79-95
Somanathan, A., Finkel, E.; Arur, A. (2019). Strengthening Integrated Care in Central and Eastern
Europe. World Bank, Washington, DC. https://doi.org/10.1596/33405
Somé, N. H., Devlin, R. A., Mehta, N., & Sarma, S. (2024). Primary care payment models and
avoidable hospitalizations in Ontario, Canada: A multivalued treatment effects analysis. Health
Economics, 33(10), 2288–2305. https://doi.org/10.1002/hec.4872
Staloff, J., Marcotte, L. M.; Liao, J. M. (2020). First things first: Analysing predecessor programmes
to
glean
insights
about
Medicare
‘
s
primary
care
first
programme.
https://doi.org/10.69554/xacj7451
Stange, K. C., Miller, W. L., & Etz, R. S. (2023). The role of primary care in improving population
health. The Milbank Quarterly, 101(S1), 795–840. https://doi.org/10.1111/1468-0009.12638
Starfield, B. Primary Care: Balancing Health Needs, Services, and Technology. New York: Oxford
University Press (1998). https://doi.org/10.1093/oso/9780195125429.001.0001
Starfield, B., Shi, L., & Macinko, J. (2005). Contribution of primary care to health systems and
health. The Milbank Quarterly, 83(3), 457–502. https://doi.org/10.1111/j.1468-
0009.2005.00409.x
Staunton, C., Shabani, M., Mascalzoni, D., Mežinska, S., & Slokenberga, S. (2024). [A cím a kiadói
rekordból
emelendő
át.]
European
Journal
of
Human
Genetics.
https://doi.org/10.1038/s41431-024-01543-9
Steiner, R. L., Bejleri, I., Neff, D. F., Harman, J. S., Lutz, B. J., Yoon, S.; Bumbach, M. D. (2015). A76
Inequalities in the distribution of primary care providers: Comparing healthcare disparity among
urban
and
rural
Floridian.
Journal
of
Transport
and
Health,
2(2).
https://doi.org/10.1016/J.JTH.2015.04.564
Stock, S., Starke, D., Altenhofen, L., & Hansen, L. (2011). Disease-management programs can
improve quality of care for the chronically ill, even in a weak primary care system: A case study
from
Germany
(Issue
Brief).
The
Commonwealth
Fund.
https://www.commonwealthfund.org/publications/issue-briefs/2011/nov/disease-
management-programs-can-improve-quality-care-chronically
294
Storseth, O., McNeil, K., Grudniewicz, A., Correia, R. H., Gallant, F., Thelen, R.; Lavergne, M. R.
(2025). Administrative burden in primary care. Canadian Family Physician, 71(6), 417–423.
https://doi.org/10.46747/cfp.7106417
Sumner, J., Phua, J., & Lim, Y.-W. (2020). Hospital-based chronic disease care model: Protocol for
an effectiveness and implementation evaluation. BMJ Open, 10(7), Article e037843.
https://doi.org/10.1136/bmjopen-2020-037843
Swinkels, I. C. S., Huygens, M., Schoenmakers, T. M., Oude Nijeweme-d ‘ Hollosy, W., van Velsen, L.,
Vermeulen, J., Schoone-Harmsen, M., Jansen, Y. J. F. M., van Schayck, O. C. P., Friele, R.; de Witte, L.
P. (2018). Lessons learned from a living lab on the broad adoption of eHealth in primary health
care. Journal of Medical Internet Research, 20(3). https://doi.org/10.2196/JMIR.9110
Tanenbaum, J. E., Votruba, M., Einstadter, D., Love, T. E.; Cebul, R. D. (2021). Adoption of Health
System Innovations: Evidence of Urban-Rural Disparities from the Ohio Primary Care
Marketplace.
Journal
of
General
Internal
Medicine,
36(6),
1584–1590.
https://doi.org/10.1007/S11606-020-06440-7
Te Morenga, L., Mallard, S., Mann, J. Dietary Sugars and Body Weight: Systematic Review and
Meta-Analyses of Randomised Controlled Trials and Cohort Studies. BMJ 346, e7492 (2013).
https://doi.org/10.1136/bmj.e7492
The Lancet. (2018). The Astana Declaration: The future of primary health care? The Lancet,
392(10156), 1369. https://doi.org/10.1016/S0140-6736(18)32478-4
Tjoa, E., & Guan, C. (2021). A survey on explainable artificial intelligence (XAI): Toward medical
XAI. IEEE Transactions on Neural Networks and Learning Systems, 32(11), 4793–4813.
https://doi.org/10.1109/TNNLS.2020.3027314
Tonetti, M. S., Jepsen, S., Jin, L., & Otomo-Corgel, J. (2017). Impact of the global burden of
periodontal diseases on health, nutrition and wellbeing of mankind: A call for global action.
Journal of Clinical Periodontology, 44(5), 456–462. https://doi.org/10.1111/jcpe.12732
Torregrosa, I., Solís, M., Pascual, B., Ramos, B., González, M., Ramos, C., Puchades, M. J., García, R.,
Pons, S., Abarca, A., Mahiques, E., Alcocer, H., Sanmartín, A., Navarro, J., & Miguel, A. (2007).
Implementation of a protocol of management of chronic kidney disease between nephrology and
primary health care. Preliminary results. Nefrología, 27(2), 162–167.
Törő, K. V., Sárváry, A., Sárváry, A., Radó, S., Takács, P., & Jávorné Erdei, R. (2019). Krónikus
betegségek előfordulásának gyakorisága Nyíregyháza felnőtt lakossága körében [Prevalence of
chronic diseases among adult population of Nyíregyháza]. Egészségfejlesztés, 60(5), 67–75.
https://doi.org/10.24365/EF.V60I5.521
Tran, D. T., Falster, M. O., Pearse, J., Mazevska, D., McElduff, P., Pearson, S., van Gool, K., Hall, J.;
Jorm, L. (2024). The Australian Health Care Homes trial: quality of care and patient outcomes. A
propensity
score-matched
cohort
study.
The
Medical
Journal
of
Australia.
https://doi.org/10.5694/mja2.52266
Tricco AC, Ivers NM, Grimshaw JM, Moher D, Turner L, Galipeau J, Halperin I, Vachon B, Ramsay
T, Manns B, Tonelli M, Shojania K. Effectiveness of quality improvement strategies on the
management of diabetes: a systematic review and meta-analysis. Lancet. 2012 Jun
16;379(9833):2252-61. doi: 10.1016/S0140-6736(12)60480-2. Epub 2012 Jun 9. PMID:
22683130.
295
Tsiachristas, A., & Rutten-van Mölken, M. P. M. H. (2017). Evaluating complex interventions. In V.
Amelung, V. Stein, N. Goodwin, R. Balicer, E. Nolte, & E. Suter (Eds.), Handbook integrated care
(pp. 297–313). Springer. https://doi.org/10.1007/978-3-319-56103-5_18
Tusa, N., Kautiainen, H., Elfving, P., Sinikallio, S.; Mäntyselkä, P. (2021). Randomized controlled
study of the impact of a participatory patient care plan among primary care patients with
common chronic diseases: a one-year follow-up study. BMC Health Services Research, 21(1), 715.
https://doi.org/10.1186/S12913-021-06716-6
Unverzagt, S., Oemler, M., Braun, K.; Klement, A. (2014). Strategies for guideline implementation
in primary care focusing on patients with cardiovascular disease: a systematic review. Family
Practice, 31(3), 247–266. https://doi.org/10.1093/FAMPRA/CMT080
Unverzagt, S., Peinemann, F., Oemler, M., Braun, K.; Klement, A. (2014). Meta-regression analyses
to explain statistical heterogeneity in a systematic review of strategies for guideline
implementation
in
primary
health
care.
PLOS
ONE,
9(10).
https://doi.org/10.1371/JOURNAL.PONE.0110619
Vachon, B., Gaboury, I., Menear, M., Pomey, M.-P., Roy, D., Houle, L., Breton, M., Duhoux, A., Émond,
V., Giasson, G., Kaczorowski, J., Lussier, M.-T., Pluye, P.; Vanasse, A. (2020). Evaluating
implementation and impact of a provincial quality improvement collaborative for the
management of chronic diseases in primary care: the COMPAS+ study protocol. BMC Family
Practice, 21(1), 3. https://doi.org/10.1186/S12875-019-1072-Y
Valdivieso, B., Faubel, R., Gonzalez-Cappa, J., Borras-Justus, P.; Domínguez, D. (2014).
Development and evaluation of an Innovative Chronic Disease Management Program in Valencia-
La
Fe
Health
Department.
Biomedical
and
Health
Informatics,
396–399.
https://doi.org/10.1109/BHI.2014.6864386
Valente, J. R., Bundy, R., Martin, M., Palakshappa, D., Dharod, A., Rominger, R. L., & Feiereisel, K.
(2022). Evaluation of "Care Plus," a multidisciplinary program to improve population health for
patients with high-utilization. Journal of Public Health Management and Practice, 29(2), 226–229.
https://doi.org/10.1097/PHH.0000000000001692
Valentijn, P. P., Tymchenko, L., Gruisen, W., Bruls, B., Pereira, F. A.; Arends, R. Y. (2024).
Effectiveness of Integrated Care for Diabetes Mellitus Type 2, Cardiovascular and Chronic
Respiratory Diseases: A Systematic Review and Meta-Analysis. International Journal of Integrated
Care, 24. https://doi.org/10.5334/ijic.7744
van der Pol, M., Olajide, D., Dusheiko, M., Elliott, R. J., Guthrie, B., Jorm, L.; Leyland, A. H. (2019).
The impact of quality and accessibility of primary care on emergency admissions for a range of
chronic ambulatory care sensitive conditions (ACSCs) in Scotland: longitudinal analysis. BMC
Family Practice, 20(1), 1–10. https://doi.org/10.1186/S12875-019-0921-Z
Van Loenen, T., Faber, M. J., Westert, G. P., & Van den Berg, M. J. (2016). The impact of primary
care organization on avoidable hospital admissions for diabetes in 23 countries. Scandinavian
Journal of Primary Health Care, 34(1), 5–12. https://doi.org/10.3109/02813432.2015.1132883
van Riet-Paap, J. C., Boerma, W. G. W., & Kringos, D. S. (2010). Coordination and integration of
primary care in Western Europe [Konferencia-absztrakt]. European Journal of Public Health,
20(Suppl. 1), 99. https://doi.org/10.1093/eurpub/ckq165.243
Verguet, S., Feldhaus, I., Kwete, X. J., Aqil, A., Atun, R., Bishai, D., Cecchini, M., Guerra Junior, A. A.,
Habtemariam, M. K., Jbaily, A., Karanfil, O., Kruk, M. E., Haneuse, S., Norheim, O. F., Smith, P. C.,
Smith, P. C., Tolla, M. T., Zewdu, S.; Bump, J. B. (2019). Health system modelling research: towards
296
a whole-health-system perspective for identifying good value for money investments in health
system strengthening. BMJ Global Health, 4(2). https://doi.org/10.1136/BMJGH-2018-001311
Vilar-Compte, M.; Villar Uribe, M. (2023). Implementation Toolbox to Document and Analyze
Primary Health Care Innovations. https://doi.org/10.1596/40509
Vitrai, J. (2020). Egészség az EU-ban: Magyar egészségügyi országprofil 2019 [State of health in
the
EU:
Hungary.
Health
profile
2019].
Egészségfejlesztés,
61(2),
82–83.
https://doi.org/10.24365/EF.V61I2.579
Vitrai, J. (2025). Szakdokumentum: Elkerülhető halálozás, kockázati tényezők és a nem fertőző
betegségek elleni, adatokra alapozott, hatásos szakpolitikák. Multidiszciplináris Egészség és
Jóllét, 3(4), 37–43. https://doi.org/10.58701/mej.19841
Vitrai, J., & Bakacs, M. (2021). Hazai Egészségpillanatkép, 2020. Gyorsjelentés a Global Burden of
Disease Study 2019 adatai alapján [Hungarian health at a glance, 2020. Quick report based on the
Global Burden of Disease Study 2019 data]. Egészségfejlesztés, 62(1), 35–46.
https://doi.org/10.24365/EF.V62I2.654
Volpp, K. G., Loewenstein, G.; Asch, D. A. (2012). Assessing value in health care programs. JAMA,
307(20), 2153–2154. https://doi.org/10.1001/JAMA.2012.3619
Waddington, C. E. D. (2008). Integrated health services – What and why? (Technical Brief No. 1).
World Health Organization. http://www.who.int/healthsystems/service_delivery_techbrief1.pdf
Wagner,E.H. Improving chronic illness care: translating evidence into action. Health Aff
(Millwood) 20(6), 64–78 (2001). https://doi.org/10.1377/hlthaff.20.6.64
Wagner, E. H., Flinter, M., Hsu, C., Cromp, D., Austin, B. T., Etz, R., Crabtree, B. F., & Ladden, M. D.
(2017). Effective team-based primary care: Observations from innovative practices. BMC Family
Practice, 18, Article 13. https://doi.org/10.1186/s12875-017-0590-8
Wallar, L. E., De Prophetis, E.; Rosella, L. C. (2020). Socioeconomic inequalities in hospitalizations
for chronic ambulatory care sensitive conditions: a systematic review of peer-reviewed literature,
1990–2018.
International
Journal
for
Equity
in
Health,
19(1),
60.
https://doi.org/10.1186/S12939-020-01160-0
Walsh, K. (2013). For a start Baker and Thompson‘s study is misinterpreted.
Wang S, Huben AV, Wilson A, et al. Addressing health service equity through telehealth: A
systematic review of reviews. Digit Health 2025;11:20552076251326233.
Wangler, J., Claus, S.; Jansky, M. (2025). Approaches towards averting a potential structural
shortage of general practitioners: results of a quantitative survey on attitudes, experiences, and
ideas from general practitioners in the Federal Republic of Germany. BMC Primary Care, 26.
https://doi.org/10.1186/s12875-025-02840-y
Welzel, C., Cotte, F., Wekenborg, M., Vasey, B., McCulloch, P.; Gilbert, S. (2023). Holistic Human-
Serving Digitization of Health Care Needs Integrated Automated System-Level Assessment Tools
(Preprint). https://doi.org/10.2196/preprints.50158
William R. Phillips, Elizabeth Sturgiss: Strengthening primary healthcare research and reporting
with the CRISP Checklist: Consensus Reporting Items for Studies in Primary Care -
https://doi.org/10.15511/tjtfp.24.00315
297
World Health Organization. (2008). The world health report 2008: Primary health care—Now
more than ever. World Health Organization. https://iris.who.int/handle/10665/43949
World Health Organization. (2016). Integrated care models: An overview (Working document).
WHO Regional Office for Europe. https://iris.who.int/items/ba7389a2-6ac5-4cb1-803d-
75e1ac6d8f00
World Health Organization (2019): WHO Guideline: Recommendations on Digital Interventions for
Health System Strengthening. WHO.
World Health Organization (2021): Global Strategy on Digital Health 2020–2025. WHO.
Wouters, E. F. M., & Augustin, I. M. L. (2012). Disease management and integrated care. In L. Nici
& R. ZuWallack (Eds.), Chronic obstructive pulmonary disease (pp. 267–279). Humana Press.
https://doi.org/10.1007/978-1-60761-673-3_15
Wray, L. O., Oslin, D. W., Leong, S. H., Pitcock, J. A., Tauriello, S., Drummond, K. L.; Ritchie, M. J.
(2023). Enhancing Implementation of Measurement-Based Mental Health Care in Primary Care:
A
Mixed-Methods
Study.
Psychiatric
Services,
74(7),
appips20220140.
https://doi.org/10.1176/appi.ps.20220140
Wu, J., Bernabé, E., Matsuyama, Y., Watt, R.G. Global, Regional, and National Burden of Oral
Disorders and Edentulism, 1990–2021, with Projections to 2035: Results from the Global Burden
of
Disease
Study
2021.
Lancet
Public
Health
10(6),
e456–e469
(2025).
https://doi.org/10.1016/S2468-2667(25)00072-
8https://www.thelancet.com/journals/lancet/article/PIIS0140-6736(24)02811-3/fulltext
Xiao, Y., Husain, L.; Bloom, G. (2018). evaluation and learning in complex, rapidly changing health
systems: china‘s management of health sector reform. Globalization and Health, 14(1), 1–11.
https://doi.org/10.1186/S12992-018-0429-7
Yang, T., Luo, W., Tian, L.; Li, J. (2024). Integrating Spatial and Non-Spatial Dimensions to Evaluate
Access to Rural Primary Healthcare Service: A Case Study of Songzi, China. ISPRS International
Journal of Geo-Information, 13(5), 142. https://doi.org/10.3390/ijgi13050142
Yanti, R. I., Febrian; Sari, D. P. (n.d.). Pengaplikasian Metode Activity Based Costing Pada
Perhitungan
Unit
Cost
Di
Pelayanan
Kesehatan
Gigi
Dan
Mulut.
https://doi.org/10.25077/adj.v8i2.141
Zhang, Y., Stokes, J., Anselmi, L., Bower, P.; Xu, J. (2025). Can integrated care interventions
strengthen primary care and improve outcomes for patients with chronic diseases? A systematic
review
and
meta-analysis.
Health
Research
Policy
and
Systems,
23(1).
https://doi.org/10.1186/s12961-024-01260-1
Zhang, Y.-B., Pan, X.-F., Chen, J., Cao, A., Xia, L., Zhang, Y., Wang, J., Li, H., Liu, G., & Pan, A. (2021).
Combined lifestyle factors, all-cause mortality and cardiovascular disease: A systematic review
and meta-analysis of prospective cohort studies. Journal of Epidemiology and Community Health,
75(1), 92–99. https://doi.org/10.1136/jech-2020-214050
Zweifler, J. (2007). The Missing Link: Improving Quality With a Chronic Disease Management
Intervention for the Primary Care Office. Annals of Family Medicine, 5(5), 453–456.
https://doi.org/10.1370/AFM.745
298
Кіфоренко, С., Бєлов, В., Лавренюк, М. В., Гонтар, Т. М.; Козловська, В. О. (2025).
Методологічні аспекти інтероперабельності в прикладних задачах оцінювання та
підтримки здоров‘я. https://doi.org/10.15407/intechsys.2025.05.051
葛人炜, 李林贵, 孙强, 于宝荣; 孟庆跃. (n.d.). Application Study of Activity-based-accounting
Method on the Hospital Cost Calculating. https://doi.org/10.3969/j.issn.1003-0743.2006.10.019
***
299