Ez a közérdekűadat-igénylés csatolmányának HTML formátumú változata 'Alapellátás Fejlesztése RRF Program hatástanulmánya'.

 
AZ RRF-8.1.1-25-2025-00001 AZONOSÍTÓSZÁMÚ, 
AZ „ALAPELLÁTÁS FEJLESZTÉSE” CÍMŰ PROJEKT 
  
  
  
  
HATÁSTANULMÁNY 
 
  
  
  
  
KRÓNIKUS BETEGSÉGMENEDZSMENT 
ORVOSSZAKMAI PROGRAM  
VIZSGÁLT IDŐSZAK  
2025. 07. 01 – 2026. 06. 30. 
  
 
 
  
 Készítette: 
 Országos Kórházi Főigazgatóság  
Közbeszerzési, Pályázati és Műszaki Igazgatóság 
Projektkoordinációs és Projekt Pénzügyi Elszámolási Főosztály 
Minőségbiztosítási Monitoring Munkacsoport  
Dokumentum lezárva: 2026. 07. 15.  
 

Vezetői összefoglaló .................................................................................................................................... 13 
Rövidítések jegyzéke .................................................................................................................................. 16 
I. Bevezetés ..................................................................................................................................................... 19 
1.  A HET, illetve az Alapellátás fejlesztése projekt ................................................................. 19 
1.1. Az alapellátás fejlesztésének stratégiai szerepe ............................................................. 20 
1.2. Előzményprojektek és fejlesztési modellek ...................................................................... 23 
1.2.1. Nemzetközi tapasztalatok ............................................................................................... 23 
1.2.2. Magyarországi tapasztalatok .......................................................................................... 27 
2. A hatástanulmány célja és időszerűsége .................................................................................... 33 
2.1. Az egészségügyi reformok értékelésének kihívásai általában .................................. 33 
2.2. Komplex intervenciók értékelése ......................................................................................... 35 
2.3. A hatásvizsgálat jelentősége a döntéshozók számára .................................................. 36 
2.4. Programértékelés és fenntarthatóság................................................................................. 38 
2.5. Implementációs tudomány és az innovációk kiterjesztése az alapellátásban .... 39 
2.6. Hatásvizsgálat és egészségügyi beruházások megtérülése ........................................ 42 
2.7. Egészségügyi adatok és hatásmérés .................................................................................... 44 
2.8. Népegészségügyi hatás és rendszerhatás .......................................................................... 46 
2.9. A KBMP magyarországi alkalmazásának vizsgálata ...................................................... 47 
3.  Népegészségügyi mutatók .............................................................................................................. 49 
3.1. A népegészségügyi mutatók szerepe az alapellátási reformok értékelésében ... 49 
3.2. Magyarországi népegészségügyi mutatók ........................................................................ 50 
4. Életmódbeli kockázatok ................................................................................................................... 55 
5. Ellátórendszeri hiányosságok ........................................................................................................ 59 
5.1. Humánerőforrás-hiány ............................................................................................................. 59 
5.2. Területi és szocioökonómiai különbségek ........................................................................ 59 
5.3. Betegutak fragmentáltsága ..................................................................................................... 60 
5.4. Adminisztratív terhek növekedése ...................................................................................... 61 
5.5. Információs rendszerek közötti interoperabilitás korlátozottsága ........................ 62 
5.6. Magyarországi ellátórendszeri hiányosságok ................................................................. 63 
6. A krónikus betegségmenedzsment jelentősége ...................................................................... 66 
6.1. A krónikus betegségek népegészségügyi és ellátásszervezési kihívásai ............... 66 
6.2. Krónikus betegségmenedzsment mint rendszertranszformáció ............................. 67 
6.3. Krónikus betegségek és egészségügyi rendszer fenntarthatósága ......................... 69 
2 
 

6.4. A fogorvosi ellátás szerepe a krónikus betegségek megelőzésében és 
gondozásában ....................................................................................................................................... 70 
7. Hipotézisek ............................................................................................................................................ 71 
I.7.1. Elsődleges hipotézisek (implementáció és működés) ............................................... 71 
H1 – Implementációs teljesülés ................................................................................................. 71 
H2 – Protokollalapú működés erősödése .............................................................................. 73 
H3 – Team-alapú ellátás erősödése ......................................................................................... 73 
H4 – Mérhetőség és auditálhatóság ......................................................................................... 74 
I.7.2. Másodlagos hipotézisek (rendszerszintű és szervezeti hatások) .......................... 75 
H5 – Betegutak szervezettségének javulása ......................................................................... 75 
H6 – Heterogén hatások megjelenése ..................................................................................... 76 
H7 – Hozzáférés és egyenlőtlenségek ..................................................................................... 77 
H8 – Adminisztratív és erőforrás-terhelés változása ....................................................... 77 
I.7.3. Explorativ hipotézisek (kimeneti és hosszabb távú hatások) ................................. 78 
H9 – Ellátórendszeri igénybevétel alakulása ....................................................................... 78 
H10 – Klinikai és rizikófaktor-kimenetek ............................................................................. 79 
H11 – Finanszírozási fenntarthatóság .................................................................................... 80 
H12 – Skálázhatóság és rendszerbe illeszthetőség ............................................................ 80 
II. Helyzetelemzés és elméleti háttér .................................................................................................... 82 
1. A magyar alapellátás struktúrája 2024-ig ................................................................................. 82 
1.1. A háziorvosi rendszer finanszírozási és szakmai keretei ............................................ 82 
1.2. Összefoglaló a fogorvosi alapellátásról .............................................................................. 84 
1.3. Betöltetlen praxisok ................................................................................................................... 85 
1.4. Integrált hibrid alapellátási modellek Magyarországon: a Hevesi modell mint 
adaptív ellátásszervezési innováció ............................................................................................. 86 
1.5. Az alapellátás digitális és interoperabilitási keretei az EHDS fényében ............... 88 
2. A magyar krónikus betegállapot leírása az új protokollok előtt ....................................... 90 
2.1. Krónikus betegállapot általában ........................................................................................... 90 
2.2. Fogorvosi és krónikus betegségek  összefüggései ......................................................... 91 
2.2.1. Diabetes és fogászat ........................................................................................................... 92 
2.2.2. Cardiovascularis betegségek (CVD) ............................................................................. 92 
2.2.3. COPD ........................................................................................................................................ 92 
3. Nemzetközi kitekintés: jó gyakorlatok a krónikus gondozásban ..................................... 93 
3 
 

3.1. A Krónikus Gondozási Modell (CCM) és elméleti keretei ............................................ 93 
3.2. Nemzetközi betegség-menedzsment programok és protokollok ............................ 93 
3.2.1. Németország: Strukturált DMP-k ................................................................................. 93 
3.2.2. Egyesült Királyság: QOF teljesítményalapú rendszer ........................................... 94 
3.2.3. Dánia: Integrált klinikai útvonalak ............................................................................... 94 
3.2.4. Ausztrál innovációk és proaktív gondozási modellek .......................................... 94 
3.3. Telemedicina szívelégtelenségben ....................................................................................... 94 
4. Szakirodalmi áttekintés: a betegségmenedzsment hatása a morbiditási és 
mortalitási mutatókra ............................................................................................................................ 95 
5. Praxisközösségi modell: a háziorvosok, gyermekorvosok, fogorvosok és védőnők 
együttműködésének hatása az ellátás színvonalára .................................................................. 96 
5.1. Praxisközösségekről általában .............................................................................................. 96 
5.2. A praxisközösség működésének előnyei és korlátai ..................................................... 98 
5.3. Az APN szerepe a praxisközösségekben ............................................................................ 99 
5.3.1 Az APN feladatai a praxisközösségben ........................................................................ 99 
5.3.2. Az APN szerepe a krónikus betegmenedzsmentben .......................................... 100 
5.3.3. Teamalapú együttműködés .......................................................................................... 100 
5.3.4. Nemzetközi modellek ..................................................................................................... 100 
5.3.5. A magyarországi alkalmazás lehetőségei ............................................................... 101 
6. Jogszabályi és finanszírozási környezet .................................................................................. 101 
6.1 Jogszabályi környezet .............................................................................................................. 101 
6.1.1. Uniós szintű keretek ....................................................................................................... 101 
6.1.2. Hazai jogszabályi keretek ............................................................................................. 102 
6.1.3. NEAK-alapú operatív és szakmai szabályozás (KBM programok) ............... 103 
6.1.4. Jogszabályi környezet jelentősége a program szempontjából ....................... 104 
6.2 Finanszírozási környezet ....................................................................................................... 104 
6.2.1. Alapfinanszírozás ............................................................................................................. 105 
6.2.2. Kiegészítő finanszírozási elemek ............................................................................... 105 
6.2.3. Ellátási tevékenységekhez kapcsolt finanszírozások hiánya .......................... 106 
6.2.4. Krónikus Betegségmenedzsment finanszírozása ................................................ 106 
6.3. Krónikus betegségek és az egészségügyi rendszer fenntarthatósága ................. 112 
7.  A Programhoz kapcsolódó NEAK finanszírozási háttérdokumentum és OKFŐ 
szakmai nyilatkozat elemzése ......................................................................................................... 113 
4 
 

7.1. NEAK finanszírozási hátterdokumentum ....................................................................... 113 
7.2. OKFŐ szakmai nyilatkozat .................................................................................................... 114 
8. Az Európai Egészségügyi Adattér (EHDS) jelentősége, és kapcsolódása az 
alapellátás fejlesztési folyamatokhoz ........................................................................................... 115 
9. Orvosi döntéshozatal új dimenziói: mesterséges intelligencia az alapellátásban .. 118 
III. Az új protokollok bemutatása ....................................................................................................... 121 
1. Krónikus betegségmenedzsment (KBM) ................................................................................ 121 
1.1. A pilot krónikus betegségmenedzsment program részletes bemutatása .......... 121 
1.2. Strukturált, digitálisan támogatott háziorvosi munkarend ..................................... 121 
1.3. Közös szakmai logika és gondozási modell.................................................................... 122 
1.4. Multidiszciplináris csapatmunka és betegút-szervezés ............................................ 122 
1.5. KBMP tananyagok, képzések ............................................................................................... 122 
2. Az egyes krónikus betegségmenedzsment programok bemutatása ............................ 123 
2.1. Krónikus kardiovaszkuláris betegségmenedzsment program (CVD) ................. 123 
2.2. COPD krónikus betegségmenedzsment program ........................................................ 124 
2.3. Hypertonia krónikus betegségmenedzsment program ............................................ 125 
2.4. Diabétesz krónikus betegségmenedzsment program ............................................... 126 
3. Változások a napi gyakorlatban ................................................................................................. 128 
4. Elszámolás menete a háziorvos felé ......................................................................................... 129 
5. Protokollok eddigi finomhangolása .......................................................................................... 130 
5.1. A beteg beválasztás /betegbevonás kereteinek rugalmasabb kezelése ............. 130 
5.2. A gondozási terv teljesítésének időbeli könnyítései .................................................. 131 
5.3. A korábban elvégzett és a később megvalósuló vizsgálatok elfogadása ............ 131 
5.4. Vizsgálati, jelentési és adminisztrációs szabályok pontosítása ............................. 131 
5.5. A praxisok bevonásának és a működési kereteknek a finomhangolása ............. 132 
5.6. Képzési és támogató elemek konkretizálása ................................................................. 132 
5.7. A Hatástanulmány lezárását követően várható finomhangolás ............................ 132 
6. Az APN feladatai a betegút során ............................................................................................... 133 
6.1. Betegbevonás ............................................................................................................................. 133 
6.2. Állapotfelmérés ......................................................................................................................... 133 
6.3. Betegoktatás és egészségfejlesztés ................................................................................... 134 
6.4. Utánkövetés ................................................................................................................................ 134 
6.5.Telemonitorozás és digitális betegkövetés ..................................................................... 134 
5 
 

6.6. Dokumentáció és minőségbiztosítás ................................................................................ 135 
IV. Módszertan ........................................................................................................................................... 136 
1. Módszertani design és értékelési keretrendszer ................................................................. 136 
2. Adatforrások és adatgyűjtési módszerek ............................................................................... 137 
2.1. A Hatástanulmány adatforrásai és adatgyűjtési módszerei .................................... 137 
2.2. Az adatelérhetőség mint vizsgálati dimenzió ............................................................... 138 
3. Vizsgálati időkeret és elemzési időablakok ........................................................................... 138 
4. Hipotézisek operacionalizálása és indikátorrendszer....................................................... 139 
5. Gazdasági és erőforrás-hatékonysági elemzés ..................................................................... 141 
6. Kvalitatív kutatási komponens és stakeholder-perspektívák ........................................ 142 
7. Az eredmények integrált értékelési rendszere .................................................................... 143 
7.1. Programteljesítés értékelése / output szint .................................................................. 144 
7.2. Működési adaptációk és implementációs mintázatok értékelése / outcome szint
 ................................................................................................................................................................. 145 
7.3. Rendszerszintű hatások értékelése / impact szint ..................................................... 147 
7.4. Az értékelési szintek integrált összekapcsolása .......................................................... 148 
7.5. Hipotézisek minősítési rendszere ..................................................................................... 149 
V. Hatásvizsgálat – Az eredmények elemzése ................................................................................ 151 
1. Fókuszcsoportos adatok elemzése ............................................................................................ 151 
1. Szakmai-egészségügyi hatások .............................................................................................. 151 
1.1. Háziorvosi, fogorvosi és finanszírozói interjúk eredményeinek elemzése ... 151 
1.2. Kérdőívek eredményeinek elemzése ........................................................................... 153 
2. Finanszírozási-gazdasági hatások ......................................................................................... 154 
2.1. Háziorvosi, fogorvosi és finanszírozói interjúk eredményeinek elemzése ... 154 
2.2. Kérdőívek eredményeinek elemzése ........................................................................... 157 
3. Szervezeti hatások ....................................................................................................................... 158 
3.1. Háziorvosi, fogorvosi és finanszírozói interjúk eredményeinek elemzése ... 158 
3.2. Kérdőívek eredményeinek elemzése ........................................................................... 160 
4. Betegoldali hatások ..................................................................................................................... 161 
4.1. Háziorvosi, fogorvosi és finanszírozói interjúk eredményeinek elemzése ... 161 
4.2. Kérdőívek eredményeinek elemzése ........................................................................... 163 
5. Egészségnyereség ........................................................................................................................ 164 
5.1. Háziorvosi, fogorvosi és finanszírozói interjúk eredményeinek elemzése ... 164 
6 
 

5.2. Kérdőívek eredményeinek elemzése ........................................................................... 166 
6. Gazdasági hatás ............................................................................................................................ 167 
6.1. Háziorvosi, fogorvosi és finanszírozói interjúk eredményeinek elemzése ... 167 
6.2. Kérdőívek eredményeinek elemzése ........................................................................... 169 
7. Hozzáférés ...................................................................................................................................... 170 
7.1. Háziorvosi, fogorvosi és finanszírozói interjúk eredményeinek elemzése ... 170 
7.2. Kérdőívek eredményeinek elemzése ........................................................................... 172 
8. Digitális átállás és e-Egészségügyi hatások ........................................................................... 173 
8.1. Háziorvosi, fogorvosi és finanszírozói interjúk eredményeinek elemzése ....... 173 
8.2. Kérdőívek eredményeinek elemzése ............................................................................... 175 
2. OKFŐ részéről rendelkezésre bocsátott nyers adatok elemzése .................................. 176 
2.1. Az elemzés célja, adatforrása és értelmezési kerete .................................................. 176 
2.2. Adatok elemzése a COPD krónikus betegség KBMP keretében történő 
ellátásáról ............................................................................................................................................ 178 
2.2.1. Az indikátorok országos teljesítményáttekintése ............................................... 178 
2.2.2. A legmagasabb teljesülésű indikátorok ................................................................... 178 
2.2.3. A legalacsonyabb teljesülésű indikátorok .............................................................. 179 
2.2.4. Az indikátorok teljesülése ellátási típusonként ................................................... 179 
2.2.5. Teljesülés indikátorkategóriák szerint .................................................................... 179 
2.2.6. Az indikátorokkal érintett betegek átlagéletkora ............................................... 180 
2.2.7. A betegszám vármegyénként és korcsoportonként ........................................... 180 
2.2.8. A korcsoportok vármegyénkénti megoszlása ....................................................... 180 
2.2.9. Átlagéletkor vármegyénként ....................................................................................... 181 
2.2.10. A vármegyei betegszám és átlagéletkor kapcsolata ........................................ 181 
2.2.11. Országos havi betegbevonzási trend ..................................................................... 181 
2.3. Adatok elemzése a cardiovascularis krónikus betegség KBMP keretében történő 
ellátásáról ............................................................................................................................................ 181 
2.3.1. Az indikátorok országos teljesítményáttekintése ............................................... 182 
2.3.2. A legmagasabb teljesülésű indikátorok ................................................................... 182 
2.3.3. A legalacsonyabb teljesülésű indikátorok .............................................................. 182 
2.3.4. Az indikátorok teljesülése ellátási típusonként ................................................... 183 
2.3.5. Teljesülés indikátorkategóriák szerint .................................................................... 183 
2.3.6. Az indikátorokkal érintett betegek átlagéletkora ............................................... 183 
7 
 

2.3.7. A betegszám vármegyénként és korcsoportonként ........................................... 183 
2.3.8. A korcsoportok vármegyénkénti megoszlása ....................................................... 184 
2.3.9. Átlagéletkor vármegyénként ....................................................................................... 184 
2.3.10. A vármegyei betegszám és átlagéletkor kapcsolata ........................................ 184 
2.3.11. Országos havi betegbevonzási trend ..................................................................... 185 
2.4. Adatok elemzése a diabetes mellitus krónikus betegség KBMP keretében 
történő ellátásáról ............................................................................................................................ 185 
2.4.1. Az indikátorok országos teljesítményáttekintése ............................................... 185 
2.4.2. A legmagasabb teljesülésű indikátorok ................................................................... 185 
2.4.3. A legalacsonyabb teljesülésű indikátorok .............................................................. 186 
2.4.4. Az indikátorok teljesülése ellátási típusonként ................................................... 186 
2.4.5. Teljesülés indikátorkategóriák szerint .................................................................... 186 
2.4.6. Az indikátorokkal érintett betegek átlagéletkora ............................................... 187 
2.4.7. A betegszám vármegyénként és korcsoportonként ........................................... 187 
2.4.8. A korcsoportok vármegyénkénti megoszlása ....................................................... 187 
2.4.9. Átlagéletkor vármegyénként ....................................................................................... 187 
2.4.10. A vármegyei betegszám és átlagéletkor kapcsolata ........................................ 188 
2.4.11. Országos havi betegbevonzási trend ..................................................................... 188 
2.5. Adatok elemzése a hypertonia krónikus betegség KBMP keretében történő 
ellátásáról ............................................................................................................................................ 188 
2.5.1. Az indikátorok országos teljesítményáttekintése ............................................... 188 
2.5.2. A legmagasabb teljesülésű indikátorok ................................................................... 189 
2.5.3. A legalacsonyabb teljesülésű indikátorok .............................................................. 189 
2.5.4. Az indikátorok teljesülése ellátási típusonként ................................................... 189 
2.5.5. Teljesülés indikátorkategóriák szerint .................................................................... 189 
2.5.6. Az indikátorokkal érintett betegek átlagéletkora ............................................... 190 
2.5.7. A betegszám vármegyénként és korcsoportonként ........................................... 190 
2.5.8. A korcsoportok vármegyénkénti megoszlása ....................................................... 190 
2.5.9. Átlagéletkor vármegyénként ....................................................................................... 191 
2.5.10. A vármegyei betegszám és átlagéletkor kapcsolata ........................................ 191 
2.5.11. Országos havi betegbevonzási trend ..................................................................... 191 
2.6. A négy betegségprogram összehasonlító és integrált értelmezése ...................... 191 
2.7. Módszertani korlátok és továbbfejlesztési igények .................................................... 193 
8 
 

3. Összefoglaló elemzés ...................................................................................................................... 194 
3.1. A program alapvető működési eredménye ............................................................... 194 
3.2. A kvalitatív és kérdőíves eredmények konvergenciája ........................................ 195 
3.3. Az országos volumen és a Gondozási Tervek teljesülése ..................................... 195 
3.4. A teljesítési folyamat dinamikája .................................................................................. 195 
3.5. Betegségprogramok közötti különbségek ................................................................. 196 
3.6. Az indikátorteljesülés szerkezete .................................................................................. 196 
3.7. Szakmai-egészségügyi és betegoldali jelentőség ..................................................... 197 
3.8. Szervezeti átalakulás és a szakdolgozói szerepek .................................................. 197 
3.8.1. Az APN sajátos funkciója a KBMP működési modelljében .......................... 197 
3.9. A horizontális szakértői egyeztetések rendszerszintű tanulságai ................... 199 
3.10. Finanszírozási és gazdasági értelmezés ................................................................... 199 
3.11. Hozzáférés, területi különbségek és méltányosság ............................................. 200 
3.12. Digitális és adatvezérelt működés .............................................................................. 200 
3.13. A program összképe ......................................................................................................... 200 
3.14. A hipotézisek integrált értékelése .............................................................................. 201 
3.15. Összegző következtetés .................................................................................................. 202 
VI. Kockázatok és korlátok elemzése ................................................................................................ 204 
1. Időtáv korlátja ................................................................................................................................... 204 
2. Adathitelesség kérdései ................................................................................................................. 205 
3. Rendszerszintű akadályok............................................................................................................ 206 
4. Szakmai kockázatok ........................................................................................................................ 207 
5. Módszertani kockázatok ............................................................................................................... 208 
VII. Következtetések és javaslatok ..................................................................................................... 211 
1. Szakpolitikai javaslatok ................................................................................................................. 211 
2. Finanszírozási korrekciók ............................................................................................................ 213 
3. Jövőkép................................................................................................................................................. 214 
3.1. Új, digitális ellátási modellek, a telemedicina alkalmazási lehetőségei .............. 215 
3.2. Mesterséges Intelligencia alkalmazási lehetőségei .................................................... 217 
4. Fenntarthatósági elemzés ............................................................................................................. 217 
4.1. A projektfinanszírozás lezárásából eredő kockázat ................................................... 218 
4.2. A tartós finanszírozási modell kialakítása ..................................................................... 218 
4.3. Költségvetési fenntarthatóság és megtérülés ............................................................... 220 
9 
 

4.4. Szakmai, szervezeti és humánerőforrás-fenntarthatóság ........................................ 220 
4.4.1. Kompetenciaalapú feladatmegosztás ....................................................................... 221 
4.4.2. Képzés, szupervízió és szakmai elfogadás ............................................................. 222 
4.4.3. Telemedicina és az APN szerepe ................................................................................ 222 
4.4.4. Munkaerőkapacitás és munkaterhelés .................................................................... 223 
4.4.5. A fenntarthatóság szervezeti biztosítékai .............................................................. 224 
4.4.6. Az APN szerepének intézményesítése ..................................................................... 224 
5. Adat- és digitális fenntarthatóság ......................................................................................... 227 
6. Javasolt átmeneti menetrend .................................................................................................. 227 
5. A magyarországi egészségügyi alapellátási struktúra tervezett megújításának 
jelenleg ismert részetei (2026) ....................................................................................................... 228 
Mellékletek és Irodalomjegyzék .......................................................................................................... 230 
M1. Felhasznált jogszabályok listája ............................................................................................. 230 
M1.1. Európai uniós jogszabályok ............................................................................................. 230 
M1.2. Hazai törvények .................................................................................................................... 230 
M1.4. Miniszteri rendeletek ......................................................................................................... 231 
M2.  Interjúprotokollok, háziorvosi kérdőívminta .................................................................. 232 
M2.1. Háziorvosi interjúprotokoll ............................................................................................. 232 
M2.2. Háziorvosi kérdőívminta ................................................................................................... 232 
M2.3. Fogorvosi interjúprotokoll ............................................................................................... 232 
M2.4. NEAK interjúprotokoll ....................................................................................................... 232 
M3. Módszertan ..................................................................................................................................... 232 
M3.1. Módszertani megközelítés ................................................................................................ 232 
M3.2. Célcsoportok és mintavétel .............................................................................................. 233 
M3.2.1. Háziorvosi interjúk ...................................................................................................... 233 
M3.2.2. Háziorvosi kérdőív ...................................................................................................... 235 
M3.2.3. Fogorvosi interjúk........................................................................................................ 237 
M3.2.4. Finanszírozói (NEAK) interjú .................................................................................. 238 
M3.3. Adatgyűjtés módja ............................................................................................................... 239 
M3.3.1. Interjúk ............................................................................................................................. 240 
M3.3.2. Kérdőív ............................................................................................................................. 240 
M3.3.3. Trianguláció ................................................................................................................... 241 
M3.4. Kapcsolódás a Hatástanulmány hipotéziseihez ....................................................... 242 
10 
 

M3.4.1. Háziorvosi interjúk ...................................................................................................... 242 
M3.4.2. Finanszírozói (NEAK) interjú .................................................................................. 242 
M3.4.3. Fogorvosi interjúk........................................................................................................ 242 
M3.5. Elemzési módszerek ........................................................................................................... 243 
M3.5.1. Implementációs szintű elemzés (output) ........................................................... 243 
M3.5.2. Működési adaptációk elemzése (outcome) ........................................................ 243 
M3.5.3. Rendszerszintű plausibility-elemzés (impact) ................................................. 244 
M3.5.4. Integrált interpretáció és trianguláció ................................................................. 244 
M3.6. Adatvezérelt értékelési és adatelérhetőségi mátrix ............................................... 245 
M3.6.1. Adatgazdák és elméleti adatáramlás .................................................................... 245 
M3.6.2. Az elméleti és a jelenleg vizsgálható indikátorkészlet................................... 245 
M4. Részletes táblázatok, ábrák és grafikonok ......................................................................... 246 
M4.1. Táblázatok ............................................................................................................................... 246 
M 4.1.1. KBMP_COPD_20250101_20260531 .................................................................... 246 
M4.1.2. KBMP_CV_20250101_20260531............................................................................ 246 
M4.1.3. KBMP_Dia_20250101_20260531 .......................................................................... 246 
M4.1.4. KBMP_Hyper_20250101_20260531 .................................................................... 246 
M4.1.5. KBMP_COPD_20250101_20260430 ..................................................................... 246 
M4.1.6. KBMP_CV_20250101_20260430............................................................................ 246 
M4.1.7. KBMP_Dia_20250101_20260430 .......................................................................... 246 
M4.1.8. KBMP_Hyper_20250101_20260430 .................................................................... 246 
M4.1.9. KBMP_COPD_20250101_20251231 ..................................................................... 246 
M4.1.10. KBMP_CV_20250101_20251231 ......................................................................... 246 
M4.1.11. KBMP_Dia_20250101_20251231 ........................................................................ 246 
M4.1.12.  KBMP_Hyper_20250101_20251231 ................................................................. 246 
M4.2. Ábrák, grafikonok ................................................................................................................. 247 
M5. A Programhoz kapcsolódó NEAK finanszírozási háttérdokumentum és OKFŐ 
szakmai nyilatkozat ............................................................................................................................. 267 
M5.1. NEAK finanszírozási háttérdokumentum ................................................................... 267 
M5.2. OKFŐ szakmai nyilatkozat ................................................................................................ 267 
M6. Kérdőív eredmények: Krónikus Betegségmenedzsment Program értékelése 
háziorvosok körében ........................................................................................................................... 267 
M7. KBMP adatvizualizáció ............................................................................................................... 267 
11 
 

M7.1. COPD_ábrák0531 ................................................................................................................. 267 
M7.2. COPD_ábrák0430 ................................................................................................................. 267 
M7.3. COPD_ábrák1231 ................................................................................................................. 267 
M7.4. CV_ábrák0531 ....................................................................................................................... 267 
M7.5.CV_ábrák0430......................................................................................................................... 267 
M7.6. CV_ábrák1231 ....................................................................................................................... 267 
M.7.7. DIA_ábrák0531 .................................................................................................................... 267 
M7.8. DIA_ábrák0430 ..................................................................................................................... 267 
M7.9. DIA_ábrák1231 ..................................................................................................................... 267 
M7.10. HYPER_ábrák0531 ............................................................................................................ 267 
M7.11. HYPER_ábrák0430 ............................................................................................................ 267 
M7.12. HYPER_ábrák1231 ............................................................................................................ 267 
M8.  Szakirodalom, felhasznált irodalom .................................................................................... 268 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
12 
 

Vezetői összefoglaló  
  
A  KBMP  a  krónikus  betegek  ellátását  az  epizodikus  találkozások  felől  a  tervezett, 
protokollal szabályozott és visszamérhető gondozás irányába mozdítja el. 
Az  RRF  „Alapellátás  fejlesztése”  projekt  célja  a  magyar  egészségügyi  alapellátás  szakmai, 
szervezeti  és  technológiai  megerősítése,  a  háziorvosi  szerepkör  bővítése,  a  lakóhelyközeli 
szolgáltatások fejlesztése, valamint a szakellátás indokolatlan terhelésének mérséklése. A projekt 
központi  eleme  a  Krónikus  Betegségmenedzsment  Program  (KBMP),  amely  a  hypertoniával, 
diabetes mellitusszal, cardiovascularis betegséggel, illetve krónikus obstruktív tüdőbetegséggel 
(COPD)  élők  ellátását  egységes,  protokollal  szabályozott  és  dokumentálható  gondozási 
folyamatba  szervezi.  A  program  jelentősége  abban  áll,  hogy  az  alapellátás  működését  az 
epizodikus,  panaszvezérelt  találkozások  felől  a  tervezett,  preventív  szemléletű,  rendszeresen 
monitorozott  és  visszamérhető  krónikus  gondozás  irányába  mozdítja  el.  Lényeges  elemei  a 
célcsoportba tartozó betegek azonosítása és bevonása, az állapot- és kockázatfelmérés, az egyéni 
gondozási terv kialakítása, a meghatározott vizsgálatok és kontrollok elvégzése, az életmód- és 
adherenciatámogatás,  valamint  a  háziorvos,  a  szakdolgozó  és  a  szakellátás  közötti 
feladatmegosztás és betegút-koordináció. 
 
A  Hatástanulmány  vegyes  módszertanú,  formatív  értékelésként  a  program 
megvalósulását, működési hatásait és hosszabb távú rendszerpotenciálját vizsgálja. 
A  Hatástanulmány  a  program  korai,  intenzív  implementációs  időszakát  értékeli,  ezért  nem 
klasszikus  klinikai  hatásvizsgálat,  hanem  vegyes  módszertanú,  formatív  implementáció-  és 
rendszerértékelés. A vizsgálat a rendelkezésre bocsátott országos aggregált teljesítési adatok, a 
háziorvosi  kérdőív,  a  háziorvosi  és  fogorvosi  interjúk,  a  finanszírozói  interjú,  valamint  a 
horizontális szakértői egyeztetések eredményeit triangulációs logika szerint kapcsolja össze. A 
kvantitatív  elemzés  a  2025.  december  31-i,  2026.  április  30-i  és  2026.  május  31-i 
állapotfelvételekre épült. A vizsgálat output-, outcome- és impactszintet különített el: értékelte a 
program  végrehajtását  és  elérését,  a  praxisok  működésében  és  munkamegosztásában 
bekövetkező  változásokat,  valamint  a  hosszabb  távú  klinikai,  gazdasági,  hozzáférési  és 
rendszerszintű hatások valószínűsíthető irányát. 
 
A  KBMP  621  háziorvosi  praxis  részvételével  országos  léptékű  megvalósítást  ért  el,  a 
tisztított május 31-i állományban 57 300 betegségprogram-szerepléssel. 
A  program  2026.  áprilisában  621  háziorvosi  praxis  részvételével  országos  léptékű 
implementációt ért el. A 2026. május 31-i adattisztított, teljesítési sávba sorolható állomány 57 
300  betegségprogram-szereplést  tartalmazott:  39  081  hypertonia-,  8  679  diabetes-,  5  657 
cardiovascularis  és  3  883  COPD-programszereplést.  Mivel  egy  multimorbid  beteg  több 
betegségprogramban  is  részt  vehetett,  ezek  az  értékek  programszerepléseket,  nem 
szükségképpen egymástól különböző személyeket jelentenek. Az értékelhető állományból 39 190 
programszereplés,  azaz  68,4%  érte  el  az  előírt  beavatkozások  legalább  75%-át,  míg  10  457 
esetben, az értékelhető állomány 18,2%-ában teljesült a gondozási terv valamennyi előírt eleme. 
Április és május között a 90–100%-os teljesítési sáv részaránya 27,8%-ról 40,6%-ra emelkedett, 
ami  arra  utal,  hogy  a  program  súlypontja  a  betegbevonásról  fokozatosan  a  már  megkezdett 
gondozási folyamatok előrehaladására helyeződött át. 
 
Az  indikátorteljesülés  valamennyi  betegségprogramban  javult,  ugyanakkor  a  teljesítés 
mértékét jelentősen befolyásolta a vizsgálatok hozzáférhetősége és szervezési igénye. 
Az  indikátorok  teljesülése  mind  a  négy  betegségprogramban  javult.  2026.  május  31-én  az 
indikátorteljesülés egyszerű átlaga a COPD-programban 58,3%, a cardiovascularis programban 
13 
 

66,5%, a diabetesprogramban 68,0%, a hypertoniaprogramban pedig 75,1% volt. A legmagasabb 
teljesülés  jellemzően  a  praxisban  vagy  standard  laboratóriumi  háttérrel  rutinszerűen 
elvégezhető  vizsgálatoknál  –  például  vérnyomásmérés,  vérkép,  éhomi  vércukor,  májfunkció, 
lipidvizsgálat és egyes COPD-laborvizsgálatok – jelentkezett. Alacsonyabb teljesülés mutatkozott 
az ismételt kontrollok, az antropometriai utánkövetés, egyes vesefunkciós vizsgálatok, a carotis 
Doppler-ultrahang,  a  szemészeti  szakvizsgálat,  valamint  más  szakellátási  vagy  diagnosztikai 
kapacitást igénylő elemek esetében. A különbségek részben a betegek eltérő programba lépési 
időpontjával  és  a  vizsgálatok  esedékességével,  részben  a  praxisok  humánerőforrásával, 
szervezeti  felkészültségével,  eszközellátottságával  és  a  térségi  szakellátási  hozzáféréssel 
magyarázhatók. 
 
A  program  strukturáltabb  betegkövetést  és  erősebb  teammunkát  eredményezett,  de 
jelentős szakmai, koordinációs és adminisztratív többletterheléssel járt. 
A  kvalitatív  és  kérdőíves  eredmények  megerősítették,  hogy  a  KBMP  strukturáltabbá  tette  a 
krónikus  betegek  követését,  rendszeresebbé  tette  a  kontrollokat,  erősítette  a  prevenciót,  az 
edukációt  és  a  dokumentációs  fegyelmet,  továbbá  több  praxisban  ösztönözte  a  team-alapú 
feladatmegosztást. A praxisnővérek és szakápolók érdemi szerepet vállaltak a betegbehívásban, 
a mérésekben, az állapotfelmérésben, az edukációban, az utánkövetésben és a dokumentációban. 
Ugyanakkor a program jelentős szakmai, koordinációs és adminisztratív időráfordítást igényelt: 
egy  beteg  havi  szakmai  menedzselése  átlagosan  21–25  percet,  az  adminisztráció  és 
betegútszervezés  további  20–23  percet  jelentett.  A  válaszadók  45%-a  nem  tartotta  a 
finanszírozást  a  befektetett  munkával  arányosnak,  62,2%-uk  pedig  jelentős  vagy  kritikus 
finanszírozási  fejlesztést  tartott  szükségesnek.  A  hatások  betegségprogram,  indikátor,  terület, 
praxis-kapacitás  és  bevonási  idő  szerint  heterogének  voltak;  ez  nem  a  program 
eredménytelenségét, hanem a megvalósítás környezeti és szervezeti érzékenységét mutatja. 
 
Az  adatelérhetőség  önálló  vizsgálati  dimenzióvá  vált:  az  aggregált  adatok  az 
implementáció  értékelését  lehetővé  tették,  a  betegszintű  klinikai  és  gazdasági  hatások 
bizonyítását azonban nem. 
A  Hatástanulmány  az  adatelérhetőséget  önálló  vizsgálati  dimenzióként  kezeli.  Elkülöníti  az 
elméletileg vizsgálható indikátorkészletet – ideértve az egyéni klinikai állapotváltozást, a teljes 
betegutat,  a  szakellátási  és  kórházi  eseményeket,  a  gyógyszeradherenciát,  valamint  a 
költséghatékonyságot – attól az indikátorkészlettől, amely a rendelkezésre bocsátott aggregált 
teljesítményadatokból, kérdőívekből és interjúkból ténylegesen értékelhető. Az aggregált adatok 
alkalmasak  voltak  a  program  elérésének,  volumenének,  területi  mintázatainak,  teljesítési 
sávjainak és implementációs előrehaladásának bemutatására, de nem tették lehetővé az egyéni 
betegutak  longitudinális  rekonstruálását,  a  kiindulási  és  követési  klinikai  eredmények 
összekapcsolását,  illetve  az  oksági  klinikai  és  gazdasági  hatás  bizonyítását.  Ez  nem  kizárólag 
módszertani  korlát,  hanem  rendszerszintű  tanulság:  az  adatvezérelt  egészségügy  következő 
fejlesztési szintjét nem feltétlenül újabb adatok gyűjtése, hanem a már keletkező praxis-, NEAK-, 
EESZT-  és  programadatok  célhoz  kötött,  adatminimalizált,  pszeudonimizált,  auditálható  és 
szerepkör-alapú  összekapcsolása  jelenti.  Az  információs  töredezettség  az  értékelés  mellett  az 
ellátókat is érinti, mivel a háziorvos és a szakellátó sem minden esetben látja egységesen a beteg 
teljes gondozási folyamatát. 
 
A  KBMP  szakmailag  releváns  és  országos  léptékben  működtethető  modell, 
továbbfejlesztés nélküli kiterjesztése azonban nem javasolt. 
A  Hatástanulmány  következtetése  szerint  a  KBMP  szakmailag  releváns,  országos  léptékben 
működtethető  gondozási  modellt  hozott  létre,  változtatás  nélküli  kiterjesztése  azonban  nem 
javasolt. A következő szakaszban a program „második generációját” szükséges kialakítani. Ennek 
14 
 

fő elemei a programba lépéstől számított gördülő tizenkét hónapos gondozási ciklus, a klinikailag 
indokolt  tolerancia-időablakok,  a  betegek  kockázati  rétegzése,  valamint  egy  közös 
krónikusgondozási  törzsmodul  létrehozása,  amelyhez  betegségspecifikus  kiegészítő  modulok 
kapcsolódnak.  Multimorbid  beteg  esetében  egyetlen  integrált  gondozási  tervre  és  egységes 
feladatlistára van szükség. A praxis saját kontrollja alatt álló indikátorokat külön kell választani a 
szakellátási vagy diagnosztikai kapacitástól függő  betegút-indikátoroktól.  A  kompetenciaalapú 
teamműködést, az APN-ek és más szakdolgozók bevonását megfelelő képzéssel, szupervízióval, 
felelősségi renddel és önálló finanszírozással kell intézményesíteni. 
 
A 
program 
fenntarthatóságához 
differenciált 
finanszírozásra, 
finanszírozott 
teamkapacitásra,  integrált  digitális  háttérre  és  többéves  eredményértékelésre  van 
szükség. 
A  finanszírozásban  a  jelenlegi  „mindent  vagy  semmit”  elszámolás  helyett  többrétegű  modell 
javasolt: betegre és gondozási időszakra jutó alapdíj, komponens- vagy mérföldkőalapú díjazás, 
mérsékelt  minőségi  ösztönző,  valamint  a  beteg  komplexitását,  a  deprivációt  és  a  területi 
működési  nehézségeket  figyelembe  vevő  kockázati  korrekció.  Külön  finanszírozási  elemet 
igényel a szakdolgozói, APN-, dietetikusi, koordinátori és informatikai kapacitás. Digitális oldalon 
az  egyszeri  adatrögzítés  és  többszörös,  jogszerű  felhasználás  elvére  épülő  EESZT-integráció, 
országos betegregiszter- és praxistükör-funkció, automatikus feladat- és kockázatjelzés, valamint 
betegoldali  digitális  hozzáférés  szükséges.  A  telemedicina  és  a  távmonitorozás  csak  világos 
klinikai  protokollal,  felelősségi  renddel  és  személyes  ellátási  alternatívával  vezethető  be.  A 
folytatáshoz 12–24 hónapos átmeneti működési időszak, majd fokozatos országos kiterjesztés 
indokolt,  állandó  módszertani  és  monitoringkapacitással,  térségi  együttműködéssel,  valamint 
legalább  2–3  éves  –  lehetőség  szerint  ötéves  –  klinikai,  gazdasági  és  méltányossági 
utánkövetéssel. 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
15 
 

Rövidítések jegyzéke  
ABC 
Activity-Based Costing – tevékenységalapú költségszámítás 
Ambulatory  Blood  Pressure  Monitoring  –  24  órás  ambuláns  vérnyomás-
ABPM 
monitorozás 
Ambulatory Care Sensitive Conditions – megfelelő alapellátással befolyásolható, 
ACSC 
elkerülhető kórházi felvételekkel összefüggő állapotok 
AI 
Artificial Intelligence – mesterséges intelligencia 
APN 
Advanced Practice Nurse – kiterjesztett hatáskörű ápoló 
A  NEAK  tételes  betegforgalmi  jelentésének,  illetve  a  KBMP-hez  kapcsolódó 
B300 
jelentési struktúrának a jelölése 
BPE 
Basic Periodontal Examination – alapvető parodontális állapotfelmérés 
CBI 
Caries Risk Assessment – carieskockázat-értékelés 
CCA 
Cost-Consequence Analysis – költség–következmény elemzés 
CCM 
Chronic Care Model – Krónikus Gondozási Modell 
CDM 
Chronic Disease Management – krónikus betegségmenedzsment 
CEA 
Cost-Effectiveness Analysis – költséghatékonysági elemzés 
COPD 
Chronic Obstructive Pulmonary Disease – krónikus obstruktív tüdőbetegség 
COVID–
Coronavirus Disease 2019 – a SARS-CoV-2 vírus által okozott megbetegedés 
19 
CRP 
C-reactive protein – C-reaktív protein 
CVD 
Cardiovascular Disease – kardiovaszkuláris betegség 
DALY 
Disability-Adjusted Life Year – egészségkárosodással korrigált életév 
DMP 
Disease Management Programme – strukturált betegségmenedzsment-program 
EESZT 
Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Tér 
EFOP 
Emberi Erőforrás Fejlesztési Operatív Program 
EFP 
European Federation of Periodontology – Európai Parodontológiai Szövetség 
EHDS 
European Health Data Space – Európai Egészségügyi Adattér 
EKG 
Elektrokardiográfia, illetve elektrokardiogram 
EU 
Európai Unió 
Forced  Expiratory  Volume  in  One  Second  –  erőltetett  kilégzési  térfogat  az  első 
FEV₁ 
másodpercben 
Fast  Healthcare  Interoperability  Resources  –  egészségügyi  adatcsere-  és 
FHIR 
interoperabilitási szabvány 
16 
 

FVC 
Forced Vital Capacity – erőltetett vitálkapacitás 
GDP 
Gross Domestic Product – bruttó hazai termék 
General  Data  Protection  Regulation  –  az  Európai  Unió  általános  adatvédelmi 
GDPR 
rendelete 
Global  Initiative  for  Chronic  Obstructive  Lung  Disease  –  a  COPD  nemzetközi 
GOLD 
szakmai kezdeményezése és irányelvi rendszere 
H1–H12 
A Hatástanulmányban megfogalmazott kutatási hipotézisek 
HbA1c 
Hemoglobin A1c – glikált hemoglobin 
HCSCD  /  European Healthcare and Social Cost Database – Európai Egészségügyi és Szociális 
EU 
Költségadatbázis 
HCSCD 
HR 
Human Resources – humánerőforrás 
ICER 
Incremental Cost-Effectiveness Ratio – inkrementális költséghatékonysági ráta 
IESZC 
Integrált Egészségügyi és Szociális Központ 
IL-6, IL-8  Interleukin-6, interleukin-8 – gyulladásos jelátviteli fehérjék 
KBM 
Krónikus betegségmenedzsment 
KBMP 
Krónikus Betegségmenedzsment Program 
LDL 
Low-Density Lipoprotein – alacsony sűrűségű lipoprotein 
LLM 
Large Language Model – nagyméretű nyelvi modell 
ML 
Machine Learning – gépi tanulás 
MMSZ 
Magyar Máltai Szeretetszolgálat 
MRC 
Medical Research Council – Orvosi Kutatási Tanács 
NCD 
Non-Communicable Disease – nem fertőző betegség 
NEAK 
Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő 
NHS 
National Health Service – az Egyesült Királyság állami egészségügyi szolgálata 
Organisation  for  Economic  Co-operation  and  Development  –  Gazdasági 
OECD 
Együttműködési és Fejlesztési Szervezet 
OENO 
Orvosi Eljárások Nemzetközi Osztályozása 
OKFŐ 
Országos Kórházi Főigazgatóság 
OMOP 
Observational Medical Outcomes Partnership 
OMOP 
OMOP Common Data Model – az OMOP közös egészségügyi adatmodellje 
CDM 
OR 
Odds Ratio – esélyhányados 
17 
 

Platform  for  Data  in  Primary  Care  –  az  alapellátási  adatok  francia 
P4DP 
platformprojektje 
ProgrammE in Costing, resource use measurement and outcome valuation for Use 
PECUNIA  in multi-sectoral National and International health economic evaluAtions 
Primary  Health  Care  Activity  Monitor  for  Europe  –  az  európai  alapellátás 
PHAMEU  tevékenységét és teljesítményét vizsgáló program 
PHC 
Primary Health Care – egészségügyi alapellátás 
PHM 
Population Health Management – populációs egészségmenedzsment 
POCT 
Point-of-Care Testing – betegellátás helyén végzett diagnosztikai vizsgálat 
Practical,  Robust  Implementation  and  Sustainability  Model  –  gyakorlati 
PRISM 
implementációs és fenntarthatósági modell 
Periodontal  Screening  and  Recording  –  parodontális  szűrési  és  dokumentációs 
PSR 
rendszer 
QALY 
Quality-Adjusted Life Year – életminőséggel korrigált életév 
Quality  and  Outcomes  Framework  –  az  angliai  alapellátás  minőségi  és 
QOF 
eredményességi ösztönzőrendszere 
RCT 
Randomised Controlled Trial – randomizált kontrollált vizsgálat 
Reach,  Effectiveness,  Adoption,  Implementation,  Maintenance  –  elérés, 
RE-AIM 
eredményesség, befogadás, megvalósítás és fenntartás 
RRF 
Recovery and Resilience Facility – Helyreállítási és Ellenállóképességi Eszköz 
RUC 
Reference Unit Cost – referencia-egységköltség 
RWD 
Real-World Data – valós ellátási környezetből származó adat 
RWE 
Real-World Evidence – valós ellátási adatokon alapuló bizonyíték 
Systematic  Coronary  Risk  Evaluation  2  –  tízéves  kardiovaszkuláris  kockázat 
SCORE2 
becslésére szolgáló modell 
SDG 
Sustainable Development Goal – fenntartható fejlődési cél 
SPE 
Single Point of Entry – egységes belépési, illetve kapcsolódási pont 
Time-Driven  Activity-Based  Costing  –  idővezérelt  tevékenységalapú 
TDABC 
költségszámítás 
TNF-α 
Tumour Necrosis Factor Alpha – tumornekrózis-faktor-alfa 
TSH 
Thyroid-Stimulating Hormone – pajzsmirigy-stimuláló hormon 
UHC 
Universal Health Coverage – egyetemes egészségügyi lefedettség 
WHO 
World Health Organization – Egészségügyi Világszervezet 
WONCA 
World Organization of Family Doctors – Háziorvosok Világszervezete 
XAI 
Explainable Artificial Intelligence – magyarázható mesterséges intelligencia 
18 
 

 
I. Bevezetés 
  
Jelen  Hatástanulmány  az  RRF-8.1.1-25-2025-00001  azonosítószámú  „Alapellátás  fejlesztése” 
projekt  keretében  megvalósuló  fejlesztések  szakmai,  szervezeti,  finanszírozási,  betegoldali, 
hozzáférési  és  digitális  hatásainak  átfogó  értékelésére  készült.  A  vizsgálat  középpontjában  a 
Krónikus  Betegségmenedzsment  Program  áll,  amely  a  hipertóniával,  2-es  típusú  diabetes 
mellitusszal,  kardiovaszkuláris  betegséggel,  illetve  krónikus  obstruktív  tüdőbetegséggel  élő 
betegek  strukturált,  protokollalapú  és  hosszú  távú  alapellátási  gondozásának  megerősítését 
célozza.  A  program  jelentősége  túlmutat  az  egyes  gondozási  tevékenységek  bevezetésén:  az 
alapellátás működési logikájának olyan átalakítását támogatja, amelyben nagyobb szerepet kap a 
prevenció,  a  kockázati  állapotok  korai  felismerése,  a  rendszeres  betegkövetés,  a  team-alapú 
munkamegosztás és az ellátási folyamatok egységesítése. 
 
A  Hatástanulmány  célja  annak  feltárása,  hogy  a  projekt  végrehajtása  során  milyen  korai  és 
középtávon értelmezhető változások jelentek meg az alapellátás működésében, továbbá milyen 
feltételek  szükségesek  a  kialakított  modell  fenntartható  működtetéséhez  és  későbbi 
kiterjesztéséhez.  Az  értékelés  vegyes  módszertani  megközelítést  alkalmaz:  a  szakirodalmi  és 
dokumentumelemzést,  a  jogi  és  finanszírozási  környezet  vizsgálatát,  a  szakmai  interjúkat,  a 
kérdőíves  adatfelvételt,  a  horizontális  szakértői  egyeztetéseket,  valamint  az  OKFŐ  által 
rendelkezésre  bocsátott  aggregált  programadatok  elemzését  egységes  értelmezési  keretben 
kapcsolja össze.  A vizsgálat  ennek  megfelelően  nem kizárólag  a  számszerű  teljesítést  értékeli, 
hanem  a  megvalósítás  mechanizmusait,  szervezeti  környezetét,  korlátait  és  továbbfejlesztési 
lehetőségeit is bemutatja. 
 
A  Bevezetés  elsőként  a  Helyreállítási  és  Ellenállóképességi  Terv,  illetve  az  „Alapellátás 
fejlesztése” projekt szakpolitikai és programozási kereteit ismerteti, majd elhelyezi a fejlesztést a 
magyar  alapellátás  jelenlegi  helyzetében  és  korábbi  reformfolyamataiban.  Ezt  követően 
bemutatja a Hatástanulmány elkészítésének célját, tárgyát és indokoltságát, valamint azt a tágabb 
egészségpolitikai összefüggésrendszert, amelyben a krónikus betegségmenedzsment fejlesztése 
értelmezhető. 
1. A HET, illetve az Alapellátás fejlesztése projekt 
 
A  COVID–19  világjárvány  következtében  az  egészségügyi  rendszerek  működési  korlátai, 
strukturális hiányosságai és kapacitásproblémái világszerte felerősödtek, különösen a krónikus 
betegségek  ellátása  és  a  preventív  szolgáltatások  területén.  Az  Európai  Unió  válaszaként 
létrehozott  NextGenerationEU  program  és  annak  központi  eszköze,  a  Helyreállítási  és 
Ellenállóképességi  Eszköz  (RRF)  célja,  hogy  a  tagállamok  gazdasági  és  társadalmi 
ellenállóképességét  megerősítse,  valamint  elősegítse  a  strukturális  reformokat,  különösen  a 
digitalizáció és a fenntarthatóság területén.  
 
Magyarország  Helyreállítási  és  Ellenállóképességi  Terve  (HET)  ezen  célkitűzésekkel 
összhangban  került  kialakításra,  és  az  egészségügyi  komponens  keretében  kiemelt  hangsúlyt 
fektet az ellátórendszer hatékonyságának növelésére, a betegutak racionalizálására, valamint a 
lakosság  egészségi  állapotának  javítására.  A  HET  egyik  kulcsfontosságú  felismerése,  hogy  az 
19 
 

egészségügyi  rendszer  hosszú  távú  fenntarthatósága  nem  biztosítható  kizárólag  a  szakellátás 
fejlesztésével, hanem elengedhetetlen az alapellátás strukturális megerősítése is. 
1.1. Az alapellátás fejlesztésének stratégiai szerepe 
Az alapellátás a teljes egészségügyi rendszer „belépési pontjaként” meghatározó szerepet játszik 
a  lakosság  egészségi  állapotának  alakulásában,  különösen  a  krónikus  betegségek  megelőzése, 
korai felismerése és gondozása terén. A nemzetközi szakirodalom (WHO, OECD, Starfield-modell) 
egyértelműen rámutat arra, hogy a jól működő, erős alapellátás: 
 
  minimalizálja a fekvőbeteg ellátást  és jelentősen csökkenti  a  szükségtelen orvos-beteg 
találkozásokat,  
  javítja az egészségi kimeneteket,  
  és mérsékli az egészségügyi egyenlőtlenségeket.  
 
Az  alapellátás  fejlettségének  egyik  legfontosabb  mérőszáma  az  úgynevezett  elkerülhető  vagy 
potenciálisan  megelőzhető  kórházi  felvételek  (avoidable  hospitalizations)  aránya.  Ezek  olyan 
esetek, amelyek megfelelő időben nyújtott, jó minőségű alapellátási szolgáltatásokkal, rendszeres 
gondozással,  korai  felismeréssel  vagy  megfelelő  betegkövetéssel  nagy  valószínűséggel 
megelőzhetők  lennének.  A  nemzetközi  szakirodalom  következetesen  arra  a  következtetésre 
jutott, hogy az erős alapellátási rendszerek alacsonyabb elkerülhető hospitalizációs arányokkal 
járnak  együtt,  különösen  olyan  krónikus  betegségek  esetében,  mint  a  cukorbetegség,  a 
szívelégtelenség, a hipertónia vagy a krónikus légzőszervi betegségek (Haggerty et al., 2013; Van 
Loenen et al., 2016). Az alapellátás hozzáférhetősége és szervezettsége közvetlen hatással van a 
betegutak alakulására. Franciaországi vizsgálatok kimutatták, hogy azokban a térségekben, ahol 
alacsonyabb  a  háziorvosi  ellátottság,  magasabb  az  elkerülhető  kórházi  felvételek  aránya.  A 
kutatások szerint a háziorvosok megfelelő rendelkezésre állása és a folyamatos betegkapcsolat 
jelentősen csökkentheti az ambulánsan jól kezelhető betegségek miatt szükségessé váló kórházi 
kezelések számát (Mercier et al., 2020).  
 
A krónikus betegségek növekvő terhe mellett különösen fontossá válik az ellátás folytonossága 
és  koordinációja.  Azokban  az  egészségügyi  rendszerekben,  ahol  a  betegek  hosszú  távon 
ugyanazon  alapellátó  szolgáltatóhoz  kapcsolódnak,  rendszeres  kontrollvizsgálatokban 
részesülnek, és strukturált gondozási folyamatok működnek, alacsonyabb a sürgősségi ellátások 
és a kórházi felvételek gyakorisága. Az alapellátás ilyen értelemben nem csupán „belépési pont” 
az  egészségügyi  rendszerbe,  hanem  a  betegutak  szervezésének  és  koordinálásának  egyik 
legfontosabb intézménye (Haggerty et al., 2013).  
 
A megfelelően működő alapellátás az egészségügyi szolgáltatások igénybevételének szerkezetét 
is  kedvezően  befolyásolja.  A  korai  diagnózis,  a  rendszeres  monitorozás  és  a  preventív 
beavatkozások  lehetővé  teszik,  hogy  a  betegségek  kezelése  még  azelőtt  megtörténjen,  mielőtt 
akut állapotromlás vagy kórházi ellátást igénylő szövődmény alakulna ki. Ennek következtében 
csökken a sürgősségi osztályok terhelése, mérséklődik a fekvőbeteg-ellátás iránti igény, és javul 
az  egészségügyi  erőforrások  felhasználásának  hatékonysága  (Somé  et  al.,  2024).  Kanadai 
tapasztalatok  arra  is  rámutattak,  hogy  az  alapellátás  finanszírozási  modellje  jelentős  hatással 
lehet ezen eredményekre: az olyan finanszírozási konstrukciók, amelyek ösztönzik a folyamatos 
20 
 

betegkövetést  és  a  komplex  gondozást,  alacsonyabb  elkerülhető  hospitalizációs  arányokkal 
társulnak (Somé et al., 2024). 
 
Az alapellátás erőssége végső soron a lakosság egészségi állapotában és várható élettartamában 
is  megjelenik.  Az  időben  nyújtott  alapellátási  szolgáltatások  hozzájárulnak  a  betegségek  korai 
felismeréséhez, a kockázati tényezők kezeléséhez, valamint a krónikus állapotok kontrolljához, 
ezáltal  csökkentve  a  súlyos  szövődmények  és  a  korai  halálozás  kockázatát.  Nemzetközi 
összehasonlító  vizsgálatok  szerint  azokban  az  országokban,  ahol  az  alapellátás  erősebb 
koordinációs,  hozzáférési  és  gondozási  funkciókkal  rendelkezik,  kedvezőbb  népegészségügyi 
mutatók és jobb egészségi kimenetek figyelhetők meg (Schäfer et al., 2019; Haggerty et al., 2013). 
Ugyanakkor a szakirodalom hangsúlyozza, hogy az alapellátás önmagában nem képes valamennyi 
egészségügyi  probléma megoldására.  Az  egészségi  állapotot  és a  várható élettartamot  számos 
további  tényező  is  befolyásolja,  többek  között  a  társadalmi-gazdasági  helyzet,  az  oktatás,  a 
lakhatási  körülmények,  az  egészségügyi  infrastruktúra  fejlettsége,  valamint  a  lakosság 
egészségmagatartása.  Mindezek  ellenére  széles  körű  tudományos  konszenzus  alakult  ki  arról, 
hogy  az  erős,  jól  hozzáférhető  és  megfelelően  finanszírozott  alapellátás  az  egyik 
legköltséghatékonyabb  eszköz  az  elkerülhető  kórházi  felvételek  csökkentésére,  a  betegutak 
racionalizálására, valamint a lakosság egészségi állapotának javítására. 
 
A további nemzetközi szakirodalom is egyre egyértelműbben igazolja, hogy az erős alapellátási 
rendszerek nem csupán az egészségügyi szolgáltatások első kapcsolódási pontját jelentik, hanem 
meghatározó szerepet töltenek be a lakosság egészségi állapotának javításában, a korai halálozás 
csökkentésében  és  az  egészségügyi  egyenlőtlenségek  mérséklésében  is.  Az  alapellátás  hatása 
túlmutat  az  egyes  betegségek  kezelésén:  olyan  rendszerszintű  funkciókat  lát  el,  amelyek 
elősegítik az egészségmegőrzést, a prevenciót, a korai felismerést, valamint a betegek hosszú távú 
követését  és  gondozását.  A  kutatások  szerint  azokban  az  országokban,  ahol  az  alapellátás 
szervezettsége, hozzáférhetősége és koordinációs szerepe erősebb, kedvezőbb népegészségügyi 
mutatók  figyelhetők  meg.  Az  alapellátás  fejlettsége  összefüggést  mutat  a  lakosság  egészségi 
állapotával,  a  megelőzhető  halálozás  alacsonyabb  szintjével,  valamint  az  egészségügyi 
ellátórendszer  hatékonyabb  működésével.  Az  időben  elérhető  alapellátási  szolgáltatások 
csökkentik  a  sürgősségi  és  kórházi  ellátások  szükségességét,  javítják  a  krónikus  betegségek 
kontrollját, és lehetővé teszik a kockázati tényezők korai felismerését (Kringos et al., 2013; Baker, 
2023).  
 
Az alapellátás különösen fontos szerepet játszik a krónikus, nem fertőző betegségek kezelésében. 
A  strukturált,  folyamatos  gondozásra  épülő  modellek  elősegítik  a  hipertónia,  a  diabétesz,  a 
krónikus  légzőszervi  betegségek  és  más  hosszú  távú  állapotok  korai  felismerését,  rendszeres 
monitorozását és hatékony kezelését. A preventív szolgáltatások, az egészségnevelés, az életmód-
tanácsadás  és  a  betegedukáció  integrálása  az  alapellátásba  hozzájárul  a  szövődmények 
megelőzéséhez, a hospitalizációk csökkentéséhez és az egészségi kimenetek javításához (Lee et 
al., 2007; Stange et al., 2023). 
 
A  szakirodalom  kiemeli  azt  is,  hogy  az  alapellátás  az  egészségügyi  egyenlőtlenségek 
mérséklésének  egyik  leghatékonyabb  eszköze.  Az  erős  alapellátási  rendszerek  képesek  elérni 
azokat  a  társadalmi  csoportokat  is,  amelyek  egyébként  korlátozottabban  férnek  hozzá  az 
egészségügyi  szolgáltatásokhoz.  A  közösségi  jelenlét,  a  lakóhelyközeli  ellátás,  valamint  a  helyi 
21 
 

szükségletekhez  igazított  programok  révén  javulhat  a  hátrányos  helyzetű  népességcsoportok 
ellátása, 
ezáltal 
csökkenthetők 
a 
társadalmi-gazdasági 
státuszhoz 
kapcsolódó 
egészségkülönbségek  (Araújo  et  al.,  2024).  Az  alapellátás  ezen  túlmenően  hozzájárul  az 
egészséget meghatározó társadalmi tényezők – például az oktatás, a foglalkoztatottság vagy az 
egészségtudatosság – kezeléséhez is, különösen akkor, ha szoros kapcsolatban működik a helyi 
közösségekkel  és  más  közszolgáltatásokkal.  Nemzetközi  tapasztalatok  szerint  az  alapellátás 
megerősítése különösen jelentős egészségnyereséget eredményezhet a sérülékeny és alacsony 
jövedelmű populációk  körében.  Brazíliában  például  az alapellátási szolgáltatások kiterjesztése 
több mint egymillió ember vizsgálata alapján kimutatható módon csökkentette a mortalitást a 
városi  szegény  lakosság  körében  (Hone  et  al.,  2020).  Hasonló  eredmények  figyelhetők  meg 
Ausztrália  távoli  térségeiben  is,  ahol  a  helyi  alapellátási  kapacitások  fejlesztése  javította  az 
egészségi  kimeneteket  és  növelte  az  ellátáshoz  való  hozzáférést  (Reeve  et  al.,  2015).  Latin-
amerikai tapasztalatok arra is rámutatnak, hogy az alapellátás fejlesztése kedvező hatással lehet 
az anyai és csecsemőhalálozási mutatókra, különösen a korábban alulellátott régiókban (Chávez-
Llanos, 2026). 
 
Mindazonáltal  a  szakirodalom  hangsúlyozza,  hogy  az  alapellátás  pozitív  hatásai  nem 
automatikusan érvényesülnek. Az egészségnyereség feltétele a megfelelő finanszírozás, a stabil 
humánerőforrás-kapacitás,  a  szakmai  protokollok  alkalmazása,  valamint  a  hosszú  távú 
szakpolitikai  elkötelezettség.  Azokban  a  rendszerekben,  ahol  az  alapellátás  alulfinanszírozott 
vagy nem rendelkezik megfelelő szakmai és informatikai háttérrel, az elérhető egészségnyereség 
jelentősen  korlátozott  lehet  (Kringos  et  al.,  2013;  Stange  et  al.,  2023).  Ez  különösen  aktuális 
kihívás a krónikus betegségek növekvő terhe mellett, ahol az alapellátás szerepe egyre inkább az 
egészségügyi rendszer fenntarthatóságának egyik kulcstényezőjévé válik. 
 
Az  alapellátás  stratégiai  jelentőségét  ma  már  nem  csupán  egyes  szakmai  programok  vagy 
egészségpolitikai  irányzatok  hangsúlyozzák,  hanem  széles  körű  nemzetközi  tudományos  és 
szakpolitikai  konszenzus  is  alátámasztja.  Az  Egészségügyi  Világszervezet  (WHO),  az  OECD, 
valamint  számos  vezető  nemzetközi  egészségügyi  szervezet  az  alapellátást  az  egészségügyi 
rendszerek egyik legfontosabb pillérének tekinti. Az alapellátás szerepe túlmutat az első beteg-
orvos  találkozáson:  olyan  integráló  funkciót  tölt  be,  amely  összekapcsolja  a  prevenciót,  a 
diagnosztikát,  a  gondozást,  a  rehabilitációt  és  szükség  esetén  a  szakellátás  igénybevételét, 
miközben biztosítja az ellátás folyamatosságát és koordinációját. A modern alapellátási szemlélet 
gyökerei az 1978-as Alma-Ata Nyilatkozatig vezethetők vissza, amely elsőként fogalmazta meg, 
hogy  az  egészséghez  való  hozzáférés  alapvető  emberi  jog,  és  ennek  biztosításában  az 
alapellátásnak  központi  szerepet  kell  betöltenie.  Ezt  a  megközelítést  a  WHO  2008-as  World 
Health  Report  jelentése  tovább  erősítette,  majd  az  Asztanai  Nyilatkozat  2018-ban  ismételten 
megerősítette,  hangsúlyozva,  hogy  az  alapellátás  fejlesztése  elengedhetetlen  az  egyetemes 
egészségügyi lefedettség (Universal Health Coverage – UHC), valamint a fenntartható fejlődési 
célok (SDG-k) megvalósításához (Barkley et al., 2020; The Lancet, 2018). 
 
A  nemzetközi  kutatások  következetesen  azt  mutatják,  hogy  azokban  az  országokban,  ahol  az 
alapellátás  jól  szervezett,  könnyen  hozzáférhető  és  megfelelő  szakmai  kompetenciákkal 
rendelkezik, kedvezőbb népegészségügyi mutatók figyelhetők meg. Starfield és munkatársai már 
a  2000-es  évek  elején  rámutattak  arra,  hogy  az  erős  alapellátási  rendszerek  összefüggésben 
állnak az alacsonyabb mortalitással, a hosszabb várható élettartammal, a jobb egészségi állapottal 
22 
 

és az egészségügyi egyenlőtlenségek mérséklődésével (Starfield et al., 2005). Későbbi vizsgálatok 
ezt tovább erősítették, kimutatva, hogy a lakosság egészségügyi szükségletei nagyobb arányban 
teljesülnek  azokban  az  országokban,  ahol  az  alapellátás  erősebb  koordinációs,  hozzáférési  és 
gondozási funkciókkal rendelkezik (Schäfer et al., 2019). 
 
Az  alapellátás  nem  csupán  egészségügyi  szolgáltatás,  hanem  egyben  egészségpolitikai  és 
társadalompolitikai eszköz is. Kiemelt szerepe van az egészséget befolyásoló társadalmi tényezők 
kezelésében, az egészségügyi egyenlőtlenségek mérséklésében, valamint a sérülékeny társadalmi 
csoportok  elérésében.  Az  alapellátás  közösségi  beágyazottsága  lehetővé  teszi,  hogy  az 
egészségügyi  rendszer  ne  kizárólag  betegségekre  reagáljon,  hanem  aktívan  részt  vegyen  az 
egészségmegőrzésben,  a  korai  beavatkozásokban  és  a  lakossági  egészségtudatosság 
fejlesztésében is (Glazier, 2007; Barkley et al., 2020). 
 
Az  OECD-országok  tapasztalatai  arra  is  rámutatnak,  hogy  az  alapellátás  fejlesztése  nemcsak 
egészségnyereséget  eredményezhet,  hanem  hozzájárulhat  az  egészségügyi  rendszerek 
fenntarthatóságához  is.  A  korai  diagnózis,  a  preventív  szolgáltatások,  a  krónikus  betegek 
rendszeres gondozása és a betegutak koordinációja révén csökkenthető a költséges szakellátási 
és fekvőbeteg-ellátási szolgáltatások igénybevétele. Ennek következtében az alapellátás a legtöbb 
fejlett  egészségügyi  rendszerben  nem  pusztán  ellátási  szintként,  hanem  a  teljes  rendszer 
működését meghatározó stratégiai infrastruktúraként jelenik meg (Scott és Jan, 2011; National 
Academies  of  Sciences,  Engineering,  and  Medicine,  2021).  Ugyanakkor  a  szakirodalom 
hangsúlyozza,  hogy  az  alapellátás  megerősítése  önmagában  nem  elegendő.  A  sikeres 
reformokhoz  megfelelő  finanszírozásra,  politikai  elkötelezettségre,  stabil  humánerőforrás-
kapacitásra, korszerű informatikai rendszerekre és hatékony szakmai irányításra van szükség. A 
COVID–19  világjárvány  különösen  világosan  rámutatott  arra,  hogy  azok  az  egészségügyi 
rendszerek  bizonyultak  ellenállóbbnak,  amelyek  erős  alapellátási  háttérrel  rendelkeztek,  és 
képesek  voltak  a  lakosságot  helyi  szinten  elérni,  monitorozni  és  támogatni.  Mindez  tovább 
erősítette  azt  a  nemzetközi  felismerést,  hogy  az  egészségügyi  rendszerek  hosszú  távú 
fenntarthatóságának és ellenállóképességének egyik legfontosabb feltétele az erős, integrált és 
megfelelően finanszírozott alapellátás. 
 
A  hazai  kutatások  ezt  megerősítik:  a  preventív  szolgáltatások  elérhetősége  és  az  alapellátás 
teljesítménye  szoros  összefüggést  mutat  a  korai  halálozással  és  az  egészségügyi  ellátás 
igénybevételével  (Sándor  et  al.,  2018;  2020).    Ugyanakkor  a  magyar  alapellátási  rendszer 
működésében  számos  strukturális  kihívás  azonosítható,  -  többek  között  -  a  kapacitáshiány  és 
praxisbetöltetlenség,  a  preventív  tevékenységek  alacsony  aránya,  a  fragmentált  ellátási 
folyamatok, valamint a finanszírozási ösztönzők korlátozott hatékonysága (Sándor et al., 2016; 
Pálinkás  et  al.,  2019).    E  kihívások  kezelésére  az  elmúlt  évtizedben  több,  egymásra  épülő 
fejlesztési program indult Magyarországon. 
1.2. Előzményprojektek és fejlesztési modellek 
1.2.1. Nemzetközi tapasztalatok  
 
A  nemzetközi  szakirodalom  az  elmúlt  években  egyre  nagyobb  figyelmet  fordított  a 
multidiszciplináris alapellátási csapatok és a közösségi alapú integrált ellátási modellek hosszú 
távú  hatásainak  vizsgálatára.  A  kutatások  közös  megállapítása,  hogy  az  egészségügyi 
23 
 

szakemberek – különösen a háziorvosok, ápolók, dietetikusok, gyógytornászok, egészségfejlesztő 
szakemberek,  mentálhigiénés  szakemberek  és  szociális  munkások  –  együttműködésére  épülő 
modellek kedvezőbb egészségi kimeneteket eredményeznek,  mint  a  hagyományos,  elsősorban 
orvosközpontú ellátási formák. 
A  közösségi  alapú  multidiszciplináris  ellátási  modellek  különösen  jelentős  eredményeket 
mutattak  az  idősebb,  több  krónikus  betegséggel  élő  populációk  körében.  Szisztematikus 
áttekintések  és  meta-analízisek  alapján  az  ilyen  programok  javítják  a  betegek  funkcionális 
állapotát,  növelik  az  önálló  életvitel  fenntartásának  esélyét,  valamint  hozzájárulnak  az 
életminőség  javulásához  (Hayes  et  al.,  2024).  Az  eredmények  arra  utalnak,  hogy  a  komplex 
gondozási szükségletekkel rendelkező betegek esetében a multidiszciplináris megközelítés nem 
csupán  egészségügyi,  hanem  szociális  és  életviteli  szempontból  is  kedvezőbb  eredményeket 
biztosíthat. 
A nemzetközi tapasztalatok szerint a multidiszciplináris csapatok működése a kórházi ellátások 
igénybevételére  is  kedvező  hatást  gyakorol.  A  vizsgálatok  csökkent  hospitalizációs  arányt 
mutattak  ki  azon  betegek  körében,  akik  integrált  közösségi  alapú  gondozási  programokban 
vettek  részt.  Ennek  hátterében  elsősorban  a  betegségek  korábbi  felismerése,  a  rendszeres 
állapotkövetés,  a  gondozási  folyamatok  jobb  koordinációja,  valamint  a  szövődmények 
megelőzésére irányuló aktív beavatkozások állnak (Hayes et al., 2024; Alharthi, 2025). A kórházi 
felvételek  csökkenése  nemcsak  a  betegek  számára  jelent  kedvezőbb  életminőséget,  hanem  az 
egészségügyi rendszer fenntarthatóságát is támogatja. 
A  multidiszciplináris  működés  különösen  fontos  szerepet  játszik  a  krónikus  betegségek 
menedzsmentjében. A különböző szakmai kompetenciák összehangolása lehetővé teszi, hogy a 
betegellátás  ne  kizárólag  az  akut  problémák  kezelésére  koncentráljon,  hanem  a  hosszú  távú 
egészségi  állapot  fenntartására,  a  rizikófaktorok  csökkentésére  és  az  életmódbeli  változások 
támogatására  is.  A  kutatások  szerint  az  ilyen  modellek  hatékonyabb  betegedukációt,  jobb 
terápiás  adherenciát  és  eredményesebb  gondozási  folyamatokat  eredményeznek,  különösen  a 
diabétesz, a szív- és érrendszeri betegségek, valamint a krónikus légzőszervi kórképek esetében 
(Carrier és Newbury, 2016; Alhumainy et al., 2024). 
A betegoldali eredmények mellett a multidiszciplináris alapellátási modellek jelentős szervezeti 
előnyökkel is járnak. A feladatok megfelelő delegálása révén javulhat az egészségügyi erőforrások 
kihasználása,  csökkenhet  az  orvosokra  nehezedő  adminisztratív  és  gondozási  teher,  valamint 
hatékonyabbá válhat az ellátási folyamatok szervezése. A legújabb áttekintő tanulmányok szerint 
a 
multidiszciplináris 
csapatok 
hozzájárulhatnak 
az 
egészségügyi 
rendszer 
költséghatékonyságának  javításához,  miközben  növelik  a  betegek  elégedettségét  és  az  ellátás 
minőségét (Jokelin et al., 2025; Goh et al., 2022). Ugyanakkor a szakirodalom arra is rámutat, hogy 
a multidiszciplináris modellek sikeres működésének feltétele a megfelelő szervezeti háttér és a 
szerepkörök egyértelmű meghatározása. Az együttműködést akadályozhatják a kommunikációs 
nehézségek,  a  kompetenciahatárok  bizonytalansága  vagy  az  eltérő  szakmai  kultúrák.  Ennek 
megfelelően  a  nemzetközi  tapasztalatok  szerint  az  ilyen  programok  eredményessége  nem 
pusztán a résztvevő szakmák számától, hanem az együttműködés minőségétől, a koordinációs 
mechanizmusoktól és a közös szakmai célok meglététől függ (Alhumainy et al., 2024; Carrier és 
Newbury, 2016). 
A  magyarországi  alapellátási  fejlesztések  nemzetközi  összehasonlításban  sem  tekinthetők 
elszigetelt kezdeményezéseknek. Az elmúlt két évtizedben Európa számos országában indultak 
24 
 

olyan reformok, amelyek célja az alapellátás integrációjának erősítése, a különböző egészségügyi 
és  szociális  szolgáltatások  összehangolása,  valamint  a  krónikus  betegek  komplexebb, 
koordináltabb ellátásának megteremtése volt. A reformok hátterében az a felismerés állt, hogy az 
idősödő  népesség,  a  multimorbiditás  növekedése  és  a  krónikus  betegségek  terjedése  olyan 
ellátási szükségleteket eredményez, amelyek a hagyományos, széttagolt egészségügyi struktúrák 
keretei között egyre nehezebben kezelhetők (Kringos et al., 2015; Goodwin és Ferrer, 2013). 
Az  európai  integrált  alapellátási  modellek  jelentős  változatosságot  mutatnak.  Egyes  országok 
elsősorban  szervezeti  integrációra  törekedtek,  míg  mások  a  finanszírozási  ösztönzők,  az 
informatikai rendszerek vagy a betegutak koordinációjának fejlesztésére helyezték a hangsúlyt. 
A szakirodalom ugyanakkor arra utal, hogy az eltérő megoldások mögött közös célok húzódnak 
meg:  a  betegközpontúság  erősítése,  a  szolgáltatások  közötti  koordináció  javítása,  valamint  a 
megelőzés és a krónikus gondozás szerepének növelése (Antunes és Moreira, 2011). Az egyik 
legismertebb európai példa az olasz „Casa della Salute” modell, amely a különböző egészségügyi 
szolgáltatások térbeli  és szervezeti  integrációjára épül.  A modell  lényege,  hogy  a háziorvosok, 
szakdolgozók,  szakorvosok,  prevenciós  szakemberek  és  egyéb  szolgáltatók  egy  közös  ellátási 
környezetben működnek együtt, ezáltal javítva a kommunikációt, a betegutak szervezettségét és 
a szolgáltatások hozzáférhetőségét. A tapasztalatok szerint a szolgáltatások egy helyre történő 
koncentrálása  nemcsak  a  betegek  számára  jelent  egyszerűbb  ellátási  folyamatokat,  hanem 
elősegíti  a  szakemberek  közötti  együttműködést  és  a  gondozási  folyamatok  integrációját  is 
(Bonciani et al., 2016). Közép- és Kelet-Európában szintén számos olyan fejlesztés indult, amely 
az alapellátás integrációját és a krónikus betegségek hatékonyabb kezelését célozta. A Világbank 
elemzése  szerint  Horvátország,  Lengyelország  és  több  más  ország  olyan  pilotprogramokat 
valósított meg, amelyek a háziorvosok koordinációs szerepének erősítésére, a multidiszciplináris 
együttműködés fejlesztésére, valamint a betegutak szervezettebb menedzselésére épültek. Ezek 
a  programok  rámutattak  arra,  hogy  az  integrált  ellátás  sikeressége  jelentős mértékben  függ  a 
helyi  szervezeti,  finanszírozási  és  szakpolitikai  környezettől,  ezért  az  egyes  országok  nem 
egyszerűen átveszik egymás modelljeit, hanem saját rendszerük adottságaihoz igazítják azokat 
(Somanathan et al., 2019). 
Az integrált alapellátási modellek kialakítása ugyanakkor jelentős kihívásokkal is jár. A legtöbb 
európai  egészségügyi  rendszer  történetileg  elsősorban  akut  betegségek  kezelésére  és 
intézményközpontú  működésre  épült,  ezért  a  megelőzésre,  a  hosszú  távú  gondozásra  és  a 
szolgáltatások közötti koordinációra épülő modellek bevezetése gyakran szervezeti és kulturális 
változásokat  igényel.  A  Project  INTEGRATE  eredményei  szerint  a  sikeres  integráció  egyik 
legfontosabb  feltétele  a  megfelelő  szakmai  vezetés,  az  érintett  szereplők  közötti  bizalom 
kialakítása, valamint a változásmenedzsment tudatos alkalmazása (Goodwin és Ferrer, 2013).  
A  reformok  értékelésének  kérdése  szintén  kiemelt  jelentőségűvé  vált  Európában.  A  PHAMEU 
(Primary  Health  Care  Activity  Monitor  for Europe)  program  és  az  arra  épülő  kutatások olyan 
értékelési keretrendszereket dolgoztak ki, amelyek lehetővé teszik az alapellátás erősségének, 
hozzáférhetőségének,  koordinációs  képességének  és  teljesítményének  összehasonlítását.  Az 
eredmények következetesen azt mutatták, hogy az erősebb alapellátással rendelkező országok 
kedvezőbb egészségi kimeneteket, alacsonyabb egészségügyi egyenlőtlenségeket és hatékonyabb 
erőforrás-felhasználást tudnak felmutatni (Kringos et al., 2015). Különösen tanulságos a lengyel 
PHC Plus program tapasztalata, amely az integrált alapellátás gyakorlati megvalósítását és annak 
mérési lehetőségeit vizsgálta. A program egyik legfontosabb tanulsága az volt, hogy az integráció 
sikeressége  nem  kizárólag  az  egészségügyi  eredményekben  mérhető,  hanem  az  ellátási 
25 
 

folyamatok koordinációjában, a betegek bevonásában, a szakmák közötti együttműködésben és 
az  adatvezérelt  működés  fejlődésében  is  (Koziel  et  al.,  2023).  Ez  a  megközelítés  különösen 
releváns a magyarországi alapellátási reformok értékelése során is. 
Az  európai  tapasztalatok  összességében  azt  mutatják,  hogy  az  integrált  alapellátási  modellek 
képesek  javítani  a  szolgáltatások  minőségét,  a  betegélményt  és  a  rendszer  hatékonyságát, 
ugyanakkor a sikeres megvalósítás feltétele a helyi sajátosságok figyelembevétele, a megfelelő 
szakpolitikai  támogatás  és  a  hosszú  távú  szervezeti  elköteleződés.  A  magyarországi 
praxisközösségi fejlesztések és a Helyreállítási és Ellenállóképességi Terv keretében megvalósuló 
krónikus  betegségmenedzsment  (Chronic  Desease  Management,  CDM)  program  e  nemzetközi 
reformfolyamatokhoz kapcsolódnak, miközben azok tapasztalataiból is meríthetnek a jövőbeni 
továbbfejlesztés során. 
Az alapellátás fejlesztésének egyik legfontosabb nemzetközi irányzata az elmúlt két évtizedben a 
team-alapú  működés  erősödése  volt.  A  hagyományos,  elsősorban  orvosközpontú  ellátási 
modellek  egyre  nehezebben  tudnak  megfelelni  az  idősödő  népesség,  a  multimorbiditás  és  a 
krónikus  betegségek  növekvő  terhéből  fakadó  kihívásoknak.  Ennek  következtében  számos 
országban olyan pilotprogramok és szervezeti reformok indultak, amelyek célja az alapellátási 
feladatok  multidiszciplináris  csapatok  közötti  megosztása,  valamint  a  különböző  szakmai 
kompetenciák  összehangolása  volt  (Sawin  és  O’Connor,  2019).  A  nemzetközi  tapasztalatok 
alapján  a  team-alapú  ellátás  egyik  legfontosabb  előnye  a  betegközpontúság  erősödése.  A 
hagyományos  ellátási  modellekben  a  beteg  gyakran  egyetlen  szolgáltatóval  kerül  kapcsolatba, 
míg  a  team-alapú  rendszerekben  több  szakember  összehangolt  munkája  támogatja  az  ellátási 
folyamatot.  Ez  lehetővé  teszi,  hogy a  beteg  szükségletei  komplexebb  módon  jelenjenek  meg  a 
gondozás  során,  miközben  az  egészségügyi  szakemberek  közötti  együttműködés  javítja  az 
információáramlást és a döntéshozatalt.  
A  kutatások  szerint  az  ilyen  modellek  erősebb  beteg-szolgáltató  kapcsolatokat  alakítanak  ki, 
növelik  a  betegek  bizalmát  és  javítják  az  ellátással  való  elégedettséget.  Számos  nemzetközi 
pilotprogram arról számolt be, hogy a team-alapú működés kedvezően hat nemcsak a betegek, 
hanem  az  egészségügyi  dolgozók  elégedettségére  is.  Az  adminisztratív  és  gondozási  feladatok 
megosztása  csökkentheti  az  orvosokra  nehezedő  terheket,  mérsékelheti  a  kiégés  kockázatát, 
valamint  lehetőséget  teremthet  arra,  hogy  az  egyes  szakemberek  nagyobb  mértékben  saját 
kompetenciáiknak  megfelelő  feladatokat  lássanak  el.  A  „Collaborative  Rooming”  pilotprogram 
tapasztalatai  például  azt  mutatták,  hogy  a  munkafolyamatok  újraszervezése  és  a  feladatok 
tudatos  megosztása  egyszerre  növelheti a  betegelégedettséget  és  a  személyzet munkával  való 
elégedettségét (Singh et al., 2022). A team-alapú működés különösen jelentős előnyöket mutatott 
a magas ellátási szükségletű, komplex állapotú betegek gondozásában. Az ilyen betegek ellátása 
gyakran  egyszerre  igényel  orvosi,  ápolási,  gyógyszerészi,  életmód-támogatási  és  szociális 
beavatkozásokat,  amelyeket  egyetlen  szakember  önmagában  nehezen  tud  koordinálni.  A 
komplex  gondozási  csapatokkal  kapcsolatos  tapasztalatok  szerint  a  rendszeres  szakmai 
kommunikáció, a közös döntéshozatal és a betegkövetés összehangolása jelentősen javíthatja a 
krónikus betegek ellátásának minőségét és eredményességét. 
A sikeres  nemzetközi  programok ugyanakkor arra  is  rámutattak, hogy a  team-alapú működés 
nem kizárólag szervezeti kérdés, hanem jelentős kulturális változást is igényel. A hagyományos 
egészségügyi  rendszerekben  gyakran  hierarchikus  működési  formák  alakultak  ki,  ahol  a 
döntéshozatal elsősorban az orvosok kezében összpontosult. A team-alapú ellátás ezzel szemben 
26 
 

nagyobb együttműködést, kölcsönös bizalmat és közös felelősségvállalást feltételez. A kutatások 
szerint  a sikeres  átállás  egyik legfontosabb  feltétele  a  szervezeti  kultúra  tudatos  fejlesztése,  a 
szerepek  egyértelmű  meghatározása  és  az  interprofesszionális  együttműködés  támogatása 
(Coleman  et  al.,  2023;  Kyle  et  al.,  2021).  A  nemzetközi  tapasztalatok  alapján  a  team-alapú 
működés  kialakításának  fontos  eleme  a  megfelelő  képzés  és  kompetenciafejlesztés  is.  Több 
országban  külön  programok  indultak  annak  érdekében,  hogy  az  ápolók,  gyógyszerészek, 
egészségfejlesztési szakemberek és más egészségügyi dolgozók felkészüljenek az új szerepkörök 
betöltésére. Kanadában például országos szinten jelentek meg olyan kezdeményezések, amelyek 
célja kifejezetten a team-alapú alapellátás működtetéséhez szükséges készségek fejlesztése volt, 
míg más programok a klinikai gyógyszerészek vagy más szakemberek integrációját támogatták 
az  alapellátási  csapatokba  (Papoushek  et  al.,  2024).  Az  innovatív  alapellátási  gyakorlatok 
elemzése  alapján  a  sikeres  team-alapú modelleknek  több  közös  jellemzője  azonosítható.  Ezek 
közé  tartozik  a rendszeres szakmai  kommunikáció,  a  közösen  meghatározott  célok megléte,  a 
stabil  csapattagság,  az  információk  megosztását  támogató  informatikai  háttér,  valamint  a 
folyamatos  minőségfejlesztési  szemlélet.  A  kutatások  szerint  a  legeredményesebb  alapellátási 
csapatok  nem  pusztán  egymás  mellett  dolgozó  szakemberekből  állnak,  hanem  valódi,  közös 
felelősséget vállaló munkaközösségekként működnek (Wagner et al., 2017). 
A  nemzetközi  pilotprogramok  tanulságai  összességében  azt  mutatják,  hogy  a  team-alapú 
alapellátás nem csupán szervezési innováció, hanem olyan működési modell, amely képes javítani 
a betegellátás minőségét, növelni a betegek és az egészségügyi dolgozók elégedettségét, valamint 
hatékonyabban kezelni a krónikus betegségek és a komplex egészségügyi szükségletek jelentette 
kihívásokat.  A  multidiszciplináris,  közösségi  alapú  alapellátási  modellek  képesek  javítani  a 
betegek  egészségi  állapotát,  csökkenteni  az  ellátórendszer  terhelését,  valamint  támogatni  a 
krónikus betegségek hatékonyabb menedzsmentjét. Ezek a tapasztalatok különösen relevánsak 
a  magyarországi  praxisközösségi  fejlesztések  és  a  krónikus  betegségmenedzsment  program 
szempontjából, amelyek szintén a feladatmegosztásra, a multidiszciplináris együttműködésre és 
a strukturált gondozási folyamatokra épülnek. 
1.2.2. Magyarországi tapasztalatok  
 
Svájci  Alapellátás-fejlesztési  Modellprogram  -  „Svájci  projekt”:  2013–2017  között 
megvalósult  Svájci  Alapellátás-fejlesztési  Modellprogram  az  egyik  legfontosabb  hazai  pilot 
kezdeményezés volt, amely új szervezeti és működési formákat vezetett be az alapellátásban. A 
program keretében létrejöttek az ún. praxisközösségek, amelyek multidiszciplináris csapatként 
működve  (pl.  dietetikusok,  gyógytornászok,  egészségfejlesztők  bevonásával)  képesek  voltak 
komplexebb preventív és gondozási szolgáltatások nyújtására. 
A modellprogram egyik legfontosabb tanulsága az volt, hogy a szervezett, team-alapú működés 
jelentősen növeli a preventív szolgáltatások elérhetőségét, valamint javítja a hátrányos helyzetű 
populációk ellátását, és hozzájárul az egészségügyi egyenlőtlenségek csökkentéséhez (Kósa et al., 
2020; Sándor et al., 2013). 
 
Praxisközösségi fejlesztések és EFOP-programok: a Svájci projekt tapasztalataira építve több 
EFOP-forrásból  finanszírozott  program  is  indult,  amelyek  célja  a  praxisközösségi  működés 
kiterjesztése volt. Ezek a programok tovább erősítették a team-alapú ellátási modellt, a lakossági 
szűrések szervezettségét, valamint az egészségfejlesztési tevékenységeket.  
27 
 

Ugyanakkor ezek a programok jellemzően projektalapú működésűek voltak, és nem épültek be 
teljes  mértékben  a  finanszírozási  és  működési  rendszerbe,  ami  korlátozta  hosszú  távú 
fenntarthatóságukat. 
 
A 3G (háromgenerációs) alapellátási modell: a háromgenerációs megközelítés az alapellátás 
funkcióinak  kiterjesztését  célozta,  különös  tekintettel  a  családok  és  generációk  közötti 
egészségügyi kapcsolatokra. A modell hangsúlyt helyezett a családközpontú ellátásra, a preventív 
szolgáltatások  integrálására,  valamint  a  különböző  életkorú  populációk  összehangolt 
gondozására.  
 
Ez a megközelítés rámutatott arra, hogy az alapellátás nem csupán egyéni, hanem közösségi és 
családi szintű intervenciós térként is értelmezhető, ami különösen fontos a krónikus betegségek 
és életmódbeli kockázatok kezelésében. 
 
Indikátoralapú  teljesítményértékelés  és  finanszírozás:  hazai  alapellátásban  korábban 
bevezetett  indikátoralapú  teljesítményértékelési  rendszerek  célja  az  volt,  hogy  ösztönözzék  a 
preventív és gondozási tevékenységek erősítését. A kutatások ugyanakkor rámutattak arra, hogy 
ezen rendszerek hatása korlátozott maradt, és nem voltak képesek teljes mértékben átalakítani 
az ellátási gyakorlatot (Pálinkás et al., 2019).  
Ez  is  hozzájárult  ahhoz  a  felismeréshez,  hogy  a  jövőbeni  fejlesztéseknek  nem  pusztán 
indikátorokra, hanem strukturált ellátási folyamatokra és gondozási modellekre kell épülniük. 
 
1.3.  A  HET  alapellátási  fejlesztésének  innovációs  elemei  és  nemzetközi 
beágyazottsága 
Az EU történetének legnagyobb gazdaságösztönző csomagja, a NextGeneration EU program célja, 
hogy a több mint 750 milliárd eurós keretösszegével hozzájáruljon a koronavírus járvány okozta 
közvetlen gazdasági  és  társadalmi  károk  helyreállításához.  A  program  legnagyobb  hányadát  a 
Helyreállítási  és  Ellenállóképességi  Eszköz  (RRF)  adja,  amelynek  kiemelt  célja  a  koronavírus-
világjárvány társadalmi és gazdasági hatásainak enyhítése az európai gazdaságok és társadalmak 
fenntarthatóbbá és ellenállóbbá tételével, illetve a zöld és a digitális átállásra való felkészítésével. 
Az  RRF-ben  rendelkezésre  álló  források  lehívása  érdekében  a  pénzügyi  hozzájárulásban 
részesülni kívánó tagállamoknak Helyreállítási és Ellenállóképességi Terv (RRP) benyújtásáról 
kell gondoskodniuk a Bizottság felé. A Helyreállítási és Ellenállóképességi Terv (HET) keretében 
megvalósuló  „Alapellátás  fejlesztése”  projekt  több  szempontból  is  új  megközelítést  képvisel  a 
hazai  alapellátás-fejlesztési  programok  között.  Míg  a  korábbi  fejlesztések  elsősorban 
infrastrukturális,  szervezetfejlesztési  vagy  indikátoralapú  ösztönző  elemekre  épültek,  addig  a 
jelen  program  központi  eleme  a  krónikus  betegségmenedzsment  szakmailag  definiált, 
standardizált ellátási folyamatainak bevezetése és azok egységes finanszírozási keretrendszerbe 
helyezése.  A  program  így  egyszerre  tekinthető  ellátásszervezési,  finanszírozási  és 
egészségpolitikai innovációnak. 
 
A  HET  keretében  megvalósuló  krónikus  betegségmenedzsment  program  egyik  legfontosabb 
szakmai újítása a strukturált gondozási tervek alkalmazása. A nemzetközi szakirodalom alapján 
a strukturált gondozási tervek a krónikus betegségek menedzsmentjének egyik leghatékonyabb 
eszközének  tekinthetők,  mivel  lehetővé  teszik  az  ellátási  folyamatok  egységesítését,  a 
28 
 

betegkövetés  rendszerességének  biztosítását,  valamint  a  szükséges  beavatkozások  előre 
tervezett  végrehajtását.  A  gondozási  terv  ebben  az  értelemben  nem  pusztán  dokumentációs 
eszköz,  hanem  olyan  szervezési  keret,  amely  meghatározza  a  beteg  állapotának  nyomon 
követéséhez,  a  kockázati  tényezők  kezeléséhez  és  a  terápiás  célok  eléréséhez  szükséges 
tevékenységek összességét. A kutatási eredmények szerint a strukturált gondozási tervek egyik 
legfontosabb  előnye  a  folyamatos  és  rendszeres  betegmonitorozás  biztosítása.  A  krónikus 
betegségek  kezelésének  eredményessége  nagymértékben  függ  attól,  hogy  a  betegek  milyen 
gyakorisággal vesznek részt kontrollvizsgálatokon, milyen gyorsan történik meg az állapotromlás 
felismerése,  illetve  mennyire  következetes  a  terápiás  célok  nyomon  követése.  A  rendszeres 
felülvizsgálatokra  épülő  gondozási  modellek  lehetővé  teszik  a  korai  beavatkozásokat,  ezáltal 
javítják  a  betegségek  kontrollját  és  csökkentik  a  szövődmények  kialakulásának  kockázatát 
(Barros et al., 2025). 
 
A  strukturált  gondozási  tervek  jelentős  szerepet  játszanak  a  betegek  együttműködésének  és 
terápiás adherenciájának javításában is. A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy azok a 
betegek,  akik  egyértelműen  meghatározott  gondozási  folyamatban  vesznek  részt,  jobban 
megértik  saját  betegségük  kezelésének  céljait,  nagyobb  arányban  vesznek  részt  a  szükséges 
vizsgálatokon,  valamint  következetesebben  tartják  be  az  életmódbeli  és  gyógyszeres  terápiás 
előírásokat.  Különösen  a  cukorbetegség  kezelésében  figyelhető  meg,  hogy  a  gondozási  tervre 
épülő  modellek  kedvezően  befolyásolják  az  önmenedzselési  képességeket  és  a  hosszú  távú 
betegkövetést  (Ghasemiardekani  et  al.,  2024).  A  strukturált  gondozási  modellek  az  ellátás 
minőségére  is  pozitív  hatást  gyakorolnak.  Ausztráliában  a  Health  Care  Homes  program 
tapasztalatai azt mutatták, hogy a szervezett gondozási folyamatok javították a betegek ellátáshoz 
való hozzáférését, növelték az ellátási folyamatok tervezettségét és erősítették a betegközpontú 
megközelítést.  Bár  egyes  klinikai  mutatók  esetében  rövid  távon  nem  minden  esetben  volt 
kimutatható jelentős javulás, az ellátási folyamatok minőségének és szervezettségének fejlődése 
egyértelműen  igazolható  volt  (Tran  et  al.,  2024).  Ez  arra  utal,  hogy  a  strukturált  gondozási 
rendszerek egyik legfontosabb eredménye nem feltétlenül azonnal a klinikai mutatókban jelenik 
meg, hanem az ellátás minőségének és következetességének javulásában.  
 
A  nemzetközi  tapasztalatok  szerint  a  strukturált  krónikus  betegségmenedzsment  programok 
gazdasági szempontból is kedvező eredményeket mutathatnak. Hosszú távú vizsgálatok alapján 
a  jól  működő  gondozási  programok  mérsékelhetik  az  egészségügyi  kiadások  növekedését, 
csökkenthetik  a  kórházi  kezelések  és  a  szövődmények  költségeit,  valamint  javíthatják  az 
erőforrások  felhasználásának  hatékonyságát.  Egyes  vizsgálatok  több  mint  10%-os 
költségmegtakarítást  mutattak  ki  betegenként  a  hagyományos  ellátási  modellekhez  képest 
(Höglinger et al., 2025).  
 
Kiemelendő a szakdolgozói szerepkörök jelentősége is a strukturált gondozási rendszerekben. Az 
ápolók  által  vezetett  vagy  támogatott  gondozási  programok  több  tanulmány  szerint javítják  a 
betegek  életminőségét,  csökkentik  a  visszafekvések  és  ismételt  kórházi  kezelések  kockázatát, 
valamint  hozzájárulnak  a  betegkövetés  folyamatosságához.  A  krónikus  betegségek 
menedzsmentje így egyre inkább olyan team-alapú működési modellként jelenik meg, amelyben 
az orvosi és szakdolgozói kompetenciák egymást kiegészítve támogatják a hosszú távú gondozást 
(Almutiri  et  al.,  2025;  Siregar  et  al.,  2024).  A  nemzetközi  szakirodalom  összességében  arra  a 
következtetésre  jut,  hogy  a  strukturált  gondozási  tervek  alkalmazása  javítja  a  krónikus 
29 
 

betegségek  ellátásának  minőségét,  támogatja  a  betegek  aktív  részvételét  saját  egészségük 
menedzselésében, növeli az ellátási folyamatok kiszámíthatóságát és hozzájárul az egészségügyi 
erőforrások  hatékonyabb  felhasználásához.  A  HET  keretében  bevezetett  gondozási  terv  alapú 
megközelítés  ezért  nemzetközi  összehasonlításban  is  korszerű,  bizonyítékokon  alapuló 
módszernek tekinthető, amely jól illeszkedik a krónikus betegségek menedzsmentjének modern 
nemzetközi gyakorlataihoz. 
 
A  strukturált  gondozási  tervek  eredményességének  egyik  legfontosabb  feltétele,  hogy  azok 
egységes szakmai protokollokra és standardizált ellátási folyamatokra épüljenek. A nemzetközi 
szakirodalom egyre nagyobb hangsúlyt helyez az úgynevezett protokollal támogatott krónikus 
betegségmenedzsment  rendszerek  alkalmazására,  amelyek  célja  a  bizonyítékokon  alapuló 
szakmai  ajánlások  következetes  beépítése  a  mindennapi  alapellátási  gyakorlatba.  Az  ilyen 
modellek abból a felismerésből indulnak ki, hogy a krónikus betegségek hosszú távú eredményes 
kezelése  nem  kizárólag  az  egyes  klinikai  döntések  minőségétől  függ,  hanem  attól  is,  hogy  az 
ellátási folyamatok mennyire kiszámíthatóak, egységesek és nyomon követhetők. 
 
A  protokollal  támogatott  betegségmenedzsment  rendszerek  egyik  legfontosabb  előnye,  hogy 
csökkentik  az  ellátási  gyakorlatok  közötti  indokolatlan  eltéréseket.  A  krónikus  betegségek 
kezelésében  gyakran  jelentős  különbségek  figyelhetők  meg  az  egyes  szolgáltatók  vagy 
ellátóhelyek között a kontrollvizsgálatok gyakorisága, a diagnosztikai lépések, a betegedukáció 
vagy a  betegkövetés  tekintetében.  A standardizált  gondozási  folyamatok  hozzájárulnak ahhoz, 
hogy a betegek lakóhelytől, ellátótól vagy szervezeti környezettől függetlenül hasonló szakmai 
színvonalú  ellátásban  részesüljenek  (Koo  és  Kyung,  2024).  A  nemzetközi  programok 
tapasztalatai  szerint  a  protokollal  támogatott  krónikus  betegségmenedzsment  különösen 
eredményes a magas népegészségügyi jelentőségű kórképek esetében. A hipertónia, a diabetes 
mellitus, a krónikus obstruktív tüdőbetegség (COPD) és a kardiovaszkuláris betegségek kezelése 
során  a  strukturált,  előre  meghatározott  gondozási  folyamatok  javítják  a  betegkövetés 
rendszerességét, növelik a terápiás célértékek elérésének valószínűségét, valamint elősegítik a 
szövődmények korábbi felismerését és megelőzését (Nasarullah et al., 2025). 
 
A korszerű krónikus betegségmenedzsment programok egyre gyakrabban kapcsolódnak digitális 
egészségügyi  megoldásokhoz  is.  A  szingapúri  CHAMP  program  például  mesterséges 
intelligenciával  támogatott  önmonitorozási  rendszert  alkalmaz  a  hipertóniás  betegek 
gondozásában, amely elektronikus egészségügyi nyilvántartásokkal összekapcsolva támogatja a 
betegek önmenedzselését és az egészségügyi szakemberek döntéshozatalát. Az ilyen rendszerek 
lehetővé  teszik  a  betegek  állapotának  folyamatos  követését,  valamint  az  ellátási  folyamatok 
adatvezérelt támogatását (Martinengo et al., 2025). Bár a HET program jelenlegi formájában nem 
alkalmaz ilyen fejlett digitális megoldásokat, a strukturált adatgyűjtésre és dokumentációra épülő 
működés fontos alapot teremthet a jövőbeni digitális fejlesztések számára. 
 
A  krónikus  betegségek  menedzsmentjének  sikerességében  kiemelt  szerepet  játszik  a 
minőségfejlesztés és a folyamatos visszacsatolás. A kanadai COMPAS+ program tapasztalatai azt 
mutatták, hogy az ellátási eredmények rendszeres elemzése, a szakemberek számára biztosított 
visszajelzések és  a  közös  tanulási folyamatok jelentősen  hozzájárulhatnak a  krónikus  betegek 
ellátásának  javításához.  Az  ilyen  modellek  nem  kizárólag  egy-egy  protokoll  alkalmazására 
30 
 

épülnek, hanem olyan szervezeti kultúrát igyekeznek kialakítani, amely támogatja a folyamatos 
fejlesztést és az eredmények tudatos nyomon követését (Vachon et al., 2020). 
 
A szakirodalom emellett egyre nagyobb figyelmet fordít az úgynevezett esetmenedzsment (case 
management)  szerepére  is.  Az  összetett  egészségügyi  szükségletekkel  rendelkező  betegek 
esetében  a  gondozási  folyamatok  koordinálása,  a  különböző  szolgáltatók  közötti 
információáramlás  biztosítása  és  a  betegutak  szervezése  önálló  szakmai  feladattá  vált.  A 
kutatások szerint az esetmenedzsment különösen a gyakori ellátáshasználók és a több krónikus 
betegséggel  élő  páciensek  esetében  javíthatja  az  ellátás  hatékonyságát  és  eredményességét 
(Hudon et al., 2018). 
 
A  protokollal  támogatott  krónikus  betegségmenedzsment  programok  további  előnye,  hogy 
erősítik  a  betegek  aktív  részvételét  saját  egészségük  menedzselésében.  A  betegedukáció,  a 
rendszeres visszajelzés, az önmonitorozás támogatása és a hosszú távú gondozási célok közös 
meghatározása egyaránt hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a betegek tudatosabban vegyenek részt 
saját  kezelésükben.  A  nemzetközi  tapasztalatok  szerint  a  betegbevonás  erősítése  a  krónikus 
betegségek hosszú távú eredményességének egyik legfontosabb tényezője (Every, 2007). 
 
A  modern  krónikus  betegségmenedzsment  programok  egyre  inkább  a  proaktív  populációs 
egészségmenedzsment  (Population  Health  Management  –  PHM)  szemléletére  épülnek.  Míg  a 
hagyományos egészségügyi ellátási modellek elsősorban a már jelentkező betegek problémáinak 
kezelésére  koncentrálnak,  addig  a  populációs  egészségmenedzsment  célja  az  egész  ellátott 
népesség egészségi állapotának folyamatos nyomon követése, a kockázati csoportok azonosítása, 
valamint  a  szükséges  beavatkozások  előzetes  megtervezése  és  végrehajtása.  A  megközelítés 
alapvető célja, hogy az egészségügyi rendszer ne kizárólag reagáljon a betegségek kialakulására 
vagy  súlyosbodására,  hanem  képes  legyen  azok  megelőzésére,  korai  felismerésére  és  időben 
történő kezelésére. 
 
A populációs egészségmenedzsment egyik legfontosabb jellemzője az adatvezérelt működés. A 
korszerű PHM-rendszerek az egészségügyi adatok szisztematikus felhasználásával azonosítják a 
veszélyeztetett  vagy  magas  kockázatú  személyeket,  majd  célzott  intervenciókat  alkalmaznak 
annak érdekében, hogy megelőzzék az állapotromlást vagy a súlyos szövődmények kialakulását. 
A nemzetközi szakirodalom szerint az ilyen megközelítések különösen eredményesek a krónikus 
betegségek  –  például  a  hipertónia,  a  diabetes  mellitus,  a  kardiovaszkuláris betegségek  vagy  a 
COPD – esetében, ahol a korai felismerés és a rendszeres követés jelentősen befolyásolja a hosszú 
távú egészségi kimeneteket (Gouffe-Benadiba és Arwidson, 2023). 
 
A PHM szemlélet egyik lényeges eleme, hogy nem kizárólag a klinikai mutatókat veszi figyelembe, 
hanem az egészségi állapotot befolyásoló társadalmi, életmódbeli és környezeti tényezőket is. A 
kutatások  rámutatnak  arra,  hogy  a  krónikus  betegségek  kialakulása  és  lefolyása  jelentős 
mértékben összefügg az egészség társadalmi meghatározó tényezőivel, így a jövedelmi helyzettel, 
az iskolázottsággal, a lakhatási körülményekkel, az egészségtudatossággal vagy az egészségügyi 
szolgáltatásokhoz való hozzáféréssel. A populációs egészségmenedzsment ezért a lakosságot nem 
homogén csoportként kezeli, hanem különböző kockázati profilok szerint szegmentálja, lehetővé 
téve  a  célzott  és  hatékony  beavatkozások  megvalósítását.  A  digitális  technológiák  fejlődése 
jelentősen  felgyorsította  a  PHM-rendszerek  elterjedését.  Az  elektronikus  egészségügyi 
31 
 

nyilvántartások, a klinikai döntéstámogató rendszerek, a prediktív elemzések és a mesterséges 
intelligenciára  épülő  megoldások  egyre  nagyobb  szerepet  kapnak  a  veszélyeztetett  betegek 
azonosításában és a gondozási folyamatok támogatásában. A nemzetközi tapasztalatok szerint az 
informatikai eszközök alkalmazása nemcsak a betegkövetés hatékonyságát javítja, hanem növeli 
a  betegek  bevonását,  támogatja  az  önmenedzselést,  valamint  elősegíti  az  egészségügyi 
erőforrások célzottabb felhasználását is. 
 
A  kutatási  eredmények  alapján  a  populációs  egészségmenedzsment  beépítése  az  alapellátás 
működésébe mérhető egészségnyereséget eredményezhet. Több vizsgálat kimutatta, hogy a PHM 
szemléletet  alkalmazó  rendszerekben  csökkenhet  az  elkerülhető  hospitalizációk  száma, 
javulhatnak a krónikus betegségek kontrollját jelző mutatók – például a vérnyomás- vagy HbA1c-
értékek –,  valamint  kedvezőbbé  válhatnak  a hosszú távú  egészségi  kimenetek (Kitzman  et  al., 
2022;  McNamara  et  al.,  2024).  Ezek  az  eredmények  arra  utalnak,  hogy  a  populációs  szintű 
kockázatazonosítás  és  a  célzott  beavatkozások  jelentős  mértékben  hozzájárulhatnak  a 
népegészségügyi terhek csökkentéséhez. 
 
A HET  keretében  megvalósuló  krónikus  betegségmenedzsment program  számos  olyan  elemet 
tartalmaz,  amelyek  összhangban  állnak  a  populációs  egészségmenedzsment  nemzetközi 
megközelítésével.  A  program  nem  kizárólag  a  már  ismert  krónikus  betegek  gondozására 
törekszik, hanem kiemelt hangsúlyt helyez a veszélyeztetett lakossági csoportok azonosítására, a 
kockázatbecslésre,  a  célzott  betegbeválasztásra  és  a  strukturált  utánkövetésre.  Ennek 
eredményeként  az  alapellátás  szerepe  részben  átalakul:  a  hagyományos,  elsősorban  reaktív 
betegellátási  funkció  mellett  egyre  hangsúlyosabbá  válik  a  lakossági  egészségi  állapot  aktív 
monitorozása  és  a  népegészségügyi  célú  intervenciók  szervezése.  Mindezek  alapján  a  HET-
program  nem  csupán  egy  új  krónikus  betegségmenedzsment  eszköztár  bevezetését  jelenti, 
hanem egy olyan szemléletváltást is, amely az alapellátást a populációs egészségmenedzsment 
egyik  meghatározó  szereplőjévé  teszi.  Ez  a  megközelítés  jól  illeszkedik  a  nemzetközi 
egészségpolitikai  trendekhez,  amelyek  az  alapellátást  egyre  inkább  nem  kizárólag  betegellátó 
szolgáltatásként,  hanem  a  lakosság  egészségi  állapotának  aktív  menedzseléséért  felelős 
rendszerként értelmezik. 
 
A  hazai  fejlesztés  egyik  legfontosabb  újdonsága,  hogy  a  támogatási  és  teljesítési  logika 
középpontjába  nem  egyedi  vizsgálatok,  beavatkozások  vagy  elszigetelt  indikátorok  kerülnek, 
hanem  a  teljes  gondozási  folyamat.  A  program  alapegységét  a  szakmailag  meghatározott 
Gondozási  terv  jelenti,  amely  egy  adott  beteg  számára  előírt,  protokollal  szabályozott 
vizsgálatokból,  kontrollokból,  edukációs  és  életmódtámogató  tevékenységekből,  valamint 
állapotkövetési  elemekből  álló  komplex  ellátási  folyamatot  foglal  magában.  A  Gondozási  terv 
ebben az értelemben egyszerre szakmai, szervezési és finanszírozási egység. A program másik 
jelentős  újítása  az  egységköltség-alapú  finanszírozási  modell  alkalmazása.  Az  RRF-program 
keretében  a  finanszírozás  nem  az  egyes  vizsgálatok  vagy  beavatkozások  külön-külön  történő 
elszámolására épül, hanem előre meghatározott, objektív adatokkal és historikus költségekkel 
alátámasztott  egységköltségek  alapján  történik.  Az  egységköltség  a  teljes  gondozási  folyamat 
várható  erőforrásigényét  foglalja magában,  beleértve  az  orvosi,  szakdolgozói,  diagnosztikai és 
adminisztratív  tevékenységeket  is.  Ez  a  megközelítés  jelentősen  egyszerűsíti  az  elszámolást, 
ugyanakkor nagyobb hangsúlyt helyez a ténylegesen megvalósított gondozási folyamatokra és 
azok dokumentálására. 
32 
 

 
A  magyarországi  program  szakmai  hátterét  a  krónikus  betegségmenedzsment  módszertani 
kézikönyvei és a hozzájuk kapcsolódó gondozási protokollok biztosítják. A rendszer négy kiemelt 
betegségcsoport – a hipertónia, a kardiovaszkuláris betegségek, a 2-es típusú diabetes mellitus és 
a COPD – köré épül. Az ellátási folyamatok célja nem csupán a már ismert betegek gondozása, 
hanem a kockázati állapotok korai felismerése, a veszélyeztetett populációk aktív felkutatása és 
a  strukturált  gondozásba  történő  bevonása  is.  Ezzel  a  program  a  hagyományosan  reaktív 
betegellátási modellt egy proaktív, népegészségügyi szemléletű megközelítéssel egészíti ki. 
 
A HET program sajátossága továbbá, hogy az alapellátás szerepét nem önmagában, hanem a teljes 
ellátórendszer  működésének  összefüggésében  értelmezi.  A  felhívás  egyértelmű  célként 
fogalmazza  meg  a  háziorvosi  szerep  erősítését,  a  lakóhelyközeli  szolgáltatások  fejlesztését, 
valamint  a  szakellátás  tehermentesítését.  Ennek megfelelően  a  program  sikerességének  egyik 
alapvető  feltétele,  hogy  az  alapellátás  képes  legyen  nagyobb  arányban  felismerni,  nyomon 
követni és kezelni azokat a krónikus állapotokat, amelyek korábban gyakran csak előrehaladott 
stádiumban kerültek az ellátórendszer látókörébe. 
 
A  program  egyben  jelentős  szervezeti  innovációt  is  képvisel.  A  gondozási  folyamatok 
megvalósítása  feltételezi  a  team-alapú  működés  erősödését,  az  ápolói  és  egyéb  szakdolgozói 
kompetenciák  intenzívebb  bevonását,  valamint  a  háziorvosi  praxisok  és  praxisközösségek 
munkaszervezésének átalakulását. A hangsúly a folyamatos betegkövetésen, az előre tervezett 
gondozási folyamatokon, a rendszeres adatgyűjtésen és a dokumentált ellátási eseményeken van, 
ami az alapellátás működését a korábbiaknál lényegesen strukturáltabbá és mérhetőbbé teszi. 
 
Összefoglalva,  a  hazai  HET  program  keretében  kialakított  krónikus  betegségmenedzsment 
rendszer  számos  olyan  elemet  tartalmaz,  amelyek  összhangban  állnak  a  nemzetközi 
szakirodalomban  azonosított  sikeres  modellek  jellemzőivel.  A  standardizált  gondozási 
protokollok,  a  strukturált  betegkövetés,  az  előre  meghatározott  gondozási  folyamatok,  a 
dokumentált  ellátási  események  és  a  team-alapú  működés  együttesen  olyan  rendszerszintű 
megközelítést alkotnak, amely túlmutat az egyes klinikai beavatkozásokon. Ennek megfelelően a 
program nem csupán új szakmai eszközöket vezet be az alapellátásba, hanem egy olyan működési 
modellt képvisel, amely a krónikus betegségek menedzsmentjét szervezett, mérhető és hosszú 
távon fenntartható folyamatként értelmezi. 
 
2. A hatástanulmány célja és időszerűsége 
2.1. Az egészségügyi reformok értékelésének kihívásai általában 
Az egészségügyi rendszerek fejlesztését célzó reformok értékelése az egészségpolitikai kutatások 
egyik legösszetettebb területe. Különösen igaz ez az alapellátás fejlesztésére irányuló programok 
esetében, amelyek egyszerre érintik az ellátási folyamatokat, a finanszírozási mechanizmusokat, 
a humánerőforrás-struktúrát, a betegmagatartást, valamint az egészségügyi rendszer különböző 
szereplői  közötti  együttműködést.  Az  ilyen  beavatkozások eredményei  gyakran csak hosszabb 
időtávon jelentkeznek, és számos külső tényező is befolyásolhatja őket, ezért hatásuk nehezen 
ragadható meg kizárólag hagyományos teljesítménymutatók segítségével. 
 
33 
 

A szakirodalom az alapellátási reformokat tipikusan úgynevezett komplex intervencióként írja le. 
A komplex intervenciók jellemzője, hogy egyszerre több beavatkozási elemet tartalmaznak, több 
szervezeti  szinten  fejtik  ki  hatásukat,  és  eredményességük  jelentős  mértékben  függ  a  helyi 
környezettől,  a  résztvevők  viselkedésétől,  valamint  az  adott  egészségügyi  rendszer 
sajátosságaitól  (Booth  et  al.,  2010).  Ennek  következtében  ugyanaz  a  program  eltérő 
eredményeket produkálhat különböző térségekben vagy intézményi környezetben, még akkor is, 
ha a beavatkozás formálisan azonos módon valósul meg. A hagyományos teljesítménymutatók – 
például  az  ellátási  események  száma,  egyes  szűrővizsgálatok  aránya  vagy  bizonyos  klinikai 
indikátorok változása – fontos információkat szolgáltatnak a programok működéséről, azonban 
önmagukban gyakran nem alkalmasak a reformok valódi hatásainak megragadására. Több szerző 
rámutatott  arra,  hogy  a  komplex  egészségügyi  rendszerek  teljesítményének  értékelése  során 
fennáll annak veszélye, hogy a könnyen mérhető mutatók túlzott hangsúlyt kapnak, miközben 
háttérbe  szorulnak  azok  a  szervezeti,  együttműködési  vagy  kulturális  változások,  amelyek 
hosszabb  távon  meghatározhatják  a  program  sikerességét  (Giard,  2007;  Olde  Hartman  et  al., 
2021). Egy iráni családorvosi program hatásvizsgálata jól szemlélteti ezt a problémát. A kutatás 
eredményei szerint a program egészségi kimeneteit nem kizárólag az ellátás szakmai minősége 
határozta  meg,  hanem  jelentős  szerepet  játszottak  a  társadalmi-gazdasági  egyenlőtlenségek,  a 
kulturális sajátosságok és az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés különbségei is. A 
szerzők arra a következtetésre jutottak, hogy a program hatásainak értékeléséhez olyan átfogó 
keretrendszerre van szükség, amely képes figyelembe venni az egészségi állapotot befolyásoló 
tágabb társadalmi és szervezeti tényezőket is (Hajibadali et al., 2025). 
 
A komplex reformok értékelése ezért egyre gyakrabban alkalmaz fejlett kvantitatív és kvalitatív 
módszereket. Mivel az egészségügyi reformok többsége nem randomizált körülmények között 
valósul  meg,  a  hatások  becslése  jelentős  módszertani  kihívásokat  vet  fel.  A  nemzetközi 
gyakorlatban  egyre  szélesebb  körben  alkalmaznak  olyan  statisztikai  megközelítéseket,  mint  a 
különbségek  különbsége  (difference-in-differences)  elemzés  vagy  a  propensity  score  alapú 
módszerek,  amelyek  segítségével  a  programok  valós  környezetben  megfigyelhető  hatásai 
megbízhatóbban becsülhetők (Godard-Sebillotte et al., 2019). Ezek a módszerek lehetővé teszik, 
hogy az értékelések ne pusztán együttjárásokat, hanem valószínűsíthető oksági kapcsolatokat is 
feltárjanak. 
 
A nemzetközi szakirodalom arra is rámutat, hogy  az egészségügyi  reformok  eredményességét 
jelentős mértékben befolyásolják az emberi és szervezeti tényezők. A szakemberek motivációja, 
a csapatmunka minősége, a vezetői támogatás, valamint az új működési modellek elfogadottsága 
gyakran  meghatározó  szerepet  játszik  a  reformok  sikerében.  Egy  közép-amerikai  alapellátási 
reform  értékelése  például  kimutatta,  hogy  a  teljesítményjavulás  szorosan  összefüggött  a 
munkatársak  egyéni  és  csoportszintű  motivációjával,  amelyet  a  hagyományos  egészségügyi 
indikátorok önmagukban nem tudtak megfelelően megragadni (Munar et al., 2018). A komplex 
egészségügyi reformok értékelésével foglalkozó kutatások ezért egyre inkább hangsúlyozzák a 
vegyes módszertanú (mixed methods) megközelítések jelentőségét. Az adminisztratív és klinikai 
adatok elemzését kiegészítő interjúk, kérdőívek, folyamatértékelések és szervezeti vizsgálatok 
lehetővé teszik annak megértését is, hogy egy adott program miért működött vagy éppen miért 
nem érte el a kívánt eredményeket (Liu et al., 2019; Xiao et al., 2018). Az ilyen értékelések nem 
csupán a hatások mérésére alkalmasak, hanem támogatják a programok továbbfejlesztését és a 
jövőbeli  szakpolitikai  döntések  megalapozását  is.  Mindezek  alapján  a  Helyreállítási  és 
34 
 

Ellenállóképességi  Terv  keretében  megvalósuló  alapellátási  fejlesztés  értékelése  sem 
korlátozódhat kizárólag a teljesítési mutatók vagy az adminisztratív indikátorok vizsgálatára. A 
program valódi hatásainak feltárásához szükséges annak vizsgálata is, hogy miként változtak az 
ellátási  folyamatok,  a  szakemberek  együttműködése,  a  betegkövetési  gyakorlatok,  valamint  a 
krónikus betegségek menedzsmentjének szervezeti és működési feltételei. Ennek megfelelően a 
jelen  hatástanulmány  célja  nem  csupán  a  program  eredményeinek  számszerűsítése,  hanem  a 
mögöttes változási folyamatok és hatásmechanizmusok feltárása is. 
2.2. Komplex intervenciók értékelése 
Az  alapellátás  fejlesztését  célzó  modern  egészségügyi  programok  jelentős  része  komplex 
intervencióként értelmezhető. A komplex intervenciók olyan beavatkozások, amelyek egyszerre 
több komponensből épülnek fel, különböző szereplőket érintenek, több szervezeti szinten fejtik 
ki  hatásukat,  és  eredményességük  jelentős  mértékben  függ  a  megvalósítás  körülményeitől.  A 
krónikus  betegségmenedzsment  programok,  a  team-alapú  működési  modellek,  az  integrált 
ellátási rendszerek vagy a finanszírozási reformok mind olyan összetett változtatások, amelyek 
hatása  nem  vezethető  vissza  egyetlen  beavatkozási  elemre.  Ennek  megfelelően  értékelésük  is 
olyan módszertani megközelítéseket igényel, amelyek képesek megragadni a különböző tényezők 
közötti  kölcsönhatásokat  és  a  helyi  környezet  szerepét.  A  nemzetközi  szakirodalom 
hangsúlyozza, hogy a komplex egészségügyi intervenciók sikeressége nem kizárólag a program 
tartalmától  függ,  hanem  attól  is,  hogy  miként  történik  annak  bevezetése  a  mindennapi 
gyakorlatba. Luig és munkatársai szerint az implementáció eredményességét jelentős mértékben 
befolyásolja  az  egészségügyi  szakemberek  közötti  kommunikáció,  az  interdiszciplináris 
együttműködés  minősége,  valamint  az,  hogy  a  résztvevők  mennyire  értik  és  fogadják  el  az  új 
működési  modellt.  A  sikeres  programok  egyik  közös  jellemzője,  hogy  képesek  kialakítani  egy 
olyan  közös  szakmai  értelmezési  keretet,  amely  támogatja  az  új  folyamatok  mindennapi 
alkalmazását (Luig et al., 2018). 
 
A komplex intervenciók értékelésében egyre nagyobb szerepet kap az úgynevezett iteratív vagy 
tanuló megközelítés. Ennek lényege, hogy az értékelés nem csupán a program lezárását követően 
történik  meg,  hanem  folyamatos  visszacsatolást  biztosít  a  megvalósítók  számára.  Az  ilyen 
értékelési modellek lehetővé teszik a programok valós idejű finomhangolását, valamint azt, hogy 
a  helyi  tapasztalatok  és  sajátosságok  beépüljenek  a  működésbe.  A  szakirodalom  szerint 
különösen  az  alapellátásban  fontos  ez  a  rugalmasság,  mivel  az  egyes  praxisok,  térségek  és 
betegpopulációk  jelentős  eltéréseket  mutathatnak  egymáshoz  képest  (Luig  et  al.,  2018).  A 
komplex  egészségügyi  programok  értékelésének  további  fontos  eleme  az  érintettek  aktív 
bevonása.  A  kutatások  szerint  azok  a  fejlesztések  bizonyulnak  fenntarthatóbbnak  és 
eredményesebbnek,  amelyek  során  a  szakemberek,  a  vezetők  és  a  betegek  nem  pusztán 
végrehajtói,  hanem  alakítói  is  a  változási  folyamatnak.  Az  érintettek  bevonása  elősegíti  a 
tudásmegosztást, támogatja az új gyakorlatok elfogadását és növeli annak valószínűségét, hogy a 
program eredményei hosszabb távon is fennmaradjanak (Luig et al., 2018). 
 
A módszertani szakirodalom egyre inkább a metodológiai pluralizmus alkalmazását javasolja a 
komplex intervenciók vizsgálata során. Ez azt jelenti, hogy egyetlen módszer rendszerint nem 
elegendő  a  programok  teljes  körű  megértéséhez.  A  kvantitatív  elemzések  képesek 
számszerűsíteni a változásokat, ugyanakkor gyakran nem adnak választ arra, hogy azok milyen 
mechanizmusokon keresztül jöttek létre. A kvalitatív vizsgálatok ezzel szemben képesek feltárni 
35 
 

a szervezeti, szakmai és emberi tényezőket, amelyek a mérhető eredmények hátterében állnak. 
Bailie  és  munkatársai  szerint  a  különböző  módszerek  kombinációja  jelentősen  javíthatja  a 
komplex  egészségügyi  fejlesztések  értelmezhetőségét  és  a  levonható  következtetések 
megbízhatóságát (Bailie et al., 2022). 
 
A  folyamatértékelések  (process  evaluation)  különösen  fontos  szerepet  töltenek  be  a  krónikus 
betegségek menedzsmentjét célzó programok vizsgálatában. Ezek az elemzések nem csupán azt 
vizsgálják,  hogy  történt-e  változás  az  eredményindikátorokban,  hanem  azt  is,  hogyan  valósult 
meg maga a beavatkozás. A folyamatértékelések képesek feltárni, hogy a program mely elemei 
működtek  megfelelően,  hol  jelentkeztek  akadályok,  valamint  milyen  tényezők  segítették  vagy 
gátolták  az  implementáció  sikerét.  A  krónikus  betegségek  kezelését  célzó  alapellátási 
programokról készült szisztematikus áttekintések szerint a folyamatértékelések nélkül gyakran 
nem  érthető  meg,  hogy  egy  beavatkozás  miért  bizonyult  eredményesnek  vagy  éppen 
eredménytelennek (Liu et al., 2019; Liu et al., 2016). 
 
A  komplex  intervenciók  értékelésében  egyre  nagyobb  hangsúlyt  kapnak  az  elméletalapú 
értékelési megközelítések is. Ezek abból indulnak ki, hogy minden program mögött létezik egy 
feltételezett hatásmechanizmus, amely meghatározza, hogy a beavatkozás milyen módon vezet a 
kívánt  eredményekhez.  Az  elméletalapú  értékelések  célja  ennek  a  hatásmechanizmusnak  a 
feltárása és empirikus vizsgálata. Ez különösen fontos olyan programok esetében, ahol a várható 
eredmények több egymásra épülő folyamat eredményeként jelennek meg, ahogyan az a krónikus 
betegségmenedzsment rendszerek esetében is megfigyelhető (Astbury, 2026). 
 
A Helyreállítási és Ellenállóképességi Terv keretében megvalósuló alapellátási fejlesztés tipikus 
komplex intervenciónak tekinthető. A program egyszerre tartalmaz új gondozási protokollokat, 
strukturált  betegkövetési  rendszereket,  team-alapú  munkaszervezést,  finanszírozási 
innovációkat, informatikai fejlesztéseket és népegészségügyi célú betegazonosítási folyamatokat. 
E sokrétűségből következően a program hatásainak megértése nem alapozható kizárólag egyes 
indikátorok változásának elemzésére. A jelen hatástanulmány ezért a kvantitatív adatelemzést 
kvalitatív vizsgálatokkal, dokumentumelemzéssel és félig strukturált interjúkkal egészíti ki annak 
érdekében, hogy ne csupán a program eredményei, hanem azok kialakulásának mechanizmusai 
is feltárhatók legyenek. Ez a megközelítés összhangban áll a komplex egészségügyi intervenciók 
értékelésére vonatkozó nemzetközi ajánlásokkal és kutatási gyakorlatokkal. 
2.3. A hatásvizsgálat jelentősége a döntéshozók számára 
Az egészségügyi rendszerek fejlesztését célzó programok esetében a döntéshozók számára nem 
elegendő annak ismerete, hogy egy adott beavatkozás megvalósult-e vagy elérte-e az előzetesen 
kitűzött  teljesítési  célokat.  Legalább  ilyen  fontos  annak  megértése  is,  hogy  a  program  milyen 
tényleges  változásokat  idézett  elő  az  egészségi  állapotban,  az  ellátási  folyamatokban,  az 
egészségügyi rendszer működésében vagy az erőforrások felhasználásában. Ezt a célt szolgálják 
a  hatásvizsgálatok,  amelyek  az  egészségpolitikai  értékelés  egyik  legfontosabb  eszközének 
tekinthetők.  A  nemzetközi  szakirodalom  szerint  a  hatásvizsgálatok  alapvető  feladata  annak 
meghatározása,  hogy  a  megfigyelt  változások  milyen  mértékben  tulajdoníthatók  magának  a 
programnak  vagy  beavatkozásnak.  Az  egészségügyi  rendszerekben  ugyanis  számos  külső 
tényező  –  például  demográfiai  változások,  gazdasági  körülmények,  egészségügyi  technológiák 
fejlődése vagy más párhuzamos szakpolitikai intézkedések – is befolyásolhatja az eredményeket. 
36 
 

A hatásvizsgálatok célja ezért nem pusztán a változások dokumentálása, hanem annak feltárása, 
hogy ezek a változások milyen összefüggésben állnak a vizsgált programmal. 
 
A  bizonyítékokon  alapuló  egészségpolitika  (evidence-informed  policymaking)  egyik  alapvető 
követelménye,  hogy  a  döntések  ne  kizárólag  szakmai  feltételezésekre  vagy  intuitív 
megfontolásokra  épüljenek,  hanem  empirikus  bizonyítékokra  is  támaszkodjanak.  A 
hatásvizsgálatok  ebben  a  folyamatban  kulcsszerepet  töltenek  be,  mivel  lehetővé  teszik  annak 
megítélését,  hogy  egy  adott  fejlesztés  valóban  hozzájárult-e  a  kívánt  célok  eléréséhez.  A 
szakirodalom szerint az egészségügyi programok értékelése egyre inkább a bemeneti mutatók – 
például a ráfordított források vagy a megvalósított tevékenységek – vizsgálatáról az eredmények 
és  hatások  mérésének  irányába  mozdul  el.  Ez  különösen  fontos  a  közpénzből  finanszírozott 
fejlesztések  esetében,  ahol  a  társadalom  számára  is  igazolni  kell  a  felhasznált  erőforrások 
hasznosulását. A hatásvizsgálatok jelentősége különösen nagy olyan nagyszabású egészségügyi 
reformok esetében, amelyek országos szinten kívánják átalakítani az ellátórendszer működését. 
Az  ilyen  programok  gyakran  jelentős  pénzügyi,  szervezeti  és  humánerőforrás-ráfordítást 
igényelnek, ezért a döntéshozók számára alapvető kérdés, hogy a befektetett erőforrások milyen 
eredményeket generáltak. A megfelelően megtervezett hatásvizsgálatok lehetőséget teremtenek 
arra, hogy azonosíthatók legyenek a program sikeres elemei, valamint azok a területek is, ahol 
további fejlesztések vagy korrekciók szükségesek. A szakirodalom ugyanakkor arra is rámutat, 
hogy a hatásvizsgálatok eredményei nem automatikusan épülnek be a döntéshozatalba. Számos 
kutatás  szerint  az  értékelések  gyakorlati  hasznosulását  jelentősen  befolyásolják  a  politikai 
prioritások, az intézményi környezet, valamint a döntéshozók előzetes vélekedései és érdekei. 
Arcand  (2014)  arra  hívja  fel  a  figyelmet,  hogy  a  hatásvizsgálatok  tudományos  minősége 
önmagában nem garantálja azok felhasználását, mivel a szakpolitikai döntések gyakran összetett 
politikai és társadalmi folyamatok eredményeként születnek meg. Ennek ellenére a megbízható 
értékelési eredmények fontos szerepet játszanak a szakmai párbeszédben, valamint a jövőbeni 
fejlesztések  megalapozásában.  Hasonló  következtetésre  jutottak  a  zambiai  és  ugandai 
egészségügyi minisztériumokban végzett vizsgálatok is, amelyek azt mutatták, hogy az értékelési 
eredmények felhasználhatósága jelentősen javul, ha a döntéshozók már az értékelési folyamat 
tervezési  szakaszában  aktívan  részt  vesznek.  A  kutatások  szerint  a  döntéshozói  igényekhez 
igazított értékelési kérdések, valamint az eredmények rendszeres visszacsatolása elősegítheti az 
értékelési bizonyítékok gyakorlati hasznosítását . 
 
Az egészségügyi programok hatásvizsgálata ezért nem tekinthető pusztán utólagos elszámolási 
vagy  ellenőrzési  eszköznek.  A  korszerű  megközelítések  szerint  a  hatásvizsgálatok  a  tanuló 
egészségügyi rendszerek működésének szerves részét képezik. Az értékelések célja nem csupán 
annak megállapítása, hogy egy program sikeres vagy sikertelen volt-e, hanem annak feltárása is, 
hogy  milyen  mechanizmusokon  keresztül  fejtette  ki  hatását,  milyen  körülmények  között 
működött eredményesen, és milyen feltételek mellett lehet fenntartható vagy továbbfejleszthető. 
A Helyreállítási és Ellenállóképességi Terv keretében megvalósuló alapellátási fejlesztés esetében 
a hatásvizsgálat különös jelentőséggel bír. A program célja nem csupán egyes ellátási folyamatok 
módosítása,  hanem  az  alapellátás  működési  modelljének  átalakítása  a  strukturált  krónikus 
betegségmenedzsment  irányába.  Egy  ilyen  léptékű fejlesztés esetében  a  döntéshozók  számára 
alapvető  fontosságú  annak  megértése,  hogy  a  program  milyen  hatást  gyakorolt  a  betegellátás 
minőségére,  a  gondozási  folyamatok  szervezettségére,  az  egészségügyi  szolgáltatások 
igénybevételére,  valamint  az  alapellátás  hosszú  távú  működőképességére.  A  jelen 
37 
 

hatástanulmány  célja  ezért  nem  csupán  az  eredmények  dokumentálása,  hanem  olyan 
bizonyítékok  előállítása  is,  amelyek  hozzájárulhatnak  a  program  jövőbeni  fenntarthatóságára, 
továbbfejlesztésére  és  esetleges  kiterjesztésére  vonatkozó  szakpolitikai  döntések 
megalapozásához. 
2.4. Programértékelés és fenntarthatóság 
Az  egészségügyi  fejlesztési  programok sikeressége  nem  kizárólag  a  megvalósítás időszakában 
elért eredmények alapján ítélhető meg. Hosszú távú egészségpolitikai szempontból legalább ilyen 
fontos kérdés, hogy a program keretében bevezetett innovációk képesek-e tartósan beépülni a 
mindennapi gyakorlatba, fennmaradnak-e a támogatási időszak lezárását követően is, valamint 
hozzájárulnak-e  az  egészségügyi  rendszer  működésének  tartós  javításához.  A  nemzetközi 
szakirodalom  ezért  egyre  nagyobb  figyelmet  fordít  az  egészségügyi  innovációk 
fenntarthatóságának  és  hosszú  távú  adaptációjának  vizsgálatára.  Az  innovációk  sikeres 
bevezetésének egyik legfontosabb előfeltétele a szervezeti felkészültség. A kutatások szerint az 
egészségügyi  szervezetek  nagyobb  valószínűséggel  fogadnak  be  és  alkalmaznak  tartósan  új 
működési modelleket, ha azok összhangban állnak a meglévő munkafolyamatokkal, valamint ha 
a  szakemberek  az  innovációt  hasznosnak,  megvalósíthatónak  és  a  saját  munkájukat  támogató 
eszköznek tekintik.  Az innovációk  elfogadását jelentősen  befolyásolja az is,  hogy a  résztvevők 
milyen elvárásokkal rendelkeznek a várható eredményekkel kapcsolatban, illetve mennyire érzik 
magukat bevonva a változási folyamatba (Carlfjord et al., 2010). A szakirodalom hangsúlyozza, 
hogy az innovációk fenntarthatóságát nem kizárólag maga a beavatkozás határozza meg, hanem 
annak  bevezetési  stratégiája  is.  Azok  a  programok  bizonyulnak  eredményesebbnek,  amelyek 
előzetes  tervezésre,  világos  célokra,  folyamatos  kommunikációra  és  a  helyi  sajátosságok 
figyelembevételére épülnek. Ezzel szemben az implicit vagy kevéssé strukturált implementációs 
folyamatok  gyakran  vezetnek  bizonytalan  eredményekhez,  illetve  az  új  működési  modellek 
fokozatos visszaszorulásához a projektidőszak lezárását követően (Carlfjord et al., 2010). 
 
Az  egészségügyi  innovációk  elterjedését  jelentős  mértékben  befolyásolják  a  külső  környezeti 
tényezők  is.  A  földrajzi  adottságok,  a  szabályozási  környezet,  a  finanszírozási  feltételek,  az 
informatikai  infrastruktúra  fejlettsége  vagy  akár  a  helyi  munkaerőpiaci  viszonyok  egyaránt 
meghatározhatják, hogy egy adott innováció milyen mértékben válik a napi gyakorlat részévé. 
Kutatások  kimutatták,  hogy  ugyanazon  technológiai  vagy  szervezeti  megoldás  eltérő 
eredményeket mutathat különböző régiókban vagy intézményi környezetekben, ami rámutat az 
implementációs kontextus kiemelt jelentőségére (Callaway et al., 2012; Tanenbaum et al., 2021). 
 
Az elmúlt évek egyik legfontosabb tapasztalata a Covid–19 világjárványhoz kapcsolódik, amely 
számos országban jelentősen felgyorsította az egészségügyi innovációk elterjedését. A digitális 
egészségügyi  megoldások,  a  telemedicina,  az  elektronikus  kommunikációs  csatornák  és  az 
adatvezérelt  betegkövetési  rendszerek  korábban  gyakran  lassan  terjedtek,  a  pandémiás 
környezet azonban rövid idő alatt jelentős adaptációs folyamatokat indított el. A tapasztalatok azt 
mutatták, hogy megfelelő szakpolitikai támogatás, finanszírozás és szervezeti motiváció mellett 
az egészségügyi rendszerek képesek gyors változások végrehajtására is (Ledger és Bakhai, 2021). 
 
A fenntarthatóság ugyanakkor számos kihívással is szembesül. A humánerőforrás-hiány, a magas 
munkaterhelés,  a  párhuzamos  szervezeti  változások  vagy  a  korlátozott  pénzügyi  források 
jelentősen  csökkenthetik  az  innovációk  hosszú  távú  fennmaradásának  esélyét.  A  kutatások 
38 
 

szerint különösen az alapellátásban jelent problémát, hogy az új feladatok és működési modellek 
gyakran  többletterhelést  jelentenek  a  már  amúgy  is  jelentős  kapacitáskorlátokkal  működő 
praxisok  számára.  Ezért  a  fenntarthatóság  egyik  kulcskérdése,  hogy  az  innovációk  milyen 
mértékben  képesek  illeszkedni  a  mindennapi  működéshez  és  hosszú  távon  is  támogatni  a 
szakemberek munkáját (Carlfjord et al., 2010). 
 
A  szakirodalom  egyre  inkább  arra  hívja  fel  a  figyelmet,  hogy  az  egészségügyi  innovációk 
értékelése során nem elegendő azok rövid távú eredményeinek vizsgálata. Bell és munkatársai 
szerint az egészségügyi szervezetek összetett rendszerek, amelyekben az innovációk hatása csak 
a helyi környezet, a szervezeti kultúra és a működési feltételek figyelembevételével érthető meg. 
A sikeres adaptáció ezért nem egyszeri eseményként, hanem hosszabb tanulási és alkalmazkodási 
folyamatként értelmezhető (Bell et al., 2023). A digitális egészségügyi fejlesztések tapasztalatai 
szintén azt mutatják, hogy a fenntarthatóság kulcsa a fokozatos integráció és a felhasználók aktív 
bevonása.  Az  eHealth-megoldások  bevezetését  vizsgáló  kutatások  szerint  azok  a  rendszerek 
bizonyulnak  hosszú  távon  sikeresnek,  amelyek  nem  különálló  projektként  működnek,  hanem 
fokozatosan a rutinellátás részévé válnak, és képesek alkalmazkodni a felhasználói igényekhez 
(Swinkels et al., 2018; Rittenhouse et al., 2017). 
 
A Helyreállítási és Ellenállóképességi Terv keretében megvalósuló alapellátási fejlesztés esetében 
ezért a hatásvizsgálat egyik kiemelt célja nem csupán a rövid távú eredmények számbavétele, 
hanem annak értékelése is, hogy a program által bevezetett új működési elemek – így különösen 
a strukturált Gondozási tervek, a protokollal támogatott krónikus betegségmenedzsment, a team-
alapú munkaszervezés és a populációs szemléletű betegkövetés – mennyiben képesek tartósan 
beépülni az alapellátás mindennapi gyakorlatába. A fenntarthatóság vizsgálata különösen fontos 
abból a szempontból, hogy a program eredményei a jövőben alapul szolgálhatnak az alapellátási 
rendszer további fejlesztéséhez, valamint a sikeres elemek országos szintű továbbviteléhez és 
kiterjesztéséhez. 
Mindezek alapján a programértékelés nem csupán az eredmények mérésének eszköze, hanem 
egyben a jövőbeli szakpolitikai döntések megalapozásának fontos forrása is. A fenntarthatóság 
szempontjainak  vizsgálata  lehetővé  teszi  annak  megítélését,  hogy  a  HET-program  keretében 
kialakított  innovációk  képesek-e  hosszú  távon  hozzájárulni  az  alapellátás  hatékonyságának, 
minőségének és ellenállóképességének javításához. 
2.5. Implementációs tudomány és az innovációk kiterjesztése az 
alapellátásban 
Az egészségügyi fejlesztési programok sikerességének egyik legfontosabb kérdése nem pusztán 
az, hogy egy innováció képes-e kedvező eredményeket elérni egy adott környezetben, hanem az 
is,  hogy  ezek  az  eredmények  más  szervezetekben,  térségekben  vagy  akár  országos  szinten  is 
reprodukálhatók-e.  Az  egészségügyi  innovációk  jelentős  része  ugyanis  a  pilotprojektek  vagy 
korlátozott környezetben megvalósított fejlesztések szintjén sikeresnek bizonyul, ugyanakkor a 
szélesebb körű bevezetés során számos akadályba ütközik. E probléma kezelésére alakult ki az 
implementációs  tudomány  (implementation  science),  amely  azt  vizsgálja,  miként  lehet  a 
bizonyítékokon  alapuló  beavatkozásokat  eredményesen  beépíteni  a  mindennapi  egészségügyi 
gyakorlatba. Az implementációs tudomány alapvető felismerése, hogy az innovációk sikeressége 
nem  kizárólag  azok  szakmai  tartalmától  függ.  Az  eredmények  jelentős  mértékben 
befolyásolhatók  a  szervezeti  környezettől,  a  résztvevő  szakemberek  attitűdjeitől,  a  helyi 
39 
 

erőforrásoktól, valamint az egészségügyi rendszer szabályozási és finanszírozási sajátosságaitól. 
Ezért az implementációs kutatások kiemelt figyelmet fordítanak azokra a tényezőkre, amelyek 
elősegítik vagy akadályozzák az innovációk elterjedését és fenntartható alkalmazását (Bazemore 
et  al.,  2018).  A  szakirodalom  szerint  az  egyik  legfontosabb  implementációs  alapelv  a  helyi 
környezethez  való  alkalmazkodás.  Bár  a  bizonyítékokon  alapuló  programok  alapvető  céljai  és 
szakmai  elemei  általában  változatlanok  maradnak,  a  megvalósítás  módját  gyakran  az  adott 
szervezet vagy egészségügyi rendszer sajátosságaihoz kell igazítani. Vilar-Compte és Villar Uribe 
szerint  a  sikeres  implementáció  egyik  feltétele  annak  feltárása,  hogy  az  adott  környezetben 
milyen  akadályok  és  támogató  tényezők  vannak  jelen,  és  ezekhez  hogyan  lehet  a  bevezetési 
stratégiát  igazítani.  Az  ilyen  adaptív  megközelítések  jelentősen  növelik  az  innovációk 
elfogadottságát és hosszú távú fenntarthatóságát (Vilar-Compte és Villar Uribe, 2023). Az európai 
egészségügyi rendszerekben végzett kutatások hasonló következtetésekre jutottak. A CIRCE-JA 
projekt  tapasztalatai  azt  mutatták,  hogy  a  jó  gyakorlatok  egyik  országból  a  másikba  történő 
átvétele csak akkor lehet sikeres, ha a megvalósítás során figyelembe veszik az adott egészségügyi 
rendszer sajátosságait, a helyi szereplők igényeit és a rendelkezésre álló kapacitásokat. A projekt 
eredményei  szerint  a  részletes  implementációs  tervek,  a  helyi  érintettek  bevonása  és  a 
folyamatos visszacsatolás kulcsszerepet játszanak a sikeres adaptációban (Abiega et al., 2025). 
 
Az  implementációs  tudomány  egy  másik  fontos  kutatási  területe  az  innovációk  spontán 
terjedésének  vizsgálata.  A  hagyományos  megközelítés  szerint  az  egészségügyi  fejlesztések 
elterjedése  központi  irányítást,  szabályozást  vagy  célzott  támogatási  programokat  igényel.  A 
kanadai Québec tartományban végzett kutatások azonban rámutattak arra, hogy bizonyos sikeres 
alapellátási innovációk spontán módon is terjedhetnek, amikor az egészségügyi szereplők saját 
tapasztalataik és szakmai kapcsolataik alapján veszik át az új megoldásokat. Ezek az esetek arra 
utalnak,  hogy  az  innovációk  elterjedése  nem  kizárólag  felülről  szervezett  folyamatként 
értelmezhető,  hanem  az  egészségügyi  rendszerben  működő  szakmai  hálózatok  és  tanulási 
folyamatok eredményeként is létrejöhet (Légaré et al., 2023). 
 
A  sikeres  implementáció  támogatására  egyre  több  strukturált  keretrendszer  és  módszertani 
eszköz  áll  rendelkezésre.  Az  implementációs  tudomány  egyik  fontos  célja  olyan  standardizált 
folyamatok  kialakítása,  amelyek  segítik  a  programok  bevezetését,  nyomon  követését  és 
folyamatos fejlesztését. Az Egyesült Királyságban alkalmazott Implementation Science Software 
(ISS)  például  jelentősen  javította  az  innovációk  bevezetésének  gyorsaságát  és  minőségét.  A 
tapasztalatok  szerint  az  ilyen  rendszerek  növelik  az  érintettek  bevonását,  támogatják  a 
megvalósítás következetességét és elősegítik a programok skálázhatóságát (Jefferies et al., 2022). 
 
Az  implementációs  tudomány  emellett  szorosan  kapcsolódik  a  minőségfejlesztéshez  és  a 
szervezeti tanuláshoz is. A korszerű megközelítések szerint az innovációk sikeres bevezetése nem 
egyszeri  esemény,  hanem  folyamatos  fejlesztési  folyamat.  A  szervezeteknek  rendszeresen 
értékelniük  kell  a  megvalósítás  eredményeit,  azonosítaniuk  kell  a  felmerülő  akadályokat,  és 
szükség esetén módosítaniuk kell a működési folyamatokat. Ez a ciklikus tanulási mechanizmus 
lehetővé  teszi,  hogy  az  innovációk  hosszabb  távon  is  alkalmazkodni  tudjanak  a  változó 
körülményekhez és igényekhez (Parks és Ramly, 2023). Az alapellátásban végrehajtott szervezeti 
átalakítások vizsgálata azt is megmutatta, hogy az innovációk bevezetése gyakran új szerepkörök 
és kompetenciák kialakulásával jár együtt. Az egészségügyi asszisztensek, szakdolgozók és egyéb 
teamtagok  feladatainak  bővülése  számos  esetben  hozzájárult  a  betegellátás  minőségének 
40 
 

javulásához, ugyanakkor megfelelő képzést, vezetői támogatást és szervezeti felkészülést igényelt 
(Kwan  et  al.,  2022).  Az  implementációs  tudomány  ezért  nem  csupán  az  új  technológiák  vagy 
protokollok  bevezetésével  foglalkozik,  hanem  az  emberi  tényezők  és  a  szervezeti  változások 
kezelésével is. 
 
A Helyreállítási és Ellenállóképességi Terv keretében megvalósuló alapellátási fejlesztés számos 
olyan  elemet  tartalmaz,  amelyek  implementációs  tudományi  szempontból  is  jelentős 
innovációnak  tekinthetők.  A  strukturált  Gondozási  tervek,  a  protokollal  támogatott  krónikus 
betegségmenedzsment,  a  team-alapú  munkaszervezés,  valamint  a  populációs  szemléletű 
betegazonosítás  olyan  új  működési  elemeket  jelentenek,  amelyek  sikeressége  nem  kizárólag 
szakmai  tartalmuktól,  hanem  azok  gyakorlati  bevezetésének  minőségétől  is  függ.  A  program 
hatásvizsgálata ezért nem csupán az eredmények mérésére irányul, hanem annak megértésére 
is, hogy milyen tényezők segítették vagy akadályozták az innovációk adaptációját a különböző 
praxisokban és szervezeti környezetekben. 
 
Mindezek alapján az implementációs tudomány fontos elméleti és módszertani keretet biztosít a 
HET-program értékeléséhez. Segítségével nemcsak az válhat láthatóvá, hogy a fejlesztés milyen 
eredményeket ért el, hanem az is, hogy ezek az eredmények milyen feltételek mellett jöttek létre, 
és  milyen  mértékben  alkalmasak  arra,  hogy  hosszú  távon  beépüljenek  a  magyar  alapellátás 
működésébe, illetve országos szinten is fenntartható módon továbbterjedjenek. 
 
Az implementációs tudomány egyik legismertebb és legszélesebb körben alkalmazott értékelési 
modellje  a  RE-AIM  keretrendszer,  amelyet  eredetileg  annak  érdekében  dolgoztak  ki,  hogy 
segítséget  nyújtson  az  egészségügyi  innovációk  valós  környezetben  történő  értékeléséhez  és 
kiterjeszthetőségének  vizsgálatához.  A  RE-AIM  elnevezés  az  értékelési  modell  öt  alapvető 
dimenziójának  kezdőbetűiből  származik:  Reach  (elérés),  Effectiveness  (eredményesség), 
Adoption  (befogadás),  Implementation  (megvalósítás)  és  Maintenance  (fenntarthatóság).  A 
keretrendszer  alapvető  célja,  hogy  az  egészségügyi  programok  értékelése  ne  korlátozódjon 
kizárólag  a  klinikai  eredmények  mérésére,  hanem  figyelembe  vegye  azokat  a  szervezeti  és 
implementációs tényezőket is, amelyek meghatározzák a programok hosszú távú sikerét (King et 
al., 2020). 
 
A RE-AIM modell első dimenziója az elérés (Reach), amely azt vizsgálja, hogy a program milyen 
mértékben  képes  elérni  a  célpopulációt.  A  nemzetközi  tapasztalatok  azt  mutatják,  hogy  egy 
beavatkozás  népegészségügyi  jelentőségét  nem  kizárólag  annak  hatékonysága  határozza  meg, 
hanem az is, hogy a potenciálisan érintett lakosság mekkora része részesül ténylegesen az adott 
szolgáltatásban. Az etióp alapellátási rendszerben végzett vizsgálatok például azt mutatták, hogy 
a  mérsékelt akut  malnutríció kezelését  célzó  program  a célcsoport  jelentős részét  elérte,  havi 
szinten több tízezer gyermek szűrését biztosítva az alapellátás keretében. Hasonló kérdés merül 
fel  a  HET-program  esetében  is,  ahol  a  bevont  betegek  száma  és  a  célcsoport  lefedettsége  a 
program sikerének egyik alapvető mutatója. 
 
Az eredményesség (Effectiveness) dimenziója a program által kiváltott egészségi és szervezeti 
hatások  vizsgálatára  irányul.  A  RE-AIM  megközelítésben  az  eredményesség  nem  kizárólag 
klinikai mutatók javulását jelenti, hanem magában foglalhatja a betegélmény, az ellátás minősége 
vagy  az  egészségügyi  szolgáltatások  igénybevételének  változásait  is.  Több  kutatás  rámutatott 
41 
 

arra, hogy a magas szintű protokollkövetés és a beavatkozások következetes alkalmazása szoros 
kapcsolatban áll a kedvező egészségügyi eredményekkel. 
 
A  befogadás  (Adoption)  dimenziója  azt  vizsgálja,  hogy  az  egészségügyi  szervezetek  és 
szakemberek  milyen  mértékben  hajlandók  átvenni  és  alkalmazni  az  adott  innovációt.  A 
szakirodalom szerint számos program esetében jelentős különbségek figyelhetők meg az egyes 
szervezetek  adaptációs  hajlandóságában.  Egy  családközpontú  egészségfejlesztési  program 
vizsgálata során például a részt vevő szervezeteknek csupán egy része vezette be ténylegesen az 
új modellt, annak ellenére, hogy valamennyi szervezet részt vett a fejlesztés előkészítésében. Ez 
rámutat  arra,  hogy  a  programok  sikeressége  nem  csupán  szakmai  tartalmuktól,  hanem  a 
szervezeti elfogadottságtól és az implementációs környezettől is függ. 
 
A  megvalósítás  (Implementation)  dimenziója  arra  fókuszál,  hogy  a  program  a  gyakorlatban 
milyen  mértékben  valósult  meg  az  eredeti  terveknek  megfelelően.  A  kutatások  szerint  az 
implementáció  során  gyakran  jelentkeznek  olyan  problémák,  mint  a  humánerőforrás-hiány,  a 
képzési  szükségletek,  az  eszközellátottság  korlátai  vagy  a  helyi  gyakorlatok  eltérései.  Az 
alapellátási  innovációk  értékelése  során  ezért  kiemelten  fontos  annak  vizsgálata,  hogy  a 
beavatkozások milyen mértékben valósultak meg a tervezett módon, illetve milyen akadályok és 
támogató tényezők befolyásolták a végrehajtást. 
 
A RE-AIM modell ötödik dimenziója a fenntarthatóság (Maintenance), amely az implementációs 
tudomány  egyik  legfontosabb  kérdésére  ad  választ:  vajon  a  program  képes-e  hosszú  távon 
fennmaradni  és  a  rutinellátás  részévé  válni.  Számos  innováció  sikeresen  működik  a 
projektidőszak alatt, ugyanakkor a külső támogatás megszűnését követően fokozatosan eltűnik a 
gyakorlatból.  A  nemzetközi  tapasztalatok  szerint  a  fenntarthatóság  szorosan  összefügg  a 
szervezeti  beágyazottsággal,  a  szakemberek  elkötelezettségével,  valamint  azzal,  hogy  az 
innováció  milyen  mértékben  képes  alkalmazkodni  a  mindennapi  működéshez.  Ugyanakkor 
pozitív példák is találhatók: egy elektronikus betegjelentési rendszer esetében a program több 
évvel  a  bevezetést  követően  is  magas  használati  arányt  mutatott,  ami  jól  példázza  a  sikeres 
integráció lehetőségét. 
 
A  RE-AIM  keretrendszer  különösen  hasznos  lehet  a  HET  alapellátási  fejlesztés  értékelésében, 
mivel  a  program  céljai  nem  korlátozódnak  a  klinikai  eredmények  javítására.  A  krónikus 
betegségmenedzsment  rendszer  sikeressége  szempontjából  egyaránt  fontos  a  célpopuláció 
elérése,  a  gondozási  folyamatok  eredményessége,  a  praxisok  és  szakemberek  adaptációs 
hajlandósága,  a  program  tényleges  megvalósulásának  minősége,  valamint  annak  hosszú  távú 
fenntarthatósága.  A  RE-AIM  szemlélet  ezért  olyan  átfogó  értékelési  keretet  kínál,  amely  jól 
illeszkedik  a  HET-program  komplex  jellegéhez  és  támogatja  a  program  országos  szintű 
továbbfejlesztésére vonatkozó szakpolitikai döntések megalapozását. 
2.6. Hatásvizsgálat és egészségügyi beruházások megtérülése 
Az  egészségügyi  fejlesztési  programok  értékelésének  egyik  legfontosabb  kérdése,  hogy  a 
felhasznált  erőforrások  milyen  mértékben  járulnak  hozzá  a  lakosság  egészségi  állapotának 
javulásához,  az  ellátórendszer  hatékonyabb  működéséhez  és  a  hosszú  távú  társadalmi  jólét 
növeléséhez. Az egészségpolitikai döntéshozatalban ezért egyre nagyobb hangsúlyt kap a „Value 
for Money”  (VfM),  vagyis  az  ár-érték arány  szemlélete,  amely azt  vizsgálja, hogy a  befektetett 
42 
 

közpénzek  milyen  egészségügyi  és  társadalmi  eredményeket  generálnak.  A  VfM  megközelítés 
nem  pusztán  a  költségek  csökkentésére  törekszik,  hanem  annak  értékelésére,  hogy  az  adott 
beruházás  a  rendelkezésre  álló  erőforrások  mellett  a  lehető  legnagyobb  egészségnyereséget 
biztosítja-e (Okoli et al., 2014). A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy az egészségügyi 
rendszerek  teljesítményének  javítása  nem  feltétlenül  kizárólag  a  ráfordítások  növelésének 
függvénye.  A  török  egészségügyi  reformprogram  (Health  Transformation  Program)  például 
jelentős javulást eredményezett számos népegészségügyi mutatóban, miközben az egészségügyi 
kiadások  nemzetközi összehasonlításban  mérsékeltek maradtak.  A  program  tapasztalatai  arra 
utalnak, hogy a szervezeti reformok, az ellátási hozzáférés javítása és az alapellátás megerősítése 
önmagukban  is  jelentős  egészségnyereséget  eredményezhetnek,  ugyanakkor  hosszabb  távon 
felmerül  a  kérdés,  hogy  ezek  az  eredmények  milyen  mértékben  tarthatók  fenn  további 
beruházások és fejlesztések nélkül (Boyacı és Ahmed, 2025; Gürsoy, 2015). 
 
Az egészségügyi beruházások értékelésében a VfM szemlélet általában négy alapvető szempont 
köré  épül:  a  gazdaságosság  (economy),  a  hatékonyság  (efficiency),  az  eredményesség 
(effectiveness) és a méltányosság (equity) vizsgálatára. A gazdaságosság azt mutatja meg, hogy 
az erőforrások beszerzése és felhasználása megfelelő módon történt-e. A hatékonyság arra keresi 
a választ, hogy a ráfordításokból milyen mennyiségű szolgáltatás vagy eredmény jött létre. Az 
eredményesség azt vizsgálja, hogy a program elérte-e kitűzött céljait, míg a méltányosság arra 
fókuszál, hogy a fejlesztések milyen mértékben járultak hozzá az egészségügyi egyenlőtlenségek 
csökkentéséhez  (Okoli  et  al.,  2014;  Banke-Thomas  et  al.,  2017).  A  szakirodalom  ugyanakkor 
hangsúlyozza,  hogy  az  egészségügyi  rendszerek  fejlesztésének  értékelése  nem  korlátozható 
kizárólag hagyományos költség-haszon számításokra. Az egészségügyi rendszer megerősítését 
célzó programok gyakran olyan közvetett hatásokat is generálnak, amelyek rövid távon nehezen 
számszerűsíthetők. Ide tartozhat például a lakosság egészségtudatosságának javulása, a krónikus 
betegségek  korábbi  felismerése,  a  szolgáltatásokhoz  való  hozzáférés  javulása  vagy  az 
ellátórendszer szervezeti rugalmasságának növekedése. Cleary (2021) szerint az egészségügyi 
rendszerek megerősítését célzó beruházások értékelésének egyik legnagyobb kihívása éppen az, 
hogy ezek a programok rendszerhatásokat generálnak, amelyek túlmutatnak az egyes betegségek 
vagy szolgáltatások szintjén. Az utóbbi évek kutatásai egyre inkább a teljes egészségügyi rendszer 
szempontjából  történő  értékelést  hangsúlyozzák.  Verguet  és  munkatársai  (2019)  szerint  az 
egészségügyi  beruházások  megtérülésének  vizsgálata  során  nem  elegendő  az  egyes 
beavatkozások  önálló  elemzése,  hanem  figyelembe  kell  venni  azok  rendszerre  gyakorolt 
összhatásait  is.  Egy  alapellátási  fejlesztés  például  nemcsak  a  gondozási  eredmények  javulását 
eredményezheti, hanem csökkentheti a kórházi ellátások iránti igényt, mérsékelheti a sürgősségi 
osztályok  terhelését,  javíthatja  az  ellátási  koordinációt,  valamint  hozzájárulhat  a  lakosság 
egészségi állapotának hosszabb távú javulásához.  
 
Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy az egészségügyi beruházások értéke nem minden esetben 
fejezhető ki közvetlen pénzügyi megtérülés formájában. Volpp és munkatársai rámutatnak arra, 
hogy számos egészségügyi program jelentős egészségnyereséget eredményezhet anélkül, hogy 
rövid távon pozitív pénzügyi megtérülést mutatna. Az egészségpolitikai döntéshozatalban ezért 
a beruházások értékelése során egyszerre szükséges figyelembe venni a gazdasági, egészségügyi 
és társadalmi eredményeket (Volpp et al., 2012). 
 
43 
 

A Helyreállítási és Ellenállóképességi Terv keretében megvalósuló alapellátási fejlesztés esetében 
a hatásvizsgálat egyik fontos célja annak feltárása, hogy a program milyen értéket teremtett a 
ráfordított  forrásokhoz  képest.  A  strukturált  krónikus  betegségmenedzsment,  a  protokollal 
támogatott  gondozás,  a  team-alapú  működés  és  a  populációs  szemléletű  betegazonosítás 
egyaránt olyan innovációk, amelyek potenciálisan javíthatják az ellátás minőségét, növelhetik a 
rendszer  hatékonyságát  és  csökkenthetik  az  elkerülhető  egészségügyi  események  számát.  A 
hatásvizsgálat  eredményei  ezért  nemcsak  a  program  szakmai  sikerességének  megítéléséhez 
járulhatnak hozzá, hanem alapot teremthetnek annak értékeléséhez is, hogy a fejlesztés milyen 
mértékben  tekinthető  jó  közpolitikai  és  közfinanszírozási  beruházásnak.  Mindezek  alapján  a 
hatásvizsgálat nem csupán a program eredményeinek dokumentálását szolgálja, hanem annak 
megítélését is lehetővé teszi, hogy a befektetett erőforrások milyen egészségügyi és társadalmi 
értéket hoztak létre. Ez különösen fontos a nagyléptékű egészségügyi reformok esetében, ahol a 
jövőbeni  szakpolitikai  döntések  és  finanszírozási  prioritások  meghatározása  szempontjából 
alapvető jelentőségű annak bizonyítása, hogy a fejlesztések valódi hozzáadott értéket képviselnek 
a lakosság és az egészségügyi rendszer számára. 
2.7. Egészségügyi adatok és hatásmérés 
Az egészségügyi rendszerek működésének egyre növekvő digitalizációja alapvetően átalakította 
az egészségügyi programok értékelésének lehetőségeit. Míg korábban a hatásvizsgálatok gyakran 
kis  elemszámú  kutatásokra,  kérdőíves  felmérésekre  vagy  időszakos  adatgyűjtésekre 
támaszkodtak,  napjainkban  az  elektronikus  egészségügyi  nyilvántartások,  az  adminisztratív 
adatbázisok és a rutinellátás során keletkező egészségügyi adatok lehetővé teszik a programok 
hatásainak széles körű, hosszú távú és valós környezetben történő elemzését. Az adatvezérelt 
értékelési megközelítések egyre fontosabb szerepet töltenek be különösen a krónikus betegségek 
menedzsmentjét  célzó  programok  vizsgálatában.  A  szakirodalom  szerint  a  krónikus 
betegségmenedzsment-programok értékelésében az egyik legnagyobb előrelépést a nagyméretű 
egészségügyi  adatállományok  (big  data)  elemzése  jelenti.  Az  elektronikus  egészségügyi 
nyilvántartások,  a  finanszírozási  adatok,  a  gyógyszerfelírási  információk  és  a  laboratóriumi 
eredmények  együttes  elemzése  lehetővé  teszi  a  betegutak  részletes  követését,  a  kockázati 
csoportok azonosítását és az ellátási eredmények pontosabb mérését. Awofala és Godwin (2024) 
szerint  az  adatvezérelt  egészségügyi  stratégiák  jelentősen  javíthatják  a  krónikus  betegségek 
kezelésének  eredményességét,  miközben  támogatják  a  célzott  és  személyre  szabott 
beavatkozások kialakítását. 
 
Az egészségügyi adatok nemcsak a programok eredményeinek mérésére alkalmasak, hanem a 
beavatkozások  tervezését  és  célzását  is  támogathatják.  A  prediktív  modellezési  módszerek 
lehetővé  teszik  azoknak  a  betegeknek  az  azonosítását,  akiknél  a  legnagyobb  valószínűséggel 
várható  kedvező  hatás  egy  adott  programban  való  részvételtől.  Bayerstadler  és  munkatársai 
(2014)  rámutattak  arra,  hogy  a  statisztikai  modellezés  alkalmazása  növelheti  a  krónikus 
betegségmenedzsment programok gazdasági hatékonyságát, mivel a beavatkozások célzottabban 
irányíthatók a magasabb kockázatú vagy nagyobb egészségnyereséget elérő betegcsoportok felé. 
 
A  programok  értékelésében  különösen  fontos  szerepet  töltenek  be  a  rendszer  szintű 
adatforrások.  Az  ausztrál  Northern  Alliance  Hospital  Admission  Risk  Program  például  olyan 
összehangolt  értékelési  módszertant  alkalmazott,  amely  elsősorban  már  rendelkezésre  álló 
adminisztratív  adatforrásokra  épült.  A  megközelítés  lehetővé  tette  a  betegkimenetek,  az 
44 
 

egészségügyi szolgáltatás-igénybevétel és a költségek egyidejű vizsgálatát anélkül, hogy jelentős 
többlet-adatgyűjtésre  lett  volna  szükség  (Berlowitz  et  al.,  2010).  Ez  a  szemlélet  különösen 
releváns a magyar egészségügyi rendszerben is, ahol a központi adatvagyon jelentős lehetőséget 
biztosít a nagyléptékű hatásvizsgálatok számára. 
 
A  hosszú  távú  hatások  vizsgálatában  a  longitudinális  adatbázisok  szerepe  kiemelkedő.  A  My 
Health Guardian  program  ausztráliai értékelése  több  éves  követési  adatok alapján  mutatta  ki, 
hogy a  strukturált  krónikus  betegségmenedzsment programok  képesek csökkenteni  a  kórházi 
felvételek  számát,  mérsékelni  az  egészségügyi  kiadásokat  és  javítani  a  betegek  egészségi 
állapotát.  Az  ilyen  elemzések  különösen  értékesek,  mert  nem  csupán  rövid  távú  változásokat 
mutatnak ki, hanem lehetővé teszik a tartós rendszerhatások azonosítását is (Hamar et al., 2015). 
 
A klinikai eredmények elemzése szintén az adatvezérelt értékelések egyik fontos területe. Több 
nemzetközi vizsgálat igazolta, hogy a strukturált krónikus betegségmenedzsment programokban 
részt  vevő  betegek  esetében  javulhatnak  a  vérnyomás-,  vércukor-  és  egyéb  klinikai  mutatók, 
valamint  csökkenhet  a  szövődmények  kialakulásának  kockázata.  A  São  Paulóban  végzett 
programértékelés  például  kedvező  változásokat  mutatott  ki  több  krónikus  betegséggel  élő 
betegcsoport  egészségi  állapotában,  különösen  a  rendszeresen  gondozott  páciensek  körében 
(Manso et al., 2016). 
 
Az adatvezérelt hatásvizsgálatok további előnye, hogy lehetőséget teremtenek az egészségügyi 
szolgáltatások  igénybevételének  és  költségeinek  részletes  elemzésére.  A  különböző 
betegmenedzsment programok értékelése során több kutatás is kimutatta, hogy a megfelelően 
szervezett gondozási modellek képesek csökkenteni a sürgősségi ellátások, a kórházi felvételek 
és  az  egyéb  magas  költségű  szolgáltatások  igénybevételét.  Ezáltal  a  programok  nemcsak 
egészségnyereséget  eredményezhetnek,  hanem  hozzájárulhatnak  az  egészségügyi  rendszer 
erőforrásainak hatékonyabb felhasználásához is (Avery et al., 2016; Dall et al., 2010). 
 
Mindemellett az adatvezérelt értékelések megvalósítása számos kihívással jár. Az adatminőség, 
az  adatok  teljessége,  az  eltérő  informatikai  rendszerek  közötti  interoperabilitás,  valamint  az 
adatvédelmi  és  információbiztonsági  követelmények  egyaránt  befolyásolhatják  az  elemzések 
megbízhatóságát.  A  sikeres  adatvezérelt  hatásvizsgálatok  ezért  megfelelő  adatirányítási 
mechanizmusokat,  egységes  adatdefiníciókat  és  magas  színvonalú  adatinfrastruktúrát 
igényelnek.  A  Helyreállítási  és  Ellenállóképességi  Terv  keretében  megvalósuló  alapellátási 
fejlesztés  különösen  kedvező  lehetőséget  biztosít  az  adatvezérelt  értékelési  módszerek 
alkalmazására.  A  program  során  keletkező  strukturált  gondozási  adatok,  a  finanszírozási  és 
adminisztratív  adatbázisok,  valamint 
a 
különböző  egészségügyi  nyilvántartások 
összekapcsolásával lehetőség nyílik a betegek gondozási útjának, az egészségügyi szolgáltatások 
igénybevételének,  valamint  a  klinikai  eredmények  változásának  részletes  vizsgálatára.  Ez 
lehetővé  teszi,  hogy  a  program  hatásait  ne  csupán  egyedi  indikátorok  szintjén,  hanem 
rendszerszinten  is  értékelni  lehessen.  Mindezek  alapján  az  egészségügyi  adatokra  épülő 
hatásmérés  a  modern  egészségpolitikai  értékelések  egyik  alapvető  eszközének  tekinthető.  Az 
adatvezérelt  megközelítések  lehetőséget  biztosítanak  arra,  hogy  a  döntéshozók  a  programok 
eredményeiről  objektív,  nagymintás  és  valós  működési  környezetből  származó  bizonyítékok 
alapján alkothassanak képet. Ez különösen fontos olyan komplex alapellátási reformok esetében, 
45 
 

mint a HET-program, ahol a hosszú távú szakpolitikai döntések megalapozásához megbízható és 
részletes hatásvizsgálati eredményekre van szükség. 
2.8. Népegészségügyi hatás és rendszerhatás 
Az alapellátási reformok végső célja nem csupán az egészségügyi szolgáltatások szervezésének 
vagy működési folyamatainak fejlesztése, hanem a lakosság egészségi állapotának javítása és az 
egészségügyi  rendszer  ellenállóképességének  növelése.  Az  elmúlt  két  évtized  nemzetközi 
tapasztalatai azt mutatják, hogy a jól működő alapellátás nemcsak az egyes betegek ellátására 
gyakorol kedvező hatást, hanem jelentős népegészségügyi és rendszerszintű előnyökkel is jár. 
Emiatt az alapellátás fejlesztését célzó programok értékelése során egyaránt szükséges vizsgálni 
az egyéni betegszintű és a tágabb népegészségügyi következményeket. 
 
A  nemzetközi  szakirodalom  szerint  az  alapellátási  reformok  egyik  legfontosabb  célja  az 
egészségügyi  szolgáltatásokhoz  való  hozzáférés  javítása.  A  megfelelően  szervezett  alapellátás 
képes  csökkenteni  a  földrajzi,  társadalmi  és  gazdasági  akadályokat,  ezáltal  szélesebb 
népességcsoportok számára biztosítva a korai diagnózishoz és a folyamatos gondozáshoz való 
hozzáférést.  A  reformokat  vizsgáló  áttekintések  szerint  különösen  jelentős  egészségnyereség 
érhető el az alacsonyabb jövedelmű, hátrányos helyzetű vagy krónikus betegséggel élő lakossági 
csoportok  körében,  amelyek  hagyományosan  nagyobb  egészségügyi  kockázatokkal 
szembesülnek (Shirjang et al., 2025). A korszerű alapellátási modellek másik fontos jellemzője a 
gyógyító és megelőző szolgáltatások integrációja. A hagyományos, elsősorban akut betegségek 
ellátására  fókuszáló  rendszerekkel  szemben  az  újabb  reformok  egyre  nagyobb  hangsúlyt 
helyeznek  a  krónikus  betegségek  gondozására,  a  kockázati  tényezők  korai  felismerésére, 
valamint  az  egészségfejlesztési  és  prevenciós  tevékenységekre.  Az  észt,  lengyel  és  szlovén 
alapellátási  reformok  tapasztalatai  azt  mutatják,  hogy  az  integrált  alapellátási  modellek 
jelentősen  javíthatják  a  krónikus  betegségek  kezelésének  eredményességét,  miközben 
hozzájárulnak 
az 
egészségügyi 
rendszer 
válsághelyzetekkel 
szembeni 
alkalmazkodóképességének erősítéséhez is.  A Covid–19 világjárvány különösen jól rávilágított 
az  alapellátás  stratégiai  jelentőségére.  Azok  az  egészségügyi  rendszerek  bizonyultak 
ellenállóbbnak,  amelyekben  az  alapellátás  képes  volt  gyorsan  alkalmazkodni  a  megváltozott 
körülményekhez, biztosítani a krónikus betegek folyamatos gondozását, támogatni a lakossági 
tájékoztatást, valamint részt venni a járványügyi intézkedések végrehajtásában. A tapasztalatok 
alapján  az  alapellátás  ma  már  nem  csupán  a  betegellátás  első  szintjének  tekinthető,  hanem  a 
nemzeti egészségbiztonság egyik meghatározó elemének is.  
 
A  népegészségügyi  hatások  szempontjából  kiemelkedő  jelentőségű  az  egészségügyi 
egyenlőtlenségek  csökkentése.  Számos  nemzetközi  kutatás  igazolta,  hogy  azokban  az 
országokban, ahol az alapellátás erős és jól szervezett, kedvezőbbek a lakossági egészségmutatók, 
alacsonyabb a korai halálozás, valamint kisebbek az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférésből 
fakadó társadalmi különbségek. Az alapellátás ugyanis képes kezelni az egészséget meghatározó 
társadalmi  tényezők  egy  részét,  és  biztosítani  az  ellátás  folyamatosságát  a  sérülékenyebb 
csoportok számára is (Starfield et al., 2005; Stange et al., 2023).  
 
Az alapellátási reformok rendszerhatásai szintén jelentősek. Az erős alapellátás csökkentheti az 
elkerülhető kórházi felvételek számát, mérsékelheti a sürgősségi ellátások terhelését, valamint 
javíthatja az ellátási szintek közötti koordinációt. A szakirodalom szerint azok az egészségügyi 
46 
 

rendszerek,  amelyek  az  alapellátásra  építik  működésüket,  gyakran  kedvezőbb  egészségi 
eredményeket  érnek  el  alacsonyabb  vagy  azonos  költségszint  mellett,  mint  a  kórházközpontú 
rendszerek (Starfield et al., 2005). A reformok hosszú távú hatása ugyanakkor jelentős mértékben 
függ  az  egészségügyi  munkaerő  rendelkezésre  állásától  és  felkészültségétől.  A  népesség 
öregedése,  a  krónikus  betegségek  növekvő  gyakorisága  és  az  egészségügyi  szakemberhiány 
egyaránt  olyan  kihívások,  amelyek  az  alapellátás  szerepének  további  erősítését  teszik 
szükségessé.  A  nemzetközi  tapasztalatok  alapján  a  sikeres  reformok  egyik  alapfeltétele  a 
megfelelő  kompetenciákkal rendelkező  alapellátási  szakemberek biztosítása,  valamint a  team-
alapú működési modellek támogatása. 
 
A  szakirodalom  egyre  inkább  hangsúlyozza,  hogy  az  alapellátás  fejlesztésének  hatásait  nem 
kizárólag  egészségügyi  mutatók  alapján  szükséges  értékelni.  A  népegészségügyi  eredmények 
mellett  figyelembe  kell  venni  az  egészségügyi  rendszer  alkalmazkodóképességét,  a 
szolgáltatásokhoz  való  hozzáférést,  az  egészségügyi  egyenlőtlenségek  alakulását,  valamint  az 
ellátórendszer hosszú távú fenntarthatóságát is. Ezek együttesen alkotják azt a rendszerhatást, 
amely  meghatározza  egy  reform  valódi  egészségpolitikai  jelentőségét.  A  Helyreállítási  és 
Ellenállóképességi  Terv  keretében  megvalósuló  alapellátási  fejlesztés  esetében  ezért  a 
hatásvizsgálat célja túlmutat az egyes indikátorok változásának mérésén. A program értékelése 
során fontos annak vizsgálata is, hogy a strukturált krónikus betegségmenedzsment, a populációs 
szemléletű  betegazonosítás,  a  team-alapú  működés  és  a  protokollvezérelt  gondozás  milyen 
mértékben  járult  hozzá  a  lakosság  egészségi  állapotának  javulásához,  az  egészségügyi 
egyenlőtlenségek  mérsékléséhez,  valamint  az  alapellátás  rendszer  szintű  megerősítéséhez.  E 
kérdések  megválaszolása  különösen  fontos  a  program  hosszú  távú  fenntarthatóságának  és 
esetleges országos kiterjesztésének megítélése szempontjából.  
 
Mindezek  alapján  az  alapellátási  reformok  értékelése  nem  kizárólag  egészségügyi 
szolgáltatásfejlesztési kérdés, hanem egyben népegészségügyi és egészségpolitikai feladat is. A 
programok  valódi  sikerét  végső  soron  az  határozza  meg,  hogy  képesek-e  javítani  a  lakosság 
egészségi  állapotát,  növelni  az  egészségügyi  rendszer  ellenállóképességét  és  hozzájárulni  egy 
igazságosabb, fenntarthatóbb egészségügyi rendszer kialakításához. 
2.9. A KBMP magyarországi alkalmazásának vizsgálata  
Jelen  hatástanulmány  célja  a  Helyreállítási  és  Ellenállóképességi  Terv  keretében  megvalósuló 
krónikus  betegségmenedzsment  program  (KBM)  működésének,  teljesítményének  és 
rendszerhatásainak átfogó értékelése, különös tekintettel az alapellátás szervezési, finanszírozási 
és  ellátásszakmai  átalakulására.  A  vizsgálat  középpontjában  az  a  kérdés  áll,  hogy  a  program 
képes-e  az  alapellátásban  olyan  strukturális  változásokat  előidézni,  amelyek  hosszú  távon 
javítják  az  ellátórendszer  hatékonyságát,  a  betegutak  szervezettségét,  valamint  a  krónikus 
betegek gondozásának minőségét. A hatástanulmány időszerűségét alapvetően határozza meg a 
HET keretében megvalósuló strukturális egészségügyi reform, illetve a NEAK által bevezetett új, 
gondozási terv-alapú finanszírozási rendszer, valamint az alapellátás működésének átalakulása 
és  annak  értékelési  igénye.  A  tanulmány  célja  ezen  tényezők  együttes  vizsgálata,  és  annak 
feltárása, hogy a krónikus betegségmenedzsment program milyen mértékben képes hozzájárulni 
egy hatékonyabb, strukturáltabb és fenntarthatóbb alapellátási rendszer kialakításához. 
 
47 
 

A  hatástanulmány  közvetlenül  kapcsolódik  az  RRF  felhívásban  meghatározott  célokhoz  és 
teljesítési logikához. A felhívás egyértelműen rögzíti, hogy a program sikeressége elsősorban nem 
hagyományos  klinikai  indikátorokon  keresztül  kerül  értékelésre,  hanem  a  programba  bevont 
betegek  száma,  valamint  a  teljeskörűen  megvalósított  Gondozási  tervek  száma  mentén.  Ez  a 
megközelítés  alapvető  szemléletváltást  jelent  a  korábbi  indikátoralapú  rendszerekhez  képest, 
mivel  a  hangsúlyt  az  egyedi  teljesítménymutatókról  a  strukturált  ellátási  folyamatok 
megvalósítására  helyezi.  A  Gondozási  terv  ebben  a  rendszerben  nem  csupán  szakmai  eszköz, 
hanem  a  program  teljesítésének,  finanszírozásának  és  értékelésének  alapegysége.  A 
hatástanulmány célja ennek megfelelően annak vizsgálata, hogy a gondozási terv-alapú működés 
milyen  mértékben  képes  strukturálni  az  alapellátási  folyamatokat,  egységesíteni  a  gondozási 
gyakorlatot,  valamint mérhetővé tenni az ellátási teljesítményt. 
 
A  hatástanulmány  elkészítésének  időszerűségét  jelentősen  növeli,  hogy  a  Nemzeti 
Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) a közelmúltban új finanszírozási mechanizmust vezetett 
be  a  krónikus  betegségmenedzsment  programok  támogatására.  A  finanszírozási  rendszer 
átalakulásának lényege, hogy a korábbi, jellemzően volumen- vagy indikátoralapú finanszírozási 
logikát  felváltja  egy  olyan  megközelítés,  amely  a  teljesített  gondozási  folyamatokat  tekinti 
elszámolási alapnak. Ennek keretében a finanszírozás közvetlenül a Gondozási terv teljeskörű 
megvalósításához  kapcsolódik,  valamint  a  teljesítés  adminisztratív  és  szakmai  igazolása 
strukturált módon történik, továbbá az ellátási folyamatok dokumentáltsága kiemelt jelentőséget 
kap.  Ez  a  változás  nemcsak  finanszírozási,  hanem  működési  és  szervezési  szinten  is  jelentős 
hatással van az alapellátásra, mivel a praxisokat arra ösztönzi, hogy előre tervezett, protokoll-
alapú ellátási folyamatokat alakítsanak ki, valamint erősítsék a team-alapú működést és növeljék 
a gondozási tevékenységek átláthatóságát.  A hatástanulmány egyik kiemelt célja annak feltárása, 
hogy  ez  az  új  finanszírozási  logika  milyen  hatással  van  az  alapellátás  működésére  és 
teljesítményére. 
 
A  hatástanulmány  időszerűségét  tovább  erősíti,  hogy  a  program  nem  csupán  finanszírozási 
változást jelent, hanem az alapellátás szervezési és működési modelljének átalakítását is maga 
után vonja. Az elemzésnek ki kell terjednie - többek között - a praxisok szervezeti és működési 
jellemzőire (méret, infrastruktúra, humánerőforrás), a betegek összetételére és szocioökonómiai 
hátterére, valamint a munkaszervezési változásokra, különös tekintettel a team-alapú működésre 
és a praxisközösségi együttműködésre.  Különösen fontos vizsgálati szempont, hogy a program 
milyen  hatással  van  a  munkamegosztásra  az  orvosok  és  szakdolgozók  között,  a  betegutak 
szervezettségére  és  racionalizálására,  valamint  az  adminisztratív  és  ellátási  folyamatok 
időigényére.  Ez a megközelítés túlmutat a hagyományos teljesítménymérésen, és lehetővé teszi 
az alapellátás működésének mélyebb, rendszerszintű értékelését. 
 
A hatástanulmány célrendszere  illeszkedik a  nemzetközi és hazai szakirodalomban megjelenő 
irányokhoz, amelyek egyre inkább a komplex, integrált ellátási modellek értékelésére helyezik a 
hangsúlyt.  A  kutatások  rámutatnak  arra,  hogy  a  szervezett,  protokoll-alapú  ellátási  modellek 
javítják  a  szolgáltatások  minőségét  és  hozzáférhetőségét,  a  team-alapú  működés  növeli  a 
preventív  és  gondozási  tevékenységek  hatékonyságát,  valamint  az  ellátási  folyamatok 
strukturálása  hozzájárul  a  rendszer  szintű  hatékonyságnövekedéshez  (Sándor  et  al.,  2020; 
Kovács  et  al.,  2019).    Ugyanakkor  a  hazai  tapasztalatok  azt  is  jelzik,  hogy  az  indikátoralapú 
rendszerek  önmagukban  nem  elegendőek  az  ellátási  gyakorlat  érdemi  átalakításához,  ami 
48 
 

indokolja a jelen programhoz hasonló, folyamat-alapú megközelítések bevezetését (Pálinkás et 
al., 2019). 
A magyarországi praxisközösségek az alapellátás szervezettebb működését szolgálják, és céljuk 
a prevenció, a jobb hozzáférés és a szakmai együttműködés erősítése. A jogszabályok alapján a 
fogorvosi  szolgálatok  is  részt  vehetnek  bennük,  sőt  járási  fogorvosi  praxisközösség  is 
létrehozható,  legalább  5  praxis  részvételével,  az  illetékes  kollegiális  szakmai  vezető  fogorvos 
koordinációja  mellett.  A  fogorvosok  részvétele  azért  különösen  fontos,  mert  így  a  fogászati 
alapellátás jobban bekapcsolódhat a megelőzésbe, a szűrésekbe és a szervezett betegutakba. A 
rendszer  lehetőséget  ad  arra,  hogy  a  praxisok  közösen  működjenek  együtt,  és  a  járási  szintű 
ellátásban egységesebb, hatékonyabb szakmai munka valósuljon meg, ami a lakosság számára 
kiszámíthatóbb hozzáférést jelenthet. 
 
3.  Népegészségügyi mutatók  
3.1. A népegészségügyi mutatók szerepe az alapellátási reformok 
értékelésében 
Az  egészségügyi  reformok  és  komplex  alapellátási  fejlesztések  értékelése  sajátos  módszertani 
kihívást jelent, mivel a beavatkozások hatása gyakran nem közvetlenül, hanem több egymásra 
épülő folyamaton keresztül jelenik meg. Egy új finanszírozási modell, egy strukturált gondozási 
program  vagy  egy  multidiszciplináris  ellátási  forma  rövid  távon  elsősorban  a  működési 
folyamatokban  és  az  ellátásszervezésben  eredményez  változásokat,  míg  a  valódi 
egészségnyereség  rendszerint  csak  hosszabb  időtávon  válik  mérhetővé.  Emiatt  a  nemzetközi 
szakirodalom  egyre  nagyobb  hangsúlyt  helyez  a  népegészségügyi  mutatók  alkalmazására, 
amelyek  lehetővé  teszik  az  egészségügyi  beavatkozások  populációszintű  és  rendszerszintű 
hatásainak vizsgálatát (Starfield, 1998). A modern egészségügyi értékelési keretrendszerek egyik 
legismertebb  megközelítése  az  úgynevezett  Triple  Aim  modell,  amely  szerint  az  egészségügyi 
rendszerek  sikerességét  három  egyidejű  cél  teljesülése  alapján  célszerű  vizsgálni:  a  lakosság 
egészségi állapotának javulása, a betegek ellátási tapasztalatainak javítása, valamint az egy főre 
jutó  egészségügyi  költségek  mérséklése.  E  megközelítésben  a  népegészségügyi  mutatók  nem 
csupán  egészségstatisztikai  indikátorok,  hanem  az  egészségpolitikai  beavatkozások 
eredményességének kulcsfontosságú mérőeszközei. 
 
A krónikus betegségek menedzsmentjének értékelése során különösen fontossá válik a folyamat- 
és  kimeneti  mutatók  együttes  alkalmazása.  A  nemzetközi  tapasztalatok  szerint  a  strukturált 
gondozási programok hatása gyakran először a szűrési aktivitásban, a gondozási lefedettségben, 
a  kontrollvizsgálatok  gyakoriságában  vagy  a  terápiás  adherenciában  jelenik  meg,  majd  ezt 
követően válik kimutathatóvá a morbiditási, mortalitási és egészségügyi igénybevételi mutatók 
javulása.  Ennek  megfelelően  több  országban  komplex  indikátorrendszereket  alakítottak  ki  a 
krónikus  betegségek  ellátásának  értékelésére.  Kínában  például  egy  78  elemből  álló 
indikátorkészletet  dolgoztak  ki  az  alapellátásban  zajló  nem  fertőző  betegséggondozási 
programok  monitorozására,  amely  egyaránt  tartalmaz  strukturális,  folyamat-  és 
eredményindikátorokat (Zhang et al., 2025). 
 
A népegészségügyi mutatók alkalmazása lehetővé teszi annak vizsgálatát is, hogy az alapellátási 
fejlesztések  milyen  hatást  gyakorolnak  az  egészségügyi  rendszer  működésére.  A  nemzetközi 
49 
 

kutatások  szerint  az  erősebb  alapellátási  rendszerekhez  alacsonyabb  sürgősségi  ellátási 
igénybevétel,  kevesebb  elkerülhető  kórházi  felvétel,  jobb  krónikus  betegségkontroll  és 
kedvezőbb egészségi kimenetek társulhatnak. Az alapellátásban keletkező adatok egyre inkább 
lehetőséget  biztosítanak  arra,  hogy  a  lakosság  egészségi  állapotát  folyamatosan  monitorozni 
lehessen,  és  a  döntéshozók  időben  reagálhassanak  a  kedvezőtlen  tendenciákra.  A 
népegészségügyi szemlélet jelentősége különösen felértékelődik a krónikus betegségek növekvő 
terhe  mellett.  A  diabétesz,  a  hipertónia,  a  szív-  és  érrendszeri  betegségek  vagy  a  krónikus 
légzőszervi  kórképek  kezelése  ugyanis  nem  kizárólag  egyéni  klinikai  kérdés,  hanem  egyben 
népegészségügyi  és  egészségpolitikai  kihívás  is.  A  populációs  szintű  mutatók  segítségével 
mérhetővé  válik,  hogy  az  ellátórendszer  mennyiben  képes  csökkenteni  a  betegségterheket, 
mérsékelni  az  egészségügyi  egyenlőtlenségeket  és  javítani  a  lakosság  egészségi  állapotát 
(Kitzman et al., 2022). 
 
Mindezek alapján a jelen hatástanulmányban szereplő népegészségügyi mutatók  nem  pusztán 
háttér-információként  szolgálnak  a  magyar  lakosság  egészségi  állapotának  bemutatására.  A 
kiválasztott  indikátorok  egyben  olyan  referenciaértékeket  is  jelentenek,  amelyek  segítségével 
értelmezhetővé válik, hogy a krónikus betegségmenedzsment program milyen egészségpolitikai 
és rendszerszintű problémák kezelésére kíván választ adni, valamint hogy hosszabb távon milyen 
egészségnyereség várható a program sikeres megvalósítása esetén. 
3.2. Magyarországi népegészségügyi mutatók  
Magyarország népegészségügyi mutatói nemzetközi összehasonlításban továbbra is kedvezőtlen 
képet  mutatnak,  különösen  a  krónikus,  nem  fertőző  betegségek  tekintetében.  A  szív-  és 
érrendszeri  betegségek,  a  diabétesz,  valamint  a  krónikus  légzőszervi  betegségek  együttesen  a 
halálozás  és  a  betegségteher  meghatározó  részéért  felelősek,  és  jelentős  terhet  rónak  az 
egészségügyi ellátórendszerre. A hazai és nemzetközi szakirodalom egyaránt rámutat arra, hogy 
a krónikus betegségek terhe nem csupán epidemiológiai kérdés, hanem szorosan összefügg az 
ellátórendszer  szervezettségével,  az  alapellátás  teljesítményével,  valamint  az  egészségügyi 
szolgáltatásokhoz  való  hozzáféréssel.  Az  alapellátásban  nyújtott  preventív  és  gondozási 
szolgáltatások szintje bizonyítottan kapcsolatban áll a lakosság egészségi állapotával és a korai 
halálozás  alakulásával  (Sándor  et  al.,  2018;  2020).  A  krónikus  betegségekhez  kapcsolódó 
népegészségügyi  mutatók  értelmezésében  kiemelt  jelentőségű  az  egészségügyi  szolgáltatások 
igénybevételének és a gondozási folyamatok minőségének vizsgálata. Magyarországi vizsgálatok 
alapján a preventív szolgáltatások nyújtása és igénybevétele nem egységes, és jelentős eltérések 
figyelhetők meg praxisok, térségek és populációk között. Ez arra utal, hogy az ellátási folyamatok 
szervezettsége  és  standardizáltsága  kulcsfontosságú  tényező  a  népegészségügyi  kimenetek 
alakulásában (Sándor et al., 2020).  
 
A  gyógyszerhasználati  és  terápiás  együttműködési  mintázatok  szintén  fontos  indikátorai  a 
népegészségügyi  helyzetnek.  Országos  egészségbiztosítási  adatokon  alapuló  elemzések 
kimutatták, hogy a felírt gyógyszerek ki nem váltása, illetve a nem megfelelő adherencia jelentős 
mértékben  hozzájárulhat  a  krónikus  betegségek  rosszabb  kimeneteihez  (Harsha  et  al.,  2020; 
Bekele et al., 2021).  
 
A  krónikus  betegségek  kezelésének  eredményessége  szempontjából  különösen  fontos  a 
gondozási  folyamatok  folytonossága,  strukturáltsága  és  standardizáltsága.  A  nemzetközi 
50 
 

szakirodalomban széles körben elfogadott megközelítések – így különösen a Chronic Care Model 
–  rámutatnak  arra,  hogy  a  krónikus  betegségek  hatékony  kezelése  nem  epizodikus  ellátási 
események sorozataként, hanem szervezett, előre tervezett és koordinált gondozási folyamatként 
értelmezhető. E modellek központi eleme, hogy az ellátás protokoll-alapú, multidiszciplináris és 
folyamatos betegkövetésre épül, amely lehetővé teszi a kockázati tényezők időbeni felismerését, 
a terápiás beavatkozások optimalizálását és a beteg együttműködésének erősítését. 
 
Nemzetközi vizsgálatok következetesen igazolják, hogy a strukturált gondozási modellek javítják 
a  klinikai  kimeneteket  (pl.  vérnyomás,  HbA1c  kontroll),  csökkentik  a  hospitalizációk  számát, 
valamint növelik a beteg együttműködést és az adherenciát. Ezzel szemben a fragmentált, reaktív 
jellegű ellátási modellek esetében gyakran figyelhető meg az ellátási folyamatok megszakadása, 
a gondozási lépések hiányos teljesülése és a terápiás célok alacsonyabb arányú elérése. A hazai 
kutatások hasonló következtetésekre jutnak. A magyar alapellátás működését vizsgáló elemzések 
rámutatnak,  hogy  a  preventív  és  gondozási  szolgáltatások  nyújtása  sok  esetben  nem 
rendszerszintű, hanem opportunisztikus jellegű, ami jelentős „kihagyott lehetőségekhez” vezet a 
betegségek korai felismerése és kezelése során (Sándor et al., 2020).  A „missed opportunities” 
jelensége különösen fontos a krónikus betegségek esetében, mivel ezek a betegségek hosszú ideig 
tünetmentesek lehetnek, és a megfelelő időben történő beavatkozás hiánya későbbi, súlyosabb 
szövődményekhez vezethet. A szervezett állapotfelmérésen alapuló alapellátási modellek ezzel 
szemben  képesek  növelni  a  preventív  szolgáltatások  lefedettségét  és  a  betegek  gondozásba 
vételének arányát (Harsha et al., 2020).  
 
A  gyógyszeres  kezeléshez  való  adherencia  szintén  kulcstényező  a  krónikus  betegségek 
kimeneteiben. Magyarországi vizsgálatok kimutatták, hogy a strukturált gondozási és követési 
rendszerek hozzájárulhatnak a gyógyszerkiváltás és a terápiás együttműködés javulásához, míg 
ennek hiánya a kezelések hatékonyságának romlásához vezet (Bekele et al., 2021; Harsha et al., 
2020).  Az  ellátási  folyamatok  strukturáltsága  nemcsak  klinikai,  hanem  rendszerhatékonysági 
szempontból  is  meghatározó.  A  szervezett  gondozási  modellek  képesek  csökkenteni  a 
párhuzamos vagy indokolatlan ellátásokat, valamint racionalizálni a betegutakat és optimalizálni 
az  erőforrás-felhasználást.  Ez  különösen  fontos  olyan  egészségügyi  rendszerekben,  ahol  a 
krónikus betegségek terhe magas, és az ellátórendszer kapacitásai korlátozottak. 
 
A  krónikus  betegségek  hatékony  kezelése  szoros  összefüggésben  áll  az  ellátási  folyamatok 
szervezettségével.  A  strukturált,  gondozási  tervre  épülő  modellek  nem  csupán  a  klinikai 
kimenetek javítására alkalmasak, hanem az ellátórendszer működésének átfogó optimalizálására 
is.  Ez  a  felismerés  közvetlen  szakmai  alapot  ad  a  HET  keretében  megvalósuló  krónikus 
betegségmenedzsment  program  megközelítéséhez.  Az  alapellátási  kapacitások  és  az  egészségi 
kimenetek közötti kapcsolatot vizsgáló hazai tanulmányok arra is rámutattak, hogy a háziorvosi 
ellátás  szervezeti  és  humánerőforrás-jellemzői  összefüggésben  állnak  a  népegészségügyi 
mutatókkal, beleértve a korai halálozást is (Sándor et al., 2018; Papp et al., 2019).  
 
A COVID–19 világjárvány tovább árnyalta ezt a képet. A pandémia időszakában az egészségügyi 
ellátások igénybevételének mintázatai  jelentősen megváltoztak,  és számos esetben csökkent  a 
preventív  és  gondozási  szolgáltatások  elérhetősége  vagy  igénybevétele.  Magyarországi 
vizsgálatok szerint a járvány hatásai nem voltak egyenletesek a különböző társadalmi csoportok 
között, ami tovább erősítette a már meglévő különbségeket az ellátáshoz való hozzáférésben és 
51 
 

az egészségi kimenetekben (Bekele et al., 2022; Sándor et al., 2022).  A TÁRKI Társadalmi Riport 
2020  elemzése  szintén  rámutat  arra,  hogy  az  egészségi  állapot  és  az  egészségügyi  ellátás 
igénybevételének különbségei szorosan összefüggenek a társadalmi-gazdasági tényezőkkel. Bár 
ezek az egyenlőtlenségek különösen markánsan jelennek meg egyes sérülékeny populációkban, 
a jelenség rendszerszintű, és az egész lakosság egészségi állapotát befolyásolja. 
 
Mindezek  vonatkozásában  fontos  megvizsgálni  az  országos  általános  mutatókat,  és  ezek 
vizualizációnak megtekintése után elemezni a helyzetet.  A magyar lakosság egészségi állapota 
számos  mutató  alapján  továbbra  is  kedvezőtlenebb  képet  mutat  az  Európai  Unió  átlagához 
viszonyítva.  Annak  ellenére,  hogy  az  elmúlt  évtizedekben  több  területen  is  javulás  volt 
megfigyelhető,  az  egészségben  eltöltött  évek  száma,  a  krónikus  betegségek  előfordulása,  a 
megelőzhető  és  kezelhető  halálozások  aránya,  valamint  az  egészségügyi  ellátórendszer 
humánerőforrás-kapacitása továbbra is jelentős kihívásokat jelent (M4.2. sz. melléklet: 1. Ábra).  
 
A születéskor várható élettartam az egyik leggyakrabban alkalmazott népegészségügyi mutató, 
amelynek  segítségével  összefoglaló  képet  kaphatunk  egy  ország  lakosságának  egészségi 
állapotáról. Az ábra alapján megállapítható, hogy Magyarország a teljes vizsgált időszakban az 
Európai Unió átlaga alatt helyezkedett el. A 2018-2024 közötti adatok jól mutatják a COVID-19 
világjárvány  hatását,  a  várható  élettartam  mind  Magyarországon,  mind  az  Európai  Unióban 
csökkent, hazánkban a visszaesés azonban nagyobb mértékű volt. A mélypontot 2021 jelentette, 
amikor az érték 74,1 évre esett vissza. A következő években fokozatos javulás következett be, és 
2024-re  a  mutató  elérte  a  77  évet.      A  jelenleg  kedvező  tendencia  ellenére  az  uniós  átlaghoz 
viszonyított  különbség  továbbra  is  jelentős.  Míg  az  Európai  Unióban  2024-ben  81,7  év  volt  a 
születéskor  várható  élettartam,  addig  Magyarországon  közel  öt  évvel  alacsonyabb  érték  volt 
megfigyelhető.  Mindez  arra  utal,  hogy  a  halálozási  viszonyokat  és  az  egészségi  állapotot 
befolyásoló  tényezők  továbbra  is  kedvezőtlenebbül  alakulnak,  mint  az  uniós  országok 
többségében. Ez a mutató ugyanakkor nem nyújt információt arról, hogy az emberek életük hány 
évét  töltik  jó  egészségi  állapotban.  Ennek  vizsgálatához  szükséges  az  egészségben  eltöltött 
életévek elemzése is, amely részletesebb képet ad a lakosság életminőségéről és az egészségügyi 
ellátórendszer előtt álló feladatokról (M4.2. sz. melléklet: 2. Ábra).  
 
Az ábra alapján megállapítható, hogy a magyar lakosság időskori egészségi állapota több mutató 
tekintetében is kedvezőtlenebb az Európai Unió átlagánál. A 65 éves korban várható élettartam 
mind a férfiak, mind a nők esetében alacsonyabb, mint az uniós átlag, ami összhangban van a 
korábban bemutatott születéskor várható élettartam adataival. 
Az egészségben eltöltött évek száma szintén elmarad az Európai Unió értékeitől. A magyar férfiak 
és nők kevesebb évet töltenek jó egészségi állapotban, miközben a több krónikus betegséggel élők 
aránya magasabb az uniós átlagnál. Ez arra utal, hogy időskorban jelentős egészségügyi ellátási 
és gondozási igény jelentkezik.  A mindennapi tevékenységek végzésében akadályozott idősek 
aránya szintén meghaladja az uniós átlagot, különösen a nők körében. Az eredmények alapján 
megállapítható, hogy az idősödő népesség egészségi állapotának javítása, a krónikus betegségek 
megelőzése  és  a  hosszú  távú  gondozás  fejlesztése  kiemelt  népegészségügyi  feladatot  jelent 
Magyarországon.    Az  időskori  egészségi  állapot  és  a  krónikus  betegségek  magas  előfordulása 
szorosan  összefügg  a  halálozási  mutatók  alakulásával.  A  népegészségügyi  helyzet  átfogó 
értékeléséhez  ezért  fontos  megvizsgálni  az  egyes  halálokok  szerkezetét  és  azok  relatív 
jelentőségét. A következő ábra a Magyarországon bekövetkezett halálesetek legfontosabb okait 
mutatja be (M4.2. sz. melléklet: 3. Ábra). Az ábra alapján megállapítható, hogy Magyarországon a 
52 
 

halálozások legnagyobb részéért a szív-és érrendszeri betegségek felelősek, amelyek 2023-ban 
az  összes  haláleset  48%-át  tették  ki.  Ezen  belül  kiemelkedő  jelentőségű  az  ischaemiás 
szívbetegség  és  az  agyi  érkatasztrófa  (stroke),  amelyek  együttesen  a  halálozások  jelentős 
hányadát  okozták.  A  második  legjelentősebb  haláloki  csoportot  a  daganatos  megbetegedések 
alkotják, amelyek az összes haláleset 24,2%-áért felelősek.  
A  leggyakoribb  daganatos  halálokok  közé  a  tüdőrák,  a  kolorektális  daganatok  és  az  emlőrák 
tartoznak. A haláloki szerkezet ugyanakkor arra is rámutat, hogy a legnagyobb népegészségügyi 
terhet  továbbra  is  azok  a  krónikus,  nem  fertőző  betegségek  jelentik,  amelyek  hosszú  távú 
gondozást és folyamatos egészségügyi követést igényelnek. Különösen fontos kiemelni a szív- és 
érrendszeri  betegségeket,  a  cukorbetegséget,  valamint  a  krónikus  obstruktív  tüdőbetegséget 
(COPD),  amelyek  nemcsak  a  halálozási  mutatókban  jelennek  meg  jelentős  súllyal,  hanem  a 
lakosság  életminőségét,  munkaképességét  és  egészségügyi  ellátási  szükségleteit  is  jelentősen 
befolyásolják.  Ezen  betegségek  közös  jellemzője,  hogy  kialakulásuk  és  súlyosbodásuk  számos 
esetben  megelőzhető  vagy  késleltethető  lenne  a  kockázati  tényezők  korai  felismerésével,  az 
életmódbeli beavatkozásokkal, valamint a rendszeres gondozással. Ebben meghatározó szerepe 
van a szervezett szűrésnek, a korai felismerésnek és a rizikóalapú betegazonosításnak, amelyek 
a magas kockázatú betegek célzott követését és időben történő intervencióját teszik lehetővé. A 
krónikus  betegségek  hatékony  menedzsmentje  ezáltal  nemcsak  az  egyéni  egészségi  állapot 
javításához,  hanem  a  megelőzhető  szövődmények,  kórházi  kezelések  és  halálozások 
csökkentéséhez  is  hozzájárulhat.  Bár a  haláloki  szerkezet  fontos információt  nyújt  a  népesség 
egészségi állapotáról, önmagában nem mutatja meg, hogy ezek közül a halálesetek közül mennyi 
lett  volna  elkerülhető  megfelelő  megelőző  intézkedésekkel  vagy  hatékony  egészségügyi 
ellátással.  A  népegészségügyi  rendszer  teljesítményének  értékeléséhez  ezért  érdemes 
megvizsgálni a megelőzhető és a kezelhető halálozás mutatóit is, amelyek érzékenyen jelzik az 
egészségmegőrző  programok,  a  szűrések,  valamint  az  egészségügyi  ellátórendszer 
eredményességét (M4.2. sz. melléklet: 4. Ábra).  Az ábra alapján jól látható, hogy Magyarország 
mind a megelőzhető, mind a kezelhető halálozás tekintetében kedvezőtlenebb helyzetben van az 
Európai Unió átlagánál. A megelőzhető halálozás értéke 333 eset volt 100 000 lakosra vetítve, míg 
az uniós átlag 168 esetet tett ki. Hasonló különbség figyelhető meg a kezelhető halálozás esetében 
is,  ahol  Magyarországon 178,  az Európai  Unióban  pedig  90  eset jutott  100  000 lakosra.  A két 
mutató együttesen azt jelzi, hogy a magyar lakosság egészségi állapotának javításában továbbra 
is jelentős szerepe lehetne mind a megelőzést célzó népegészségügyi programoknak, mind pedig 
az  egészségügyi  ellátás  hatékonyságának  növelésének.  A  kedvezőtlen  adatok  hátterében  több 
tényező  állhat,  többek  között  a  krónikus  betegségek  magas  előfordulása,  az  egészségtelen 
életmóddal összefüggő kockázatok, valamint az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés  
területi és társadalmi különbségei. 
 
Az  eredmények  összhangban  vannak  a  korábban  bemutatott  haláloki  szerkezettel  is,  amely 
szerint  Magyarországon  a  szív-  és  érrendszeri,  valamint  a  daganatos  betegségek  továbbra  is 
meghatározó szerepet játszanak a halálozás alakulásában. Ez arra utal, hogy a megelőzés és a 
korai  felismerés  fejlesztése  továbbra  is  kiemelt  népegészségügyi  feladatnak  tekinthető.  A 
kedvezőtlen  halálozási  mutatók  hátterében  nemcsak  a  lakosság  egészségi  állapota,  hanem  az 
egészségügyi  ellátáshoz  való  hozzáférés  is  szerepet  játszhat.  Ennek  vizsgálatára  alkalmas  a 
kielégítetlen egészségügyi szükségletek mutatója, amely azt méri, hogy a lakosság mekkora része 
nem  jutott  hozzá  a  szükséges  egészségügyi  ellátáshoz  annak  ellenére,  hogy  arra  szüksége  lett 
volna (M4.2. sz. melléklet: 5. Ábra). 
 
A kielégítetlen  egészségügyi szükségletekről  beszámolók aránya  Magyarországon  alacsonyabb 
volt,  mint az  Európai  Unió  átlagában.  Míg  Magyarországon  a  lakosság  mintegy  1,5%-a jelezte, 
hogy nem jutott hozzá a szükséges egészségügyi ellátáshoz, addig az uniós átlag közel 4% volt. A 
mutató ugyanakkor a szegénység vagy társadalmi kirekesztődés kockázatának kitett csoportok 
körében magasabb értéket mutat. Ez arra hívja fel a figyelmet, hogy az egészségügyi ellátáshoz 
53 
 

való  hozzáférésben  továbbra  is  megjelennek  társadalmi  különbségek.  Bár  országos  szinten  a 
hozzáférés  kedvezőnek  tekinthető,  egyes  sérülékenyebb  csoportok  számára  az  ellátás  elérése 
még mindig nehézséget jelenthet. A mutató alapján az egészségügyi rendszer hozzáférhetősége 
összességében nem marad el az uniós átlagtól, ugyanakkor a társadalmi egyenlőtlenségek hatása 
az egészségügyi ellátás igénybevételében továbbra is érzékelhető.  
 
A  hozzáférés  mellett  az  egészségügyi  rendszer  teljesítményét  jelentősen  befolyásolja  a 
rendelkezésre álló finanszírozás és annak szerkezete. Ezért érdemes megvizsgálni Magyarország 
egészségügyi  kiadásait  és  azok  összetételét  az  Európai  Unió  átlagához  viszonyítva  (M4.2.  sz. 
melléklet: 6. Ábra). Az ábra alapján Magyarország egészségügyi kiadásai jelentősen elmaradnak 
az Európai Unió átlagától. Míg az egy főre jutó egészségügyi kiadás az Európai Unióban 3832 euró 
volt  vásárlóerő-paritáson  számolva,  addig  Magyarországon  mindössze  1925  eurót  tett  ki.  A 
finanszírozási  szerkezetben  is  megfigyelhető  különbség.  Magyarországon  az  egészségügyi 
kiadások 74%-a származott állami vagy kötelező finanszírozási forrásból, míg a magánforrások 
aránya  26%  volt.  Az  Európai  Unióban  ezzel  szemben  az  állami  finanszírozás  aránya  80%,  a 
magánforrásoké  pedig  20%  volt.  Az  adatok  arra  utalnak,  hogy  Magyarországon  nemcsak  az 
egészségügyre fordított források mennyisége alacsonyabb az uniós átlagnál, hanem a lakosság 
közvetlen  anyagi  hozzájárulása  is  nagyobb  szerepet  játszik  az  ellátás  finanszírozásában.  Ez 
különösen az alacsonyabb jövedelmű csoportok számára jelenthet többletterhet az egészségügyi 
szolgáltatások  igénybevétele  során.  (M4.2.  sz.  melléklet:  7.  Ábra).  Az  ábra  az  egy  főre  jutó 
egészségügyi kiadások nemzetközi összehasonlítását mutatja be. Magyarország 2023-ban 1925 
eurót fordított egészségügyi kiadásokra vásárlóerő-paritáson számolva, ami lényegesen elmarad 
az  Európai  Unió  3832  eurós  átlagától.  A  GDP  arányában  vizsgálva  szintén  jelentős  különbség 
figyelhető meg: Magyarország egészségügyi kiadásai a GDP 6,4%-át tették ki, míg az uniós átlag 
10,0%  volt.  Az  eredmények  arra  utalnak,  hogy  a  magyar  egészségügyi  rendszer  nemzetközi 
összehasonlításban  korlátozottabb  pénzügyi  erőforrásokkal  működik,  ami  hosszabb  távon 
hatással lehet az ellátások elérhetőségére és minőségére.  
 
Az  egészségügyi  rendszer  működését  nem  kizárólag  a  rendelkezésre  álló  pénzügyi  források 
határozzák  meg.  Az  ellátás  minőségét  és  hozzáférhetőségét  jelentősen  befolyásolja  az 
egészségügyi humánerőforrás helyzete is, különösen az orvosok és ápolók rendelkezésre állása. 
Ezért  érdemes  megvizsgálni,  hogy  Magyarország  hogyan  helyezkedik  el  az  európai  országok 
között  az  egészségügyi  szakemberek  számát  tekintve  (M4.2.  sz.  melléklet:  8.  Ábra).    Az  ábra 
alapján  Magyarország  mind  a  gyakorló  orvosok,  mind  a  gyakorló  ápolók  számát  tekintve  az 
Európai  Unió  átlaga  alatt  helyezkedik  el.  Míg  az  uniós  átlag  4,3  orvos  és  8,5  ápoló  volt  1000 
lakosra  vetítve,  addig  Magyarországon  3,6  orvos  és  5,5  ápoló  jutott  ugyanennyi  lakosra.  A 
különbség különösen az ápolói létszám esetében jelentős. Az eredmények arra utalnak, hogy a 
magyar egészségügyi rendszer egyik fontos kihívása a megfelelő humánerőforrás biztosítása. Az 
ápolók  alacsonyabb  száma  növelheti  az  egészségügyi  dolgozók  terhelését,  és  hosszabb  távon 
befolyásolhatja  az  ellátás  minőségét  és  hozzáférhetőségét.  Az  orvosok  és  ápolók  megfelelő 
arányának  fenntartása  ezért  az  egészségügyi  rendszer  fejlesztésének  egyik  kulcsterülete.  A 
bemutatott  népegészségügyi  mutatók  alapján  Magyarország  számos  területen  kedvezőtlenebb 
helyzetben  van  az  Európai  Unió  átlagánál.  Az  alacsonyabb  várható  élettartam,  a  rövidebb 
egészségben eltöltött életévek száma, a magasabb megelőzhető és kezelhető halálozás, valamint 
az egészségügyi rendszer finanszírozási és humánerőforrás-kihívásai egyaránt arra utalnak, hogy 
az egészségügyi ellátórendszer előtt továbbra is jelentős fejlesztési feladatok állnak. 
 
Fontos  megjegyezni,  hogy  az  ebben  a  fejezetben  taglaltak  és  a  bemutatott  népegészségügyi 
mutatók  elsősorban  a  krónikus  betegségek  népegészségügyi  jelentőségét  és  a  beavatkozás 
szükségességét  hivatottak  taglalni,  ugyanakkor  nem  tekinthetőek  a  Krónikus  Betegség 
54 
 

Menedzsment Program rövid távon mérhető indikátorainak. A várható élettartam, a halálozási 
mutatók  vagy  a  krónikus  betegségek  népességszintű  terhei  jellemzően  hosszabb  időtávon 
változnak, ezért a pilotprogram keretében ezekben érdemi országos szintű változás nem várható. 
A program  hatása  elsődlegesen  a  folyamat-  és ellátásszervezési mutatókban  jelenhet meg,  így 
például  a  strukturált  gondozásba  bevont  betegek  számának  növekedésében,  a  rizikóalapú 
betegazonosítás  hatékonyságának  javulásában,  a  kontrollvizsgálatok  rendszerességében,  a 
betegkövetés  minőségében,  valamint  az  egészségügyi  dokumentáció  teljességének  és 
egységességének fejlődésében. 
 
Összességében  megállapítható,  hogy  Magyarországon  a  krónikus  betegségek  magas 
prevalenciája, az ellátási folyamatok heterogenitása, valamint az egészségügyi szolgáltatásokhoz 
való hozzáférés különbségei együttesen indokolják az alapellátás megerősítését és a gondozási 
folyamatok  strukturálását.  Ebben  a  kontextusban  a  HET  keretében  megvalósuló  krónikus 
betegségmenedzsment  program  népegészségügyi  jelentősége  abban  áll,  hogy  képes  lehet 
egységesíteni a gondozási gyakorlatot, valamint növelni a preventív és gondozási tevékenységek 
arányát, illetve javítani az ellátási folyamatok követhetőségét és folytonosságát, emellett képes 
hozzájárulni  a  krónikus  betegségekhez  kapcsolódó  kedvezőtlen  kimenetek  mérsékléséhez.    A 
népegészségügyi  mutatók  alakulása  így  nemcsak  a  betegségterhet  tükrözi,  hanem  egyben  az 
alapellátási rendszer működésének minőségét és szervezettségét is, ami indokolttá teszi a jelen 
hatástanulmány keretében történő részletes vizsgálatukat. 
4. Életmódbeli kockázatok  
Az  életmódbeli  kockázati  tényezők  jelentősége  túlmutat  az  egyes  betegségek  kialakulásának 
kérdésén:  a  nem  fertőző  krónikus  betegségek  (Non-Communicable  Diseases  –  NCD-k)  teljes 
népegészségügyi  terhének  egyik  legfontosabb  meghatározó  tényezői  közé  tartoznak.  A 
nemzetközi  szakirodalom  és  a  WHO  meghatározása  szerint  a  legfontosabb,  megelőzhető 
viselkedési kockázatok a dohányzás, a fizikai inaktivitás, az egészségtelen táplálkozás és a káros 
alkoholfogyasztás; ezek hosszabb távon olyan anyagcsere- és élettani eltérésekhez vezetnek, mint 
a magas vérnyomás, a túlsúly és elhízás, a magas vércukorszint, illetve a kóros vérzsírértékek1,2 . 
Ezek a tényezők nem elszigetelten hatnak, hanem egymást erősítve növelik a megbetegedések 
kialakulásának és progressziójának kockázatát.  
 
Az életmódbeli kockázatok jelentősége azért különösen nagy, mert a krónikus betegségek terhe 
nem  kizárólag  a  manifeszt  betegségek  jelenlétéből  adódik,  hanem  abból  is,  hogy  a 
kockázatállapotok  gyakran  hosszú  ideig  fennállnak  anélkül,  hogy  szervezett  alapellátási 
beavatkozás történne. A HET és az alapellátás fejlesztését célzó RRF-logika szempontjából ezért 
kiemelt jelentőségű, hogy az alapellátás ne csupán reaktív módon, panaszvezérelten működjön, 
hanem képes legyen a kockázati magatartások korai felismerésére, követésére és befolyásolására 
is. A krónikus betegségmenedzsment-program szakmai indokoltságát tehát részben az adja, hogy 
a magas népegészségügyi terhet hordozó kockázatok döntő része éppen az alapellátás szintjén 
azonosítható és kezelhető.  
 
 
1 https://www.who.int/news-room/fact-sheets/detail/noncommunicable-
diseases?utm_source=chatgpt.com  
2 https://www.who.int/data/gho/data/themes/topics/noncommunicable-diseases-risk-
factors?utm_source=chatgpt.com  
55 
 

A dohányzás továbbra is a legjelentősebb megelőzhető egészségkockázati tényezők közé tartozik. 
Nemcsak  a  daganatos  és  légzőszervi  betegségek  kialakulásában  játszik  szerepet,  hanem 
jelentősen növeli a szív- és érrendszeri események kockázatát is. Nemzetközi vizsgálatok szerint 
a magas kockázatú életmódi tényezőkkel rendelkező krónikus betegek körében a dohányzás az 
egyik  legerősebb  mortalitási  kockázati  faktor,  amely  önmagában  is  számottevően  növeli  az 
összhalálozás valószínűségét (Li et al., 2023). Hasonlóan jelentős probléma az elhízás, amelyet 
ma már önálló krónikus állapotként is értelmeznek, és amely szoros kapcsolatban áll a hipertónia, 
a diabétesz, a metabolikus szindróma és számos egyéb krónikus betegség kialakulásával. 
 
A  fizikai  inaktivitás  és  az  egészségtelen  táplálkozás  szintén  alapvető  szerepet  játszanak  a 
krónikus betegségek terjedésében. A kutatások szerint már mérsékelt mértékű fizikai aktivitás-
növekedés  is  jelentős  egészségnyereséget  eredményezhet  populációs  szinten,  míg  az 
egészségtelen  táplálkozási  mintázatok  közvetlen  kapcsolatban  állnak  a  kardiovaszkuláris 
betegségek, a cukorbetegség és a korai halálozás emelkedett kockázatával. A magas gyulladásos 
potenciállal rendelkező étrend például bizonyítottan összefügg az összhalálozás növekedésével 
és a krónikus betegségek kedvezőtlenebb kimeneteleivel (Li et al., 2023). 
 
Az alkoholfogyasztás sajátos helyet foglal el a kockázati tényezők között. Bár a teljes halálozás 
szempontjából kisebb súlyt képvisel, jelentős szerepet játszik az elvesztett életévek számának 
növekedésében,  különösen  az  aktív  korú  lakosság  körében.  Az  alkoholfogyasztás  emellett 
közvetetten  is  hozzájárul  számos  krónikus  állapot  romlásához,  valamint  növeli  bizonyos 
daganatos betegségek és májbetegségek előfordulásának kockázatát. 
 
A legújabb kutatások arra is rámutatnak, hogy a kockázati tényezők együttes jelenléte lényegesen 
nagyobb egészségkárosító hatással jár, mint az egyes tényezők önálló előfordulása. A kedvezőtlen 
életmódi  mintázatok  halmozódása  exponenciálisan  növelheti  a  krónikus  betegségek 
kialakulásának és progressziójának valószínűségét, miközben jelentősen emeli az egészségügyi 
ellátórendszer  terhelését  és  költségeit.  Emiatt  a  modern  alapellátási  rendszerekben  egyre 
nagyobb  hangsúlyt  kapnak  azok  a  strukturált  gondozási  és  betegmenedzsment  programok, 
amelyek nem csupán a már kialakult betegségek kezelésére koncentrálnak, hanem az életmódbeli 
kockázatok  korai  felismerésére,  monitorozására  és  csökkentésére  is.  Ugyanakkor  fontos 
hangsúlyozni,  hogy  a  krónikus  betegségek  kialakulása  nem  vezethető  vissza  kizárólag 
életmódbeli tényezőkre. A genetikai hajlam, a társadalmi-gazdasági környezet, az egészségügyi 
szolgáltatásokhoz való hozzáférés, valamint számos környezeti tényező egyaránt befolyásolja a 
betegségek megjelenését  és lefolyását.  A  tudományos  bizonyítékok azonban  egyértelműen azt 
mutatják, hogy az életmódbeli kockázati tényezők csökkentése továbbra is a krónikus betegségek 
megelőzésének  és  a  népegészségügyi  állapot  javításának  egyik  leghatékonyabb  eszköze.  Ez 
különösen  indokolttá  teszi,  hogy  a  jelen  hatástanulmány  által  vizsgált  krónikus 
betegségmenedzsment  programok  kiemelt  figyelmet  fordítsanak  a  betegek  életmódbeli 
kockázatainak azonosítására, nyomon követésére és célzott befolyásolására. 
 
Az életmódbeli kockázati tényezők jelentősége nem csupán a betegségek kialakulásában, hanem 
az egészségügyi szolgáltatások igénybevételének mértékében is megmutatkozik. A nemzetközi 
kutatások következetesen arra utalnak, hogy a dohányzás, az elhízás, a mozgásszegény életmód, 
az  egészségtelen  táplálkozás  és  az  alkoholfogyasztás  nemcsak  növelik  a  krónikus  betegségek 
előfordulását,  hanem  jelentősen  fokozzák  az  egészségügyi  rendszerre  nehezedő  terheket  is.  A 
56 
 

krónikus  állapotokkal  élő  betegek  körében  gyakoribbá  válik  a  háziorvosi  konzultáció,  a 
szakellátási  beavatkozás,  a  sürgősségi  ellátás  igénybevétele,  valamint  a  kórházi  felvétel,  ami 
összességében  jelentős  többletköltséget  eredményez  az  egészségügyi  rendszer  számára.  A 
rendelkezésre  álló  bizonyítékok  alapján  a  kedvezőtlen  életmódbeli  tényezők  és  a  magas 
egészségügyi  költségek  között  közvetlen  kapcsolat  figyelhető  meg.  Tucker  és  Clegg  vizsgálata 
szerint az elhízással élő személyek egészségügyi költségei lényegesen magasabbak, míg a tartós 
pszichés  stressz  önmagában  is  több  mint  kétszeres  valószínűséggel  társult  a  magas  költségű 
betegcsoportba  kerüléssel.  Hasonló  eredményekre  jutottak  populációs  szintű  elemzések  is, 
amelyek  szerint  a  kedvezőtlen  egészségmagatartási  mintázatokkal  rendelkező  személyek 
nemcsak gyakrabban betegednek meg, hanem hosszabb ideig és intenzívebben veszik igénybe az 
egészségügyi szolgáltatásokat. 
 
Különösen fontos összefüggés figyelhető meg a krónikus betegségek és az elkerülhető kórházi 
felvételek  között.  A  diabétesz,  a  szívelégtelenség,  a  krónikus  obstruktív  tüdőbetegség  (COPD) 
vagy a magasvérnyomás-betegség olyan állapotok, amelyek megfelelő alapellátási gondozás és 
életmód-támogatás  mellett  gyakran  kontroll  alatt  tarthatók.  Amennyiben  azonban  a  betegek 
életmódbeli kockázatai kezeletlenek maradnak, nő a betegségrosszabbodás, a szövődmények és 
az akut állapotromlások valószínűsége, amelyek végül sürgősségi ellátást vagy kórházi kezelést 
tehetnek szükségessé. A szakirodalom ezt gyakran az „elkerülhető hospitalizációk” kategóriájába 
sorolja,  amelyek  jelentős  része  megfelelő  primer  prevencióval  és  strukturált  gondozással 
megelőzhető lenne. A krónikus betegségekhez kapcsolódó egészségügyi kiadások nagyságrendjét 
jól  szemlélteti,  hogy  egyes  nemzetközi  becslések  szerint  az  egészségügyi  költségek  jelentős 
hányada  közvetlenül  vagy  közvetetten  életmóddal  összefüggő  betegségekhez  kapcsolódik. 
Alberta tartomány egészségügyi adatain végzett elemzések szerint a teljes egészségügyi kiadások 
közel egyharmada krónikus betegségekhez köthető, míg az Egyesült Államokban a kedvezőtlen 
egészségmagatartások  szerepét  a  teljes  egészségügyi  kiadások  mintegy  háromnegyedében 
mutatták ki. Bár ezek az arányok országonként eltérhetnek, a tendencia egyértelmű: a krónikus 
betegségek és azok életmódi háttere az egészségügyi rendszerek egyik legnagyobb költségterhelő 
tényezőjét jelentik. 
 
A  jelen  Hatástanulmány  szempontjából  mindez  különös  jelentőséggel  bír.  A  krónikus 
betegségmenedzsment  program  egyik  legfontosabb  várható  hatása  ugyanis  nem  pusztán  a 
klinikai mutatók javulása, hanem az egészségügyi erőforrások felhasználásának optimalizálása is 
lehet.  Amennyiben  a  strukturált  gondozás,  a  rendszeres  állapotkövetés  és  az  életmód-
intervenciók eredményeként csökken az akut állapotromlások, a sürgősségi ellátások és a kórházi 
felvételek  száma,  úgy  a  program  hosszabb  távon  nemcsak  egészségnyereséget,  hanem 
rendszerhatékonysági  és  gazdasági  előnyöket  is  eredményezhet.  Ez  indokolja,  hogy  a 
hatásvizsgálat  során  a  klinikai  eredmények  mellett  kiemelt  figyelem  irányuljon  az 
ellátásigénybevételi mintázatok, a kórházi események és az egészségügyi költségek alakulására 
is. 
 
A  nemzetközi  szakirodalomban  bemutatott  életmódbeli  kockázatok  jelentősége  különösen 
hangsúlyosan jelenik meg Magyarország esetében. Az Európai Unió egészségügyi összehasonlító 
elemzései  és  a  Global  Burden  of  Disease  kutatások  eredményei  egyaránt  arra  utalnak,  hogy 
Magyarországon  a  nem  fertőző  betegségekhez  kapcsolódó  kockázati  tényezők  előfordulása 
számos  területen  meghaladja  az  európai  átlagot.  A  dohányzás,  az  elhízás,  a  kedvezőtlen 
57 
 

táplálkozási szokások, az alkoholfogyasztás és a fizikai inaktivitás együttesen jelentős szerepet 
játszanak a magyar lakosság egészségi állapotának alakulásában, valamint a krónikus betegségek 
magas előfordulásában. 
 
A  hazai  epidemiológiai  adatok  szerint  a  szív-  és  érrendszeri  betegségek,  a  daganatos 
megbetegedések, a cukorbetegség és számos mozgásszervi kórkép továbbra is a legjelentősebb 
népegészségügyi  problémák  közé  tartoznak.  A  Global  Burden  of  Disease  vizsgálatok  magyar 
elemzései  rámutatnak  arra,  hogy  a  lakosság  egészségveszteségének  jelentős  része  olyan 
kockázati tényezőkhöz kapcsolódik, amelyek megfelelő megelőzési és életmódprogramok révén 
legalább  részben  befolyásolhatók  lennének.  Vitrai  és  Bakacs  elemzése  szerint  Magyarország 
egészségmutatói  továbbra  is  elmaradnak  az  Európai  Unió  átlagától,  és  ebben  meghatározó 
szerepet játszanak a nem fertőző betegségekhez kapcsolódó életmódbeli kockázatok. A probléma 
jelentőségét tovább növeli, hogy a kedvezőtlen életmódi tényezők gyakran halmozottan jelennek 
meg  ugyanazon  személyeknél.  A  dohányzás,  a  túlsúly,  a  mozgáshiány  és  az  egészségtelen 
táplálkozás  együttes  előfordulása  jelentősen  növeli  a  multimorbiditás,  vagyis  több  krónikus 
betegség egyidejű fennállásának kockázatát. Európai összehasonlító vizsgálatok szerint azokban 
az  országokban,  ahol  ezek  a  viselkedési  kockázatok  nagyobb  gyakorisággal  fordulnak  elő, 
magasabb  a  krónikus  betegségek  okozta  megbetegedési  és  halálozási  teher  is.  Magyarország 
ebből a szempontból a kedvezőtlenebb helyzetű országok közé sorolható, ami indokolttá teszi a 
megelőzésre és az életmódváltás támogatására épülő alapellátási fejlesztések kiemelt kezelését. 
 
Különösen figyelemre méltóak azok az egészséghatás-vizsgálatok, amelyek azt modellezték, hogy 
a dohányzás, az elhízás és az alkoholfogyasztás előfordulásának reálisan elérhető csökkentése 
milyen egészségnyereséget eredményezhetne az európai országokban. Ezek az elemzések arra 
jutottak, hogy a legnagyobb népegészségügyi haszon várhatóan a dohányzás visszaszorításából 
származna,  de  az  elhízás  és  az  alkoholfogyasztás  mérséklése  is  jelentős  életévekben  mérhető 
nyereséget  eredményezne.  Magyarország  esetében  a  potenciális  egészségnyereség  különösen 
jelentősnek mutatkozik, mivel a kiinduló kockázati szintek magasabbak számos nyugat-európai 
országhoz képest. 
 
Mindezek  alapján  a  HET-program  keretében  megvalósuló  krónikus  betegségmenedzsment 
fejlesztések  túlmutatnak  az  egyes  betegségek  klinikai  kezelésén.  A  program  egyik  stratégiai 
jelentősége  abban  rejlik,  hogy  lehetőséget  teremt  az  alapellátás  népegészségügyi  szerepének 
erősítésére,  az  életmódbeli  kockázatok  korai  azonosítására,  valamint  a  személyre  szabott 
prevenciós  és  egészségfejlesztési  beavatkozások  szélesebb  körű  alkalmazására.  A  jelen 
hatástanulmány ezért nemcsak azt vizsgálja, hogy javulnak-e a betegek egészségi mutatói vagy az 
ellátás szervezettsége, hanem azt is, hogy a program képes-e hozzájárulni a magyar lakosságot 
sújtó  legfontosabb  életmódi  eredetű  egészségkockázatok  mérsékléséhez.  Ez  a  szempont 
különösen  fontos  egy  olyan  időszakban,  amikor  az  egészségügyi  rendszerek  fenntarthatósága 
egyre  inkább  a  megelőzés,  a  korai  beavatkozás  és  a  lakossági  egészségmagatartás javításának 
sikerességétől függ. 
 
58 
 

5. Ellátórendszeri hiányosságok 
5.1. Humánerőforrás-hiány  
Az  alapellátási  humánerőforrás-hiány  az  egészségügyi  rendszerek  fenntarthatóságának  egyik 
legkritikusabb  strukturális  kihívásává  vált.  A  háziorvosok  és  az  alapellátásban  dolgozó 
szakemberek hiánya nemcsak a betegellátás folyamatosságát veszélyezteti, hanem hosszú távon 
az  ellátórendszer  egészének  stabilitását  is  befolyásolja.  A  nemzetközi  szakirodalom  alapján  a 
probléma  hátterében  egyszerre  állnak  demográfiai,  szervezeti  és  finanszírozási  tényezők:  az 
idősödő  népesség  növekvő  gondozási  igénye,  a  krónikus  betegségek  számának  emelkedése, 
valamint az alapellátásban dolgozó orvosok elöregedése és utánpótlási nehézségei (The Lancet 
Healthy  Longevity,  2023).  A  háziorvosi  munkaerőhiány  egyik  legfontosabb  következménye  az 
ellátási kapacitások szűkülése. A betöltetlen praxisok számának növekedése, a megnövekedett 
beteglétszám és az egyre komplexebb gondozási feladatok fokozott terhelést rónak a működő 
praxisokra.  Ez  a  helyzet  különösen  a  vidéki,  hátrányos  helyzetű  vagy  társadalmi-gazdasági 
szempontból  sérülékeny  térségekben  jelentkezik  markánsan,  ahol  a  hozzáférési 
egyenlőtlenségek tovább mélyülnek (Britz et al., 2023). 
 
A  növekvő  adminisztratív  terhek  és  a  betegforgalom  emelkedése  jelentősen  hozzájárulnak  a 
háziorvosi  kiégéshez  és  pályaelhagyáshoz.  A  szakirodalom  szerint  az  alapellátásban  dolgozók 
megtartását  nagymértékben  befolyásolja  a  munkaterhelés  mértéke,  a  munkakörülmények 
minősége, a szakmai autonómia és a megfelelő jövedelmi biztonság. Ezek hiánya hosszú távon 
tovább  gyorsíthatja  a  rendszer  humánerőforrás-vesztését  (Shabbir  et  al.,  2025).  A 
fenntarthatóság érdekében több országban egyre inkább előtérbe kerülnek a feladatmegosztáson 
alapuló multidiszciplináris modellek, ahol a háziorvosok munkáját szakdolgozók, dietetikusok, 
pszichológusok, gyógytornászok vagy közösségi egészségügyi szakemberek támogatják. Ezek a 
modellek lehetővé teszik, hogy a háziorvosok a komplexebb klinikai döntésekre koncentráljanak, 
miközben a gondozási feladatok egy része megoszlik a team tagjai között (Mwale et al., 2025). 
 
Kiemelt jelentősége van az utánpótlás biztosításának is. Az alapellátás vonzerejének növelése már 
az  orvosképzés  során  meghatározó  lehet,  különösen  akkor,  ha  a  képzési  programok 
hangsúlyosabban építenek a közösségi szemléletre, a krónikus betegséggondozásra és a hosszú 
távú  betegkapcsolatok  jelentőségére.  A  fiatal  orvosok  számára  az  alapellátás  választása  sok 
esetben a szakmai perspektívák, a munkakörülmények és a társadalmi megbecsültség függvénye 
(Wangler et al., 2025). Mindezek alapján a humánerőforrás-hiány kezelése nem választható el az 
alapellátási  reformok  szélesebb  kérdésétől.  A  háziorvosi  rendszer  fenntarthatósága  nem 
kizárólag a létszám növelésén múlik, hanem azon is, hogy a rendszer képes-e alkalmazkodni a 
változó  epidemiológiai,  demográfiai  és  szervezeti  kihívásokhoz.  A  strukturált  krónikus 
betegségmenedzsment programok éppen ebben kínálhatnak részleges megoldást: javíthatják a 
munkaszervezést,  csökkenthetik  a  fragmentált  betegellátást,  és  támogathatják  a  kapacitások 
hatékonyabb felhasználását. 
5.2. Területi és szocioökonómiai különbségek  
Az alapellátási ellátórendszer hiányosságai nem egyenletesen oszlanak meg a társadalomban és 
a földrajzi térben, hanem jelentős területi és szocioökonómiai különbségeket mutatnak. A vidéki 
és  hátrányos  helyzetű  térségekben  élő  lakosság  gyakran  egyszerre  szembesül  földrajzi 
távolságokkal,  alacsonyabb  egészségtudatossággal,  korlátozott  közlekedési  lehetőségekkel  és 
59 
 

kedvezőtlenebb  szociális  körülményekkel,  amelyek  együttesen  rontják  az  alapellátáshoz  való 
hozzáférés  esélyeit.  Ezek  a  tényezők  nemcsak  az  ellátás  igénybevételének  gyakoriságát 
befolyásolják,  hanem  közvetlenül  hozzájárulnak  a  késői  diagnózishoz,  a  rosszabb  krónikus 
betegségkimenetekhez és az egészségügyi egyenlőtlenségek fennmaradásához. 
 
A nemzetközi tapasztalatok szerint a vidéki térségek egyik legfontosabb problémája az ellátási 
infrastruktúra  ritkább  jelenléte  és  az  egészségügyi  szolgáltatások  fizikai  elérhetőségének 
korlátozottsága. Romániai adatok alapján például a vidéki lakosok átlagosan háromszor hosszabb 
idő alatt jutnak el alapellátási szolgáltatásokhoz, mint városi társaik (Duma et al., 2014). Hasonló 
eredmények születtek az Egyesült Államokban és más országokban is, ahol a földrajzi akadályok, 
a kórházbezárások és a széttagolt szolgáltatási hálózatok jelentősen szűkítik az ellátáshoz való 
hozzáférést (Hong et al., 2022). A földrajzi hátrányok mellett a társadalmi-gazdasági helyzet is 
meghatározó  tényező.  Az  alacsonyabb  jövedelmű,  alacsonyabb  iskolai  végzettségű  vagy 
munkanélküli  lakosság  körében  gyakrabban  fordul  elő,  hogy  az  egészségügyi  szolgáltatások 
igénybevétele késik vagy elmarad, akár közvetlen anyagi okok, akár az információhiány miatt. A 
szegénység  és  a  krónikus  betegségek  gyakran  egymást  erősítő  spirált  alkotnak:  a  rosszabb 
egészségi  állapot  csökkenti  a  munkaképességet,  míg  a  gyengébb  gazdasági  helyzet  tovább 
nehezíti az egészségmegőrzés feltételeit (Osadolor et al., 2022). Ezek a különbségek különösen 
jelentősek  a  krónikus  betegségek  menedzsmentje  szempontjából.  A  rendszeres 
kontrollvizsgálatok,  a  gyógyszeres  adherencia,  a  prevenciós  tanácsadás  és  az 
életmódintervenciók  mind  olyan  elemek,  amelyek  folyamatos  hozzáférést  igényelnek. 
Amennyiben  az  ellátás  fizikailag,  anyagilag  vagy  szervezetileg  nehezen  elérhető,  a  krónikus 
betegségek progressziója felgyorsulhat, és nagyobb arányban alakulhatnak ki sürgősségi ellátást 
vagy hospitalizációt igénylő állapotok. 
 
A  szakirodalom  alapján  a  területi  egyenlőtlenségek  mérséklésében  egyre  fontosabb  szerepet 
kapnak  az  innovatív  ellátásszervezési  megoldások,  különösen  a  telemedicina,  a  mobil 
egészségügyi  szolgáltatások  és  a  célzott  ösztönző  rendszerek.  Ezek  lehetőséget  teremthetnek 
arra,  hogy  a  hátrányos  helyzetű  térségekben  is  javuljon  az  alapellátás  hozzáférhetősége, 
ugyanakkor  önmagukban  nem  helyettesíthetik  a  helyben  rendelkezésre  álló  stabil 
humánerőforrást  és  infrastruktúrát  (Kerna,  2025).  Mindezek  alapján  az  alapellátási  rendszer 
fejlesztése  során  a  hozzáférési  egyenlőtlenségek  csökkentése  nem  pusztán  területi  vagy 
szociálpolitikai  kérdés,  hanem  a  krónikus  betegségek  eredményes  menedzsmentjének 
alapfeltétele. Az ellátórendszeri reformok sikeressége nagymértékben azon múlik, hogy képesek-
e célzottan kezelni azokat a strukturális különbségeket, amelyek ma a leginkább veszélyeztetett 
populációkat sújtják. 
5.3. Betegutak fragmentáltsága  
Az  alapellátási  ellátórendszer  hiányosságainak  egyik  további  meghatározó  eleme  a  betegutak 
fragmentáltsága  és  az  ellátás  folyamatosságának  hiánya.  A  krónikus  betegségek  természete 
hosszú távú, folyamatos gondozást igényel, amelyben az egyes ellátási események nem különálló 
epizódokként,  hanem  egymásra  épülő  folyamatként  értelmezendők.  Ezzel  szemben  számos 
egészségügyi  rendszerben  –  különösen  a  magas  multimorbiditási  terheléssel  élő  populációk 
esetében – az ellátás gyakran széttagolt, szereplői között korlátozott az információáramlás, és 
hiányoznak a strukturált koordinációs mechanizmusok. A fragmentált ellátás egyik legfontosabb 
következménye az egészségügyi erőforrások fokozott igénybevétele. A nemzetközi adatok szerint 
60 
 

azoknál a betegeknél, akik több, egymástól elszigetelt szolgáltatótól kapnak gondozást megfelelő 
koordináció  nélkül,  magasabb  a  sürgősségi  osztályos  megjelenések,  a  kórházi  felvételek  és  az 
ismételt hospitalizációk aránya. Ez különösen igaz a több krónikus betegséggel élő páciensekre, 
akik esetében a párhuzamos ellátási utak gyakran redundanciához, diagnosztikus ismétlésekhez 
és  terápiás  inkonzisztenciákhoz  vezetnek.  A  gondozási  kontinuitás  hiánya  nemcsak  a 
rendszerhatékonyságot  csökkenti,  hanem  közvetlenül  rontja  a  klinikai  kimeneteleket  is. 
Vizsgálatok  igazolták,  hogy  az  alacsonyabb  ellátási  folytonosság  összefüggésbe  hozható 
gyakoribb  állapotromlással,  több  komplikációval  és  rosszabb  életminőséggel.  Krónikus 
gyulladásos  bélbetegségben  például  a  gyenge  kontinuitás  nagyobb  flare-arányt,  több  kórházi 
kezelést  és  gyakoribb  sebészeti  beavatkozást  eredményezett.  Különösen  problematikus  ez  a 
multimorbid betegek esetében, akik egyszerre több szakterület, különböző terápiás protokollok 
és több ellátási szint között mozognak. Ilyen helyzetekben a felelősségi körök tisztázatlansága, az 
eltérő  terápiás  prioritások és  a koordináció  hiánya  tovább  növelik az  ellátás komplexitását.  A 
beteg számára ez gyakran átláthatatlan rendszert jelent, amely csökkentheti az adherenciát és az 
önmenedzsment képességét. 
 
Ezzel szemben a folytonos, koordinált alapellátás bizonyítottan kedvezőbb eredményekhez vezet. 
A  stabil  orvos-beteg  kapcsolat,  a  rendszeres  kontrollok  és  az  egységes  gondozási  tervek 
csökkentik a kórházi felvételek számát, javítják a terápiás együttműködést, és növelik a betegek 
elégedettségét (Abdullah et al., 2023). A folytonosság különösen fontos olyan állapotok esetén, 
mint a diabetes, hipertónia vagy kardiometabolikus betegségek, ahol a hosszú távú monitorozás 
és  az  időbeni  beavatkozás  alapvető  jelentőségű.  A  modern  krónikus  betegségmenedzsment 
programok  egyik  legfontosabb  rendszerszintű  célja  éppen  ennek  a  fragmentáltságnak  a 
csökkentése. Az integrált gondozási modellek, az elektronikus egészségügyi nyilvántartások, a 
telemonitorozási rendszerek és a multidiszciplináris együttműködés mind azt szolgálják, hogy a 
betegút  átláthatóbbá,  koordináltabbá  és  követhetőbbé  váljon.  Ennek  jelentősége  nemcsak 
klinikai,  hanem  szervezeti  és  finanszírozási  szempontból  is  kiemelkedő,  hiszen  a  fragmentált 
ellátásból  eredő  többletköltségek  jelentős  része  megelőzhető  lenne  egy  strukturáltabb 
alapellátási  rendszerben.  Mindezek  alapján  a  betegutak  koordinációja  és  az  ellátás 
folyamatosságának  biztosítása  az  alapellátási  reformok  egyik  kulcsterülete.  A  krónikus 
betegségek növekvő terhe mellett a jövő fenntartható alapellátási modellje nem épülhet kizárólag 
epizodikus  beavatkozásokra,  hanem  hosszú  távú,  integrált  és  adatvezérelt  gondozási 
struktúrákra kell támaszkodnia. 
5.4. Adminisztratív terhek növekedése  
Az  alapellátási  ellátórendszer  működési  hiányosságainak  további  fontos  dimenziója  az 
adminisztratív  terhek  növekedése,  amely  az  elmúlt  években  a  háziorvosi  munka  egyik 
legjelentősebb  strukturális  terhelő  tényezőjévé  vált.  Az  alapellátásban  dolgozó  orvosok 
feladatköre  egyre  nagyobb  mértékben  terjed  ki  olyan  adminisztratív  kötelezettségekre  – 
dokumentációs  feladatokra,  jelentések  készítésére,  beutalási  és  finanszírozási  ügyintézésre, 
digitális  rendszerek  kezelésére  –,  amelyek  jelentős  idő-  és  energiabefektetést  igényelnek, 
miközben  közvetlen  betegellátási  értéket  csak  korlátozottan  teremtenek.  A  nemzetközi 
szakirodalom szerint az alapellátásban dolgozó orvosok naponta átlagosan 2–3 órát fordítanak 
adminisztratív tevékenységekre, ami jelentősen csökkenti a közvetlen betegellátásra fordítható 
időt  (Brown  et  al.,  2024;  Brown  et  al.,  2025).  Ez  a  jelenség  különösen  problémás  krónikus 
betegségmenedzsment  környezetben,  ahol  a  strukturált  követés,  az  életmódtanácsadás  és  a 
61 
 

hosszú  távú  gondozási  tervek  kialakítása  eleve  időigényes  folyamat.  Az  adminisztratív  terhek 
növekedése  így  közvetlenül  szűkíti  azt  az  időkeretet,  amely  a  preventív  és  gondozási 
tevékenységekhez  szükséges.  Az  adminisztratív  burden  (adminisztratív  teher)  nem  pusztán 
mennyiségi kérdés, hanem többdimenziós jelenség. Magában foglalja a megfelelési költségeket 
(compliance costs), az új rendszerek és szabályok elsajátításának tanulási terheit (learning costs), 
valamint a pszichológiai terheket, mint a stressz, frusztráció és mentális kimerülés (Storseth et 
al.,  2025).  Ezek  a  tényezők  együttesen  jelentős  mértékben  hozzájárulnak  a  háziorvosi  kiégés 
(burnout) kialakulásához. 
 
A kiégés az alapellátásban nemcsak egyéni jóléti probléma, hanem rendszerszintű kockázat is. A 
burnout  összefüggésbe  hozható  a  munkából  való  kieséssel,  a  pályaelhagyással,  a  csökkent 
munkahatékonysággal és a betegbiztonsági kockázatok növekedésével. Ez különösen kritikus egy 
olyan  rendszerben,  ahol  már  eleve  humánerőforrás-hiány  tapasztalható.  Az  adminisztratív 
túlterhelés így önmagát erősítő negatív spirált hozhat létre: a növekvő terhek fokozzák a kiégést, 
a kiégés növeli a pályaelhagyást, ami tovább emeli az egy főre jutó munkaterhelést.  
 
A  digitalizáció  ebben  a  kontextusban  kettős  szerepet  tölt  be.  Egyrészt  az  elektronikus 
egészségügyi rendszerek, e-receptek, elektronikus dokumentációs felületek és digitális jelentési 
kötelezettségek  újabb  adminisztratív  terheket  generálhatnak,  különösen  akkor,  ha 
rendszerszinten  nem  integráltak  vagy  nem  felhasználóbarátok  (Budd,  2023).  Másrészt 
ugyanakkor  megfelelő  tervezéssel  és  interoperábilis  rendszerekkel  a  digitalizáció  képes  lehet 
csökkenteni  az  ismétlődő  adminisztrációt,  egyszerűsíteni  az  adatbevitelt  és  javítani  az 
információáramlást. 
 
A szakirodalomban megfogalmazott lehetséges megoldások között szerepel az adminisztratív idő 
külön finanszírozása, a támogató személyzet (pl. asszisztensek, adminisztrátorok) kapacitásának 
növelése, integrált elektronikus rendszerek bevezetése, valamint a beutalási és dokumentációs 
folyamatok  központosítása  (Brown  et  al.,  2025).  Egyre  nagyobb  figyelmet  kapnak  az  AI-alapú 
megoldások  is  –  például  automatikus  dokumentációs  rendszerek  és  virtuális  orvosi  „scribe” 
technológiák –,  amelyek csökkenthetik az orvosok  manuális  adminisztrációs  terheit  (Ansari  & 
Fatima,  2022).  Mindezek  alapján  az  adminisztratív  terhelés  csökkentése  nem  pusztán 
munkahelyi  komfortkérdés,  hanem  az  alapellátási  rendszer  fenntarthatóságának  egyik 
kulcsfeltétele.  Különösen  a  krónikus  betegségmenedzsment  programok  sikeres  működéséhez 
szükséges,  hogy  a  háziorvosi  kapacitások  minél  nagyobb  arányban  a  tényleges  klinikai  és 
gondozási  feladatokra  koncentrálódjanak,  ne  pedig  a  rendszer  működtetéséhez  kapcsolódó 
bürokratikus feladatokra. 
5.5. Információs rendszerek közötti interoperabilitás korlátozottsága 
Az  alapellátási  rendszer  működési  hiányosságainak  további  meghatározó  tényezője  az 
egészségügyi  információs  rendszerek  közötti  interoperabilitás  korlátozott  szintje.  A  krónikus 
betegségek  hatékony  menedzsmentje  nagymértékben  függ  attól,  hogy  az  ellátás  különböző 
szereplői  –  háziorvosok,  szakellátók,  diagnosztikai  szolgáltatók,  gyógyszerészek  és  egyéb 
egészségügyi  szakemberek  –  képesek-e  egymással  strukturált,  gyors  és  megbízható  módon 
adatot cserélni. Ennek hiánya jelentős akadályt jelent a folyamatosság, az integrált gondozás és a 
hosszú  távú  betegkövetés  megvalósításában.  A  nemzetközi  szakirodalom  alapján  az 
interoperabilitás  egyik  legnagyobb  akadálya  a  standardizáció  hiánya.  Az  egészségügyi 
62 
 

informatikai rendszerek gyakran egymástól függetlenül, eltérő fejlesztési logikával és különböző 
adatmodellek  alapján  jönnek  létre,  ami  megnehezíti  a  rendszerek  közötti  adatkapcsolat 
kialakítását  (Oude  Nijeweme-d’Hollosy  et  al.,  2015).  Az  egységes  adattartalmi,  technikai  és 
szemantikai  szabványok  hiánya  következtében  az  információk  gyakran  töredezetten, 
inkompatibilis  formában  állnak  rendelkezésre,  ami  korlátozza  azok  másodlagos 
felhasználhatóságát  és  a  klinikai  döntéshozatal  támogatását.  A  fragmentált  digitális 
infrastruktúra  a  mindennapi  ellátásban  közvetlen  működési  problémákat  eredményez.  A 
háziorvosok  és  más  alapellátási  szereplők  sok  esetben  párhuzamos  adatbeviteli 
kötelezettségekkel  szembesülnek,  ugyanazokat  az  adatokat  több  különálló  rendszerben  kell 
rögzíteniük, ami növeli az adminisztratív terhelést és fokozza a hibalehetőségeket. Emellett az 
információk  elérhetőségének  korlátozottsága  késleltetheti  a  klinikai  döntéseket,  különösen 
multimorbid vagy komplex krónikus betegek esetében. 
 
Az  interoperabilitási  problémák  nem  kizárólag  technológiai  természetűek,  hanem  jelentős 
szervezeti  dimenzióval  is  rendelkeznek.  A  szakirodalom  rámutat  arra,  hogy  az 
interprofesszionális  együttműködés  hiányos  szervezeti  támogatása,  a  nem  kellően  definiált 
munkafolyamatok,  valamint  a  digitális  rendszerek  közös  használatára  vonatkozó  irányelvek 
hiánya  jelentősen  akadályozza  az  integrált  működést.  Ez  különösen  releváns  a  krónikus 
betegségmenedzsment  területén,  ahol  a  gondozás  természeténél  fogva  több  szereplő 
összehangolt  együttműködését  igényli.  A  használhatósági  problémák  szintén  fontos  akadályt 
képeznek.  Több  vizsgálat  szerint  az  elektronikus  betegnyilvántartó  rendszerek  (EMR/EHR) 
gyakran  nehezen  kezelhetők,  túl  komplexek  vagy  nem  illeszkednek  megfelelően  a  klinikai 
munkafolyamatokhoz,  ami  csökkenti  a  felhasználói  elfogadottságot  és  rontja  a  hatékony 
alkalmazhatóságot.  A  rosszul  kialakított  felhasználói  felületek  végső  soron  nemcsak  az  orvosi 
munkát lassítják, hanem hozzájárulhatnak az adminisztratív túlterheléshez és a kiégéshez is. 
 
Mindezek alapján az interoperabilitás hiánya nem csupán technológiai deficitként értelmezhető, 
hanem az alapellátási rendszer egyik strukturális korlátjaként. A krónikus betegségmenedzsment 
programok  sikeres  működéséhez  alapvető  feltétel  az  egységes  adatstruktúrák,  az 
összekapcsolható informatikai rendszerek és a valós idejű adatmegosztás biztosítása. Ez a kérdés 
különösen  aktuálissá  válik  az  Európai  Egészségügyi  Adattér  (EHDS)  bevezetésének 
kontextusában, amely az interoperabilitást, az adatminőséget és a másodlagos adatfelhasználást 
az egészségügyi rendszerek jövőbeli működésének központi elemévé teszi. Ebben az értelemben 
az alapellátás digitális integrációja nemcsak működési hatékonysági kérdés, hanem a jövőbeni 
egészségpolitikai alkalmazkodóképesség egyik meghatározó feltétele is. 
5.6. Magyarországi ellátórendszeri hiányosságok  
A  magyar  egészségügyi  ellátórendszer  működésében  régóta  azonosíthatók  olyan  strukturális 
hiányosságok,  amelyek  különösen  a  krónikus,  nem  fertőző  betegségek  megelőzése,  korai 
felismerése és hosszú távú gondozása szempontjából jelentenek problémát. Ezek a hiányosságok 
nem elsősorban egyes szakmák vagy intézménytípusok elszigetelt működési zavaraiból adódnak, 
hanem  abból,  hogy  az  ellátási  folyamatok  gyakran  nem  kellően  szervezettek,  nem  eléggé 
proaktívak,  és  jelentős  mértékben  függnek  a  helyi  kapacitásoktól,  a  praxisok  szervezeti 
adottságaitól, valamint a finanszírozási ösztönzőktől. A hazai szakirodalom következetesen azt 
mutatja, hogy az alapellátás teljesítménye Magyarországon számottevő variabilitást mutat, és ez 
a különbség nem magyarázható kizárólag a betegek eltérő szükségleteivel (Kovács et al., 2019.).  
63 
 

 
Az egyik alapvető probléma az ellátás reaktív jellege. A hagyományos működésben az alapellátás 
sok esetben továbbra is panaszvezérelt, vagyis a kapcsolatfelvétel és a beavatkozás elsősorban 
akkor  történik  meg,  amikor  a  beteg  már  tüneteket  észlel,  vagy  amikor  az  állapotromlás 
nyilvánvalóvá  válik.  Ez  a  működési  mód  különösen  kedvezőtlen  a  hypertonia,  a  diabétesz,  a 
kardiovaszkuláris kockázati állapotok és a COPD esetében, mert ezekben az állapotokban a korai 
felismerés és a rendszeres kontroll döntően befolyásolja a kimeneteket.  Jelentős ellátórendszeri 
hiányosságot jelez az is, hogy az alapellátási teljesítmény erősen függ a praxisok szerkezeti és 
működési jellemzőitől.  
 
Országos  vizsgálatok  alapján  a  praxisméret,  a  településtípus,  a  földrajzi  elhelyezkedés,  a 
betöltetlenség,  illetve  a  praxisok  demográfiai  és  szociális  összetétele  is  összefügg  a 
teljesítményindikátorokkal.  Ez  azt  jelenti,  hogy  ugyanabban  a  finanszírozási  és  szabályozási 
környezetben  sem  egyenletes  az  ellátás  minősége  és  intenzitása,  hanem  részben  a  rendszer 
szervezeti  aszimmetriái  termelik  újra  a  különbségeket.  A  magyar  adatok  szerint  a  jelenlegi 
teljesítményértékelési  és  forráselosztási  mechanizmusok  csak  részben  képesek  ezeket  a 
különbségeket kezelni, és a többletfinanszírozás jelentős része inkább a meglévő mintázatokat 
konzerválja, mintsem a valódi hatékonyságot jutalmazza (Pálinkás et al., 2019.). 
 
A  hiányosságok  másik  fontos  köre  a  humánerőforrás-helyzethez  kapcsolódik.  A  háziorvosi 
munkaerő-krízis,  a  praxisok  betöltetlensége  és  az  orvosok  elöregedése  nem  csupán 
adminisztratív  vagy  munkaerőpiaci  probléma,  hanem  mérhető  népegészségügyi 
következményekkel  jár.  Egy  országos  magyar  elemzés  szerint  a  betöltetlen  praxisokkal 
összefüggő hozzáférési zavarok együtt járnak a korai halálozás kockázatának emelkedésével, még 
ha a hatás nagysága országos átlagban nem is drámai. A lényeg nem pusztán az, hogy kevés az 
orvos,  hanem  az,  hogy  a  rendszer  kapacitáshiányos  pontjain  megszakad  vagy  elvékonyodik  a 
folyamatos gondozás, ami különösen a krónikus betegek esetében veszélyes.   
  
Az  ellátórendszeri  hiányosságokhoz  hozzájárul  a  finanszírozási  ösztönzők  korlátozott 
illeszkedése is. A magyar szakirodalomban erősen alátámasztott megállapítás, hogy a kapitatív 
finanszírozás dominanciája nem kedvez a preventív, idő- és szervezésigényes szolgáltatásoknak. 
Egy  tanulmány  szerint  a  megelőző  szolgáltatások  rendszeres  és  szervezett  nyújtása  kifejezett 
finanszírozási és szervezési támogatást igényel; önmagában a hagyományos finanszírozási logika 
nem  elégséges  ahhoz,  hogy  az  alapellátás  érdemben  elmozduljon  a  proaktív,  népegészségügyi 
orientáció felé (Sándor et al., 2016.). Ez különösen releváns a jelen KBM-program szempontjából, 
mert annak lényegi újítása éppen az, hogy a finanszírozás a strukturált gondozási teljesítményhez 
kapcsolódik.  
 
Az ellátásszervezés hiányosságait jól érzékelteti az is, hogy több alapellátási feladat — így például 
az életmódtanácsadás, a dohányzásról való leszokás támogatása, a gyógyszeres terápia követése 
vagy a kockázatállapotok rendszeres felülvizsgálata — a gyakorlatban gyakran alulstrukturált. A 
dohányzásleszokás-támogatás  magyarországi  vizsgálata  szerint  az  alapellátásban  nyújtott 
támogatás  általában  elmarad  az  irányelvekben  javasolt  szinttől,  különösen  a  gyógyszeres  és 
intenzívebb  támogatási  elemek  tekintetében.  Hasonlóképpen,  a  gyógyszerkiváltás  és  az 
elsődleges  adherencia  elemzései  arra  utalnak,  hogy  a  krónikus  betegek  kezelésének 
eredményességét nemcsak a terápiák felírása, hanem a betegkövetés és a szervezett utánkövetés 
64 
 

hiánya is korlátozza. Ugyanakkor egy szervezett egészségiállapot-felmérésre épülő alapellátási 
modell javítani tudta az elsődleges adherenciát, ami közvetve azt mutatja, hogy a hiányosságok 
nem szükségszerűek, hanem megfelelő szervezéssel részben korrigálhatók (Sipos et al., 2018.). 
 
A  rendszer hiányosságaira  utal  az  is,  hogy  az  ellátási  mintázatok  és  az  egészségügyi  kiadások 
mögött  nem  csupán  betegszintű  szükségletek,  hanem  szociális  és  szerkezeti  tényezők  is 
meghatározó szerepet játszanak. Országos praxis-szintű vizsgálat szerint az egészségbiztosítási 
kiadások jelentős részét olyan tényezők befolyásolják, mint az iskolázottság, a foglalkoztatottság, 
a praxis mérete vagy a földrajzi elhelyezkedés. Ez arra utal, hogy az ellátórendszer nem mindenütt 
képes azonos hatékonysággal reagálni az azonos szükségletekre. Hasonló tanulság olvasható ki a 
praxis-szintű  teljesítményvizsgálatokból  is:  a  betegek  összetétele  és  a  praxisok  működési 
feltételei érdemben befolyásolják az elért eredményeket (Kasabji et al., 2020).  
 
Egy további fontos hiányosság az integrált, team-alapú működés korlátozott elterjedtsége. A hazai 
irodalom szerint a közösségi, népegészségügyi fókuszú alapellátási modell, illetve a háziorvosi 
klaszterek  képesek  voltak  új  szolgáltatási  elemeket  és  szervezettebb  működést  létrehozni,  de 
ezek  a  megoldások  nem  váltak  teljes  körben  a  rendszer  mindennapi  részévé.  A  general 
practitioners’ clusters modellje azt mutatta, hogy a prevenciós és közösségi funkciók bővítése 
szervezeti  innovációt  és  többszakmás  együttműködést  igényel.  Ebből  az  is  következik,  hogy  a 
hagyományos,  egyedül  működő  praxislogika  önmagában  korlátozottan  alkalmas  a  komplex 
krónikus gondozási feladatok tartós ellátására (Sándor et al., 2013). 
 
Az  ellátórendszer  sérülékenységét  különösen  jól  megmutatta  a  COVID–19-pandémia,  amely 
során a háziorvosi vizitek, a szakellátási igénybevétel, a kórházi ellátás és a költség miatti receptki 
nem  váltás  mintázatai  jelentősen  megváltoztak.  A  magyar  vizsgálatok  szerint  a  járvány  nem 
pusztán  átmeneti  szolgáltatáscsökkenést  okozott,  hanem  felerősítette  az  ellátási  hozzáférés 
meglévő  egyenlőtlenségeit  is.  Bár  ezek  a  kutatások  gyakran  sérülékenyebb  csoportokra  is 
fókuszáltak,  rendszerszintű  tanulságuk  az,  hogy  a  magyar  ellátórendszer  folytonossága  és 
rugalmassága  korlátozott,  és  a  gondozási  lánc  könnyen  megszakad  külső  sokkhatás  esetén. 
Ugyanezt a sérülékenységet támasztják alá az oltási lefedettségről és a receptkiváltásról szóló 
vizsgálatok  is:  a  hozzáférés  és  a  követés  folyamatossága  nem  tekinthető  automatikusan 
biztosítottnak (Bekele et at., 2022). 
 
Összességében az  ellátórendszeri hiányosságok több,  egymást erősítő szinten  jelennek meg: a 
reaktív működésben, a teljesítmény területi és szerkezeti egyenetlenségeiben, a humánerőforrás-
korlátokban,  a  nem  kellően  célzott  finanszírozási  ösztönzőkben,  valamint  a  team-alapú  és 
folyamat-orientált  működés  hiányosságaiban.  A  hazai  szakirodalom alapján  ezek  a  problémák 
nem  marginálisak,  hanem  az  alapellátás  egészének  működését  befolyásolják.  Éppen  ezért  a 
krónikus betegségmenedzsment program jelentősége nem abban áll csupán, hogy új feladatokat 
jelenít meg az alapellátásban, hanem abban is, hogy strukturált gondozási logikával, szervezett 
teljesítési egységekkel  és  új  finanszírozási  összekapcsolással  próbál  választ adni olyan,  régóta 
fennálló rendszerszintű hiányosságokra, amelyek a magyar népegészségügyi helyzet romlásához 
is hozzájárulnak. 
65 
 

6. A krónikus betegségmenedzsment jelentősége 
6.1. A krónikus betegségek népegészségügyi és ellátásszervezési kihívásai 
A  krónikus,  nem  fertőző  betegségek  növekvő  terhe  világszerte  arra  késztette  az  egészségügyi 
rendszereket,  hogy  az  akut  ellátás  dominanciájáról  fokozatosan  a  hosszú  távú,  szervezett 
gondozás  irányába  mozduljanak  el.  A  krónikus  betegségmenedzsment  olyan  komplex 
megközelítést  jelent,  amely  a  betegek  folyamatos  követésére,  a  gondozási  folyamatok 
strukturálására, valamint az ellátási szereplők közötti koordináció erősítésére épül. A nemzetközi 
szakirodalomban  a  krónikus  betegségmenedzsmentet  gyakran  az  integrált  ellátási  modellek 
egyik  kulcselemeként  értelmezik.  A  WHO  és  az  európai  egészségpolitikai  elemzések  szerint  a 
krónikus betegségek hatékony kezelése csak akkor valósítható meg, ha az ellátás folyamatos és 
koordinált, több szakma együttműködésén alapul, és a beteg aktív részvételére épít. E modellek 
egyik központi tanulsága, hogy az epizodikus, reaktív ellátás nem alkalmas a krónikus betegségek 
kezelésére, mivel azok hosszú lefolyásúak, gyakran több betegséget és komplex szükségleteket 
érintenek. Ennek megfelelően a krónikus betegségmenedzsment a hagyományos ellátási logikát 
egy folyamat-orientált, strukturált megközelítéssel váltja fel. 
 
A rendelkezésre álló nemzetközi és európai evidenciák alapján a krónikus betegségmenedzsment 
programok  legfontosabb  hatásai  több  dimenzióban  jelentkeznek.  Egyrészt  javítják  az  ellátási 
folyamatok  minőségét  és  szervezettségét.  Az  európai  áttekintések  szerint  azok  a  modellek, 
amelyek több szervezeti és szakmai elemet integrálnak (pl. esetmenedzsment, team-alapú ellátás, 
standardizált protokollok), nagyobb valószínűséggel vezetnek jobb klinikai és ellátásszervezési 
eredményekhez.  Másrészt  hozzájárulnak  a  betegkövetés  és  a  terápiás  együttműködés 
javulásához.  A  krónikus  betegségek  kezelésének  egyik  legnagyobb  kihívása  a  nem  megfelelő 
adherencia: a WHO becslése szerint a fejlett országokban is a betegek mintegy fele nem követi 
megfelelően  az  előírt  kezelést.  A  strukturált  gondozási  modellek  ezt  több  eszközzel  képesek 
javítani,  például  rendszeres  kontrollokkal,  betegedukációval  és  szervezett  utánkövetéssel.3 
Harmadrészt a krónikus betegségmenedzsment képes csökkenteni az ellátórendszer terhelését, 
különösen a nem tervezett hospitalizációk és a sürgősségi ellátás igénybevételének mérséklésén 
keresztül.  Bár  a  költséghatékonyság  tekintetében  az  evidenciák  nem  minden  esetben 
egyértelműek,  az  ellátási  folyamatok  javulása  és  a  minőség  növekedése  következetesen 
megjelenik a kutatásokban  
 
A  krónikus  betegségek  kezelése  különösen  erősen  függ  az  ellátás  koordinációjától.  Európai 
elemzések szerint  az  egyik legnagyobb  kihívás a  szolgáltatások közötti kapcsolatok hiánya,  az 
ellátási szintek közötti gyenge integráció, valamint a prevenció és a gondozás háttérbe szorulása 
az  akut  ellátással  szemben.  Ezzel  szemben  azokban  az  egészségügyi  rendszerekben,  ahol  az 
alapellátás erős és központi szerepet tölt be, a krónikus betegségek menedzsmentje is fejlettebb 
és hatékonyabb. Ez azért különösen fontos Magyarország esetében, mert a krónikus betegségek 
döntő  többsége  az  alapellátás  szintjén  azonosítható  és  követhető.  A  hazai  kutatások  és 
programtapasztalatok  (pl.  praxisközösségi  modellek)  is  azt  mutatják,  hogy  a  team-alapú, 
szervezett  alapellátás  képes  növelni  a  preventív  szolgáltatások  arányát,  javítani  a  gondozási 
folyamatok folytonosságát és csökkenteni az ellátási fragmentációt.  
 
3 Katende-Kyenda, L.N. The Critical Role of Medicine Adherence in Management of Chronic Conditions: A 
Review Article. J. Mind Med. Sci. 2026, 13, 2. https://doi.org/10.3390/jmms13010002 
66 
 

 
A  krónikus  betegségmenedzsment  jelentősége  különösen  jól  érthető  a  hagyományos  ellátási 
modellek korlátain keresztül. A nemzetközi irodalom több visszatérő problémát azonosít: 
  túlhasználat, alulhasználat és nem megfelelő ellátás egyidejű jelenléte,  
  az ellátási folyamatok koordinálatlansága,  
  az akut ellátás dominanciája a prevencióval szemben,  
  valamint a betegek követésének hiányosságai 4 
Ezek a problémák Magyarországon is megfigyelhetők, és közvetlenül hozzájárulnak a krónikus 
betegségek kedvezőtlen kimeneteihez. 
 
Az utóbbi években számos új megközelítés jelent meg a krónikus betegségek kezelésében, például 
digitális  egészségügyi  megoldások  és  távoli  monitorozás.  Ugyanakkor  a  legfrissebb  európai 
elemzések azt mutatják, hogy ezek önmagukban nem elegendőek: a technológiai eszközök hatása 
korlátozott  marad,  ha  nem  illeszkednek  egy  jól  szervezett,  strukturált  ellátási  modellbe.  Ez  a 
megállapítás  különösen  fontos  a  szakpolitikai  tervezés  szempontjából:  a  krónikus 
betegségmenedzsment nem technológiai, hanem elsősorban szervezési és működési innováció. 
 
Magyarországon  a  krónikus  betegségek  magas  prevalenciája,  az  ellátási  folyamatok 
heterogenitása  és  az  alapellátás  strukturális  kihívásai  együttesen  indokolják  a  krónikus 
betegségmenedzsment  rendszerszintű  bevezetését.  A  HET  keretében  megvalósuló  program 
jelentősége abban áll, hogy a gondozási folyamatokat strukturált, standardizált módon szervezi 
meg, a teljesítést konkrét ellátási egységekhez (Gondozási terv) köti és összekapcsolja a szakmai 
működést a finanszírozási ösztönzőkkel.  Ez a megközelítés túlmutat a korábbi, indikátoralapú 
vagy projektjellegű beavatkozásokon, és lehetőséget teremt egy stabil, hosszú távon fenntartható 
gondozási modell kialakítására. 
 
A krónikus betegségmenedzsment jelentősége abban ragadható meg, hogy képes összekapcsolni 
a betegkövetés folyamatosságát, az ellátási folyamatok strukturáltságát, a szakmai koordinációt 
és a finanszírozási ösztönzőket. A nemzetközi és hazai evidenciák egyaránt azt mutatják, hogy 
ezen elemek együttes jelenléte nélkül a krónikus betegségek hatékony kezelése nem biztosítható. 
A HET  keretében megvalósuló  program így  nem csupán egy új  beavatkozás,  hanem egy olyan 
rendszerszintű  válasz,  amely  a  magyar  egészségügyi  ellátórendszer  egyik  legfontosabb 
strukturális kihívására reagál. 
6.2. Krónikus betegségmenedzsment mint rendszertranszformáció 
A krónikus betegségek növekvő gyakorisága alapvetően új kihívások elé állítja az egészségügyi 
rendszereket.  Míg  a  hagyományos  egészségügyi  ellátás  történelmileg  elsősorban  akut,  rövid 
időtartamú betegségek kezelésére épült, addig a XXI. században az ellátórendszer egyre nagyobb 
részét  olyan  krónikus  állapotok  kezelése  köti  le,  amelyek  hosszú  távú  gondozást,  rendszeres 
nyomon követést és folyamatos beteg-együttműködést igényelnek. A diabétesz, a hipertónia, a 
krónikus légzőszervi betegségek vagy a szív- és érrendszeri kórképek ellátása ezért nem pusztán 
klinikai  feladat,  hanem  az  egészségügyi  rendszer  működési  logikájának  átalakulását  is 
szükségessé  teszi  (Kane,  2006).  E  szemléletváltás  egyik  legismertebb  nemzetközi  modellje  a 
 
4 https://www.primescholars.com/articles/coordination-and-management-of-chronicconditions-in-
europe-the-role-of-primarycare-position-paper-of-the-europeanforum-f-
99962.html?utm_source=chatgpt.com  
67 
 

Wagner és munkatársai által kidolgozott Chronic Care Model (CCM), amely a krónikus betegségek 
ellátását nem elszigetelt orvos-beteg találkozások sorozataként, hanem folyamatos, szervezett és 
proaktív gondozási folyamatként értelmezi (Bodenheimer et al., 2002). A modell alapgondolata 
szerint a jó krónikusellátás nem akkor kezdődik, amikor a beteg panasszal jelentkezik, hanem 
jóval korábban: a rendszernek képesnek kell lennie azonosítani a veszélyeztetett populációkat, 
nyomon  követni  a  gondozott  betegeket,  támogatni  az  önmenedzselést  és  előre  tervezni  a 
szükséges  beavatkozásokat.  A  CCM  hat  kulcseleme  közül  kiemelt  jelentőségű  a  beteg 
önmenedzselésének támogatása. A modern krónikus betegséggondozás alapvetése, hogy a beteg 
nem  passzív  ellátási  alany,  hanem  saját  állapotának  aktív  menedzsere.  Ennek  érdekében  az 
egészségügyi szolgáltatóknak olyan tudást, készségeket és eszközöket kell biztosítaniuk, amelyek 
lehetővé teszik a betegek számára állapotuk folyamatos követését, az életmódbeli változtatások 
fenntartását és a terápiás együttműködés javítását (Bodenheimer és Willard-Grace, 2016). 
 
A  modell  másik  fontos  pillére  az  információs  rendszerek  alkalmazása.  A  krónikus  betegségek 
eredményes  menedzsmentje  elképzelhetetlen  naprakész  és  strukturált  adatok  nélkül.  A 
betegregiszterek,  a  klinikai  információs  rendszerek  és  az  elektronikus  egészségügyi 
nyilvántartások  lehetővé  teszik  a  gondozott  populációk  áttekintését,  a  hiányzó 
kontrollvizsgálatok azonosítását,  valamint  a  klinikai eredmények folyamatos monitorozását.  A 
nemzetközi  tapasztalatok  szerint  a  betegregiszterek  alkalmazása  az  egyik  legfontosabb 
minőségfejlesztési eszköz a krónikus betegségek ellátásában (Molina-Ortiz et al., 2012). 
 
A  krónikus  betegségmenedzsment  egyúttal  az  ellátás  szervezeti  átalakulását  is  igényli.  A 
hagyományos,  orvosközpontú  ellátási  modell  helyét  fokozatosan  a  multidiszciplináris 
csapatmunka veszi át, amelyben a háziorvos mellett szakápolók, dietetikusok, gyógytornászok, 
mentálhigiénés  szakemberek  és  egyéb  egészségügyi  szakdolgozók  vesznek  részt  a  beteg 
gondozásában. Ez a megközelítés nemcsak az ellátás minőségét javíthatja, hanem lehetővé teszi 
az erőforrások hatékonyabb felhasználását is (Hashmi et al., 2025). 
 
A modell további eleme a döntéstámogatás, amely bizonyítékokon alapuló szakmai irányelvek, 
protokollok és standardizált ellátási folyamatok alkalmazásával segíti a klinikai döntéshozatalt. 
A strukturált betegutak és egységes szakmai protokollok csökkenthetik az ellátás indokolatlan 
variabilitását, miközben hozzájárulnak a magasabb minőségű és biztonságosabb betegellátáshoz 
(Bodenheimer et al., 2002). 
 
A  nemzetközi  tapasztalatok  szerint  a  krónikus  betegségmenedzsment  sikeres  alkalmazása 
jelentős  rendszerszintű  előnyökkel  járhat.  A  proaktív  gondozási  modellek  csökkenthetik  az 
elkerülhető  kórházi  felvételek  számát,  mérsékelhetik  a  sürgősségi  ellátások  igénybevételét, 
javíthatják  a  betegek  életminőségét  és  hosszabb  távon  kedvezően  befolyásolhatják  az 
egészségügyi  kiadásokat  is  (Kurpas,  2014).  A  strukturált  gondozási  programok  különösen 
eredményesnek  bizonyultak  a  diabétesz,  a  hipertónia  és  a  szív-érrendszeri  betegségek 
kontrolljának  javításában,  miközben  növelték  a  betegek  elégedettségét  és  az  ellátás 
folytonosságát (Kurpas és Mroczek, 2014). A krónikus betegségmenedzsment tehát nem csupán 
egy új gondozási technika vagy szervezési módszer, hanem az alapellátás működési modelljének 
átalakulását jelenti. Lényege az akut eseményekre reagáló, epizodikus ellátásról való áttérés egy 
olyan  proaktív,  adatvezérelt  és  populációs  szemléletű  rendszerre,  amely  képes  előre  jelezni  a 
szükségleteket, koordinálni az ellátást és hosszú távon javítani a lakosság egészségi állapotát. Ez 
68 
 

a  szemlélet  egyúttal  szorosan  kapcsolódik  a  korszerű  egészségpolitikai  célkitűzésekhez,  az 
egészségügyi  rendszerek  fenntarthatóságához,  valamint  a  későbbi  adatvezérelt  értékelési  és 
döntéshozatali megközelítésekhez is. 
6.3. Krónikus betegségek és egészségügyi rendszer fenntarthatósága 
A  krónikus  betegségek  előfordulásának  folyamatos  növekedése  napjaink  egyik  legjelentősebb 
egészségpolitikai és finanszírozási kihívását jelenti. A szív- és érrendszeri betegségek, a diabétesz, 
a  krónikus  légzőszervi  betegségek,  a  daganatos  kórképek  és  egyéb  nem  fertőző  betegségek 
együttesen  az  egészségügyi  kiadások  jelentős  részéért  felelősek,  miközben  a  lakosság 
megbetegedési  és  halálozási  terhének  meghatározó  hányadát  adják.  Ennek  következtében  az 
egészségügyi rendszerek hosszú távú fenntarthatósága egyre szorosabban összefügg azzal, hogy 
mennyire képesek eredményesen kezelni a krónikus betegségek növekvő terhét (Al-Kanfari et al., 
2024). 
 
A nemzetközi szakirodalom egyre inkább egyetért abban, hogy a krónikus betegségek kezelése 
nem korlátozódhat az akut állapotrosszabbodások ellátására. A hagyományos, epizodikus ellátási 
modell rövid távon ugyan képes reagálni az akut eseményekre, hosszabb távon azonban jelentős 
erőforrás-felhasználással, ismételt kórházi felvételekkel és magas egészségügyi költségekkel jár. 
Ezzel szemben a strukturált krónikus betegségmenedzsment célja a szövődmények megelőzése, 
a  korai  beavatkozás  és  az  állapotromlás  késleltetése,  amely  egyszerre  szolgálja  a  betegek 
életminőségének javítását és az egészségügyi rendszer tehermentesítését (Wouters és Augustin, 
2012). 
 
A  fenntarthatóság  egyik  legfontosabb  eleme  az  elkerülhető  kórházi  ellátások  számának 
csökkentése. A primer prevenció, a rendszeres gondozás és a korai állapotfelismerés lehetővé 
teszi,  hogy  számos  krónikus  betegség  kontroll  alatt  tartható  legyen  az  alapellátás  szintjén, 
megelőzve  a  sürgősségi  eseményeket  és  a  kórházi  felvételeket.  Több  nemzetközi  program 
tapasztalata  azt  mutatja,  hogy  a  jól  szervezett  alapellátási  rendszerek  képesek  jelentősen 
mérsékelni  a  krónikus  betegségek  miatt  bekövetkező  hospitalizációkat,  miközben  javítják  a 
betegek  egészségi  állapotát  és  életminőségét  („The  Importance  of  Primary  Health  Care  in  the 
Prevention of Chronic Diseases”, 2025). 
 
A  krónikus  betegségmenedzsment  gazdasági  jelentősége  szintén  kiemelkedő.  A  nemzetközi 
elemzések  szerint  a  koordinált  gondozási  modellek  nemcsak  egészségnyereséget 
eredményeznek,  hanem  kedvezően  befolyásolják  az  egészségügyi  kiadások  szerkezetét  is.  A 
megfelelően  szervezett  gondozási  programok  csökkenthetik  a  magas  költségű  akut  ellátások 
szükségességét,  javíthatják  az  erőforrások  felhasználásának  hatékonyságát  és  növelhetik  a 
finanszírozási  rendszerek  fenntarthatóságát.  Egyes  modellek  esetében  a  megtérülés  már 
középtávon is kimutatható, különösen a magas kockázatú krónikus betegek körében (Kadree et 
al., 2024). 
 
A fenntarthatóság mellett egyre nagyobb hangsúlyt kap az egészségügyi rendszerek rezilienciája, 
vagyis  azon  képessége,  hogy  váratlan  kihívások  esetén  is  képesek  legyenek  fenntartani 
működésüket és ellátási kapacitásukat. A COVID–19 világjárvány világosan rámutatott arra, hogy 
a krónikus betegségekben szenvedő betegek különösen sérülékeny csoportot alkotnak, és hogy a 
jól működő krónikus betegséggondozás a válsághelyzetek kezelésében is kulcsszerepet játszik. 
69 
 

Azok az egészségügyi rendszerek bizonyultak ellenállóbbnak, amelyek rendelkeztek koordinált 
alapellátási struktúrákkal, működő betegregiszterekkel és digitális kommunikációs csatornákkal 
(Oliveira et al., 2023). 
 
A digitális egészségügyi megoldások fejlődése új lehetőségeket teremt a fenntartható krónikus 
betegséggondozás  számára.  Az  elektronikus  egészségügyi  nyilvántartások,  a  telemedicinális 
szolgáltatások, a távmonitorozási rendszerek és az adatvezérelt döntéstámogatás lehetővé teszik 
a  betegek  folyamatos  követését,  az  állapotromlás  korai  felismerését  és  a  személyre  szabott 
beavatkozásokat.  A  digitális  egészségmenedzsment  rendszerek  nemcsak  javíthatják  az  ellátás 
minőségét,  hanem  hozzájárulhatnak  az  erőforrások  hatékonyabb  felhasználásához  és  az 
egészségügyi  költségek  optimalizálásához  is  (Li,  2024).  A  krónikus  betegségek 
menedzsmentjének  sikeressége  ugyanakkor  nem  kizárólag  egészségügyi  kérdés.  A  társadalmi 
egyenlőtlenségek, a területi különbségek, az egészségműveltség szintje, valamint az egészségügyi 
infrastruktúra fejlettsége egyaránt befolyásolják a programok eredményességét. Ezért a hosszú 
távú fenntarthatóság feltétele a megfelelő szakpolitikai támogatás, az egészségügyi és szociális 
szolgáltatások együttműködése, valamint az alapellátás szerepének további erősítése (Pontes et 
al., 2024). 
 
Mindezek  alapján  a  krónikus  betegségmenedzsment  nem  csupán  klinikai  vagy  szervezési 
innovációként  értelmezhető,  hanem  az  egészségügyi  rendszer  fenntarthatóságának  egyik 
alapvető  eszközeként  is.  A  strukturált  gondozási  programok  képesek  egyszerre  javítani  a 
lakosság  egészségi  állapotát,  mérsékelni  az  egészségügyi  rendszer  terhelését,  támogatni  az 
erőforrások  hatékony  felhasználását  és  növelni  a  rendszer  alkalmazkodóképességét.  A  jövő 
egészségügyi  rendszereinek  sikeressége  várhatóan  jelentős  részben  azon  múlik  majd,  hogy 
mennyire tudják a krónikus betegségek kezelését az alapellátás központi, stratégiai feladatává 
tenni. 
6.4. A fogorvosi ellátás szerepe a krónikus betegségek megelőzésében és 
gondozásában 
Magyarországon a népegészségügyi mutatók és a fogászati alapellátás között szoros, kétirányú 
kapcsolat van: a rosszabb szájegészségű csoportok jellemzően magasabb társadalmi kockázatot 
hordoznak, miközben a szervezett alapellátás és a prevenció javíthatja a mutatókat. Az országos 
adatok  azt  mutatják,  hogy  a  szájbetegségek  terhe  továbbra  is  jelentős,  különösen  a  caries,  a 
parodontális betegségek és a fogvesztés terén. 
 
A 12 évesek körében Magyarországon a DMF-T érték 3,8 volt, ami meghaladta a WHO korábbi 
célszintjét. Ez azért fontos, mert a DMF-T egyszerre mutatja a szuvas, tömött és hiányzó fogak 
számát, vagyis jól jelzi a gyermekpopuláció fogászati problémáit és az ellátottságról is információt 
nyújt. A forrás szerint a magyar gyermekeknél a fogszuvasodás csökkenő tendenciát mutatott a 
preventív eszközök bevezetése után, de a mutatók még így is elmaradtak az optimálistól. Ez azt 
jelzi, hogy az alapellátásban végzett megelőzésnek továbbra is kulcsszerepe van. 
 
A felnőtt lakosság körében a parodontális állapot kedvezőtlen: a 35–44 éveseknél a magasabb 
CPI-értékek és a fogkő, illetve tasak eltérések gyakoriak voltak. A 35–44 éves korcsoportban a 
CPI-4, vagyis a destruktív parodontitis megjelenik, ami a későbbi fogvesztés egyik fő etiológiai 
tényezője.  Emellett  a  magyar  felnőttek  jelentős  része  csak  panasz  esetén  fordul  fogorvoshoz, 
70 
 

ahogyan  a  háziorvoshoz  is,  ami  nehezíti  a  korai  diagnózist  és  a  megelőzést.  A  parodontális 
betegségek fogászati gócnak minősülnek, ami a krónikus betegségek terápiájára hatással lehet és 
befolyásolja annak sikerességét. Az alapellátás egyik fő feladata ezért nemcsak a kezelés, hanem 
a  rendszeres  szűrés,  góctalanítás  és  gondozás.  Az  idősebb  korcsoportokban  a  fogmegtartás 
jelentősen romlik: a 65–74 évesek közül csak 22,6%-nak volt legalább 21 saját foga, míg a 75 év 
felettieknél  ez  már  csak  9,7%  volt.  Ezzel  párhuzamosan  a  fogatlanság  aránya  is  emelkedik, 
különösen  az  időskorban.  Ez  a  népegészségügyi  kép  összefügg  a  krónikus  betegségek,  a 
táplálkozási nehézségek és az életminőség romlásának kockázatával is. A fogászati alapellátásnak 
ebben a korban különösen fontos szerepe van a funkciómegőrzésben, a fájdalom csökkentésében 
és a protetikai ellátásba irányításban. 
7. Hipotézisek  
A jelen hatástanulmány hipotézisrendszere a krónikus betegségmenedzsment program (KBMP) 
azon alapvető sajátosságából indul ki, hogy a beavatkozás elsődleges célja nem rövid távú klinikai 
kimenetek  közvetlen  javítása,  hanem  a  strukturált,  protokollalapú  gondozási  folyamatok 
bevezetése  és  működtetése  az  alapellátásban.  Ennek  megfelelően  a  hipotézisek  kialakítása  a 
nemzetközi integrált ellátási modellek értékelési logikájához (WHO, 2016; OECD, 2023), valamint 
a hazai finanszírozási és teljesítési keretrendszerhez illeszkedik (WHO, 2008; OECD, 2023). 
A hipotézisek három szinten kerülnek meghatározásra: 
1.  elsődleges (implementációs és működési), 
2.  másodlagos (rendszerszintű és szervezeti), 
3.  exploratív (kimeneti és hosszabb távú hatások). 
A következőkben az bemutatjuk az egyes hipotéziseket, illetve azok elméleti indokoltságát a jelen 
Hatástanulmányban.   
I.7.1. Elsődleges hipotézisek (implementáció és működés) 
H1 – Implementációs teljesülés 
A KBMP bevezetése során a bevont betegek körében a teljeskörűen megvalósított Gondozási 
tervek aránya magas (legalább 70%-os) szintet ér el, ami a strukturált gondozási modell 
gyakorlati megvalósíthatóságát és implementációs sikerességét jelzi. 
Ez a hipotézis közvetlenül illeszkedik a program finanszírozási és elszámolási logikájához, amely 
szerint  a  Gondozási  terv  a  teljesítés  alapegysége,  és  csak  a  hiánytalanul  végrehajtott 
tevékenységek számolhatók el (NEAK, 2025).  
A  strukturált  krónikus  betegségmenedzsment  programok  eredményességének  egyik 
kulcstényezője az implementációs hűség (implementation fidelity), vagyis annak mértéke, hogy 
a  tervezett  beavatkozások  milyen  arányban  és  milyen  pontossággal  valósulnak  meg  a 
gyakorlatban az eredeti szakmai protokolloknak megfelelően. Az implementációs tudományban 
ez  alapvető  jelentőségű mutatónak  számít,  mivel  lehetővé  teszi  annak  elkülönítését,  hogy  egy 
program  esetleges  alacsony  hatásossága  a  beavatkozás  elégtelenségéből  vagy  a  hiányos 
végrehajtásból ered-e (Keith et al., 2010). 
A krónikus betegségek gondozásában az implementációs hűség különösen fontos, mivel ezekben 
a  modellekben  az  ellátás  nem  egyszeri  beavatkozásokból,  hanem  előre  definiált,  ismétlődő  és 
egymásra épülő gondozási elemekből áll. Ide tartozik a rendszeres kontrollvizsgálatok elvégzése, 
a laborparaméterek követése, a terápiás célértékek monitorozása, az életmódbeli intervenciók 
71 
 

dokumentálása, valamint a betegedukáció és utánkövetés. Minél nagyobb arányban teljesülnek 
ezek a komponensek, annál inkább beszélhetünk valódi, strukturált gondozási működésről. 
Nemzetközi  tapasztalatok  szerint  a  magas  implementációs  hűség szoros  összefüggést  mutat  a 
jobb  klinikai  eredményekkel  és  a  magasabb  betegbevonódással.  A  HealthyHearts  NYC 
programban  például  az  alapellátó  praxisok  94,2%-a  teljesítette  az  előírt  implementációs 
kritériumokat, ami együtt járt a cardiovascularis prevenciós ajánlások jobb követésével (Berry et 
al., 
2021). 
Hasonló 
eredményeket  mutatott 
a 
dél-afrikai  integrált 
krónikus 
betegségmenedzsment  modell  is,  ahol  a  79%-os  medián  implementációs  hűség  már  stabil 
működési struktúrát jelzett, ugyanakkor az intézmények közötti jelentős eltérések rávilágítottak 
a  helyi  szervezeti  tényezők  szerepére  (Lebina  et  al.,  2019).  A  Gondozási  tervek  teljes  körű 
végrehajtási  aránya  ezért  nem  pusztán  adminisztratív  mutató,  hanem  a  rendszer  működési 
integritásának  egyik  legfontosabb  indikátora.  Amennyiben  a  programban  részt  vevő  betegek 
legalább 70%-ánál teljesül a tervezett gondozási elemek döntő többsége, az már azt jelzi, hogy a 
KBMP nemcsak elméleti konstrukcióként létezik, hanem operatív szinten is beépült a mindennapi 
alapellátási  gyakorlatba.  Ez  egyúttal  az  implementáció  sikerességének  és  a  modell 
skálázhatóságának egyik alapfeltétele is. 
Az  implementációs  teljesülés  értékelése  ugyanakkor  nem  kizárólag  a  rövid  távú  végrehajtási 
arányok  vizsgálatát  jelenti,  hanem  annak  megértését  is,  hogy  a  strukturált  gondozási  elemek 
mennyiben képesek hosszabb távon stabilan beépülni a mindennapi alapellátási gyakorlatba. A 
nemzetközi  szakirodalom  szerint  a  sikeres  implementáció  egyik  meghatározó  feltétele  a 
betegközpontú ellátási modellek alkalmazása, amelyek a beteg preferenciáit, aktív bevonását és 
az egyéni szükségletekhez igazított gondozást helyezik előtérbe (Alsagoor et al., 2024). Ezek a 
modellek  nemcsak  a  betegek  elégedettségét  és  együttműködését  növelik,  hanem  a  gondozási 
tervek végrehajtási arányát is javítják. 
A strukturált gondozási protokollok tartós működését jelentősen befolyásolja az implementáció 
során  alkalmazott  stratégia  minősége  is.  A  szakirodalom  alapján  a  többkomponensű, 
multimodális implementációs stratégiák – amelyek szervezeti átalakításokat, szakmai képzést, 
döntéstámogatást és munkafolyamat-optimalizálást egyaránt magukban foglalnak – lényegesen 
hatékonyabbak az egyszerű, izolált beavatkozásoknál (Unverzagt et al., 2014). Különösen fontos 
eredmény,  hogy  a  nem  orvosi  egészségügyi  szereplők  –  például  szakdolgozók, 
gondozáskoordinátorok  vagy  praxisközösségi  tagok  –  bevonása  akár  62%-kal  is  növelheti  a 
klinikai  irányelvek  követésének  arányát,  ami  közvetlenül  hozzájárulhat  a  gondozási  tervek 
teljesebb megvalósulásához. 
Ezzel együtt a fenntarthatóság továbbra is kritikus kérdés. A klinikai irányelvekhez való hosszú 
távú adherencia a gyakorlatban változó képet mutat: egyes programok tartós javulást érnek el, 
míg más esetekben az implementáció intenzitásának csökkenésével az adherencia is romlik (Liu 
et al., 2022). Ez arra utal, hogy a magas kezdeti teljesülési arány önmagában még nem elegendő a 
program  hosszú  távú  sikerének  biztosításához;  ehhez  folyamatos  monitorozásra, 
visszacsatolásra és adaptív fejlesztésre van szükség. A jelen hatástanulmány szempontjából ezért 
a legalább 70%-os implementációs teljesülési arány nem csupán a program rövid távú operatív 
sikerességének  mérőszáma,  hanem  egyben  annak  indikátora  is,  hogy  a  KBMP  képes  lehet 
tartósan  beépülni  az  alapellátási  rutinok  közé.  Ez  a  küszöbérték  tehát  nemcsak 
megvalósíthatósági, hanem fenntarthatósági és rendszertranszformációs jelentőséggel is bír, és 
megalapozza a későbbi kimeneti, hatás- és költséghatékonysági vizsgálatok érvényességét. 
 
 
72 
 

H2 – Protokollalapú működés erősödése 
 
A  KBMP  hatására  növekszik  a  szakmai  protokollok  szerinti  preventív  és  gondozási 
tevékenységek  (szűrések,  kontrollvizsgálatok,  edukációs  elemek)  rendszeressége  és 
következetessége. 
A nemzetközi szakirodalom alapján a strukturált gondozási modellek egyik legfontosabb hatása 
a  folyamatminőség  javulása  (WHO,  2008;  OECD,  2023a).  A  strukturált  krónikus 
betegségmenedzsment programok egyik legfontosabb rendszerszintű előnye, hogy a mindennapi 
alapellátási működést az egyéni, esetenként változó klinikai döntések szintjéről fokozatosan egy 
protokollalapú,  standardizált  működési  modell  irányába  terelik.  A  nemzetközi  tapasztalatok 
szerint  ez  a változás  jelentősen  javítja  a  szakmai irányelvekhez való adherenciát,  különösen a 
prevenciós  és  gondozási  tevékenységek  területén,  ahol  a  rendszeresség  és  következetesség 
kiemelt jelentőségű (Barros et al., 2025). 
A  strukturált  ellátási  utak  egyik  fő  erőssége,  hogy  világosan  meghatározzák  a  szükséges 
beavatkozások  sorrendjét,  gyakoriságát  és  dokumentálási  rendjét.  Ez  csökkenti  annak 
valószínűségét, hogy fontos preventív elemek – például szűrővizsgálatok, kontrollmérések vagy 
betegedukációs  alkalmak  –  elmaradjanak  vagy  rendszertelenné  váljanak.  A  protokollok 
alkalmazása különösen a krónikus betegségek esetén bír nagy jelentőséggel, ahol a hosszú távú 
állapotromlás 
megelőzése 
gyakran 
éppen 
az 
időben 
elvégzett, 
ismétlődő 
kontrolltevékenységeken múlik.  
A rendszeres utánkövetés a szakirodalom alapján nemcsak klinikai szempontból előnyös, hanem 
erősíti a beteg és az ellátó közötti kapcsolatot is, ami javítja az együttműködési hajlandóságot és 
a  terápiás  adherenciát.  A  hosszanti  gondozási  logika  lehetővé  teszi  az  állapotváltozások  korai 
felismerését, a terápiák időbeni korrekcióját, valamint az életmódbeli intervenciók folyamatos 
megerősítését. Ez különösen fontos olyan krónikus állapotokban, mint a hipertónia, a diabetes 
mellitus vagy a COPD, ahol a gondozás sikeressége nagymértékben a következetes monitorozáson 
alapul.  A  modern  digitális  eszközök  integrációja  tovább  erősítheti  ezt  a  folyamatot,  mivel 
támogatják  az  időzített  kontrollok  nyomon  követését,  az  automatikus  emlékeztetéseket  és  az 
adatok  gyors  visszakereshetőségét.  Ezáltal  a  protokollalapú  működés  nem  csupán 
szervezettebbé válik, hanem objektívebben mérhetővé is.  
Mindezek  alapján  megalapozott  annak  a  feltételezésnek  a  vizsgálata,  miszerint  a  KBMP 
bevezetése  az  alapellátásban  növeli  a  szakmai  protokollok  szerinti  preventív  és  gondozási 
tevékenységek  rendszerességét  és  következetességét.  Ennek  erősödése  nem  pusztán 
folyamatindikátor,  hanem  közvetlenül  hozzájárulhat  a  korai  felismeréshez,  a  szövődmények 
megelőzéséhez és a krónikus betegek hosszú távú állapotstabilitásának fenntartásához is. 
H3 – Team-alapú ellátás erősödése 
 
A  program  hozzájárul  a  multidiszciplináris,  team-alapú  ellátási  modell  erősödéséhez, 
különösen  a  feladatdelegáció  (pl.  szakdolgozók,  dietetikusok,  egyéb  egészségügyi 
szakemberek bevonása) területén. 
A  krónikus  betegségek  ellátása  egyre  összetettebb  feladattá  vált,  amely  az  alapellátás 
hagyományos,  orvoscentrikus  modelljét  egyre  kevésbé  teszi  elegendővé.  A  multimorbiditás 
növekedése,  az  életmódbeli  kockázatok  halmozódása,  valamint  a  folyamatos  monitorozás  és 
edukáció  szükségessége  olyan  ellátási  környezetet  teremt,  amelyben  a  feladatok  kizárólagos 
orvosi koncentrációja hosszú távon nem fenntartható. A nemzetközi szakirodalom ezért egyre 
hangsúlyosabban a team-alapú, multidiszciplináris ellátási modellek irányába mutat, különösen 
a krónikus betegségmenedzsment területén. 
73 
 

A team-based care (TBC) modell lényege, hogy az ellátásban részt vevő különböző szakemberek 
–  háziorvosok,  ápolók,  dietetikusok,  gyógyszerészek,  pszichológusok,  gyógytornászok  vagy 
szociális szakemberek – egymással összehangoltan, feladatmegosztás mentén működnek együtt. 
Ennek  egyik  legfontosabb  eleme  a  feladatdelegáció,  amely  lehetővé  teszi,  hogy  az  orvosi 
kompetenciát  nem  igénylő,  de  rendszeresen  szükséges  tevékenységeket  (például  edukáció, 
életmód-tanácsadás,  alapmérések,  utánkövetés)  más  szakemberek  végezzék.  Ez  nemcsak  a 
humánerőforrás  hatékonyabb  felhasználását  teszi  lehetővé,  hanem  javítja  az  ellátás 
folyamatosságát és hozzáférhetőségét is. 
A kutatások szerint a team-alapú működés klinikai szinten is mérhető előnyökkel jár. Krónikus 
betegek esetében igazoltan javulhatnak a gondozási eredmények, például csökkenhet a HbA1c-
szint  diabetes  esetén,  illetve  a  szisztolés  vérnyomás  hipertóniában.  Emellett  rövidülhetnek  a 
várakozási  idők,  hatékonyabbá  válhat  a  betegpanel-kezelés,  és  erősödhet  a  betegedukáció 
minősége. A koordinált teammunka egyúttal növeli a betegek elégedettségét is, mivel az ellátás 
kevésbé töredezetté, inkább folyamatosan követhetővé válik. 
Rendszerszinten  a  team-alapú  működés  különösen  fontos  lehet  a  jelenlegi  alapellátási 
humánerőforrás-hiány  kezelésében  is.  A  szakdolgozói  és  társszakmai  kapacitások  tudatos 
bevonása csökkentheti az orvosokra nehezedő adminisztratív és klinikai terhelést, mérsékelheti 
a kiégés kockázatát, és hozzájárulhat a praxisok hosszabb távú fenntarthatóságához. Ugyanakkor 
a  szakirodalom  rámutat  arra  is,  hogy  ennek  sikeres  megvalósításához  világos  szerepkör-
definíciókra,  megfelelő  kompetenciahatárokra,  szervezeti  támogatásra  és  finanszírozási 
ösztönzőkre van szükség. 
Mindezek  alapján  a  KBMP  egyik  lényegi  hatásmechanizmusának  tekinthető,  hogy  képes  lehet 
erősíteni  a  multidiszciplináris,  team-alapú  ellátási  modellt  az  alapellátásban.  Ezért  indokolt 
annak önálló hipotézisként történő vizsgálata, hogy a program milyen mértékben támogatja a 
feladatdelegációt  és  a  különböző  egészségügyi  szakemberek  érdemi  integrációját  a  krónikus 
betegek gondozásába. 
H4 – Mérhetőség és auditálhatóság 
A KBMP teljesítése a rendelkezésre álló adminisztratív és finanszírozási adatok (pl. B300 
jelentések,  OENO  kódok,  labor-  és  szakellátási  adatok)  alapján  objektíven  mérhető  és 
auditálható. 
Ez a hipotézis kulcsfontosságú a program értékelhetősége szempontjából, és összhangban van a 
teljesítményalapú  finanszírozási  modellek  nemzetközi  gyakorlatával  (OECD,  2023.  A  krónikus 
betegségmenedzsment  programok  értékelésének  egyik  alapvető  feltétele,  hogy  a  megvalósuló 
ellátási folyamatok objektív módon nyomon követhetők, mérhetők és auditálhatók legyenek. A 
strukturált  gondozási  modellek  egyik  legfontosabb  sajátossága  éppen  az,  hogy  standardizált 
folyamatokat, előre definiált beavatkozási pontokat és dokumentálható gondozási eseményeket 
hoznak  létre,  amelyek  lehetővé  teszik  az  ellátás  teljesítményének  szisztematikus  elemzését.  E 
mérhetőség  nélkül  a  program  eredményessége,  költséghatékonysága  és  hosszú  távú 
fenntarthatósága nem ítélhető meg kellő bizonyossággal. 
A  nemzetközi  egészségpolitikai  gyakorlatban  egyre  hangsúlyosabbá  vált  az  adatvezérelt 
teljesítményértékelés  szerepe.  Az  OECD  legfrissebb  ajánlásai  szerint  a  teljesítményalapú 
finanszírozási modellek (performance-based financing) csak akkor képesek valós ösztönzőként 
működni,  ha  a  szolgáltatói  tevékenység  megbízható  adminisztratív,  finanszírozási  és  klinikai 
adatok  alapján  visszamérhető.  Ez  különösen  fontos  a  krónikus  betegségek  esetében,  ahol  az 
ellátás nem egyetlen epizódra, hanem hosszú távú, ismétlődő gondozási folyamatokra épül. 
74 
 

A  KBMP  ebből  a  szempontból  olyan  sajátos  előnyt  jelent,  hogy  a  programhoz  kapcsolódó 
tevékenységek  jelentős  része  már  eleve  megjelenik  a  rutinfinanszírozási  és  adminisztratív 
rendszerekben.  A  B300  jelentések,  az  OENO-kódok,  a  laboratóriumi  adatok,  valamint  a 
szakellátási események együttesen olyan adatbázist alkotnak, amely alkalmas lehet a gondozási 
folyamatok rekonstruálására és a program teljesítésének objektív ellenőrzésére. Ez nemcsak a 
program  megvalósulásának  szintjét  teszi  vizsgálhatóvá,  hanem  lehetőséget  ad  az  ellátási 
mintázatok,  hiányosságok  és  regionális  különbségek  feltárására  is.  A  mérhetőség  különös 
jelentőséggel bír azért is, mert a jelen Hatástanulmány több hipotézise közvetlenül ilyen adatokon 
keresztül  operacionalizálható.  Az  implementációs  teljesülés,  a  protokollalapú  működés 
erősödése, a kontrollvizsgálatok rendszeressége vagy a preventív elemek teljesülése mind olyan 
indikátorokká alakíthatók, amelyek a meglévő adatinfrastruktúrából kinyerhetők. Ezáltal a KBMP 
nem  csupán  szakmai  programként,  hanem  értékelhető  és  auditálható  rendszerszintű 
intervencióként is értelmezhető. 
Mindezek  alapján  a  H4  hipotézis  kulcsszerepet  tölt  be  a  Hatástanulmány  logikájában:  nem 
egyszerűen egy technikai feltételezést fogalmaz meg, hanem azt a módszertani alapot biztosítja, 
amelyre  a  program  teljes  hatásértékelése  épülhet.  Ha  a  program  teljesítése  valóban  objektív 
módon mérhető és auditálható, az megteremti a lehetőségét annak, hogy a jövőben finanszírozási, 
minőségbiztosítási  és  egészségpolitikai  döntések  is  adatalapon,  bizonyítékokra  támaszkodva 
szülessenek meg. 
I.7.2. Másodlagos hipotézisek (rendszerszintű és szervezeti hatások) 
H5 – Betegutak szervezettségének javulása 
 
A KBMP javítja a betegutak szervezettségét, különösen az alapellátás és szakellátás közötti 
kapcsolódási pontok (beutalás, visszacsatolás, kontroll) tekintetében.  
 
A  krónikus  betegségek  eredményes  kezelése  nem  kizárólag  az  egyes  ellátási  események 
minőségétől függ, hanem attól is, hogy a betegút mennyire szervezett, összehangolt és folytonos 
az  ellátórendszer  különböző  szintjei  között.  A  modern  krónikus  betegségmenedzsment  egyik 
alapelve,  hogy  a  betegellátás  ne  elszigetelt  epizódok  sorozataként,  hanem  egymásra  épülő, 
strukturált folyamatként működjön. Ennek különös jelentősége van az alapellátás és a szakellátás 
közötti  kapcsolódási  pontoknál,  ahol  a  beutalás,  a  visszacsatolás  és  a  kontrollvizsgálatok 
koordinációja közvetlenül befolyásolja az ellátás minőségét és hatékonyságát. 
A  nemzetközi  szakirodalom  szerint  az  integrált  ellátási  modellek  –  különösen  a  Chronic  Care 
Model  és  az  arra  épülő  strukturált  gondozási  utak  –  képesek  csökkenteni  az  ellátás 
fragmentáltságát,  javítani  az  információáramlást  és  erősíteni  a  gondozás  folyamatosságát.  Az 
ilyen  modellekben  a  betegutak  világosabbá  és  kiszámíthatóbbá  válnak,  ami  elősegíti  a  korai 
beavatkozást, a megfelelő szintű ellátásba irányítást, valamint a kontrollok időbeni elvégzését. 
Kutatások igazolják, hogy ez különösen a diabetes, a szívelégtelenség és más krónikus betegségek 
esetében csökkentheti a kórházi felvételek és sürgősségi ellátások számát. 
A  primer  és  szekunder  ellátás  közötti  koordináció  hiányosságai  ugyanakkor  továbbra  is  a 
krónikus ellátás egyik legnagyobb rendszerszintű problémáját jelentik. A hiányos visszajelzési 
mechanizmusok, az információk késedelmes vagy hiányos átadása, valamint a felelősségi körök 
tisztázatlansága gyakran vezetnek ismételt vizsgálatokhoz, elhúzódó diagnosztikai utakhoz vagy 
kontrollvesztéshez. A strukturált betegútmenedzsment ezzel szemben képes erősíteni a szakmai 
kapcsolódási pontokat, egyértelműbbé tenni a gondozási felelősséget, és csökkenteni az ellátási 
megszakadásokat. A KBMP ebből a szempontból nemcsak a betegellátás tartalmát, hanem annak 
szervezeti  logikáját  is  átalakíthatja.  A  standardizált  Gondozási  tervek,  a  rendszeres 
75 
 

kontrollpontok és az előre meghatározott beutalási mechanizmusok lehetőséget teremtenek arra, 
hogy a betegutak kevésbé esetleges, inkább protokollvezérelt módon működjenek. Ez különösen 
fontos lehet olyan krónikus állapotokban, ahol a progresszió lassú, de folyamatos monitorozást 
igényel, és ahol a késlekedés jelentős egészségveszteséggel járhat. 
Mindezek alapján indokolt önálló hipotézisként vizsgálni, hogy a KBMP milyen mértékben képes 
javítani  a  betegutak  szervezettségét,  különösen  az  alapellátás  és  szakellátás  közötti 
átmenetekben. Ennek elemzése nemcsak a program működési hatékonyságáról ad képet, hanem 
arról  is,  hogy  a  strukturált  krónikus  gondozás  mennyiben  képes  rendszerszinten  erősíteni  az 
ellátási folyamatok integrációját és folytonosságát. 
H6 – Heterogén hatások megjelenése 
 
A  KBMP  hatásai  eltérőek  a  különböző  betegségprogramok  (hypertonia,  diabétesz,  COPD, 
kardiovaszkuláris betegségek), valamint  a praxisok  jellemzői (méret, terheltség, földrajzi 
elhelyezkedés, praxisközösségi működés) szerint. 
A krónikus betegségmenedzsment programok hatásainak értékelése során alapvető módszertani 
szempont,  hogy  a  program  eredményei  nem  feltétlenül  jelennek  meg  egységesen  minden 
betegcsoportban  és  minden  ellátási  környezetben.  A  különböző  krónikus  betegségek  eltérő 
természetűek,  eltérő  progresszióval,  monitorozási  igénnyel,  szövődménykockázattal  és  beteg-
együttműködési mintázatokkal rendelkeznek, így a gondozási modellek hatása is szükségszerűen 
heterogén  lehet.  Ez  különösen  igaz  a  hypertonia,  a  diabétesz,  a  COPD  és  a  kardiovaszkuláris 
betegségek esetében, ahol a beavatkozási logika, a kontrollciklusok és a szakellátási kapcsolódási 
pontok jelentősen különböznek egymástól. 
A  nemzetközi  szakirodalom  azt  mutatja,  hogy  az  integrált  krónikus  gondozási  modellek 
összességében javítják a betegek életminőségét, önmenedzselési képességét és bizonyos klinikai 
mutatókat, ugyanakkor ezek a hatások betegségcsoportonként eltérő mértékben érvényesülnek. 
Például  a  diabéteszgondozásban  gyakran  gyorsabban  mérhető  javulás  figyelhető  meg  a 
laborparaméterekben és a kontrollfegyelemben, míg COPD esetén a programok hatása sokszor 
inkább az önmenedzsment erősödésében és az exacerbációk megelőzésében jelentkezik. Ez azt 
jelenti,  hogy  a  KBMP  hatásait  nem  elegendő  aggregált  módon  vizsgálni,  hanem  szükséges  a 
programon belüli differenciált elemzés is. 
A heterogenitás nemcsak a betegségtípusokból fakad, hanem a praxisok szervezeti és működési 
jellemzőiből is. A praxisméret, a betegforgalom, az ellátási terheltség, a földrajzi elhelyezkedés, 
valamint  a  praxisközösségi  együttműködés  mértéke  jelentősen  befolyásolhatja  a  program 
végrehajtását. Kutatások szerint az interprofesszionális együttműködést erősebben alkalmazó, 
hosszabb  konzultációs  idővel  működő  praxisok  jobb  eredményeket  érhetnek  el  a  krónikus 
gondozásban.  Ezzel  szemben  a  nagyobb,  túlterhelt  praxisokban  a  strukturált  gondozás 
implementációja gyakran nehezebb, ami csökkentheti a program hatékonyságát. 
Ez  a  hipotézis  ezért  különösen  fontos  a  Hatástanulmány  szempontjából,  mert  lehetővé  teszi 
annak  feltárását,  hogy  a  KBMP  mely  betegcsoportokban  és  milyen  szervezeti  környezetben 
működik  a  legeredményesebben,  illetve  hol  jelentkeznek  korlátok  vagy  gyengébb  hatások.  Ez 
nemcsak  az  eredmények  pontosabb  értelmezését  segíti  elő,  hanem  alapot  adhat  a  program 
jövőbeni finomhangolásához, differenciált finanszírozási logikák kialakításához, valamint célzott 
szakpolitikai beavatkozások megtervezéséhez is. Mindezek alapján indokolt önálló hipotézisként 
kezelni a heterogén hatások kérdését, mivel ez biztosítja, hogy a Hatástanulmány ne kizárólag az 
átlagos programhatásokat vizsgálja, hanem képes legyen feltárni a különböző ellátási és betegségi 
kontextusok közötti eltéréseket is. 
 
76 
 

H7 – Hozzáférés és egyenlőtlenségek 
 
A  KBMP  hozzájárul  a  lakóhelyközeli  ellátáshoz  való  hozzáférés  javulásához,  és  bizonyos 
dimenziókban mérsékli az egészségügyi ellátási egyenlőtlenségeket. 
A krónikus betegségek terhe nem egyenletesen oszlik meg a társadalomban: a kedvezőtlenebb 
szocioökonómiai  helyzetű,  alacsonyabb  iskolázottságú,  valamint  vidéki  vagy  periférikus 
térségekben élő lakosság körében általában magasabb a megbetegedések előfordulása, miközben 
az  egészségügyi  ellátáshoz  való  hozzáférés  gyakran  korlátozottabb.  Ez  a  kettősség  –  nagyobb 
szükséglet,  de  gyengébb  hozzáférés  –  az  egészségügyi  egyenlőtlenségek  egyik  legfontosabb 
strukturális  forrása.  A  krónikus  betegségmenedzsment  programok  ezért  nemcsak  az  ellátás 
minőségének  javításában,  hanem  az  igazságosabb  ellátásszervezésben  is  fontos  szerepet 
tölthetnek  be.  A  nemzetközi  szakirodalom  alapján  a  strukturált,  lakóhelyközeli  krónikus 
gondozási  modellek  különösen  alkalmasak  lehetnek  arra,  hogy  mérsékeljék  a  területi  és 
társadalmi  különbségeket.  A  rendszeres  kontrollok,  a  protokollalapú  gondozás,  az  edukációs 
elemek és az alacsonyabb belépési küszöböt biztosító alapellátási beavatkozások elősegítik, hogy 
a  betegek  korábban  és  szervezettebb  formában  kapcsolódjanak  be  az  ellátásba.  Ez  különösen 
fontos azokban a közösségekben, ahol a szakellátás földrajzi távolsága vagy a közlekedési, anyagi 
és információs korlátok akadályozzák a hozzáférést. 
A digitális és telemedicinális megoldások további lehetőséget teremtenek az ellátási különbségek 
csökkentésére.  A  távoli  konzultációk,  az  elektronikus  monitorozás  és  a  mobil  egészségügyi 
alkalmazások  képesek  csökkenteni  a  földrajzi  távolság  jelentőségét,  erősíteni  a  betegek 
önmenedzsmentjét,  és  fenntartani  a  folyamatos  kapcsolódást  az  alapellátáshoz.  A  nemzetközi 
pilotok azt mutatják, hogy ezek az eszközök különösen hatékonyak lehetnek olyan térségekben, 
ahol az ellátási kapacitások szűkösek vagy az elérhetőség korlátozott. 
A KBMP ebből a szempontból különösen releváns lehet a magyar egészségügyi rendszerben, ahol 
a praxisok közötti kapacitáskülönbségek, a területi ellátási egyenlőtlenségek, valamint a vidéki 
praxisok  humánerőforrás-hiányai  jelentős  kihívást  jelentenek.  Ha  a  program  képes 
standardizáltabb,  előre  tervezhetőbb  és  helyben  elérhető  gondozási  mechanizmusokat 
kialakítani, akkor az nemcsak az ellátás hatékonyságát javíthatja, hanem hozzájárulhat ahhoz is, 
hogy  a  krónikus  betegek  kevesebb  földrajzi  és  szervezeti  akadállyal  jussanak  megfelelő 
gondozáshoz. 
Mindezek alapján indokolt önálló hipotézisként vizsgálni, hogy a KBMP milyen mértékben képes 
javítani a lakóhelyközeli ellátáshoz való hozzáférést, és hogy bizonyos dimenziókban – például a 
kontrollvizsgálatok  elérhetőségében,  a  gondozási  folyamatok  folytonosságában  vagy  az 
alapellátási  aktivitás  intenzitásában  –  képes-e  mérsékelni  a  meglévő  egészségügyi 
egyenlőtlenségeket.  Ez  a  kérdés  a  program  népegészségügyi  relevanciája  és  hosszú  távú 
társadalmi hatása szempontjából kiemelt jelentőségű. 
H8 – Adminisztratív és erőforrás-terhelés változása 
 
A  KBMP  bevezetése  növeli  az  ellátásszervezési  és  adminisztratív  terhelést,  ugyanakkor 
strukturáltabb munkaszervezést eredményez. 
A  Krónikus  Betegségmenedzsment  Programok  bevezetése  szükségszerűen  nemcsak  klinikai, 
hanem  szervezési  és  adminisztratív  változásokat  is  előidéz  az  alapellátásban.  A  strukturált 
gondozási  modellek  működtetése  többletfeladatokat  generál:  rendszeres  dokumentációt, 
indikátor-alapú  követést,  egyedi  krónikus  gondozási  tervek  aktualizálását,  kontrollvizsgálatok 
szervezését,  betegedukáció  nyomon  követését,  valamint  az  alap-  és  szakellátás  közötti 
koordináció  fenntartását.  A  nemzetközi  szakirodalom  szerint  ezek  a  feladatok  rövid  távon 
jelentősen növelhetik az adminisztratív terhelést és az ellátásszervezési komplexitást. 
77 
 

Az  alapellátásban  dolgozó  orvosok  és  szakdolgozók  munkaterhelése  már  a  programok 
bevezetése  előtt  is  magas,  így  a  krónikus  betegségmenedzsmenthez  kapcsolódó  többlet-
adminisztráció kezdetben könnyen feszültséget generálhat. Moravac és mtsai (2025), valamint 
Storseth és mtsai (2025) rámutattak arra, hogy az adminisztratív terhek növekedése közvetlenül 
befolyásolja a praxisok működési kapacitását, csökkentheti a közvetlen betegellátásra fordítható 
időt,  és  hozzájárulhat  a  szakmai  kiégés  kockázatához.  Ez  különösen  releváns  olyan 
rendszerekben, ahol az alapellátási kapacitások eleve korlátozottak. 
Ugyanakkor  a  strukturált  krónikus  gondozási  modellek  hosszabb  távon  a  munkafolyamatok 
racionalizálását is elősegíthetik. A standardizált protokollok, a delegált feladatkörök, a betegutak 
előre  definiált  szervezése  és  a  rendszeres  kontrollmechanizmusok  csökkenthetik  az  ad  hoc 
döntések  számát,  javíthatják  az  időgazdálkodást  és  átláthatóbbá  tehetik  a  praxis  működését. 
Zweifler  (2007)  és  Every  (2007)  eredményei  szerint  a  kezdeti  többletterhelést  követően  a 
strukturált  krónikus  ellátási  modellek  gyakran  kiegyensúlyozottabb  munkaszervezést  és 
hatékonyabb ellátási folyamatokat eredményeznek. 
A  KBMP  esetében  ezért  különösen  fontos  vizsgálni,  hogy  a  program  bevezetése  milyen  nettó 
hatást gyakorol a praxisok működésére: növeli-e az adminisztratív és koordinációs terhelést, és 
ha igen, ez a többlet milyen mértékben fordítható át később szervezettebb, kiszámíthatóbb és 
standardizáltabb  működési  modellé.  Ez  a  hipotézis  nemcsak  a  program  megvalósíthatósága, 
hanem annak fenntarthatósága és skálázhatósága szempontjából is kulcsfontosságú, mivel egy 
tartósan túlterhelő rendszer hosszú távon az implementációs eredmények romlásához vezethet. 
I.7.3. Explorativ hipotézisek (kimeneti és hosszabb távú hatások) 
H9 – Ellátórendszeri igénybevétel alakulása 
 
A  KBMP  középtávon  hozzájárulhat  az  elkerülhető  szakellátási  és  fekvőbeteg-ellátási 
igénybevétel mérséklődéséhez. 
 
A krónikus betegségmenedzsment programok egyik legfontosabb rendszerhatása, hogy képesek 
mérsékelni  az  elkerülhető  szakellátási  és  fekvőbeteg-ellátási  igénybevételt  azáltal,  hogy  a 
betegségek korábbi felismerését, rendszeres monitorozását és folyamatos gondozását biztosítják. 
A  nemzetközi  szakirodalom  következetesen  rámutat  arra,  hogy  a  jól  szervezett,  strukturált 
alapellátási  gondozás  különösen  az  úgynevezett  ambuláns  ellátással  érzékeny  állapotok 
(ambulatory  care  sensitive  conditions  –  ACSC)  esetében  képes  csökkenteni  a  hospitalizációk 
számát. 
Sawicki  és  mtsai  (2021)  németországi  vizsgálata  alapján  az  erős  és  fenntartható  alapellátási 
rendszerekben  a  magas  kockázatú,  krónikus  betegek  körében  szignifikánsan  alacsonyabb 
hospitalizációs  kockázat  figyelhető  meg,  különösen  a  kardiovaszkuláris  betegségek  esetében. 
Hasonló eredményre jutott Kao és mtsai (2019) szisztematikus áttekintése is, amely szerint a 
járóbeteg-ellátás  folytonossága  az  esetek  túlnyomó  többségében  egyértelműen  összefügg  az 
elkerülhető  kórházi  felvételek  csökkenésével.  Ez  azt  támasztja  alá,  hogy  a  folyamatos, 
protokollalapú alapellátási gondozás képes stabilizálni a betegek állapotát és megelőzni az akut 
dekompenzációkat. 
A  KBMP  logikája  pontosan  erre  a  mechanizmusra  épül:  a  rendszeres  kontrollvizsgálatok, 
gondozási  terv szerinti  monitorozás,  a betegedukáció  és  az  időben  történő  terápiás  korrekció 
révén  csökkenthető  a  sürgősségi  ellátás  és  a  fekvőbeteg-rendszer irányába történő  kényszerű 
betegút-eltolódás.  Ez  nemcsak  a  betegbiztonságot  javítja,  hanem  az  egészségügyi  rendszer 
kapacitásait is tehermentesítheti. 
78 
 

Ugyanakkor fontos figyelembe venni, hogy a rövid távú hatások nem mindig mutatnak azonnali 
csökkenést.  Billot  és  mtsai  (2016)  rámutattak  arra,  hogy  bizonyos  programok  kezdeti 
szakaszában akár növekedhet is a hospitalizációk száma, mivel a strukturált gondozás korábban 
rejtve maradt, súlyosabb állapotú betegeket azonosíthat és irányíthat megfelelő ellátási szintre. 
Ezért  a  KBMP  értékelésében  különösen  fontos  a  közép-  és  hosszú  távú  hatások  elkülönített 
vizsgálata. 
A  H9  hipotézis  ezért  kulcsfontosságú  a  Hatástanulmányban,  mert  közvetlenül  kapcsolódik  a 
program rendszerhatékonysági dimenziójához: képes-e a KBMP az alapellátás megerősítésével 
csökkenteni  azokat  a  magas  költségű,  sokszor  megelőzhető  szakellátási  és  fekvőbeteg-
eseményeket, amelyek a krónikus betegségek elégtelen gondozásából erednek. Ennek igazolása 
a program költséghatékonyságának és fenntarthatóságának egyik legerősebb indikátora lehet. 
H10 – Klinikai és rizikófaktor-kimenetek 
 
A  strukturált  gondozás  javíthatja  a  krónikus  betegségekhez  kapcsolódó  rizikófaktorok 
kontrollját  (pl.  vérnyomás,  vércukorszint),  ugyanakkor  a  célértékek  elérésének  hatásai  a 
vizsgált időtávon korlátozott mértékben jelenhetnek meg. 
A strukturált krónikus betegségmenedzsment egyik legfontosabb célja, hogy javítsa a krónikus 
betegségekhez kapcsolódó kulcsfontosságú klinikai és életmódbeli rizikófaktorok kontrollját. Ide 
tartoznak különösen a hypertonia esetében a vérnyomásértékek, diabetesben a vércukorszint és 
HbA1c-értékek, valamint a kardiovaszkuláris betegségekhez kapcsolódó egyéb rizikóprofilok. A 
nemzetközi  szakirodalom  alapján  ezek  a  paraméterek  nemcsak  az  aktuális  betegségállapotot 
tükrözik, hanem hosszabb távon közvetlen kapcsolatban állnak a szövődmények, hospitalizációk 
és mortalitási kockázatok alakulásával. 
A strukturált gondozási modellek hatásmechanizmusa ezen a területen elsősorban a rendszeres 
monitorozáson,  a  protokollalapú  kontrollokon,  a  betegedukáción  és  az  időben  történő 
terápiamódosításokon  keresztül  érvényesül.  Seitz  és  mtsai  (2011)  szisztematikus  áttekintése 
szerint az olyan komplex, többkomponensű intervenciók, amelyek egyesítik a betegoktatást, a 
klinikai döntéstámogatást és a folyamatos követést, szignifikánsan javíthatják a HbA1c-szinteket 
és a kardiovaszkuláris rizikófaktorokat. Hasonlóan, a Ramli és mtsai által vizsgált EMPOWER-PAR 
modell (2014; 2024) azt mutatta, hogy a multidiszciplináris, strukturált alapellátási intervenciók 
képesek támogatni a vérnyomás- és glikémiás célértékek elérését. 
Ugyanakkor  a  szakirodalom  arra  is  rámutat,  hogy  a  klinikai  végpontok  javulása  általában 
lassabban követi a szervezeti és folyamatbeli változásokat. A strukturált gondozás rövid távon 
gyakran először a monitorozási fegyelmet, a kontrollok rendszerességét és a terápiás adherenciát 
javítja,  míg  a  klinikai  paraméterekben  mérhető  stabil  és  szignifikáns  változások  közép-  vagy 
hosszabb távon jelentkeznek. Ezt tovább nehezítheti a klinikai inercia, a beteg-együttműködés 
változékonysága, valamint az ellátási folyamatok fragmentáltsága is (Nasarullah et al., 2025). 
A H10 hipotézis ezért különösen releváns a Hatástanulmányban, mert összekapcsolja a program 
működési  sikerességét  a  tényleges  egészségnyereséggel.  Vizsgálata  lehetővé  teszi  annak 
értékelését,  hogy  a  KBMP  nemcsak  szervezeti  és  folyamatbeli  szinten  eredményes-e,  hanem 
képes-e  klinikailag  is  kedvező  irányba  befolyásolni  a  krónikus  betegek  kockázati  profilját. 
Ugyanakkor a hipotézis realisztikusan számol azzal is, hogy a célértékek teljes körű javulása a 
vizsgált  időtávon  még  csak  részlegesen  jelenhet  meg,  ami  a  program  hosszabb  távú  nyomon 
követésének szükségességét is indokolja. 
 
 
79 
 

H11 – Finanszírozási fenntarthatóság 
A  programban  alkalmazott  egységköltség-alapú  finanszírozási  modell  hosszabb  távon  is 
alkalmas  lehet  a  többlet  gondozási  tevékenységek  finanszírozására,  amennyiben  az 
erőforrásigény és a teljesítési feltételek egyensúlyban maradnak. 
A krónikus betegségmenedzsment programok fenntarthatóságának egyik kulcskérdése, hogy az 
ellátás  során  jelentkező  többletfeladatok  –  így  a  rendszeres  monitorozás,  krónikus  gondozási 
terv-készítés,  betegedukáció,  kontrollvizsgálatok  szervezése  és  az  interprofesszionális 
koordináció  –  finanszírozása  hosszabb  távon  is  biztosítható  legyen.  A  hagyományos 
volumenalapú  finanszírozási  modellek  gyakran  nem  képesek  megfelelően  leképezni  ezeket  a 
komplex,  idő-  és  humánerőforrás-igényes  tevékenységeket,  ezért  a  nemzetközi  trendek  egyre 
inkább az értékalapú és teljesítményorientált finanszírozási modellek irányába mozdulnak el. 
Az  egységköltség-alapú  finanszírozási  modell  ebből  a  szempontból  olyan  köztes  megoldást 
jelenthet,  amely  képes  explicit  módon  hozzárendelni  finanszírozási  értéket  a  strukturált 
gondozási tevékenységekhez. Cattel és Eijkenaar (2020) szisztematikus áttekintése alapján azok 
a  modellek,  amelyek  globális  vagy  standardizált  finanszírozást  minőségi  ösztönzőkkel 
kombinálnak, képesek mérsékelni a kiadási növekedést úgy, hogy közben a minőség nem romlik, 
sőt  sok  esetben  javul.  Ez  különösen  releváns  a  KBMP  esetében,  ahol  a  cél  nem  pusztán  több 
szolgáltatás nyújtása, hanem a gondozás minőségének és strukturáltságának növelése. 
Kadree  és  mtsai  (2024)  eredményei  azt  mutatták,  hogy  a  krónikus  betegségmenedzsmentbe 
integrált  többletszereplők  (pl.  gondozó  nővérek,  koordinátorok)  bevonása  jelentős  klinikai 
előnyökkel járhat, miközben a finanszírozási megtérülés magas szinten tartható marad. Ez arra 
utal,  hogy  a  megfelelően  kialakított  finanszírozási  struktúra  képes  lehet  fenntartható  módon 
támogatni  a  többlet-erőforrásigényt.  Ugyanakkor  a  fenntarthatóság  feltétele,  hogy  az 
egységköltségek  reálisan  tükrözzék  a  tényleges  ráfordításokat,  és  a  teljesítési  feltételek  ne 
váljanak  aránytalanul  túlterhelővé  a  szolgáltatók  számára.  Ha  a  finanszírozás  alultervezi  az 
erőforrásigényt, az hosszabb távon a program minőségi romlásához, az ellátók motivációjának 
csökkenéséhez vagy akár a programból való kilépésekhez vezethet. Kadakia és Offodile (2023) 
szerint  az  ilyen  típusú  finanszírozási  reformok  sikerének  egyik  alapfeltétele  a  folyamatos 
visszacsatolás és adaptáció. 
A  H11  hipotézis  ezért  a  Hatástanulmányban  nem  csupán  gazdasági  kérdésként  jelenik  meg, 
hanem a program stratégiai fenntarthatóságának alapvető dimenziójaként. Vizsgálata lehetővé 
teszi  annak  értékelését,  hogy  a  KBMP  finanszírozási  logikája  alkalmas-e  arra,  hogy  hosszabb 
távon  is  biztosítsa  a  strukturált  krónikus gondozás  működési  feltételeit,  és  ezzel  támogassa  a 
program rendszerbe ágyazhatóságát és kiterjeszthetőségét. 
H12 – Skálázhatóság és rendszerbe illeszthetőség 
 
A  KBMP  hosszú  távú  országos  kiterjesztése  a  praxiskapacitás,  a  humánerőforrás-
ellátottság, az informatikai háttér és a szervezeti működés függvényében eltérő mértékben 
valósítható meg. 
A  krónikus  betegségmenedzsment  programok  hosszú  távú  értéke  nem  pusztán  a  pilot-
időszakban  elért  eredményekben  rejlik,  hanem  abban  is,  hogy  azok  mennyiben  alkalmasak 
szélesebb  rendszerbe  történő  integrációra  és  országos  kiterjesztésre.  A  skálázhatóság  ezért 
önálló  vizsgálati  dimenzióként  jelenik  meg  a  Hatástanulmányban,  hiszen  a  program 
fenntarthatósága  és  rendszerformáló  potenciálja  nagymértékben  függ  attól,  hogy  különböző 
szervezeti  és  erőforrás-környezetekben  milyen  mértékben  reprodukálhatók  az  elért 
eredmények. 
80 
 

A  nemzetközi  szakirodalom  alapján  az  integrált  krónikus  ellátási  modellek  általában  kedvező 
eredményeket mutatnak, ugyanakkor a kiterjesztés sikeressége erősen kontextusfüggő. Savage 
és  mtsai  (2016)  szisztematikus  áttekintése  szerint  azok  a  modellek  működnek 
legeredményesebben, amelyekben az alapellátás vezető szerepet tölt be, és világosan szervezett 
kapcsolódási pontok jönnek létre a szakellátással. Ez különösen releváns a KBMP esetében, amely 
szintén  az  alapellátási  koordináció  erősítésére  épül.  Ugyanakkor  a  skálázás  során  jelentős 
különbségek  jelenhetnek  meg  a  praxisok  kapacitása,  humánerőforrás-ellátottsága,  digitális 
infrastruktúrája és szervezeti érettsége mentén. Northwood és mtsai (2025) rámutattak, hogy a 
sikeres programok skálázhatóságának egyik előfeltétele a „scalability readiness”, vagyis annak 
előzetes vizsgálata, hogy a helyi működési feltételek mennyiben támogatják a program nagyobb 
volumenű  alkalmazását.  Ez  a  KBMP  esetében  különösen  indokolt,  tekintettel  a  hazai 
praxisstruktúra jelentős heterogenitására. 
A humánerőforrás-korlátok – különösen a háziorvosi és szakdolgozói kapacitáshiány –, valamint 
az eltérő informatikai fejlettség szintén meghatározó tényezők lehetnek. Linden (2016) ausztrál 
tapasztalatai  szerint  az  integrált  modellek  egyik  legnagyobb  akadálya  a  finanszírozási  és 
szervezeti  fragmentáció,  amely  a  helyi  adaptációkat  gyakran  megnehezíti.  Hasonló 
következtetésekre  jutott  Martens  (2025)  is,  aki  szerint  a  skálázás  nem  egyszerű  technikai 
terjesztés, hanem komplex szervezeti változásmenedzsment. 
A H12 hipotézis vizsgálata ezért lehetővé teszi annak feltárását, hogy a KBMP milyen feltételek 
mellett  tekinthető  országosan  kiterjeszthető  modellnek,  és  hol  húzódnak  azok  a  strukturális 
korlátok,  amelyek  a  rendszerbe  illeszthetőséget  befolyásolhatják.  Ez  a  dimenzió  nemcsak  a 
program jövőbeli szakpolitikai hasznosíthatósága szempontjából kulcsfontosságú, hanem azért 
is, mert hozzájárulhat egy differenciált, kapacitásérzékeny bevezetési stratégia kialakításához. 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
81 
 

II. Helyzetelemzés és elméleti háttér  
A jelen fejezet célja annak a szakmai, szervezeti és rendszerszintű környezetnek a bemutatása, 
amelyben  a  krónikus  betegségmenedzsment  program  (KBMP)  bevezetésére  sor  került.  A 
hatástanulmány értelmezhetősége szempontjából alapvető jelentőségű annak feltárása, hogy a 
program  milyen  alapellátási  struktúrába,  milyen  meglévő  kapacitáskorlátok,  népegészségügyi 
kihívások, valamint finanszírozási és szabályozási feltételek közé illeszkedik. 
 
A  fejezet  első  része  áttekinti  a  magyar  alapellátási  rendszer  2024-ig  kialakult  szerkezeti 
jellemzőit,  különös  tekintettel  a  háziorvosi  és  fogorvosi  alapellátás  működésére,  a 
humánerőforrás-helyzetre  és  a  digitális  működési  környezetre.  Ezt  követően  bemutatja  a 
krónikus betegségek hazai ellátási kihívásait, valamint azokat a nemzetközi tapasztalatokat és 
tudományos bizonyítékokat, amelyek a strukturált betegségmenedzsment modellek jelentőségét 
alátámasztják. 
 
A  fejezet  kitér  továbbá  a  team-alapú  és  praxisközösségi  működés  szakmai  logikájára,  a 
kapcsolódó  eszköz-  és  képzésfejlesztési  elemek  hatásmechanizmusaira,  valamint  a  program 
jogszabályi és finanszírozási beágyazottságára. Végül bemutatja az Európai Egészségügyi Adattér 
(EHDS) és a mesterséges intelligencia alapellátási jelentőségét is, mint olyan jövőbeli kereteket, 
amelyek a krónikus gondozási modellek továbbfejlesztésében meghatározó szerepet játszhatnak. 
 
Ez az elméleti és rendszerszintű háttér adja meg azt az értelmezési keretet, amelyre a későbbi 
módszertani és eredményértékelési fejezetek épülnek. 
1. A magyar alapellátás struktúrája 2024-ig  
1.1. A háziorvosi rendszer finanszírozási és szakmai keretei  
A magyar alapellátási rendszer működésének alapját a területi ellátási kötelezettségen alapuló 
háziorvosi praxisok képezik, amelyek a lakosság egészségügyi ellátásának elsődleges hozzáférési 
pontját  jelentik.  A  rendszer  szervezeti  logikája  hagyományosan  egyéni  praxisokra  épül, 
amelyeket az elmúlt évtizedben fokozatosan egészítettek ki együttműködésen alapuló modellek, 
különösen praxisközösségi formák. 
 
A  finanszírozási  struktúra  meghatározó  eleme  a  fejkvóta-alapú  (capitation)  díjazás,  amelyet 
különböző  kiegészítő  elemek  –  például  indikátoralapú  ösztönzők,  fix  díjak  és  célzott 
programfinanszírozások – egészítenek ki. A szakirodalom ugyanakkor következetesen rámutat 
arra,  hogy  a  kapitatív  finanszírozás  dominanciája  csak  korlátozott  mértékben  ösztönzi  a 
preventív,  idő-  és  erőforrás-igényes  gondozási  tevékenységeket,  különösen  a  krónikus 
betegségek komplex menedzsmentje esetében (Pálinkás et al., 2019).  
 
A  magyar  alapellátási  rendszer  működésének  egyik  kritikus  eleme  a  háziorvosi  „kapuőr” 
(gatekeeper) funkció korlátozott érvényesülése. A jelenlegi finanszírozási struktúra – különösen 
a  kapitáció  dominanciája  –  mellett  a  háziorvosok  szerepe  sok  esetben  inkább  adminisztratív 
jellegű,  mintsem  valódi  betegút-koordinátori  funkció.  Ennek  következtében  a  betegutak 
szervezése  nem  minden  esetben  optimális,  ami  hozzájárul  a  szakellátás  indokolatlan 
igénybevételéhez és az ellátórendszer egyensúlytalanságaihoz. A nemzetközi és hazai vizsgálatok 
82 
 

egyaránt rámutatnak arra, hogy a primer ellátás koordinációs szerepének gyengesége a rendszer 
hatékonyságának romlásához vezet (Pálinkás et al., 2019). 
 
A praxisközösségi modell megjelenése fontos  előrelépést  jelentett  a  multidiszciplináris  ellátás 
irányába,  különösen  olyan  szakemberek bevonásával,  mint  dietetikusok,  gyógytornászok vagy 
mentálhigiénés  szakemberek.  Ugyanakkor  a  tapasztalatok  azt  mutatják,  hogy  ezen 
együttműködések jelentős része projektalapú finanszírozáshoz kötődött, és 2024-ig nem alakult 
ki minden esetben fenntartható működési modell. Ez azt eredményezte, hogy a team-alapú ellátás 
integrációja területileg és szervezetileg egyenetlen maradt (Baji et al., 2020; Kósa et al., 2020). 
 
A rendszer strukturális problémái közül kiemelendők a területi egyenlőtlenségek. A háziorvosi 
praxisok  betöltetlensége  különösen  a  hátrányos  helyzetű  térségekben  jelentős,  ami  közvetlen 
hatással  van  az  ellátáshoz  való  hozzáférésre  és  a  lakosság  egészségi  állapotára.  Empirikus 
vizsgálatok  kimutatták,  hogy  a  primer  ellátási  kapacitás  hiánya  és  a  korai  halálozási  mutatók 
között  szignifikáns  összefüggés  áll  fenn,  különösen  a  kistérségi  szinten  vizsgált  populációk 
esetében (Sándor et al., 2018). Ez arra utal, hogy az alapellátás nem csupán egészségügyi, hanem 
kifejezetten népegészségügyi jelentőségű infrastruktúra. 
 
Nemzetközi összehasonlításban a magyar alapellátás finanszírozási súlya alacsonyabb az európai 
átlagnál, ami hozzájárul az ellátórendszer szakellátás-központú működéséhez és a megelőzhető 
hospitalizációk relatíve magas arányához (European Commission, 2021). Ezzel párhuzamosan a 
finanszírozási  mechanizmusok  csak  részben  képesek  figyelembe  venni  a  betegek  morbiditási 
terhét, illetve a praxisok eltérő terheltségét. 
 
A szakmai működés kereteit tekintve a rendszer egyik legfontosabb jellemzője a fragmentáltság. 
Bár az elmúlt években megjelentek a team-alapú működés irányába mutató kezdeményezések – 
különösen a praxisközösségek és EFOP-programok keretében –, ezek beágyazottsága és országos 
lefedettsége 2024-ig korlátozott maradt (Baji et al., 2020). A multidiszciplináris együttműködés 
hiánya különösen a krónikus betegségek hosszú távú gondozásában jelent strukturális korlátot. 
 
A  rendszer  működését  jelentősen  befolyásolja  a  humánerőforrás-helyzet  is.  A  háziorvosok 
átlagéletkora magas, a praxisok betöltetlensége növekvő tendenciát mutat, és jelentős területi 
egyenlőtlenségek  figyelhetők  meg  az  ellátáshoz  való  hozzáférésben  (BMJ  Open,  2019).  A 
kapacitáshiány  nemcsak  a  szolgáltatások  elérhetőségét,  hanem  a  gondozási  folyamatok 
folytonosságát is befolyásolja. 
 
A  fenti  megállapítások  a  mindennapi  ellátási  gyakorlatban  konkrét  működési  terhelésként 
jelennek meg, amely több dimenzióban is jelentős kihívást jelent az alapellátás számára. 
A  háziorvosi  praxisokban  megjelenő  betegek  jelentős  része  nem  egyetlen  izolált  betegséggel, 
hanem több, egymással összefüggő krónikus állapottal (multimorbiditással) él. Egy tipikus beteg 
esetében  párhuzamosan  jelen  lehet  például  hipertónia,  2-es  típusú  diabetes  mellitus, 
diszlipidémia,  valamint  kardiovaszkuláris  kockázati  tényezők,  amelyek  együttes  kezelése 
komplex döntéshozatalt és folyamatos állapotkövetést igényel. Ez a helyzet nemcsak a klinikai 
döntések  összetettségét  növeli,  hanem  az  ellátás  időigényét  és  szervezési  terhét  is  jelentősen 
fokozza. 
 
83 
 

A  gondozási  komplexitás  egyik  legfontosabb  eleme  az,  hogy  a  különböző  betegségek  kezelése 
nem független egymástól, hanem egymást befolyásoló terápiás és életmódbeli beavatkozásokat 
igényel.  A  kardiovaszkuláris  kockázat  csökkentése  például  egyszerre  igényli  a  vérnyomás 
kontrollját, a vércukorszint szabályozását, a lipidértékek optimalizálását, valamint az életmódbeli 
tényezők  –  például  dohányzás,  fizikai  aktivitás,  táplálkozás  –  kezelését.  Ez  a  fajta  integrált 
szemlélet a hagyományos, epizodikus ellátási modellben csak korlátozottan tud megvalósulni. 
 
A napi működés szintjén ez a komplexitás jelentős időterhelésként jelenik meg. Egy-egy krónikus 
beteg  ellátása  nem  merül  ki  egy  rövid  orvos-beteg  találkozásban,  hanem  több  lépésből  álló 
folyamatot  igényel,  amely  magában  foglalja  az  állapotfelmérést,  a  szükséges  vizsgálatok 
megszervezését, az eredmények értékelését, a terápiás döntések meghozatalát, valamint a beteg 
edukációját és motiválását. A jelenlegi finanszírozási és szervezési keretek azonban jellemzően 
nem tükrözik megfelelően ezt a megnövekedett idő- és erőforrásigényt. 
 
A  komplexitás  további  dimenziója  a  betegkövetés  folyamatosságának  biztosítása.  A  krónikus 
betegségek  esetében  a  hatékony  ellátás  alapfeltétele  a  rendszeres  kontroll,  a  paraméterek 
nyomon  követése,  valamint  a  terápiás  beavatkozások  szükség  szerinti  módosítása.  A  jelenlegi 
gyakorlatban azonban a betegkövetés gyakran nem strukturált, ami hozzájárulhat a betegállapot 
romlásához  és  a  szövődmények  kialakulásához.  A  magas  halálozási  arányok  hátterében  nem 
csupán az egyes betegségek előfordulása állhat, hanem az is, hogy a kockázati tényezők kezelése 
nem  kellően  integrált  és  folyamatos.  Ez  rámutat  arra,  hogy  a  probléma  nem  kizárólag 
epidemiológiai, hanem szervezési és működési jellegű is. 
 
Összességében  megállapítható,  hogy  az  alapellátás  jelenlegi  működését  a  magas  betegszám,  a 
multimorbiditásból fakadó komplexitás, valamint a jelentős időigény együttesen határozza meg. 
Ezek  a  tényezők  olyan  működési  környezetet  hoznak  létre,  amelyben  a  hagyományos,  nem 
strukturált  ellátási  modellek  egyre  kevésbé  fenntarthatók.  Ebben  a  kontextusban  a  krónikus 
betegségmenedzsment program nem csupán egy fejlesztési lehetőség, hanem olyan strukturális 
válasz, amely képes kezelni az alapellátás növekvő komplexitását és terhelését. 
1.2. Összefoglaló a fogorvosi alapellátásról 
A fogorvosi alapellátás feladata a fog- és szájbetegek gyógyító-megelőző ellátása, a szűrések, a 
gondozás, 
a 
sürgősségi 
ellátás 
és 
góckutatás. 
ellátásuk.  
 
Az  első  részben  a  fogorvosi  munkaerő  elöregedését,  a  területi  különbségeket  és  a  betöltetlen 
praxisok tartósságát emeli ki, hogy rálátásunk lehessen az alapellátó fogorvosi praxisokra. 
Az  alapellátó  fogorvosi  rendszer  Magyarországon  területi  ellátási  kötelezettséggel  működik, 
gyermek-, felnőtt- és vegyes szolgálatokban, a NEAK által szerződött szolgáltatók vármegyénként 
nagyon eltérő. A fogorvosi munkaerő és a praxisellátottság erősen egyenlőtlen: Budapestben a 
fogorvosok sűrűsége kiemelkedő, miközben több vármegyében tartósan betöltetlen szolgálatok 
vannak. 
 
A közfinanszírozott fogorvosi rendelők 2026. áprilisi állománylistája alapján a NEAK alapellátó 
fogorvosi praxisok száma országosan 3277 (ügyelet: 381) . A megyei lakónépességi adatokkal 
összekapcsolva ez országos átlagban 29.0 alapellátó praxisnak felel meg 100 ezer lakosra vetítve, 
vagyis egy praxisra átlagosan mintegy 3449 lakos jutott. 
84 
 

 
A  praxisstruktúrát  egyértelműen  a  vegyes  praxisok  dominálják:  arányuk  az  összes  alapellátó 
praxis  66.0%-a.  A gyermek-,  illetve iskolai-ifjúsági  praxisok aránya  16.0%, a felnőtt  praxisoké 
16.1%. Ez arra utal, hogy a fogorvosi alapellátás döntően általános, vegyes ellátási modellre épül, 
és a korcsoport-specifikus vagy ügyeleti kapacitások ehhez képest kisebb súlyt képviselnek. 
 
A megyei különbségek számottevőek. A legkedvezőbb szolgáltatási hozzáférést Heves vármegye 
mutatta,  ahol  100  ezer  lakosra  42.3  alapellátó  praxis  jutott,  míg  a  legalacsonyabb  érték  Pest 
vármegyében  volt  megfigyelhető,  23.7  praxis/100  ezer  lakos  szinten.  Az  egy  praxisra  jutó 
lakosságszám  ugyanennek  megfelelően  jelentős  eltérést  mutatott  a  vármegyék  között,  ami  a 
területi hozzáférés egyenlőtlenségeire utal.  
 
Amennyiben a lakosságszámra szeretnénk vetíteni, kb 3314 fő jut egy praxisra. Ez a megközelítés 
a  NEAK  finanszírozási-adminisztratív  egységként  nyilvántartott  praxisokat  méri,  nem  pedig  a 
ténylegesen  jelen  lévő,  aktívan  rendelő  fogorvosok  számát  és    nem  szabad  elfeledkezni  a 
magánellátókról.  A  magyarországi  fogorvosi  ellátás  volt  az  első,  ami    a  2000-s  évek  elejétől 
jelentősen a magánellátás irányába ment. Amikor is a páciensek egy része nem az állami ellátást 
vette igénybe hanem a magán ellátó praxisok szolgáltatásait fizette meg.  
1.3. Betöltetlen praxisok 
A magyar alapellátás egyik legsúlyosabb strukturális problémája a tartósan betöltetlen praxisok 
számának  növekedése.  A  betöltetlenség  nem  csupán  humánerőforrás-hiányt  jelez,  hanem 
közvetlen  hozzáférési,  ellátásfolytonossági  és  területi  egyenlőtlenségi  problémát  is  jelent.  A 
tartósan  betöltetlen  háziorvosi  körzetek  jogszabályi  értelemben  olyan  területi  ellátási 
kötelezettséggel  működő  körzetek,  amelyekben  az  ellátási  kötelezettségnek  hat  hónapot 
meghaladóan csak helyettesítéssel tudnak eleget tenni, vagy ahol az önkormányzat legalább hat 
hónapig  nem  tud  gondoskodni  az  ellátásról  önálló  orvosi  tevékenység  végzésére  jogosult 
személlyel. 
Az OKFŐ Alapellátási Igazgatóságának nyilvántartása alapján a tartósan betöltetlen háziorvosi 
körzetek  száma  2026-ra  már  ezres  nagyságrendet  közelítő,  illetve  meghaladó  strukturális 
problémává  vált.  A  2026.  júniusi  szakmai  helyzetkép5  szerint  a  tartósan  betöltetlen  praxisok 
száma meghaladja az 1 020-at, miközben évente 200 körüli új megüresedés is megjelenhet. Ez 
arra utal, hogy a betöltetlenség nem átmeneti működési zavar, hanem gyorsuló rendszerszintű 
kapacitásvesztés. 
A probléma szorosan összefügg a háziorvosi korfa elöregedésével. A bemutatott adatok szerint a 
háziorvosok több mint fele 60 év feletti, míg a 40 év alatti orvosok aránya mindössze mintegy 7%. 
Ez  az  utánpótlási  szerkezet  azt  jelzi,  hogy  a  jelenlegi  praxisrendszer  hosszabb  távú 
fenntarthatósága komoly kockázatokkal terhelt. 
A  betöltetlenség  területi  mintázata  nem  egyenletes.  A  hátrányos  helyzetű,  vidéki  és  kisebb 
települési  térségekben  a  tartósan  üres  praxisok  nagyobb  hozzáférési  problémát  okozhatnak, 
mivel a helyettesítéssel biztosított ellátás gyakran korlátozott rendelési idővel, nagyobb utazási 
 
5 Dr. Cserni István előadása 2026.06.23 -án ”Az alapellátás jelene és jövője -  Helyzetkép, problématérkép 
és reformirányok a magyar háziorvosi és házi gyermekorvosi ellátásban” címmel - 
XX. IME EGÉSZSÉGPOLITIKA ÉS EGÉSZSÉGÜGYI RENDSZEREK KONFERENCIA, Bp.  
85 
 

távolsággal és gyengébb ellátásfolytonossággal jár. Egyes térségekben a lakosság jelentős része 
helyettesítéssel  ellátott  körzethez  tartozik,  ami  az  alapellátás  preventív,  gondozási  és 
koordinációs funkcióinak gyengülését eredményezheti. 
A  fogorvosi  alapellátásban  szintén  jelentős  a  tartósan  betöltetlen  körzetek  száma.  Az  OKFŐ 
tájékoztatója  szerint  a  tartósan  betöltetlen  fogorvosi  körzeteket  külön  nyilvántartják;  a  2026. 
március  1-jei  lista  alapján  253  fogorvosi  praxis  volt  tartósan  betöltetlen.  E  körben  különösen 
fontos figyelembe venni, hogy a betöltetlenként nyilvántartott praxisok egy része helyettesítéssel 
működik, ugyanakkor ez nem tekinthető a stabil, folyamatos és teljes értékű ellátás egyenértékű 
megfelelőjének. 
A betöltetlen praxisok problémája így egyszerre jelenik meg háziorvosi, házi gyermekorvosi és 
fogorvosi  területen.  A  jelenség  az  alapellátás  strukturális  sérülékenységére,  a  praxisrendszer 
utánpótlási problémáira, valamint a területi hozzáférési egyenlőtlenségek mélyülésére utal.  
Mindez közvetlenül alátámasztja annak szükségességét, hogy a krónikus betegségmenedzsment 
program  ne  önmagában  álló  szakmai  beavatkozásként,  hanem  az  alapellátás  működési  és 
szervezeti megújításának egyik lehetséges eszközeként kerüljön értelmezésre. 
1.4. Integrált hibrid alapellátási modellek Magyarországon: a Hevesi modell 
mint adaptív ellátásszervezési innováció 
Az elmúlt években a magyar alapellátási rendszer egyik legjelentősebb strukturális kihívásává 
vált a területi hozzáférési egyenlőtlenségek fokozódása, a tartósan betöltetlen praxisok számának 
emelkedése, valamint a krónikus betegek növekvő gondozási igénye. Ezek a tényezők különösen 
élesen  jelennek  meg  az  úgynevezett  ellátási  sivatagokban,  valamint  a  társadalmi-gazdasági 
szempontból sérülékeny, gyakran ún. Felzárkózó Településeken (FeTe)6, ahol a klasszikus egy 
praxis–egy orvos–egy asszisztens modell fenntarthatósága egyre korlátozottabb. 
E kihívásokra válaszul alakult ki Heves térségében, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Naszlady 
Attila  Egészségfejlesztési  Programja  (MMSZ  NAEP)  és  helyi  háziorvosi  szereplők 
együttműködésében  egy  olyan  hibrid  alapellátási  modell,  amely  az  egészségügyi,  szociális  és 
digitális ellátási komponensek integrációjára épül. A modell egyik legfontosabb sajátossága, hogy 
nem  pusztán  telemedicinás  eszközöket  vezet  be,  hanem  az  ellátási  logikát  is  újraszervezi:  a 
hagyományos,  reaktív,  akutcentrikus  működés  helyett  proaktív,  adatvezérelt,  rétegzett 
betegkövetési rendszert alakít ki.  
A hevesi modell gyakorlati működése során világossá vált, hogy a telemedicina önmagában nem 
technológiai  kiegészítő,  hanem  kapacitásmultiplikátor.  Különösen  azon  krónikus  betegek 
esetében jelent érdemi hozzáadott értéket, akik folyamatos monitorozást igényelnek, de fizikailag 
nehezen  elérhetők,  mobilitási  korlátokkal  élnek,  vagy  földrajzi  okokból  alacsony  intenzitású 
kapcsolatban  állnak  az  egészségügyi  rendszerrel.  Ez  különösen  releváns  lehet  hipertónia, 
diabetes, COPD és cardiovascularis betegségek esetén. 
A  Máltai-modellben  kialakított  adatarchitektúra  (IRIS-rendszer,  FHIR-standardizáció,  kutatói 
homokozó,  dashboarding,  ML/AI  prototípusok)  arra  mutat  rá,  hogy  az  alapellátás  jövője  nem 
választható el az adatinfrastruktúra fejlődésétől. A telemedicina itt nem izolált szolgáltatásként 
működik, hanem egy komplex adatökoszisztéma részeként, amely támogatja: 
 
6 https://fete.hu/  
86 
 

 
  a valós idejű betegmonitorozást,  
  a kockázatalapú betegszegmentációt,  
  az adherencia-előrejelzést,  
  az erőforrás-tervezést,  
  valamint a hosszú távú populációszintű programtervezést.  
 
A modell különösen fontos tanulsága, hogy a krónikus betegségek menedzsmentje nem építhet 
kizárólag  hagyományos  orvos-beteg  találkozásokra.  Az  adott  területen  működő,  interjú  során 
szerzett,  háziorvosi  gyakorlati  tapasztalatról  szóló  beszámoló  szerint  a  KBMP  pilot  során 
világosan  kirajzolódott,  hogy  a  szakellátás  a  jelenlegi  formájában  nem  képes  korlátlanul 
befogadni a strukturált szűrési és gondozási programok által generált többlet betegforgalmat. Ez 
különösen  igaz  akkor,  ha  a  protokollok  differenciálatlanul  küldenek  tovább  minden  beteget. 
Ehelyett  red  flag  alapú  triázslogika,  priorizált  szakellátási  kapuk  és  célzott  utánkövetés 
szükséges.  
 
Ez  a  felismerés  közvetlenül  kapcsolódik  a  Krónikus  Betegségmenedzsment  Program  (KBMP) 
jövőjéhez. A KBMP jelenlegi pilot struktúrája alapvetően egy magas intenzitású, protokollvezérelt 
alapellátási  modellt  tesztel,  amely  rövid  távon  jól  mérhető  outputokat  produkál,  ugyanakkor 
hosszú távú fenntarthatósága csak akkor biztosítható, ha: 
(1) humánerőforrás-bővítés történik, 
(2) a telemedicinás komponensek beépülnek a rutinműködésbe, 
(3) a betegszám-korlátos pilot logika helyett populációszintű krónikus gondozási modell jön 
létre. 
A hevesi modell egyik legfontosabb innovációja éppen ebben áll: nem pilotlogikában gondolkodik, 
hanem  területi  ellátási  struktúra-transzformációban.  Ez  különösen  fontos  lehet  a  jövőben  (a 
tervezett, magyarországi alapellátás strukturális átalakítása körében) ún. Integrált Egészségügyi 
és Szociális Központok (IESZK) kialakítása során, ahol a háziorvosi, szakdolgozói, telemedicinás 
és szociális funkciók térben és szervezetileg is összekapcsolódhatnak. 
Szakpolitikai szempontból a Hevesi modell három stratégiai tanulságot hordoz: 
Elsőként,  hogy  az  alapellátás  jövője  egyre  inkább  hibrid:  fizikai  és  digitális  jelenlét 
kombinációjára épül. 
Másodszor, hogy a krónikus betegmenedzsment csak akkor skálázható, ha a telemedicina nem 
külön projektként, hanem az ellátási workflow részeként működik. 
Harmadszor, hogy a hátrányos helyzetű térségekben a szociális és egészségügyi integráció nem 
opcionális, hanem működési feltétel. 
 
A  KBMP  következő  fejlesztési  ciklusaiban  ezért  célszerű  lehet  a  Hevesi  modellből  származó 
tapasztalatokat strukturált módon beépíteni, különösen: 
 
  a telemonitoring protokollok fejlesztésébe,  
  a betegpriorizációs rendszerek kialakításába,  
  a gondozási terhek delegálásába,  
  a közösségi egészségügyi munkatársak bevonásába,  
87 
 

  valamint az EHDS-kompatibilis adatstruktúrák kialakításába.  
 
Hosszabb  távon  ez  a  modell  akár  mintaként  is  szolgálhat  a  magyar  alapellátás  strukturális 
modernizációjához,  különösen  a  krónikus  betegségek  növekvő  terhének  kezelése  és  az 
egészségügyi egyenlőtlenségek csökkentése terén. 
1.5. Az alapellátás digitális és interoperabilitási keretei az EHDS fényében 
A magyar alapellátás struktúrájának értékelése ma már nem választható el attól a kérdéstől, hogy 
az  ellátás  milyen  mértékben  képes  strukturált,  interoperábilis  és  újrafelhasználható  adatokat 
előállítani. Az EHDS e tekintetben új minőségi mércét állít: nem elegendő, hogy az alapellátásban 
adatok keletkeznek, azoknak olyan formában kell rendelkezésre állniuk, hogy a betegellátásban 
közvetlenül  hasznosíthatók,  különböző  rendszerek  között  átvihetők,  és  megfelelő  garanciák 
mellett másodlagos felhasználásra is alkalmassá váljanak.  
 
Ez a szemlélet különösen releváns a magyar háziorvosi rendszerben, ahol a strukturális kihívások 
nemcsak  a  humánerőforrásban  és  a  finanszírozásban  jelennek  meg,  hanem  az  adatok 
heterogenitásában és a rendszerek közötti széttagoltságban is. A 2025-ös, 23 ország egészségügyi 
adat-szakértőit vizsgáló kvalitatív tanulmány szerint az EHDS egyik várható előnye a világosabb 
szabályozási keret, a jobb határon átnyúló adatmegosztás és a kutatási versenyképesség javulása, 
ugyanakkor az implementáció fő kockázatai közé tartozik az egyenlőtlen tagállami értelmezés, a 
meglévő szabályozásokkal való bonyolult kölcsönhatás, a hozzáférési díjak kérdése, valamint az 
adatreprezentációs  torzulások  veszélye.  A  szerzők  arra  jutnak,  hogy  az  EHDS  csak  jelentős 
beruházásokkal, intézményi kapacitásépítéssel és koordinációval valósítható meg érdemben. Ez 
a megállapítás a magyar alapellátásra vetítve azt jelzi, hogy a digitális átállás nem korlátozható 
informatikai  fejlesztésekre:  szervezeti,  szabványosítási  és  kompetenciafejlesztési  kérdés  is 
egyben. 7 
 
Az EHDS elsődleges felhasználási oldala az alapellátás számára azért különösen fontos, mert a 
betegeknek  biztosított  azonnali,  ingyenes  és  standardizált  adathozzáférés,  az  adatok 
megosztásának  egyszerűsítése,  valamint  a  hozzáférési  naplózás  erősítése  közvetlenül 
befolyásolhatja  az  orvos–beteg  kapcsolat  működését  és  az  ellátás  adminisztratív  terheit.  A 
Bizottság  tájékoztatója  szerint  a  betegek  számára  biztosítandó  új  célzott  jogok  túlmutatnak  a 
GDPR  általános  hozzáférési  jogán:  egyes  prioritási  adatkategóriák  esetében  a  hozzáférést 
gyakorlatilag önkiszolgáló portálszerű módon, azonnal kell biztosítani. Az alapellátás számára ez 
a  jövőben  egyszerre  jelenthet  adminisztratív  tehercsökkenést  és  magasabb  adatminőségi 
elvárást.  
 
A primer ellátás működésében az interoperabilitás nem pusztán technikai követelmény, hanem 
betegbiztonsági  és  ellátásszervezési  kérdés  is.  A  krónikus  betegek  gondozásában  a 
laboreredmények,  gyógyszerelések,  képi  diagnosztikai  leletek,  elbocsátási  dokumentumok  és 
 
7 Patricia Cervera de la Cruz, Teodora Lalova-Spinks, Mahsa Shabani, 
Implementation of the European health data space: a qualitative study on expectations of health data 
experts from 23 countries, Health Policy, Volume 161, 2025, 
https://doi.org/10.1016/j.healthpol.2025.105428. 
 
 
88 
 

kontrolladatok összekapcsolhatósága kulcsfontosságú. Az EHDS végrehajtási ütemterve szerint 
2029-től az első prioritási kategóriák, 2031-től pedig többek között a laboreredmények, orvosi 
képek és kórházi zárójelentések cseréje is uniós szinten operatívvá válik. Ez arra utal, hogy az 
alapellátás  hosszabb  távú  fejlesztése  során  a  jelenlegi  KBM-programban  kialakított  adat-  és 
dokumentációs fegyelem a jövőbeli európai illeszkedés előkészítő elemének is tekinthető. 
 
Érdemes értékes példákat keresve nemzetközi területekre is kitekinteni. A francia Health Data 
Hub (HDH) keretében megvalósuló P4DP (Project Platform for Data in Primary Care) projekt az 
egyik  legelőrehaladottabb  európai  példa  arra,  hogyan  lehet  az  alapellátásban  keletkező 
egészségügyi  adatokat  stratégiai  nemzeti  adatvagyonná  alakítani,  és azokat az  EHDS   jövőbeli 
működéséhez  illeszkedő  módon  strukturálni,  interoperábilissá  és  kutathatóvá  tenni.  A 
kezdeményezés  különösen  fontos  abból  a  szempontból,  hogy  az  európai  egészségügyi 
adatrendszerek  fejlődésében  az  alapellátás  sokáig  kevésbé  fejlett  adat-infrastruktúrával 
rendelkezett,  mint  a  kórházi  vagy  finanszírozási  rendszerek,  miközben  a  populációs 
egészségmenedzsment, a prevenció és a krónikus betegségek gondozásának döntő része éppen 
az alapellátásban zajlik. 
 
A P4DP projekt8 célja egy országos szintű, interoperábilis alapellátási adatplatform létrehozása, 
amely képes strukturált módon integrálni és újrafelhasználhatóvá tenni a közösségi ellátásban 
keletkező  adatokat.  A  projektet  a  Health  Data  Hub  egy  több  szereplős  konzorcium  részeként 
valósítja  meg,  hároméves  időtartamban,  mintegy  11  millió  eurós  költségvetéssel.  A 
kezdeményezésben  egyetemek,  kutatóhelyek,  egészségügyi  szolgáltatók  és  technológiai 
partnerek  vesznek  részt,  ami  jól  tükrözi  az  EHDS  ökoszisztéma-alapú  működési  logikáját.  A 
projekt egyik legfontosabb felismerése, hogy a jövő egészségügyi adatvagyona nem kizárólag a 
kórházi  vagy  biztosítói  rendszerekben  található  meg.  Az  alapellátásban  keletkeznek  azok  a 
longitudinális betegút-adatok, amelyek lehetővé teszik a krónikus betegségek gondozásának, a 
prevenciós  folyamatoknak,  a  gyógyszerelési  mintázatoknak,  a  labortrendeknek  vagy  akár  a 
populációs  egészségügyi  állapotváltozásoknak  a  mélyebb  elemzését.  Az  alapellátási  adatok 
különösen értékesek a diabetes, hipertónia, COPD vagy cardiovascularis betegségek hosszú távú 
menedzsmentjének vizsgálata szempontjából, és közvetlenül kapcsolódnak a population health 
management, a real world evidence (RWE) és az AI-alapú egészségügyi elemzések fejlődéséhez. 
 
Technológiai szempontból a P4DP nem egyszerű adatbázis vagy adattárház, hanem többrétegű 
adat-infrastruktúra.  A  platform  különböző  forrásokból  –  háziorvosi  rendszerekből,  ambuláns 
rendszerekből, laborokból, gyógyszertári adatforrásokból és egyéb egészségügyi rendszerekből 
–  származó  adatokat  képes  integrálni.  Az  adatok  standardizálása  és  harmonizálása 
interoperabilitási  szabványok  –  például  OMOP  Common  Data  Model  (OMOP  CDM)  és  egyéb 
nemzetközi  standardok  –  alkalmazásával  történik.  Ez  biztosítja,  hogy  az  eltérő  struktúrájú  és 
eltérő rendszerekből származó adatok egységes logikában legyenek elemezhetők.  
 
A  projekt  egyik  kulcseleme  a  metadata  governance  és  a  metadata  catalogue  kialakítása.  A 
metadata catalogue nem magukat a betegadatokat tartalmazza, hanem strukturált információt 
arról, hogy milyen adatok állnak rendelkezésre, milyen minőségűek, milyen populációt fednek le, 
milyen időszakra vonatkoznak, milyen standardokat használnak, és milyen feltételekkel érhetők 
 
8 Bővebben: https://www.p4dp.fr/  
89 
 

el.  Ez  teremti  meg  az  egészségügyi  adatok  kereshetőségét,  átláthatóságát  és  másodlagos 
újrafelhasználhatóságát,  amely  az  EHDS  egyik  alapvető  követelménye  lesz.  A  P4DP  emellett 
kiemelt  hangsúlyt  helyez  a  standardizált  adatkapcsolásra  (data  linkage).  Az  alapellátási, 
laboratóriumi, gyógyszerelési vagy akár kórházi adatokat pseudonimizált és auditálható módon 
kapcsolják  össze  annak  érdekében,  hogy  komplex  longitudinális  betegutak  és  populációs 
elemzések váljanak lehetővé. Ez a képesség alapvető jelentőségű a modern AI-alapú egészségügyi 
kutatások,  gyógyszerbiztonsági  elemzések,  prevenciós  modellek  és  precision  medicine 
megközelítések  számára.  A  projekt  működése  szorosan  kapcsolódik  a  Secure  Processing 
Environment  (SPE)  koncepcióhoz  is.  A  kutatók  jellemzően  nem  a  nyers  adatokat  kapják  meg, 
hanem biztonságos, kontrollált elemzőkörnyezetben férhetnek hozzá az adatokhoz. Az elemzések 
auditált  módon  történnek,  kontrollált  exportfolyamatokkal  és  magas  szintű  adatvédelmi 
mechanizmusokkal.  Ez  a  működési  logika  közvetlenül  illeszkedik  az  EHDS  által  támogatott 
privacy-preserving és federált adatfelhasználási modellekhez. 
 
A P4DP projekt stratégiai jelentősége túlmutat Franciaországon. A kezdeményezés jól szemlélteti, 
hogy az EHDS nem pusztán adatmegosztási szabályrendszer lesz, hanem olyan interoperábilis 
európai adat-ökoszisztéma, amelyben a metadata governance, az interoperabilitási standardok, 
a  standardizált  adatkapcsolás,  a  pseudonimizáció,  a  biztonságos  kutatási  környezetek  és  a 
federált adatfeldolgozás együtt alkotják a jövő egészségügyi infrastruktúráját. A francia példa azt 
is megmutatja, hogy az alapellátás adatvagyona stratégiai nemzeti erőforrásként kezelhető, és 
megfelelő  standardizációval,  governance-modellekkel  és  technológiai  infrastruktúrával  az 
egészségpolitikai döntéshozatal, a kutatás, az innováció és a populációs egészségmenedzsment 
egyik legfontosabb pillérévé válhat. 
Magyarországi  szempontból  a  P4DP  különösen  releváns  lehet  az  alapellátás-fejlesztési  és 
krónikus betegségmenedzsment programok jövőbeni adat-infrastruktúrájának kialakításában. A 
projekt  számos  olyan  elemet  tartalmaz  –  strukturált  gondozási  adatok,  interoperábilis 
adatmodellek,  metadata  governance,  longitudinalis  betegút-elemzés,  pseudonimizált  kutatási 
újrafelhasználás  –,  amelyek  közvetlenül  kapcsolódhatnak  az  EHDS  jövőbeni  magyarországi 
implementációjához. 
 
2. A magyar krónikus betegállapot leírása az új protokollok előtt 
2.1. Krónikus betegállapot általában  
A magyar lakosság egészségi állapotát a krónikus, nem fertőző betegségek magas prevalenciája 
jellemzi, amelyek a halálozás és a betegségteher meghatározó részéért felelősek. A legjelentősebb 
kórképek  közé  tartozik  a  hipertónia,  a  2-es  típusú  diabétesz,  valamint  a  kardiovaszkuláris 
betegségek.  A  rendelkezésre  álló  epidemiológiai  adatok  alapján  a  hipertónia  prevalenciája  a 
felnőtt lakosság körében megközelíti a 30–35%-ot, míg a diabétesz előfordulása 8–10% közötti, 
jelentős aluldiagnosztizáltság mellett. A társbetegségek gyakorisága magas, ami komplex, hosszú 
távú gondozási igényt generál. 
 
Az új protokollok bevezetése előtti időszakban a krónikus betegségek kezelése több strukturális 
hiányossággal  volt  jellemezhető.  Az  ellátás  gyakran  epizodikus  és  reaktív  jellegű  volt,  vagyis 
elsősorban  a  tünetek  megjelenéséhez  kapcsolódott,  nem  pedig  szervezett,  előre  tervezett 
gondozási  folyamatokra  épült.  Ez  különösen  problémás  olyan  betegségek  esetében,  amelyek 
hosszú ideig tünetmentesek lehetnek, és ahol a korai felismerés kulcsfontosságú.  A gondozási 
90 
 

folyamatok  heterogenitása  jelentős  volt:  a  szűrések,  kontrollvizsgálatok  és  utánkövetési 
tevékenységek  gyakorisága  praxisonként  és  térségenként  eltért.  A  preventív  szolgáltatások 
lefedettsége  és  a  gondozási  tevékenységek  rendszeressége  nem  volt  egységes,  ami  „kihagyott 
lehetőségekhez” vezetett a betegségek korai felismerése és kezelése során (Sándor et al., 2020). 
 
A krónikus betegségek ellátásának egyik meghatározó problémája az ún. „kihagyott lehetőségek” 
(missed  opportunities)  magas  aránya  az  alapellátásban.  A  kutatások  szerint  a  beteg-orvos 
találkozások  jelentős  részében  nem  történik  meg  a  releváns  rizikófaktorok  szisztematikus 
felmérése, így a preventív beavatkozások sok esetben elmaradnak. Ez különösen problémás olyan 
állapotok esetében, mint a hipertónia vagy a diabétesz, ahol a korai felismerés és a folyamatos 
monitorozás  kulcsszerepet  játszik  (Sándor  et  al.,  2020).  A  jelenlegi  gyakorlat  sok  esetben 
opportunisztikus  jellegű,  vagyis  a  beavatkozások  a  beteg  aktuális  panaszaihoz  kötődnek,  nem 
pedig strukturált gondozási folyamat részeként valósulnak meg. 
 
A krónikus betegségek kimenetelét jelentősen befolyásolja a terápiás adherencia alacsony szintje 
is. Hazai vizsgálatok alapján a betegek jelentős része nem váltja ki vagy nem szedi megfelelően az 
előírt gyógyszereket, különösen a hosszú távú kezelést igénylő betegségek esetében. Ez a jelenség 
szoros összefüggésben áll a követés és a betegedukáció hiányosságaival, valamint azzal, hogy a 
gondozás nem minden esetben épül strukturált, visszacsatoláson alapuló rendszerre (Bekele et 
al.,  2021).  Az  adherencia  hiánya  közvetlenül  rontja  a  klinikai  kimeneteket  és  növeli  az 
ellátórendszer terhelését. 
 
A  COVID–19  pandémia  tovább  erősítette  a  krónikus  betegellátás  strukturális  problémáit.  A 
járvány  időszakában  számos  esetben  megszakadt  a  gondozási  folyamatok  folytonossága, 
elmaradtak a kontrollvizsgálatok és szűrések, ami különösen a magas kockázatú betegcsoportok 
esetében  vezetett  állapotromláshoz.  A  pandémia  hatásai  nem  egyenletesen  jelentkeztek:  a 
társadalmi-gazdasági különbségek tovább mélyültek, és a sérülékenyebb populációk egészségi 
állapota aránytalanul romlott (TÁRKI, 2020; nemzetközi összehasonlító vizsgálatok). 
 
Mindezek  alapján  a  krónikus  betegségek ellátása  az  alapellátásban  a  vizsgált  időszakban  nem 
tekinthető teljes mértékben strukturáltnak és proaktívnak. A rendszer működését inkább reaktív, 
epizodikus  ellátási  logika  jellemezte,  amely  nem  biztosította  a  hosszú  távú 
betegmenedzsmenthez szükséges folyamatosságot és standardizáltságot. 
 
A finanszírozási ösztönzők hiányosságai szintén hozzájárultak a problémákhoz. A rendszer nem 
támogatta  megfelelően  a  komplex,  időigényes  gondozási  tevékenységeket,  így  a  praxisok 
működése  gyakran  nem  a  hosszú  távú  betegmenedzsment,  hanem  az  akut  ellátási  igények 
kiszolgálása felé tolódott el. A nemzetközi szakirodalom egyértelműen rámutat arra, hogy az ilyen 
jellegű,  nem  strukturált  ellátási  modellek  rosszabb  klinikai  kimenetekhez,  alacsonyabb 
adherenciához és magasabb hospitalizációs arányokhoz vezetnek (BMJ Open, 2018). A magyar 
helyzet ezen megállapításokkal összhangban értelmezhető. 
2.2. Fogorvosi és krónikus betegségek  összefüggései  
A  magyar  lakosság  kb.  46-48%-a  él  krónikus  betegséggel,  de  rendszeres  gyógyszerfogyasztás 
csak a betegek felénél jellemző (~23-25%), folyamatos orvosi kontroll alatt pedig ~20-30% van 
az  alacsony  adherencia  miatt.  A  parodontális  betegségek  (parodontitis)  amely  a  lakosság  40-
91 
 

60%-át  érinti,  szisztémás  gyulladást  okoznak  (CRP,  IL-6  emelkedés),  ami  rontja  a  krónikus 
állapotok  kimenetelét.  Fogászati  fertőzések  fokozzák  a  cardiovascularis  kockázatot  (endothel 
diszfunkció), glikémiás kontrollt (HbA1c +0.4%) és COPD exacerbációit; RCT-k bizonyítják, hogy 
a parodontális kezelés javítja ezeket.  
2.2.1. Diabetes és fogászat  
 
A diabetes mellitusban szenvedő betegek kiemelten magas kockázatú fogászati betegcsoportot 
alkotnak,  mivel  a  hiperglikémia  csökkenti  a  nyáltermelést  (hyposalivatio),  gyengíti  az 
immunválaszt  és  elősegíti  a mikrobiális  túlnövekedést, ami caries és parodontitis  kialakulását 
gyorsítja (prevalencia 2-3-szor magasabb, mint nem-cukorbetegeknél). A kapcsolat kétirányú: a 
parodontitis lokális gyulladása szisztémásan rontja a glikémiás kontrollt (HbA1c emelkedés 0.4-
1.0%-kal), növeli a nefropátia, retinopátia és neuropátia kockázatát (OR 1.5-2.5), valamint lassítja 
a sebgyógyulást.  
 
Randomizált  kontrollált  vizsgálatok  (RCT-k,  pl.  Pima  Indian  Study)  bizonyítják,  hogy  a  nem-
sebészeti parodontális kezelés (scaling/root planing) 3 hónapon belül mérhetően javítja a HbA1c-
t  (átlag  -0.4%),  különösen  a  mérsékelt-sebészeti  parodontitises  2-es  típusú  diabeticusoknál. 
Előzményekben hangsúlyozott a fogászati szűrés strukturált integrációja a diabetes gondozásába, 
protokolljaiba, ahol a háziorvosok BPE/PSR (Basic Periodontal Examination) vagy CBI (Caries 
Risk Assessment) szűrőkkel azonosíthatják a rizikót, és referral pathway-eken (pl. EESZT-alapú) 
irányíthatnak  fogorvoshoz.  Ez  különösen  releváns  Magyarországon,  ahol  a  cukorbetegek  60-
70%-a érintett parodontitisszel, mégis ritkán részesülnek rendszeres fogorvosi ellátásban. 
 
2.2.2. Cardiovascularis betegségek (CVD)  
 
A cardiovascularis betegségek (CVD, pl. iszkémiás szívbetegség, stroke) és a fogorvosi problémák 
kapcsolata  jól  dokumentált:  parodontális  patogének  (pl.  Porphyromonas  gingivalis, 
Aggregatibacter actinomycetemcomitans) bacteraemiát, endotoxinaemiát okoznak, ami fokozza 
az  érelmeszesedést,  trombogenezist  és  endothel  diszfunkciót  (OR  1.5-2.8  infarktusra). 
Szisztémás biomarkerek (IL-6, TNF-α, fibrinogen) emelkedése közvetíti a hatást; meta-analízisek 
szerint a súlyos parodontitis 20-50%-kal növeli a CVD események kockázatát. Kezelés (scaling + 
antibiotikum)  csökkenti  a  CRP-t  30-50%-kal,  javítja  az  endothel-funkciót  (FMD  +2-4%)  6 
hónapon belül (RCT-k, pl. ARIC Study).  
 
Javaslatok:  éves  fogászati  szűrés  CVD-betegeknél,  integrált  primary  care  protokollok 
(EFP/WONCA  konszenzus),  ahol  háziorvosok  rutinszűréssel  (BPE)  azonosítják  a  rizikót,  és 
fogorvosi  ellátásra  utalják  a  betegeket.  Magyarországon  a  CVD  halálozás  élmezőnyben  van,  a 
parodontitis pedig ~50%-os prevalenciával súlyosbítja; praxisközösségi modell ideális  lenne a 
multidiszciplináris együttműködésre. 
 
2.2.3. COPD  
COPD esetén a parodontitis lokális gyulladása szisztémásan súlyosbítja az exacerbációkat (OR 
1.8-2.5),  csökkenti  a tüdőfunkciót  (FEV1  -5-10%)  a  közös  gyulladási  útvonalak (IL-8,  MMP-9) 
révén,  miközben  a  hypoxia  és  steroidkezelés  tovább  rontja  a  parodontium  (fogágy)  állapotát. 
92 
 

RCT-k  mutatják,  hogy  parodontális  kezelés  javítja  a  FEV1-et  (+50-100  ml)  és  csökkenti  az 
exacerbációkat 25%-kal 12 hónapon át. 
 3. Nemzetközi kitekintés: jó gyakorlatok a krónikus gondozásban  
A  globális  egészségügyi  rendszerek  napjainkban  alapvető  átalakuláson  mennek  keresztül  a 
demográfiai változások és a krónikus, nem fertőző betegségek (NCD-k) növekvő prevalenciája 
miatt.  Az  olyan  kórképek,  mint  a  diabetes  mellitus,  a  krónikus  szívelégtelenség  és  a  COPD  a 
globális  betegségteher  jelentős  részéért  felelősek,  és  jelentős  nyomást  gyakorolnak  a 
költségvetési  keretekre. A hagyományos  nyugati orvoslás akut  ellátásra optimalizált modelljei 
korlátozottnak  bizonyultak  a  hosszú  távú,  komplex  gondozási  folyamatok  menedzselésére,  az 
elmúlt  évtizedek  kutatásai  ezért  a  proaktív,  integrált  és  betegközpontú  megközelítések  felé 
mutatnak. 
3.1. A Krónikus Gondozási Modell (CCM) és elméleti keretei 
A sikeres gondozás alapja a Wagner-féle Krónikus Gondozási Modell (Chronic Care Model – CCM), 
amely a világ számos országában a minőségfejlesztési kezdeményezések alapvető elemévé vált. 
A modell alapvetése, hogy a kedvezőbb egészségi kimenetek a „felkészült, proaktív ellátócsapat” 
és az  „informált,  aktív  beteg”  közötti produktív interakciók eredményeként alakulhatnak ki.  A 
CCM  hat,  egymással  összefüggő  elemet  azonosít:  az  egészségügyi  szervezet  működését,  a 
közösségi  erőforrásokat,  az  önmenedzselés  támogatását,  az  ellátási  rendszer  kialakítását,  a 
döntéstámogatást  és  a  klinikai  információs  rendszereket.  A  modell  elemei  egymást  erősítve 
alakíthatják  át  a  krónikus  betegek  gondozását,  ugyanakkor  az  egyes  komponensek  relatív 
eredményessége eltérhet. Egy 69 vizsgálatot – 43 randomizált kontrollált és 26 kontrollált előtte–
utána  vizsgálatot  –  feldolgozó  szisztematikus  áttekintés  szerint  az  egy  vagy  több  CCM-
komponenst  alkalmazó  diabéteszellátási  intervenciók  a  szokásos  ellátáshoz  képest  átlagosan 
0,46  százalékpontos  HbA1c-csökkenéssel  jártak  együtt;  az  HbA1c-re  vonatkozó  összesített 
becslés  46  megfelelő  adatot  szolgáltató  összehasonlításon  alapult  (Si  et  al.,  2008).  A  WHO 
Innovative Care for Chronic Conditions (ICCC) keretrendszere ezt a megközelítést tovább szélesíti 
a közösségi és szakpolitikai szintek hangsúlyos bevonásával (Si et al., 2008). 
A  WHO  által  kidolgozott  Innovative  Care  for  Chronic  Conditions  (ICCC)  keretrendszer  tovább 
szélesíti ezt a látókört, hangsúlyozva a szakpolitikai környezet (makroszint) és a közösségi szint 
(mezoszint) fontosságát. Az ICCC modell szerint a krónikus betegségeket nem lehet elszigetelten 
kezelni,  azok  a  szegénység  és  a  rossz  egészségi  állapot  ördögi  körének  részei,  ahol  a 
munkaképesség elvesztése tovább súlyosbítja a gazdasági terheket. 
3.2. Nemzetközi betegség-menedzsment programok és protokollok 
3.2.1. Németország: Strukturált DMP-k 
Németországban 2002-ben, a kockázati struktúra kiegyenlítéséről szóló törvény (Risk Structure 
Compensation  Reform  Act)  keretében  vezették  be  az  országos,  strukturált  gondozási 
programokat (Disease Management Programs – DMP). A rendszer központjában a háziorvos áll, 
aki  koordinálja  az  ellátást,  biztosítja  az  irányelvek  követését  és  felügyeli  a  beteg  oktatását.  A 
négyéves  utánkövetési  adatok  szerint  a  DMP-ben  részt  vevők  körében  a  minőség-korrigált 
élettartam (QALY) szignifikánsan magasabb volt, mint a kontrollcsoportnál. 
93 
 

3.2.2. Egyesült Királyság: QOF teljesítményalapú rendszer 
Az  NHS  2004-ben  vezette  be  a  Quality  and  Outcomes  Framework  (QOF)  rendszert,  ahol  a 
háziorvosi praxisok kiegészítő jövedelemhez jutnak bizonyos klinikai mutatók elérése esetén. Ez 
a modell jelentős elmozdulást eredményezett a APN-ek által vezetett krónikus gondozási klinikák 
felé.  Bár  a  QOF  szűkítette  az  ellátási  szakadékot  a  hátrányos  helyzetű  régiók  között,  gyakori 
kritikája, hogy az ösztönzők visszavonása a minőség gyors romlásához vezethet. 
3.2.3. Dánia: Integrált klinikai útvonalak 
Dánia  az  alap-  és  szakellátás  közötti  szakadékot  integrált  klinikai  útvonalakkal  (integrated 
clinical  pathways)  hidalja  át,  különösen  a  daganatos  és  a  szívbetegségek  területén.  A  dán 
modellben a rehabilitáció a gondozás szerves része, amelyet egy egyéni rehabilitációs terv és egy 
„gondozási  koordinátor”  felügyel.  A  dán  egészségügyi  minőségbiztosítási  program  (DDKM) 
akkreditációs standardokon és nemzeti klinikai irányelveken alapul. 
3.2.4. Ausztrál innovációk és proaktív gondozási modellek 
Ausztráliában a Monash Watch program a „szuper-utilizátorokra” fókuszál, akik állapotuk miatt 
gyakran kerülnek kórházba. A program alapja a rendszeres telefonos tanácsadás, ahol képzett 
„care  guide”-ok  monitorozzák  a  betegek  tüneteit.  A  18  hónapos  utánkövetés  során  a  kezelt 
csoportnál a kórházi felvételek száma 10,0%-kal csökkent, szemben a kontrollcsoport 2,2%-os 
csökkenésével. Egy másik ausztrál példa, a Turning Pain into Gain, egy holisztikus, 12 hónapos 
program krónikus fájdalomban szenvedőknek, amely 78%-os csökkenést ért el a hospitalizációk 
számában. Az északi területeken alkalmazott One Stop Liver Shop modell a távoli közösségekbe 
viszi el a szakellátást és a nyelvspecifikus edukációs applikációkat. 
3.3. Telemedicina szívelégtelenségben 
A  szívelégtelenség  menedzselésében  az  otthoni  távmonitorozó  rendszerek  (hTMS)  jelentik  a 
technológiai  élvonalat.  Egy  globális  meta-analízis  szerint  a  hTMS  16%-kal  csökkentette  az 
összhalálozást és 15%-kal az összes szívelégtelenséggel kapcsolatos hospitalizációt. Brazíliában 
egy  randomizált  vizsgálat  kimutatta,  hogy  a  kórházi  elbocsátás  utáni  távmedicinális  telefonos 
támogatás 44%-kal csökkentette  a rehospitalizáció  kockázatát 180  nap  után.  Finnországban  a 
telemonitoring alkalmazása  49%-kal  csökkentette  a  kórházi  költségeket és 33%-kal  az  összes 
közvetlen egészségügyi költséget egy 6 hónapos időszak alatt. A COPD kezelésében a virtuális 
valóság alapú terápia (VRBT) szignifikánsan javította a tüdőfunkciót és a betegek funkcionális 
kapacitását. 
A  krónikus  gondozás  nem  lehet  sikeres  a  beteg  aktív  részvétele  nélkül.  A  Stanford-féle 
öngondozási  program  (CDSMP)  strukturált  oktatáson  keresztül  növeli  a  betegek 
önhatékonyságát (self-efficacy). A program eredményeként javul a betegek és orvosok közötti 
kommunikáció, valamint a pszichés állapot. A modern gondozás fejlődésének iránya a betegség-
orientált szemlélettől a cél-orientált (goal-oriented) gondozás felé mutat, amely a beteg egyéni 
értékeit és életminőségét helyezi a középpontba. 
A  nemzetközi  best  practice  megoldások  alapján  a  sikeres  krónikus  gondozás  pillérei  a 
multidiszciplináris teamek, a technológiai támogatás, a betegközpontú, cél-orientált tervezés és a 
minőséget  jutalmazó  rendszerszintű  ösztönzők.  Az  integrált  gondozási  modellek  széles  körű 
adaptációja szignifikánsan csökkenti a mortalitást és javítja az életminőséget, miközben biztosítja 
az egészségügyi rendszerek hosszú távú fenntarthatóságát. 
94 
 

 4. Szakirodalmi áttekintés: a betegségmenedzsment hatása a 
morbiditási és mortalitási mutatókra 
A  nem  fertőző  krónikus  betegségek  (NCD-k)  –  mint  a  szív-  és  érrendszeri  megbetegedések,  a 
diabétesz,  a  krónikus  légzőszervi  betegségek  és  a  daganatok  –  jelentik  a  legnagyobb  globális 
egészségügyi fenyegetést, a halálozások mintegy 86%-áért felelősek a WHO európai régiójában. 
A Survey of Health, Ageing and Retirement in Europe (SHARE) felmérés rámutatott a jelentős 
földrajzi különbségekre: míg Svájcban a multimorbiditás prevalenciája 24,7% az 50 év felettiek 
körében, addig Magyarországon ez az érték eléri az 51,0%-ot (Palladino et al. 2016). A krónikus 
betegségmenedzsment (CDM) egy olyan szisztematikus megközelítés, amely a multidiszciplináris 
együttműködésre,  a  beteg  önmenedzselésének  támogatására  és  a  bizonyítékokon  alapuló 
irányelvekre épít a kimenetek javítása érdekében (Wagner EH et al. 2010).  
  
A nemzetközi szakirodalom egyértelmű összefüggést mutat a strukturált betegségmenedzsment 
programok  (DMP)  és  a  morbiditás csökkenése  között.  A  szisztematikus  áttekintések  szerint  a 
CDM  programok  jelentősen  javítják  a  fiziológiai  mutatókat  (például  HbA1c,  vérnyomás, 
lipidszint), és növelik a betegek terápiás adherenciáját. Egy 41 randomizált kontrollált vizsgálatot 
(RCT) elemző metaanalízis kimutatta, hogy a diabétesz DMP-k mérsékelt, de klinikailag jelentős 
csökkenést  eredményeznek  a  HbA1c-szintekben  (átlagosan  -0,51%)  (Knight  et  al  2005).  A 
legsikeresebb programok közös jellemzője a beteggel való gyakori kapcsolat (havonta többször) 
és  a  betegségmenedzser  (pl.  szakasszisztens)  magas  szintű  klinikai  autoritása,  aki  orvosi 
jóváhagyás nélkül is módosíthatja a terápiát (Shojania et al. 2006, Tricco et al. 2012). Egy ausztrál 
kohorszvizsgálat  kimutatta,  hogy  az  egyénre  szabott  támogatás  3–11%-kal  csökkentette  a 
kórházi kezelések számát, és 37%-kal mérsékelte a szívelégtelenség miatti visszakerülési arányt 
(Hamar et al., 2015). 
  
A mortalitásra gyakorolt hatás tekintetében az eredmények összetettebbek. Míg egyes specifikus 
programok,  például  az  osztrák  „Therapie  aktiv”  (https://www.therapie-aktiv.at/)  diabétesz 
program,  jelentős  (akár  30%-os)  halálozási  kockázatcsökkenést  mutattak  ki  a  korai 
kohorszokban, addig a népességi szintű adatok néha kevésbé látványosak. A németországi DMP-
k átfogó elemzése például nem mutatott ki szignifikáns csökkenést az összmortalitásban vagy a 
keringési  rendszerrel  összefüggő  halálozásban  népességi  szinten,  bár  a  széles 
konfidenciaintervallumok  nem  zárták  ki  a  pozitív  hatás  lehetőségét,  és  a  vizsgálatok 
egyértelműen megerősítették a folyamatmutatók (pl. éves ellenőrzések, irányelveknek megfelelő 
gyógyszerelés)  jelentős  javulását.  A  kutatások  szintén  megerősítik,  hogy  az  önmenedzselési 
intervenciók (pl. mHealth applikációk, csoportos oktatás) jelentősen javítják az életminőséget és 
csökkentik a depressziós tüneteket, ami közvetetten hat a hosszú távú túlélésre ((Linder, 2011, 
Stock et al., 2011). 
  
A  nemzetközi  tapasztalatok  azt  mutatják,  hogy  az  egyedi,  elszigetelt  beavatkozások  helyett 
rendszerszintű  megközelítésre  van  szükség,  amelyet  a  Chronic  Care  Model  (CCM)  keretez.  A 
legsikeresebb országok (pl. Dánia, Svájc, Hollandia) multidiszciplináris teamekre, kockázati alapú 
betegbesorolásra és integrált információs rendszerekre építenek. 
  
Magyarországon a krónikus betegségteher kiemelkedően magas: a halálozások több mint 70%-
áért a kardiovaszkuláris betegségek és a daganatok felelősek. A születéskor várható élettartam 
95 
 

közel 5 évvel marad el az EU átlagától, az elkerülhető halálozási mutatók pedig a legrosszabbak 
között  vannak  az  Unióban.  A  hazai  ellátórendszer  egyik  fő  kihívása  töredezett  alapellátás.  A 
szakirodalom  rámutat  a  háziorvosi  praxisok  nehézségeire:  a  tartósan  betöltetlen  háziorvosi 
körzetek  és  a  praxisok  elöregedése  összefüggést  mutat  a  korai  elhalálozás  kockázatának 
növekedésével. 
 
5. Praxisközösségi modell: a háziorvosok, gyermekorvosok, 
fogorvosok és védőnők együttműködésének hatása az ellátás 
színvonalára 
5.1. Praxisközösségekről általában  
Magyarországon  a  háziorvosi  ellátást  döntően  egyszemélyes  praxisok  biztosítják  1990  óta, 
melyekben egy háziorvos (GP) és egy ápolónő van jelen, s amelyeket adminisztratív dolgozó(k), 
illetve védőnők segítenek. Az általános orvosi gyakorlat így a betegellátásra korlátozódik. A tartós 
betegellátás és még inkább a krónikus betegek menedzsmentje véletlenszerű, hiányoznak többek 
között a magas vérnyomás, a cukorbetegség, a lipid rendellenességek korai felismerését biztosító 
szűrővizsgálatok, valamint a megelőzésére irányuló életmód-tanácsadások. 
Ugyanakkor számos kihívás nehezíti a háziorvosi munkát: a lakossság idősödésével, a működő 
háziorvosiszolgálatok  számának  csökkenésével,  a  helyettesítéssel  ellátott  körzetek 
szaporodásával  növekednek  a  háziorvosok  feladatai,  ahogy  a  háziorvosiellátással  szemben 
támasztott  igények  és  szükségletek  is.  Így  a  hagyományos,  egy  orvos  és  egy  nővér  praxisok 
keretein változtatni szükséges.  
A 2010-es években számos kísérleti modellprogramot teszteltek Magyarországon, hogy feltárják 
a  háziorvosi  praxisok  lehetséges  működési  formáit,  illetve  más  alapellátást  nyújtókkal  való 
együttműködési  lehetőségeket,  tehát,  hogy  hogyan  lehetne  a  háziorvosi  ellátást 
multidiszciplináris  csapatmunkára  építeni.  (Ezek  közül  a  legismertebb  talán  a  svájci–magyar 
együttműködésben megvalósult Alapellátás-fejlesztési Modellprogram.) 
2021  júniusában  országos  rendszer  alakult  ki  létrehozva  háziorvosi  praxisközösségeket, 
melyekben általános szabályként legalább öt háziorvosi gyakorlat kapcsolódik egymáshoz, mely 
- Maráczi és szerzőtársai (2026) szerint - 2024-re átlagosan 7-re emelkedett. 
Egy magyarországi elemzés szerint 2019 és 2024 között a háziorvosi praxisok száma 6251 és 
6347 között mozgott (miközben a betöltetlen praxisok száma évről évre szignifikánsan nőtt), a 
praxisközösségek  száma  pedig  a  2021-es  365-ről  2024-re  422-re  emelkedett.  A  háziorvosok 
közel 47%-a csatlakozott praxisközösséghez. A praxisközösségek 55%-a 2021-ben felnőtt, 26%-
a gyermekgyógyászati, 19%-a pedig vegyes gyakorlatú volt; mely arány 2024-re is érvényes. A 
háziorvosi praxisközösségek egyharmadában a háziorvosok fogorvosokkal is együttműködnek. 
A  praxisközösség  jelenleg  a  magyar  alapellátás  olyan  szervezeti  formája,  amelyben  több 
háziorvosi  praxis  (esetenként  fogorvosi  praxisok,  valamint  más  egészségügyi  szakemberek) 
önállóságuk  megtartása  mellett  szervezett  együttműködésben  dolgoznak.  Saját  feladatuk 
elvégzése mellett közösen szerveznek bizonyos szakmai szolgáltatásokat, megosztanak humán 
erőforrásokat, összehangolják a prevenciós és népegészségügyi tevékenységüket, illetve közösen 
alkalmazhatnak  olyan  szakembereket,  akik  egy  önálló  praxis  számára  nem  lennének 
finanszírozhatók  (pl:  dietetikus,  gyógytornász,  pszichológus,  más  népegészségügyi 
szakemberek). 
96 
 

A  praxisközösségi  modell  egyik  legfontosabb  eleme,  hogy  a  praxisközösségek  szakmai  tagjai 
között  multidiszciplináris  együttműködés  van.  Az  orvosok  mellett  az  ápolók,  dietetikusok, 
gyógytornászok és egyéb szakemberek is aktív szerepet vállalnak. A krónikus betegek ellátásában 
az  ápolók  szerepe  különösen  hangsúlyos,  mivel  ők  vesznek  részt  a  betegek  szűrésében,  a 
kockázati tényezők azonosításában, a rendszeres monitorozásban, valamint a betegedukációban. 
Az ápolók tevékenysége kiterjed a betegek aktív bevonására, a terápiás adherencia támogatására, 
valamint a betegút koordinációjára is, ami jelentősen hozzájárul az ellátás folyamatosságához és 
hatékonyságához. 
A praxisközösségi működési forma célja tehát az alapellátás kapacitásának növelése, a prevenció 
erősítése, a szakmai együttműködés javítása és a lakosság egészségügyi szolgáltatásokhoz való 
hozzáférésének bővítése. A praxisközösségi modell szakmapolitikai jelentősége nem kizárólag az 
alapellátási szereplők adminisztratív vagy szervezeti összekapcsolásában áll, hanem abban, hogy 
lehetőséget  teremt  a  feladatok  újraelosztására,  a  szakmai  kompetenciák  hatékonyabb 
kihasználására  és  a  krónikus  betegek  strukturáltabb  gondozására.  A  nemzetközi  alapellátási 
modellek alapján a team-alapú működés különösen fontos a multimorbid, komplex szükségletű 
betegek esetében, ahol az ellátás minősége jelentős mértékben függ az orvos, ápoló, dietetikus, 
gyógytornász,  mentálhigiénés  és  prevenciós  szakemberek  együttműködésétől.  Ebben  az 
értelemben a praxisközösség nem pusztán szervezeti forma, hanem az implementációs kapacitás 
egyik alapinfrastruktúrája. 
A szakirodalom  alapján  a magyar praxisközösségi modell az úgynevezett community-oriented 
primary  care  (közösségorientált  alapellátás)  és  a  multidiszciplináris  alapellátási  team  (MDT) 
nemzetközi  koncepcióinak  hazai  adaptációja.  A  cél  nem  a  háziorvosi  praxisok  összevonása, 
hanem az önálló praxisok hálózatos együttműködése. A modell egyik legfontosabb innovációja a 
prevenciós és népegészségügyi funkciók beépítése a mindennapi alapellátásba. A praxisközösségi 
modell szakmapolitikai jelentősége nem kizárólag az alapellátási szereplők adminisztratív vagy 
szervezeti  összekapcsolásában  áll,  hanem  abban,  hogy  lehetőséget  teremt  a  feladatok 
újraelosztására,  a  szakmai  kompetenciák  hatékonyabb  kihasználására  és  a  krónikus  betegek 
strukturáltabb gondozására. A nemzetközi alapellátási modellek alapján a team-alapú működés 
különösen fontos a multimorbid, komplex szükségletű betegek esetében, ahol az ellátás minősége 
jelentős mértékben függ az orvos, ápoló, dietetikus, gyógytornász, mentálhigiénés és prevenciós 
szakemberek együttműködésétől. Ebben az értelemben a praxisközösség nem pusztán szervezeti 
forma, hanem az implementációs kapacitás egyik alapinfrastruktúrája. 
A praxisközösségek által nyújtott szolgáltatások körébe tartoznak a szűrések és tanácsadások (pl: 
életmód-tanácsadás),  a  krónikus  betegek  gondozása  (pl:  strukturált  betegkövetés,  gondozási 
programok,  vagy  betegedukáció  által),  a  multidiszciplináris  ellátás  (pl:  több  szakember 
összehangolt  bevonásával  komplex  esetmegbeszélések),  illetve  a  közösségi  egészségfejlesztés 
(pl: célzott programok sérülékeny csoportok számára). Maráczi és szerzőtársai (2026) szerint a 
prevenciós  tevékenységek  között  a  három  leggyakoribb  beavatkozás-típus:  a  pulzoximetriás 
vizsgálat, a védőoltás beadása a háziorvosi rendelőben és a testösszetétel-mérés. 
A  praxisközösségben  dolgozó  háziorvosok  munkájának  finanszírozása  továbbra  is  a 
hagyományos praxisfinanszírozás által történik (NEAK/OEP), de a közösségi együttműködésért 
és az extra szolgáltatásokért kiegészítő forrásokhoz juthatnak. A 2021 utáni rendszerben az egy 
főre jutó díj mellett az állami finanszírozás teljesítmény- és megelőzési ösztönzőkkel is bővült. A 
praxisközösség működtetéséhez szükséges infrastruktúra biztosításáért a helyi önkormányzat a 
felelős.  
97 
 

5.2. A praxisközösség működésének előnyei és korlátai 
A multidiszciplináris teamekkel kapcsolatban vegyes eredményeket hozott egy szélesebb körű, 
nemzetközi szakirodalmi áttekintés (Bates et al, 2025), kiemelve, hogy egyértelmű jogalkotási és 
finanszírozási  mechanizmusok  és  szakmai  támogatás  (pl:  képzések)  szükségeltetnek  a 
végrehajtás megkönnyítésére.  
Ezen  betegellátás-szervezési  forma  egyik  legfontosabb  előnyei,  hogy  a  beteg  többféle 
szolgáltatást  érhet  el  egy  szervezeti  kereten  belül,  javulhat  a  krónikus  betegségek  kezelését, 
illetve szélesebb körű prevenciót, betegoktatást és egészségfejlesztést tesz lehetővé. A hátrányok 
között  említik,  hogy  gyengülhet  a  beteg  és  a  saját  háziorvosa  közötti  kapcsolat,  nőhet  a 
koordinációs teher, illetve ha az ellátás több szereplő között oszlik meg, töredezettséget okozhat 
a rendszer működésében (Bates et al, 2025). 
Más nemzetközi tapasztalatok az Interprofession Collaboration (IPC) alapellátási csoportjában 
való  működésnek  leginkább  három  kategóriában  emelik  ki  a  betegeredményekre  gyakorolt 
pozitív hatását: 1) kardiovaszkuláris kockázatnak kitett betegek, 2) idősek és/vagy polipatológiás 
betegek, illetve 3) mentális vagy fizikai rendellenességgel lévő betegek. (Bouton et al, 2023) 
A hazai gyakorlatban Dózsa és munkatársai (2022) szerint a 2013–2020 között megvalósult hazai 
praxisközösségi  modellprogramok  tapasztalatait  összegezve  praxisközösségi  modell 
legfontosabb előnyei: 
-        az alapellátás szakmai kompetenciáinak bővülése;  
-        a preventív és népegészségügyi szolgáltatások megerősödése;  
-        a krónikus betegségek strukturált, irányelveken alapuló gondozása;  
-        a többszakmás együttműködés kialakulása;  
-        az alapellátás jövőbeli fejlesztéseinek szakmai megalapozása.  
Míg a modell legfontosabb kihívásai: 
-        a praxisok működési feltételeinek korlátozott átalakulása;  
-        a növekvő humánerőforrás terhek;  
-        az eltérő fejlesztési szemléletek összehangolásának nehézsége;  
-        a hosszú távú fenntarthatóság biztosítása;  
-        a bizonyítékokon alapuló, következetes továbbfejlesztés szükségessége. 
A jelen társadalmi és szakmai kihívásai között a háziorvosi praxisközösséghez való csatlakozás 
adaptív  szervezeti  válasznak  tekinthető,  amelynek  célja  a  stabilabb  alapellátás  és  a  szélesebb 
körű  hozzáférés  biztosítása  a  betegek  részére,  hatékonyabb  erőforrásgazdálkodás  az 
egészségügyi szakemberek részre. 
Ugyanakkor  nincs  pontos  felmérés  arról,  hogy  a  jegyzett  praxisközösségek  hány  százaléka 
működik valódi szakmai közösségként, s mekkora része csak névlegesen. 
A  praxisközösségi  modell  magyarországi  jogi  kereteit  az  53/2021.  (II.9.)  Korm.  rendelet 
határozza  meg,  amely  a  praxisközösséget  az  alapellátási  szakmai  együttműködés  strukturált 
formájaként  definiálja.  A  szabályozás  alapján  a  praxisközösségi  részvételhez  kapcsolódó 
kötelezettségek  közé  tartozik  a  heti  legalább  húszórás  rendelési  idő  biztosítása,  ezen  belül 
minimum  négy  óra  prevenciós  rendelés  fenntartása,  a  közös  helyettesítési  és  ügyeleti  rend 
kialakítása, valamint aggregált morbiditási, mortalitási és egyéb statisztikai adatok szolgáltatása. 
98 
 

A  rendelet  ezzel  lényegében  olyan  működési  elemeket  formalizál,  amelyek  közvetlenül 
kapcsolódnak  a  krónikus  betegségmenedzsment  programok  logikájához:  a  strukturált 
prevencióhoz,  a  standardizált  gondozáshoz,  a  betegutak  koordinációjához  és  az  adatalapú 
működéshez.  Ennek  megfelelően  a  praxisközösségi  modell  nem  pusztán  szervezeti 
innovációként, hanem a KBMP implementációjának egyik potenciális intézményi előfeltételeként 
is értelmezhető. 
5.3. Az APN szerepe a praxisközösségekben  
A praxisközösségi modell kialakításának legfontosabb célja az alapellátás szakmai kapacitásának 
növelése,  a  feladatok  kompetenciaalapú  megosztása,  valamint  a  lakosság  számára  nyújtott 
szolgáltatások körének bővítése. A hagyományos, elsősorban orvosközpontú működési modell 
mellett egyre nagyobb hangsúlyt kapnak azok a multidiszciplináris ellátási formák, amelyekben 
különböző egészségügyi szakemberek – háziorvosok, házi gyermekorvosok, ápolók, dietetikusok, 
gyógytornászok,  pszichológusok,  egészségfejlesztők  és  más  szakdolgozók  –  összehangolt 
munkája biztosítja a betegközpontú ellátást. 
  
Ebben a szervezeti modellben kiemelkedő fontosságú a kiterjesztett hatáskörű ápoló (Advanced 
Practice  Nurse  –  APN)  szerepe.  Az  APN  magas  szintű  klinikai  felkészültséggel  rendelkező 
szakember,  aki  a  hagyományos  ápolói  kompetenciákon  túl  önálló  klinikai  döntéstámogatási, 
állapotfelmérési, edukációs és gondozásszervezési feladatokat lát el, szoros együttműködésben a 
háziorvossal és a praxisközösség többi tagjával. 
 
5.3.1 Az APN feladatai a praxisközösségben 
A  praxisközösségi  működés  során  az  APN  feladatai  elsősorban  a  krónikus  betegségek 
gondozásához,  a  prevencióhoz  és  a  betegutak  koordinációjához  kapcsolódnak.  Munkája során 
részt vesz a lakossági szűrőprogramok szervezésében, a veszélyeztetett betegek rendszerében, a 
krónikus  betegek  állapotfelmérésében,  valamint  az  egészségfejlesztési  programok 
megvalósításában. 
  
Az APN közreműködő: 
  
  a célpopulációk felkutatásában és bevonásában; 
  a strukturált állapotfelmérések elvégzésében; 
  a kockázatbecslésben; 
  az egyéni gondozási terv kialakításának előkészítésében; 
  a kontrollvizsgálatok megszervezésében; 
  a betegek rendszeres utánkövetésében; 
  az életmód-tanácsadásban és betegedukációban; 
  a gyógyszeres adherencia támogatásában; 
  a dokumentáció és minőségindikátorok nyomon követésében. 
  
A komplex gondozási folyamat során az APN folyamatosan tart fenn a beteggel, szükség esetén 
egyeztet  a  háziorvossal,  illetve  koordinálja  a  szakellátásba  való  beutalást  vagy  a  további 
vizsgálatok megszervezését. 
99 
 

5.3.2. Az APN szerepe a krónikus betegmenedzsmentben 
A  praxisközösségek  működésének  egyik  legfontosabb  szakmai  területe  a  krónikus  betegségek 
gondozása. A hipernia, a diabetes mellitus, a cardiovascularis betegségek és a COPD hosszú távú, 
folyamatos  monitorozást,  rendszeres  kontrollvizsgálatokat  és  intenzív  betegedukációt 
igényelnek. 
  
Az APN bevonása lehetővé teszi, hogy a háziorvosok nagyobb arányában koncentrálhassanak a 
diagnosztikai és terápiás döntésekre, így a rendszeres gondozási feladatok jelentős része szakmai 
kompetenciával  rendelkező  ápolók  által  biztosított.  Ez  nem  csökkenti  a  szakmai  felelősséget, 
hanem inkább munkamegosztást, amely javítja az ellátás minőségét és folyamatos orvosságát. 
  
A nemzetközi tapasztalatok szerint az APN-ek részvétele javítja: 
  
  a kontrollvizsgálatok rendszerességét; 
  a terápiás betartás; 
  a betegedukáció eredményességét; 
  a nyomás- és vércukorértékek kontrollját; 
  a betegségek elégedettségét; 
  valamint csökkentheti a sürgősségi ellátások és az elkerülhető kórházi felvételek számát. 
 
5.3.3. Teamalapú együttműködés 
A  praxisközösségi  modell  alapja  a  kompetenciaalapú  feladatmegosztás.  Ennek  megfelelően  az 
APN nem önállóan működő szereplő, hanem a multidiszciplináris team meghatározó tagja. 
  
A háziorvos biztosítja a diagnózis felállítását, a terápiás döntéseket és az orvosszakmai irányítást, 
míg az APN a betegkövetést, a koordinációt, az állapotmonitorozást, a prevenció és az oktatás 
területén  vállal  vezető  szerepet.  A  dietetikus,  gyógytornász,  pszichológus,  szociális  munkás és 
egyéb szakemberek bevonása tovább növeli a komplex ellátás hatékonyságát. 
  
Ez a munkamegosztás lehetővé teszi, hogy minden szakember saját kompetenciájának megfelelő 
feladatokat  lásson  el,  javítva  az  ellátás  minőségét  és  a  rendelkezésre  álló  humánerőforrás 
hatékony felhasználását. 
 
5.3.4. Nemzetközi modellek 
Számos  országban  az  APN-ek  már  az  alapellátás  meghatározó  szereplői.  Az  Egyesült 
Királyságban,  Hollandiában,  Finnországban,  Írországban,  Kanadában,  Ausztráliában  és  az 
Egyesült  Államokban  az  APN-ek  önálló  rendeléseket  vezetnek,  krónikus  betegek  gondoznak, 
állapotfelmérést  végeznek,  egészségfejlesztési  programokat  szerveznek  és  jelentős  szerepet 
vállalnak a betegutak koordinációjában. 
  
A  nemzetközi  kutatások  szerint  ezekben  az  országokban  az  APN-ek  alkalmazása  javította  az 
alapellátás hozzáférhetőségét, csökkentette a várakozási időt, növeli a betegek elégedettségét és 
költséghatékonyabbá  tette  a  krónikus  betegségek  gondozását.  A  WHO,  az  OECD  és  az 
International Council of Nurses (ICN) támogatja az APN-ek szerepének erősítését, különösen az 
idősödő társadalmak és a krónikus fejlődési betegségek előfordulása miatt. 
100 
 

5.3.5. A magyarországi alkalmazás lehetőségei 
A magyar praxisközösségi modell fejlődése kedvező lehetőséget teremt az APN-ek szélesebb körű 
alkalmazására.  A  Krónikus  Betegségmenedzsment  Program  tapasztalatai  azt  mutatják,  hogy  a 
strukturált betegkövetés, az oktatás, a gondozási tervek végrehajtása és a dokumentáció jelentős 
szakdolgozói kapacitásigénye. 
  
Az APN-ek intézményes bevonása bevonása hat: 
  
  a háziorvosok adminisztratív és szervezési terheinek csökkentésére; 
  a krónikus betegségek folyamatos gondozásának biztosításához; 
  a prevenció és egészségfejlesztés erősítéséhez; 
  a digitális egészségügyi rendszerek használatához; 
  a lakosság ellátáshoz való hozzáférésének javításához; 
  valamint a praxisközösségek hosszú fenntarthatóságához. 
  
Ehhez  azonban  szükséges  az  APN-ek  kompetenciáinak  jogszabályi  pontosítása,  a  megfelelő 
mesterképzési  és  továbbképzési  rendszer  fejlesztése,  az  önálló  finanszírozási  ösztönzők 
kialakítása,  valamint  az  egységes  szakmai  protokollok  és  minőségbiztosítási  rendszerek 
bevezetése. 
  
Összességében a praxisközösségek sikeres működésének egyik alapfeltétele a kompetenciaalapú 
teammunka megvalósítása. Ebben a modellben az APN nem csupán a háziorvos munkáját segítő 
szakdolgozó,  hanem  a  krónikus  betegségek  gondozásának,  a  prevenciós  programok 
szervezésének, a betegedukációnak és a betegutak koordinációjának meghatározó szereplője. A 
nemzetközi tapasztalatok és a KBMP eredményei alapján az APN-ek intézményes bevonása eddigi 
szakmai  és  szervezeti  előnyökkel  jár,  és  hosszú  távon  nyújtja  a  magyar  alapellátás 
hatékonyságának, minőségének és fenntarthatóságának javítását. 
 
6. Jogszabályi és finanszírozási környezet   
6.1 Jogszabályi környezet 
A magyar alapellátási rendszer működését meghatározó jogszabályi környezet több szinten épül 
fel, amely magában foglalja az uniós szabályozási kereteket, a hazai törvényi szintű szabályozást, 
valamint a végrehajtási rendeleteket és szakmai szabályokat. 
 
6.1.1. Uniós szintű keretek 
 
Az alapellátás fejlesztését célzó programok – különösen a jelen RRF konstrukció – közvetlenül 
kapcsolódnak az Európai Unió Helyreállítási és Ellenállóképességi Eszközéhez, amelyet az (EU) 
2021/241 rendelet hozott létre. A rendelet 18. cikke előírja, hogy a tagállamok által benyújtott 
nemzeti  terveknek  strukturális  reformokat  kell  tartalmazniuk,  különösen  az  egészségügyi 
rendszerek  ellenállóképességének  növelése  érdekében.  A  finanszírozás  felhasználására  és 
ellenőrzésére  vonatkozó  követelményeket  az  (EU,  Euratom)  2018/1046  pénzügyi  rendelet, 
valamint a csalásmegelőzéshez kapcsolódóan az Európai Bizottság által alkalmazott ARACHNE 
kockázatértékelési  rendszer  használata  határozza  meg,  amelyet  a  hazai  végrehajtás  során 
101 
 

kötelező alkalmazni (RRF rendelet 9. § (2) i) pont). Az egészségügyi rendszerek fejlesztésének 
szakpolitikai irányát az Európai Bizottság ország-specifikus ajánlásai és a State of Health in the 
EU jelentések is meghatározzák, amelyek kiemelten kezelik a primer ellátás megerősítését és a 
krónikus betegségek menedzsmentjének fejlesztését. 
 
6.1.2. Hazai jogszabályi keretek 
 
 A magyar alapellátás működésének alapját az alábbi főbb jogszabályok adják: 
  1997. évi CLIV. törvény az egészségügyről (Eütv.)  
különösen  a  152–154.  §-ok,  amelyek  az  alapellátás  feladatait,  szervezeti  kereteit  és  a 
háziorvosi ellátás szerepét határozzák meg;  
  1997.  évi  XLVII.  törvény  az  egészségügyi  és  a  hozzájuk  kapcsolódó  személyes  adatok 
kezeléséről  és  védelméről  (Eüak.),  amely  meghatározza  az  egészségügyi  adatok 
kezelésének  céljait,  jogalapjait,  az  adatkezelésben  részt  vevők  feladatait,  valamint  az 
EESZT-hez kapcsolódó adatkezelés alapvető kereteit. 
  1997.  évi  LXXXIII.  törvény  a  kötelező  egészségbiztosítás  ellátásairól  (Ebtv.),  amely  a 
finanszírozási és ellátási jogosultságok alapjait rögzíti;  
  2015. évi CXXIII. törvény az egészségügyi alapellátásról:  
Rendezi  különösen  a  praxis,  alapellátási  feladat,  prevenciós  szerep,  gondozási 
kötelezettség fogalmakat, illetve kimondja a praxisközösség-alapelvet.  
  43/1999.  (III.  3.)  Korm.  rendelet  az  egészségügyi  szolgáltatások  Egészségbiztosítási 
Alapból történő finanszírozásának részletes szabályairól, amely a háziorvosi szolgálatok 
finanszírozási  struktúráját  is  meghatározza  (pl.  alapdíj,  teljesítménykomponens,  
indikátoralapú logika, új ösztönzők)  
  53/2021.  (II.  9.)  Korm.  rendelet  a  praxisközösségekről,  amely  a  praxisközösségi 
együttműködés  formáit  (pl.  kollegiális,  integrált,  egyesült)  és  működési  kereteit 
szabályozza,  különösen  a  2.  §  (2)–(3)  bekezdésekben,  megjelenik  a  közös  prevenció, 
helyettesítés, adataggregáció és szakmai koordináció.  
  373/2022.  (IX.  30.)  Korm.  rendelet  a  Helyreállítási  és  Ellenállóképességi  Terv 
végrehajtásáról, amely a támogatások lebonyolításának intézményi és ellenőrzési kereteit 
rögzíti.  
  13/2025.  (IV.  17.)  BM  rendelethez  kapcsolódó  ápolói  hatásköri  lista  részletesen 
meghatározza azokat a tevékenységeket, amelyek az alapellátásban dolgozó ápolók által 
önállóan, illetve orvosi együttműködés mellett végezhetők. 
  9/2026.  (III.  25.)  BM  rendelet  a  társadalombiztosítási  támogatással  rendelhető 
gyógyszerekről  és  a  támogatás  összegéről  szóló  1/2003.  (I.  21.)  ESZCSM  rendelet, 
valamint az emberi felhasználásra kerülő gyógyszerek rendeléséről és kiadásáról szóló 
44/2004.  (IV.  28.)  ESZCSM  rendelet  módosításáról,  amely  meghatározott 
betegbiztonsági,  foglalkoztatási  és  korábbi  orvosi  rendeléshez  kapcsolódó  feltételek 
mellett lehetővé teszi az alapellátásban foglalkoztatott okleveles kiterjesztett hatáskörű 
ápoló elektronikus gyógyszerrendelését. 
  39/2016.  (XII.  21.)  EMMI  rendelet  az  Elektronikus  Egészségügyi  Szolgáltatási  Térrel 
kapcsolatos  részletes  szabályokról,  amely  meghatározza  az  EESZT  működésének, 
csatlakozásának, adatszolgáltatásának és egyes moduljainak részletes szabályait. 
  76/2004. (VIII. 19.) ESZCSM rendelet az egyes személyazonosításra alkalmatlan ágazati 
(egészségügyi,  szakmai)  adatok  körének  meghatározására,  gyűjtésére,  feldolgozására 
102 
 

vonatkozó részletes szabályokról, amely az ágazati statisztikai és szakmai adatgyűjtések 
körét,  gyakoriságát  és  adattartalmát  szabályozza;  a  Hatástanulmány  adatgazdálkodási 
elemzésének egyik jogszabályi alapja. 
 
A 13/2025. (IV. 17.) BM rendelethez kapcsolódó ápolói hatásköri lista bevezetése az alapellátás 
működésében  minőségi  változást  jelent  az  egészségügyi  szakdolgozók  szerepének 
meghatározásában. A korábbi gyakorlattal szemben, amelyben az ápolók feladatai jellemzően az 
orvosi  tevékenység  támogatására  és  végrehajtására  korlátozódtak,  az  új  szabályozás 
egyértelműen meghatározza azokat a tevékenységi köröket, amelyeket az ápolók önállóan, illetve 
orvosi  együttműködés  mellett  végezhetnek.  A  változás  egyik  legfontosabb  eleme  az  ápolók 
prevenciós és krónikus betegellátásban betöltött szerepének megerősítése. Az új hatásköri lista 
alapján az ápolók aktív szerepet vállalnak a kockázatbecslésben, a szűrési tevékenységekben, az 
állapotmonitorozásban,  valamint  a  betegedukációban  és  az  életmód-intervenciók 
megvalósításában. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a krónikus betegek gondozása egyre inkább 
team-alapú  működésben  valósul  meg,  ahol  az  ápolók  nem  csupán  végrehajtói,  hanem  aktív 
formálói  is  az  ellátási  folyamatoknak.  A  kiterjesztett  hatáskörű  ápolók  (APN-ek)  megjelenése 
tovább erősíti ezt a folyamatot, mivel az ő esetükben a kompetenciák kiterjednek komplexebb 
klinikai  feladatokra,  beleértve  bizonyos  diagnosztikai  és  terápiás  döntések  támogatását  is. 
Ugyanakkor a nemzetközi és hazai tapasztalatok alapján megállapítható, hogy a kompetenciák 
tényleges  érvényesülése  nagymértékben  függ  a  jogszabályi  környezet  további  finomításától, 
valamint a megfelelő finanszírozási és szervezési feltételek biztosításától. 
 
A  krónikus  betegségmenedzsment  program  közvetlen  működési  és  finanszírozási  kereteit  a 
program-specifikus  fejlesztési  és  végrehajtási  dokumentumok  is  meghatározzák.  Ezek  közé 
tartozik a kapcsolódó RRF felhívás, amely kijelöli a program stratégiai céljait és elvárt szakmai 
eredményeit;  a  végrehajtást  szabályozó  miniszteri  utasítás,  amely  a  program  operatív 
működésének  intézményi  és  szakmai  kereteit  rögzíti;  a  finanszírozási  mellékletek,  amelyek 
meghatározzák az egyes beavatkozások elszámolhatóságát és finanszírozási logikáját; valamint 
az  egységköltség-módszertan,  amely  részletesen  szabályozza  a  programhoz  kapcsolódó 
egészségügyi  tevékenységek  elszámolási  és  teljesítési  feltételeit.  Ezek  a  dokumentumok 
együttesen  biztosítják,  hogy  a  KBMP  ne  pusztán  szakmai  pilotként,  hanem  jogilag, 
finanszírozásilag  és  végrehajtás-szervezésileg  is  strukturált,  szabályozott  programként 
működjön. 
 
6.1.3. NEAK-alapú operatív és szakmai szabályozás (KBM programok) 
 
A  krónikus  betegségmenedzsment  programok  bevezetésével  a  jogszabályi  környezet  egy  új, 
operatív  szabályozási  réteggel  bővült,  amelyet  a  NEAK  és  az  OKFŐ  által  kidolgozott 
programdokumentációk  határoznak  meg.  Ezek  a  dokumentumok  –  külön-külön  a  hypertonia, 
diabétesz,  COPD  és  kardiovaszkuláris  programokra  –  egységes  szerkezetben  tartalmazzák  a 
jogszabályi háttérre történő hivatkozásokat, a bevont szolgáltatók körét (praxisközösségek), az 
elszámolási szabályokat, valamint a beavatkozások jelentési és dokumentációs kötelezettségeit.  
A  programok  egyik  kulcseleme,  hogy  a  gondozási  folyamatok  végrehajtása  standardizált, 
protokollalapú beavatkozások mentén történik, amelyek egységesen definiált lépésekből állnak 
(pl. anamnézis, rizikófelmérés, eszközös vizsgálatok), meghatározott gyakorisággal és időzítéssel 
kerülnek végrehajtásra, és strukturált adatszolgáltatás keretében kerülnek jelentésre.  
103 
 

 
A jelentési kötelezettség teljesítése a B300-as tételes betegforgalmi jelentésen keresztül történik, 
amely  biztosítja  az  egyes  beavatkozások  egyértelmű  azonosíthatóságát,  a  finanszírozási 
elszámolás alapját, valamint a program végrehajtásának auditálhatóságát.  
 
A NEAK dokumentumok alapján a krónikus betegségmenedzsment programok jogi értelemben 
nem  csupán  szakmai  irányelvek,  hanem  kvázi  kvázi-normatív  működési  keretrendszerek, 
amelyek  meghatározzák  a  kötelezően  elvégzendő  tevékenységeket,  rögzítik  az  adatjelentési 
kötelezettségeket és közvetlen kapcsolatot teremtenek a szakmai teljesítmény és a finanszírozás 
között. 
  
6.1.4. Jogszabályi környezet jelentősége a program szempontjából 
 
A fentiek alapján megállapítható, hogy az alapellátás jogszabályi környezete az elmúlt időszakban 
egyre  inkább  a  strukturált,  adatvezérelt  és  protokollalapú  működés  irányába  mozdult  el.  A 
krónikus betegségmenedzsment programok révén a jogi szabályozás már nem csupán keretet 
biztosít, hanem közvetlenül meghatározza az ellátási folyamatok tartalmát és mérhetőségét. Ez a 
változás  különösen  fontos  az  alapellátás  szerepének  erősítése  szempontjából,  mivel  lehetővé 
teszi,  hogy  a  rendszer  a  jövőben  jobban  kontrollált,  összehasonlítható  és  teljesítményalapú 
módon  működjön.  A  jogszabályi  környezet  egyik  kulcseleme,  hogy  egyre  inkább  támogatja  a 
team-alapú, integrált ellátási modellek kialakulását, valamint az adatvezérelt működést, amely 
elengedhetetlen a krónikus betegségek hatékony menedzsmentjéhez. 
 
6.2 Finanszírozási környezet 
 
A magyar háziorvosi finanszírozási rendszere vegyes modellként írható le, amely több, egymást 
kiegészítő  finanszírozási  elemből  épül  fel.  A  rendszer  alapját  a  társadalombiztosítási 
finanszírozás  képezi,  amelyet  a  Nemzeti  Egészségbiztosítási  Alapkezelő  (NEAK)  működtet, 
jogszabályi hátterét a 43/1999. (III. 3.) Korm. Rendelet biztosítja. 
 
Az alapellátási törvény szerint az alapellátás célja a lakóhelyhez közeli, választás alapján igénybe 
vehető,  folyamatos  ellátás;  a  települési  önkormányzat  gondoskodik  többek  között  a  felnőtt 
háziorvosi és házi gyermekorvosi ellátásról. 
 
Kiemelt  elem  a  háziorvoshoz  bejelentkezett  biztosítottak  után  járó  díjazás:  a  NEAK  a 
bejelentkezett lakosokat nyilvántartja, havonta korrigálja, és a díjazást korcsoportos pontszámok 
alapján  számítja.  A  korcsoportos  súlyozás  erősebb  finanszírozási  súlyt  ad  például  a  0–4 
éveseknek és a 60 év felettieknek; a díjazást az orvos szakképzettségi szorzója is befolyásolja.  
Az egyes háziorvosi szolgálatok eltérő módon kapnak finanszírozást amennyiben kollegiális vagy 
szoros praxisközösségi együttműködésben dolgoznak. Jelen összefoglaló célja kiemelni bizonyos 
rendszer  szintű  hatásokat  támogató  finanszírozási  elemeket  a  háziorvosok  finanszírozásának 
komplex rendszeréből. 
 
 
 
104 
 

6.2.1. Alapfinanszírozás 
 
 A háziorvosi szolgálatok finanszírozásának meghatározó eleme a fejkvóta-alapú díjazás, amely a 
praxisba  bejelentkezett biztosítottak száma és  kora  alapján  kerül megállapításra.  A kapitációs 
rendszer  előnye  a  stabil,  kiszámítható  bevétel,  ugyanakkor  korlátozott  mértékben  ösztönzi  a 
komplex, időigényes gondozási tevékenységeket.  
 
A  finanszírozás  további  állandó  elemei  a  háziorvosi  és  szakdolgozói  bértámogatás,  melynek 
mértéke első sorban a szakmában eltöltött évektől függ, így áttételesen a gyakorlatban az idősebb, 
régebb  óta  praktizáló  háziorvosok  és  szakdolgozók  bére  jelentősen  eltér  a  fiatalabb  kollégák 
bértámogatásáról.  Második  szakdolgozó  bértámogatása  rendkívül  alacsony,  így  anyagi 
szempontból az egy idős orvos egy idős nővér a legjavadalmazóbb felállás. További szakdolgozó, 
vagy fiatal kolléga praxis üzemeltetése anyagi szempontból nem jutányos, és a hazai alacsony egy 
orvosra  jutó  alacsony  szakdolgozói  számhoz  jelentősen  hozzájárul.  A  bértámogatás  mértéke 
szakképzettségi szorzóval is módosul. 
 
A szakdolgozói bértámogatás a területi ellátási kötelezettséggel rendelkező szolgálatok, Eszjtv. 
hatálya alá nem tartozó egészségügyi szakdolgozói után jár; mértéke a jogszabályi mellékletben 
rögzített, a jogosultság pedig a bejelentkezett biztosítottak korcsoportos pontszámához kötött, 
3000  pontig  heti  40,  4501  pont  felett  legfeljebb  heti  120  óra  szakdolgozói  foglalkoztatásig.  A 
háziorvosi bértámogatás szintén az Eszjtv. hatálya alá nem tartozó, területi ellátási kötelezettségű 
szolgálatokban  foglalkoztatott  háziorvos  után  jár,  alapvetően  heti  40  órára,  2000  fő  feletti 
bejelentett ellátotti létszám esetén pedig további, legfeljebb heti 20 órában foglalkoztatott orvos 
után is; az összegek gyakorlati idő szerint változnak, praxisközösségi működés esetén pedig emelt 
összegű  támogatásra  is  jogosultság  keletkezhet.  A  támogatásokat  a  szolgáltató  köteles 
közvetlenül  az  érintett  szakdolgozó,  illetve  háziorvos  munkabérére  és  annak  közterheire 
fordítani, és azokat a NEAK a rendes havi finanszírozással együtt folyósítja (M4. sz. melléklet 23. 
és 24. Ábra). 
 
Az alapfinanszírozás mértékét degressziós rendszer módosítja, mely a nagy létszámú praxisok 
esetén sávos finanszírozás csökkenést jelent. 
 
További  állandó  elem  a  rezsitámogatás,  mely  fix  összeg,  nem  függ  a  praxis  helyétől  vagy 
létszámától.  A gyakorlatban több  önkormányzat  kiegészíti a  praxisok rezsitámogatását,  illetve 
otthontámogatást  és  egyéb  támogatást  nyújt,  különösen  a  betöltetlen  praxisok  számának 
csökkentése céljából, azonban a rendszer nem egyenszilárdságú. 
  
6.2.2. Kiegészítő finanszírozási elemek 
 
A  rendszer  további  elemei  közé  tartoznak  a  teljesítmény-  és  indikátoralapú  ösztönzők.  A 
háziorvosi  indikátor  rendszer  és  praxisközösségi  indikátor  rendszer  további  finanszírozási 
elemekre  ad  lehetőséget.  A  jelenleg  érvényben  lévő  indikátorok  szakmai  relevanciája  és 
hasznossága  vitatott  téma,  a  háziorvosi  indikátorok  utoljára  2026.  januárjában  módosultak.  A 
háziorvosi indikátorrendszer célja a minőségi és hatékony tevékenységek ösztönzése; 2023-tól a 
NEAK szerint a teljesítményelemek nagyobb arányú érvényesítése volt a reform célja. A 43/1999. 
105 
 

Korm. rendelet alapján a NEAK havonta állapítja meg az indikátorpontokat, és az elkülönített havi 
keretből az országos összesített pontszám alapján számítja az egy pontra jutó díjat. 
 
A  háziorvosi  szolgálatok  finanszírozásában  további  külön  jogcímek  is  vannak.  Ilyen  az  eseti 
ellátás  díjazása,  amikor  a  területi  ellátási  kötelezettséggel  működő  szolgálat  nem  hozzá 
bejelentkezett, de térítésmentes ellátásra jogosult beteget lát el, illetve a jogviszony ellenőrzés 
után kifizetett összeg,  ezeknek összege rendkívül alacsony.  
 
6.2.3. Ellátási tevékenységekhez kapcsolt finanszírozások hiánya 
 
A jelenlegi háziorvosi finanszírozási rendszer nem biztosítja a fogyóeszközök és orvostechnikai 
eszközök ellátáshoz kapcsolt használatának és amortizációjának térítését. A jelenlegi rendszer 
tehát  financiális  megközelítést  alkalmazva  akkor  éri  meg  jobban  a  háziorvosnak,  ha  csak  a 
minimumfeltételeknek felel meg a praxis eszköz felszereltség szempontjából, és minél kevesebb 
fogyóeszközt  használ.  Ez  például  a  POCT  eszközök  üzemeltetéséhez  szükséges  reagnesek  és 
kazetták gyakran több  ezer  forintos  díjának praxis  finanszírozásból történő  kifizetését  jelenti, 
annak  megtérítésére  nincs  mód.  További  hatása,  hogy  drágább  műszerek  megvásárlására  és 
fenntartására nem ösztönzi a háziorvost, anyagi lehetőségeire és szakmai elvárásaira van bízva 
az eszközös vizsgálatok lehetőségének biztosítása, például ABPM vagy Holter EKG használata a 
praxisokban esetleges és ellátó függő. 
 
2026-ban  az  egyes  elemek  országos  aránya  a  43/1999.  (III.  3.)  Korm.  Rendelet  alapján  a 
következő arányok és számok mentén alakul: 
 
Háziorvosi, háziorvosi ügyeleti ellátás 
millió forint 
% 
Praxisfinanszírozás 
99 790,70 
33,2 
Praxistámogatás 
13 818,30 
4,6 
Háziorvosi, szakdolgozói bértámogatás 
118 149,60 
39,3 
Indikátorrendszer 
finanszírozás 
és  30 065,30 
10,0 
teljesítményfinanszírozás 
Eseti ellátás díjazása 
649,3 
0,2 
Ügyeleti szolgálat 
34 060,80 
11,3 
Krónikus betegségmenedzsment program 
4 300,00 
1,4 
Háziorvosi, háziorvosi ügyeleti ellátás összesen  300 834,00 
100 
 
6.2.4. Krónikus Betegségmenedzsment finanszírozása 
 
A jelen program egyik kulcseleme az egységköltség-alapú finanszírozás bevezetése a krónikus 
betegségek gondozása terén. A felhívás alapján a gondozási programok (pl. diabétesz, hipertónia, 
kardiovaszkuláris  betegségek,  COPD)  esetében  az  elszámolás  standardizált  egységköltségek 
mentén  történik,  amely  a  teljes  körűen  megvalósított  gondozási  tervek  számához  kötött.  Ez  a 
finanszírozási forma közvetlenül a szakmai teljesítményhez kapcsolja a forrásokat,  ösztönzi a 
protokoll-alapú működést, és lehetővé teszi az ellátási folyamatok pontos nyomon követését.  
 
Az  új  finanszírozási  modell  egyik  legfontosabb  innovációja  az  egységköltség-alapú  elszámolás 
bevezetése, amely a hagyományos teljesítményfinanszírozási rendszerektől eltérően nem izolált, 
egyedi  beavatkozásokhoz,  hanem  komplex,  strukturált  ellátási  folyamatokhoz  rendeli  a 
106 
 

finanszírozást.  A krónikus  betegségek gondozása  ugyanis  nem  egyszeri eseményekből,  hanem 
egymásra  épülő  diagnosztikai,  kontroll-,  monitorozási  és  betegedukációs  elemekből  álló 
gondozási  utakból  (care  pathways)  épül  fel,  amelyek  költségstruktúrája  csak  integrált 
szemléletben ragadható meg. 
 
A  nemzetközi  egészség-gazdaságtani  szakirodalom  alapján  az  ilyen  típusú  komplex  gondozási 
modellek költségmeghatározására a hagyományos tételes finanszírozási modellek korlátozottan 
alkalmasak,  mivel  nem  képesek  megfelelően  leképezni  az  egyes  ellátási  aktivitások  közötti 
erőforrás-felhasználási különbségeket. Ezzel szemben az Activity Based Costing (ABC) és annak 
továbbfejlesztett változata, a Time-Driven Activity Based Costing (TDABC) olyan költségszámítási 
modelleket  kínálnak,  amelyek  az  egyes  szakmai  tevékenységekhez  rendelt  erőforrásokat, 
időráfordítást és szervezeti kapacitásokat is figyelembe veszik (Domingo et al., 2018; Keel et al., 
2020). Ezek a modellek különösen relevánsak krónikus betegmenedzsment programok esetén, 
ahol  a  finanszírozás  nem  egyetlen  vizsgálat,  hanem  egy  teljes  gondozási  folyamat 
költségprofiljára épül. 
 
A  jelen  programban  alkalmazott  egységköltség-képzés  logikája  funkcionálisan  ehhez  a 
szemlélethez  kapcsolódik.  Bár  a  hazai  modell  nem  klasszikus  ABC  vagy  TDABC  módszertant 
alkalmaz,  annak  alapelveit  részben  követi:  az  egyes  gondozási  protokollokhoz  tartozó 
beavatkozások,  vizsgálatok  és  kontrolltevékenységek  historikus  szakellátási  és  alapellátási 
finanszírozási adatain alapuló aggregálásával képez standardizált egységköltséget. 
 
Az  egységköltség  kialakítása  objektív  információk  és  historikus  adatok  alapján  történik,  a 
vonatkozó európai uniós és hazai szabályozási keretek figyelembevételével. A módszertan az ún. 
egyszerűsített  költségelszámolási  módokra  (Simplified  Cost  Options  –  SCO)  épül,  amelynek 
alkalmazását az alábbi jogi alapok teszik lehetővé: 
 
  (EU) 2021/241 RRF rendelet9 
   (EU) 2021/1060 CPR rendelet10 53–54. cikk 
   EU költségvetési rendelet (különösen 125. cikk és preambulumbekezdések) 
  valamint a hazai Elszámolhatósági Útmutató és Integrált Eljárásrendi Kézikönyv 
 
E  szabályozási  környezet  célja  az  adminisztratív  terhek  csökkentése  és  a  forrásfelhasználás 
hatékonyságának növelése, miközben biztosítja a megfelelő pénzügyi kontrollt, auditálhatóságot 
és az uniós forrásfelhasználás jogszerűségét. 
 
Az  egységköltség-alapú  finanszírozás  bevezetése  nem  pusztán  technikai  változás,  hanem 
rendszerszintű  reformeszköz:  támogatja  a  protokollalapú  működést,  erősíti  az  adatvezérelt 
egészségirányítást,  lehetővé  teszi  az erőforrás-hatékonysági  és  finanszírozási  fenntarthatósági 
elemzéseket,  valamint  hozzájárul  az  alapellátás  szerepének  újrapozicionálásához.  A  modell 
különösen  alkalmas  arra,  hogy  a  jövőben  más  ellátási  területeken  is  alkalmazásra  kerüljön, 
amennyiben a szükséges adat- és protokollalap rendelkezésre áll. 
 
 
9 https://eur-lex.europa.eu/legal-content/HU/TXT/HTML/?uri=CELEX:32021R0241  
10 https://eur-lex.europa.eu/legal-content/HU/TXT/HTML/?uri=CELEX:32021R1060  
107 
 

Az  egységköltség-alapú  finanszírozási  modellek  jelentősége  az  európai  egészségpolitikai  és 
egészség-gazdaságtani  térben  az  elmúlt  években  jelentősen  megerősödött.  A  PECUNIA 
(ProgrammE  in  Costing,  resource  use  measurement  and  outcome  valuation  for  Use  in  multi-
sectoral National and International health economic evaluAtions) projekt keretében kidolgozott 
harmonizált  referencia-egységköltségek  (Reference  Unit  Costs  –  RUC)  és  a  kapcsolódó 
módszertani sablonok arra törekednek, hogy egységes fogalmi és számítási keretet biztosítsanak 
az egészségügyi és szociális szolgáltatások költségértékeléséhez (Mayer et al., 2022; Mayer et al., 
2024).  Ezek  a  fejlesztések  azt  mutatják,  hogy  az  egységköltség-képzés  ma  már  nem  pusztán 
finanszírozási  technika,  hanem  az  egészségügyi  rendszerek  összehasonlíthatóságának, 
transzparenciájának és erőforrás-hatékonyságának egyik alapvető eszköze. 
 
Az Európai Healthcare and Social Cost Database (EU HCSCD) létrehozása tovább erősítette ezt az 
irányt,  mivel  lehetővé  teszi  a  különböző  országokban  alkalmazott  egészségügyi  szolgáltatási 
egységköltségek  strukturált  összevetését  (Espín  et  al.,  2022).  Ugyanakkor  a  nemzetközi 
szakirodalom arra is rámutat, hogy az egységköltség-képzés metodológiája továbbra sem teljesen 
egységes,  és  az  alkalmazott  számítási  logikák  országonként  jelentős  eltérést  mutathatnak 
(García-Mochón  et  al.,  2022).  Ez  különösen  indokolttá  teszi,  hogy  a  hazai  krónikus 
betegségmenedzsment  programban  alkalmazott  egységköltség-módszertan  transzparens, 
auditálható és historikus adatokkal alátámasztott módon kerüljön kialakításra. 
 
Ebben  az  értelemben  a  KBMP-ben  alkalmazott  egységköltség-képzés  nem  csupán  a  program 
operatív  finanszírozási  alapját  jelenti,  hanem  egyben  olyan  pilot-modellként  is  értelmezhető, 
amely  hosszabb  távon  hozzájárulhat  a  hazai  alapellátás  finanszírozási  modernizációjához, 
valamint az adatvezérelt, protokollalapú és standardizált egészségügyi finanszírozási rendszerek 
fejlesztéséhez. 
 
Az  egységköltség-képzés  alapját  a  krónikus  betegségmenedzsment  programban  nem  egyes 
izolált beavatkozások, hanem a teljes körűen megvalósított gondozási terv képezi. Ez azt jelenti, 
hogy  a  finanszírozás  alapegysége  nem  egy  önálló  vizsgálat,  laboratóriumi  esemény  vagy 
kontrollalkalom, hanem egy adott betegre vonatkozó, a szakmai protokoll szerint meghatározott, 
strukturált és lezárt ellátási ciklus.  
 
Az  egységköltség kialakítása során  elsődleges  komponensként  jelenik  meg  a humánerőforrás-
ráfordítás. Ez magában foglalja a háziorvos közvetlen időráfordítását, a szakdolgozók – különösen 
ápolók,  asszisztensek  –  részvételét,  valamint  azon  kiegészítő  szakemberek  bevonását,  akik  a 
praxisközösségi  működés  keretében  a  gondozási  terv  megvalósításához  hozzájárulhatnak, 
például  dietetikusok,  gyógytornászok  vagy  pszichológusok.  A  program  egyik  strukturális 
sajátossága  éppen  az,  hogy  a  hagyományosan  orvoscentrikus  alapellátási  modellt  részben 
multidiszciplináris irányba mozdítja el. 
 
A második fő költségcsoportot a diagnosztikai és terápiás tevékenységek alkotják. Ide tartoznak 
a laborvizsgálatok, az eszközös diagnosztikai eljárások – például EKG vagy ABPM –, valamint a 
rendszeres  kontrollvizsgálatok.  A  NEAK  által  kialakított  projektspecifikus  B300  jelentési 
struktúra  lehetővé  teszi,  hogy  ezek  a  tevékenységek  egyértelműen  azonosíthatók  és  nyomon 
követhetők legyenek, ami a finanszírozási elszámolás és a későbbi auditálhatóság szempontjából 
is kulcsfontosságú. 
108 
 

 
Harmadik elemként jelennek meg az infrastruktúrához és működéshez kapcsolódó ráfordítások. 
Ezek közé tartozik az eszközhasználat, az informatikai rendszerek működtetése, az adatjelentési 
kötelezettségek teljesítéséhez szükséges adminisztratív háttér, valamint a koordinációs feladatok 
szervezési költségei. Bár ezek sok esetben nem közvetlenül egy-egy beteghez rendelhetők, a teljes 
gondozási ciklus fenntartásához nélkülözhetetlenek. 
 
Az egységköltség-képzés negyedik, módszertanilag különösen fontos komponense a gondozási 
komplexitás figyelembevétele. Nem minden krónikus beteg gondozása azonos erőforrásigényű: a 
betegség  típusa,  a  multimorbiditás  jelenléte,  a  szükséges  beavatkozások  száma,  valamint  a 
kontrollok  gyakorisága  jelentős  eltéréseket  okozhatnak.  A  COPD,  hypertonia,  diabétesz  és 
kardiovaszkuláris programok eltérő gondozási struktúrái ezt a heterogenitást jól tükrözik. Ennek 
megfelelően az egységköltség nem egy mechanikus átlagköltség, hanem olyan szakmailag validált 
referenciaérték,  amely  a  protokoll  szerinti  ellátás  reálisan  szükséges  erőforrásigényét 
reprezentálja. 
 
Ebben  az  értelemben  az  egységköltség  nem  pusztán  pénzügyi  kategória,  hanem  a  szakmai 
minimumfeltételek finanszírozási leképezése. A KBMP-ben alkalmazott modell ezért egyszerre 
szolgálja  a  finanszírozási  egyszerűsítést,  a  szakmai  standardizációt,  az  erőforrás-hatékonyság 
javítását és a későbbi teljesítményalapú finanszírozási reformok módszertani előkészítését. Ez 
különösen fontos abból a szempontból, hogy a pilot során szerzett tapasztalatok hosszabb távon 
megalapozhatják  a  magyar  alapellátási  finanszírozási  rendszer  minőség-  és  folyamatalapú 
továbbfejlesztését. 
 
Az egységköltség meghatározása a krónikus betegségmenedzsment programban több egymásra 
épülő módszertani lépésből áll, amelyek célja, hogy a finanszírozás alapját képező egységköltség 
egyszerre legyen  szakmailag megalapozott,  pénzügyileg ellenőrizhető és jogilag auditálható.  A 
KBMP program megvalósítása során  készült módszertani dokumentáció alapján az alkalmazott 
számítási  logika  a  CPR  rendeletben  rögzített  „fair,  equitable  and  verifiable”  elvre  épül,  vagyis 
olyan  objektív  információkra  és  historikus  adatokra  támaszkodik,  amelyek  ellenőrizhetőek  és 
reprodukálhatók.  
 
A  folyamat  első  lépése  a  bázisadatok  és  referenciaértékek  meghatározása.  Ennek  során  a 
finanszírozási  és  ellátási  rendszer  historikus  adatai  kerülnek  feldolgozásra,  különösen  a 
járóbeteg-szakellátás  pontfinanszírozási  adatai,  a  teljesítménydíjak,  fix  díjak,  valamint  a 
bértámogatási  komponensek.  A  NEAK  külön  nyilatkozatban  rögzítette  azokat  a  2023-as 
finanszírozási alapadatokat, amelyekre a számítások épülnek, beleértve a járóbeteg-szakellátás 
teljes éves pontszámát, a pont-forint értékeket és azok indexált korrekcióját is. Ez biztosítja, hogy 
az egységköltség-képzés ne hipotetikus, hanem ténylegesen működő finanszírozási struktúrára 
épüljön  (bővebben  lásd  Hatástanulmány  II.  Fejezet  8.    “A  Programhoz  kapcsolódó  NEAK 
finanszírozási háttérdokumentum és OKFŐ szakmai nyilatkozat elemzése” c. részében, illetve a 
Mellékletek között).  
. 
A  második  lépés  a  gondozási  folyamatok  standardizálása.  Ennek  lényege,  hogy  minden 
betegségcsoport  –  COPD,  kardiovaszkuláris  betegségek,  hypertonia  és  diabétesz  –  esetében  a 
gondozási  tervhez  kapcsolódó  beavatkozások  köre  és  gyakorisága  előre  meghatározott, 
109 
 

szakmailag validált struktúrában kerüljön rögzítésre. Az OKFŐ főigazgató-helyettesi nyilatkozata 
megerősíti,  hogy  ezek  a  gondozási  tervek  a  hatályos  egészségügyi  szakmai  irányelveken,  az 
Egészségügyi  Szakmai  Kollégium  véleményén,  valamint  az  EFOP-1.8.0-VEKOP  program  során 
kidolgozott Krónikus Gondozási Programok Módszertani Kézikönyvén alapulnak. Ez biztosítja, 
hogy a finanszírozási egység mögött minden esetben standardizált, szakmailag legitim ellátási 
tartalom álljon. (bővebben lásd Hatástanulmány II. Fejezet 8.  “A Programhoz kapcsolódó NEAK 
finanszírozási háttérdokumentum és OKFŐ szakmai nyilatkozat elemzése” c. részében, illetve a 
Mellékletek között).  
 
A harmadik lépésben történik meg az egyes tevékenységek költség-hozzárendelése. Ennek során 
minden, a gondozási terv részét képező vizsgálat, kontroll és szakmai beavatkozás költségértéket 
kap.  A  módszertan  itt  részben  a  járóbeteg-szakellátás  fee-for-service  logikájára  épít,  vagyis  a 
jelenlegi OENO-alapú finanszírozási struktúrából vezeti le az egyes komponensek becsült értékét. 
Ez  a  megközelítés  lényegében  egy  bottom-up  költségképzési  logika,  amely  a  komplex  ellátási 
folyamatot a komponensek aggregációján keresztül teszi számszerűsíthetővé. 
 
A  negyedik  lépés  az  aggregáció,  amely  során  az  egyes  tevékenységekre  rendelt  költségek 
összevonásra kerülnek, és kialakul az adott betegségcsoportra jellemző teljes gondozási ciklus 
finanszírozási értéke. Ez a modell nem egyes eseményeket, hanem a teljes lezárt gondozási tervet 
tekinti  elszámolási  egységnek,  ami  alapvetően  új  logikát  vezet  be  az  alapellátás 
finanszírozásában. A módszertani anyag szerint egy teljes gondozási folyamat nagyságrendileg 
mintegy  40  000  forintos  egységköltséget  reprezentál,  amely  a  teljes  protokoll  végigvitelére 
vonatkozik. 
 
Az utolsó szakasz a validáció és megfelelőségvizsgálat. Ennek célja annak biztosítása, hogy az így 
képzett  egységköltség  megfeleljen  az  uniós  egyszerűsített  költségelszámolási  szabályoknak, 
összhangban  legyen  a  hazai  finanszírozási  realitásokkal,  és  alkalmas  legyen  auditálásra.  A 
validáció része annak ellenőrzése is, hogy az alkalmazott referenciaértékek és költségösszetevők 
arányban állnak-e a jelenlegi egészségügyi szolgáltatási költségekkel, valamint hogy a kialakított 
finanszírozási egység ténylegesen képes-e lefedni a protokoll szerinti ellátás minimumfeltételeit. 
 
Az egységköltség-alapú finanszírozás működési logikája lényegesen eltér a hagyományos input-
alapú  rendszerektől.  A  modell  alapvetően  output-orientált:  nem  az  egyes  ráfordításokat  téríti 
meg külön-külön, hanem a teljesített és lezárt gondozási egységekhez kapcsolja a finanszírozást. 
Ez  átalakítja  a  szolgáltatói  ösztönzőrendszert,  mert  a  praxisok  érdekeltté  válnak  a  teljes 
gondozási folyamat végrehajtásában, nem csupán egyes résztevékenységek dokumentálásában. 
Ezzel párhuzamosan – bár az adatrögzítés részletesebb és strukturáltabb – az elszámolási logika 
egyszerűsödik, mivel nincs szükség minden egyes költségelem külön igazolására. 
 
A modell  ugyanakkor részleges  kockázatmegosztást  is  létrehoz  a finanszírozó  és  a  szolgáltató 
között. Amennyiben a tényleges ráfordítás meghaladja az előre meghatározott egységköltséget, a 
többletköltség  a  szolgáltatónál  jelentkezik;  amennyiben  viszont  az  ellátás  hatékonyabban 
szervezhető  meg,  az  ebből  fakadó  erőforrásnyereség  a  szolgáltatónál  marad.  Ez  a  logika  a 
hatékonyság javítását, a folyamatoptimalizálást és a protokollalapú működés erősítését ösztönzi, 
ami a KBMP egyik legfontosabb strukturális innovációja. 
 
110 
 

Az  egységköltség-alapú  finanszírozási  rendszer  fenntartható  és  jogszerű  működésének 
alapfeltétele 
a 
megfelelő 
kontrollmechanizmusok 
kialakítása. 
Az 
egyszerűsített 
költségelszámolási  (SCO)  modellek  egyik  legfontosabb  sajátossága,  hogy  bár  csökkentik  az 
adminisztratív terheket és egyszerűsítik a pénzügyi elszámolást, ezzel párhuzamosan magasabb 
szintű  adat-  és  folyamatkontrollt  igényelnek.  Az  Európai  Unió  vonatkozó  szabályozása  – 
különösen a CPR rendelet 53–54. cikke – egyértelműen rögzíti, hogy az ilyen típusú finanszírozási 
modellek csak akkor alkalmazhatók, ha az elszámolási logika objektív, igazságos, ellenőrizhető és 
auditálható. 
 
A  KBMP  keretében  ezt  a  kontrollfunkciót  elsődlegesen  a  projektspecifikusan  kialakított  B300 
jelentési  rendszer  biztosítja.  A  B300  jelentések  lehetővé  teszik  az  egyes  gondozási  tervekhez 
kapcsolódó  vizsgálatok,  kontrollok  és  beavatkozások  strukturált,  egységes  és  visszakövethető 
dokumentálását. Ez nemcsak a teljesítések mennyiségi nyomon követését teszi lehetővé, hanem 
biztosítja  annak  ellenőrizhetőségét  is,  hogy  a  finanszírozott  egység  mögött  ténylegesen 
megvalósult-e a protokoll szerinti szakmai tevékenység.  
 
A  Nemzeti  Fejlesztési  Központ,  Emberi  Erőforrás,  Közlekedési,  Környezeti  és 
Energiahatékonysági  Fejlesztési  Programok  Végrehajtásáért  Felelős  Főigazgatóság  EFOP-
KEHOP-IKOP Beruházási Fejlesztések Zárási és Fenntartási Főosztálya által készített, “Az RRF-
8.1.1-25  azonosítójelű  felhívásban  objektív  információk  és  historikus  adatok  alapján 
megállapított  egységköltség  alapú  elszámolási  mód  módszertani  leírása”  elnevezésű 
dokumentum  alapján,  a  B300  így  nem  csupán  adatgyűjtési  eszköz,  hanem  az  output-alapú 
finanszírozási modell egyik kulcsfontosságú kontrollpontja.  
 
A  második  kontrollszintet  a  hibalisták  és  visszaigazoló  listák  rendszere  képezi.  Ezek  célja  az 
adatrögzítési hibák, hiányosságok, duplikációk vagy logikai inkonzisztenciák kiszűrése még az 
elszámolási folyamat korai szakaszában. Ez különösen fontos egy olyan finanszírozási modellben, 
ahol a teljes ellátási ciklus egyetlen finanszírozási egységként jelenik meg, mivel egyetlen hibás 
adatbevitel vagy hiányzó komponens a teljes gondozási egység elszámolhatóságát érintheti. Az 
adatminőség  biztosítása  ezért  nem  csupán  technikai  kérdés,  hanem  közvetlen  finanszírozási 
relevanciával bír. 
 
A  harmadik  kontrollréteg  az  audit-  és  ellenőrzési  mechanizmusok  rendszere,  amely  a 
jogosulatlan  elszámolások,  a  nem  protokollszerű  teljesítések,  valamint  a  finanszírozási 
visszaélések  kiszűrését  szolgálja.  Ennek  része  lehet  a  dokumentációs  audit,  a  mintavételes 
szakmai  ellenőrzés,  valamint  az  elszámolási  logikák  utólagos  felülvizsgálata.  A  módszertani 
dokumentáció alapján  ez  azért különösen fontos, mert  az  egységköltség-modell  a szolgáltatók 
számára bizonyos fokú működési rugalmasságot biztosít, ugyanakkor ezt csak megfelelő kontroll 
mellett lehet fenntartani. 
 
A megfelelőség negyedik szintjét az európai uniós szabályoknak való megfelelés biztosítja. Mivel 
a program finanszírozási logikája az RRF és a CPR rendeletek alapján kialakított SCO-modellre 
épül, az alkalmazott egységköltségeknek minden esetben meg kell felelniük az uniós pénzügyi 
szabályossági  elveknek.  Ez  különösen  fontos  a  későbbi  pénzügyi  korrekciók,  szabálytalansági 
eljárások és visszafizetési kötelezettségek elkerülése érdekében. A módszertani validáció ezért 
nemcsak szakmai, hanem kifejezetten jogi és pénzügyi megfelelőségi funkciót is betölt. 
111 
 

 
Összességében ezek a kontrollmechanizmusok biztosítják, hogy az egyszerűsített finanszírozási 
modell  ne  vezessen  a  pénzügyi  kontroll  elvesztéséhez,  hanem  éppen  ellenkezőleg:  a 
hagyományos  tételes  elszámolásnál  strukturáltabb,  jobban  nyomon  követhető  és  auditálható 
finanszírozási  logikát  hozzon  létre.  A  KBMP-ben  alkalmazott  kontrollrendszer  ezért  a 
finanszírozási  innováció  egyik  legfontosabb  stabilizáló  eleme,  amely  hosszabb  távon  más 
alapellátási programok finanszírozási modelljeinek kialakításában is mintaként szolgálhat. 
 
6.3. Krónikus betegségek és az egészségügyi rendszer fenntarthatósága  
A krónikus nem fertőző betegségek növekvő népegészségügyi terhe alapvetően befolyásolja az 
egészségügyi  ellátórendszer  fenntarthatóságát.  Ezen  betegségek  –  mint  cardiovascularis 
betegség,  diabetes  mellitus,  hypertonia  és  COPD  –  jellemzője  a  hosszú  lefolyás,  a  rendszeres 
monitorozás  és  kontrollok  szükségessége,  valamint  a  szövődmények  megelőzésére  irányuló 
folyamatos gondozás. Ennek következtében a krónikus betegek ellátása egy tartós, koordinált és 
adatvezérelt gondozási folyamat.  
A  fenntarthatóság  szempontjából  így  a  krónikus  betegségek  jelentős  kihívást  jelentenek  az 
egészségügyi  rendszer  számára.  A  nem  megfelelően  kontrollált  állapotok,  gyakori  sürgősségi 
ellátáshoz, kórházi felvételekhez, ismételt szakellátási vizitekhez és hosszabb távon magasabb 
egészségügyi kiadásokhoz vezetnek. A strukturált alapellátási gondozás ugyanakkor lehetőséget 
teremt  a  betegségek  korai  felismerésére,  a  rizikótényezők  kezelésére,  a  terápiás  adherencia 
javítására  és  az  állapotromlás  megelőzésére,  így  mérsékelve  a  magasabb  ellátási  szintek 
indokolatlan igénybevételét. 
A  Krónikus  Betegségmenedzsment  Program  fenntarthatósági  jelentősége  abban  áll,  hogy  az 
alapellátást  a  reaktív,  panaszvezérelt  ellátási  modelltől  a  proaktív,  tervezett  és  visszamérhető 
gondozás irányába mozdítja el. A program keretében alkalmazott protokoll alapú betegkövetés, 
rendszeres  kontrollvizsgálatok,  egyéni  gondozási  tervek  és  betegedukációs  elemek 
hozzájárulnak a krónikus állapotok jobb kontrolljához. Ez hosszabb távon csökkentheti az akut 
exacerbációk, a szövődmények és az elkerülhető hospitalizációk előfordulását. 
A  fenntarthatóság  másik  dimenziója  a  humánerőforrás-hatékonyság.  A  magyar  alapellátásban 
tapasztalható  orvoshiány,  a  praxisok  területi  egyenlőtlenségei  és  a  növekvő  betegszám  miatt 
különösen  fontossá  válik  a  kompetencia  alapú  feladatmegosztás.  A  nemzetközi  szakirodalom 
alapján  a  kiterjesztett  hatáskörű  ápolók  (APN)  bevonása  a  krónikus  betegmenedzsmentbe 
javíthatja  az  ellátás  folyamatosságát,  növelheti  a  betegkövetés  rendszerességét,  valamint 
tehermentesíti az orvosokat a rutinszerű monitorozási edukációs és koordinációs feladatok egy 
részétől.  
Az  APN-ek  szerepe  különösen  jelentős  lehet  a  KBMP-ben,  ahol  a  betegbevonás,  az 
állapotfelmérés, az életmódtanácsadás, az adherencia-támogatás és az utánkövetés rendszeres, 
strukturált  feladatokat  jelent.  Az  APN-ek  hozzájárulhatnak  ahhoz,  hogy  a  krónikus  betegek 
gyakrabban  és  szervezettebben  kerüljenek  kapcsolatba  az  alapellátással,  ai  elősegíti  a  korai 
állapotromlás felismerését és a szükséges beavatkozások időbeni meglétét. Emellett, az APN-ek 
fontos szerepet tölthetnek be a betegedukációban, a betegség-önmenedzsment támogatásában és 
a multidiszciplináris teamműködés koordinálásában.  
112 
 

A  digitális  egészségügyi  megoldások  szintén  kulcsszerepet  játszanak  a  fenntartható  krónikus 
gondozás  kialakításában.  Az  elektronikus  egészségügyi  rendszerek,  a  telemedicina,  a 
távmonitorozás  és  az  adatvezérelt  döntéstámogatás  lehetővé  teszik  a  betegek  állapotának 
folyamatosabb nyomon követését, valamint az ellátási folyamatok hatékonyabb szervezését. A 
KBMP-ben  alkalmazott  digitális  dokumentáció  és  indikátorkövetés  nemcsak  a  program 
megvalósulásának értékelését támogatja, hanem hosszabb távon alapot teremthet a populációs 
szintűegészségmenedzsment fejlesztéséhez is. 
A krónikus betegségek fenntartható kezelése nemcsak szakmai és technológiai kérdés, hanem 
finanszírozási  és  szervezeti  kihívás  is.  A  program  hosszútávú  működtetéséhez  olyan 
finanszírozási  mechanizmusok  szükségesek.  amelyek  ösztönzik  a  rendszeres  betegkövetést,  a 
prevenciós  tevékenységeket,  a  team-alapú munkavégzést  és  az  eredményes  gondozást.  Ennek 
keretében különösen indokolt az APN-ek és más szakdolgozók által végzett krónikus gondozási 
feladatok  finanszírozási  elismerése,  mivel  ezek  a  tevékenységek  közvetlenül  hozzájárulnak  a 
program eredményességéhez és az egészségügyi rendszer tehermentesítéséhez. 
Összességében  a  krónikus  betegségek  megfelelő  alapellátási  menedzsmentje  az  egészségügyi 
rendszer fenntarthatóságának egyik kulcstényezője. A KBMP olyan szervezeti és szakmai keretet 
biztosít,  amely  támogatja  a  proaktív  betegkövetést,  a  kompetenciaalapú  feladatmegosztást,  az 
APN-ek  fokozott  bevonását  és  a  digitális  eszközök  alkalmazását.  E  tényezők  együttesen 
hozzájárulhatnak az ellátás minőségének javításához, az egészségügyi erőforrások hatékonyabb 
felhasználásához,  valamint  a  krónikus  betegek  hosszabb  távú  egészségi  kimeneteleinek 
kedvezőbb alakulásához. 
 
7.  A Programhoz kapcsolódó NEAK finanszírozási háttérdokumentum 
és OKFŐ szakmai nyilatkozat elemzése 
A  Krónikus  Betegségmenedzsment  Program  szakmai  és  finanszírozási  megalapozottságának 
értékelése  során  kiemelt  jelentőséggel  bírnak  azok  az  intézményi  nyilatkozatok  és  szakmai 
dokumentumok,  amelyek  a  program  kialakításának  módszertani  és  finanszírozási  hátterét 
támasztják alá. Ezek közül különösen fontos a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) 
Ellátási  Főigazgató-helyettesének  hivatalos  nyilatkozata  (M5.1.  sz.  Mellékletben  olvasható), 
amely az RRF-8.1.1-25 „Alapellátás fejlesztése” projekt keretében kidolgozott háziorvosi alapdíj-
számítás szakmai megalapozottságát részletezi. 
7.1. NEAK finanszírozási hátterdokumentum 
A  dokumentum  elsődleges  jelentősége  abban  áll,  hogy  intézményi  szinten  validálja  azt  a 
finanszírozási logikát, amelyre a KBMP egységköltség-alapú modellje épül. A nyilatkozat rögzíti, 
hogy  a  számítás  alapját  a  2023.  finanszírozási  év  országos  járóbeteg-szakellátási 
teljesítményadatai  képezik,  összesen  92,4  milliárd  pont  értékben,  laboratóriumi  és  PCR-
tevékenységek nélkül. Ez a volumen olyan országos aggregált adatbázisra épül, amelyet a NEAK 
saját teljesítményelszámolási rendszereiből rekonstruálni képes, ezáltal a számítás auditálható 
és ellenőrizhető. 
A  nyilatkozat  egyik  legfontosabb  eleme  annak  bemutatása,  hogy  a  járóbeteg-szakellátási 
teljesítménydíjak  önmagukban  nem  tekinthetők  teljes  költségképző  elemnek,  mivel  azok 
113 
 

tartalmazzák  a  degressziós  mechanizmusok  hatásait,  valamint  az  egészségügyi  dolgozók 
bértámogatásának egy részét is. Ennek figyelembevételével a NEAK egy korrigált alapdíj-logikát 
alkalmazott,  amelyben  az  eredeti  1,98  Ft/pont  alapdíj  helyett  a  fix  díjjal  és  bértámogatással 
korrigált érték 3,75 Ft/pont, inflációs korrekcióval pedig 4,09 Ft/pont jelenértékre emelkedik. Ez 
a  korrekció  különösen  fontos,  mert  közelebb  viszi  a  finanszírozási  modellt  a  valós  erőforrás-
felhasználási költségekhez. 
A  dokumentum  emellett  rámutat  arra  is,  hogy  a  járóbeteg-szakellátás  az  összes  gyógyító-
megelőző ellátási teljesítményfinanszírozáson belül mintegy 22%-os arányt képvisel. Ezen arány 
alkalmazása  kulcsszerepet  játszott a  bértámogatási komponens allokációjában,  amely a KBMP 
egységköltség-képzésének  egyik  közvetett  alapja  lett.  Ez  a  megközelítés  azért  jelentős,  mert 
lehetővé teszi a háziorvosi programok finanszírozási súlyának makroszintű elhelyezését a teljes 
egészségbiztosítási rendszerben. 
A NEAK nyilatkozata alapján egyértelműen látható, hogy a KBMP finanszírozási modellje nem 
önkényes  becsléseken,  hanem  országos  szintű  teljesítményadatokon,  fix  díj  komponenseken, 
bérfinanszírozási  arányokon  és  inflációs  korrekciókon  alapuló  számításokon  nyugszik.  Ez 
jelentős  mértékben  erősíti  a  program  költséghatékonysági  vizsgálatának  és  fenntarthatósági 
elemzésének validitását. 
Hatástanulmányi  szempontból  a  dokumentum  több  szinten  is  releváns.  Egyrészt  közvetlenül 
kapcsolódik  a  H4  (Mérhetőség  és  auditálhatóság)  hipotézishez,  mivel  bemutatja  az  objektív, 
adminisztratív  adatokon  alapuló  teljesítmény-elszámolhatóság  lehetőségét.  Másrészt  szoros 
kapcsolatban  áll  a  H11  (Finanszírozási  fenntarthatóság)  hipotézissel,  mivel  igazolja,  hogy  a 
programhoz  kapcsolódó  többlettevékenységek  finanszírozása  egységköltség-logikával 
strukturálható. Harmadrészt a H12 (Skálázhatóság és rendszerbe illeszthetőség) szempontjából 
is meghatározó, hiszen az országos teljesítménybázisra épített költségmodell lehetőséget teremt 
a program későbbi kiterjesztésének pénzügyi modellezésére. 
Összességében  a  NEAK  által  kiadott  nyilatkozat  nem  pusztán  technikai  háttérdokumentum, 
hanem  a  KBMP  egyik  legfontosabb  intézményi  legitimációs  forrása,  amely  biztosítja,  hogy  a 
program  szakmai  és  finanszírozási  értékelése  megfelelő  adatbázison,  transzparens 
módszertanon és ellenőrizhető számítási logikán alapuljon. 
7.2. OKFŐ szakmai nyilatkozat  
Az  OKFŐ  részéről  kiadott  nyilatkozat  alapján  (M5.2.  sz.  Melléklteben  olvasható), RRF-8.1.1-25 
azonosítószámú, „Alapellátás fejlesztése” című projekten belül a Krónikus Betegségmenedzsment 
programban  a  gondozási  tervek,  az  elvégzendő  szakmai  tevékenységek  köre  és  gyakorisága  a 
szakmai elvárásoknak megfelelően kerültek meghatározásra. A nyilatkozat tartalmazza továbbá, 
hogy a szakmai elvárások a 18/2013.(III.5.) EMMI rendelet a vizsgálati és terápiás eljárási rendek 
kidolgozásának, szerkesztésének, valamint az ezeket érintő szakmai egyeztetések lefolytatásának 
egységes szabályairól szóló jogszabálynak megfelelően hatályban lévő, az adott területet érintő 
egészségügyi  szakmai  irányelveken  alapulnak,  melyeket  az  Egészségügyi  Szakmai  Kollégium 
illetékes  tagozatai  véleményeztek.  Végezetül  a  dokumentum  rögzíti,  hogy  a 
betegségmenedzsment  programok  szakmai  elvárásainak  igazolását  a  szakmai  szervezetek 
véleménye,  valamint  az  Egészségügyi  ellátórendszer  szakmai  módszertani  fejlesztése  -  EFOP-
1.8.0-VEKOP-17-2017-00001  projekt  eredménytermékeként  elkészült  Krónikus  Gondozási 
Programok Módszertani Kézikönyve  adja. 
114 
 

8. Az Európai Egészségügyi Adattér (EHDS) jelentősége, és 
kapcsolódása az alapellátás fejlesztési folyamatokhoz 
Az Európai Egészségügyi Adattérről (EHDS) szóló EU 2025/327 sz. rendeletet 2025. március 5-
én  hirdettek  ki  az  Európai  Unió  Hivatalos  Lapjában;  a  rendelet  2025.  március  26-án  lépett 
hatályba, és fokozatos alkalmazása 2027-től, illetve a fő működési kötelezettségek tekintetében 
2029-től  kezdődik.  A  szabályozás  célja,  hogy  közös  európai  szabályokat,  standardokat, 
infrastruktúrákat és irányítási keretet teremtsen az elektronikus egészségügyi adatok elsődleges 
és másodlagos felhasználásához. Az EHDS jelen Hatástanulmányba foglalásának időszerűségét az 
is  fokozza,  hogy  a  magyar  alapellátás  fejlesztése  időben  egybeesik  az  EHDS  végrehajtásának 
előkészítési  szakaszával.  Az  Európai  Bizottság  hivatalos  ütemterve  szerint  2027-re  kell 
megszületniük  azoknak  a  kulcsfontosságú  végrehajtási  aktusoknak,  amelyek  a  részletes 
működési szabályokat meghatározzák, míg 2029-től az első prioritási adatkategóriák elsődleges 
felhasználására és a legtöbb adatkategória másodlagos felhasználására vonatkozó szabályok már 
alkalmazandóvá  válnak.  Ez  azt  jelenti,  hogy  a  mostani  hazai  pilot  programokból  levonható 
tanulságok  közvetlenül  hasznosíthatók  lehetnek  az  EHDS-hez  való  későbbi  nemzeti 
alkalmazkodás során.  
A  jelen  hatástanulmány  szempontjából  az  EHDS  nem  önálló,  a  programtól  független  digitális 
politika, hanem olyan szabályozási háttér, amely új megvilágításba helyezi a strukturált gondozás, 
az  adatminőség  és  a  standardizált  dokumentáció  kérdését.  Amennyiben  a  krónikus 
betegségmenedzsment program képes egységesebb adatstruktúrát, követhetőbb betegutakat és 
nagyobb  összehasonlíthatóságot  teremteni  a  praxisok  között,  úgy  nemcsak  az  ellátás 
szervezettségét  javítja,  hanem  hozzájárul  ahhoz  is,  hogy  az  alapellátásból  származó  adatok 
alkalmasabbá váljanak a jövőbeni nemzeti és európai szintű egészségpolitikai elemzésekre. Ez a 
kapcsolat különösen fontos egy olyan rendszerben, ahol a krónikus betegségek terhe magas, és a 
szakpolitikai döntésekhez egyre inkább folyamat- és populációszintű evidenciák szükségesek. 
Az Európai Egészségügyi Adattér egyik legfontosabb újítása, hogy intézményes keretet teremt az 
egészségügyi  adatok  másodlagos  felhasználására,  vagyis  arra,  hogy  az  ellátás  során  keletkező 
adatok  ne  kizárólag  az  egyes  betegek  közvetlen  kezelését  szolgálják,  hanem  kutatási, 
egészségpolitikai,  egészségügyi  rendszerértékelési  és  innovációs  célokra  is  felhasználhatók 
legyenek.  A  nemzetközi  szakirodalom  szerint  a  másodlagos  adatfelhasználás  kulcsszerepet 
játszik  a  bizonyítékalapú  egészségpolitika  kialakításában,  mivel  lehetővé  teszi  a  valós  ellátási 
környezetből  származó  adatok  (Real  World  Data  –  RWD)  elemzését,  valamint  az  ezekből 
előállított valós életbeli evidenciák (Real World Evidence – RWE) felhasználását a döntéshozatal 
során (Baltic et al., 2024; Scott et al., 2017). 
A hagyományos egészségpolitikai döntések gyakran korlátozott mintaszámú klinikai vizsgálatok 
vagy  eseti  felmérések  eredményeire  épülnek.  Ezzel  szemben  a  másodlagos  adatfelhasználás 
lehetővé teszi teljes populációk, hosszú időtávok és valós ellátási folyamatok vizsgálatát. Az így 
keletkező információk hozzájárulhatnak az ellátási modellek hatékonyságának értékeléséhez, az 
egészségügyi  egyenlőtlenségek  feltárásához,  valamint  a  szakpolitikai  beavatkozások  tényleges 
hatásainak méréséhez. Az EHDS szabályozási logikája is abból indul ki, hogy a magas minőségű 
egészségügyi adatok nem csupán az ellátás működését támogatják, hanem stratégiai erőforrást 
jelentenek az egészségügyi rendszerek fejlesztésében és irányításában (Saelaert et al., 2023; Pan, 
2025).  A  másodlagos  adatfelhasználás  sikeres  működésének  ugyanakkor  alapvető  feltétele  a 
115 
 

megfelelő adatirányítási (data governance) környezet kialakítása. A szakirodalom hangsúlyozza, 
hogy az állampolgári bizalom, az átlátható adatkezelési szabályok, valamint a felhasználási célok 
egyértelmű  kommunikációja  nélkül  a  másodlagos  adatfelhasználás  társadalmi  elfogadottsága 
korlátozott maradhat. Az egészségügyi adatok újrafelhasználásának értéke ezért nem kizárólag 
technológiai  vagy  kutatási  kérdés,  hanem  egyben  társadalmi  és  etikai  kihívás  is.  Az  európai 
tapasztalatok szerint azok a rendszerek működnek eredményesen, amelyek képesek egyszerre 
biztosítani az adatvédelem magas szintjét, a tudományos hasznosíthatóságot és az állampolgárok 
bizalmának fenntartását (Fahy és Williams, 2019; Nieminen et al., 2022; Saelaert et al., 2023). 
A  modern  egészségügyi  rendszerekben  a  másodlagos  adatfelhasználás  egyre  inkább  az 
egészségügyi  teljesítménymérés  alapvető  eszközévé  válik.  Az  adminisztratív,  klinikai  és 
népegészségügyi adatforrások összekapcsolása lehetővé teszi az ellátási folyamatok, a betegutak, 
a  költségek  és  az  egészségi  kimenetek  együttes  vizsgálatát.  A  kutatások  szerint  a  rutinellátás 
során  keletkező  adatok  megfelelő  elemzése  jelentős  mértékben  javíthatja  az  egészségügyi 
rendszerek működésének átláthatóságát, támogatja az erőforrások hatékonyabb felhasználását, 
valamint  elősegíti  a  minőségfejlesztési  beavatkozások  célzott  tervezését  (Scott  et  al.,  2017; 
Bochud,  2025;  Cuesta-Vargas,  2026).  Mindez  különösen  releváns  a  jelen  hatástanulmány 
szempontjából.  A  krónikus  betegségmenedzsment  programok  működése  során  keletkező 
strukturált adatok nem csupán az egyes betegek gondozását támogatják, hanem hosszabb távon 
olyan  adatvagyont  is  létrehozhatnak,  amely  alkalmas  lehet  a  program  eredményességének, 
költséghatékonyságának  és  népegészségügyi  hatásainak  értékelésére.  Ebben  az  értelemben  a 
program  nem  csupán  ellátásszervezési  innovációként,  hanem  a  jövőbeni  adatvezérelt 
egészségpolitikai  döntéshozatal  egyik  potenciális  alapjaként  is  értelmezhető,  összhangban  az 
EHDS által kijelölt európai fejlődési irányokkal. 
Az  Európai  Egészségügyi  Adattér  megvalósításának  egyik  alapvető  előfeltétele  az 
interoperabilitás  biztosítása,  vagyis  annak  képessége,  hogy  a  különböző  egészségügyi 
információs rendszerek egységes módon tudjanak adatokat cserélni, értelmezni és feldolgozni. 
Az interoperabilitás jelentősége túlmutat az informatikai rendszerek technikai összekapcsolásán: 
közvetlen  hatással  van  az  egészségügyi  szolgáltatások  minőségére,  az  ellátási  folyamatok 
hatékonyságára,  valamint  az  egészségügyi  rendszer  teljesítményének  mérhetőségére  is.  A 
nemzetközi szakirodalom szerint az interoperabilitás fejlettsége és az egészségügyi rendszerek 
teljesítménye között szoros kapcsolat figyelhető meg, mivel a megfelelő adatáramlás támogatja a 
döntéshozatalt,  javítja  az  ellátás  koordinációját  és  elősegíti  a  minőségfejlesztési  folyamatokat 
(Guédria et al., 2012). 
Az  egészségügyi  rendszerek  teljesítményének  értékelése  egyre  inkább  az  adatok  integrált 
elemzésére  épül.  Ehhez  azonban  szükséges,  hogy  az  ellátás  különböző  szintjein  –  az 
alapellátásban, a járóbeteg-szakellátásban, a fekvőbeteg-ellátásban, valamint a finanszírozási és 
népegészségügyi  rendszerekben  –  keletkező  adatok  összekapcsolhatók  és  összehasonlíthatók 
legyenek.  Az  interoperábilis  rendszerek  csökkentik  az  adatok  többszöri  rögzítésének 
szükségességét, mérséklik az adminisztratív terheket, valamint javítják az adatok pontosságát és 
felhasználhatóságát.  A  különböző  adatforrások  közötti  automatikus  kapcsolat  lehetővé  teszi  a 
betegutak  teljesebb  nyomon  követését,  ami  különösen  fontos  a  krónikus  betegségek 
menedzsmentjének értékelése során (Mahmudi, 2023). A teljesítménymérés szempontjából az 
interoperabilitás hiánya jelentős korlátokat jelenthet. A töredezett adatarchitektúrák, az eltérő 
adatstruktúrák  és  a  nem  egységes  dokumentációs  gyakorlatok  megnehezítik  az  egészségügyi 
folyamatok  összehasonlítását  és  a  szakpolitikai  döntések  megalapozását.  A  fejlődő  országok 
egészségügyi  információs  rendszereit  vizsgáló  elemzések  arra  mutatnak  rá,  hogy  az 
interoperabilitási  problémák  gyakran  akadályozzák  a  teljesítménymutatók  megbízható 
116 
 

előállítását és az egészségügyi reformok hatásainak értékelését (Poerwadi et al., 2025). Ennek 
következtében  a  döntéshozók  sok  esetben  nem  rendelkeznek  kellően  átfogó  képpel  az 
ellátórendszer  tényleges  működéséről.  Az  interoperabilitás  megteremtése  ugyanakkor  nem 
kizárólag technológiai kérdés. A szakirodalom hangsúlyozza, hogy a sikeres adatintegrációhoz 
megfelelő szabályozási környezetre, egységes adatmodellekre, közösen elfogadott szabványokra 
és  intézményi  együttműködésre  is  szükség  van.  Az  eltérő  adatformátumok,  a  szervezeti  silók, 
valamint a változásokkal szembeni intézményi ellenállás gyakran ugyanolyan jelentős akadályt 
jelenthetnek, mint a technikai korlátok. Emellett az interoperabilitás bővülésével párhuzamosan 
nő az adatbiztonsági és kiberbiztonsági kockázatok jelentősége is, amelyek megfelelő kezelése 
nélkülözhetetlen a rendszerek iránti bizalom fenntartásához (Londoño-Puentes, 2024). 
Az  EHDS  egyik  legfontosabb  célkitűzése  éppen  ezen  akadályok  fokozatos  lebontása.  A  közös 
európai  szabványok,  az  egységes  adatleírási  modellek,  valamint  az  interoperábilis  adatcsere-
mechanizmusok  kialakítása  lehetővé  teheti,  hogy  a  tagállamok  egészségügyi  adatai  ne  csupán 
technikailag  legyenek  összekapcsolhatók,  hanem  szakpolitikai  és  kutatási  célból  is 
összehasonlíthatóvá váljanak. Ennek eredményeként az egészségügyi rendszer teljesítményének 
értékelése  egyre  inkább  valós,  összehasonlítható  és  nagyméretű  adatbázisokra  épülhet,  ami 
jelentősen  javíthatja  a  bizonyítékalapú  döntéshozatal  minőségét  (Scuissiatto  et  al.,  2017;  dos 
Santos és Donato, 2023). 
A jelen hatástanulmány szempontjából az interoperabilitás különös jelentőséggel bír. A krónikus 
betegségmenedzsment program egyik fontos célja a strukturált gondozási folyamatok kialakítása 
és  az  egységes  dokumentáció  erősítése.  Amennyiben  ezek  a  fejlesztések  hozzájárulnak  az 
alapellátási  adatok  nagyobb  fokú  standardizációjához  és  összehasonlíthatóságához,  akkor 
nemcsak a program eredményeinek értékelését segítik elő, hanem egyúttal támogatják az EHDS 
által  megkövetelt  interoperábilis  adatökoszisztéma  kialakulását  is.  Ebben  az  értelemben  a 
program hatásai túlmutathatnak az ellátásszervezés közvetlen eredményein, és hozzájárulhatnak 
a jövőbeli adatvezérelt egészségügyi rendszerfejlesztés alapjainak megteremtéséhez. 
Az Európai Egészségügyi Adattér jelentősége ugyanakkor nem korlátozódik az adatmegosztás, az 
interoperabilitás  vagy  a  másodlagos  adatfelhasználás  technikai  és  szabályozási  kérdéseire.  Az 
EHDS  hosszabb  távon  alapvetően  átalakíthatja  a  krónikus  betegségek  menedzsmentjének 
módszertanát is, mivel lehetővé teszi az egészségügyi adatok nagyobb volumenű, strukturált és 
valós  idejű  felhasználását  az  ellátás  támogatásában.  A  nemzetközi  szakirodalom  szerint  a 
korszerű egészségügyi informatikai rendszerek, az elektronikus egészségügyi nyilvántartások és 
az  egészségügyi  adatelemzési  módszerek  együttes  alkalmazása  hozzájárulhat  ahhoz,  hogy  az 
alapellátás  a  hagyományosan  reaktív  működés  helyett  egyre  inkább  proaktív,  előrejelző  és 
személyre szabott ellátási modellé váljon (Alanazi et al., 2024).  
A krónikus betegségek kezelésének egyik legnagyobb kihívása, hogy a betegek jelentős része csak 
akkor kerül az ellátórendszer fókuszába, amikor állapota már romlani kezd vagy szövődmények 
jelennek  meg.  Az  adatalapú  egészségügyi  modellek  ezzel  szemben  lehetővé  teszik  a  kockázati 
csoportok korábbi azonosítását, a veszélyeztetett betegek célzott nyomon követését, valamint a 
beavatkozások időbeni megtervezését. Az egészségügyi adatok elemzésére épülő megközelítések 
különösen a diabétesz, a magasvérnyomás-betegség, a szív-érrendszeri betegségek és más nagy 
népegészségügyi  jelentőségű  krónikus  állapotok  esetében  mutattak  kedvező  eredményeket 
(Nasarullah et al., 2025). Az elektronikus egészségügyi nyilvántartások fejlett használata emellett 
lehetőséget teremt arra is, hogy az ellátók folyamatosan nyomon kövessék a minőségi mutatókat 
és  a  gondozási  folyamatok  eredményességét.  A  szakirodalom  szerint  a  jól  strukturált 
elektronikus  dokumentáció  támogatja  a  krónikus  betegek  állapotának  követését,  segíti  a 
gondozási célok teljesülésének mérését, valamint hozzájárul az ellátási hiányosságok gyorsabb 
117 
 

felismeréséhez. Ezáltal nemcsak az egyéni betegellátás javulhat, hanem az egész praxis vagy akár 
a teljes ellátórendszer teljesítménye is értékelhetőbbé válik. 
Különösen  fontos  szerepet  tölthetnek  be  az  elektronikus  klinikai  döntéstámogató  rendszerek, 
amelyek  az  ellátás  során  rendelkezésre  álló  adatok  alapján  segítik  az  egészségügyi 
szakembereket  a  megfelelő  terápiás  döntések  meghozatalában.  A  kutatások  szerint  az  ilyen 
rendszerek javíthatják a krónikus betegségek gondozásának minőségét, növelhetik az irányelvek 
követésének  arányát,  valamint  hozzájárulhatnak  a  kezelési  eredmények  javulásához.  A 
diabéteszgondozás  területén  végzett  vizsgálatok  például  azt  mutatják, hogy  a döntéstámogató 
eszközök  alkalmazása  kedvezően  befolyásolhatja  a  vércukorszint-kontrollt  és  az  ellátási 
folyamatok szervezettségét.  
Mindezek  alapján  az  EHDS  hosszabb  távon  nem  pusztán  egy  adatpolitikai  vagy  informatikai 
kezdeményezésként  értelmezhető,  hanem  olyan  keretrendszerként,  amely  elősegítheti  a 
krónikus  betegségek  korszerű,  adatvezérelt  menedzsmentjének  elterjedését  az  európai 
egészségügyi  rendszerekben.  A  jelen  hatástanulmányban  vizsgált  alapellátási  fejlesztések  – 
különösen  a  strukturált  gondozási  programok,  a  standardizált  dokumentáció  és  a  rendszeres 
állapotkövetés  –  több  ponton  is  összhangban  állnak  ezzel  a  fejlődési  iránnyal.  Ennek 
következtében  a  program  eredményei  nemcsak  a  hazai  alapellátás  fejlesztése  szempontjából 
lehetnek  relevánsak,  hanem  olyan  gyakorlati  tapasztalatokat  is  szolgáltathatnak,  amelyek  a 
jövőbeni EHDS-alapú egészségügyi működés előkészítését és értékelését egyaránt támogathatják. 
 
9. Orvosi döntéshozatal új dimenziói: mesterséges intelligencia az 
alapellátásban 
A  mesterséges  intelligencia  az  egészségügy  jelenleg  egyik  leggyorsabban  fejlődő  technológiai 
területe,  amely  fokozatosan  egyre  meghatározóbb  szerepet  tölt  be  a  klinikai  döntéshozatal 
támogatásában, ezért szükséges annak lehetőségeit és korlátait egyaránt vizsgálni. Az alapellátás 
egy  különösen  érzékeny  területnek  számít  abban  a  tekintetben,  hogy  itt  történik  meg  az 
elsődleges  betegtalálkozás,  ahol  szerepet  kaphat  a  diagnosztikai  döntéstámogatás,  a 
kockázatbecslés és a betegtriázs mesterséges intelligencia alapú döntéstámogatása. (Kueper et 
al. 2020). Működésének alapját a nagy mennyiségű, strukturált egészségügyi adat jelenti, amelyek 
nélkül  a  rendszerek  teljesítménye  korlátozott  és  amelyek  nélkül  az  interoperabilitás  és  az  AI 
modellek  tanítása  nem  lehetséges.  Ez  különösen  felértékeli  az  olyan  kezdeményezések 
fontosságát,  mint  az  Európai  Egészségügyi  Adattér,  amely  célja  az  egészségügyi  adatok 
egységességének  és  hozzáférhetőségének  biztosítása  (Li  &  Quinn  2024).    Ezáltal  az  AI 
alkalmazása  nemcsak  technológiai,  hanem  rendszerszintű  átalakulást  érintő  kérdéssé  válik  az 
alapellátásban. 
 
A fentebb leírtak alapján ezen rendszerek integrálása nem csupán egy technológiai kihívást és 
innovációt  jelent,  hanem  komoly  szervezeti,  gazdasági  és  humán-erőforrás  menedzsment 
kérdéseket  is  egyszerre  felvet.  Az  AI  a  szakirodalom  alapján  több  ponton  is  integrálható  az 
alapellátásba, különösen diagnosztikai támogatásban, döntéstámogatásban és betegmonitorozás 
formájában.  Mindezek  mellett  jelentős  szerepet  kaphat  az  adminisztratív  folyamatok 
automatizálásában  a  jövőben,  ami  közvetlenül  csökkentheti  az  orvosok  terhelését.  
A  bevezetés  sikeressége  nem  kizárólag  az  integrálandó  új  rendszer  technikai  teljesítményén 
118 
 

múlik,  hanem  azon  is,  hogy  mennyire  összeférhető  a  már  meglévő  szokások  szerint  működő 
egészségügyi  struktúrával.  A  különböző  alkalmazási  területek  egymással  szorosan 
összefüggenek, és egy komplex, adatvezérelt ellátási modellt eredményeznek (Kueper et al. 2020, 
Khosravi et al. 2024). Az ilyen adatvezérelt modell működésének alapfeltétele az interoperábilis 
adat-infrastruktúra,  amelyet  az  EHDS  kezdeményezés  is  támogat.  Mindez  az  alapellátás 
működésének fokozatos átalakulásához vezethet. 
 
 Az alapellátás működésének alapvető kihívása a nagy betegforgalom és a humánerőforrás-hiány, 
amely  időnyomásos,  rutinszerű  döntéshozatali  helyzeteket  eredményez.  Ilyen  környezetben  a 
klinikai anamnézis felvétele és az elsődleges diagnosztikai döntések sok esetben nem teljes körű, 
strukturált  folyamat  mentén  történnek,  ami  növelheti  a  hibalehetőségek  kockázatát.  Ebben  a 
kontextusban a mesterséges intelligencia alkalmazása nem elsősorban az orvos helyettesítését 
hivatott  ellátni,  hanem  a  mindennapi  döntéshozatal  támogatását  és  strukturálását  célozza 
(Kueper et al., 2020; Khosravi et al., 2024). Egy lehetséges jövőbeni modellben a döntéstámogatás 
egy  nagyméretű  nyelvi  modellen  (LLM)  alapulhat,  amely  validált  szakmai  tudásbázisokra, 
nemzetközi irányelvekre és gyakorlatban alkalmazott hazai protokollokra épül. A rendszer nem 
kész diagnózist állít majd fel, hanem segít végigvezetni egy klinikust egy strukturált gondolkodási 
folyamaton,  így  döntéstámogató  funkciót  lát  el.  Felhívja  a  figyelmet  a  releváns  tünetekre,  a 
kockázati tényezőkre és azokra az állapotokra, amelyeket mindenképpen ki kell zárni. Mindezek 
mellett  javaslatot  tehet  a  további  vizsgálatokra  vagy  ellátási  lépésekre  is.  Az  ilyen  típusú 
rendszerek már jelenleg is ígéretes eredményeket mutatnak a döntéshozatali támogatásban és a 
guideline-alapú ellátás erősítésében (Gomez-Cabello et al., 2024). 
 
A  modell  egyik  legfontosabb  elemét  az  fogja  képezni,  hogy  a  végső  döntés  továbbra  is  az 
egészségügyi szakember kezében marad, ez az ún. „human-in-the-loop”, ami különösen fontos a 
klinikai felelősség és döntéshozatal szempontjából. Ez biztosítja, hogy a felelősség egyértelműen 
az emberi döntéshozónál maradjon. Tehát az AI ebben az értelemben nem dönt, hanem „javasol” 
és „emlékeztet”, miközben az orvos vagy a képzett szakdolgozó mérlegeli az adott beteg egyedi 
helyzetét. Ugyanakkor a rendszer lehetőséget teremthet majd arra is, hogy nyomon követhető 
legyen,  hogy  a  klinikus  mennyiben  követte  az  ajánlott  irányelveket,  illetve,  ha  eltért  azoktól, 
milyen szakmai indok alapján tette azt, így lehetőség nyílik a döntések utólagos auditálására is. 
Ez  a  megközelítés  összhangban  van  a  jelenlegi  etikai  és  szabályozási  elvárásokkal,  amelyek 
hangsúlyozzák az emberi kontroll fontosságát (Staunton et al., 2024). 
 
Ez  nemcsak  az  egyes  döntéseket  támogatja,  hanem  hosszabb  távon  az  egész  rendszer 
működésére is hatással lehet. Az ajánlások követésének dokumentálása lehetőséget teremthet 
arra, hogy jobban megértsük, hol vannak visszatérő problémák vagy eltérések a gyakorlatban. Ez 
közvetlenül  befolyásolja  a  minőségbiztosítás  fejlesztését,  valamint  csökkentheti  a  nem 
standardizált  döntésekből  fakadó  különbségeket  az  ellátásban  (Kueper  et  al.,  2020).  Fontos 
kihangsúlyozni  ugyanakkor,  hogy  az  ilyen  rendszerek  működésének  az  alapja  a  megfelelő 
minőségű és hozzáférhető egészségügyi adat. Az adatok strukturáltsága és interoperabilitása a 
kulcselem,  különösen  akkor,  ha  az  AI-t  szélesebb  körben  szeretnénk  alkalmazni.  Ebben  a 
tekintetben kiemelt  szerepe  lehet  az Európai Egészségügyi  Adattérnek  (EHDS),  amely célja az 
egészségügyi  adatok  egységesebb,  szabványosított  és  biztonságosabb  hozzáférésének 
biztosítása, ezáltal támogatva az AI-alapú megoldások fejlődését (Li & Quinn, 2024; Hussein et al., 
119 
 

2025).  Ez  különösen  fontos  az  AI-alapú  rendszerek  skálázhatóságának  szempontjából. 
 
Az egészségügyi adatok jelenlegi fragmentáltsága jelentős korlátot jelent az AI-alapú rendszerek 
fejlődése  szempontjából.  Az  EHDS  egyik  legfontosabb  célja  ennek  a  fragmentációnak  a 
csökkentése, amely lehetségessé teszi a nagy volumenű, standardizált adatkészletek kialakítását. 
Ez  közvetlenül  hozzájárulhat  az  AI-modellek  pontosabb  működéséhez  és  szélesebb  körű 
alkalmazhatóságához.  Ugyanakkor  az  adatmegosztás  növekedése  új  adatvédelmi  és  etikai 
kihívásokat is felvet, amelyek kezelése elengedhetetlen a rendszerek hosszú távú elfogadottsága 
szempontjából. Az AI-alapú klinikai döntéstámogató rendszerek már jelenleg is léteznek és egyre 
szélesebb körben kerülnek alkalmazásra, valamint bizonyítottan képesek javítani a diagnosztikai 
pontosságot, optimalizálni a klinikai workflow-t és támogatni a betegközpontú ellátást a klinikai 
kockázatok csökkentése mellett (Tun et al., 2025). 
 
Összességében  az  AI  alkalmazása  az  alapellátásban  nem  egy  autonóm  diagnosztikai  rendszer 
megjelenését  jelenti,  hanem  egy  olyan  támogató  eszközt,  amely  segíthet  rendszerezni  a 
gondolkodást,  csökkenti  a  hibák  előfordulásának  gyakoriságát,  és  átláthatóbbá  teszi  a 
döntéshozatali folyamatot. Ebben a megközelítésben a technológia és az emberi szakértelem nem 
egymást  helyettesítik,  hanem  egymást  kiegészítve  eredményezhetik  a  biztonságosabb  és 
hatékonyabb  betegellátást  (Borkar  et  al.,  2025).  Ugyanakkor  a  teljes  mértékben 
protokollvezérelt, LLM-alapú, döntéskövetést és auditálást is integráló rendszerek még fejlesztés 
alatt 
állnak, 
és 
nem 
képezik 
a 
rutinszerű 
klinikai 
gyakorlat 
részét.  
 
Ezek a rendszerek szélesebb körű elfogadásának egyik kulcsfeltétele a döntések átláthatósága és 
értelmezhetősége,  mivel  a  szakemberek  bizalma  nagymértékben  függ  attól,  hogy  a  rendszer 
milyen módon jut el az adott ajánláshoz. A szakirodalom kiemeli, hogy az úgynevezett Explainable 
AI  (XAI)  megközelítések  elengedhetetlenek  a  klinikai  döntéstámogató  rendszerek  esetében, 
mivel ezek biztosítják a döntések mögötti logika érthetőségét, növelik a felhasználói bizalmat, 
emellett  támogatják  a  felelős  klinikai  alkalmazást.  Explainable  AI  nélkül  ezek  a  rendszerek 
klinikai  környezetben  nem  alkalmazhatók  megbízhatóan,  mert  a  „black  box”  jellegű  modellek 
korlátozzák a klinikai alkalmazhatóságot, mivel a döntések mögötti logika nem minden esetben 
értelmezhető,  és  a  döntések  átláthatósága  kritikus  a  gyakorlati  alkalmazásnál  (Tjoa  &  Guan, 
2021).  
 
Az  AI-alapú  döntéstámogató  rendszerek  jövőbeni  alkalmazása  az  alapellátásban  nem  pusztán 
technológiai  kérdés,  hanem  az  adatkezelés,  a  szabályozás  és  a  klinikai  gyakorlat  egyidejű  és 
összehangolt  fejlődését  igényli.  Ez  kritikus  olyan  klinikai  környezetben,  ahol  a  döntések 
közvetlen hatással vannak a betegbiztonságra. 
 
 
 
120 
 

III. Az új protokollok bemutatása 
1. Krónikus betegségmenedzsment (KBM)  
1.1. A pilot krónikus betegségmenedzsment program részletes bemutatása 
A  krónikus  betegségmenedzsment  program  (KBM)  a  magyarországi  alapellátás  egyik 
legjelentősebb,  pilot  jellegű  fejlesztési  kezdeményezése,  amely  legalább  43  000  páciens 
bevonását  célozza.  A  program  a  népegészségügyi  szempontból  kiemelt  krónikus,  nem  fertőző 
betegségek  (NCD-k)  szervezett  felismerésére,  követésére  és  gondozására  épül,  különös 
tekintettel  a  szív-  és  érrendszeri  megbetegedésekre,  a  cukorbetegségre,  a  krónikus  légúti 
betegségekre és a hypertoniára. 
A KBM fő célja, hogy erősítse a háziorvosok szerepét, bővítse a lakóhelyközeli szolgáltatásokat, 
javítsa  az  egészségügyi  ellátás  minőségét,  valamint  csökkentse  a  szakellátás  terheltségét.  A 
program  2025-ben  indult,  válaszként  a  magyar  egészségügyi  rendszer  strukturális 
gyengeségeire:  a  krónikus  betegek  töredezett  ellátására,  a  prevenció  hiányára,  illetve  az 
alapellátás kapacitásproblémáira. A KBM a praxisközösségekre épít, és a NEAK által kidolgozott 
részletes  orvosszakmai  protokollokra  támaszkodik,  amelyek  az  egységes,  minőségbiztosított 
munkafolyamat alapját képezik. 
A  protokollok  meghatározzák  a  célzott  szűrések,  a  kardiovaszkuláris  és  egyéb  rizikók 
felmérésének, az egyéni gondozási tervek kialakításának, a rendszeres utánkövetésnek, valamint 
a  szakellátásba  való  időben  történő  irányításnak  a  lépéseit.  A  KBM  nem  csupán  a  krónikus 
betegek  állapotromlásának  lassítását  célozza,  hanem  aktívan  hozzájárul  a  népegészségügyi 
mutatók  javításához  –  például  a  szívhalálozás  csökkentéséhez  vagy  a  cukorbetegség 
szövődményeinek visszaszorításához. 
1.2. Strukturált, digitálisan támogatott háziorvosi munkarend 
A  KBM  gyakorlati  jelentősége  abban  rejlik,  hogy  a  háziorvosi  praxisok  számára  részletesen 
kidolgozott,  digitálisan  támogatott,  strukturált  munkarendet  kínál.  Ez  egységes  adatgyűjtésen, 
protokollalapú  betegút-szervezésen  és  mérhető  teljesítménymutatókon  keresztül  segíti  a 
krónikus betegek gondozását. A NEAK protokolljai konkrét szakmai lépéseket határoznak meg, 
például: 
  kezdeti kockázatszűrés (pl. HbA1c-mérés cukorbetegeknél, LDL-kontroll szívbetegeknél), 
  egyéni gondozási tervek készítése, célértékek kijelölése, 
  negyedéves utánkövetések, a terápiahűség (adherencia) ellenőrzése, 
  a szövődmények korai felismerése, célzott szakellátási beutalások. 
A program integrálja a meglévő digitális rendszereket, így a háziorvosok valós idejű adatokkal 
dolgozhatnak, csökkentve a párhuzamos vizsgálatokat, erősítve a kapuőri funkciót és adatbázist 
teremtve  a  későbbi  népegészségügyi  elemzések  számára.  A  pilot  fázisban  részt  vevő  praxisok 
oktatási  modulokat,  mentorálást  és  folyamatos  visszajelzést  kapnak,  ami  hosszú  távon  az 
alapellátás szakmai minőségét emeli. 
121 
 

1.3. Közös szakmai logika és gondozási modell 
A krónikus  betegségmenedzsment  programok szakmai  tartalma  egységes alapellátási logikára 
épül, amely minden célcsoportban hasonló, strukturált lépésekből áll. Ennek fő elemei: 
  a  célcsoportba  tartozó  betegek  azonosítása,  a  gondozási  szükségletek  strukturált 
felmérése, 
  az anamnézis, társbetegségek, életmódbeli tényezők és gyógyszeres anamnézis rögzítése, 
  fizikális, laboratóriumi és műszeres vizsgálatok elvégzése, 
  kardiovaszkuláris  rizikóstátusz  vagy  betegségspecifikus  súlyossági  besorolás 
meghatározása, 
  egyéni célértékek kijelölése, terápiás és gondozási terv kialakítása, 
  rendszeres utánkövetés és adherencia-követés, 
  a szakellátásba irányuló betegút strukturált megszervezése. 
Bizonyos,  minden  betegre  vonatkozó  elemek  teljesítését  a  NEAK  kötelező  jelleggel  elvárja  a 
kötegelt finanszírozás teljesítéséhez (pl. meghatározott gyakoriságú vérnyomásnapló bekérése 
hypertoniában), míg egyes preventív vagy edukációs elemek – mint dietetikai tanácsadás, ABPM 
– a szakmai protokollban szerepelnek, de nem finanszírozási kritériumok. 
1.4. Multidiszciplináris csapatmunka és betegút-szervezés 
A  gondozási  folyamat  megvalósítását  a  háziorvos  mellett  ápoló,  BSc/MSc-ápoló,  kiterjesztett 
hatáskörű ápoló (APN), diabétesz edukátor, dietetikus, gyógytornász, mentálhigiénés szakember, 
pszichológus, valamint szükség szerint szakellátók bevonása támogatja. A szakellátás irányába 
történő  betegút-szervezés  kiemelt  eszköze  a  strukturált,  megfelelő  adattartalommal  ellátott 
beutaló, amely biztosítja a szakellátás számára a döntéshez szükséges információkat, és csökkenti 
az ellátás töredezettségét. 
1.5. KBMP tananyagok, képzések  
Az Alapellátás fejlesztése RRF-8.1.1-25-2025-00001 projektben a pályázati felhívás értelmében 
az  alapellátáshoz  kapcsolódó  képzések  keretében  egységes,  strukturált  tananyagok  kerültek 
kialakításra,  amelyek  támogatják  a  KBMP  szakmai  megvalósítását.  A  tananyagok  célja,  hogy 
standardizálják  a  gondozási  folyamatokat,  csökkentsék  a  praxisok  közötti  variabilitást,  és 
elősegítsék a protokoll-alapú működés elterjedését.  
A  képzési  tevékenységek  a  humánerőforrás  fejlesztésén  keresztül  járulnak  hozzá  a  program 
sikeréhez  a  projekt  részként.  A  különböző,  térítésmentesen  elvégezhető  továbbképzések 
képzések  célcsoportja  eltérő  volt:  részben  a  háziorvosok  számára,  részben  szakdolgozóknak 
terveztek  tananyagot.  A  KBMP  program  részeként  kötelező  képzés,  illetve  az  egyes  eszközök 
használatához  előírt  képzésen  túl  menedzsment  ismereteket  is  hallgathattak  az  orvosok.  A 
képzések  hatásmechanizmusa  több  szinten  érvényesül.  Egyéni  szinten  növeli  az  egészségügyi 
dolgozók szakmai tudását és készségeit, különösen a krónikus betegségek strukturált gondozása 
terén.  Szervezeti  szinten  támogatja  a  feladatmegosztás  és  a  team-alapú  működés  erősödését, 
különösen a praxisközösségi együttműködések keretében. Rendszerszinten pedig hozzájárul az 
ellátási folyamatok egységesítéséhez és a szolgáltatások minőségének javulásához.  
A  képzési  és  tananyagfejlesztési  tevékenységek  fontos  célja  volt  az  is,  hogy  –  a  praxisokban 
dolgozó szakemberek olyan kompetenciákat sajátítsanak el, amelyek lehetővé teszik a krónikus 
122 
 

betegek strukturált és hatékony gondozását (például a betegedukáció és egészségfejlesztés, az 
életmód-terápiás intervenciók, vagy a betegút-koordináció és multidiszciplináris együttműködés 
területén).   
A KBMP program keretében a 4 betegségcsoport gondozásához használt tananyagok egyaránt 
hangsúlyozzák,  hogy  a  strukturált  edukáció  és  a  beteg  együttműködésének  erősítése 
kulcsfontosságú a hosszú távú terápiás eredmények szempontjából 
2.  Az  egyes  krónikus  betegségmenedzsment  programok 
bemutatása 
2.1. Krónikus kardiovaszkuláris betegségmenedzsment program (CVD) 
A kardiovaszkuláris betegségek gyűjtőfogalom, amely magában foglalja a szív és az érrendszer 
különböző  megbetegedéseit,  például  a  koszorúér-betegséget,  a  szívelégtelenséget,  a  perifériás 
érbetegségeket és a stroke-ot. 
Kialakulásuk hátterében leggyakrabban az érelmeszesedés (atherosclerosis) áll, amely során az 
erek  falában  plakkok  alakulnak  ki,  szűkítve  az  érpályát.  A  folyamatot  számos  rizikófaktor 
befolyásolja, például dohányzás, magas vérnyomás, diabetes, magas koleszterinszint, elhízás és 
mozgásszegény életmód. 
A  kardiovaszkuláris  betegségekre  sok  esetben  több  betegség  együttes  jelenléte  jellemző.  A 
betegek  kezelése  ezért  komplex,  és  kifejezetten  hosszú  távú  gondozást  igényel.  A  prevenció 
kiemelt jelentőségű, amely magában foglalja a rizikófaktorok csökkentését és a korai felismerést. 
A kezelés célja a tünetek enyhítése, a betegség progressziójának lassítása és a súlyos események 
megelőzése.  Ehhez  életmódbeli  beavatkozások,  gyógyszeres  terápia  és  szükség  esetén  invazív 
beavatkozások kombinációja szükséges. 
A  krónikus  kardiovaszkuláris  betegségmenedzsment  program  a  szív-érrendszeri  rizikóval  élő 
lakosság, az ismert atheroscleroticus, illetve ischemiás szívbetegek, valamint speciális krónikus 
állapotok  miatt  veszélyeztetett  egyének  azonosítására,  rizikójuk  felmérésére  és  következetes 
gondozására irányul. A program célja, hogy a gyakorló háziorvosok és munkatársaik gyakorlati 
útmutatást  kapjanak  a  tudatos,  preventív  munkaszervezéshez,  valamint  a  betegek 
szövődménymentes, illetve további szövődményektől mentes életéveinek növeléséhez. 
A program célcsoportjai: 
  tünet-  és  panaszmentes  egyének,  akiknél  a  major  kardiovaszkuláris  rizikótényezők 
szűrése szükséges, 
  krónikus kardiovaszkuláris betegség fennállását jelző, panaszos betegek, 
  már ismert krónikus kardiovaszkuláris előzménnyel élő betegek, 
  speciális kardiovaszkuláris rizikót jelentő krónikus állapotokkal élő betegek. 
A program hangsúlyos eleme a 10 éves kardiovaszkuláris kockázatbecslés, a betegek megfelelő 
kockázati  csoportba  sorolása,  valamint  a  lipid-,  vérnyomás-  és  vércukor-célértékek 
meghatározása. A gondozási terv része: 
  családi és egyéni anamnézis, pszichoszociális háttér és gyógyszeres anamnézis felvétele, 
  beteg együttműködésének, önmenedzselésének és életmódbeli tényezők rögzítése, 
123 
 

  teljeskörű fizikális és eszközös vizsgálatok: vérnyomásmérés, otthoni vérnyomásmérés 
és  ABPM  értékelés,  12-elvezetéses  EKG,  SpO2-mérés,  boka/kar  index,  neuropathia  és 
orthostaticus hypotonia vizsgálatok, 
  laboratóriumi vizsgálatok indikálása és értékelése, 
  protokoll  szerinti  kötelező  és  egyedi  mérlegelés  alapján  történő  beutalások  és 
konzíliumok. 
A háziorvosi praxisok feladata nemcsak a kardiovaszkuláris rizikó felmérése, hanem a terápiás 
célértékekhez igazított gondozási terv végrehajtása és folyamatos nyomon követése is. 
2.2. COPD krónikus betegségmenedzsment program 
A  COPD  krónikus,  progresszív  légúti  betegség,  amelyet  a  légutak  tartós  beszűkülése  és  a 
légáramlás  korlátozottsága  jellemez.  Leggyakoribb  oka  a  dohányzás,  de  szerepet  játszhatnak 
környezeti és foglalkozási ártalmak is. A betegség fokozatosan alakul ki, és hosszú ideig enyhe 
tünetekkel járhat. 
A  COPD  fő  tünetei  közé  tartozik  a  krónikus  köhögés,  a  köpetürítés  és  a  terhelésre  jelentkező 
légszomj.  A  betegség  előrehaladtával  a  tünetek  súlyosbodnak,  és  jelentősen  rontják  az 
életminőséget.  A  COPD-t  gyakran  exacerbációk,  azaz  hirtelen  állapotromlással  járó  epizódok 
jellemzik, amelyek gyakran kórházi kezelést igényelnek. 
A betegség jelentősége nemcsak az egyéni életminőség romlásában, hanem a magas egészségügyi 
költségekben és a munkaképesség csökkenésében is megmutatkozik. A COPD gyakran társul más 
krónikus betegségekkel, különösen kardiovaszkuláris betegségekkel. 
A  kezelés  célja  a  tünetek  enyhítése,  a  betegség  progressziójának  lassítása  és  az  exacerbációk 
megelőzése.  Ennek  alapja  a  dohányzás  abbahagyása,  a  gyógyszeres  kezelés  (pl.  inhalációs 
készítmények),  valamint  a  betegedukáció.  A  rendszeres  kontroll  és  a  beteg  együttműködése 
kulcsfontosságú a hosszú távú kimenetelek javításában. 
A  COPD  krónikus  betegségmenedzsment  program  a  krónikus  obstruktív  tüdőbetegség  korai 
felismerését,  a  már  diagnosztizált  betegek  strukturált  gondozását,  az  exacerbációk 
gyakoriságának  és  súlyosságának  csökkentését,  valamint  a  COPD  miatti  kórházi  felvételek 
mérséklését  célozza.  A  program  szakmai  indokoltságát  a  COPD  aluldiagnosztizáltsága, 
alulkezeltsége,  a  gondozásban  részt  nem  vevő  betegek  magas  becsült  száma,  a  betegség 
progresszivitása és jelentős egészség-gazdaságtani terhe adja. 
A gondozási programba újonnan diagnosztizált vagy már korábban igazolt COPD-ben szenvedő 
páciensek vonhatók be. A krónikus gondozási terv részei: 
  anamnézis  felvétele,  családi  anamnézis,  kórelőzmény,  társbetegségek  és  alkalmazott 
terápiák rögzítése, 
  allergiák, gyógyszerérzékenység, gyógyszerintolerancia dokumentálása, 
  immunizációs  státusz  részletes  felmérése  (influenza,  pneumococcus,  Covid  elleni 
védőoltások, igazolt Covid fertőzés, postcovid tünetek, gondozás és rehabilitáció). 
A COPD-gondozás szakmai tartalma magában foglalja: 
  életmódbeli  tényezők  standard  felmérését  (dohányzás,  alkoholfogyasztás,  testmozgás, 
fizikális teljesítőképesség, étkezési szokások), 
124 
 

  fizikális  vizsgálatot  (státusz  rögzítése,  auscultatio,  légzési  frekvencia,  antropometriai 
adatok), 
  a gondozási csoportba tartozás alapján 1–3 havonta végzett kontrollvizsgálatokat, 
  eszközös  vizsgálatokat:  pulzoximetria,  nyugalmi  és  terhelési  deszaturáció  mérése, 
vérnyomásmérés, spirometria vagy szűrőspirometria megfelelő jártasság mellett. 
A  program  sajátos  elemei  közé  tartozik  az  mMRC  vagy  CAT  kérdőív  alkalmazása,  a  GOLD-
besorolás  rögzítése,  a  FEV1/FVC  értékek  dokumentálása,  az  exacerbatio-szám  és  -súlyosság 
alapján  történő  csoportba  sorolás,  valamint  az  alvási  apnoe  felmérése  OSAS  kérdőívvel.  A 
gondozás része: 
  aktuális COPD-gyógyszerelés, inhalátorok,  otthoni  oxigénterápia  és szakorvosi javaslat 
rögzítése, 
  gyógyszerkiváltás és adherencia követése, 
  inhalációs  technika  rendszeres  ellenőrzése,  sikertelen  technika  esetén  visszajelzés  a 
szakorvos felé. 
A  program  célul  tűzi  ki  az  etiológiai  faktorok  csökkentését,  a  dohányzásról  való  leszokás 
támogatását, valamint a légúti megbetegedések elleni immunizáció szorgalmazását. 
2.3. Hypertonia krónikus betegségmenedzsment program 
A  hypertonia,  vagyis  a  magasvérnyomás-betegség  a  leggyakoribb  krónikus  betegségek  közé 
tartozik, és az egyik legfontosabb kardiovaszkuláris rizikófaktor. A vérnyomás tartós emelkedése 
hosszú  távon  károsítja  az  érfalakat,  ami  számos  szerv  működésére  hatással  van.  A  betegség 
gyakran tünetmentes, ezért sok esetben csak szövődmények megjelenésekor kerül felismerésre. 
A hypertonia jelentősége abban áll, hogy közvetlenül hozzájárul a szív-érrendszeri események – 
például 
szívinfarktus, 
stroke 
és 
szívelégtelenség 
– 
kialakulásához. 
Emellett 
célszervkárosodásokat  is  okozhat,  például  vesebetegséget  vagy  látásromlást.  A  betegség 
kialakulásában  genetikai  tényezők  mellett  életmódbeli  faktorok  is  szerepet  játszanak,  mint  a 
túlzott sóbevitel, elhízás, stressz és fizikai inaktivitás. 
A  kezelés  célja  a  vérnyomás  normalizálása  és  a  kockázatok  csökkentése.  Ennek  alapja  az 
életmódváltás  (pl.  sóbevitel  csökkentése,  testsúlycsökkentés,  rendszeres  mozgás),  amelyet 
gyakran  gyógyszeres  kezelés  egészít  ki.  A  hypertonia  kezelése  során  fontos  a  rendszeres 
ellenőrzés  és  a  beteg  együttműködése,  mivel  a  hosszú  távú  sikeresség  nagymértékben  függ  a 
terápia betartásától. 
A  hypertonia  krónikus  betegségmenedzsment  program  célja,  hogy  a  hypertoniás  betegek 
esetében  strukturált  gondozási  protokoll  mentén,  diagnosztikus  és  gondozási  vizsgálatok 
elvégzésével,  megfelelő  életmódi  és  háziorvosi  kompetenciába  tartozó  gyógyszeres  terápiával 
sikerüljön  elérni  a  terápiás  célértékeket  és  csökkenteni  a  szövődményeket.  A  hypertonia  a 
kardiovaszkuláris halálozás egyik legjelentősebb rizikófaktora, a céltartományra történő kezelés 
jelentős rizikócsökkenést eredményezhet. 
A program magában foglalja: 
  szűrés során azonosított, tünetekkel jelentkező, illetve meglévő diagnózissal rendelkező 
páciensek felülvizsgálatát és ellenőrzését, 
  minél több orvos–beteg találkozás során végzett vérnyomásmérést, 
125 
 

  rizikófaktorok (elhízás, dohányzás, cukorbetegség, lipidanyagcsere-zavarok) fennállása 
esetén legalább évenkénti rendszeres vérnyomásmérést. 
A hypertonia gondozási program szakmai tartalma: 
  anamnézis,  életmód,  fizikális  státusz,  antropometriai  adatok  és  laborvizsgálatok 
strukturált felmérése, 
  labor:  vérkép,  éhomi  vércukor,  szükség  esetén  HbA1c,  lipidparaméterek,  májfunkció, 
húgysav, ionok, TSH, vesefunkció, vizeletvizsgálat és albumin/kreatinin hányados, 
  műszeres  vizsgálatok:  EKG,  hasi  ultrahang,  boka-kar  index  65  év  felett  vagy  magas 
kardiovaszkuláris  rizikó  esetén,  aorta-aneurizma  szűrés  65  év  feletti  dohányos 
betegeknél, nyaki erek vizsgálata magas rizikó esetén, szemészeti vizsgálat. 
Bár  a  szakmai  protokoll  kockázat  alapú,  célzott  vizsgálati  terv  összeállítását  engedi,  a 
finanszírozás  szempontjából  teljes  körű  programteljesülés  kritériuma  például  minden  bevont 
betegnél a nyaki és hasi ultrahang vizsgálat elvégzése. 
A program a betegek gondozási szükségletei alapján különíti el: 
  alacsony rizikó státuszú, 
  magas rizikó státuszú, egyéb rizikófaktorokkal és/vagy célszervkárosodással rendelkező 
betegeket. 
A beteggel egyeztetett egyéni kezelési és gondozási terv elemei közé tartozik: 
  vérnyomás önellenőrzése, 
  nem gyógyszeres kezelés (diéta, fizikai aktivitás, életmódterv), 
  szükség esetén mentálhigiénés támogatás, 
  alkalmazott gyógyszerek megbeszélése, 
  szakorvosi konzíliumok szervezése, 
  kontrollvizsgálatok ütemezése. 
Friss diagnózis esetén a kezelés beállításának időszakában gyakoribb kontroll szükséges, míg a 
már  kezelt  hypertonia  gondozása  során  háromhavonta  történik  az  otthoni  és  rendelői 
vérnyomásmérések  ellenőrzése.  Évente  részletes  fizikális  vizsgálat,  életmódfelmérés, 
antropometriai vizsgálatok, EKG és szükség esetén további műszeres vizsgálatok szükségesek. 
2.4. Diabétesz krónikus betegségmenedzsment program 
A  2-es  típusú  diabetes  mellitus  krónikus  anyagcsere-betegség,  amelyet  a  vércukorszint  tartós 
emelkedése jellemez.  Kialakulásának hátterében  inzulinrezisztencia  és  relatív inzulinhiány áll, 
amelyet genetikai hajlam és életmódbeli tényezők – elsősorban elhízás, mozgásszegény életmód 
és  helytelen  táplálkozás  –  együttesen  befolyásolnak.  A  betegség  gyakran  hosszú  ideig 
tünetmentes, ezért sok esetben későn kerül felismerésre. 
A  diabetes  jelentősége  elsősorban  a  szövődményeiben  rejlik.  A  tartósan  emelkedett 
vércukorszint  károsítja  az  ereket,  ami  két  fő  szövődménycsoporthoz  vezet:  mikrovaszkuláris 
(retinopathia,  nephropathia,  neuropathia)  és  makrovaszkuláris  (szív-érrendszeri  betegségek, 
stroke)  eltérésekhez.  Ezek  a  szövődmények  jelentősen  rontják  az  életminőséget,  és  növelik  a 
halálozást. 
126 
 

A  betegség  kezelése  komplex  megközelítést  igényel.  Az  alapja  az  életmódváltás 
(testsúlycsökkentés, diéta, fizikai aktivitás), amelyet szükség esetén gyógyszeres terápia egészít 
ki.  A  gondozás  célja  a  vércukorszint  optimalizálása,  valamint  a  szövődmények  megelőzése  és 
korai felismerése. A diabetes gyakran társul más krónikus betegségekkel, például hypertoniával 
és dyslipidaemiával, így a betegek kezelése sokszor komplex, több szakterület együttműködését 
igényli. 
A diabétesz krónikus betegségmenedzsment program a 2-es típusú cukorbetegségben szenvedő 
páciensek  strukturált  gondozására  irányul.  Célja,  hogy  a  bevont  betegek  esetében  jól 
meghatározott, strukturált gondozási protokoll mentén, diagnosztikus és gondozási vizsgálatok 
elvégzésével,  megfelelő  életmódi  és  háziorvosi  kompetenciába  tartozó  gyógyszeres  terápiával 
sikerüljön elérni, illetve megtartani az egyéni terápiás célértékeket. 
A  gondozási  programba  újonnan  diagnosztizált  vagy  már  korábban  igazolt,  2-es  típusú 
cukorbetegségben  szenvedő  páciensek  vonhatók  be.  A  krónikus  gondozási  terv  a  családi 
anamnézis  felvételével  indul,  amely  a  cukorbetegség,  szív-érrendszeri  betegség  és  daganatos 
betegség előfordulására terjed ki. Ezt követi: 
  a diabétesz időtartamának és típusának rögzítése, 
  társbetegségek dokumentálása (pl. cardiovascularis esemény, szívelégtelenség, krónikus 
vesebetegség, hypertonia, dyslipidaemia, további komorbiditások). 
A diabétesz program kiemelt eleme a microvascularis szövődmények felmérése: 
 
  diabeteses retinopathia, nephropathia és neuropathia diabetica fennállásának rögzítése, 
  retinopathia stádiumának meghatározása, 
  neuropathia típus szerinti (szenzoros, motoros, autonóm) dokumentálása. 
 
A gyógyszeres anamnézis: 
 
  a jelenlegi antidiabetikus terápia, 
  korábban alkalmazott antidiabetikumok rögzítésére terjed ki. 
 
Az életmódbeli tényezők körében: 
 
  étkezési szokások, fizikai aktivitás, 
  dohányzási szokások, csomagév meghatározás, 
  alkoholfogyasztás standard felmérése történik. 
 
A teljeskörű fizikális vizsgálat része: 
 
  antropometriai adatok rögzítése, 
  láb megtekintése, erek fizikális vizsgálata, 
  boka/kar index vizsgálata, 
  EKG készítése és leletezése, 
  vérnyomásmérés, neuropathia vizsgálatok elvégzése. 
 
A laboratóriumi vizsgálatok: 
 
127 
 

  éhomi  vércukor,  HbA1c,  lipidparaméterek,  májfunkció,  húgysav,  ionok,  teljes  vérkép, 
vesefunkció, 
  általános vizelet és üledék, albumin/kreatinin hányados. 
 
A program tartalmazza a kardiovaszkuláris rizikó meghatározását SCORE2 és további score-ok 
alkalmazásával, valamint az egyéni célértékek kijelölését testsúlyra, HbA1c-re, éhomi és étkezés 
utáni vércukorra, vérnyomásra és lipidekre. 
A terápiás terv a nem gyógyszeres és gyógyszeres kezelés elemeit egyaránt magában foglalja: 
  diéta, testsúlykontroll, rendszeres testmozgás, mentálhigiénés tanácsadás, dohányzásról 
leszoktatás, 
  vércukor-, vérnyomás- és lipidkontrollt biztosító gyógyszeres terápia. 
Szükség  esetén  strukturált  beutaló  alapján  diabetológiai,  szemészeti,  kardiológiai,  nefrológiai, 
neurológiai,  érsebészeti  vagy  angiológiai  szakvizsgálat  kérhető,  biztosítva  a  komplex, 
multidiszciplináris ellátást. 
3. Változások a napi gyakorlatban   
Az új krónikus betegségmenedzsment protokollok bevezetése az alapellátás napi működésében 
alapvető, strukturális változásokat eredményezett, amelyek egyaránt érintik az ellátásszervezést, 
az adminisztrációt és a szakmai tevékenységek végrehajtását. A legfontosabb változás, hogy az 
ellátás epizodikus, panaszvezérelt működésből strukturált, protokollalapú gondozási folyamattá 
alakul át. A háziorvosok tevékenysége a program keretében már nem kizárólag a beteg aktuális 
panaszaira  reagál,  hanem  előre  definiált  gondozási  terv  mentén  történik,  amely  a  beteg 
állapotának folyamatos monitorozását és célzott intervenciókat ír elő.  
 
A  protokollok  központi  eleme  a  krónikus  gondozási  terv,  amely  tartalmazza  a  szükséges 
diagnosztikai és gondozási lépéseket, meghatározza a kontrollvizsgálatok gyakoriságát, és rögzíti 
az  elvégzendő  beavatkozások  körét.  Ez  a  megközelítés  jelentősen  növeli  az  adminisztrációs 
terhelést,  ugyanakkor  egyben  biztosítja  az  ellátási  folyamatok  átláthatóságát  és  nyomon 
követhetőségét.  Az  adminisztráció  nem  öncélú,  hanem  a  finanszírozás  és  az  indikátoralapú 
értékelés alapját képezi. 
 
A  napi  gyakorlatban  az  egyik  legjelentősebb  változás  a  rendszeres,  protokoll  szerint  előírt 
mérések  kötelezővé  válása,  a  mérési  és  dokumentációs  kötelezettségek  teljesítése.  Ezek 
magukban 
foglalják 
többek 
között 
vérnyomásmérés, 
vércukorszint-monitorozás, 
laborvizsgálatok  (pl.  HbA1c,  lipidprofil),  valamint  életmódbeli  és  rizikófaktorok  rendszeres 
értékelése.  A  protokollok  egyértelműen  meghatározzák  ezen  mérések  gyakoriságát  és 
dokumentálásának módját, ami egységesíti a gondozási gyakorlatot a praxisok között. 
 
A program egyik kulcseleme az indikátor-alapú teljesítményértékelés megerősítése. A korábbi 
rendszerekkel  szemben  az  indikátorok  nem  önálló  ösztönzőként  jelennek  meg,  hanem  a 
gondozási folyamatba integrált módon működnek. A mérhető indikátorok a gondozási folyamat 
végrehajtását,  a  beteg  állapotának  alakulását,  és  az  ellátás  minőségét  egyaránt  tükrözik.  Az 
indikátorokhoz  kapcsolódó  adatgyűjtés  a  B300  jelentési  rendszeren  keresztül  történik,  amely 
biztosítja az egységes adatstruktúrát és a finanszírozási elszámolás alapját. 
128 
 

 
A  napi  gyakorlat  átalakulása  nemcsak  az  orvosok munkáját  érinti,  hanem  a  praxisközösségek 
működését is, szervezeti hatásokkal jár. A strukturált gondozás megvalósítása fokozza a team-
alapú  munkavégzés  jelentőségét,  növeli  a  kiterjesztett  hatáskörű  szakdolgozók  szerepét,  és 
átrendezi a feladatmegosztást az ellátásban. A gyakorlatban az ápolók kulcsszerepet töltenek be 
ezen  folyamatok  végrehajtásában,  különösen  a  szűrés,  a  monitorozás  és  a  betegedukáció 
területén. 
 
Összességében  a  változások  iránya  egyértelmű:  az  alapellátás  működése  reaktív  ellátásból 
proaktív, adatvezérelt és strukturált gondozási rendszerré alakul. 
 
4. Elszámolás menete a háziorvos felé  
A KBM program keretében az elszámolás menete strukturált, több lépcsőből álló folyamat, amely 
szorosan kapcsolódik a gondozási tevékenységek dokumentálásához és a jelentési rendszerhez. 
 
Az  elszámolás  alapja  a  gondozási  terv  teljesítésének  igazolása,  amely  a  protokollban 
meghatározott  beavatkozások  végrehajtásán  alapul.  A háziorvos  által elvégzett  tevékenységek 
rögzítése a mindennapi gyakorlatban történik, és az adatok a NEAK felé történő jelentésekben 
jelennek meg. 
 
A folyamat fő lépései: 
 
1. Beteg bevonása a programba 
 
A  beteg  bevonása  a  meghatározott  kritériumok  alapján  történik,  amelyeket  a  protokollok 
egységesen definiálnak (pl. diagnózis, rizikóprofil, gondozási szükséglet). 
 
2. Gondozási terv létrehozása és végrehajtása 
 
A  háziorvos  elkészíti  a  strukturált  gondozási  tervet,  majd  a  protokoll  szerinti  ütemezésben 
végrehajtja az abban szereplő beavatkozásokat. 
 
3. Adatgyűjtés és jelentés 
 
A  végrehajtott  tevékenységek  rögzítése  a  háziorvos  HIS  rendszerében  történik.  Az  elvégzett 
tevékenységeket a betegforgalmi jelentésekben (B300-as tételes betegforgalmi jelentés), az előre 
meghatározott stuktúrában és kódokkal továbbítják a NEAK felé. Ez biztosítja: 
  a tevékenységek nyomon követhetőségét,  
  a hibák kiszűrését (hibalisták),  
  valamint a visszaigazolási mechanizmusokat .  
 
4. Teljesítés ellenőrzése és validáció 
 
A  NEAK  rendszere  a  beérkező  adatok  alapján  ellenőrzi  a  gondozási  terv  teljesítését,  és 
visszajelzést ad a szolgáltatók számára (pl. visszaigazoló listák). 
 
 
 
129 
 

5. A finanszírozási módszertana 
 
A finanszírozás az  egységköltség alapján,  a  teljesített  gondozási  tervek számának megfelelően 
történik. 
 
A rendszer egyik fontos eleme, hogy az elszámolás nem egyes beavatkozásokhoz, hanem a teljes 
gondozási  folyamat  teljesítéséhez  kötött,  ami  jelentős  szemléletváltást  jelent  a  korábbi 
gyakorlathoz képest. 
 
Kockázatok 
és 
működési 
sajátosságok 
 Az új elszámolási rendszer bevezetése ugyanakkor kihívásokat is jelent: 
  növeli az adminisztrációs fegyelmet,  
  érzékeny az adatminőségre,  
  és erősen függ az informatikai rendszerek működésétől.  
 
Ugyanakkor megfelelő működés esetén a rendszer biztosítja: 
  a finanszírozás átláthatóságát,  
  a teljesítmény és finanszírozás közötti közvetlen kapcsolatot,  
  valamint a program hatásainak objektív mérhetőségét. 
 
5. Protokollok eddigi finomhangolása  
A Krónikus Betegségmenedzsment Program pilot szakaszában több olyan változás és pontosítás 
jelent  meg,  amelyek  érdemben  hozzájárulhattak  a  megvalósítás  sikerességéhez.  Ezek  a 
módosítások  elsősorban  a  beteg  beválogatás,  a  gondozási  terv  teljesítésének  időzítése,  a 
vizsgálatok  elszámolhatósága,  valamint  a  jelentési  és  adminisztrációs  szabályok  területén 
jelentek  meg,  és  azt  mutatják,  hogy  a  finanszírozó  a  gyakorlati  nehézségekre  reagálva 
rugalmasabban alakította a program kereteit. 
 
 A program során végrehajtott változtatások közös iránya az volt, hogy a kezdetben szigorúbb, 
kevésbé  rugalmas  kereteket  fokozatosan  a  valós  ellátórendszeri  működéshez  igazították.  Ez 
különösen  a  betegbeválogatás,  a  teljesítési  határidők,  a  vizsgálatok  elszámolhatósága  és  az 
adminisztratív  követelmények  területén  figyelhető  meg.  Ezért  szakmailag  megalapozottan 
állítható, hogy a finanszírozó rugalmassága a pilot egyik pozitív tapasztalataként emelhető ki. A 
változtatások  nem  a  program  szakmai  céljait  gyengítették,  hanem  annak  megvalósíthatóságát 
javították,  és  éppen  ez  az  adaptív  működés  tekinthető  egy  jól  vezetett  pilotprogram  egyik 
legfontosabb ismérvének. 
 
5.1. A beteg beválasztás /betegbevonás kereteinek rugalmasabb kezelése 
A  program  indulásakor  a  pilot  alapértelmezett  szervezési  és  finanszírozási  modellje  szerint 
országosan 43 000 beteg bevonásával számoltak, praxisonként maximum 100 fővel.  
 
 A későbbi tájékoztatások és a gyakorlati alkalmazás azonban azt jelezték, hogy a 100 fő/praxis 
nem minden esetben merev felső korlátként jelent meg, hanem inkább kiinduló finanszírozási és 
130 
 

szervezési alapként, amely mellett egyes praxisok nagyobb betegszám bevonására is lehetőséget 
kaphattak.  
 
Ez  a  módosítás  azért  fontos,  mert  jobban  igazodik  a  praxisok  tényleges  méretéhez, 
betegforgalmához  és  helyi  kapacitásaihoz.  Egy  pilot  programban  különösen  lényeges,  hogy  a 
szabályozás  ne  mesterségesen  korlátozza  azokat  a  szolgáltatókat,  amelyek  képesek  nagyobb 
betegkör ellátására, mert ez növeli a program népegészségügyi hasznát, és pontosabb képet ad a 
későbbi országos kiterjesztés lehetőségeiről. És számol az esetleg 
5.2. A gondozási terv teljesítésének időbeli könnyítései 
A  kezdeti  szakmai  leírások  alapján  több  olyan  vizsgálat  is  volt,  amelyet  meghatározott 
időközönként  kellett  ismételni,  és  a  vizsgálatok  között  minimális,  jellemzően  2–3  hónapos 
intervallumot kellett biztosítani. Ezek az előírások a szakmai protokoll szempontjából logikusak 
voltak,  de  a  gyakorlatban  sokszor  nehezen  voltak  tarthatók  az  alapellátás  és  a  szakellátás 
leterheltsége miatt. 
 
A  finanszírozó  több  ponton  könnyített  ezen  a  rendszeren.  A  Gondozási  Terv  teljesítése 
rugalmasabbá vált, az első félévre eső vizsgálatok egy része visszamenőleg is elszámolható lett, 
és a szoros időzítési szabályokat a gyakorlatban életszerűbben kezdték értelmezni. Ez különösen 
fontos volt olyan esetekben, amikor a beteg ugyan részt vett a szükséges vizsgálatokon, de azok 
időpontja a szakrendelések kapacitáshiánya miatt nem pontosan a kezdetben elvárt időablakban 
valósult meg. 
 
A pilot szempontjából ez kifejezetten pozitív fejleményként értékelhető, mert azt mutatja, hogy a 
finanszírozó  nem  kizárólag  adminisztratív  megfelelésként  kezelte  a  programot,  hanem 
figyelembe vette az ellátórendszer valós működését is. Ez csökkentette annak veszélyét, hogy a 
praxisok pusztán szervezési vagy kapacitási okok miatt essenek el a finanszírozástól. 
5.3. A korábban elvégzett és a később megvalósuló vizsgálatok elfogadása 
A  program  egyik  legfontosabb  gyakorlati  könnyítése  az  volt,  hogy  bizonyos,  már  elvégzett 
vizsgálatok  visszamenőleg  is  beszámíthatóvá  váltak  a  gondozási  terv  teljesítésébe.  A  szakmai 
összefoglalók  szerint  az  első  félévre  eső  vizsgálatok  elszámolhatóságának  kiterjesztése 
jelentősen megkönnyítette a program teljesítését. Emellett olyan értelmezés is megjelent, hogy 
ha a vizsgálatot a beteg számára a program logikájába illeszkedően megszervezték, de a tényleges 
időpont  a  túlterhelt  szakellátás  miatt  későbbre  esett,  ezek  az  adatok  szintén  rögzíthetők 
maradtak, és nem estek automatikusan ki a teljesítés köréből. 
 
Ez a változtatás azért különösen jelentős, mert a pilot valós körülmények között zajlik, nem ideális 
kapacitásviszonyok mellett. Ha egy új program csak akkor tekinthető teljesítettnek, ha minden 
ellátási elem  tökéletes időzítésben történik,  akkor a  bevezetés tapasztalata inkább a  rendszer 
szűk keresztmetszeteiről, mintsem a modell szakmai értékéről adna képet. A visszamenőleges 
elfogadás és a későbbi időpontok rögzíthetősége ezért a pilot értékelhetőségét is javította. 
5.4. Vizsgálati, jelentési és adminisztrációs szabályok pontosítása 
A  program  megvalósítása  során  nemcsak  szakmai,  hanem  adminisztratív  és  informatikai 
pontosítások is történtek. A NEAK folyamatosan frissítette a négy betegségcsoport finanszírozási 
131 
 

szabályait,  jelentési  logikáját  és  a  kapcsolódó  adatstruktúráját.  A  későbbi  pontosító 
tájékoztatások  és  közlemények  alapján  pontosabbá  vált,  hogy  mely  gondozási  elemekhez 
kapcsolódik  kötelező  jelentés,  mely  vizsgálatok  dátumát  hogyan  kell  rögzíteni,  és  miként 
kezelhetők a visszamenőleg beszámított vagy később megvalósulandó vizsgálatok. 
 
Ezek  a  módosítások  első  látásra  technikai  jellegűek,  de  a  program  sikeressége  szempontjából 
meghatározók.  A  háziorvosi  praxisok  számára  ugyanis  nemcsak  a  szakmai  feladat  teljesítése 
jelent kihívást, hanem annak dokumentálása és finanszírozható módon történő jelentése is. Az 
adminisztratív szabályok pontosítása ezért csökkentheti a hibás jelentések számát, mérsékelheti 
az elutasított elszámolásokat, és növelheti a program iránti bizalmat. 
 
5.5. A praxisok bevonásának és a működési kereteknek a finomhangolása 
A  program  indulásakor  több  gyakorlati  kérdés  is  nyitott  volt,  például  a  belépési  határidők,  a 
betegszám-keretek,  valamint  az  olyan  helyzetek  kezelése,  amikor  egy  praxis  valamilyen 
működési nehézség miatt nem tudta változatlan feltételekkel végig vinni a gondozási tervet. A 
későbbi közlemények és szakmai hírek arra utalnak, hogy ezekben a kérdésekben is fokozatos 
pontosítás és rugalmasabb gyakorlat alakult ki. 
 
Ez a finomhangolás azért említhető pozitívumként, mert egy pilot program csak akkor alkalmas 
a későbbi kiterjesztés megalapozására, ha nemcsak a szakmai protokollt teszteli, hanem azt is, 
hogy  a  finanszírozás,  az  adminisztráció  és  az  ellátórendszeri  kapacitások  mellett  milyen 
korrekciókra  van  szükség.  A  KBM  esetében  a  finanszírozó  több  ponton  hajlandó  volt 
alkalmazkodni a megvalósulás nehézségeihez, különösen ott, ahol a szakellátás terheltsége vagy 
a helyi működési feltételek okoztak akadályt. 
5.6. Képzési és támogató elemek konkretizálása 
A  programhoz  kapcsolódó  tájékoztatások  szerint  a  pilotban  részt  vevő  praxisok  képzési, 
mentorálási és szakmai támogató elemeket is kaptak. Ezek tartalma és szerepe pontosabbá vált, 
különösen a protokollok gyakorlati alkalmazása, az informatikai adminisztráció és a gondozási 
folyamat szervezése terén. 
 
Ez  azért  lényeges,  mert  a  program  sikeressége  nem  kizárólag  azon  múlik,  hogy  létezik-e  jó 
szakmai  protokoll,  hanem  azon  is,  hogy  a  résztvevő  praxisok  mennyire  kapnak  használható, 
gyakorlati támogatást annak bevezetéséhez. A képzési és mentorálási elemek pontosítása ezért 
szintén  olyan  módosulásnak  tekinthető,  amely  növelhette  a  pilot  megvalósíthatóságát  és 
elfogadottságát.  
5.7. A Hatástanulmány lezárását követően várható finomhangolás 
A  program  egyik  lényeges  korrekciós  eleme  lehet  a  jelen  Hatástanulmány  lezárását  követően 
(2026.06.30.)  az  egységköltség-módszertan  módosítása,  amely  a  programteljesítési  logika 
rugalmasabbá tételét szolgálhatja. A tervezett új szabályozás alapján a teljesítési kötelezettség 
már nem valamennyi előírt egészségügyi beavatkozás maradéktalan végrehajtásához kötődne, 
hanem minimális teljesítési küszöbértékekhez kapcsolódna. Ennek megfelelően a COPD esetén a 
26  meghatározott  beavatkozásból  legalább  19  teljesítése  lenne  szükséges;  a  cardiovascularis 
132 
 

program esetén 31-ből legalább 24; a hypertonia esetén 29-ből legalább 22; a diabétesz esetén 
szintén 29-ből legalább 22. 
 
6. Az APN feladatai a betegút során  
A Krónikus Betegségmenedzsment Program egyik legfontosabb szervezeti újítása a kompetencia 
alapú feladatmegosztás erősítése, amely meghatározó szereplője a kiterjesztett hatáskörű ápoló 
(APN).  Az  APN  tevékenysége  a  betegút  valamennyi  szakaszában  a  gondozási  folyamat 
folyamatosságához,  a  betegbiztonság  növeléséhez,  valamint  a  háziorvosi  praxis  hatékony 
működéséhez. Az APN feladata nem az orvosi kompetenciák átvétele, hanem azok kiegészítése, a 
gondozási folyamat koordinációja és a betegközpontú ellátás támogatása. 
6.1. Betegbevonás 
A  strukturált  krónikus  gondozás  első  lépése  a  megfelelő  betegek  azonosítása  és  bevonása  a 
programba. Ebben a folyamatban az APN aktív szerepet vállal a célpopuláció felkutatásában, a 
gondozási  kritériumoknak  megfelelő  betegek  előszűrésében  és  a  programban  történő 
meghívásban. 
  
Feladatai  közé  tartozik  a  praxis  informatikai  rendszerében  szereplő  betegek  áttekintése,  a 
gondozási  indikációk  alapján  a  kiválasztás  előkészítése,  valamint  a  betegek  tájékoztatása  a 
program  céljáról,  várható  előnyeiről  és  részvételi  feltételeiről.  Az  APN  ismerteti  a  gondozási 
folyamat  menetét,  válaszol  a  felmerülő  kérdésekre,  elősegíti  a  beteg  együttműködését  és 
motivációját. 
  
A  betegvonás  során  kiemelt  fontosságú  bizalmi  kapcsolat  kialakítása,  amely  meghatározó 
tényezője a hosszú távú adherenciának és a sikeres krónikus gondozásnak. 
6.2. Állapotfelmérés 
A  programba  bevont  beteg  első  vizsgálatát  követően  az  APN  részt  vesz  a  strukturált 
állapotfelmérés  lebonyolításában.  Ennek  célja  a  beteg  aktuális  egészségi  állapotának, 
rizikótényezőinek és gondozási szükségleteinek részletes feltérképezése. 
  
Az állapotfelmérés során az APN elvégzi vagy koordinálja többek között: 
  
  az antropometriai méréseket (testmagasság, testsúly, BMI, haskörfogat); 
  nyomás-, pulzus- és szükség szerint oxigénszaturáció-mérést; 
  életmódbeli és kardiovaszkuláris rizikófaktorok felmérését; 
  dohányzási, alkoholfogyasztási és fizikai aktivitási szokások értékelését; 
  táplálkozási állapot felmérését; 
  gyógyszerszedési szokások áttekintését; 
  a betegellátási képességének és egészségértésének felmérését. 
  
Az  összegyűjtött  információk  alapján  a  háziorvos  és  az  APN  közösen  alakítják  ki  az  egyéni 
gondozási  tervet,  amely  meghatározza  a  kontrollvizsgálatok  ütemezését,  a  szükséges 
beavatkozásokat és a beteggel közösen kitűzött terápiás célokat. 
133 
 

6.3. Betegoktatás és egészségfejlesztés 
A  krónikus  betegségek  sikeres  kezelésének  alapfeltétele  a  megfelelő  betegismeret  és  aktív 
együttműködés. Ennek kialakításában az APN kiemelt szerepet tölt be. 
  
A betegedukáció során az APN részletes tájékoztatást nyújt: 
  
  az alapbetegség természetéről; 
  a várható szövődményekről; 
  a gyógyszeres kezelés jelentőségéről; 
  a gyógyszerszedés helyes módjáról; 
  a vérnyomás-, vércukor- vagy egyéb önellenőrzési módszerekről; 
  a megfelelő táplálkozásról; 
  a rendszeres fizikai aktivitás szerepéről; 
  a dohányzásról való leszokás lehetőségeiről; 
  az alkoholfogyasztásnak jelentőségéről. 
  
Az  oktatás  célja  nem  csupán  az  információátadás,  hanem  a  beteg  egészségéért  fejlesztése, 
önmenedzselési  képességének  erősítése  és  a  terápiás  adherencia  javítása.  Az  APN  motivációs 
interjútechnikák alkalmazása támogatja a viselkedésváltozást és a hosszú távú életmódváltást. 
6.4. Utánkövetés 
A krónikus gondozás egyik legfontosabb eleme a folyamatos betegkövetés. Az APN rendszeres 
kapcsolatot  tart  fenn  a  beteggel,  figyelemmel  kíséri  a  gondozási  teljesülését,  ellenőrzi  a 
kontrollvizsgálatok időpontjait és szükség esetén felmerüli azok megszervezését. 
  
Az utánkövetés során az APN: 
  
  ellenőrzi a gyógyszerszedés rendszerességét; 
  értékeli a laboreredményeket és mért paramétereket; 
  figyelemmel kíséri a terápiás célértékek alakulását; 
  azonosítja a romló állapot korai jeleit; 
  szükség esetén konzultációt a háziorvossal; 
  koordinálja a szakellátásba való beutalást; 
  támogatja a beteget a gondozási terv betartásában. 
  
A  rendszeres  utánkövetés  lehetővé  teszi  a  korai  beavatkozást,  csökkentheti  a  szövődmények 
kialakulását, valamint javíthatja a betegek életminőségét. 
6.5.Telemonitorozás és digitális betegkövetés 
A digitális egészségügyi megoldások fejlődésével a telemonitorozás egyre fontosabb szerepet tölt 
be  a  krónikus  betegségek  gondozásában.  Az  APN  kulcsszerepet  vállalhat  a  távoli 
betegmegfigyelés szervezésében és működtetésében. 
  
Feladata lehet: 
  
134 
 

  az otthoni fizetés- és vércukormérések nyomon követése; 
  digitális mérőeszközök használatának betanítása; 
  az elektronikus úton érkező adatok értékelésének előkészítése; 
  riasztási határértékek figyelemmel kísérése; 
  telefonos vagy online konzultáció biztosítása; 
  szükség esetén személyes vizsgálat kezdeményezése. 
  
A telemonitorozás különösen előnyös a stabil állapotú krónikus betegek esetében, mivel javítja a 
folyamatos ellátást, csökkentheti a szükségtelen személyes megjelenések számát, hogy lehetővé 
tegye az állapotromlás korai felismerését. 
6.6. Dokumentáció és minőségbiztosítás 
A  KBMP  eredményes  működésének  alapja  a  pontos,  naprakész  és  egységes  dokumentáció.  Az 
APN aktívan részt vesz a gondozási események rögzítésében, az indikátorok követésében és a 
minőségbiztosítási folyamatok támogatásában. 
  
Feladatai közé tartozik: 
  
  az állapotfelmérések dokumentálása; 
  a gondozási terv végrehajtásának nyomon követése; 
  a kontrollvizsgálatok végrehajtásának rögzítése; 
  az oktatási tevékenységek dokumentálása; 
  a telemonitorozási adatok kezelése; 
  a gondozási indikátorok folyamatos követése; 
  az EESZT és a praxisinformatikai rendszerek adatainak naprakész vezetése. 
  
A  megfelelő  ellátás  a  betegellátás  biztonságát  növeli,  hanem  lehetővé  teszi  a  program 
eredményességének mérését, az indikátorok és a folyamatos minőségfejlesztést is. 
  
Az APN tehát a betegút teljes folyamatában meghatározó szerepet tölt be: részt vesz a betegek 
bevonásában,  az  állapotfelmérésben,  a  betegedukációban,  az  utánkövetésben,  a 
telemonitorozásban  és  a  dokumentációban.  E  tevékenységei  révén  biztosítja  a  gondozási 
folyamat  folyamatosságát,  támogatja  a  háziorvos  munkáját,  erősíti  a  csapatalapú  működést, 
valamint támogatja a Krónikus Betegségmenedzsment Program szakmai eredményességéhez és 
hosszú  távú  fenntarthatóságához.  Ez  a  modell  összhangban  áll  a  nemzetközi  alapellátási 
fejlesztési  irányokkal,  amelyek  a  kompetenciaalapú  feladatmegosztást  és  a  multidiszciplináris 
együttműködést tekintik a krónikus betegellátás egyik legfontosabb szervezési elvének. 
 
 
135 
 

IV. Módszertan  
 1. Módszertani design és értékelési keretrendszer 
A  jelen  hatástanulmány  módszertani  megközelítése  vegyes  módszertanú  (mixed-methods) 
implementációértékelésre  épül,  amely  a  kvantitatív  indikátoralapú  elemzést  kvalitatív 
adatgyűjtési és értelmezési elemekkel egészíti ki. A megközelítés alkalmazását az indokolja, hogy 
a  krónikus  betegségmenedzsment  program  (KBMP)  egy  komplex  egészségügyi  intervenció, 
amelynek  értékelése  nem  korlátozható  kizárólag  klinikai  vagy  adminisztratív  kimenetek 
mérésére,  hanem  szükségessé  teszi  a  megvalósítási  folyamatok,  szervezeti  működési 
mechanizmusok, valamint az érintett szereplők tapasztalatainak vizsgálatát is. 
A nemzetközi implementációs kutatások egyértelműen rámutatnak arra, hogy az egészségügyi 
innovációk  értékelésében  a  vegyes  módszertan  különösen  alkalmas  olyan  komplex 
környezetekben,  ahol  a  rendelkezésre  álló  kvantitatív  adatok  korlátozottak  vagy  részlegesek, 
ugyanakkor a beavatkozás működésének megértése kulcsfontosságú (Gowda et al., 2019; Seo, 
2025).  A  kvalitatív  és  kvantitatív  adatok  integrációja  lehetővé  teszi  az  ún.  trianguláció 
alkalmazását, amely növeli az eredmények megbízhatóságát és értelmezhetőségét. 
A  jelen  hatástanulmányban  a  kvantitatív  elemzés  alapját  elsősorban  a  programteljesítéshez 
kapcsolódó aggregált adatok képezik, különösen a teljesült gondozási tervek aránya, valamint az 
ezekhez kapcsolódó operatív teljesítési mutatók. Tekintettel arra, hogy a részletes betegszintű 
finanszírozási és klinikai adatállományokhoz való hozzáférés korlátozott, a vizsgálat elsődleges 
hangsúlya nem a klasszikus outcome-alapú hatásbecslésen, hanem az implementációs sikeresség, 
a működési adaptáció és a rendszerbe illeszkedés vizsgálatán van. 
Ennek  megfelelően  a  vizsgálat  kvalitatív  komponense  kiemelt  jelentőséggel  bír.  A  háziorvosi, 
fogorvosi és finanszírozói/interjúk, valamint a kérdőíves adatfelvétel célja a program gyakorlati 
működésének  feltárása,  különös  tekintettel  az  implementáció  során  megjelenő  akadályokra, 
facilitátorokra,  szervezeti  változásokra  és  a  szakmai  elfogadottság  alakulására.  A  nemzetközi 
szakirodalom  szerint  az  ilyen  típusú  kvalitatív  adatok  különösen  fontosak  a  programok 
fenntarthatóságának, adaptálhatóságának és skálázhatóságának megítélésében (Paniagua-Avila 
et al., 2024; Lewis et al., 2020). 
A hatástanulmány értékelési keretrendszere három egymásra épülő szint mentén strukturálódik: 
 
  output szint, amely a program végrehajtásának közvetlen teljesítési mutatóit vizsgálja; 
  outcome szint, amely a működési, szervezeti és ellátásszervezési változásokat értékeli; 
  impact  szint,  amely  a  hosszabb  távon  várható  rendszerhatások,  fenntarthatósági 
kérdések és jövőbeli skálázhatósági lehetőségek értelmezésére fókuszál. 
 
Ez  a  többszintű  értékelési  logika  részben  illeszkedik  a  nemzetközi  implementációs 
keretrendszerekhez  –  különösen  a  RE-AIM  és  PRISM  modellekhez  –,  ugyanakkor  a  jelen  pilot 
sajátosságaira  adaptált  formában  kerül  alkalmazásra  (Mazevska,  2022;  Paniagua-Avila  et  al., 
2024). 
A  jelen  hatástanulmány  tehát  nem  klasszikus  klinikai  hatásvizsgálatként,  hanem  komplex 
implementációs  és  rendszerszintű  értékelésként  értelmezi  a  programot.  Ennek  célja  annak 
vizsgálata,  hogy  a  KBMP  milyen  mértékben  képes  beépülni  a  hazai  alapellátási  működésbe, 
milyen  szervezeti  változásokat  generál,  és  milyen  feltételek  mellett  lehet  hosszabb  távon 
fenntartható és országosan skálázható. A dokumentum elsődlegesen ún. implementation-focused 
136 
 

mixed-method evaluation megközelítést alkalmaz, amely a KBMP bevezetésének megvalósulását, 
működési  integrációját  és  korai  rendszerszintű  hatásait  vizsgálja.  A  hipotézisrendszer  ennek 
megfelelően  az  implementációs  kimenetek  (H1–H4),  szervezeti  és  rendszerszintű 
folyamatváltozások (H5–H8), valamint exploratív downstream hatások (H9–H12) mentén került 
strukturálásra. 
2. Adatforrások és adatgyűjtési módszerek 
2.1. A Hatástanulmány adatforrásai és adatgyűjtési módszerei 
A Hatástanulmány adatgyűjtési stratégiája a vegyes módszertani megközelítéshez igazodva több, 
egymást  kiegészítő adatforrás integrált  felhasználására épül.  A vizsgálat célja  nem  kizárólag a 
program  közvetlen  teljesítési  mutatóinak  számszerű  elemzése,  hanem  a  működési 
mechanizmusok, szervezeti adaptációk és gyakorlati implementációs tapasztalatok feltárása is. A 
kvantitatív  adatforrások  elsődlegesen  a  program  operatív  megvalósításához  kapcsolódó 
aggregált  teljesítési  adatokból  állnak.  Ezek  különösen  a  teljesült  gondozási  tervek  számára, 
arányára, valamint az egyes programokhoz kapcsolódó strukturált tevékenységek megvalósulási 
mutatóira terjednek ki. A rendelkezésre álló adatállomány elsősorban az OKFŐ által biztosított 
programmonitoring-adatokra épül.  
A jelen vizsgálat keretében részletes betegszintű klinikai és finanszírozási adatbázisok teljes körű 
hozzáférése  korlátozott,  így  a  kvantitatív  elemzés  elsősorban  implementációs  és  teljesítési 
indikátorok vizsgálatára fókuszál. 
A kvalitatív adatgyűjtés három fő pillérre épül: 
 
  félig strukturált háziorvosi interjúk, 
  félig strukturált fogorvosi interjúk, 
  finanszírozói és szakpolitikai szereplőkkel készített szakértői interjúk. 
 
Az  interjúk  célja  a  program  bevezetésének  gyakorlati  tapasztalatainak  feltárása,  az 
implementáció  során  jelentkező  akadályok  és  támogató  tényezők  azonosítása,  valamint  a 
működési adaptációk és szervezeti tanulási folyamatok megértése. 
 
A  félig  strukturált  interjúk  elemzése  során  külön  vizsgálati  dimenzióként  jelent  meg  a 
praxisközösségi és krónikus betegségmenedzsment-folyamatokban résztvevő vevő szakdolgozói 
kompetenciák,  különösen  a  kiterjesztett  hatáskörű  ápolói  (APN)  szerepkör  megítélése.  Az 
elemzés  kitért  arra,  hogy  az  interjúalanyok  hogyan  értékelik  a  szakdolgozói  feladatmegosztás 
lehetőségeit,  az  APN-ek  bevonásának  várható  előnyeit,  az  alkalmazás  akadályait,  valamint  a 
kompetenciahatárok és együttműködési formák kialakításának szükségességét. 
 
A kvalitatív adatgyűjtést standardizált kérdőíves adatfelvétel egészíti ki, amely szélesebb körben 
teszi lehetővé a programban részt vevő praxisok tapasztalatainak strukturált összegyűjtését. A 
kérdőíves  vizsgálat  különösen  alkalmas  a  működési  mintázatok,  percepciók,  adminisztratív 
terhelések és szakmai elfogadottság összehasonlítható vizsgálatára. 
Az  eltérő  adatforrások  integrációja  triangulációs  logika  mentén  történik.  Ennek  célja,  hogy  a 
kvantitatív  teljesítési  adatok  és  a  kvalitatív  tapasztalati  információk  egymást  kiegészítve 
támasszák  alá  az  egyes  hipotézisek  értékelését.  A  trianguláció  különösen  fontos  olyan 
implementációs  környezetben,  ahol  a  rutinszerűen  rendelkezésre  álló  adminisztratív  adatok 
korlátozott részletességűek, ugyanakkor a működési folyamatok komplexitása magas. 
137 
 

2.2. Az adatelérhetőség mint vizsgálati dimenzió 
A Hatástanulmány az adatelérhetőséget nem kizárólag technikai korlátként, hanem a program 
megvalósításának  és  az  adatvezérelt  alapellátás  érettségének  egyik  önálló  vizsgálati 
dimenziójaként kezeli. A központi kérdés ezért nem csupán az, hogy mely mutatók számíthatók 
ki a jelen értékeléshez átadott, döntően aggregált állományokból, hanem az is, hogy az ellátási és 
finanszírozási  folyamatok  során  elméletileg  milyen  adatok  keletkeznek,  mely  szereplőknél 
jelennek meg, és ezek milyen feltételekkel kapcsolhatók össze. 
Az elemzés ennek megfelelően két indikátorszintet különít el. Az elméleti indikátorkészlet beteg-
,  praxis-  és  rendszer  szintű  folyamat-,  kimeneti  és  hatásmutatókat  tartalmaz;  a  ténylegesen 
vizsgálható  indikátorkészlet  pedig  azokat  a  mutatókat  foglalja  magában,  amelyek  a 
Hatástanulmány  számára  rendelkezésre  bocsátott  aggregált  teljesítményadatokból, 
kérdőívekből és interjúkból megbízhatóan előállíthatók. A két szint közötti eltérés feltárása maga 
is eredmény: megmutatja, hol elegendő a rutinadat a vezetői visszacsatoláshoz, és hol szükséges 
jogszerű, célhoz kötött, pszeudonimizált összekapcsolás, egységes indikátorszótár vagy további 
adatminőség-biztosítás. 
Az  adatgazdák  közötti  elméleti  adatáramlás  értelmezésekor  a  Hatástanulmány  elkülöníti  az 
ellátás során keletkező klinikai dokumentációt, a finanszírozási célú NEAK-jelentéseket, az EESZT 
jogszabályban  meghatározott  moduljaiba  továbbított  adatokat,  valamint  az  ágazati  és 
programmonitoring célú adatállományokat. A finanszírozói interjú szerint a 76/2004. (VIII. 19.) 
ESZCSM  rendelet  2.  mellékletéhez  kapcsolódóan  az  OKFŐ  részére  rendszeres, 
személyazonosításra  közvetlenül  nem  alkalmas  ágazati  adatátadás  történik.  E  megállapítás  az 
interjúalany  intézményi  tájékoztatását  rögzíti;  az  egyes  mezők  tényleges  hozzáférhetősége, 
felhasználási jogalapja és összekapcsolhatósága minden konkrét elemzésnél külön vizsgálandó. 
 
3. Vizsgálati időkeret és elemzési időablakok 
A jelen Hatástanulmány vizsgálati időkeretének kialakítása a program sajátos implementációs és 
működési  dinamikájához  igazodik.  A  krónikus  betegségmenedzsment  program  (KBMP) 
bevezetésének monitorozására és értékelésére létrehozott OKFŐ Minőségbiztosítási Monitoring 
Munkacsoport  elvégezte  a  hipotézisrendszer  kialakítását,  az  indikátorkeret  meghatározását,  a 
vizsgálati módszertan felépítését, valamint az adatgyűjtési és értékelési logika kidolgozását. 
A Munkacsoport operatív működése – közel három hónapos előkészítő munkát követően – 2026 
márciusának  közepétől  2026  júniusának  végéig  tartó  időszakot  ölelte  fel,  míg  a  jelen 
hatástanulmány véglegesítése 2026 júliusában történik meg. Ebből következően a vizsgálat nem 
a  teljes  programciklus  lezárását  értékeli,  hanem  annak  köztes,  formatív  implementációs 
szakaszát vizsgálja. A kvantitatív elemzés három, egymásba ágyazott kumulatív állapotfelvételre 
épül:  a  2025.  december  31-i,  a  2026.  április  30-i  és  a  2026.  május  31-i  adatállományra.  A 
legkorábbi időmetszet a program 2025. július 1-jei indulásától 2025 végéig tartó első hat hónap 
felfutását, a második a következő négy hónap során bekövetkezett változásokat, a harmadik pedig 
a  2026.  április  30.  és  május  31.  közötti  egyhavi  elmozdulást  teszi  vizsgálhatóvá.  A  legutolsó 
adatvágás  így  a  program  indulásától  számított  tizenegy  hónapos  időszakot  fedi  le.  Mivel  az 
állapotfelvételek  kumulatívak,  nem  tekinthetők  egymástól  független  mintáknak;  az  eltérő 
hosszúságú  megfigyelési  időszakok  változásai  pedig  közvetlenül,  egységes  időarányos 
mutatóként nem hasonlíthatók össze. A vizsgálat továbbra is köztes értékelésnek minősül, mivel 
nem  terjed  ki  a  projekt  teljes  megvalósítási  és  fenntartási  időszakára,  továbbá  a  gondozás 
hosszabb távú klinikai és ellátórendszeri eredményeire. 
138 
 

A nemzetközi szakirodalom alapján a krónikus betegségmenedzsment programok értékelésében 
az  alkalmazott  időkeretek  jelentős  variabilitást  mutatnak.  Rövidebb,  6  hónapos  periódusok 
gyakran alkalmasak a korai implementációs és működési változások mérésére, míg a hosszabb, 
12  hónapos  vagy  annál  hosszabb  követési  időszakok  inkább  a  klinikai  és  ellátásszervezési 
kimenetek  mélyebb  vizsgálatára  alkalmasak  („Getting  CareFirst  right”,  2022;  Implementation 
and Evaluation of Chronic Care Management Program, 2021). A szakirodalom hangsúlyozza, hogy 
a  korai  értékelési  szakaszokban  az  implementációs  sikeresség,  a  szervezeti  adaptáció  és  a 
működési integráció vizsgálata önállóan is releváns és tudományosan megalapozott értékelési cél 
lehet (Manca et al., 2014). 
A  jelen  Hatástanulmány  különös  sajátossága,  hogy  a  program  a  vizsgálati  időszak  lezárását 
követően  is  folytatódik.  A  program  meghosszabbítását  részben  az  egyes  praxisok  számára 
biztosított  eszközbeszerzések  időbeli  kitolódása,  részben  pedig  a  szakmai  protokollok  és 
finanszírozási mechanizmusok finomhangolása indokolja. 
A  vizsgálati  időkeret  kialakítása  ennek  megfelelően  kettős  logikát  követ.  Egyrészt  a  jelen 
Hatástanulmány  a  program  korai,  intenzív  implementációs  periódusát  elemzi,  másrészt 
figyelembe veszi, hogy a program szabályozási és működési környezete a vizsgálat időtartama 
alatt is változó, adaptív rendszerként működik. 
Ennek  megfelelően  a  jelen  értékelés  elsődlegesen  egy  formatív,  adaptív  implementációs 
értékelésnek tekinthető, amely a program korai működési stabilitását, integrációs képességét és 
szervezeti  beágyazódását  vizsgálja,  míg  a  hosszabb  távú  klinikai  és  finanszírozási  hatások 
értékelése további utánkövetési periódusokban válhat teljessé. 
 
4. Hipotézisek operacionalizálása és indikátorrendszer 
A  jelen  Hatástanulmány  hipotézisrendszere  a  program  működésének  többdimenziós 
értékelésére  épül.  A  nemzetközi  implementációs  kutatások  alapján  a  komplex  egészségügyi 
intervenciók  értékelésének  egyik  alapvető  feltétele,  hogy  az  elméleti  hipotézisek  konkrét, 
mérhető indikátorokhoz kapcsolódjanak, ezáltal lehetővé téve azok empirikus vizsgálatát (Cook 
et al., 2012; Lewis et al., 2015). Az operacionalizálás során minden hipotézishez olyan indikátorok 
kerültek  hozzárendelésre,  amelyek  a  program  implementációs  sikerességét,  működési 
adaptációját,  szervezeti  beágyazódását,  valamint  hosszabb  távon  várható  rendszerhatásait 
képesek  mérni.  A  nemzetközi  szakirodalom  hangsúlyozza,  hogy  a  krónikus 
betegségmenedzsment programok értékelésében az indikátoroknak egyszerre kell tükrözniük a 
folyamatminőséget, a szervezeti működést és az egészségügyi kimeneteket (Caylan et al., 2022; 
Manca et al., 2014).  
 
A jelen vizsgálat indikátorrendszere három fő logikai szint mentén épül fel: 
 
  implementációs  indikátorok,  amelyek  a  program  bevezetésének  és  működési 
integrációjának mértékét mérik; 
  szervezeti  és  működési  indikátorok,  amelyek  a  munkafolyamatok,  betegutak  és  team-
alapú működés változásait vizsgálják; 
  exploratív  kimeneti  indikátorok,  amelyek  a  hosszabb  távú  klinikai,  finanszírozási  és 
rendszerhatások előjeleit azonosítják. 
 
A hipotézisek operacionalizálása során minden hipotézishez három elem került meghatározásra: 
  a kapcsolódó mérési indikátor(ok), 
139 
 

  az adatforrás(ok), 
  valamint az értékelési küszöbértékek (threshold values). 
 
Az indikátorok kiválasztásánál elsődleges szempont volt a mérhetőség, az adat-hozzáférhetőség, 
valamint a program működéséhez való közvetlen kapcsolódás. 
A mérhetőség ugyanakkor nem szűkíti le az elméleti értékelési modellt. A korábban kidolgozott 
indikátorkészlet  alapján  a  Hatástanulmány  minden  hipotézisnél  megkülönbözteti  (1)  az 
optimális,  beteg-  és  praxisszintű  adatokkal  vizsgálható  indikátorokat,  valamint  (2)  a  jelen 
adatátadási környezetben közvetlenül vagy triangulációval értékelhető indikátorokat. Az M3.6. 
melléklet  e  két  szintet,  továbbá  az  elméleti  adatgazdákat  és  a  következő  értékelési  ciklus 
adatigényét egységes mátrixban mutatja be. 
 
Az implementációs hipotézisek (H1–H4) elsődlegesen a Proctor-féle implementation outcomes 
framework logikájára  épülnek  (Proctor et  al.,  2011; Proctor et  al.,  2023),  különösen az  alábbi 
dimenziók mentén: 
  acceptability (elfogadottság), 
  feasibility (megvalósíthatóság), 
  adoption (befogadás), 
  fidelity (protokollhűség), 
  sustainability (fenntarthatóság). 
 
Ennek megfelelően: 
 
H1 – Implementációs teljesülés 
elsődleges indikátorai: 
  teljesült gondozási tervek aránya, 
  minimum teljesítési küszöbök elérése, 
  aktív programrésztvevő praxisok aránya. 
Mérési logika: aggregált programteljesítési adatok. 
Threshold: 
  ≥75% magas teljesülés, 
  50–74% közepes teljesülés, 
  <50% alacsony teljesülés. 
 
H2 – Protokollalapú működés erősödése 
indikátorai: 
  strukturált gondozási elemek alkalmazása, 
  vizsgálati elemek dokumentáltsága, 
  protokollkomponensek teljesülési aránya. 
Adatforrás: programmonitoring + interjúk. 
 
H3 – Team-alapú működés erősödése 
indikátorai: 
  multidiszciplináris együttműködés gyakorisága, 
  delegált feladatok aránya, 
  szakmai szereplők bevonásának mértéke. 
Adatforrás: interjúk + kérdőívek. 
 
H4 – Mérhetőség és auditálhatóság 
140 
 

indikátorai: 
  dokumentáció teljessége, 
  adatkonzisztencia, 
  visszakövethetőség. 
Adatforrás: adminisztratív adatok + kvalitatív validáció. 
 
A másodlagos hipotézisek (H5–H8) elsősorban szervezeti és működési változásokra fókuszálnak: 
  betegút-szervezettség, 
  heterogén működési mintázatok, 
  hozzáférési különbségek, 
  adminisztratív terhelés. 
Ezek esetében a mérés túlnyomórészt kvalitatív indikátorokra és kérdőíves skálákra épül. 
 
Az  exploratív  hipotézisek  (H9–H12)  esetében  a  vizsgálat  célja  nem  teljes  körű  hatásigazolás, 
hanem korai trendek, előjelek és potenciális rendszerhatások azonosítása. Ezekhez kapcsolódó 
indikátorok különösen: 
  ellátásigénybevételi mintázatok, 
  klinikai monitorozási gyakoriság, 
  finanszírozási stabilitási percepciók, 
  skálázhatósági feltételek. 
 
Az indikátorrendszer integrált logikája lehetővé teszi, hogy az eltérő adatforrásokból származó 
információk trianguláció útján egymást erősítsék. Ez különösen fontos olyan környezetben, ahol 
a  részletes  betegszintű  adatok  korlátozottan  állnak  rendelkezésre,  ugyanakkor  a  program 
működésének komplexitása magas. 
Az operacionalizált hipotézisrendszer így biztosítja, hogy a hatástanulmány nem kizárólag leíró 
elemzésként,  hanem  strukturált,  mérhető  és  tudományosan  reprodukálható  értékelési 
modellként működjön. 
 
5. Gazdasági és erőforrás-hatékonysági elemzés 
A jelen Hatástanulmány gazdasági értékelési komponense nem klasszikus költséghatékonysági 
elemzésre  (cost-effectiveness  analysis,  CEA)  épül,  hanem  elsősorban  gazdasági  és  erőforrás-
hatékonysági  megközelítést  alkalmaz.  Ennek  oka,  hogy  a  program  jelenlegi  implementációs 
szakaszában nem állnak rendelkezésre olyan teljes körű, hosszú távú klinikai és finanszírozási 
adatok,  amelyek  lehetővé  tennék  standardizált  költség-hatékonysági  mutatók  –  például 
költség/QALY vagy inkrementális költség-hatékonysági arányok (ICER) – számítását. 
A  nemzetközi  implementációs  kutatások  alapján  az  ilyen  típusú  korai  szakaszú 
programértékelések  esetében  a  cost-consequence  analysis  (CCA)  tekinthető  a  leginkább 
megfelelő  gazdasági  értékelési  keretnek  (Roberts  et  al.,  2019).  A  CCA  sajátossága,  hogy  nem 
aggregálja  az  eltérő  kimeneteket  egyetlen  összesített  mutatóba,  hanem  a  költségeket  és 
következményeket  párhuzamosan,  egymás  mellett  értelmezi.  Ez  különösen  alkalmas  olyan 
komplex egészségügyi implementációs programok esetében, ahol a hatások többdimenziósak, és 
rövid távon elsősorban szervezeti, működési és erőforrás-allokációs változások figyelhetők meg. 
A jelen vizsgálat gazdasági értékelése három fő dimenzió mentén történik: 
 
  erőforrás-felhasználás elemzése, 
141 
 

  munkaerő-hatékonyság vizsgálata, 
  adminisztratív és működési terhelések változásának elemzése. 
 
Az erőforrás-felhasználás elemzése során a vizsgálat értékeli, hogy a program bevezetése milyen 
mértékben  igényel  új  humán,  technikai  és  szervezeti  erőforrásokat,  valamint  ezek  hogyan 
illeszkednek a meglévő alapellátási struktúrákba. Kiemelt szempont a programhoz kapcsolódó új 
eszközök  rendelkezésre  állása,  azok  késedelmes  beszerzésének  hatása,  valamint  ezek 
implementációs terhelése.  
 
A  munkaerő-hatékonyság  vizsgálata  különösen  fontos  a  program  team-alapú  működési 
logikájának  értékelése  során.  A  nemzetközi  szakirodalom  szerint  a  feladatok  újraelosztása,  a 
multidiszciplináris  munkamegosztás  erősödése,  valamint  az  egyes  beavatkozások  delegálása 
jelentős  hatással  lehet  az  alapellátás  produktív  hatékonyságára  (Roberts  et  al.,  2019).  A  jelen 
vizsgálat ennek megfelelően elemzi, hogy a KBMP milyen mértékben változtatja meg a praxisokon 
belüli  munkamegosztást,  valamint  hogy  ez  milyen  hatással  van  a  szakmai  kapacitások 
kihasználására. 
 
Az adminisztratív és működési terhelések elemzése szintén a gazdasági értékelés részét képezi. 
A  program  bevezetése  kezdeti  szakaszban  többletadminisztrációval,  új  dokumentációs 
kötelezettségekkel  és  tanulási  görbével  járhat,  ugyanakkor  hosszabb  távon  potenciálisan 
standardizáltabb, kiszámíthatóbb és hatékonyabb működést eredményezhet („Implementation 
and Evaluation of Chronic Care Management Program”, 2021). 
 
A gazdasági értékelés során alkalmazott adatforrások elsősorban: 
 
  programteljesítési és finanszírozási aggregált adatok, 
  interjúk során feltárt praxisoldali erőforrás-terhelések, 
  kérdőíves percepciós adatok, 
  valamint a program működéséhez kapcsolódó szervezeti tapasztalatok. 
 
A jelen gazdasági értékelés elsődleges célja nem a klasszikus költség-hatékonyság bizonyítása, 
hanem  annak  feltárása,  hogy  a  program  milyen  erőforrásigénnyel,  működési  terheléssel  és 
szervezeti  adaptációval  jár,  valamint  hogy  ezek  milyen  feltételek  mellett  tekinthetők 
fenntarthatónak és hosszabb távon skálázhatónak. 
 
Érdemes  utalni  rá,  hogy  a  KBMP  esetleges  meghosszabbítása  esetén,  a  minimális  teljesítési 
küszöbök  jelen  Hatástanulmány  lezárását  követő  bevezetése  jelentősen  befolyásolhatja  a 
praxisok  gazdasági  kockázatát,  teljesítési  hajlandóságát  és  finanszírozási  biztonságát,  amely  a 
program fenntarthatósági elemzésének egyik fontos tényezője.  
 
6. Kvalitatív kutatási komponens és stakeholder-perspektívák 
A  Hatástanulmány  módszertani  felépítésének  fontos  eleme  a  kvalitatív  kutatási  komponens, 
amely  a  kvantitatív  és  adminisztratív  adatelemzések  mellett  lehetőséget  biztosít  a  program 
gyakorlati  megvalósulásának,  működési  mechanizmusainak  és  szervezeti  hatásainak  mélyebb 
megértésére. A nemzetközi implementation science szakirodalom hangsúlyozza, hogy komplex 
egészségügyi intervenciók esetében a pusztán rutindatákon alapuló értékelés önmagában nem 
elegendő, mivel számos implementációs tényező – például az elfogadottság, a megvalósíthatóság, 
a szervezeti alkalmazkodás vagy a szereplők közötti együttműködés minősége – csak kvalitatív 
142 
 

módszerekkel  tárható  fel.  A  jelen  Hatástanulmányban  alkalmazott  kvalitatív  komponens  célja 
annak feltárása, hogy a krónikus betegségmenedzsment program bevezetése milyen hatással van 
a  mindennapi  alapellátási  gyakorlatra,  hogyan  érzékelik  a  programot  az  érintett  szereplők, 
valamint  milyen  akadályok,  támogató  tényezők  és  nem  várt  következmények  jelennek  meg  a 
megvalósítás során. 
 
A kvalitatív adatgyűjtés több szereplői csoport bevonásával történik, annak érdekében, hogy a 
program  különböző  működési  szintjei  és  nézőpontjai  integráltan  értelmezhetők  legyenek.  A 
bevont főbb stakeholder-csoportok: 
 
  háziorvosok és praxisdolgozók, 
  fogorvosi alapellátás szereplői, 
  finanszírozói és rendszerirányítási szereplők (különösen NEAK és OKFŐ), 
 
Az adatfelvétel elsődlegesen félig strukturált interjúk, szakértői interjúk és strukturált kérdőíves 
visszajelzések  formájában  valósul  meg.  A  módszer  lehetővé  teszi,  hogy  az  előzetesen 
meghatározott  hipotézisekhez  kapcsolódó  tématerületek  célzottan  vizsgálhatók  legyenek, 
miközben nyitott marad az induktív módon megjelenő új mintázatok, problémák és értelmezések 
feltárására is. 
 
A  kvalitatív  kutatási  komponens  különösen  fontos  szerepet  játszik  azon  hipotézisek 
értékelésében,  amelyek  korlátozottan  operacionalizálhatók  rutinszerű  kvantitatív  adatokkal. 
Ilyenek különösen: 
 
  H2 – protokollalapú működés erősödése, 
  H3 – team-alapú együttműködés erősödése, 
  H5 – betegutak szervezettségének javulása, 
  H8 – adminisztratív és erőforrás-terhelés változása,  
  H12 – skálázhatóság és rendszerbe illeszthetőség. 
 
E  hipotézisek  esetében  a  kvalitatív  eredmények  nem  pusztán  kiegészítő  információként 
szolgálnak, hanem önálló bizonyítéki szintet képviselnek az értékelési folyamatban. A kvalitatív 
eredmények  integrált  módon  kapcsolódnak  a  kvantitatív  és  adminisztratív  adatokhoz  a 
trianguláció elvének megfelelően. Ennek célja az eredmények több forrásból történő validálása, 
az  esetleges  torzítások  csökkentése,  valamint  annak  biztosítása,  hogy  a  program  hatásai  ne 
kizárólag teljesítménymutatók, hanem a működési valóság szintjén is értelmezhetők legyenek. 
 
A  fókuszcsoportos  kutatás  részletes  módszertani  leírását,  a  mintavételi  logikát,  az 
interjúprotokollok, háziorvosi kérdőívmintát az M2-M3. számú mellékletek tartalmazák. 
 
7. Az eredmények integrált értékelési rendszere 
A  jelen  dokumentum  eredményértékelési  logikája  a  korábban  meghatározott  implementációs, 
szervezeti és rendszerszintű hipotézisek strukturált vizsgálatára épül. Tekintettel arra, hogy a 
program  értékelése  vegyes  módszertani  megközelítésben,  korlátozott  rutinszintű  kvantitatív 
adatok és hangsúlyos kvalitatív információk integrálásával történik, az eredmények értelmezése 
többszintű, integrált keretrendszerben valósul meg. 
143 
 

A  nemzetközi  implementation  science  szakirodalom  alapján  a  komplex  egészségügyi 
intervenciók  értékelése  során  különösen  fontos  az  eltérő  evidenciatípusok  –  kvantitatív 
teljesítménymutatók,  kvalitatív  tapasztalatok,  szervezeti  visszajelzések  és  rendszerhatások  – 
egymásra  épülő  értelmezése.  Ennek  megfelelően  a  jelen  hatástanulmány  három  egymással 
összekapcsolódó értékelési szintet alkalmaz: 
  output-szintű értékelés, amely a program közvetlen teljesítési mutatóit és végrehajtási 
eredményeit vizsgálja;  
  outcome-szintű értékelés, amely a működési, szervezeti és ellátásszervezési változásokat 
értelmezi;  
  impact-szintű  értékelés,  amely  a  hosszabb  távon  várható  rendszerhatások, 
fenntarthatósági és skálázhatósági következmények előjeleit elemzi.  
 
A három értékelési szint egymásra épül, de eltérő evidenciabázissal működik. Míg az output-szint 
elsősorban  kvantitatív  indikátorokra  épül,  addig  az  outcome-szint  vegyes  evidenciák 
integrációján alapul, az impact-szint pedig elsősorban kvalitatív és exploratív jellegű értékelési 
logikát követ. Ez a többszintű megközelítés lehetővé teszi, hogy a program értékelése ne kizárólag 
rövid  távú  teljesítési  adatokra  épüljön,  hanem  a  működési  realitások,  a  szervezeti  tanulási 
folyamatok és a hosszabb távú rendszerintegráció szempontjai is megjelenjenek. 
7.1. Programteljesítés értékelése / output szint 
Az első értékelési szint a program közvetlen teljesülését vizsgálja. Ebben a dimenzióban nem azt 
értékeljük,  hogy  a  KBMP  már  rövid  távon  javított-e  klinikai  végpontokat,  hanem  azt,  hogy  a 
program  az  előírt  működési  logika  szerint  ténylegesen  megvalósult-e.  A  programteljesítés 
értékelése a következő fő kérdésekre ad választ: 
 
  hány beteg került bevonásra a programba;  
  hány gondozási terv indult el;  
  ezek közül hány valósult meg teljes körűen;  
  milyen arányú volt a lemorzsolódás;  
  mennyire volt teljes és auditálható a dokumentáció;  
  a B300-kódok és kapcsolódó adatok alapján mennyire igazolható a teljesítés.  
   
Ez  a  szint  közvetlenül  kapcsolódik  a  Hatástanulmány  H1  –  Implementációs  teljesülés  és  H4  – 
Mérhetőség  és  auditálhatóság  hipotéziseihez.  A  H1  szempontjából  a  fő  kérdés  az,  hogy  a 
gondozási  terv,  mint  finanszírozási  és  szakmai  alapegység  megvalósítható-e  a  praxisok 
mindennapi működésében. A H4 szempontjából pedig az értékelés arra irányul, hogy a teljesítés 
objektíven mérhető, ellenőrizhető és auditálható-e adminisztratív adatok alapján. 
A programteljesítés értékelése során kiemelt mutatók lehetnek: 
 
  teljesített gondozási tervek száma;  
  teljesített / elindított gondozási tervek aránya;  
  megszakított vagy folyamatban lévő gondozási tervek aránya;  
  hiányzó dokumentációk aránya;  
144 
 

  B300-kódok konzisztenciája;  
  B300 és NEAK/EESZT/OENO adatok közötti egyezés;  
  adatminőségi hibák, inkonzisztens rekordok aránya.  
 
A  programteljesítés  szintjén  különösen  fontos  megkülönböztetni  a  formális  teljesítést  és  a 
tartalmi teljesülést. Formális teljesítésről akkor beszélhetünk, ha a gondozási tervhez kapcsolódó 
adminisztratív  dokumentáció  és  kódolás  rendelkezésre  áll.  Tartalmi  teljesülésről  akkor,  ha  az 
adminisztratív adat mögött tényleges gondozási folyamat, betegkövetés, kontroll, edukáció vagy 
egyéb  szakmai  tevékenység  is  azonosítható.  Ezért  a  programteljesítés  értékelése  nem 
támaszkodhat kizárólag az elszámolási adatokra. A háziorvosi és NEAK interjúk kulcsszerepet 
játszanak annak értelmezésében, hogy a „teljes körű gondozási terv” mit jelent a gyakorlatban, 
hol húzódik a határ az adminisztratív megfelelés és a valós ellátási teljesülés között, illetve milyen 
típusú  adatminőségi  vagy  auditálhatósági  kockázatok  merülhetnek  fel.  A  NEAK  interjú  is 
kifejezetten  arra  kérdezett  rá,  hogy  mi  számít  ellenőrizhető  teljesítésnek,  mely  adatmezők 
kritikusak, és hogyan lehet egyszerűsíteni a folyamatot az ellenőrizhetőség romlása nélkül. 
 
A  programkomponensek  teljesülési  mintázatainak  bemutatása  ebben  a  szakaszban  kizárólag 
deskriptív,  volumetrikus  és  strukturális  értelmezési  keretben  történik;  ezek  funkcionális, 
szervezeti  vagy  eredményességi  implikációinak  elemzése  a  következő  értékelési  szinteken 
valósul meg. 
7.2. Működési adaptációk és implementációs mintázatok értékelése / 
outcome szint 
A második értékelési szint azt vizsgálja, hogy a program milyen működési változásokat idézett 
elő  az  alapellátási  praxisok  mindennapi  gyakorlatában.  Ez  az  értékelési  szint  már  túlmutat  a 
puszta teljesítési volumeneken, és arra fókuszál, hogy a krónikus betegségmenedzsment program 
milyen mértékben képes strukturálni a gondozási folyamatokat, befolyásolni a munkaszervezést, 
támogatni a protokollalapú működést, valamint átalakítani a praxisok belső működési logikáját. 
Tekintettel arra, hogy a programhoz kapcsolódó részletes betegszintű beutalási, szakellátási és 
teljes  betegút-adatok  a  jelen  vizsgálati  szakaszban  korlátozottan  állnak  rendelkezésre,  a 
működési  hatások  értékelése  elsősorban  az  implementációs  adaptációk,  a  gondozási  terv-
végrehajtási mintázatok, valamint a praxisok percepcióinak elemzésére épül. 
 
A működési adaptációk értékelése a következő fő dimenziókra terjed ki: 
 
  a gondozási folyamatok strukturáltsága; 
  a protokollalapú működés erősödése; 
  a gondozási terv-elemek teljesülési szerkezete; 
  a preventív és kontrolltevékenységek rendszeressége; 
  a team-alapú működés és feladatdelegáció alakulása; 
  az adminisztratív és erőforrás-terhelés változása; 
  a praxisok közötti működési heterogenitás; 
  a program gyakorlati használhatósága és fenntarthatósági percepciói. 
 
145 
 

Ez az  értékelési szint  különösen  kapcsolódik  a  H2  –  Protokollalapú működés  erősödése,  H3 – 
Team-alapú  ellátás  erősödése,  H5  –  Gondozási  folyamatok  strukturálódása,  H6  –  Heterogén 
működési  mintázatok,  valamint  H8  –  Adminisztratív  és  erőforrás-terhelés  változása 
hipotézisekhez. 
 
A működési adaptációk értékelése során kiemelt jelentőségű annak vizsgálata, hogy a gondozási 
terv egyes elemei milyen arányban teljesülnek, és ezekből milyen mintázatok rajzolódnak ki az 
egyes  betegségcsoportokban.  A  részleges  teljesülések,  illetve  a  gyakrabban  vagy  ritkábban 
végrehajtott  beavatkozások  nem  önmagukban  pozitív  vagy  negatív  indikátorok,  hanem  a 
program gyakorlati működési realitásaira utalnak. Egyes elemek alacsonyabb teljesülése utalhat 
kapacitáskorlátra,  eszközhiányra,  szakmai  priorizációra  vagy  a  protokoll  gyakorlati 
nehézségeire.  A  működési  hatások  értékelése  ezért  kifejezetten  vegyes  módszertani  logikát 
követ.  Az  aggregált  programteljesítési  adatok  lehetővé  teszik  a  strukturált  végrehajtási 
mintázatok  kvantitatív  elemzését,  míg  a  kérdőíves  vizsgálatok  és  a  félig  strukturált  interjúk 
feltárják  a  mögöttes  működési  mechanizmusokat,  az  implementációs  akadályokat,  a  facilitáló 
tényezőket és az adaptációs stratégiákat. 
 
A háziorvosi és szakértői interjúk különösen fontosak annak megértésében, hogy: 
 
  a gondozási tervek végrehajtása mennyiben illeszthető a napi praxisműködésbe; 
  mely beavatkozási elemek tekinthetők reálisan teljesíthetőnek; 
  hogyan változik a munkamegosztás a praxisokon belül; 
  milyen adminisztratív terhelések keletkeznek; 
  és milyen tényezők befolyásolják a program hosszabb távú fenntarthatóságát. 
 
A működési adaptációk mérésére javasolt indikátorok különösen: 
 
  teljesült gondozási terv-elemek aránya / gondozási terv; 
  betegségspecifikus teljesülési arányok; 
  gondozási terv-komplexitási index; 
  preventív aktivitási intenzitás; 
  protokoll-adherencia mintázatok; 
  szakdolgozói bevonási arány; 
  delegált tevékenységek aránya; 
  adminisztratív időterhelés; 
  programhasználhatósági kérdőívindex; 
  fenntarthatósági és skálázhatósági percepciós indexek. 
 
Ebben a dimenzióban a kérdőíves vizsgálat kiemelt szerepet kap, mivel lehetővé teszi a működési 
tapasztalatok  szélesebb  körű,  strukturált  kvantifikálását.  A  kérdőív  blokkjai  különösen  a 
használhatóság,  gyakorlati  alkalmazhatóság,  adminisztratív  terhelés,  erőforrásigény,  szakmai 
elfogadottság, akadályok és jövőbeli fenntarthatóság területeire fókuszálnak. 
 
A jelen outcome-szintű értékelés elsődleges célja ezért nem klasszikus klinikai eredményesség 
vizsgálata, hanem annak feltárása, hogy a KBMP milyen működési mintázatokat hoz létre, milyen 
146 
 

adaptációs  folyamatokat  indít  el,  és  milyen  szervezeti  feltételek  mellett  tekinthető  hosszabb 
távon stabilan működtethető modellnek. 
7.3. Rendszerszintű hatások értékelése / impact szint 
A  harmadik  értékelési  szint  a  KBMP  tágabb,  potenciális  rendszerszintű  következményeinek 
értelmezésére fókuszál. Itt már nem csupán a program működésének közvetlen eredményeiről 
van  szó, hanem  arról,  hogy  a KBMP milyen mértékben  járulhat  hozzá az  alapellátás stratégiai 
szerepének  erősítéséhez,  az  ellátórendszer  hatékonyságához,  a  hozzáférés  javításához,  az 
egészségügyi egyenlőtlenségek mérsékléséhez és a hosszú távú fenntarthatósághoz. 
Ez a szint elsősorban a H7 – Hozzáférés és egyenlőtlenségek, H9 – Ellátórendszeri igénybevétel 
alakulása,  H10  –  Klinikai  és  rizikófaktor-kimenetek,  H11  –  Finanszírozási  fenntarthatóság, 
valamint H12 – Skálázhatóság és rendszerbe illeszthetőség hipotézisekhez kapcsolódik. 
A rendszerszintű hatások értékelésénél különösen fontos az óvatos értelmezés. A KBMP vizsgálati 
időtávja  rövid  lehet  ahhoz,  hogy  egyértelműen  kimutatható  legyen  például  a  hospitalizációk, 
sürgősségi megjelenések, mortalitás vagy súlyos szövődmények csökkenése. 
Ezért ezen a szinten a Hatástanulmányban elsősorban: 
 
  korai jelzések,  
  proxy indikátorok,  
  trendek,  
  mechanizmusok,  
  és skálázhatósági feltételek  
értékelése indokolt. 
 
A rendszerszintű hatások értékelésének fő kérdései: 
 
  valószínűsíthető-e, hogy a program hosszabb távon erősítheti az alapellátás szerepét a 
krónikus betegek gondozásában;  
  előrevetíthető-e, hogy a strukturáltabb gondozási folyamatok a jövőben hozzájárulhatnak 
a szakellátási igénybevétel racionalizálásához;  
  azonosíthatók-e  olyan  működési  mintázatok,  amelyek  a  lakóhelyközeli  ellátás 
hozzáférhetőségének javulását támogathatják;  
  érzékelhetők-e olyan adaptációs különbségek, amelyek hosszabb távon hatással lehetnek 
a területi vagy praxistípus szerinti egyenlőtlenségek alakulására;  
  milyen  feltételek  mellett  tekinthető  a  jelenlegi  finanszírozási  modell  hosszabb  távon 
fenntarthatónak;  
  rendelkezésre állnak-e, illetve milyen mértékben fejleszthetők a skálázáshoz szükséges 
humánerőforrás-, informatikai és szervezeti feltételek. 
 
A rendszerszintű hatások indikátorai lehetnek különösen: 
 
  a gondozási terv-teljesítések aggregált mintázatai;  
  a betegségspecifikus teljesítési arányok közötti különbségek;  
  a praxisok közötti teljesítési variabilitás;  
147 
 

  a minimális teljesítési küszöbök elérési arányai;  
  a működési adaptációk kvalitatív mintázatai;  
  a fenntarthatósági percepciók;  
  a finanszírozási kockázatok és ösztönzők értelmezése;  
  az implementáció során azonosított humánerőforrás-, eszköz- és informatikai korlátok; 
  a skálázhatóság szakmai és szervezeti feltételei. 
 
A rendszerszintű hatások értelmezésében kiemelt szerepe van a triangulációnak. Ha például az 
adminisztratív adatok alapján a szakellátási események száma rövid távon nem csökken, de az 
interjúk  azt  mutatják,  hogy  több  korábban  fel  nem  ismert  beteg  került  ellátásba,  akkor  az 
eredmény  nem  feltétlenül  a  program  sikertelenségét  jelzi,  hanem  a  gondozási  rendszer 
aktiválódását.  Ez  a  fajta  értelmezés  megfelel  a  komplex  intervenciók  process  evaluation 
logikájának,  amely  a  kimenetek  mellett  a  hatásmechanizmusokat  és  a  kontextust  is  vizsgálja 
(Moore et al., 2015). 
 
7.4. Az értékelési szintek integrált összekapcsolása 
A  Hatástanulmány  három  értékelési  szintje  –  output,  outcome  és  impact  –  egymásra  épülő, 
ugyanakkor  egymást  kölcsönösen  értelmező  rendszerként  működik.  Az  egyes  szintek  nem 
elszigetelten kerülnek vizsgálatra, hanem integrált módon kapcsolódnak össze, lehetővé téve a 
program működésének többdimenziós értelmezését. 
 
Az output-szint elsődlegesen arra ad választ, hogy a program operatív szinten milyen mértékben 
valósult  meg.  Itt  a  fő  kérdés  a  végrehajtás  tényleges  volumene,  a  gondozási  tervek  teljesülési 
aránya, valamint a program minimális teljesítési feltételeinek teljesülése. Ez a szint biztosítja az 
implementáció alapvető mérhetőségét. 
 
Az outcome-szint ennél mélyebb értelmezési réteget jelent. Itt már nem pusztán az a kérdés, hogy 
a program végrehajtása megtörtént-e, hanem az, hogy ez milyen működési változásokat generált 
a  praxisokban.  A  gondozási  tervek  komponensszintű  teljesülése,  a  protokollok  gyakorlati 
alkalmazása,  a  munkamegosztás  változása,  valamint  az  adminisztratív  terhelés  alakulása 
együttesen adnak képet a működési adaptációkról. 
 
Az  impact-szint  a  program hosszabb  távon  várható  rendszerszintű  következményeit  vizsgálja. 
Tekintettel  arra,  hogy  a  jelen  Hatástanulmány  a  program  korai  implementációs  szakaszát 
értékeli,  ezen  a  szinten  a  hangsúly  nem  a  teljes  körű  bizonyításon,  hanem  a  valószínűsíthető 
trendek, fenntarthatósági feltételek és skálázhatósági lehetőségek azonosításán van. 
 
Az  értékelési  szintek  összekapcsolása  különösen  fontos  a  program  eredményeinek  helyes 
értelmezése szempontjából. A magas output-teljesítmény önmagában nem jelenti automatikusan 
a  működési  sikerességet.  Elképzelhető  például,  hogy  a  gondozási  tervek  formálisan  magas 
arányban teljesülnek, ugyanakkor a kvalitatív adatok alapján ezek jelentős része adminisztratív 
jellegű  vagy  korlátozott  gyakorlati  beágyazódással  valósul  meg.  Ugyanígy  az  alacsonyabb 
teljesítési arány sem feltétlenül a program kudarcát jelenti, hanem utalhat a protokollok túlzott 
komplexitására,  az  eszközellátottság  hiányosságaira  vagy  a  működési  környezet  adaptációs 
nehézségeire. 
148 
 

 
A három értékelési szint közötti kapcsolat ezért nem lineáris, hanem értelmezési és validációs 
kapcsolatként  értelmezhető.  Az  output-adatok  kijelölik  a  program  működésének  kvantitatív 
kereteit,  az outcome-elemzés  feltárja  a  működési  mechanizmusokat,  míg  az  impact-szint  ezek 
alapján  értelmezi  a  hosszabb  távon  várható  rendszerhatásokat.  Ez  az  integrált  megközelítés 
biztosítja, hogy a Hatástanulmány ne kizárólag teljesítési statisztikákra épüljön, hanem a program 
működési valóságát, szervezeti adaptációit és jövőbeli rendszerintegrációs potenciálját is képes 
legyen megragadni. 
 
7.5. Hipotézisek minősítési rendszere 
A Hatástanulmány végső értékelési logikája az egyes hipotézisek strukturált minősítésére épül. A 
hipotézisek  értékelése  az  előzetesen  meghatározott  operacionalizált  indikátorok,  az  azokhoz 
kapcsolódó  küszöbértékek  (threshold  values),  valamint  a  kvalitatív  és  kvantitatív  evidenciák 
triangulációja alapján történik. 
Az egyes hipotézisek értékelése három kategória mentén történik: 
 
a) Megerősített hipotézis 
 
Ebben az esetben: 
  az  előzetesen  meghatározott  indikátorok  teljesülnek  vagy  meghaladják  az  elvárt 
küszöbértékeket;  
  a 
kvalitatív 
eredmények 
konzisztensen 
alátámasztják 
a 
feltételezett 
hatásmechanizmusokat;  
  az eltérő adatforrások között nincs lényegi ellentmondás.  
 
Ez a kategória erős implementációs vagy működési bizonyítékot jelent. 
 
b) Részlegesen megerősített hipotézis 
 
Ebben az esetben: 
  az indikátorok csak részben teljesülnek;  
  a kvalitatív eredmények vegyes képet mutatnak;  
  az implementáció heterogenitása vagy a rövid vizsgálati időkeret miatt a teljes hatás még 
nem stabilizálódott.  
 
Ez  a  kategória  arra  utal,  hogy  a  hipotézis  irányultsága  valószínűsíthető,  de  további  vizsgálat 
szükséges. 
 
c) Nem igazolható / további vizsgálat szükséges 
 
Ebben az esetben: 
  az indikátorok nem teljesülnek, vagy nem áll rendelkezésre elegendő adat;  
  a kvalitatív eredmények nem támasztják alá egyértelműen a hipotézist;  
  a rendelkezésre álló evidenciák alapján megbízható következtetés nem vonható le.  
149 
 

 
Ez a kategória nem tekinthető automatikusan a hipotézis cáfolatának, különösen a program korai 
implementációs szakaszára tekintettel. 
 
A minősítési rendszer célja, hogy az eltérő típusú eredmények összehasonlítható, transzparens 
és  reprodukálható  módon  kerüljenek  értelmezésre.  Ez  különösen  fontos  a  jelen  program 
esetében, ahol a rendelkezésre álló adatforrások heterogének, a program működése adaptív, és a 
hosszabb távú hatások csak részben láthatók a jelen értékelési időszakban. 
 
A hipotézisek végső minősítése során az értékelés hierarchikus logikát követ. Ennek megfelelően 
az  egyes  értékelési  szintek  egymásra  épülnek,  és  a  magasabb  szintű  következtetések  csak  az 
alacsonyabb szinteken igazolt eredmények alapján vonhatók le. 
Ez azt jelenti, hogy: 
  az implementációs megfelelés (output-szint) képezi az elsődleges értékelési alapot;  
  a  működési  adaptációk  és  szervezeti  változások  (outcome-szint)  csak  akkor 
értelmezhetők  pozitív  eredményként,  ha  az  implementáció  alapvető  teljesülése 
igazolható;  
  a rendszerszintű hatások és jövőbeli skálázhatósági következtetések (impact-szint) csak 
akkor minősíthetők kedvezően, ha az alsóbb szinteken megfelelő teljesülés és működési 
stabilitás mutatható ki.  
Ennek  megfelelően  magasabb  szintű  pozitív  értékelés  nem  adható  abban  az  esetben,  ha  az 
alacsonyabb értékelési szinten a program teljesülése vagy működési adaptációja nem igazolható. 
Ez  a  hierarchikus  értékelési  logika  biztosítja,  hogy  a  programra  vonatkozó  következtetések 
belsőleg konzisztensek, transzparensek és metodológiailag megalapozottak maradjanak. 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
150 
 

V. Hatásvizsgálat – Az eredmények elemzése  
1. Fókuszcsoportos adatok elemzése   
1. Szakmai-egészségügyi hatások  
1.1. Háziorvosi, fogorvosi és finanszírozói interjúk eredményeinek elemzése  
 
A krónikus betegségmenedzsment program (KBMP) szakmai-egészségügyi hatásainak értékelése 
során  a  jelen  Hatástanulmány  a  IV.  fejezetben  bemutatott  integrált  értékelési  keretrendszert 
alkalmazza, amely az output, outcome és impact szintek együttes vizsgálatára, valamint kvalitatív 
és kvantitatív adatforrások triangulációjára épül. Tekintettel arra, hogy a részletes betegszintű 
adminisztratív  adatállományokhoz  való  hozzáférés  korlátozott  volt,  a  szakmai  hatások 
értelmezésében  kiemelt  szerepet  kaptak  a  háziorvosi,  fogorvosi  és  finanszírozói  interjúk, 
amelyek  lehetővé  tették  a  program  működési  mechanizmusainak,  helyi  adaptációinak  és 
rendszerszintű következményeinek mélyebb feltárását. 
 
Az  interjúk  alapján  a  program  egyik  legfontosabb  szakmai  eredménye  a  strukturált, 
protokollalapú gondozási szemlélet megerősödése volt a KBMP-ben részt vevő praxisok esetén. 
A  megkérdezett  háziorvosok  egybehangzóan  arról  számoltak  be,  hogy  a  korábban  eltérő 
mértékben  implicit  szakmai rutinokra  épülő  krónikus gondozási  gyakorlat  helyét fokozatosan 
egy  explicit,  standardizált,  dokumentálható  és  reprodukálható  ellátási  logika  kezdte  átvenni. 
Több  válaszadó  hangsúlyozta,  hogy  a  program  első  alkalommal  tette  finanszírozott  formában 
ámogatottá egy adott krónikus betegcsoport teljes gondozási folyamatának egységes áttekintését 
és strukturált végiggondolását. Különösen a fiatalabb vagy praxisukat az elmúlt években átvevő 
háziorvosok  emelték  ki,  hogy  a  protokollok  segítették  a  szakmai  prioritások  rendszerezését, 
valamint  hozzájárultak  ahhoz,  hogy  a  gondozási  tevékenységek  teljes  spektruma  egyetlen 
szakmai keretben jelenjen meg. 
 
A  strukturált  gondozási  logika  bevezetése  számos  gyakorlati  változást  eredményezett  a 
mindennapi  betegellátásban.  Az  interjúk  alapján  rendszeresebbé  vált  a  vérnyomás-  és 
vércukornaplók vezetése és ellenőrzése, gyakoribbá vált a HbA1c monitorozása, valamint több 
praxisban  jelentősen  nőtt  az  antropometriai  mérések,  rizikóbecslések  és  kontrollvizsgálatok 
szerepe.  Több  háziorvos  arról  számolt  be,  hogy  a  program  olyan  vizsgálatok  és  ellenőrzések 
elvégzését is ösztönözte, amelyek szakmailag korábban is indokoltak lettek volna, azonban a napi 
működés  idő-  és  kapacitáskorlátai  miatt  nem  minden  esetben  valósultak  meg  megfelelő 
rendszerességgel.  A  négy  létrejött  protokollt  hiánypótlóként  értékelték  a  megkérdezett 
háziorvosok, a kapcsolódó oktatások minőségét magasnak, tartalmát relevánsak értékelték. 
 
Az interjúk alapján a program közvetett szakmai hatásaként új diagnózisok és korábban fel nem 
ismert társbetegségek azonosítása is megtörtént. Több praxis számolt be arról, hogy a kötelező 
laboratóriumi, képalkotó vagy műszeres vizsgálatok révén olyan eltérések kerültek felismerésre, 
amelyek a hagyományos gondozási gyakorlat keretei között várhatóan később vagy egyáltalán 
nem kerültek volna diagnosztizálásra. A résztvevők említettek például korábban fel nem ismert 
hasi ultrahang vizsgálat során felismerteltéréseket, , anyagcsere-eltéréseket és cardiovascularis 
kockázati tényezőket is. 
  
A betegek oldaláról az ismételt találkozások és a strukturált gondozási folyamatok a háziorvosi 
szemszögből  nézve  sok  esetben  növelték  az  egészségtudatosságot  és  az  önmenedzselési 
készségeket.  Több  háziorvos  kiemelte,  hogy  a  rendszeres  kontrollvizsgálatok,  a  naplóvezetés, 
151 
 

valamint a gyakrabban megvalósuló edukációs tevékenységek következtében a betegek jobban 
megértették  saját  betegségük  természetét  és  aktívabb  szerepet  vállaltak  annak  kezelésében. 
Ugyanakkor  ki  kell  emelni,  hogy  a  szoros határidőkre  több  beteg  negatívan  reagált,  tehernek, 
fárasztónak  élte  meg.  Háziorvosok  kiemelték,  hogy  a  betegek  számára  is  időt  kell  hagyni  a 
betegségükkel járó teendők és protokollok megismerésé és azok betartatására, a túl szigorú vagy 
gyakori  feltételek  erőltetése  kontraproduktív  eredményt  hozhat,  különösen  a  dolgozó 
korosztályban.  Több  háziorvos  kiemelte,  hogy  beteg  oldali  pozitív  ösztönzők  bevezetése 
kívánatos lenne. Ugyanakkor egyes praxisok tapasztalatai szerint már rövid távon is megjelentek 
kedvező  életmódbeli  változások,  például  testsúlycsökkenés  vagy  jobb  együttműködés  a 
gyógyszeres kezelés során. 
  
A  program  egyik  legfontosabb  szervezeti-szakmai  következménye  ugyanakkor  a  praxisok 
többsége  esetén  a  szakdolgozók  protokoll  alapú  ellátásba  történő  bevonása  és  szerepkörük 
jelentős  bővülése  volt.  A  kvalitatív  interjúk  alapján  a  KBMP  működése  gyakorlatilag 
elképzelhetetlen lett volna aktív szakdolgozói részvétel nélkül, azonban volt példa olyan esetre 
is,  ahol  a  szakdolgozó  a  többletmunkát  nem  tudta  vállalni,  így  a  KBMP  megvalósítás  döntően 
orvosi feladat maradt Az antropometriai mérések, a bokakarindex-vizsgálatok, az EKG-készítés, 
a rizikóbecslések, a betegedukáció, valamint számos adminisztratív és betegút-szervezési feladat 
sok  esetben  fokozatosan  átkerült  a  praxisnővérek,  szakápolók  és  egyes  helyeken  az  emelt 
kompetenciájú  ápolók  feladatkörébe.  Több  interjúalany  hangsúlyozta,  hogy  a  jól  képzett 
szakdolgozók képesek a prevenció és a betegmenedzsment jelentős részének átvételére rendelési 
időn  kívül  elvégzett  többlet  feladatként,  lehetővé  téve,  hogy  az  orvosok  nagyobb  arányban 
koncentráljanak a komplexebb klinikai döntésekre. 
 
Mindezek alapján a H3 hipotézisben megfogalmazott team-alapú működés részleges teljesülése 
valószínűsíthető.  Ugyanakkor  az  interjúk  alapján  ez  a  változás  elsősorban  a  praxisokon  belüli 
munkamegosztásban jelent meg, míg a praxisközösségek közötti vagy a különböző szolgáltatók 
közötti horizontális együttműködés erősödése kevésbé volt kimutatható. 
 
A  programmal  kapcsolatban  ugyanakkor  számos  szakmai  kritika  is  megfogalmazódott.  A 
háziorvosok többsége egyetértett a protokollok alaplogikájával, ugyanakkor több kötelező elem 
szakmai  indokoltságát  vitatta.  Különösen  gyakran  merült  fel  a  COPD  protokollban  szereplő 
influenzaoltás  kötelező  teljesítési  feltételként  való  megjelenése,  valamint  egyes 
laborparaméterek – különösen a HbA1c és az albumin/kreatinin hányados – előírt gyakorisága.  
 
Többen hangsúlyozták, hogy az egységes követelményrendszer nem veszi figyelembe a betegek 
életkorát, kockázati profilját és klinikai sajátosságait. További fejlesztenő javaslatként hangzott 
el, hogy a multimorbid betegek esetében csak egy programba volt lehetőség bevonni a betegeket.  
További komoly szakmai kifogásként került kiemelésre, hogy a magán úton végzett vizsgálatok 
elfogadására  nem  volt  lehetőség,  melyek  azok  állami  ellátásban  történő  duplikációjára 
ösztönözték  a  betegeket  és  orvosaikat.  Ez  mind  az  ellátórendszer,  mind  a  beteg  idejének 
felesleges terhelését jelenti és jelentheti. Szintén visszatérő kritika volt a teljesítési időablakok 
merevsége.  Több  interjúalany  szerint  a  rendszer  nem  biztosított  kellő  rugalmasságot  a  valós 
betegutakhoz  való  alkalmazkodáshoz,  így  például  egy  néhány  nappal  korábban  elkészített 
vérnyomásnapló  vagy  laboreredmény  adminisztratív  szempontból  nem  volt  minden  esetben 
elszámolható.  Emiatt  több  praxis  egy  folyamatos  belépési  lehetőségen  alapuló,  betegindítási 
időponthoz kötött tizenkét hónapos gondozási ciklus kialakítását javasolta. További fejlesztési 
javaslatként fogalmazódott meg további gyakori krónikus betegségekhez protokoll és program 
igény, például mozgásszervi betegségek, gyakori endokrin betegségek kapcsán. 
 
152 
 

A  program  szakmai  hatásait  a  fogorvosi  interjúk  egy  további,  eddig  kevéssé  integrált 
perspektívával  egészítették  ki.  A  megkérdezett  fogorvosok  egybehangzóan  hangsúlyozták  a 
szájüregi  állapot  és  a  krónikus  nem  fertőző  betegségek  közötti  összefüggések  jelentőségét, 
különösen  a  diabetes  mellitus,  a  kardiovaszkuláris  betegségek  és  a  gyulladásos  folyamatok 
esetében.  Az  interjúk  alapján  a  fogorvosi  alapellátás  jelenleg  jelentős,  részben  kiaknázatlan 
prevenciós  és  korai  felismerési  potenciállal  rendelkezik,  amely  hosszabb  távon  a  krónikus 
betegségmenedzsment programok természetes részévé válhat. 
 
A fogorvosi interjúk ugyanakkor jelentős strukturális problémákat is feltártak. A finanszírozási 
korlátok, a kapacitáshiány, a szakellátással való kommunikáció nehézségei, valamint a fogorvosi 
és háziorvosi rendszerek közötti gyenge integráció egyaránt akadályozzák a multidiszciplináris 
együttműködés kialakulását. Több válaszadó hangsúlyozta, hogy a fogorvosi alapellátás jövőbeli 
szerepe  csak  megfelelő  digitális  infrastruktúra,  interoperábilis  adatkapcsolatok  és  kölcsönös 
beutalási mechanizmusok mellett erősödhet meg. 
 
A  finanszírozói  interjú  eredményei  nagymértékben  megerősítették  a  szolgáltatói  oldal 
tapasztalatait. A NEAK álláspontja szerint a program legfontosabb szakmai eredménye nem egyes 
klinikai  mutatók  rövid  távú  javulása,  hanem  a  strukturált  gondozási  logika  és  az  adatvezérelt 
működés megalapozása. A finanszírozó hangsúlyozta, hogy a jelenlegi adatstruktúra elsősorban 
a folyamatok és a dokumentált aktivitások követésére alkalmas, míg a klinikai egészségnyereség 
megbízható  értékelése  csak  hosszabb  követési  időszak  és  összekapcsolt  adatforrások 
alkalmazása mellett válhat lehetővé. 
 
A  jelen  Hatástanulmány  IV.  fejezetben  definiált  hipotézisrendszer  alapján  a  kvalitatív 
eredmények  elsősorban  a  H1  (implementációs  teljesülés),  H2  (protokollalapú  működés 
erősödése), H3 (team-alapú működés erősödése), H4 (mérhetőség és auditálhatóság), valamint 
részben  a  H5  (betegutak  szervezettségének  javulása)  hipotézisek  részleges  vagy  jelentős 
teljesülését  támasztják  alá.  Ezzel  szemben  a  H10  hipotézisben  szereplő  klinikai  kimenetek  és 
egészségnyereségek  jelenleg  még  elsősorban  mechanizmus-alapú,  plausibility  szintű 
következtetésekként  értelmezhetők,  amelyek  megerősítéséhez  hosszabb  távú  utánkövetésre, 
kapcsolt adatbázisokra és dedikált hatásvizsgálati infrastruktúrára lesz szükség. 
 
Összességében  a  kvalitatív  eredmények  alapján  a  KBMP  nem  egyszerűen  új  finanszírozási 
elemként  vagy  adminisztratív  programként  értelmezhető,  hanem  olyan  strukturális  szakmai 
innovációként, amely a magyar alapellátás működési logikájának fokozatos átalakulását indította 
el a protokollalapú, adatvezérelt, multidiszciplináris és preventív szemléletű működés irányába. 
 
1.2. Kérdőívek eredményeinek elemzése  
 
A  válaszadó  háziorvosok  visszajelzései  alapján  (lásd  M6.  sz.  Melléklet:  Kérdőív  eredmények: 
Krónikus  Betegségmenedzsment  Program  értékelése  háziorvosok  körében)  a  program  egyik 
legerősebb szakmai hatása a gondozási folyamatok szisztematikusabbá válása. Az 1–5-ig terjedő 
Likert-skálán  a  kitöltők  magas  pontszámokkal  értékelték  a  strukturált  gondozás  javulását  az 
egyes betegségcsoportokban: diabétesznél 3,91-es átlag, hypertoniánál: 3,90-es átlag, COPD-nél 
3,63-as átlag, míg a kardiovaszkuláris betegségek esetében 3,88-as átlag adódott. 
 A program egyik szintén kiemelkedően sikeres eleme a szakmai protokollok kidolgozottsága. A 
válaszadók  4,01-es  átlagpontszámmal  (az  ötfokú  Likert-skálán)  értékelték  a  protokollok 
érthetőségét,  és  közel  80%-uk  értett  egyet  azzal,  hogy  azok  világosak.  A  program  szerintük 
emellett hatékonyan támogatja a szakmai célkitűzések követését: a célértékek meghatározását és 
monitorozását 3,85-ös átlaggal értékelték a résztvevők. 
153 
 

 A válaszadók szerint javult a szükséges vizsgálatok megvalósulási aránya (3,70), és a program 
egyik  további  szakmai  eredménye  a  preventív  szemlélet  erősítése,  amelyet  a  kitöltők  3,98-as 
átlagpontszámmal  igazoltak  vissza.  Ezen  belül  is  a  visszajelzések  alapján  a  program 
kiemelkedően támogatja a szövődmények korai felismerését (4,14-es átlag), ami a teljes szakmai 
blokk legmagasabb pontszáma. 
Ugyanakkor  a  mindennapi  praxisműködésbe  való  illeszthetőség  már  vegyesebb  képet  mutat 
(3,27-es átlag). Illetve szakmai és etikai aggályként merült fel, hogy a rendszer nem fogadja el a 
magánúton végzett vizsgálatok leleteit.  A szabad szöveges visszajelzések szerint az orvosok ezt 
igazságtalannak  és  szakmailag  érthetetlennek  tartják,  hiszen  a  vizsgálat  a  beteg  egészségét 
szolgálja, a szabályozás mégis bünteti a praxist, ha nem az állami rendszerben történik meg a 
vizsgálat, és így ismételt (vagy felesleges) vizsgálatra kényszeríti a rendszer. 
A szöveges visszajelzésekben néhány szakmai protokolláris előírást az orvosok életszerűtlennek 
vagy  indokolatlannak  tartanak,  például  a  stabil  betegek  túl  gyakori  (2  havonta  történő) 
ellenőrzését vagy bizonyos vizsgálatok kötelező jellegét olyan csoportoknál, ahol az szakmailag 
nem  hoz  plusz  információt.  Bizonyos  esetekben  flexibilitás  alkalmazását  javasolják  hosszabb 
távon. 
A Hatástanulmány IV. fejezetben meghatározott implementációs értékelési keretrendszer alapján 
a kérdőíves eredmények elsősorban a H1 és H2 hipotézisek teljesülését támasztják alá, mivel a 
strukturált gondozási folyamatok és a protokollalapú működés egyértelmű erősödése figyelhető 
meg.  A H5  hipotézisben megfogalmazott  preventív és  monitorozási  funkciók fejlődése  szintén 
jelentős támogatást kapott a válaszadók részéről, különösen a korai szövődményfelismerés és a 
szükséges  vizsgálatok  megvalósulási  arányának  növekedése  révén.  Ugyanakkor  a  H8 
hipotézisben  szereplő  implementációs  terhek  szintén  megerősítést  nyertek,  mivel  a 
praxisműködésbe  történő  integrálhatóság  és  a  protokollok  gyakorlati  alkalmazhatósága  több 
ponton korlátozottnak bizonyult. Az eredmények összességében arra utalnak, hogy a KBMP rövid 
távon  elsősorban  output-  és  outcome-szinten  produkált  mérhető  eredményeket,  míg  az 
egészségnyereség  és  mortalitási  előnyök  jelenleg  még  elsősorban  plausibility-alapon 
értelmezhetők, összhangban a IV. fejezetben bemutatott implementációs értékelési modellel. 
2. Finanszírozási-gazdasági hatások  
2.1. Háziorvosi, fogorvosi és finanszírozói interjúk eredményeinek elemzése 
 
A  Krónikus  Betegségmenedzsment  Program  finanszírozási  és  gazdasági  hatásainak  értékelése 
során  a  jelen  Hatástanulmány  a  IV.  fejezetben  meghatározott  implementációs  értékelési 
keretrendszert  alkalmazza,  amely  megkülönbözteti  az  output,  outcome  és  impact  szinteken 
jelentkező változásokat, valamint figyelembe veszi a rövid távon közvetlenül mérhető pénzügyi 
következményeket  és  a  hosszabb  távon  várható  rendszerszintű  gazdasági  hatásokat  is.  A 
program viszonylag rövid működési időszaka, valamint a betegszintű egészségbiztosítási adatok 
korlátozott  rendelkezésre  állása  miatt  a  gazdasági  hatások  jelentős  része  jelenleg  elsősorban 
kvalitatív és plausibility-alapú értékelés formájában vizsgálható. 
A háziorvosi  interjúk  alapján  a  program  egyik legfontosabb  finanszírozási sajátossága  az  volt, 
hogy a korábbi alapellátási finanszírozási struktúrához képest közvetlen kapcsolatot teremtett a 
strukturált gondozási tevékenységek és a finanszírozási ösztönzők között. A résztvevők többsége 
hangsúlyozta, hogy a hagyományos kapitációs rendszer alapvetően nem ösztönözte a komplex 
krónikus  betegmenedzsmentet,  mivel  a  többletmunkával  járó  prevenciós,  edukációs, 
betegmenedzsment  és  monitorozási  tevékenységek  jelentős  része  korábban  nem  jelent  meg 
elkülönült  finanszírozási  elemként.  A  KBMP  ezzel  szemben  első  alkalommal  biztosított  olyan 
forrást, amely kifejezetten a strukturált gondozási folyamatokhoz kapcsolódott. 
154 
 

Az interjúk alapján ugyanakkor a többletfinanszírozás megítélése nem volt egyértelműen pozitív. 
A válaszadók jelentős része úgy ítélte meg, hogy a program által biztosított finanszírozás ugyan 
érzékelhető többletbevételt jelenthet a praxisok számára, azonban ez csak részben kompenzálta 
a  megnövekedett  adminisztratív,  szervezési  és  szakmai  ráfordításokat.  Több  háziorvos 
hangsúlyozta, hogy a program során jelentősen nőtt a betegutak szervezésével, a laborvizsgálatok 
koordinációjával,  a  dokumentációval,  az  adatellenőrzéssel  és  a  teljesítési  feltételek  nyomon 
követésével  kapcsolatos  munka  mennyisége,  amely  számos  esetben  meghaladta  a  közvetlenül 
finanszírozott tevékenységek volumenét. 
A program finanszírozási hatásai jelentős heterogenitást mutattak a különböző praxisok között. 
Az  interjúk  alapján  a  nagyobb  beteglétszámú,  stabil  és  nagyobb  számú szakdolgozói  háttérrel 
rendelkező, szervezettebb működésű praxisok lényegesen könnyebben tudtak alkalmazkodni a 
program követelményeihez, míg a kisebb, egy orvos-egy szakdolgozóval, vagy humánerőforrás-
hiánnyal  küzdő  praxisok  esetében  a  program  gyakran  nehezen  teljesíthető  többletterhelést 
eredményezett.  Több  válaszadó  hangsúlyozta,  hogy  ugyanazon  finanszírozási  ösztönző  eltérő 
szervezeti  környezetben  jelentősen  különböző  gazdasági  következményekkel  járhat,  ami 
közvetlenül alátámasztja a H6 hipotézisben megfogalmazott heterogén hatások megjelenését. 
Az interjúk egyik legfontosabb megállapítása szerint a program valódi gazdasági jelentősége nem 
elsősorban a közvetlen finanszírozási többletben, hanem az ellátási folyamatok hosszabb távú 
átalakításában  keresendő.  A  résztvevők  többsége  egyetértett  abban,  hogy  a  rendszeres 
kontrollvizsgálatok,  a  korábbi  diagnózisok,  a  jobb  terápiás  adherencia  és  a  strukturált 
betegkövetés  potenciálisan  képes  lehet  csökkenteni  a  későbbi  szövődmények,  sürgősségi 
ellátások és kórházi felvételek számát. Ugyanakkor a megkérdezettek hangsúlyozták, hogy ezen 
hatások megbízható kimutatása a jelenlegi időtávon még nem lehetséges.  
A  résztvevők  nagy  része  kiemelte,  hogy  a  többletforrás  lehetősége  hiánypótló  volt  a  praxis 
számára  a  szakdolgozói  többletmunka  finanszírozási  lehetőségének  megteremtésére,  amely 
minimum feltétele a krónikus betegek menedzselésének és strukturált gondozásának. Azonban a 
nem teljeskörűen finanszírozott betegek esetén az utólagos finanszírozási visszavonás lehetősége 
és  reális  veszélye  erős  visszatartó  erőként  és  jelentős  frusztrációt,  bizonytalanságot  kiváltó 
tényezőként  szerepelt.  Ennek  alapjaként  több  ok  is  szerepel.  A  program  teljes  körű 
megvalósulásának  meghiúsulásának  számos  oka  lehet,  a  páciens  halála,  költözése,  traumás 
sérülése, stb. mind a vezethetnek a praxison kívül eső okként a finanszírozás visszavonásához, 
mely akár szinte egy egész éves munkának visszatérítését vonhatja maga után. További tényező 
a  olyan  elemek  teljesülésének  hiánya  a  háziorvosi  finanszírozásban,  melyre  a  praxis 
munkatársainak nincs ráhatása. Ilyen a járóbeteg-szakellátás esetleges elérhetetlensége, vagy a 
beteg oldali együttműködés hiányossága. A praxis gazdasági működését tekintve is kockázatot 
jelent a modell, például pénzügyi év zárását követően kerülhet visszavonásra a páciensek után 
történt kifizetés. 
Javaslatként került megfogalmazásra teljes körű teljesülés elvárásának alacsonyabb százalékra 
történő csökkentése. 
A  finanszírozói  interjú  eredményei  szintén  megerősítették  ezt  a  megközelítést.  A  NEAK 
álláspontja szerint a program elsődleges célja nem rövid távú megtakarítások realizálása volt, 
hanem olyan ellátásszervezési mechanizmusok kialakítása, amelyek hosszabb időtávon képesek 
mérsékelni  a  krónikus  betegségek  szövődményeiből  származó  egészségügyi  kiadásokat.  A 
finanszírozó  hangsúlyozta,  hogy  a  diabétesz,  a  hipertónia,  a  cardiovascularis  betegségek  és  a 
COPD megfelelő alapellátási kontrollja a nemzetközi szakirodalom alapján jelentős potenciállal 
rendelkezik az elkerülhető hospitalizációk csökkentésében, ugyanakkor ezek a megtakarítások 
jellemzően csak több éves követési időszak után válnak kimutathatóvá. 
155 
 

A háziorvosi interjúk alapján ugyanakkor a program több olyan gazdasági kockázatot is felszínre 
hozott, amelyek hosszabb távon befolyásolhatják annak fenntarthatóságát. Több praxis számolt 
be arról, hogy a laborvizsgálatok, képalkotó vizsgálatok és szakellátási konzíliumok számának 
növekedése  rövid  távon  éppen  ellenkezőleg,  átmeneti  költségnövekedést  eredményezhet  az 
egészségbiztosítási  rendszer  számára.  Az  interjúalanyok  többsége  ugyanakkor  ezt  nem  a 
program hibájaként, hanem egy korábban aluldiagnosztizált és alulmonitorozott betegpopuláció 
„felszínre kerüléseként” értelmezte. 
A  válaszadók  többsége  hangsúlyozta,  hogy  a  krónikus  betegségek  menedzsmentjében  a 
költséghatékonyság és a költségcsökkentés fogalma nem azonos. Rövid távon a jobb minőségű 
ellátás  sok  esetben  magasabb  közvetlen  ráfordításokat  igényelhet,  ugyanakkor  hosszabb 
időtávon csökkentheti a súlyos szövődmények, a rokkantság, a munkaképesség-csökkenés és a 
fekvőbeteg-ellátás  költségeit.  Több  interjúalany  hangsúlyozta,  hogy  a  program  gazdasági 
eredményességét  ezért  nem  a  jelenlegi  költségszint  változása,  hanem  a  későbbi 
egészségnyereségek és elkerült költségek figyelembevételével szükséges értékelni. 
A  program  egyik  legjelentősebb  gazdasági  hatása  a  szakdolgozói  tevékenységek    bővüléséből 
fakadó feladatátrendeződés volt. Az interjúk alapján a feladatok egy részének delegálása lehetővé 
tette az orvosi munkaidő hatékonyabb felhasználását, miközben növelte a szakdolgozók szerepét 
az ellátási folyamatokban. Kiemelendő, hogy a program a praxisokat jelentős adminisztratív és 
szervezési feladattal látta el, az egészségügyi tevékenységre (szűrés, edukáció, vizsgálat, javaslat) 
fordított  idő  több  esetben  kisebb  mértékű  volt  a  beszámolók  alapján.  Több  háziorvos 
hangsúlyozta,  hogy  a  jövő  alapellátási  modellje  nem  a  jelenlegi  orvoscentrikus  struktúra 
fenntartására,  hanem  a  kompetenciák  tudatos  újraelosztására  épülhet.  A  válaszadók  szerint 
ennek hiányában a növekvő krónikus betegterhelés és a humánerőforrás-hiány hosszabb távon 
nem lesz kezelhető. 
A  fogorvosi  interjúk  gazdasági  szempontból  részben  eltérő  problémákat  tártak  fel.  A 
megkérdezett  fogorvosok  többsége  hangsúlyozta,  hogy  a  jelenlegi  finanszírozási  rendszer 
elsősorban  a  beavatkozások  volumenére  és  nem  a  prevenciós  tevékenységekre  épül,  ami 
korlátozza  a  megelőzésre  és  a  krónikus  betegségekhez  kapcsolódó  kockázatcsökkentésre 
irányuló programok elterjedését. Többen rámutattak arra, hogy a szájüregi állapot és a krónikus 
nem  fertőző  betegségek  közötti  összefüggések  ellenére  jelenleg  nem  áll  rendelkezésre  olyan 
finanszírozási ösztönzőrendszer, amely támogatná a fogorvosi alapellátás aktívabb részvételét a 
multidiszciplináris gondozási folyamatokban. 
A fogorvosi interjúk további fontos megállapítása volt, hogy a fogászati alapellátás finanszírozása 
sok  esetben  nem  teszi  lehetővé  a  korszerű  prevenciós  és  edukációs  tevékenységek  megfelelő 
szintű  biztosítását.  A  válaszadók  szerint  a  jelenlegi  finanszírozási  környezet  a  beavatkozás-
orientált  működést  preferálja,  miközben  a  hosszú  távon  költséghatékonyabb  prevenciós 
megközelítések nem részesülnek megfelelő támogatásban. 
A IV. fejezetben meghatározott hipotézisrendszer alapján a kvalitatív eredmények elsősorban a 
H8  hipotézisben  szereplő  adminisztratív  és  erőforrás-terhelés  növekedését,  valamint  a  H6 
hipotézisben  megfogalmazott  heterogén  implementációs  mintázatok  megjelenését  támasztják 
alá. A H11 hipotézisben szereplő finanszírozási fenntarthatóság rövid távon még nem tekinthető 
bizonyítottnak,  ugyanakkor  a  kvalitatív  eredmények  és  a  nemzetközi  szakirodalom  alapján  a 
hosszabb  távú  költséghatékonyság  és  rendszerfenntarthatóság  plausibilis  mechanizmusként 
jelenik meg. 
Összességében a kvalitatív eredmények alapján a KBMP finanszírozási modellje nem egyszerűen 
új források bevonását jelentette az alapellátásba, hanem olyan ösztönzőrendszer kialakításának 
első  lépését,  amely  a  jövőben  a  strukturált  gondozási  folyamatok,  a  multidiszciplináris 
156 
 

együttműködés  és  a  hosszú  távú  egészségnyereség  finanszírozását  helyezheti  az  alapellátás 
középpontjába.  A  program  legfontosabb  gazdasági  tanulsága  talán  éppen  az,  hogy  a  krónikus 
betegségek  korszerű  menedzsmentje  rövid  távon  többletforrásokat  igényelhet,  ugyanakkor 
hosszabb távon hozzájárulhat az egészségügyi rendszer fenntarthatóságához és az erőforrások 
hatékonyabb felhasználásához. 
2.2. Kérdőívek eredményeinek elemzése 
 
A Krónikus Betegségmenedzsment Program háziorvosi kérőíves értékelése alapján (lásd M6. sz. 
Melléklet) a finanszírozási és gazdasági hatások megítélése kettős: miközben a teljesítményalapú 
díjazás  elvét  a  többség kedvező irányú  elmozdulásnak tartotta,  a gyakorlati  megvalósítás  és  a 
szabályozási  környezet  jelentős  bizonytalanságot  és  anyagi  kockázatot  teremtett  a  praxisok 
számára. 
A kérdőív adatai szerint a finanszírozási rendszer alapvetően képes motiválni a részvételt, ezt a 
válaszadók 3,51-es átlagpontszámmal értékelték. A háziorvosok 63,4%-a értett egyet vagy értett 
egyet  teljes  mértékben  azzal,  hogy  a  díjazás  ösztönzőleg  hat.  Több  praxis  szöveges 
visszajelzésben  jelezte,  hogy  a  programból  származó  többletbevétel  lehetőséget  adott  a 
szakdolgozók plusz javadalmazására, ami kritikus szempont a munkaerő megtartásában. 
Ugyanakkor  komoly  aggályok  merültek  fel  a  munka-érték  arányossággal  kapcsolatban:  az 
orvosok  45%-a  szerint  a  finanszírozás  nem  vagy  egyáltalán  nem  áll  arányban  a  programba 
fektetett munkával, az állítás átlagértéke mindössze 2,81 volt. A statisztikai elemzés (heatmap) 
azt mutatta, hogy azok a praxisok, amelyek az adminisztratív terheket kezelhetetlennek tartják, 
többnyire a finanszírozást is jelentősen kevésbé érzik méltányosnak. 
A gazdasági stabilitás szempontjából kritikus pont a rendszer kiszámíthatósága és átláthatósága, 
amely  a  legalacsonyabb  értékelést  (2,64)  kapta  a  finanszírozási  kérdések  közül.  A  válaszadók 
több  mint  fele  (53,3%)  nem  vagy  egyáltalán  nem  tartja  átláthatónak  a  kifizetési 
mechanizmusokat.  A  megvalósítást  nehezítő  tényezők  között  a  válaszadók  kifejezetten 
nevesítették a finanszírozási hiányosságokat mint akadályt. 
 A finanszírozással való elégedettség nem egységes a különböző praxistípusok között. A városi 
háziorvosok  a  legelégedettebbek  a  díjazással  (3,06),  míg  a  budapesti  (2,57)  és  a  falusi  (2,66) 
praxisok az átlag alatti pontszámot adtak. Praxisméret szerint a legkisebb (<1000 fő) praxisok 
értékelik  legpozitívabban  a  finanszírozást  (3,14),  míg  az  1000–1500  fős  kategória  a 
legelégedetlenebb  (2,63),  feltehetően  azért,  mert  ezek  a  praxisok  már  jelentős  betegforgalom 
mellett  működnek,  ugyanakkor  még  nem  rendelkeznek  azokkal  a  humán  és  szervezeti 
kapacitásokkal,  amelyek  a  nagyobb  praxisokban  részben  kompenzálhatják  a  program 
többletigényét. 
A  program  országos  kiterjesztéséhez  a  válaszadók  szerint  gazdasági  újragondolásra, 
beavatkozásra van szükség. 62,2%-uk úgy véli, hogy a program finanszírozásának jelentős vagy 
kritikus  fejlesztése  elengedhetetlen  a szélesebb  körű  bevezetéshez.  Ez  az  igény  még  az  orvosi 
(41,2%) vagy ápolói (60,6%)  humánerőforrás-fejlesztés  szükségességénél  is  hangsúlyosabban 
jelent  meg  a  válaszokban.  A  szabad  szöveges  visszajelzésben  az  egyik  legjelentősebb  negatív 
visszajelzés a kifizetési szabályokat, különösen a „mindent vagy semmit” elvet érte. 
A jelen dokumentum IV. fejezetében bemutatott gazdasági és erőforrás-hatékonysági értékelési 
keretrendszer  alapján  a  kérdőíves  eredmények  arra  utalnak,  hogy  a  KBMP  finanszírozási 
modellje  alkalmas  lehet  a  strukturált  krónikus  gondozás  ösztönzésére,  ugyanakkor  jelenlegi 
formájában  jelentős  implementációs  kockázatokat  hordoz.  A  H5  hipotézisben  szereplő 
strukturált gondozási folyamatok kialakulását a finanszírozási ösztönzők támogatták, míg a H8 
hipotézisben  megfogalmazott  adminisztratív  és  időráfordítási  többletterhek  egyértelműen 
157 
 

igazolódtak. A H12 hipotézis szempontjából az eredmények arra utalnak, hogy a modell országos 
skálázhatóságának  előfeltétele  a  finanszírozási  logika  finomhangolása,  különösen  a 
kockázatmegosztási  mechanizmusok,  a  részleges  teljesítések  elszámolhatósága  és  a 
humánerőforrás-komponensek finanszírozása terén. A kérdőíves eredmények alapján a KBMP 
egyik  legfontosabb  egészség-gazdaságtani  eredménye  az  volt,  hogy  első  alkalommal  tette 
láthatóvá  és  számszerűsíthetővé  a  magas  színvonalú  krónikus  alapellátási  gondozás  valós 
erőforrásigényét. 
3. Szervezeti hatások 
3.1. Háziorvosi, fogorvosi és finanszírozói interjúk eredményeinek elemzése 
 
A  Krónikus  Betegségmenedzsment  Program  szervezeti  hatásainak  vizsgálata  során  a  jelen 
Hatástanulmány  a  IV.  fejezetben  meghatározott  implementációs  értékelési  keretrendszer 
működési  adaptációkra  (outcome),  valamint  rendszerszintű  hatásokra  (impact)  vonatkozó 
elemeit  alkalmazta.  A  kvalitatív  interjúk  eredményei  alapján  a  program  egyik  legjelentősebb 
következménye  nem  önmagában  az  új  szakmai  protokollok  megjelenése  volt,  hanem  az 
alapellátási praxisok belső  működésének,  munkaszervezésének és kompetenciastruktúrájának 
fokozatos átalakulása. 
A  háziorvosi  interjúk  alapján  a  KBMP  bevezetése  a  hagyományos,  reaktív  és  elsősorban  akut 
problémák kezelésére épülő működési modellt a résztvevő praxisok körében több esetben egy 
proaktívabb,  előre  tervezett,  strukturált  gondozási  logika  irányába  mozdította  el.  A  korábbi 
gyakorlatban  a  betegellátás  jelentős  része  a  spontán  betegforgalomhoz  és  az  aktuális 
panaszokhoz  igazodott,  míg  a  program  keretében  egyre  nagyobb  hangsúlyt  kaptak  az  előre 
ütemezett  kontrollvizsgálatok,  a  rendszeres  utánkövetés,  valamint  a  gondozási  események 
tudatos szervezése. Több interjúalany hangsúlyozta, hogy a program lényegében újraszervezte a 
praxisok időgazdálkodását és működési ritmusát. 
A program egyik legfontosabb szervezeti következménye a munkafolyamatok formalizálódása és 
standardizálódása volt. A strukturált gondozási protokollok alkalmazása csökkentette az egyéni 
szakmai rutinok közötti eltéréseket, valamint egyértelműbbé tette az egyes ellátási események 
időzítését,  sorrendjét..  Több  praxis  beszámolt  arról,  hogy  a  korábban  személyfüggő  módon 
szervezett  folyamatok  fokozatosan  dokumentált,  visszakövethető  és  auditálható 
munkafolyamatokká  alakultak  át.  Ez  a  változás  közvetlenül  kapcsolódik  a  H4  hipotézisben 
megfogalmazott mérhetőség és auditálhatóság erősödéséhez. 
Az  interjúk  egyik  legmarkánsabb  eredménye  a  szakdolgozói  szerepkörök  jelentős  átalakulása 
volt.  A  program  működtetése  számos  olyan  feladat  delegálását  tette  szükségessé,  amelyeket 
korábban  több  esetben  inkább  orvosok  láttak  el.  Az  antropometriai  mérések,  a  vérnyomás-
ellenőrzések,  az  EKG-felvételek  készítése,  a  bokakarindex-vizsgálatok,  a  kérdőívek  kitöltése,  a 
betegedukáció,  valamint  számos  adminisztratív  és  szervezési  feladat  bizonyos  praxisokban  a 
praxisnővérek és szakápolók feladatkörébe került át. 
A megkérdezett háziorvosok többsége ezt a változást nem csupán szükséges alkalmazkodásként, 
hanem  kifejezetten  pozitív  fejlődési  irányként  értékelte.  Többen  hangsúlyozták,  hogy  a  jövő 
alapellátása nem működtethető kizárólag az orvosokra épülő szervezeti modell keretei között, 
különösen a humánerőforrás-hiány és az idősödő orvostársadalom mellett. Az interjúk alapján 
egyre inkább olyan működési modell körvonalazódik, amelyben az orvos elsősorban a komplex 
klinikai  döntésekért  és  a  terápiás  stratégia  meghatározásáért  felel,  míg  a  rutin  monitorozási, 
prevenciós és szervezési feladatok jelentős részét magas kompetenciájú szakdolgozók végzik. 
Mindez  közvetlenül  alátámasztja  a  H3  hipotézisben  megfogalmazott  team-alapú  működés 
erősödését. Ugyanakkor az interjúk alapján a team-alapú működés jelenlegi formája elsősorban 
158 
 

praxison  belüli  feladatmegosztásként  jelent  meg,  míg  a  különböző  alapellátási  szolgáltatók 
közötti horizontális integráció továbbra is korlátozott maradt. 
A program szervezeti hatásai ugyanakkor jelentős többletterhelést is eredményeztek. A résztvevő 
praxisok többsége arról számolt be, hogy a betegazonosítás, a bevonási feltételek ellenőrzése, a 
laborvizsgálatok  szervezése,  az  időpont-egyeztetések,  az  adatfeltöltések,  valamint  a  teljesítési 
kritériumok  folyamatos  monitorozása  jelentős  új  munkafolyamatokat  generált.  Több 
interjúalany hangsúlyozta, hogy a program kezdeti időszakában a szervezési feladatok volumene 
időnként meghaladta a közvetlen klinikai tevékenységekhez kapcsolódó munkaterhelést. 
Az interjúk alapján különösen nagy kihívást jelentett a program időbeli kötöttsége és az egyes 
indikátorok  teljesítésének  szigorú  adminisztratív  követése.  Több  válaszadó  jelezte,  hogy  a 
rendszer  bizonyos  esetekben  nem  tudott  megfelelő  rugalmassággal  alkalmazkodni  a  betegek 
valós  élethelyzeteihez,  például  egy  késve  elkészült  laborvizsgálat  vagy  egy  néhány  nappal 
korábban  végzett  kontrollvizsgálat  adminisztratív  szempontból  a  teljesítés  elvesztését 
eredményezhette.  Az  interjúk  alapján  többen  egy  gördülő,  betegindítási  időponthoz  kötött 
gondozási ciklus kialakítását tartanák szervezeti szempontból optimálisnak. 
A  szervezeti  adaptációk  sikeressége  jelentős  mértékben  függött  az  adott  praxis  méretétől, 
humánerőforrás-kapacitásától és vezetési kultúrájától. A nagyobb létszámú, több szakdolgozóval 
működő praxisok lényegesen könnyebben tudtak alkalmazkodni az új működési logikához, míg 
az egyedül dolgozó vagy betöltetlen álláshelyekkel rendelkező praxisok esetében a program több 
esetben aránytalan többletterhelést eredményezett. Ez az eredmény közvetlenül összhangban áll 
a H6 hipotézisben megfogalmazott heterogén implementációs mintázatok megjelenésével. 
A fogorvosi  interjúk  a  szervezeti integráció egy  további  dimenziójára hívták  fel  a figyelmet.  A 
megkérdezett  fogorvosok  többsége  hangsúlyozta,  hogy  a  fogorvosi  alapellátás  jelenleg 
szervezetileg és információs szempontból viszonylag izoláltan működik a háziorvosi rendszertől, 
annak ellenére, hogy a szájüregi állapot számos krónikus nem fertőző betegség szempontjából 
releváns információt hordozhat. Az interjúk alapján a fogorvosok jelentős része nyitott lenne a 
multidiszciplináris  együttműködésre,  ugyanakkor  jelenleg  hiányoznak  azok  a  szervezeti 
mechanizmusok,  amelyek  lehetővé  tennék  a  rendszeres  információcserét  és  közös 
betegmenedzsmentet. 
A válaszadók külön kiemelték a háziorvosi és fogorvosi ellátás közötti kommunikációs csatornák 
fejlesztésének  szükségességét.  Több  interjúalany  szerint  a  jövő  integrált  alapellátási 
modelljeiben a  fogorvosok szerepe  jelentősen  felértékelődhetne  a  diabetes,  a  cardiovascularis 
betegségek, valamint bizonyos gyulladásos állapotok korai felismerésében és követésében. 
A finanszírozói interjúk szintén megerősítették, hogy a program egyik legfontosabb eredménye a 
szervezeti tanulási folyamatok elindítása volt. A NEAK álláspontja szerint a KBMP nem pusztán 
egy  új  finanszírozási  konstrukció,  hanem  olyan  szervezeti  innovációs  laboratóriumként 
értelmezhető, amely lehetőséget biztosított az alapellátási szereplők számára új munkaszervezési 
modellek,  kompetencia-megosztási  mechanizmusok  és  adatvezérelt  működési  folyamatok 
kipróbálására. 
Az interjúk alapján a program fontos tanulsága volt az is, hogy a szervezeti innováció önmagában 
nem technológiai vagy finanszírozási kérdés, hanem jelentős kulturális változást is igényel. Több 
válaszadó  hangsúlyozta,  hogy  a  hagyományosan  orvoscentrikus  működési  modellről  történő 
átállás fokozatos szemléletváltást követel mind az egészségügyi dolgozók, mind pedig a betegek 
részéről. A kompetenciák újraelosztása, a szakdolgozók megnövekedett felelőssége, valamint a 
team-alapú működés csak megfelelő bizalmi és együttműködési kultúra mellett lehet sikeres. 
159 
 

A IV. fejezet hipotézisrendszere alapján a kvalitatív eredmények elsősorban a H3 hipotézisben 
szereplő  team-alapú  működés  erősödését,  a  H4  hipotézisben  megfogalmazott  mérhetőség  és 
auditálhatóság javulását, a H5 hipotézisben szereplő betegút-szervezettség fejlődését, valamint a 
H6 és H8 hipotézisekben leírt heterogén implementációs mintázatok és adminisztratív terhelések 
megjelenését  támasztják  alá.  A  H12  hipotézisben  szereplő  skálázhatóság  és  rendszerbe 
illeszthetőség ugyanakkor csak részben tekinthető igazoltnak, mivel az interjúk alapján a hosszú 
távú fenntarthatóság egyik alapfeltétele a kompetenciaalapú munkamegosztás további erősítése, 
valamint a finanszírozási és informatikai háttér megfelelő továbbfejlesztése. 
Összességében a  kvalitatív eredmények alapján a  KBMP egyik legjelentősebb  eredménye  nem 
kizárólag a krónikus betegségek gondozásának fejlesztése volt, hanem az alapellátási praxisok 
szervezeti  modernizációjának  elindítása.  A  program  olyan  működési  mintázatokat  és 
együttműködési formákat hozott létre, amelyek hosszabb távon a magyar alapellátás strukturális 
megújulásának alapját képezhetik. 
3.2. Kérdőívek eredményeinek elemzése 
 
A háziorvosi kérdőív eredményeinek elemzése ((lásd M6. sz. Melléklet) rávilágított arra, hogy a 
praxisok többségében (58,3%) nincs dedikált személy (pl. asszisztens) a program támogatására. 
Az  orvosok  visszajelzései  szerint  a  jelenlegi  finanszírozási  szint  gyakran  nem  fedezi  egy 
adminisztratív dolgozó bérét, ami miatt a többletfeladatok a jelenlegi szűk stábra, az orvosra és a 
praxisnővérre hárulnak, megosztva a figyelmet a praxis szokásos napi rutinjával. A válaszadók 
95%-ánál  nincs  jelen  APN  (kiterjesztett  hatáskörű  ápoló),  pedig  a  többség  szerint  bevonásuk 
közepesen vagy jelentősen növelné a praxis kapacitását. A program rávilágított arra is, hogy a 
jelenlegi háziorvosi finanszírozás nem versenyképes a kórházi bérekkel, így a praxisoknak nincs 
anyagi forrásuk plusz szakdolgozók (például APN, dietetikus) bevonására. 
Ugyanakkor  a  háziorvosi  kérdőívek  alapján  a  szakmai  munka  minőségét  jelentősen  javítja  a 
praxisban folyó csapatmunka (3,88-as átlag). A válaszadók igen magabiztosak az ápolók szakmai 
szerepét  illetően:  3,99-es  átlagpontszámmal  értenek  egyet  azzal,  hogy  az  ápolók  önállóan  is 
képesek  gondozási  feladatokat  végezni.  Bár  a  kompetenciahatárok  a  többség  számára 
egyértelműek (3,69), más szakemberek (pl. dietetikus, gyógytornász) aktív bevonását a program 
jelenleg kevésbé segíti elő (2,56). 
A havi időmenedzsment kérdése rávilágít a program megvalósításának egyik fontos strukturális 
feszültségére:  a  praxisoknak  ugyanannyi  időt  kell  fordítaniuk  az  adminisztrációra  és 
betegútszervezésre,  mint  a  tényleges  szakmai-orvosi  tevékenységre.  A  szakmai  tevékenység 
(vizsgálatok,  edukáció  stb.)  átlagosan  havi  21–25  percet  igényelt  betegenként  az  egyes 
betegségcsoportokban  (diabétesz  25,13  perc  –  a  legmagasabb  szakmai  időigény,  hypertonia 
23,21  perc,  COPD  20,83  perc,  kardiovaszkuláris  betegségek  22,98  perc).  A  legtöbb  orvos 
(betegségcsoporttól  függően  30–39%)  becslése  szerint  a  15–30  perces  idősávba  sorolta  a 
szakmai  munkát.  Az  adminisztratív  terhek  (vérnyomásnaplók  rögzítése,  betegút  szervezése, 
teljesülés ellenőrzése) időigénye szinte megegyezik a szakmai munkáéval, átlagosan havi 20–23 
perc  (diabétesz  23,23  perc,  hypertonia  22,66  perc,  COPD  20,45  perc,  kardiovaszkuláris 
betegségek 21,33 perc). 
A strukturált válaszok alátámasztják a szabad szöveges visszajelzésekben megfogalmazottakat, 
miszerint  a  program  jelentős  adminisztrációs  terhet  jelent.  Egy  beteg  teljes  körű  havi 
menedzselése összesen kb. 45–50 percet vesz igénybe, aminek közel a fele nem gyógyító munka. 
Ez a magas összesített időigény magyarázza, hogy miért értett egyet a válaszadók többsége (3,90-
es átlaggal) azzal, hogy a jelenlegi rendelési idő nem elegendő a program megvalósításához. Mivel 
a strukturált gondozás extra időigényének fenntarthatóságát az orvosok csak közepesre (2,99) 
értékelték,  hosszabb  távon  kockázatot  jelenthet  a  program  fenntarthatóságára  és  a 
160 
 

humánerőforrás-kapacitásokra,  mert  elvonja  az  erőforrást  a  tényleges  orvosi  munkától.  Az 
adatok  megerősítik,  hogy  a  program  akkor  lehet  igazán  életképes,  ha  az  adminisztratív 
feladatokat sikerül delegálni dedikált munkatársak felé, hiszen jelenleg a praxisok 58,3%-ában 
nincs erre külön személy. 
A dokumentum IV. fejezetében meghatározott implementációs értékelési keretrendszer alapján 
a  szervezeti  eredmények  elsősorban  a  H2  hipotézis  teljesülését  támasztják  alá,  mivel  a 
kompetenciaalapú munkamegosztás és az ápolói szerepek erősödése egyértelműen megjelent a 
praxisok működésében. A H5 hipotézisben szereplő strukturált betegút-szervezés és koordináció 
szintén  jelentős  támogatást  kapott,  ugyanakkor  a  H8  hipotézisben  megfogalmazott  idő-  és 
adminisztrációs terhek szintén teljes mértékben igazolódtak. A H12 hipotézis szempontjából a 
program  szakmailag  alkalmasnak  tűnik  szélesebb  körű  alkalmazásra,  ugyanakkor  országos 
szintű skálázása csak a humánerőforrás-kapacitások bővítése, a feladatdelegáció erősítése és a 
multidiszciplináris  együttműködések  intézményesítése  mellett  képzelhető  el.  A  kérdőíves 
eredmények  alapján  a  KBMP  egyik  legfontosabb  szervezeti  tanulsága,  hogy  a  jövő  krónikus 
alapellátási  modellje  várhatóan  nem  az  egy  orvos–egy  asszisztens  struktúrára,  hanem  a 
kompetenciaalapú, team-szemléletű működésre fog épülni. 
4. Betegoldali hatások   
4.1. Háziorvosi, fogorvosi és finanszírozói interjúk eredményeinek elemzése 
 
A  Krónikus  Betegségmenedzsment  Program  betegoldali  hatásainak  értékelése  során  a  jelen 
Hatástanulmány a IV. fejezetben meghatározott integrált értékelési keretrendszert alkalmazta, 
különös  figyelemmel  a  működési  adaptációk  (outcome)  és  a  hosszabb  távú  egészségi 
következmények (impact) elkülönítésére. Tekintettel arra, hogy a program működési időtartama 
jelenleg  még  viszonylag  rövidnek  tekinthető  a  krónikus  betegségek  természetes  lefolyásához 
képest,  a  betegoldali  hatások  vizsgálata  elsősorban  a  kvalitatív  interjúkban  megjelenő 
tapasztalatokra,  a  betegek  viselkedésében  bekövetkező  változásokra,  valamint  a  szolgáltatók 
által érzékelt betegreakciókra épült. 
 
A  háziorvosi  interjúk  alapján  a  program  egyik  legjelentősebb  betegoldali  következménye  a 
betegek aktívabb részvételének megjelenése volt saját egészségi állapotuk menedzsmentjében. A 
megkérdezett háziorvosok többsége arról számolt be, hogy a strukturált kontrollvizsgálatok, a 
rendszeres  visszarendelések,  valamint  a  protokollok  által  előírt  ismételt  találkozások 
következtében a betegek nagyobb arányban kezdtek foglalkozni saját betegségük természetével, 
a kockázati tényezőkkel és az életmódbeli beavatkozások jelentőségével. 
 
Több interjúalany hangsúlyozta, hogy a rendszeres kontrollok következtében a betegek számára 
is láthatóbbá vált saját állapotuk alakulása, ami növelte a gondozási folyamatok elfogadottságát 
és javította az együttműködési hajlandóságot. Különösen gyakran említették a vérnyomásnaplók 
vezetését,  az  otthoni  vércukor-ellenőrzések  rendszeresebbé  válását,  valamint  a  testsúly  és 
életmódbeli  kockázati  tényezők  tudatosabb  követését.  Az  interjúk  alapján  a  program  egyik 
legfontosabb  betegoldali  eredménye  az  egészségtudatosság  fokozatos  erősödése  volt.  Több 
praxis számolt be arról, hogy azok a betegek, akik korábban elsősorban akut panaszok esetén 
keresték fel háziorvosukat, a program során fokozatosan elfogadták a rendszeres gondozás és a 
preventív  kontrollvizsgálatok  szükségességét.  A  válaszadók  szerint  ez  különösen  jelentős 
szemléletváltozást  jelentett  a  krónikus  betegségek  kezelésében,  ahol  a  betegek  jelentős  része 
korábban kizárólag tünetvezérelt módon vette igénybe az egészségügyi szolgáltatásokat. 
 
161 
 

A  megkérdezett  háziorvosok  ugyanakkor  hangsúlyozták,  hogy  a  betegek  reakciói  jelentős 
heterogenitást  mutattak.  Míg  egyes  betegek  kifejezetten  pozitívan  fogadták  a  gyakoribb 
kontrollvizsgálatokat  és  a  fokozott  figyelmet,  addig  mások  számára  a  rendszeres  megjelenési 
kötelezettség  és  a  többletvizsgálatok  kezdetben  nehezen,  vagy  egyáltalán  nem  voltak 
elfogadhatók. Több interjúalany beszámolt arról, hogy különösen az idősebb, illetve gyakran az 
aktív  korú,  vagy  alacsonyabb  egészségműveltséggel  rendelkező  betegek  esetében  jelentős 
edukációs  munkára  volt  szükség  annak  megértetéséhez,  hogy  a  gyakori  kontrollok  célja  nem 
adminisztratív követelmény, hanem a hosszú távú egészségnyereség biztosítása. 
 
A betegek részéről ugyanakkor gyakran pozitív visszajelzésként jelent meg az a tapasztalat, hogy 
a program keretében több idő és figyelem jutott egy-egy találkozás során az állapotuk részletes 
áttekintésére. Több háziorvos hangsúlyozta, hogy a strukturált gondozási alkalmak lehetőséget 
biztosítottak olyan kérdések megbeszélésére is, amelyek a hagyományos rendelési struktúrában 
időhiány  miatt  gyakran  háttérbe  szorultak.  Az  interjúk  alapján  ez  különösen  a  gyógyszeres 
kezelés áttekintésében, az életmódtanácsadásban, valamint a hosszú távú terápiás célok közös 
meghatározásában jelentett előrelépést. 
 
A  program  egyik  fontos  betegoldali  hatása  volt  a  beteg–orvos  kapcsolat  jellegének  részleges 
átalakulása  is.  A  válaszadók  szerint  a  rendszeres  kontrollok  és  az  ismétlődő  találkozások 
erősítették a bizalmi kapcsolatot, javították az információáramlást, valamint elősegítették a közös 
döntéshozatal kialakulását. Több interjúalany hangsúlyozta, hogy a krónikus betegségek sikeres 
kezelése  alapvetően  hosszú  távú  partnerségi  viszonyt  feltételez  az  ellátó  és  a  beteg  között, 
amelynek kialakulását a program érdemben támogatta, azonban a szigorú idősávok tartása és 
betartatása veszélybe is sodorhatta azt. További negatív tapasztalatként több esetben kiemelték, 
hogy  a  praxis  oldaláról  gyakran  többszöri  kérésként  megfogalmazott  szakellátási  részvétel  a 
szakellátás  részéről  nem volt  elérhető,  az időpont  foglalás  nehézkes  volt,  mely a  háziorvos és 
betege között jogos frusztrációt válthat ki. 
  
Az  interjúk  alapján  a  betegoldali  hatások  között  külön  figyelmet  érdemel  a  korábban  fel  nem 
ismert betegségek és rizikóállapotok azonosítása. Több praxis számolt be olyan esetekről, amikor 
a  protokoll  által  előírt  laboratóriumi  vagy  műszeres  vizsgálatok  során  újonnan  diagnosztizált 
anyagcsere-zavarok,  kardiovaszkuláris  rizikótényezők  vagy  egyéb  eltérések  kerültek 
felismerésre. Bár ezek a betegek rövid távon gyakran többletvizsgálatokon és további szakellátási 
konzultációkon vettek részt, hosszabb távon ez a folyamat várhatóan hozzájárulhat a súlyosabb 
szövődmények megelőzéséhez. 
  
Több praxis dolgozói kiemelték, hogy fejlesztendő terület lenne annak motiválása, hogy korábban 
rendszertelenül gondozott, vagy diagnosztizálatlan betegek szűrését, felismerését és bevonását 
is kiemeltebben támogassa a program. 
 
A  fogorvosi  interjúk  további  fontos  betegoldali  dimenziókat  tártak  fel.  A  megkérdezett 
fogorvosok hangsúlyozták, hogy a betegek jelentős része jelenleg még nem érzékeli megfelelő 
mértékben a szájüregi állapot és a krónikus betegségek közötti kapcsolatot. Különösen a diabetes 
mellitus  és  a  parodontális  betegségek  közötti  kétirányú  kapcsolat  ismertsége  bizonyult 
alacsonynak a betegek körében. Az interjúk alapján jelentős edukációs potenciál rejlik a fogorvosi 
162 
 

alapellátásban,  amely  hosszabb  távon  hozzájárulhat  a  krónikus  betegségekhez  kapcsolódó 
rizikótényezők csökkentéséhez és a betegek egészségtudatosságának javításához. 
 
A  fogorvosi  interjúk  arra  is  rámutattak,  hogy  a  betegek  gyakran  különálló  rendszerekként 
érzékelik  a  háziorvosi,  szakellátási  és  fogorvosi  szolgáltatásokat,  ami  nehezíti  a  komplex, 
multidiszciplináris gondozási modellek elfogadását. Több válaszadó hangsúlyozta, hogy a jövő 
integrált  alapellátási  modelljeiben  különösen  fontos  lesz  a  betegek  számára  is  látható  módon 
megjeleníteni az egyes szolgáltatók közötti együttműködés előnyeit. 
 
A  betegoldali  hatások  értékelése  során  ugyanakkor  az  interjúk  számos  korlátra  is  felhívták  a 
figyelmet. Több háziorvos hangsúlyozta, hogy a krónikus betegségek természetéből fakadóan a 
klinikai  állapotjavulás  sok  esetben  csak  több  éves  időtávon  válik  mérhetővé,  így  a  jelenlegi 
eredmények  elsősorban  a  viselkedésbeli,  szervezési  és  együttműködési  változások  szintjén 
értelmezhetők.  Az  interjúk  alapján  a  betegek  egészségtudatosságának  növekedése,  az 
együttműködési  készség  javulása  és  az  önmenedzselési  képességek  fejlődése  olyan  köztes 
eredményindikátoroknak  tekinthetők,  amelyek  később  kedvező  klinikai  és  népegészségügyi 
kimenetek alapjául szolgálhatnak. 
 
A  IV.  fejezet  hipotézisrendszerével  összhangban  a  kvalitatív  eredmények  elsősorban  a  H5 
hipotézisben  megfogalmazott  betegút-szervezettség  javulását,  a  H7  hipotézisben  szereplő 
hozzáférési  és  egyenlőtlenségi  kérdések  részleges  kezelését,  valamint  a  H10  hipotézisben 
szereplő klinikai és rizikófaktor-kimenetekhez vezető mechanizmusok kialakulását támasztják 
alá. Ugyanakkor a jelenlegi időtávon a H10 hipotézis teljes körű igazolása még nem lehetséges, 
ezért  a  klinikai  eredmények  jelenleg  elsősorban  mechanizmus-alapú  és  plausibility  szintű 
következtetésekként értelmezhetők. 
 
Összességében  a  kvalitatív  eredmények  alapján  a  KBMP  egyik  legfontosabb  betegoldali 
eredménye  nem  kizárólag  a  konkrét  klinikai  paraméterek  rövid  távú  változásában,  hanem  a 
betegek  szerepfelfogásának  átalakulásában  érhető  tetten.  A  program  a  passzív 
ellátásigénybevevő  szerepkör  helyett  fokozatosan  egy  aktívabb,  saját  egészségi  állapotának 
menedzsmentjében  részt  vevő  betegmodell  kialakulását  támogatta,  amely  a  modern  krónikus 
betegellátási rendszerek egyik alapvető feltételének tekinthető. 
 
4.2. Kérdőívek eredményeinek elemzése 
 
Szakmai szempontból kulcsfontosságú a páciensek bevonódása. A szöveges visszajelzések szerint 
az egészségtudatos betegek kifejezetten örültek a fokozott törődésnek, és több helyen jelentősen 
javult  a  betegegyüttműködés.  A  kérdőív  visszajelzései  alapján  az  orvosok  szerint  a  program 
hozzájárul  a páciensek jobb  kooperációjához  (3,52),  bár  ez  elmarad a  tisztán  szakmai sikerek 
pontszámaitól. 
  
A  kérdőív  eredményei  (lásd  M6.  sz.  Melléklet  )  alapján  a  betegek  a  program  hatására  jobban 
megértik saját betegségüket (3,46), és aktívabban vesznek részt saját gondozásukban (3,51). Ez 
a tudatosabb betegmagatartás alapvető feltétele a krónikus állapotok sikeres menedzselésének. 
  
A  pozitív  hatások  mellett  több  olyan  tényező  is  azonosítható,  amely  korlátozza  a  program 
egészségügyi  hatékonyságát.  A  legfőbb  akadály  a  járóbeteg-szakellátáshoz  való  nehézkes 
hozzáférés. A programban előírt vizsgálatokra (különösen ultrahang és szemészet) sokszor akár 
163 
 

5-14 hónapos is lehet a várakozási idő, jelentősen korlátozhatja az időben történő diagnosztikát 
és  beavatkozást  a  válaszadók  szerint.  Így  nem  meglepő,  hogy  az  alap-  és  szakellátás  közötti 
együttműködés javulását a válaszadók rendkívül alacsonyra (2,43) értékelték. A válaszadók több 
mint 56%-a kifejezetten nem ért egyet azzal, hogy ezen a téren javulás történt volna a program 
hatására. 
 
A Hatástanulmány IV. fejezetben meghatározott implementációs értékelési keretrendszer alapján 
a betegoldali eredmények elsősorban a H5 hipotézis részleges teljesülését támasztják alá, mivel 
a strukturált gondozás javította a betegkövetést, a betegedukációt és a betegek aktív részvételét 
saját ellátásukban. A H7 hipotézis ugyanakkor csak korlátozott mértékben igazolódott, mivel az 
alapellátási folyamatok szervezettségének javulása mellett a szakellátási hozzáférés továbbra is 
jelentős  rendszerszintű  akadály  maradt.  A  H10  hipotézis  tekintetében  a  betegaktiváció,  az 
adherencia  javulása  és  a  fokozott  prevenciós  aktivitás  olyan  köztes  mechanizmusokként 
értelmezhetők, amelyek hosszabb távon kedvező egészségi kimenetekhez vezethetnek, azonban 
ezek  közvetlen  igazolása  a  pilotprogram  időkerete  miatt  jelenleg  még  nem  lehetséges.  Az 
eredmények  összességében  arra  utalnak,  hogy  a  KBMP  egyik  legfontosabb  betegoldali 
eredménye  a  passzív  betegszerepből  az  aktív,  együttműködő  és  saját  egészségi  állapotáért 
nagyobb felelősséget vállaló betegszerep irányába történő elmozdulás volt. 
5. Egészségnyereség 
5.1. Háziorvosi, fogorvosi és finanszírozói interjúk eredményeinek elemzése 
 
A  Krónikus  Betegségmenedzsment  Program  egészségnyereségének  értékelése  során  a  jelen 
Hatástanulmány  a  IV.  fejezetben  bemutatott  integrált  értékelési  keretrendszer  impact  szintű 
megközelítését  alkalmazta.  Az  egészségnyereség  vizsgálata  különösen  összetett  feladatot 
jelentett, mivel a program működési időtartama jelenleg még rövidnek tekinthető a krónikus nem 
fertőző betegségek természetes lefolyásához, valamint a népegészségügyi mutatók változásának 
időigényéhez képest. Ennek megfelelően a jelen fejezetben bemutatott eredmények jelentős része 
nem közvetlen kimeneti bizonyítékokon, hanem a kvalitatív interjúk során azonosított működési 
mechanizmusokon, valamint a nemzetközi szakirodalom által igazolt oksági láncolatokon alapuló 
plausibility-értékelésként értelmezhető. 
  
A háziorvosi interjúk alapján a program legfontosabb egészségnyereségi potenciálja a krónikus 
betegségek  korábbi  felismerésében,  a  rendszeres  monitorozásban  és  gondozásában  és  a 
strukturált  utánkövetésben  jelent  meg.  A  válaszadók  egybehangzóan  hangsúlyozták,  hogy  a 
korábban  rendszertelenül  vagy  kizárólag  tünetvezérelt  módon  gondozott  betegek  esetében  a 
program  jelentősen  növelte  a  kontrollvizsgálatok  gyakoriságát,  valamint  javította  a  gondozási 
folyamatok folyamatosságát és kiszámíthatóságát. 
  
Több praxis számolt be arról, hogy a strukturált vizsgálati rend következtében olyan eltérések 
kerültek  felismerésre,  amelyek  hagyományos  ellátási  környezetben  várhatóan  később  vagy 
egyáltalán nem kerültek volna diagnosztizálásra. Az interjúk során említésre kerültek korábban 
fel nem ismert anyagcsere-eltérések, szignifikáns nyaki verőér szűkület, , cardiovascularis rizikót 
befolyásoló,  hasi  ultrahang  vizsgálat  során  felismerteltérések  (például  hasi  aorta  aneurizma), 
valamint egyéb, további kivizsgálást vagy terápiát igénylő leletek is. A résztvevők többsége ezeket 
a folyamatokat az egészségnyereség egyik legfontosabb előfeltételének tekintette, mivel a korai 
felismerés  és  beavatkozás  lehetőséget  teremt  a  súlyosabb  szövődmények  kialakulásának 
megelőzésére. 
  
164 
 

A kvalitatív eredmények alapján az egészségnyereség második fontos mechanizmusa a terápiás 
adherencia  javulása  volt.  A  rendszeres  kontrollvizsgálatok,  a  gyakoribb  betegtalálkozások, 
valamint  a  strukturált  betegedukáció  következtében  a  háziorvosok  többsége  javuló 
gyógyszerszedési 
együttműködésről, 
nagyobb 
betegaktivitásról 
és 
tudatosabb 
egészségmagatartásról számolt be. Több praxis esetében már a pilot időszak alatt is megjelentek 
kedvező  életmódbeli  változások,  például  testsúlycsökkenés,  javuló  vérnyomásértékek  vagy  a 
rendszeres otthoni önellenőrzés gyakoribbá válása. 
  
A megkérdezett háziorvosok ugyanakkor hangsúlyozták, hogy a krónikus betegségek esetében az 
egészségnyereség  jellemzően  nem  látványos  vagy  gyors  változások  formájában  jelentkezik, 
hanem hosszú idő alatt felhalmozódó, kumulatív előnyök révén. A diabetes mellitus, a hipertónia, 
a  cardiovascularis  betegségek  és  a  COPD  esetében  a  valódi  egészségnyereség  elsősorban  a 
szövődmények  elmaradásában,  a  funkcionális  állapot  megőrzésében,  valamint  a  túlélés 
javulásában jelenik meg. Több interjúalany hangsúlyozta, hogy a sikeres krónikus gondozás egyik 
sajátossága  éppen  az,  hogy  eredményei  gyakran  „nem  történő  eseményekben”  mérhetők: 
elmaradó  stroke-okban,  elkerült  szív  infarctusokban,  megelőzött  dialízis-indikációkban  vagy 
később kialakuló COPD-exacerbációkban. 
  
Az interjúk alapján a program egyik fontos egészségnyereségi eleme volt a rizikófaktorok korábbi 
és  következetesebb  kezelése.  Több  válaszadó  hangsúlyozta,  hogy  a  strukturált  gondozási 
protokollok  révén  nagyobb  figyelem  irányult  a  vérnyomás-célértékek  elérésére,  a  glykaemiás 
kontroll javítására, a testsúly csökkentésre, valamint a dohányzásról való leszokás támogatására.  
  
A fogorvosi interjúk az egészségnyereség egy további, korábban gyakran alulértékelt dimenzióját 
emelték  ki.  A  megkérdezett  fogorvosok  hangsúlyozták  a  szájüregi  egészség  és  a  krónikus 
betegségek közötti szoros kapcsolatrendszert, különösen a diabetes mellitus, a cardiovascularis 
betegségek és a krónikus gyulladásos folyamatok esetében. Az interjúk alapján a parodontális 
betegségek  kezelése,  a  megfelelő  szájhigiéné  fenntartása,  valamint  a  rendszeres  fogorvosi 
kontrollok potenciálisan hozzájárulhatnak a szisztémás gyulladásos terhelés csökkentéséhez és 
bizonyos krónikus betegségek jobb kontrolljához. 
  
A fogorvosi interjúk ugyanakkor arra is rámutattak, hogy ezen potenciális egészségnyereségek 
jelenleg még csak korlátozott mértékben jelennek meg az alapellátási gondozási modellekben. A 
fogorvosi  és  háziorvosi  rendszerek  közötti  szervezeti  és  informatikai  kapcsolatok  hiánya 
jelentősen  korlátozza  a  multidiszciplináris  egészségnyereségi  mechanizmusok  kihasználását. 
Több válaszadó hangsúlyozta, hogy a jövő integrált alapellátási modelljeiben a fogorvosi ellátás 
aktívabb bevonása további jelentős népegészségügyi előnyöket eredményezhet. 
  
A  finanszírozói  interjúk  eredményei  szintén  megerősítették,  hogy  a  program  elsődleges 
egészségnyereségi célja nem rövid távú klinikai mutatók javítása, hanem a krónikus betegségek 
természetes  lefolyásának  hosszú  távú  kedvező  befolyásolása.  A  NEAK  álláspontja  szerint  a 
strukturált  gondozási  folyamatok  valódi  eredményei  várhatóan  több  éves  időtávon,  a 
szövődmények, hospitalizációk és mortalitási mutatók alakulásában válnak majd értékelhetővé. 
  
Az  interjúk  alapján  ugyanakkor  az  egészségnyereség  megjelenése  jelentős  heterogenitást 
mutathat az egyes betegcsoportok között. A magasabb egészségműveltséggel rendelkező, jobb 
együttműködési készséget mutató betegek esetében a program előnyei várhatóan korábban és 
nagyobb  mértékben  jelentkeznek,  míg  a  hátrányos  helyzetű  vagy  alacsonyabb  adherenciájú 
populációk esetében hosszabb adaptációs időszakra és jelentősen több orvosi és szakdolgozói idő 
ráfordításra és anyagi forrásra, szociális szféra aktív bevonására lehet szükség. Ez a megfigyelés 
165 
 

közvetlenül  összhangban  áll  a  H6  hipotézisben  megfogalmazott  heterogén  hatások 
megjelenésével. 
  
A  IV.  fejezet  hipotézisrendszerének  megfelelően  a  kvalitatív  eredmények  elsősorban  a  H10 
hipotézisben  szereplő  klinikai  és  rizikófaktor-kimenetek  javulásához  vezető  mechanizmusok 
kialakulását támasztják alá. Emellett részben igazoltnak tekinthető a H9 hipotézisben szereplő 
ellátórendszeri igénybevétel későbbi kedvező változásának lehetősége is, tekintettel arra, hogy a 
nemzetközi szakirodalom alapján a strukturált krónikus gondozás hosszabb távon csökkentheti 
a  sürgősségi  és  fekvőbeteg-ellátások  számát.  Ugyanakkor  ezen  hatások  jelenleg  még  nem 
tekinthetők  közvetlenül  bizonyítottnak,  így  a  jelen  Hatástanulmány  ezeket  plausibility-alapú 
következtetésként értelmezi. 
  
Összességében  a  kvalitatív  eredmények  alapján  a  KBMP  legfontosabb  egészségnyereségi 
eredménye jelenleg nem elsősorban a már bekövetkezett klinikai változásokban, hanem azoknak 
a  működési  mechanizmusoknak  a  kialakulásában  ragadható  meg,  amelyek  a  nemzetközi 
bizonyítékok alapján hosszabb távon kedvező egészségi kimenetekhez vezethetnek és vezetnek. 
A  korai  felismerés,  a  rendszeres  monitorozás,  a  betegedukáció,  a  rizikófaktorok  strukturált 
kezelése  és  a  multidiszciplináris  együttműködés  együttesen  olyan  alapot  teremtenek,  amely 
hosszabb távon hozzájárulhat a magyar lakosság krónikus betegségekkel kapcsolatos egészségi 
mutatóinak javulásához, valamint az egészségben eltöltött életévek számának növekedéséhez. 
 
5.2. Kérdőívek eredményeinek elemzése 
 
A  program  több  olyan  köztes  eredményindikátor  javulását  mutatta,  amelyek  hosszabb  távon 
egészségnyereség kialakulásához vezethetnek. A válaszadók 3,98-as átlagpontszámmal értettek 
egyet  azzal,  hogy  a  kezdeményezés  erősíti  a  preventív  szemléletet  a  praxisokban. 
Egészségnyereség szempontból az egyik legmagasabb értékelést (4,14-es átlag) a szövődmények 
korai  felismerésének  támogatása  kapta.  Ezt  egészíti  ki  a  még  nem  diagnosztizált  betegek 
felismerésének javulása  (3,39-es  átlag)  és a  szűrések  számának  növekedése  (3,63-as  átlag).  A 
szükséges  vizsgálatok  megvalósulási  aránya  a  bevont  betegeknél  szintén  javult,  amit  3,70-es 
pontszámmal igazoltak vissza az orvosok (lásd M6. sz. Melléklet). 
 
A  gyakorlati  tapasztalatok  azt  mutatják,  hogy  a  szisztematikus  vizsgálatok  során  olyan 
panaszmentes betegeknél is fény derült szövődményekre, akiknél a program nélkül ezek rejtve 
maradtak volna, és a szöveges visszajelzést adó orvosok közül többen elismerték, hogy a program 
hatására ők maguk is fokozottabb figyelmet szentelnek a bevont pácienseknek. 
 
A Hatástanulmány IV. fejezetében kialakított implementációs értékelési modell alapján a jelenlegi 
eredmények elsősorban köztes outcome-indikátorok javulását igazolják. A preventív szemlélet 
erősödése,  a  szűrések  számának  növekedése,  a  szükséges  vizsgálatok  magasabb  teljesülési 
aránya, valamint a szövődmények korábbi felismerése olyan mechanizmusokként értelmezhetők, 
amelyek  hosszabb  távon  kedvező  klinikai  és  népegészségügyi  kimenetekhez  vezethetnek. 
Ugyanakkor  a  morbiditási  és  mortalitási  mutatók  közvetlen  javulásának  igazolására  a 
pilotprogram jelenlegi időtartama és az elérhető adatvagyon még nem alkalmas. Az eredmények 
ezért  elsősorban  plausibility-alapú  egészségnyereségi  modellként  értelmezhetők,  amely 
összhangban  áll  a  nemzetközi  krónikus  betegségmenedzsment  programok  implementációs 
tapasztalataival. 
166 
 

6. Gazdasági hatás 
 
6.1. Háziorvosi, fogorvosi és finanszírozói interjúk eredményeinek elemzése 
 
A  Krónikus  Betegségmenedzsment  Program  gazdasági  hatásainak  vizsgálata  során  a  jelen 
Hatástanulmány  a  IV.  fejezetben  bemutatott  integrált  értékelési  keretrendszer  rendszerszintű 
hatásokra (impact) vonatkozó elemeit alkalmazta. A gazdasági következmények értékelése során 
különösen  fontos  szempont  volt  annak  figyelembevétele,  hogy  a  krónikus  betegségekhez 
kapcsolódó  egészségnyereségek  és  költségmegtakarítások  jellemzően  hosszú  időtávon 
jelentkeznek,  ezért  a  jelenlegi  eredmények  jelentős  része  közvetlen  mérési  adatok  helyett 
szakmai  mechanizmusok,  nemzetközi  tapasztalatok  és  kvalitatív  bizonyítékok  alapján 
értelmezhető. 
A háziorvosi interjúk alapján a program egyik legfontosabb gazdasági jelentősége abban áll, hogy 
a  krónikus  betegségek  kezelésének  súlypontját  a  késői,  szövődményekhez  kapcsolódó  ellátás 
felől  a  korai  felismerés,  a  folyamatos  monitorozás  és  a  preventív  beavatkozások  irányába 
mozdítja  el.  A válaszadók  többsége hangsúlyozta, hogy a  hagyományos  egészségügyi  rendszer 
működése sok esetben még mindig elsősorban a kialakult szövődmények kezelésére koncentrál, 
miközben a valódi költséghatékonyság a betegségek progressziójának lassításában és a súlyos 
állapotromlások megelőzésében rejlik. 
Az  interjúk  alapján  a  résztvevők  jelentős  része  úgy  ítélte  meg,  hogy  a  strukturált  gondozási 
folyamatok  hosszabb  távon  csökkenthetik  a  sürgősségi  ellátások,  a  kórházi  felvételek  és  a 
költséges  szakellátási  beavatkozások  számát.  Több  háziorvos  hangsúlyozta,  hogy  egy  jól 
kontrollált  hypertoniás  beteg  elkerült  stroke-ja,  egy  megfelelően  gondozott  diabeteses  beteg 
megelőzött  nephropathiája  vagy  egy  időben  felismert  COPD-s  beteg  elkerült  exacerbációja 
nemcsak  egészségnyereséget  jelent,  hanem  jelentős  társadalmi  és  egészségbiztosítási 
költségmegtakarítást is eredményezhet. 
A  válaszadók  ugyanakkor  hangsúlyozták,  hogy  ezen  gazdasági  előnyök  rövid  távon  nem 
feltétlenül  jelennek  meg  az  egészségügyi  költségvetésben.  Többen  rámutattak  arra,  hogy  a 
program kezdeti szakaszában a laboratóriumi vizsgálatok, képalkotó diagnosztikai vizsgálatok, 
szakellátási  konzultációk  és  kontrollvizsgálatok  számának  növekedése  átmenetileg 
költségnövekedést  is  eredményezhet,  a  beutalások  számának  növekedését  megerősítették  a 
háziorvosok  Az  interjúk  alapján  ugyanakkor  a  résztvevők  ezt  a  jelenséget  nem  negatív 
következményként, hanem a korábban rejtett morbiditás felszínre kerüléseként értékelték. 
A  háziorvosi  interjúk  egyik  visszatérő  eleme  volt  annak  hangsúlyozása,  hogy  a  krónikus 
betegségek  gazdasági  terhe  nem  korlátozódik  az  egészségügyi  rendszer  közvetlen  kiadásaira. 
Több válaszadó kiemelte a munkaképesség csökkenésének, a korai rokkantságnak, a táppénzes 
napok növekedésének, valamint a családokra és a szociális ellátórendszerre nehezedő terheknek 
a jelentőségét is. Az interjúk alapján a program hosszabb távú gazdasági értéke részben éppen 
abban állhat, hogy hozzájárul a betegek aktív életéveinek meghosszabbításához és a funkcionális 
állapot hosszabb megőrzéséhez. 
A kvalitatív eredmények alapján különösen jelentős gazdasági mechanizmusként jelent meg az 
egészségben  eltöltött  életévek  növekedésének  lehetősége.  A  válaszadók  szerint  a  sikeres 
krónikus  gondozás  egyik  legfontosabb  eredménye  nem  feltétlenül  a  mortalitás  közvetlen 
csökkentése, hanem az, hogy a betegek hosszabb ideig képesek önálló életvitelre, munkavégzésre 
és társadalmi aktivitásra. Ez a hatás közvetlenül kapcsolódik a nemzetközi egészség-gazdaságtani 
167 
 

szakirodalomban  alkalmazott  QALY-  és  DALY-alapú  megközelítésekhez, még  akkor is,  ha  ezek 
közvetlen számítása a jelen projekt keretei között nem volt lehetséges. 
A fogorvosi interjúk a gazdasági hatások egy további, ritkábban vizsgált aspektusát emelték ki. A 
megkérdezett fogorvosok hangsúlyozták, hogy a szájüregi betegségek és a krónikus nem fertőző 
betegségek  közötti  kapcsolat  figyelembevételével  jelentős  további  egészség-gazdaságtani 
előnyök  lennének  elérhetők.  Több  válaszadó  rámutatott  arra,  hogy  a  megfelelő  szájhigiéné,  a 
parodontális  betegségek  kezelése  és  a  rendszeres  fogorvosi  kontrollok  potenciálisan 
hozzájárulhatnak bizonyos krónikus betegségek jobb kontrolljához, ezáltal közvetve csökkentve 
a későbbi egészségügyi kiadásokat. 
A  fogorvosi  interjúk  ugyanakkor  hangsúlyozták,  hogy  a  jelenlegi  szervezeti  és  finanszírozási 
struktúrák nem teszik lehetővé ezen potenciális gazdasági előnyök teljes körű kihasználását. A 
válaszadók szerint a fogorvosi alapellátás integráltabb bevonása a krónikus betegmenedzsment 
folyamatokba hosszabb távon további költséghatékonysági előnyöket eredményezhetne. 
A finanszírozói interjú eredményei szintén megerősítették, hogy a program elsődleges gazdasági 
célja nem rövid távú költségcsökkentés, hanem az egészségügyi rendszer fenntarthatóságának 
javítása volt. A NEAK álláspontja szerint a strukturált gondozási modellek legfontosabb gazdasági 
előnye abban rejlik, hogy a magas költségű, késői ellátási események egy része megelőzhetővé 
vagy késleltethetővé válhat. 
Az  interjúk  alapján  ugyanakkor  a  gazdasági  hatások  megjelenése  jelentős  heterogenitást 
mutathat.  A  különböző  földrajzi  régiók,  praxisméretek,  társadalmi-gazdasági  helyzetű 
betegpopulációk  és  humánerőforrás-kapacitások  eltérő  mértékben  képesek  kihasználni  a 
program előnyeit. Ez közvetlenül összhangban áll a H6 hipotézisben megfogalmazott heterogén 
hatásokkal. 
A IV. fejezetben meghatározott hipotézisrendszer alapján a kvalitatív eredmények elsősorban a 
H9  hipotézisben  szereplő  ellátórendszeri  igénybevétel  hosszabb  távú  kedvező  változásának 
mechanizmusait,  valamint  a H11 hipotézisben szereplő  finanszírozási fenntarthatóság  alapjait 
támasztják alá. A jelenlegi időtáv ugyanakkor még nem teszi lehetővé ezen hipotézisek teljes körű 
empirikus  igazolását,  ezért  azok  jelenleg  elsősorban  plausibility-alapú  következtetésként 
értelmezhetők. 
A  kvalitatív  eredmények  alapján  részben  igazoltnak  tekinthető  a  H12  hipotézisben 
megfogalmazott rendszerbe illeszthetőség és skálázhatóság is, mivel a program által alkalmazott 
strukturált  gondozási  mechanizmusok  elméletileg  alkalmasak  lehetnek  országos  szintű 
kiterjesztésre.  Ugyanakkor  az  interjúk  alapján  a  sikeres  skálázás  alapfeltétele  a  megfelelő 
humánerőforrás-háttér,  a  kompetenciaalapú  munkamegosztás  további  fejlesztése,  valamint  a 
digitális infrastruktúra és adatvezérelt működés további erősítése. 
Összességében a kvalitatív eredmények alapján a KBMP gazdasági jelentősége messze túlmutat 
az  alapellátás  közvetlen  finanszírozási  kérdésein.  A  program  olyan  hosszú  távú  egészség-
gazdaságtani mechanizmusokat indított el, amelyek megfelelő időtáv és fenntartható működés 
mellett  hozzájárulhatnak  az  elkerülhető  hospitalizációk  csökkentéséhez,  a  munkaképesség 
hosszabb  megőrzéséhez,  az  egészségben  eltöltött  életévek  növekedéséhez,  valamint  az 
egészségügyi  rendszer  fenntarthatóságának  javításához.  A  jelenlegi  eredmények  alapján  a 
168 
 

program legfontosabb gazdasági üzenete talán éppen az, hogy a krónikus betegségek korszerű 
menedzsmentje nem költségként, hanem hosszú távú társadalmi befektetésként értelmezhető. 
6.2. Kérdőívek eredményeinek elemzése 
 
A  finanszírozási  rendszer  motivációs  képességét  a  válaszadók  összességében  mérsékelten 
pozitívan értékelték: a díjazás ösztönző hatására vonatkozó állítás átlagosan 3,51 pontot kapott 
az ötfokú Likert-skálán, és a válaszadók 63,4%-a értett egyet vagy teljes mértékben egyetértett 
azzal,  hogy  a  finanszírozási  konstrukció  támogatja  a  programban  való  részvételt.  Több  praxis 
arról  számolt  be,  hogy  a  programból  származó  többletbevétel  lehetővé  tette  a  szakdolgozók 
többletjavadalmazását  vagy  a  megnövekedett  munkaterhelés  részleges  kompenzálását,  amely 
különösen  fontosnak  bizonyult  a  humánerőforrás-megtartás  szempontjából  (lásd  M6.  sz. 
Melléklet).  
Ezzel  párhuzamosan  ugyanakkor  jelentős  elégedetlenség  jelent  meg  a  finanszírozás  és  a 
ráfordított munka arányosságának megítélésében. A válaszadók közel fele úgy ítélte meg, hogy a 
rendelkezésre  álló  finanszírozás  nem  áll  arányban  a  program  teljesítéséhez  szükséges 
időráfordítással  és  adminisztratív  terhekkel,  amelyet  a  vonatkozó  kérdés  alacsony,  2,81-es 
átlagpontszáma  is  tükrözött.  Különösen  azok  a  praxisok  fogalmaztak  meg  kritikát,  amelyek  a 
betegút-szervezést, a szakrendelői időpontok koordinálását, a teljesülések folyamatos nyomon 
követését  és  az  adminisztratív  dokumentációt  jelentős  többletterhelésként  élték  meg.  A 
kérdőíves  elemzések  alapján  az  adminisztratív  terhek  megítélése  és  a  finanszírozással  való 
elégedettség  között  egyértelmű  negatív  kapcsolat  mutatkozott:  azok  a  praxisok,  amelyek  az 
adminisztrációt  kezelhetetlennek  ítélték,  a  finanszírozást  is  szignifikánsan  kedvezőtlenebbül 
értékelték.  
A gazdasági fenntarthatóság szempontjából különösen kedvezőtlen eredménynek tekinthető a 
finanszírozási mechanizmus kiszámíthatóságának és átláthatóságának megítélése. Ez a dimenzió 
kapta a teljes finanszírozási blokk legalacsonyabb értékelését (2,64 pont), és a válaszadók több 
mint fele nem tartotta megfelelően átláthatónak a kifizetések logikáját és teljesülési szabályait. A 
szabad  szöveges  visszajelzésekben  visszatérő  elemként  jelent  meg  a  „mindent  vagy  semmit” 
típusú elszámolási logika kritikája, amely a részleges teljesítések el nem ismerése miatt jelentős 
pénzügyi bizonytalanságot és kockázatot eredményezett a praxisok számára. 
A kérdőíves eredmények alapján a válaszadók többsége úgy ítélte meg, hogy a program országos 
szintű  fenntartható  működésének  előfeltétele  a  finanszírozási  modell  további  fejlesztése.  A 
háziorvosok 62,2%-a szerint a finanszírozási rendszer jelentős vagy kritikus mértékű módosítása 
szükséges a szélesebb körű implementációhoz, amely még az orvosi humánerőforrás-fejlesztés 
(41,2%)  vagy  az  ápolói  kapacitásbővítés  (60,6%)  szükségességénél  is  hangsúlyosabban  jelent 
meg. A válaszok arra utalnak, hogy a strukturált krónikus gondozás hosszú távú fenntarthatósága 
nem  kizárólag  szakmai  vagy  szervezeti  kérdés,  hanem  alapvetően  finanszírozási  és 
ösztönzőrendszeri kihívás is. 
A  Hatástanulmány  IV.  fejezetében  meghatározott  módszertani  keretrendszer  és 
hipotézisrendszer alapján a kérdőíves eredmények több fontos feltételezést is megerősítettek. A 
H5 hipotézisben megfogalmazott állítás, amely szerint a megfelelő ösztönzőrendszer elősegítheti 
a  strukturált,  protokollalapú  krónikus  gondozási  folyamatok  kialakulását,  a  válaszok  alapján 
egyértelmű támogatást kapott. A finanszírozási ösztönzők érezhetően hozzájárultak a gondozási 
aktivitás  növekedéséhez,  a  kontrollvizsgálatok  rendszeresebbé  válásához  és  a  betegutak 
szervezettebbé tételéhez. 
Ezzel  párhuzamosan  a  H8  hipotézisben  megfogalmazott  implementációs  és  adminisztratív 
többletterhek  szintén  egyértelműen  igazolódtak.  A  válaszadók  jelentős  része  a  betegút-
szervezést, a teljesülések nyomon követését és az adminisztratív dokumentációt a program egyik 
169 
 

legjelentősebb  erőforrásigényű  elemének  tekintette,  amely  a  hagyományos  alapellátási 
működéshez képest új típusú kapacitásigényeket teremtett. 
A  H12  hipotézis  szempontjából  az  eredmények  arra  utalnak,  hogy  a  modell  országos 
skálázhatóságának  egyik  legfontosabb  előfeltétele  a  finanszírozási  logika  finomhangolása, 
különösen  a  részleges  teljesítések  elszámolhatósága,  a  kockázatmegosztási  mechanizmusok 
kialakítása, valamint a többlet humánerőforrás-igény és betegút-koordináció finanszírozásának 
biztosítása  terén.  A  kérdőíves  eredmények  alapján  a  KBMP  egyik  legfontosabb  egészség-
gazdaságtani  eredménye  az  volt,  hogy  első  alkalommal  tette  láthatóvá  és  részben 
számszerűsíthetővé  a  magas  minőségű,  strukturált  krónikus  alapellátási  gondozás  valós 
erőforrásigényét, ezáltal fontos információt szolgáltatva egy jövőbeli, országos szintű krónikus 
ellátási modell finanszírozási tervezéséhez. 
 
7. Hozzáférés 
 
7.1. Háziorvosi, fogorvosi és finanszírozói interjúk eredményeinek elemzése 
 
A  Krónikus  Betegségmenedzsment  Program  hozzáférési  hatásainak  értékelése  során  a  jelen 
Hatástanulmány  a  IV.  fejezetben  bemutatott  integrált  értékelési  keretrendszer  rendszerszintű 
(impact)  komponenseit  alkalmazta,  különös  figyelemmel  a  hozzáférés,  az  ellátási 
egyenlőtlenségek  és  a  betegutak  szervezettségének  kérdéseire.  A  kvalitatív  interjúk  alapján  a 
hozzáférés  fogalma  a  program  kontextusában  jóval  szélesebb  értelmezést  nyert,  mint  a 
hagyományosan  alkalmazott  földrajzi  vagy  időbeli hozzáférési mutatók,  és magában  foglalta  a 
strukturált  gondozási  folyamatokhoz,  a  rendszeres  monitorozáshoz,  valamint  a  preventív 
szolgáltatásokhoz való hozzáférés lehetőségét is. 
A háziorvosi interjúk alapján a program egyik legfontosabb eredménye az volt, hogy a korábban 
gyakran  opportunisztikus  módon  működő  krónikus  gondozási  folyamatokat  szervezettebb  és 
kiszámíthatóbb  ellátási  struktúrává  alakította  át  a  programban  résztvevő  páciensek  esetében. 
Több  válaszadó  hangsúlyozta,  hogy  a  rendszeres  kontrollvizsgálatok  és  előre  meghatározott 
gondozási  események  következtében  a  betegek  nem  kizárólag  panasz  esetén  vagy  akut 
állapotromláskor  kerültek  kapcsolatba  a  háziorvosi  ellátórendszerrel,  hanem  előre  tervezett 
módon, meghatározott időközönként részesültek szakmai felülvizsgálatban. 
Az  interjúk alapján  ez a változás  különösen jelentős  volt  azoknál a  betegeknél,  akik korábban 
rendszertelenül  jelentek  meg  kontrollvizsgálatokon  vagy  hosszabb  időszakokra  kiesetek  a 
gondozási folyamatokból. Több háziorvos hangsúlyozta, hogy a program révén olyan betegek is 
ismét  bekerültek  az  ellátási  rendszer  látóterébe,  akik  korábban  évek  óta  nem  vettek  részt 
rendszeres kontrollvizsgálatokon vagy kizárólag akut problémák esetén fordultak egészségügyi 
szolgáltatóhoz. 
A  válaszadók  szerint  a  strukturált  gondozási  rendszer  egyik  legfontosabb  hozzáférési  előnye 
éppen a rendszeres kapcsolat fenntartásában rejlett. Az interjúk alapján a krónikus betegségek 
esetében  a  hozzáférés  kérdése  nem  pusztán  az  első  vizsgálat  elérhetőségét  jelenti,  hanem  a 
folyamatos  utánkövetés,  a  kontrollvizsgálatok  és  a  szükséges  beavatkozások  hosszú  távú 
biztosítását is. 
A  program  ugyanakkor  több  hozzáférési  korlátot  is  felszínre  hozott.  A  háziorvosok  egy  része 
beszámolt arról, hogy bizonyos laboratóriumi vizsgálatok, képalkotó diagnosztikai lehetőségek 
vagy  szakellátási  konzultációk  elérhetősége  jelentős  területi  különbségeket  mutatott.  Több 
170 
 

interjúalany hangsúlyozta, hogy a program által előírt gondozási elemek teljesíthetősége részben 
a  helyi  egészségügyi  infrastruktúrától,  a  diagnosztikai  kapacitásoktól  és  a  szakellátási  háttér 
rendelkezésre állásától függött. 
Különösen  a  kisebb  településeken  vagy  humánerőforrás-hiánnyal  érintett  térségekben 
jelentettek nehézséget az időben elérhető szakvizsgálatok és diagnosztikai szolgáltatások. Több 
válaszadó hangsúlyozta, hogy a hozzáférési problémák egy része nem a háziorvosi rendszerben, 
hanem az alapellátás és szakellátás közötti kapcsolódási pontokon jelentkezett. 
Az interjúk alapján a hozzáférés jelentős mértékben függött a praxisok szervezeti kapacitásaitól 
és  humánerőforrás-helyzetétől  is.  A  megfelelő  szakdolgozói  háttérrel  rendelkező,  preventív 
munkára már berendezkedett praxisok lényegesen könnyebben tudták biztosítani a rendszeres 
kontrollokat és a betegutak koordinációját, míg a kisebb vagy kapacitáshiányos praxisok esetében 
a program teljesítése sok esetben jelentős többletterhelést eredményezett. 
Ez  a  megfigyelés  közvetlenül  összhangban  áll  a  H6  hipotézisben  megfogalmazott  heterogén 
implementációs mintázatokkal,  valamint  arra  utal,  hogy az  azonos szakmai protokollok eltérő 
szervezeti és területi környezetben eltérő hozzáférési eredményeket képesek produkálni. 
A  kvalitatív  interjúk  alapján  különösen  fontos  szerepet  játszottak  az  egészségműveltségi 
különbségek  is.  Több  háziorvos  hangsúlyozta,  hogy  a  magasabb  egészségtudatossággal 
rendelkező betegek gyorsabban és könnyebben alkalmazkodtak a rendszeres kontrollvizsgálatok 
logikájához,  míg  az  alacsonyabb  egészségműveltségű  vagy  kedvezőtlenebb  szociális  helyzetű 
populációk esetében intenzívebb betegedukációra és aktívabb szervezési munkára volt szükség. 
Az interjúk alapján a hozzáférés egyik kevésbé vizsgált, ugyanakkor kiemelten fontos dimenziója 
a preventív szolgáltatásokhoz való hozzáférés javulása volt. Több válaszadó hangsúlyozta, hogy a 
program keretében olyan vizsgálatok, mérések és edukációs tevékenységek váltak rendszeressé, 
amelyek korábban csak esetlegesen vagy a betegek egy részénél valósultak meg. 
A  fogorvosi  interjúk  egy  további  fontos  hozzáférési  dimenzióra  hívták  fel  a  figyelmet.  A 
megkérdezett  fogorvosok  szerint  a  fogorvosi  alapellátás  és  a  krónikus  betegségek  gondozása 
között jelenleg jelentős szervezeti távolság áll fenn, annak ellenére, hogy a szájüregi egészség és 
a krónikus nem fertőző betegségek közötti kapcsolat tudományosan jól ismert. Több válaszadó 
hangsúlyozta,  hogy  a  betegek  jelenleg  csak  korlátozott  mértékben  férnek  hozzá  olyan 
multidiszciplináris  gondozási  modellekhez,  amelyekben  a  fogorvosok  aktív  szerepet 
vállalhatnának  a  diabetes,  a  cardiovascularis  betegségek  vagy  más  krónikus  állapotok 
menedzsmentjében. 
A fogorvosi interjúk szerint a jövő egyik fontos fejlesztési iránya lehet a háziorvosi és fogorvosi 
alapellátás  közötti  együttműködés  erősítése,  valamint  az  ehhez  szükséges  kommunikációs  és 
informatikai  infrastruktúra  kialakítása.  A  válaszadók  szerint  ez  különösen  fontos  lehet  a 
hátrányos helyzetű vagy magas kockázatú populációk esetében. 
A  finanszírozói  interjú  eredményei  megerősítették,  hogy  a  program  egyik  stratégiai  célja  a 
strukturált  gondozási  szolgáltatásokhoz  való hozzáférés  országos szintű javítása  volt.  A NEAK 
álláspontja szerint a program hosszabb távú sikere nagymértékben függ attól, hogy a jelenlegi 
pilot  során  kialakított  mechanizmusok  mennyiben  lesznek  képesek  csökkenteni  a  területi  és 
társadalmi alapú hozzáférési különbségeket. 
171 
 

A IV. fejezet hipotézisrendszere alapján a kvalitatív eredmények elsősorban a H5 hipotézisben 
szereplő  betegút-szervezettség  javulását  és  a  H7  hipotézisben  megfogalmazott  hozzáférési 
kérdések részleges kedvező változását támasztják alá. Ugyanakkor az interjúk arra is rámutattak, 
hogy  a  hozzáférési  egyenlőtlenségek  jelentős  része  továbbra  is  fennáll,  különösen  a 
humánerőforrás-helyzet,  a  diagnosztikai  infrastruktúra  és  a  területi  különbségek 
vonatkozásában. 
A H12 hipotézisben szereplő rendszerbe illeszthetőség és országos skálázhatóság szempontjából 
a  kvalitatív  eredmények  arra  utalnak,  hogy  a  strukturált  krónikus  gondozási  modellek 
önmagukban  alkalmasak  lehetnek  a  hozzáférés  javítására,  ugyanakkor  országos  szintű 
bevezetésük  csak  megfelelő  humánerőforrás-kapacitás,  informatikai  háttér  és  szervezeti 
támogatás mellett valósítható meg. 
Összességében  a  kvalitatív  eredmények  alapján  a  KBMP  egyik  legfontosabb  hozzáférési 
eredménye  nem  kizárólag  új  szolgáltatások  létrehozásában,  hanem  a  meglévő  szolgáltatások 
szervezettebbé,  kiszámíthatóbbá  és  proaktívabbá  tételében  ragadható  meg.  A  program  a 
hozzáférés  fogalmát  a  hagyományos  ellátási  jelenlét  kérdésétől  a  folyamatos  gondozáshoz,  a 
rendszeres monitorozáshoz és a preventív szolgáltatásokhoz való hozzáférés irányába tágította, 
ami hosszabb távon az alapellátás egyik legfontosabb minőségi mutatójává válhat. 
 
7.2. Kérdőívek eredményeinek elemzése 
 
A  kérdőíves  adatok  (lásd  M6.  sz.  Melléklet)  alapján  a  program  megvalósításának  egyik 
legkritikusabb pontja a hozzáférhetőség, amely mind fizikai, mind rendszerszintű akadályokba 
ütközik. Az adatok az alábbi főbb területeket érintik: 
  Fizikai hozzáférhetőség és közlekedés  
A  betegek  számára  már  a  vizsgálatok  helyszínére  való  eljutás  is  valós  nehézséget  jelent.  A 
válaszok alapján a program megvalósítását hátráltató tényezők között hangsúlyosan szerepel a 
vizsgálatokra való eljutás közlekedési nehézsége. A praxisok elhelyezkedése vegyes: 34,4%-uk 
városban, 31,1%-uk községben vagy faluban található. A vidéki, kistelepülési praxisok esetében 
a szakrendelők távolsága és a tömegközlekedés hiányosságai tovább rontják a hozzáférhetőségi 
esélyeket. 
  Szakellátáshoz való hozzáférés (Rendszerszintű gátak) 
A program legnagyobb akadályát a járóbeteg-szakellátásba való bejutás jelenti. A válaszadók a 
beutalási és időpontfoglalási nehézségeket nevesítették az egyik fő akadályként, amely hátráltatja 
a program megvalósítását. Az alap- és szakellátás közötti együttműködés javulását a háziorvosok 
rendkívül alacsonyra, 2,43-as átlagpontszámra értékelték az 5-ös skálán. Ez az adat jelzi, hogy a 
betegek számára a szükséges szakorvosi vizsgálatok elérése a program keretein belül nem lett 
könnyebb. 
  Digitális hozzáférhetőség és távmonitorozás 
A  modern  technológia  alkalmazása  elvi  esélyt  adna  a  hozzáférhetőség  javítására,  de  a 
gyakorlatban  még  korlátozott.  Jelenleg  a  válaszadó  háziorvosok  42,8%-a  használ  valamilyen 
digitális eszközt (mobilalkalmazás, automatikus üzenetküldő) a betegek követésére. Ugyanakkor 
az  orvosok  szerint  a  digitális  megoldások  jelentősen  javíthatnák  a  betegmenedzsment 
hatékonyságát  (3,63).  Ez  a  jövőben  nyilvánvalóan  áthidalhatná  a  fizikai  távolságból  adódó 
hozzáférhetőségi korlátokat. 
  Kapacitás és bevonhatóság 
172 
 

A hozzáférhetőséget korlátozza a praxisok véges befogadóképessége is. 
Az orvosok 39,4%-a szerint a teljes praxispopulációnak csupán a 10–25%-a vonható be reálisan 
a programba. Továbbá a válaszadók szerint a jelenlegi humánerőforrás-kapacitás (2,21-es átlag) 
és  a  rendelési  idő  (3,90-es  egyetértés  a  hiányával)  nem  elegendő  a  program  szélesebb  körű 
kiterjesztéséhez, ami korlátozza a betegek bekerülési esélyeit. 
A  jelen  dokumentum  IV.  fejezetében  bemutatott  hozzáférési  és  egyenlőtlenségi  keretrendszer 
alapján  a  kérdőíves  eredmények  arra  utalnak,  hogy  a  KBMP  elsősorban  az  alapellátási  és 
preventív  szolgáltatásokhoz  való  hozzáférés  javításában  ért  el  kedvező  eredményeket, 
ugyanakkor a szakellátási kapacitások és a területi különbségek továbbra is jelentős korlátozó 
tényezőt  jelentenek.  A  H7  hipotézis  részlegesen  igazolódott:  a  lakóhelyközeli,  strukturált 
gondozási  modell  csökkentette  az  ellátáshoz  való  hozzáférés  bizonyos  akadályait,  azonban  a 
szakellátási  várólisták,  a  közlekedési  nehézségek  és  a  humánerőforrás-hiány  továbbra  is 
fennmaradtak.  A  H5  hipotézisben  szereplő  strukturált  betegutak  az  alapellátás  szintjén 
erősödtek, ugyanakkor az ellátórendszer különböző szintjei közötti integráció csak korlátozott 
mértékben  javult.  Az  eredmények  összességében  arra  utalnak,  hogy  a  KBMP  hosszabb  távú 
hozzáférési  hatásai  elsősorban  akkor  realizálhatók,  ha  a  programot  a  szakellátási  kapacitások 
fejlesztése,  a  digitális  eszközök  szélesebb  körű  alkalmazása  és  a  multidiszciplináris 
együttműködések erősítése kíséri. 
 
8. Digitális átállás és e-Egészségügyi hatások  
8.1. Háziorvosi, fogorvosi és finanszírozói interjúk eredményeinek 
elemzése 
A  krónikus  betegségmenedzsment  program  digitális  és  e-egészségügyi  hatásainak  értékelése 
során  a  jelen  Hatástanulmány  a  IV.  fejezetben  meghatározott  implementációs  értékelési 
keretrendszer output, outcome és impact szintű megközelítését alkalmazta. A kvalitatív interjúk 
alapján  a  program  egyik  legjelentősebb,  ugyanakkor  kezdetben  kevésbé  hangsúlyozott 
következménye  az  alapellátás  digitális  működésének  fokozatos  átalakulása,  valamint  az 
adatvezérelt betegmenedzsment irányába történő elmozdulás volt. 
  
A  háziorvosi  interjúk  alapján  a  program  egyik  legfontosabb  digitális  eredménye  a  strukturált 
adatrögzítés  jelentőségének  felértékelődése  volt.  A  válaszadók  többsége  hangsúlyozta,  hogy  a 
hagyományos  alapellátási  dokumentáció  jelentős  része  korábban  elsősorban  narratív  szabad 
szöveges  formában  jelent  meg,  amely  korlátozottan  volt  alkalmas  automatizált  feldolgozásra, 
visszakeresésre  vagy  másodlagos  elemzésre.  A  KBMP  ezzel  szemben  olyan  adatstruktúrák 
használatát  ösztönözte,  amelyek  lehetővé  tették  a  gondozási  események,  rizikófaktorok, 
kontrollvizsgálatok és teljesítési elemek egységesebb és standardizáltabb dokumentálását. 
  
Több  interjúalany  hangsúlyozta,  hogy  a  program  során  a  dokumentáció  szerepe  részben 
átalakult:  a  korábbi  adminisztratív  kötelezettségből  fokozatosan  a  betegmenedzsment  és  a 
döntéstámogatás eszközévé vált. A rendszeres adatbevitel, az ismétlődő mérések és a strukturált 
kontrollfolyamatok lehetővé tették a betegek állapotának időbeli nyomon követését, valamint a 
gondozási folyamatok objektívebb értékelését. 
  
173 
 

Az  interjúk  alapján  különösen  jelentős  változást  eredményezett  az  indikátorok  és  teljesítési 
feltételek  folyamatos  nyomon  követése.  Több  praxis  számolt  be  arról,  hogy  a  program 
működtetése új adatkezelési és nyilvántartási megoldások kialakítását tette szükségessé annak 
érdekében,  hogy  a  betegek  státusza,  a  hiányzó  vizsgálatok,  valamint  a  teljesítendő  gondozási 
elemek  folyamatosan  követhetők  legyenek.  A  válaszadók  többsége  ezt  kezdetben  jelentős 
többletterhelésként élte meg, ugyanakkor hosszabb távon többen kifejezetten pozitív hatásként 
értékelték az ellátási folyamatok átláthatóbbá válását. 
  
A kvalitatív eredmények alapján a program egyik legfontosabb digitális hatása az adatvezérelt 
működés irányába történő elmozdulás volt. Több háziorvos hangsúlyozta, hogy a döntéshozatal 
során  nagyobb  szerepet  kaptak  az  objektív  mérési  eredmények,  a  rendszeres 
kontrollvizsgálatokból  származó  trendadatok,  valamint  az  egyes  rizikófaktorok  időbeli 
alakulásának követése.  
  
A  program  egyik  fontos  következménye  volt  a  mérhetőség  és  auditálhatóság  kultúrájának 
erősödése is. Az interjúk alapján a résztvevők nagyobb jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy 
a gondozási folyamatok nem csupán szakmailag történjenek meg, hanem azok megfelelő módon 
dokumentáltak,  visszakövethetők  és  értékelhetők  is  legyenek.  Ez  a  változás  közvetlenül 
kapcsolódik a H4 hipotézisben megfogalmazott mérhetőség és auditálhatóság erősödéséhez. 
  
Az interjúk ugyanakkor számos digitális korlátra és interoperabilitási problémára is rámutattak. 
A  legtöbb  válaszadó  hangsúlyozta,  hogy  a  különböző  informatikai  rendszerek  közötti 
adatáramlás továbbra sem tekinthető  teljes  körűnek,  ami  aránytalanul  nagymértékű  manuális 
adminisztratív  munkát  eredményezett.  A  laboreredmények,  szakellátási  dokumentumok, 
képalkotó leletek és egyéb információk integrációja számos esetben nem automatikusan, hanem 
manuális  ellenőrzés  és  adatbevitel  útján  valósult  meg.  Különösen  gyakran  jelent  meg 
problémaként  a  különböző  szoftverrendszerek  közötti  interoperabilitás  korlátozottsága.  Az 
interjúk  alapján  a  válaszadók  jelentős  része  úgy  ítélte  meg,  hogy  a  digitális  transzformáció 
jelenlegi legfontosabb akadálya már nem az adatok hiánya, hanem azok fragmentáltsága és az 
információk közötti kapcsolatok hiánya. 
  
A program ugyanakkor a digitális kompetenciák fejlődését is elősegítette. Több praxis számolt be 
arról,  hogy  a  strukturált  adatkezelés,  a  rendszeres  elektronikus  dokumentáció  és  a  digitális 
nyomon  követés  új  készségek  elsajátítását  tette  szükségessé  mind  az  orvosok,  mind  pedig  a 
szakdolgozók  részéről.  Az  interjúk  alapján  ez  a  tanulási  folyamat  kezdetben  jelentős 
alkalmazkodási  terhet  jelentett,  hosszabb  távon  ugyanakkor  hozzájárult  a  digitális  érettség 
növekedéséhez. 
  
A  fogorvosi  interjúk  a  digitális  integráció  egy  további  fontos  dimenzióját  emelték  ki.  A 
megkérdezett  fogorvosok  hangsúlyozták,  hogy  a  fogorvosi  alapellátás  jelenleg  korlátozott 
mértékben  kapcsolódik  a  háziorvosi  digitális  információs  rendszerekhez,  ami  jelentősen 
korlátozza a multidiszciplináris együttműködés lehetőségeit. Több válaszadó hangsúlyozta, hogy 
a jövő integrált alapellátási modelljeiben szükség lenne olyan interoperábilis adatkapcsolatokra, 
amelyek  lehetővé  teszik  a  releváns  információk  biztonságos  és  célhoz  kötött  megosztását  az 
egyes szolgáltatók között. 
  
174 
 

A  fogorvosi  interjúk  alapján  különösen  fontos  fejlesztési  területként  jelent  meg  a  strukturált 
szájüregi  állapotadatok  integrálhatósága  a  krónikus  betegségek  gondozási  folyamataiba.  A 
válaszadók  szerint  ez  hosszabb  távon  új  prevenciós  és  korai  felismerési  lehetőségeket 
teremthetne a multidiszciplináris betegmenedzsmentben. 
  
A  finanszírozói  interjú  eredményei  szerint  a  program  egyik  legfontosabb  stratégiai  hozadéka 
éppen  az  adatvagyon  fokozatos  kialakulása  volt.  A  NEAK  álláspontja  szerint  a  strukturált 
gondozási folyamatok révén olyan standardizált adatkészletek jönnek létre, amelyek a jövőben 
lehetőséget  teremthetnek  az  eredményesség  pontosabb  mérésére,  a  finanszírozási  modellek 
finomhangolására,  valamint  az  adatvezérelt  egészségpolitikai  döntéshozatal  támogatására.  Az 
interjúk alapján a program hosszabb távú jelentősége túlmutathat az alapellátási reformokon. A 
strukturált  adatgyűjtés,  a  standardizált  dokumentáció,  valamint  az  interoperábilis 
adatkapcsolatok iránti igény olyan működési logikát erősít, amely szorosan illeszkedik az európai 
digitális  egészségügyi  fejlesztések  és  az  adatvezérelt  egészségügyi  rendszerek  fejlődési 
irányaihoz. 
  
A IV. fejezet hipotézisrendszere alapján a kvalitatív eredmények elsősorban a H4 hipotézisben 
megfogalmazott  mérhetőség  és  auditálhatóság  erősödését  támasztják  alá.  Emellett  részben 
igazoltnak  tekinthető  a  H2  hipotézisben  szereplő  protokollalapú  működés  megerősödése, 
valamint a H12 hipotézisben megfogalmazott rendszerbe illeszthetőség és skálázhatóság is, mivel 
a strukturált digitális folyamatok országos szintű alkalmazhatósága elméletileg biztosítható. A H8 
hipotézis  ugyanakkor szintén  megerősítést  nyert,  mivel  a  digitális  átállás rövid távon  jelentős 
adminisztratív és adatkezelési többletterhelést eredményezett a résztvevő praxisok számára. Az 
interjúk  alapján  a  digitális  transzformáció  sikerességének  egyik  alapvető  feltétele  a 
felhasználóbarát  rendszerek  kialakítása,  az  automatizáció  fokozása  és  az  interoperabilitás 
további fejlesztése lehet. 
  
Összességében  a  kvalitatív  eredmények  alapján  a  KBMP  egyik  legjelentősebb  rendszerszintű 
eredménye nem kizárólag a krónikus betegségek gondozásának fejlesztése, hanem az alapellátás 
digitális  működési  kultúrájának  átalakulása  volt.  A  program  hozzájárult  a  strukturált 
adatrögzítés, az adatvezérelt döntéshozatal, a mérhetőség és az interoperabilitás jelentőségének 
felismeréséhez, ezáltal olyan alapokat teremtve, amelyek hosszabb távon a digitális egészségügy 
és az integrált betegmenedzsment fejlődésének meghatározó elemei lehetnek. 
 
8.2. Kérdőívek eredményeinek elemzése 
A  válaszadó  háziorvosok  kisebb  része,  42,8%-a  használ  jelenleg  digitális  eszközöket  (például 
mobilalkalmazásokat,  medikai  kiegészítőket  vagy  automatikus  üzenetküldő  rendszereket)  a 
krónikus  betegek  követésére.  Az  eszközhasználat  eltéréseket  mutat  a  praxis  elhelyezkedése 
szerint: legmagasabb a használati arány a megyeszékhelyeken (48,8%) és a városokban (45,2%), 
alacsonyabb az elterjedtség a községekben és falvakban (39,3%), míg kissé meglepő módon a 
legalacsonyabb  arányt  Budapesten  (33,3%)  mértük.  A  területi  egyenlőtlenségek  részletesebb 
vizsgálatára valószínűleg egy külön és a kérdést alaposabban körüljáró mérés szükséges. 
 
A  digitális  megoldások  szakmai  elismertsége  némileg  magasabb,  mint  a  jelenlegi  használati 
arányuk.  Az  orvosok  többsége  egyetért  abban,  hogy  a  digitális  megoldások  javítják  a 
betegségmenedzsment  hatékonyságát  (3,63-as  átlagpontszám).  A  válaszadók  közel  60%-a 
175 
 

(46,7%  egyetért,  11,7%  teljes  mértékben  egyetért)  látja  ebben  a  rendszerben  a  fejlődési 
lehetőséget. 
 
A kérdőív eredményei (lásd M6. sz. Melléklet) szerint magas a hajlandóság a korszerű ellátási 
formák integrálására.  A válaszadók  3,94-es átlagpontszámmal  nyitottak  a  telemedicina  vagy  a 
távmonitorozás  ellátásba  való  beépítésére.  Ezek  az  adatok  szoros  összefüggést  mutatnak  a 
jelenlegi  eszközhasználattal:  azok,  akik  már  most  is  alkalmaznak  digitális  megoldásokat, 
szignifikánsan nyitottabbak a telemedicinára (37,7% teljes mértékben nyitott, szemben a nem 
használók  17,5%-os  arányával).  További  érdekesség,  hogy  a  vizsgált  változók  közül  a 
telemedicina  iránti  nyitottság  mutatta  a  legerősebb  pozitív  kapcsolatot  a  finanszírozási 
elégedettségge  (0,101-es magyarázó erő). 
 
A  program  országos  kiterjesztéséhez  az  orvosok  elengedhetetlennek  tartják  az  informatikai 
háttér  fejlesztését:  a  válaszadók  több  mint  fele  szerint  az  informatikai szoftver  infrastruktúra 
mérsékelt  (32,8%)  vagy  jelentős  (18,9%)  fejlesztésére  lenne  szükség.  Az  informatikai 
infrastruktúrához tartozik még, hogy a szöveges visszajelzések között többen utaltak a projekt 
technikai  megvalósításának  nehézségeire:  az  informatikai  rendszerek  és  a  NEAK  közötti 
szinkronizációs hibák, valamint a laborok hibás kódolása (pl. ONEO kódok) miatt sok elvégzett és 
dokumentált  vizsgálat  után  nem  kapták  meg  a  teljesítést  az  orvosok.  Ezt  a  szoftveres 
„gyermekbetegséget” a válaszadók érdemi akadályként említették. 
 
A  jelen  Hatástanulmány  IV.  fejezetben  meghatározott  implementációs  és  digitális  értékelési 
keretrendszer alapján a kérdőíves eredmények arra utalnak, hogy a KBMP egyik legfontosabb 
hosszú távú hatása a digitális támogatású krónikus gondozási modellek iránti szakmai nyitottság 
erősödése  volt.  A  H4  hipotézisben  szereplő  auditálhatósági  és  adatvezérelt  működési  elemek 
jelentős támogatást kaptak, míg a H5 hipotézisben megfogalmazott strukturált monitorozási és 
betegkövetési  folyamatok  szintén  megerősítést  nyertek.  A  H12  hipotézis  szempontjából  az 
eredmények  arra  utalnak,  hogy  a  modell  országos  szintű  kiterjesztésének  egyik  legfontosabb 
előfeltétele  az  interoperábilis  informatikai  rendszerek,  a  digitális  betegkövetési  eszközök  és  a 
megbízható adatkapcsolatok kialakítása. A program egyik fontos tanulsága, hogy a jövő krónikus 
alapellátási  modellje  várhatóan  nem  csupán  protokollalapú,  hanem  egyben  adatvezérelt  és 
digitálisan támogatott működésre fog épülni. 
 
 
2. OKFŐ részéről rendelkezésre bocsátott nyers adatok elemzése   
2.1. Az elemzés célja, adatforrása és értelmezési kerete 
A fejezet a Krónikus Betegségmenedzsment Program négy betegségspecifikus alprogramjára – a 
COPD-,  a  cardiovascularis,  a  diabetes-  és  a  hypertonia-programra  –  vonatkozó,  az  Országos 
Kórházi Főigazgatóság által rendelkezésre bocsátott aggregált nyers adatállományok elemzését 
mutatja be.  Az  értékelés  három kumulatív  állapotfelvételre  épül: a  program első  hat  hónapját 
lezáró  2025.  december  31-i,  a  további  négy  hónap  előrehaladását  rögzítő  2026.  április  30-i, 
valamint az ezt követő egyetlen hónap változását bemutató 2026. május 31-i adatvágásra. Ez a 
felépítés különválasztja a program felfutási szakaszát, a középtávú konszolidációt és a rövid távú, 
egyhavi operatív elmozdulást. 
A három állomány nem három független keresztmetszeti minta, hanem ugyanazon, időben bővülő 
program  egymásba  ágyazott  kumulatív  állapota.  A  2025.  december  és  2026.  április  közötti 
különbség egyszerre tükrözi az új betegek bevonását, a korábban megkezdett gondozási ciklusok 
176 
 

előrehaladását, az ismételt kontrollok esedékessé válását, valamint az utólag rögzített alap- és 
szakellátási eseményeket. Az április és május közötti különbség ennél rövidebb, egyhavi változást 
mutat.  E  különbségek  leíró  jellegűek:  betegszintű  longitudinális  azonosító  és  kontrollcsoport 
hiányában  oksági  programhatás,  statisztikai  szignifikancia  vagy  egyéni  klinikai  javulás  nem 
állapítható meg belőlük. 
A  nyers  gondozási  betegszám  a  négy  programban  együtt  2025.  december  31-én  51  001 
programszereplés volt. Ez 2026. április 30-ra 69 315-re, május 31-re 69 824-re emelkedett. A 
december–áprilisi  időszakban  tehát  18  314,  az  április–májusi  időszakban  további  509 
programszereplés jelent meg. A betegszámok betegségspecifikus programszereplések: ugyanaz a 
multimorbid  személy  több  alprogramban  is  szerepelhet,  ezért  az  összeg  nem  értelmezhető 
automatikusan egyedi személyek számaként. 
Az  indikátortáblák  a  gondozási  betegszámot,  az  egyes gondozási  elemek  teljesülési  arányát,  a 
háziorvosi  és  szakellátási  teljesítés  adminisztratív  adatokban  azonosítható  hozzájárulását, 
valamint  a  teljesítéssel  érintett  betegek  átlagéletkorát  tartalmazzák.  Az  „együttes  teljesülési 
arány”  azt  fejezi  ki,  hogy  az  adott  gondozási  elem  a  programban  szereplő  betegek  mekkora 
hányadánál  volt  az  alapellátási  és  –  ahol  releváns  –  a  járóbeteg-szakellátási  adatok  együttes 
figyelembevételével  azonosítható.  A  háziorvosi  és  szakellátási  százalék  nem  adható 
mechanikusan össze, mert ugyanazon betegnél mindkét ellátási szinten előfordulhat teljesítés. 
Az indikátorok eltérő klinikai tartalma, ismétlési gyakorisága, minimális követési ideje és ellátási 
szinthez  kötöttsége  miatt  az  arányok  nem  azonos  nehézségű  teljesítménymutatók.  Az  első 
állapotfelmérések  és  rutin  laborvizsgálatok  már  a  gondozási  ciklus  elején  teljesíthetők,  míg  a 
második  vagy  harmadik  kontroll  csak  megfelelő  idő  elteltével  válik  szakmailag  esedékessé. 
Emiatt a 2025. decemberi állapot alacsonyabb ismételtkontroll-arányai részben mechanikusan 
következnek a rövidebb megfigyelési időből; a december–áprilisi növekedés pedig nem pusztán 
szolgáltatói teljesítményjavulást, hanem a gondozási ciklusok érését is tükrözi. 
A vármegyei–korcsoportos táblák a betegállomány területi és életkori szerkezetét, valamint az 
első programbeli megjelenés hónapját teszik vizsgálhatóvá. A decemberi állományban a 2026. 
január–június  hónapokra  szereplő  nullaértékek  nem  tényleges  nulla  bevonást,  hanem  a 
december 31-i adatvágást követő, még nem megfigyelt időszakot jelentenek; ezeket az idősoros 
értékelésből ki kell zárni. A nyers vármegyei betegszámok lakossági, jogosulti és praxisrészvételi 
nevező  nélkül  aktivitási  koncentrációt,  nem  pedig  standardizált  lefedettséget  vagy 
eredményességet mutatnak. 
A  Gondozási  Tervek  teljesülési  sávjairól  külön,  2026.  április  30-i  és  május  31-i  kimutatás  állt 
rendelkezésre.  Ez  az  adatforrás  tízszázalékos  teljesítési  sávokban  mutatja  a 
programszerepléseket, továbbá közli a legalább 75%-os, illetve 100%-os teljesítést. A 100%-os 
érték a  program  elszámolási logikája szerinti  elismert  Gondozási Terv;  a  75%-os  küszöb  nem 
finanszírozási határ, hanem a befejezéshez közel került betegutak kiegészítő folyamatmutatója. 
Mivel  2025.  december  31-re  azonos  szerkezetű  sávos  kimutatás  nem  áll  rendelkezésre,  ezen 
elemzés csak az április–májusi időszakra végezhető el (M4.2. sz. Melléklet 36. Ábra). 
A teljesítési sávokban 2026. május 31-én összesen 57 300 programszereplés volt azonosítható: 8 
679 diabetes-,  3 883 COPD-,  39 081 hypertonia-  és  5 657 cardiovascularis programszereplés. 
Április és május között a 90–100%-os sáv létszáma 16 006-ról 23 245-re, részaránya 27,8%-ról 
40,6%-ra emelkedett, miközben valamennyi 90% alatti sáv részaránya csökkent. Az összesített 
177 
 

állomány 57 477-ről 57 300-ra történt enyhe csökkenése adattisztításra utal, ezért a felső sáv 
bővülése nem egyszerű betegszám-növekedést, hanem a betegutak előrehaladását valószínűsíti; 
ugyanazon  betegek  sávok  közötti  mozgása  azonban  betegszintű  azonosító  hiányában  nem 
bizonyítható. 
Május  végén  10  457  programszereplésnél  teljesült  az  előírt  beavatkozások  100%-a,  ami  a 
sávokba sorolt állomány 18,2%-a. Ebből 7 288 a hypertonia-, 1 163 a cardiovascularis, 1 111 a 
diabetes-  és  895  a  COPD-programhoz  tartozott.  A  sávokba  sorolt  programállományon  belül  a 
legmagasabb 100%-os arány a COPD-programban volt (23,0%), ezt a cardiovascularis (20,6%), a 
hypertonia  (18,6%)  és  a  diabetes  (12,8%)  követte.  A  teljes  május  végi  nyers  alprogram-
populációhoz viszonyítva az arányok rendre 16,5%, 15,7%, 16,2% és 8,8%; az eltérő nevezők 
miatt a programok egyszerű rangsorolása nem indokolt ((M4.2. sz. Melléklet 37. Ábra). 
Legalább 75%-os teljesítést 39 190 programszereplés ért el, ami az értékelhető állomány 68,4%-
a. Programonként a hypertonia 71,0%-os, a diabetes 67,2%-os, a cardiovascularis 62,3%-os, a 
COPD  53,5%-os  arányt  mutatott.  A  legalább  75%-os  és  a  100%-os  teljesítés  között  28  733 
programszereplésnyi különbség állt fenn. Ez nem tekinthető teljesített Gondozási Tervnek, de a 
program  legfontosabb  operatív  befejezési  tartalékát  jelzi:  célzott  utánkövetéssel,  a  hiányzó 
vizsgálatok  pótlásával  és  a  szakellátási  adatok  megfelelő  kapcsolásával  e  betegutak  egy  része 
teljesíthetővé válhat (M4.2. sz. Melléklet 38-39. Ábra). 
2.2. Adatok elemzése a COPD krónikus betegség KBMP keretében történő 
ellátásáról 
Az értékelés az M7. sz. melléklet betegségspecifikus ábráinak tartalmi sorrendjét követi, de az 
eredményeket  három  időmetszet  egymásra  épülő  értelmezésében  közli.  A  nyers  betegszám  a 
programban megjelent teljes forgalmat tükrözi, és olyan programszerepléseket is tartalmazhat, 
amelyek a finanszírozási elszámolásban végül nem váltak elismert teljesítéssé. Emiatt a volumen 
elsősorban a kapacitás-igénybevétel és a betegoldali elérés mutatója. 
2.2.1. Az indikátorok országos teljesítményáttekintése 
 
[ÁBRA  HELYE  –  M7.  melléklet:  COPD  indikátorok  országos  teljesülési  arányai  –  2025.12.31., 
2026.04.30. és 2026.05.31.] 
2025.  december  31-én  a  26  indikátor  együttes  teljesülési  arányának  számtani  átlaga  42,5%, 
mediánja 43,8% volt; 0 indikátor érte el vagy haladta meg a 80%-ot, míg 21 indikátor maradt 
60% alatt. Április 30-ra az átlag 56,4%, a medián 56,2% lett, a 80%-ot elérő indikátorok száma 0, 
a 60% alattiaké 15 volt. Május 31-re az átlag 58,3%, a medián 57,8% értékre változott; 1 indikátor 
érte el a 80%-ot, és 14 maradt 60% alatt. 
A teljesülési átlag december és április között 13,9 százalékponttal, az ezt követő egy hónapban 
további 1,9 százalékponttal emelkedett. A két szakasz nem azonos hosszúságú, ezért a változások 
nem  vethetők  össze  egyszerű  havi  ütemként.  A  nagyobb  december–áprilisi  elmozdulás  a 
gondozási ciklusok előrehaladásával és az ismételt elemek esedékessé válásával is összefügg; az 
április–májusi  javulás  ugyanakkor  azt  mutatja,  hogy  a  további  betegbevonás  mellett  sem 
következett be általános teljesítményhígulás. 
2.2.2. A legmagasabb teljesülésű indikátorok 
 
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: COPD Top 5 indikátor – három időmetszet] 
178 
 

December végén a Top 5 összetétele: 1. vérnyomásmérés (77,0%); 1. pulzoximetriás vizsgálat 
(76,6%); Eozinofil sejtszám (73,4%); C reaktív fehérje (CRP) kvantitatív meghatározása (64,9%); 
Testmagasság  +  testsúlymérés  (64,8%).  Április  30-án:  Eozinofil  sejtszám  (79,8%);  1. 
vérnyomásmérés (79,1%); 1. pulzoximetriás vizsgálat (78,9%); CRP kvantitatív meghatározása 
(75,1%);  testmagasság  és  testsúlymérés  (68,6%).  Május  31-én:  Eozinofil sejtszám  (81,3%);  1. 
vérnyomásmérés (79,2%); 1. pulzoximetriás vizsgálat (78,9%); CRP kvantitatív meghatározása 
(76,7%); testmagasság és testsúlymérés (68,7%). A rangsor nagyfokú stabilitása azt jelzi, hogy a 
legjobban  működő  elemek  már  a  felfutási  szakaszban  kirajzolódtak,  majd  a  követési  idő 
növekedésével tovább erősödtek. Ezek jellemzően rutinszerűen elvégezhető alapellátási mérések 
vagy standard laborvizsgálatok voltak. 
2.2.3. A legalacsonyabb teljesülésű indikátorok 
 
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: COPD Bottom 5 indikátor – három időmetszet] 
December végén a legalacsonyabb arányokat a következők mutatták: 3. pulzoximetriás vizsgálat 
(0,5%); 3. vérnyomásmérés (0,7%); 2. légzési frekvencia rögzítése (7,2%); 2. vérnyomásmérés 
(10,9%);  2.  pulzoximetriás  vizsgálat  (11,0%).  Április  30-án  a  Bottom  5:  3.  pulzoximetriás 
vizsgálat  (20,7%);  3.  vérnyomásmérés  (20,8%);  2.  légzési  frekvencia  rögzítése  (35,9%);  2. 
pulzoximetriás vizsgálat (42,4%); 2. vérnyomásmérés (43,6%). Május 31-én: 3. pulzoximetriás 
vizsgálat  (27,0%);  3.  vérnyomásmérés  (27,3%);  2.  légzési  frekvencia  rögzítése  (39,0%);  2. 
pulzoximetriás vizsgálat (44,8%); 2. vérnyomásmérés (45,9%). A decemberi rendkívül alacsony 
ismételtkontroll-arányok  és  későbbi  növekedésük  jól  szemlélteti  a  követési  idő  hatását:  a 
második és harmadik vizsgálat a korán bevont betegeknél is csak később válhatott esedékessé. A 
fennmaradó lemaradás ugyanakkor célzott folyamat-, eszköz- és szakellátási kapacitáselemzést 
indokol. 
2.2.4. Az indikátorok teljesülése ellátási típusonként 
 
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: COPD indikátorok – háziorvos és szakellátás, három időmetszet] 
Az indikátorok átlagos háziorvosi teljesülési aránya december végén 40,8%, április végén 54,6%, 
május  végén  56,5%  volt.  Az  adminisztratív  adatokban  azonosítható  szakellátási  arány  átlaga 
rendre  7,0%,  7,8%  és  8,0%  volt;  3  indikátornál  jelent  meg  nullánál  nagyobb  szakellátási 
hozzájárulás. A kép mindhárom időpontban az alapellátás domináns végrehajtó szerepét és egyes 
diagnosztikai,  illetve  szakvizsgálati  elemeknél  a  szakellátási  adatok  kiegészítő  jelentőségét 
mutatta. Az ellátási szintek arányai az átfedések miatt nem összegezhetők. 
2.2.5. Teljesülés indikátorkategóriák szerint 
 
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: COPD indikátorkategóriák teljesülése – három időmetszet] 
December  31-én  a  kategóriaátlagok  a  következők  voltak:  anamnézis  felvétel  46,0%;  fizikális 
vizsgálat 33,1%; eszközös vizsgálatok 29,4%; laborvizsgálatok szakellátás bevonásával 69,2%; 
antropometriai adatok 41,0%; eszközös vizsgálatok szakellátás bevonásával 44,5%; intervenciós 
tevékenység,  betegedukáció,  tanácsadás  46,0%.  Április  végén:  anamnézis  57,2%;  fizikális 
vizsgálat  51,4%;  eszközös  vizsgálatok  47,6%;  szakellátást  is  bevonó  laborvizsgálatok  77,4%; 
antropometria  59,3%;  szakellátást  is  bevonó  eszközös  vizsgálatok  49,2%;  intervenció, 
betegedukáció és tanácsadás 60,7%. Május végén: anamnézis 59,1%; fizikális vizsgálat 53,2%; 
eszközös  vizsgálatok  50,5%;  szakellátást  is  bevonó  laborvizsgálatok  79,0%;  antropometria 
60,6%;  szakellátást  is  bevonó  eszközös  vizsgálatok  50,3%;  intervenció,  betegedukáció  és 
tanácsadás  61,9%.  A  három  időpont  együttesen  azt  mutatja,  hogy  a  növekedés  nem  egyetlen 
179 
 

kiugró indikátorra korlátozódott, hanem több gondozási funkcióban párhuzamosan jelentkezett. 
A  kategóriaátlagok  ugyanakkor  eltérő  tartalmú  és  számú  indikátorokat  tömörítenek,  ezért 
orientáló, nem önálló minősítő mutatóként alkalmazhatók. 
2.2.6. Az indikátorokkal érintett betegek átlagéletkora 
 
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: COPD indikátorteljesítés és átlagéletkor – három időmetszet] 
December  végén  az  érvényes  átlagéletkorral  rendelkező  indikátorok  szélsőértékei  1. 
pulzoximetriás vizsgálat (59,0 év), illetve 2. légzési frekvencia rögzítése (65,9 év) voltak. Április 
végén  a  szélsőértékeket  1.  pulzoximetriás  vizsgálat  (60,2  év)  és  spirometria  (69,5  év),  május 
végén 1. pulzoximetriás vizsgálat (60,2 év) és spirometria (68,7 év) adta. Az indikátoronkénti 
átlagéletkorok a vizsgálat klinikai indikációját, teljesülési volumenét és a bevont betegcsoport 
összetételét egyaránt  tükrözhetik; önmagukban  nem  bizonyítanak  életkor szerinti  hozzáférési 
különbséget. 
A decemberi COPD-adatállományban a spirometriás vizsgálathoz 0 értékű átlagéletkor társult, 
miközben  1  865  együttes  teljesítés  szerepelt.  Ez  nem  értelmezhető  valós  életkori  adatként, 
hanem hiányzó vagy nem összekapcsolható életkori információként kezelendő; az ábrán „nincs 
adat” jelölés szükséges, és az értéket a minimumszámításból ki kell zárni. 
2.2.7. A betegszám vármegyénként és korcsoportonként 
 
[ÁBRA  HELYE  –  M7.  melléklet:  COPD  betegszám  vármegyénként  és  korcsoportonként  –  három 
időmetszet] 
A nyers gondozási betegszám december 31-én 4 191, április 30-án 5 385, május 31-én 5 411 volt. 
December  és  április  között  1 194  fővel,  azaz  28,5%-kal  bővült; májusban további  26 fő,  0,5% 
növekedés jelent meg. Decemberben az öt legnagyobb területi betegszám: Budapest - Főváros 
(695), Hajdú-Bihar (659), Jász-Nagykun-Szolnok (411), Borsod-Abaúj-Zemplén (396), Szabolcs-
Szatmár-Bereg  (301).  Áprilisban:  Budapest  (981),  Hajdú-Bihar  (815),  Jász-Nagykun-Szolnok 
(596), Borsod-Abaúj-Zemplén (545), Pest (381); májusban: Budapest (985), Hajdú-Bihar (815), 
Jász-Nagykun-Szolnok (596), Borsod-Abaúj-Zemplén (558), Pest (383). A rangsorok viszonylagos 
stabilitása tartós területi koncentrációra utal, de a nyers számok nem lakosságarányos részvételi 
mutatók. 
2.2.8. A korcsoportok vármegyénkénti megoszlása 
 
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: korcsoportok aránya vármegyénként – COPD, három időmetszet] 
A korcsoportok – 21 év alatti; 21–35; 36–50; 51–65; 66–80; 80 év feletti – országos részaránya 
december végén rendre 6,5%; 6,0%; 13,7%; 28,6%; 39,9%; 5,3% volt. Április végén ugyanezen 
sorrendben 6,2%; 5,7%; 13,5%; 28,7%; 39,7%; 6,2%, május végén 6,2%; 5,7%; 13,5%; 28,7%; 
39,7%; 6,2% adódott. A szerkezet a betegszám jelentős december–áprilisi növekedése ellenére is 
nagyrészt stabil maradt, ami arra utal, hogy a későbbi bevonás nem alakította át alapvetően az 
alprogram demográfiai profilját. 
A fiatal korcsoportok – különösen a 21 év alattiak – jelenléte az adott krónikus betegpopulációban 
adatminőségi  és  beválasztási  ellenőrzést  indokol.  Az  aggregált  állományból  nem  dönthető  el, 
hogy  ritka,  klinikailag  indokolt  esetekről,  életkor-  vagy  diagnóziskódolási  eltérésről,  illetve 
programbesorolási sajátosságról van-e szó. 
180 
 

2.2.9. Átlagéletkor vármegyénként 
 
ÁBRA HELYE – M7. melléklet: átlagéletkor vármegyénként – COPD, három időmetszet] 
A  COPD-programba  bevont  betegek  súlyozott  átlagéletkora  jelentős  és  időben  tartós  területi 
különbségeket  mutatott.  2025.  december  31-én  a  legalacsonyabb  átlagéletkor  Jász-Nagykun-
Szolnok vármegyében volt megfigyelhető, 35,4 évvel, míg a legmagasabb érték Zala vármegyében 
jelentkezett, 69,4 évvel. 2026. április 30-án ugyanezek a területek alkották a két szélsőértéket: 
Jász-Nagykun-Szolnok vármegye súlyozott átlagéletkora 38,8 év, Zaláé 69,4 év volt. 2026. május 
31-én  Jász-Nagykun-Szolnok  értéke  változatlanul  38,8  év  maradt,  míg  Zala  vármegyében  az 
átlagéletkor kismértékben, 69,1 évre csökkent. 
A  területi  életkori  szerkezet  a  három  időmetszet  között  összességében  stabilnak  bizonyult.  A 
vármegyék  többségében  a  programba  bevont  COPD-betegek  átlagéletkora  60–67  év  között 
alakult, ami megfelel a betegség jellemző epidemiológiai és életkori profiljának. Ezzel szemben 
Jász-Nagykun-Szolnok vármegye valamennyi időpontban markánsan elkülönült az ország többi 
területétől. A korcsoportos adatok alapján ezt elsősorban a 21 év alatti, valamint a 21–35 éves 
korcsoportok szokatlanul magas betegszáma magyarázza, ezért a területi eltérés értelmezésekor 
indokolt  megvizsgálni  a  beválasztási,  diagnóziskódolási  és  jelentési  gyakorlatot.  A  jelenség 
ugyanakkor  nem  egyszeri  adatkilengés,  mivel  mindhárom  időmetszetben  következetesen 
fennmaradt.  A  többi  vármegye  esetében  tapasztalható  kisebb  változások  inkább  a  programba 
újonnan  belépő  betegek  életkori  összetételének  módosulását  tükrözhetik,  és  nem  utalnak  a 
területi korstruktúra érdemi átrendeződésére. 
2.2.10. A vármegyei betegszám és átlagéletkor kapcsolata 
 
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: átlagéletkor és betegszám kapcsolata – COPD, három időmetszet] 
A  vármegyei  súlyozott  átlagéletkor  és  a  nyers  betegszám  közötti  Pearson-korreláció 
decemberben  r  = -0,486, áprilisban  r =  -0,497, májusban  r  = -0,499 volt.  A kapcsolat iránya a 
három adatvágás között lényegében stabil maradt. Ez leíró ökológiai összefüggés, nem támaszt 
alá oksági kapcsolatot: a betegszámot a területi népesség, a részt vevő praxisok száma, a helyi 
bevonási intenzitás és az adatminőség egyaránt befolyásolja. 
2.2.11. Országos havi betegbevonzási trend 
 
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: országos havi betegbevonzás – COPD, 2025.07–2026.05.; a még nem 
megfigyelt hónapok nélkül] 
A program első hat hónapjában a havi új belépések sorrendben 174, 225, 548, 528, 1 100, 1 616 
főt tettek ki 2025. július és december között. A legnagyobb havi bevonás 2025. december (1 616 
fő) volt. Április végéig a kumulatív betegszám 5 385 főre emelkedett; 2026 májusában további 26 
új  belépés  történt.  A  minta  a  program  késő  őszi–decemberi  felfutását,  majd  a  bevonási  ütem 
mérséklődését mutatja. Ez nem azonosítható automatikusan implementációs kifáradásként, mert 
a  pilot  időzítése,  a  praxisok  eltérő  indulása,  a  könnyebben  azonosítható  betegkör  fokozatos 
kimerülése és az elszámolási periódusok egyaránt alakíthatták. 
2.3. Adatok elemzése a cardiovascularis krónikus betegség KBMP 
keretében történő ellátásáról 
Az értékelés az M7. sz. melléklet betegségspecifikus ábráinak tartalmi sorrendjét követi, de az 
eredményeket  három  időmetszet  egymásra  épülő  értelmezésében  közli.  A  nyers  betegszám  a 
programban megjelent teljes forgalmat tükrözi, és olyan programszerepléseket is tartalmazhat, 
181 
 

amelyek a finanszírozási elszámolásban végül nem váltak elismert teljesítéssé. Emiatt a volumen 
elsősorban a kapacitás-igénybevétel és a betegoldali elérés mutatója. 
2.3.1. Az indikátorok országos teljesítményáttekintése 
 
[ÁBRA  HELYE  –  M7.  melléklet:  cardiovascularis  indikátorok  országos  teljesülési  arányai  – 
2025.12.31., 2026.04.30. és 2026.05.31.] 
2025.  december  31-én  a  31  indikátor  együttes  teljesülési  arányának  számtani  átlaga  49,5%, 
mediánja 55,3% volt; 6 indikátor érte el vagy haladta meg a 80%-ot, míg 19 indikátor maradt 
60% alatt. Április 30-ra az átlag 63,8%, a medián 68,0% lett, a 80%-ot elérő indikátorok száma 9, 
a 60% alattiaké 12 volt. Május 31-re az átlag 66,5%, a medián 69,8% értékre változott; 9 indikátor 
érte el a 80%-ot, és 10 maradt 60% alatt. 
A teljesülési átlag december és április között 14,3 százalékponttal, az ezt követő egy hónapban 
további 2,7 százalékponttal emelkedett. A két szakasz nem azonos hosszúságú, ezért a változások 
nem  vethetők  össze  egyszerű  havi  ütemként.  A  nagyobb  december–áprilisi  elmozdulás  a 
gondozási ciklusok előrehaladásával és az ismételt elemek esedékessé válásával is összefügg; az 
április–májusi  javulás  ugyanakkor  azt  mutatja,  hogy  a  további  betegbevonás  mellett  sem 
következett be általános teljesítményhígulás. 
2.3.2. A legmagasabb teljesülésű indikátorok 
 
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: cardiovascularis Top 5 indikátor – három időmetszet] 
December végén a Top 5 összetétele: Vérkép (85,5%); Ehgyomi v. c. (84,8%); Ionok (84,4%); 1. 
vérnyomásmérés  (83,0%);  Lipid  (80,8%).  Április  30-án:  vérkép  (89,4%);  éhgyomi  vércukor 
(88,9%);  ionok  (88,7%);  1.  vérnyomásmérés  (87,5%);  lipid  (85,7%).  Május  31-én:  vérkép 
(90,3%); éhgyomi vércukor (89,7%); ionok (89,6%); 1. vérnyomásmérés (87,5%); lipid (86,6%). 
A  rangsor  nagyfokú  stabilitása  azt  jelzi,  hogy  a  legjobban  működő  elemek  már  a  felfutási 
szakaszban kirajzolódtak, majd a követési idő növekedésével tovább erősödtek. Ezek jellemzően 
rutinszerűen elvégezhető alapellátási mérések vagy standard laborvizsgálatok voltak. 
2.3.3. A legalacsonyabb teljesülésű indikátorok 
 
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: cardiovascularis Bottom 5 indikátor – három időmetszet] 
December 
végén 
a 
legalacsonyabb 
arányokat 
a 
következők 
mutatták: 
2. 
testsúlymérés+haskörfogat  (0,2%);  3.  pulzoximetriás  vizsgálat  (0,8%);  3.  vérnyomásmérés 
(1,4%); 1. testsúlymérés+haskörfogat (9,5%); 2. pulzoximetriás vizsgálat (13,1%). Április 30-án 
a  Bottom  5:  2.  testsúlymérés  és  haskörfogat  (19,7%);  3.  pulzoximetria  (21,3%);  3. 
vérnyomásmérés (23,5%); kreatinin és eGFR (25,5%); carotis Doppler UH (44,4%). Május 31-én: 
kreatinin és eGFR (27,2%); 2. testsúlymérés és haskörfogat (28,5%); 3. pulzoximetria (30,2%); 3. 
vérnyomásmérés  (32,3%);  carotis  Doppler  UH  (49,0%).  A  decemberi  rendkívül  alacsony 
ismételtkontroll-arányok  és  későbbi  növekedésük  jól  szemlélteti  a  követési  idő  hatását:  a 
második és harmadik vizsgálat a korán bevont betegeknél is csak később válhatott esedékessé. A 
fennmaradó lemaradás ugyanakkor célzott folyamat-, eszköz- és szakellátási kapacitáselemzést 
indokolhat. 
 
 
182 
 

2.3.4. Az indikátorok teljesülése ellátási típusonként 
 
[ÁBRA  HELYE  –  M7.  melléklet:  cardiovascularis  indikátorok  –  háziorvos  és  szakellátás,  három 
időmetszet] 
Az indikátorok átlagos háziorvosi teljesülési aránya december végén 44,8%, április végén 58,1%, 
május  végén  60,7%  volt.  Az  adminisztratív  adatokban  azonosítható  szakellátási  arány  átlaga 
rendre 24,8%,  28,3%  és 29,0%  volt;  13 indikátornál jelent  meg  nullánál  nagyobb  szakellátási 
hozzájárulás. A kép mindhárom időpontban az alapellátás domináns végrehajtó szerepét és egyes 
diagnosztikai,  illetve  szakvizsgálati  elemeknél  a  szakellátási  adatok  kiegészítő  jelentőségét 
mutatta. Az ellátási szintek arányai az átfedések miatt nem összegezhetők. 
2.3.5. Teljesülés indikátorkategóriák szerint 
[ÁBRA  HELYE  –  M7.  melléklet:  cardiovascularis  indikátorkategóriák  teljesülése  –  három 
időmetszet] 
December  31-én  a  kategóriaátlagok  a  következők  voltak:  anamnézis  felvétel  49,5%;  eszközös 
vizsgálatok  37,3%;  laborvizsgálatok  szakellátás  bevonásával  70,8%;  antropometriai  adatok 
28,7%;  eszközös  vizsgálatok  szakellátás  bevonásával  29,7%;  intervenciós  tevékenység, 
betegedukáció, tanácsadás 56,6%. Április végén: anamnézis 63,2%; eszközös vizsgálatok 57,6%; 
szakellátást  is  bevonó  laborvizsgálatok  77,1%;  antropometria  51,4%;  szakellátást  is  bevonó 
eszközös  vizsgálatok  48,2%;  intervenció,  betegedukáció  és  tanácsadás  68,1%.  Május  végén: 
anamnézis 65,4%; eszközös vizsgálatok 61,4%; szakellátást is bevonó laborvizsgálatok 78,4%; 
antropometria  55,4%;  szakellátást  is  bevonó  eszközös  vizsgálatok  52,6%;  intervenció, 
betegedukáció és tanácsadás 69,8%. A három időpont együttesen azt mutatja, hogy a növekedés 
nem  egyetlen  kiugró  indikátorra  korlátozódott,  hanem  több  gondozási  funkcióban 
párhuzamosan  jelentkezett.  A  kategóriaátlagok  ugyanakkor  eltérő  tartalmú  és  számú 
indikátorokat tömörítenek, ezért orientáló, nem önálló minősítő mutatóként alkalmazhatók. 
2.3.6. Az indikátorokkal érintett betegek átlagéletkora 
[ÁBRA  HELYE  –  M7.  melléklet:  cardiovascularis  indikátorteljesítés  és  átlagéletkor  –  három 
időmetszet] 
December  végén  az  érvényes  átlagéletkorral  rendelkező  indikátorok  szélsőértékei  3. 
pulzoximetriás vizsgálat (53,3 év), illetve 2. testsúlymérés+haskörfogat (68,3 év) voltak. Április 
végén a szélsőértékeket testmagasság, testsúly és haskörfogat (62,9 év), illetve 1. testsúlymérés 
és haskörfogat (67,2 év), május végén testmagasság, testsúly és haskörfogat (62,9 év), illetve 2. 
testsúlymérés  és  haskörfogat  (67,4  év)  adta.  Az  indikátoronkénti  átlagéletkorok  a  vizsgálat 
klinikai  indikációját,  teljesülési  volumenét  és  a  bevont  betegcsoport  összetételét  egyaránt 
tükrözhetik; önmagukban nem bizonyítanak életkor szerinti hozzáférési különbséget. 
2.3.7. A betegszám vármegyénként és korcsoportonként 
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: cardiovascularis betegszám vármegyénként és korcsoportonként – 
három időmetszet] 
A nyers gondozási betegszám december 31-én 5 339, április 30-án 7 256, május 31-én 7 324 volt. 
December  és  április  között  1 917  fővel,  azaz  35,9%-kal  bővült; májusban további  68 fő,  0,9% 
növekedés  jelent  meg.  Decemberben  az  öt  legnagyobb  területi  betegszám:  Borsod-Abaúj-
Zemplén  (1  054),  Budapest  -  Főváros  (728),  Baranya  (488),  Hajdú-Bihar  (473),  Pest  (472). 
183 
 

Áprilisban:  Borsod-Abaúj-Zemplén  (1  504),  Budapest  (1  047),  Hajdú-Bihar  (730),  Pest  (644), 
Baranya (556); májusban: Borsod-Abaúj-Zemplén (1 516), Budapest (1 063), Hajdú-Bihar (730), 
Pest (651), Baranya (558). A rangsorok viszonylagos stabilitása tartós területi koncentrációra 
utal, de a nyers számok nem lakosságarányos részvételi mutatók. 
2.3.8. A korcsoportok vármegyénkénti megoszlása 
 
[ÁBRA  HELYE  –  M7.  melléklet:  korcsoportok  aránya  vármegyénként  –  cardiovascularis,  három 
időmetszet] 
A korcsoportok – 21 év alatti; 21–35; 36–50; 51–65; 66–80; 80 év feletti – országos részaránya 
december végén rendre 3,9%; 3,3%; 12,3%; 29,4%; 44,1%; 7,1% volt. Április végén ugyanezen 
sorrendben 4,0%; 3,3%; 11,6%; 29,3%; 43,4%; 8,4%, május végén 4,2%; 3,3%; 11,5%; 29,2%; 
43,3%; 8,5% adódott. A szerkezet a betegszám jelentős december–áprilisi növekedése ellenére is 
nagyrészt stabil maradt, ami arra utal, hogy a későbbi bevonás nem alakította át alapvetően az 
alprogram demográfiai profilját. 
A fiatal korcsoportok – különösen a 21 év alattiak – jelenléte az adott krónikus betegpopulációban 
adatminőségi  és  beválasztási  ellenőrzést  indokol.  Az  aggregált  állományból  nem  dönthető  el, 
hogy  ritka,  klinikailag  indokolt  esetekről,  életkor-  vagy  diagnóziskódolási  eltérésről,  illetve 
programbesorolási sajátosságról van-e szó. 
2.3.9. Átlagéletkor vármegyénként 
 
[ÁBRA  HELYE  –  M7.  melléklet:  átlagéletkor  vármegyénként  –  cardiovascularis,  három 
időmetszet] 
A  cardiovascularis  programba  bevont  betegek  súlyozott  átlagéletkora  számottevő  területi 
különbségeket  mutatott.  2025.  december  31-én  a  legalacsonyabb  átlagéletkor  Jász-Nagykun-
Szolnok  vármegyében  volt  megfigyelhető,  47,9  évvel,  míg  a  legmagasabb  értéket  Komárom-
Esztergom vármegyében regisztrálták, 69,5 évvel. 2026. április 30-án továbbra is Jász-Nagykun-
Szolnok  vármegyében  volt  a  legalacsonyabb  érték,  50,8  év,  a  legmagasabb  átlagéletkor  pedig 
Komárom-Esztergom  vármegyét  jellemezte,  69,1  évvel.  Május  végén  Jász-Nagykun-Szolnok 
értéke  változatlanul  50,8  év  maradt,  míg  a  legmagasabb  vármegyei  átlag  Fejér  vármegyében 
alakult ki, 68,7 évvel. 
A  területi  életkori  szerkezet  a  három  időmetszet  között  összességében  stabilnak  bizonyult:  a 
vármegyék  többségében  az  átlagéletkor  60–69  év  között  alakult.  Jász-Nagykun-Szolnok 
vármegye valamennyi vizsgált időpontban markánsan elkülönült az ország többi területétől. A 
korcsoportos adatok alapján az alacsonyabb átlagéletkorhoz hozzájárul a 21 év alatti, valamint a 
21–35  éves  betegek  más  vármegyékhez  képest  magasabb  aránya.  A  különbség  mindhárom 
időmetszetben  fennmaradt,  ezért  nem  tekinthető  egyszeri  ingadozásnak;  értelmezésekor 
ugyanakkor indokolt a beválasztási, diagnóziskódolási és jelentési gyakorlat célzott ellenőrzése. 
2.3.10. A vármegyei betegszám és átlagéletkor kapcsolata 
 
[ÁBRA  HELYE  –  M7.  melléklet:  átlagéletkor  és  betegszám  kapcsolata  –  cardiovascularis,  három 
időmetszet] 
A  vármegyei  súlyozott  átlagéletkor  és  a  nyers  betegszám  közötti  Pearson-korreláció 
decemberben  r  = -0,502, áprilisban  r =  -0,494, májusban  r  = -0,506 volt.  A kapcsolat iránya a 
három adatvágás között lényegében stabil maradt. Ez leíró ökológiai összefüggés, nem támaszt 
184 
 

alá oksági kapcsolatot: a betegszámot a területi népesség, a részt vevő praxisok száma, a helyi 
bevonási intenzitás és az adatminőség egyaránt befolyásolja. 
2.3.11. Országos havi betegbevonzási trend 
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: országos havi betegbevonzás – cardiovascularis, 2025.07–2026.05.; 
a még nem megfigyelt hónapok nélkül] 
A program első hat hónapjában a havi új belépések sorrendben 294, 421, 754, 809, 1 439, 1 622 
főt tettek ki 2025. július és december között. A legnagyobb havi bevonás 2025. december (1 622 
fő) volt. Április végéig a kumulatív betegszám 7 256 főre emelkedett; 2026 májusában további 68 
új  belépés  történt.  A  minta  a  program  késő  őszi–decemberi  felfutását,  majd  a  bevonási  ütem 
mérséklődését mutatja. Ez nem azonosítható automatikusan implementációs kifáradásként, mert 
a  pilot  időzítése,  a  praxisok  eltérő  indulása,  a  könnyebben  azonosítható  betegkör  fokozatos 
kimerülése és az elszámolási periódusok egyaránt alakíthatták. 
2.4. Adatok elemzése a diabetes mellitus krónikus betegség KBMP 
keretében történő ellátásáról 
Az értékelés az M7. sz. melléklet betegségspecifikus ábráinak tartalmi sorrendjét követi, de az 
eredményeket  három  időmetszet  egymásra  épülő  értelmezésében  közli.  A  nyers  betegszám  a 
programban megjelent teljes forgalmat tükrözi, és olyan programszerepléseket is tartalmazhat, 
amelyek a finanszírozási elszámolásban végül nem váltak elismert teljesítéssé. Emiatt a volumen 
elsősorban a kapacitás-igénybevétel és a betegoldali elérés mutatója. 
2.4.1. Az indikátorok országos teljesítményáttekintése 
[ÁBRA  HELYE  –  M7.  melléklet:  diabetes  mellitus  indikátorok  országos  teljesülési  arányai  – 
2025.12.31., 2026.04.30. és 2026.05.31.] 
2025.  december  31-én  a  29  indikátor  együttes  teljesülési  arányának  számtani  átlaga  56,5%, 
mediánja 59,7% volt; 4 indikátor érte el vagy haladta meg a 80%-ot, míg 15 indikátor maradt 
60% alatt. Április 30-ra az átlag 65,9%, a medián 69,5% lett, a 80%-ot elérő indikátorok száma 7, 
a 60% alattiaké 8 volt. Május 31-re az átlag 68,0%, a medián 71,1% értékre változott; 7 indikátor 
érte el a 80%-ot, és 7 maradt 60% alatt. 
A teljesülési átlag december és április között 9,4 százalékponttal, az ezt követő egy hónapban 
további 2,1 százalékponttal emelkedett. A két szakasz nem azonos hosszúságú, ezért a változások 
nem  vethetők  össze  egyszerű  havi  ütemként.  A  nagyobb  december–áprilisi  elmozdulás  a 
gondozási ciklusok előrehaladásával és az ismételt elemek esedékessé válásával is összefügg; az 
április–májusi  javulás  ugyanakkor  azt  mutatja,  hogy  a  további  betegbevonás  mellett  sem 
következett be általános teljesítményhígulás. 
2.4.2. A legmagasabb teljesülésű indikátorok 
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: diabetes mellitus Top 5 indikátor – három időmetszet] 
December végén a Top 5 összetétele: Éhgyomi vc. (85,3%); Májfunkció (84,2%); Lipidek (81,2%); 
Húgysav  (80,8%);  Vérnyomásmérés  (78,3%).  Április  30-án:  éhgyomi  vércukor  (88,2%); 
májfunkció (87,8%); lipidek (85,1%); húgysav (84,9%); vérnyomásmérés (82,3%). Május 31-én: 
éhgyomi  vércukor  (88,7%);  májfunkció  (88,4%);  lipidek  (85,8%);  húgysav  (85,6%); 
185 
 

vérnyomásmérés  (83,2%).  A  rangsor  nagyfokú  stabilitása  azt  jelzi,  hogy  a  legjobban  működő 
elemek  már  a  felfutási  szakaszban  kirajzolódtak,  majd  a  követési  idő  növekedésével  tovább 
erősödtek.  Ezek  jellemzően  rutinszerűen  elvégezhető  alapellátási  mérések  vagy  standard 
laborvizsgálatok voltak. 
2.4.3. A legalacsonyabb teljesülésű indikátorok 
 
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: diabetes mellitus Bottom 5 indikátor – három időmetszet] 
December 
végén 
a 
legalacsonyabb 
arányokat 
a 
következők 
mutatták: 
2. 
testsúlymérés+haskörfogat (1,7%); 1. testsúlymérés+haskörfogat (19,1%); Carotis Doppler UH 
vizsgálat (CDS) (20,7%); Kreatinin és eGFR (27,0%); Hasi UH vizsgálat (29,6%). Április 30-án a 
Bottom 5: 2. testsúlymérés és haskörfogat (16,3%); kreatinin és eGFR (32,2%); carotis Doppler 
UH  (37,0%);  127  Hz-es  Rydel–Seiffer-hangvilla  (45,1%);  hasi  UH  (45,6%).  Május  31-én:  2. 
testsúlymérés és haskörfogat (24,8%); kreatinin és eGFR (33,1%); carotis Doppler UH (42,2%); 
hasi  UH  (50,0%);  Rydel–Seiffer-hangvilla  (50,3%).  A  decemberi  rendkívül  alacsony 
ismételtkontroll-arányok  és  későbbi  növekedésük  jól  szemlélteti  a  követési  idő  hatását:  a 
második és harmadik vizsgálat a korán bevont betegeknél is csak később válhatott esedékessé. A 
fennmaradó lemaradás ugyanakkor célzott folyamat-, eszköz- és szakellátási kapacitáselemzést 
indokol. 
2.4.4. Az indikátorok teljesülése ellátási típusonként 
 
[ÁBRA  HELYE  –  M7.  melléklet:  diabetes  mellitus  indikátorok  –  háziorvos  és  szakellátás,  három 
időmetszet] 
Az indikátorok átlagos háziorvosi teljesülési aránya december végén 52,1%, április végén 60,7%, 
május  végén  62,6%  volt.  Az  adminisztratív  adatokban  azonosítható  szakellátási  arány  átlaga 
rendre 24,7%,  27,4%  és 27,9%  volt;  12 indikátornál jelent  meg  nullánál  nagyobb  szakellátási 
hozzájárulás. A kép mindhárom időpontban az alapellátás domináns végrehajtó szerepét és egyes 
diagnosztikai,  illetve  szakvizsgálati  elemeknél  a  szakellátási  adatok  kiegészítő  jelentőségét 
mutatta. Az ellátási szintek arányai az átfedések miatt nem összegezhetők. 
2.4.5. Teljesülés indikátorkategóriák szerint 
 
[ÁBRA  HELYE  –  M7.  melléklet:  diabetes  mellitus  indikátorkategóriák  teljesülése  –  három 
időmetszet] 
December  31-én  a  kategóriaátlagok  a  következők  voltak:  anamnézis  felvétel  67,3%;  fizikális 
vizsgálat 57,0%; eszközös vizsgálatok 50,6%; laborvizsgálatok szakellátás bevonásával 70,5%; 
antropometriai adatok 31,9%; eszközös vizsgálatok szakellátás bevonásával 29,5%; intervenciós 
tevékenység,  betegedukáció,  tanácsadás  58,1%.  Április  végén:  anamnézis  74,3%;  fizikális 
vizsgálat  67,6%;  eszközös  vizsgálatok  62,0%;  szakellátást  is  bevonó  laborvizsgálatok  74,9%; 
antropometria  49,6%;  szakellátást  is  bevonó  eszközös  vizsgálatok  44,4%;  intervenció, 
betegedukáció és tanácsadás 68,9%. Május végén: anamnézis 75,3%; fizikális vizsgálat 69,9%; 
eszközös  vizsgálatok  65,5%;  szakellátást  is  bevonó  laborvizsgálatok  75,6%;  antropometria 
53,4%;  szakellátást  is  bevonó  eszközös  vizsgálatok  48,8%;  intervenció,  betegedukáció  és 
tanácsadás  70,3%.  A  három  időpont  együttesen  azt  mutatja,  hogy  a  növekedés  nem  egyetlen 
kiugró indikátorra korlátozódott, hanem több gondozási funkcióban párhuzamosan jelentkezett. 
A  kategóriaátlagok  ugyanakkor  eltérő  tartalmú  és  számú  indikátorokat  tömörítenek,  ezért 
orientáló, nem önálló minősítő mutatóként alkalmazhatók. 
186 
 

2.4.6. Az indikátorokkal érintett betegek átlagéletkora 
[ÁBRA  HELYE  –  M7.  melléklet:  diabetes  mellitus  indikátorteljesítés  és  átlagéletkor  –  három 
időmetszet] 
December  végén  az  érvényes  átlagéletkorral  rendelkező  indikátorok  szélsőértékei  2. 
testsúlymérés+haskörfogat (53,6 év), illetve Kreatinin és eGFR (63,7 év) voltak. Április végén a 
szélsőértékeket testmagasság, testsúly és haskörfogat (60,6 év), illetve carotis Doppler UH (64,9 
év), május végén testmagasság, testsúly és haskörfogat (60,7 év), illetve hasi UH (64,9 év) adta. 
Az  indikátoronkénti  átlagéletkorok  a  vizsgálat  klinikai  indikációját,  teljesülési  volumenét  és  a 
bevont betegcsoport összetételét egyaránt tükrözhetik; önmagukban nem bizonyítanak életkor 
szerinti hozzáférési különbséget. 
2.4.7. A betegszám vármegyénként és korcsoportonként 
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: diabetes mellitus betegszám vármegyénként és korcsoportonként – 
három időmetszet] 
A nyers gondozási betegszám december 31-én 9 819, április 30-án 12 363, május 31-én 12 492 
volt. December és április között 2 544 fővel, azaz 25,9%-kal bővült; májusban további 129 fő, 
1,0%  növekedés  jelent  meg.  Decemberben  az  öt  legnagyobb  területi  betegszám:  Budapest  - 
Főváros  (1  613),  Borsod-Abaúj-Zemplén  (1  066),  Pest  (1  023),  Hajdú-Bihar  (995),  Szabolcs-
Szatmár-Bereg (700). Áprilisban: Budapest (2 235), Borsod-Abaúj-Zemplén (1 464), Pest (1 307), 
Hajdú-Bihar (1 205), Szabolcs-Szatmár-Bereg (771); májusban: Budapest (2 254), Borsod-Abaúj-
Zemplén (1 491), Pest (1 310), Hajdú-Bihar (1 217), Szabolcs-Szatmár-Bereg (775). A rangsorok 
viszonylagos  stabilitása  tartós  területi  koncentrációra  utal,  de  a  nyers  számok  nem 
lakosságarányos részvételi mutatók. 
2.4.8. A korcsoportok vármegyénkénti megoszlása 
 
[ÁBRA  HELYE  –  M7.  melléklet:  korcsoportok  aránya  vármegyénként  –  diabetes  mellitus,  három 
időmetszet] 
A korcsoportok – 21 év alatti; 21–35; 36–50; 51–65; 66–80; 80 év feletti – országos részaránya 
december végén rendre 3,7%; 4,6%; 14,2%; 32,4%; 39,7%; 5,4% volt. Április végén ugyanezen 
sorrendben 3,7%; 4,7%; 13,9%; 32,6%; 39,5%; 5,6%, május végén 3,7%; 4,6%; 13,8%; 32,7%; 
39,5%; 5,7% adódott. A szerkezet a betegszám jelentős december–áprilisi növekedése ellenére is 
nagyrészt stabil maradt, ami arra utal, hogy a későbbi bevonás nem alakította át alapvetően az 
alprogram demográfiai profilját. 
A fiatal korcsoportok – különösen a 21 év alattiak – jelenléte az adott krónikus betegpopulációban 
adatminőségi  és  beválasztási  ellenőrzést  indokol.  Az  aggregált  állományból  nem  dönthető  el, 
hogy  ritka,  klinikailag  indokolt  esetekről,  életkor-  vagy  diagnóziskódolási  eltérésről,  illetve 
programbesorolási sajátosságról van-e szó. 
2.4.9. Átlagéletkor vármegyénként 
A  diabetes  mellitus  programba  bevont  betegek  súlyozott  átlagéletkora  területi  különbségeket 
mutatott.  2025.  december  31-én  a  legalacsonyabb  átlagéletkor  Jász-Nagykun-Szolnok 
vármegyében volt megfigyelhető, 50,0 évvel, míg a legmagasabb értéket Veszprém vármegyében 
regisztrálták,  65,5  évvel.  2026.  április  30-án  ugyanezek  a  vármegyék  képviselték  a  két 
szélsőértéket:  Jász-Nagykun-Szolnok  súlyozott  átlagéletkora  51,0  év,  Veszprémé  66,0  év  volt. 
187 
 

Május  végén  Jász-Nagykun-Szolnok  értéke  változatlanul  51,0  év  maradt,  míg  Veszprém 
vármegyében az átlagéletkor 65,4 évre mérséklődött. 
A  területi  életkori  szerkezet  a  három  időmetszet  között  összességében  stabilnak  bizonyult.  A 
vármegyék többségében a programba bevont betegek átlagéletkora 60–65 év között alakult. Jász-
Nagykun-Szolnok  vármegye  valamennyi  vizsgált  időpontban  markánsan  alacsonyabb  értékkel 
különült  el,  és  Fejér  vármegyében  is  az  országos  területi  mintázathoz  képest  alacsonyabb 
átlagéletkor  volt  megfigyelhető.  A  korcsoportos  adatok  alapján  ezt  elsősorban  a  fiatalabb, 
különösen a 21 év alatti és a 21–35 éves betegek magasabb száma és aránya magyarázza. Mivel 
az  eltérés  mindhárom  időmetszetben  következetesen  fennmaradt,  nem  tekinthető  egyszeri 
ingadozásnak; értelmezésekor ugyanakkor indokolt a beválasztási, diagnóziskódolási és jelentési 
gyakorlat célzott ellenőrzése. 
2.4.10. A vármegyei betegszám és átlagéletkor kapcsolata 
 
[ÁBRA  HELYE –  M7.  melléklet: átlagéletkor  és  betegszám  kapcsolata  –  diabetes mellitus, három 
időmetszet] 
A  vármegyei  súlyozott  átlagéletkor  és  a  nyers  betegszám  közötti  Pearson-korreláció 
decemberben  r  = -0,302, áprilisban  r =  -0,314, májusban  r  = -0,306 volt.  A kapcsolat iránya a 
három adatvágás között lényegében stabil maradt. Ez leíró ökológiai összefüggés, nem támaszt 
alá oksági kapcsolatot: a betegszámot a területi népesség, a részt vevő praxisok száma, a helyi 
bevonási intenzitás és az adatminőség egyaránt befolyásolja. 
2.4.11. Országos havi betegbevonzási trend 
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: országos havi betegbevonzás – diabetes mellitus, 2025.07–2026.05.; 
a még nem megfigyelt hónapok nélkül] 
A program első hat hónapjában a havi új belépések sorrendben 751, 845, 1 407, 1 160, 2 749, 2 
907 főt tettek ki 2025. július és december között. A legnagyobb havi bevonás 2025. december (2 
907  fő)  volt.  Április  végéig  a  kumulatív  betegszám  12  363  főre  emelkedett;  2026  májusában 
további  129  új  belépés  történt.  A  minta  a  program  késő  őszi–decemberi  felfutását,  majd  a 
bevonási  ütem  mérséklődését  mutatja.  Ez  nem  azonosítható  automatikusan  implementációs 
kifáradásként,  mert  a  pilot  időzítése,  a  praxisok  eltérő  indulása,  a  könnyebben  azonosítható 
betegkör fokozatos kimerülése és az elszámolási periódusok egyaránt alakíthatták. 
2.5. Adatok elemzése a hypertonia krónikus betegség KBMP keretében 
történő ellátásáról 
Az értékelés az M7. sz. melléklet betegségspecifikus ábráinak tartalmi sorrendjét követi, de az 
eredményeket  három  időmetszet  egymásra  épülő  értelmezésében  közli.  A  nyers  betegszám  a 
programban megjelent teljes forgalmat tükrözi, és olyan programszerepléseket is tartalmazhat, 
amelyek a finanszírozási elszámolásban végül nem váltak elismert teljesítéssé. Emiatt a volumen 
elsősorban a kapacitás-igénybevétel és a betegoldali elérés mutatója. 
2.5.1. Az indikátorok országos teljesítményáttekintése 
 
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: hypertonia indikátorok országos teljesülési arányai – 2025.12.31., 
2026.04.30. és 2026.05.31.] 
2025.  december  31-én  a  29  indikátor  együttes  teljesülési  arányának  számtani  átlaga  56,1%, 
mediánja 61,4% volt; 9 indikátor érte el vagy haladta meg a 80%-ot, míg 13 indikátor maradt 
188 
 

60% alatt. Április 30-ra az átlag 72,1%, a medián 78,1% lett, a 80%-ot elérő indikátorok száma 
12,  a  60%  alattiaké  6 volt.  Május  31-re  az  átlag  75,1%,  a  medián  80,5%  értékre  változott; 17 
indikátor érte el a 80%-ot, és 5 maradt 60% alatt. 
A teljesülési átlag december és április között 16,0 százalékponttal, az ezt követő egy hónapban 
további 3,0 százalékponttal emelkedett. A két szakasz nem azonos hosszúságú, ezért a változások 
nem  vethetők  össze  egyszerű  havi  ütemként.  A  nagyobb  december–áprilisi  elmozdulás  a 
gondozási ciklusok előrehaladásával és az ismételt elemek esedékessé válásával is összefügg; az 
április–májusi  javulás  ugyanakkor  azt  mutatja,  hogy  a  további  betegbevonás  mellett  sem 
következett be általános teljesítményhígulás. 
2.5.2. A legmagasabb teljesülésű indikátorok 
 
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: hypertonia Top 5 indikátor – három időmetszet] 
December végén a Top 5 összetétele: Vérnyomásmérés (87,2%); Vérkép (84,3%); Ehgyomi v. c. 
(83,9%); Májfunkció (83,8%); Ionok (82,6%). Április 30-án: vérnyomásmérés (90,7%); vérkép 
(89,8%);  májfunkció  (89,6%);  éhgyomi  vércukor  (89,5%);  ionok  (89,0%).  Május  31-én: 
vérnyomásmérés  (91,2%);  vérkép  (90,7%);  májfunkció  (90,5%);  éhgyomi  vércukor  (90,4%); 
ionok (90,0%). A rangsor nagyfokú stabilitása azt jelzi, hogy a legjobban működő elemek már a 
felfutási  szakaszban kirajzolódtak,  majd a  követési  idő  növekedésével tovább  erősödtek.  Ezek 
jellemzően rutinszerűen elvégezhető alapellátási mérések vagy standard laborvizsgálatok voltak. 
2.5.3. A legalacsonyabb teljesülésű indikátorok 
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: hypertonia Bottom 5 indikátor – három időmetszet] 
December 
végén 
a 
legalacsonyabb 
arányokat 
a 
következők 
mutatták: 
2. 
testsúlymérés+haskörfogat (1,2%); 3. otthoni vérnyomás mérés (1,6%); 2. otthoni vérnyomás 
mérés (9,7%); 1. testsúlymérés+haskörfogat (15,2%); Kreatinin és eGFR (21,7%). Április 30-án a 
Bottom  5:  3.  otthoni  vérnyomásmérés  (20,3%);  2.  testsúlymérés  és  haskörfogat  (25,1%); 
kreatinin és eGFR (29,4%); carotis Doppler UH (48,4%); szemészeti szakvizsgálat (53,0%). Május 
31-én:  3.  otthoni  vérnyomásmérés  (30,6%);  kreatinin  és  eGFR  (30,8%);  2.  testsúlymérés  és 
haskörfogat  (35,8%);  carotis  Doppler  UH  (55,0%);  szemészeti  szakvizsgálat  (58,8%).  A 
decemberi rendkívül alacsony ismételtkontroll-arányok és későbbi növekedésük jól szemlélteti a 
követési idő hatását: a második és harmadik vizsgálat a korán bevont betegeknél is csak később 
válhatott  esedékessé.  A  fennmaradó  lemaradás  ugyanakkor  célzott  folyamat-,  eszköz-  és 
szakellátási kapacitáselemzést indokol. 
2.5.4. Az indikátorok teljesülése ellátási típusonként 
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: hypertonia indikátorok – háziorvos és szakellátás, három időmetszet] 
Az indikátorok átlagos háziorvosi teljesülési aránya december végén 51,4%, április végén 66,0%, 
május  végén  68,8%  volt.  Az  adminisztratív  adatokban  azonosítható  szakellátási  arány  átlaga 
rendre 26,2%,  30,8%  és 31,6%  volt;  13 indikátornál jelent  meg  nullánál  nagyobb  szakellátási 
hozzájárulás. A kép mindhárom időpontban az alapellátás domináns végrehajtó szerepét és egyes 
diagnosztikai,  illetve  szakvizsgálati  elemeknél  a  szakellátási  adatok  kiegészítő  jelentőségét 
mutatta. Az ellátási szintek arányai az átfedések miatt nem összegezhetők. 
2.5.5. Teljesülés indikátorkategóriák szerint 
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: hypertonia indikátorkategóriák teljesülése – három időmetszet] 
189 
 

December  31-én  a  kategóriaátlagok  a  következők  voltak:  anamnézis  felvétel  72,1%;  eszközös 
vizsgálatok  45,5%;  laborvizsgálatok  szakellátás  bevonásával  71,5%;  antropometriai  adatok 
32,4%;  eszközös  vizsgálatok  szakellátás  bevonásával  30,3%;  intervenciós  tevékenység, 
betegedukáció, tanácsadás 58,6%. Április végén: anamnézis 82,7%; eszközös vizsgálatok 66,8%; 
szakellátást  is  bevonó  laborvizsgálatok  79,4%;  antropometria  59,9%;  szakellátást  is  bevonó 
eszközös  vizsgálatok  52,5%;  intervenció,  betegedukáció  és  tanácsadás  76,8%.  Május  végén: 
anamnézis 84,5%; eszközös vizsgálatok 71,1%; szakellátást is bevonó laborvizsgálatok 80,7%; 
antropometria  64,6%;  szakellátást  is  bevonó  eszközös  vizsgálatok  58,6%;  intervenció, 
betegedukáció és tanácsadás 79,3%. A három időpont együttesen azt mutatja, hogy a növekedés 
nem  egyetlen  kiugró  indikátorra  korlátozódott,  hanem  több  gondozási  funkcióban 
párhuzamosan  jelentkezett.  A  kategóriaátlagok  ugyanakkor  eltérő  tartalmú  és  számú 
indikátorokat tömörítenek, ezért orientáló, nem önálló minősítő mutatóként alkalmazhatók. 
2.5.6. Az indikátorokkal érintett betegek átlagéletkora 
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: hypertonia indikátorteljesítés és átlagéletkor – három időmetszet] 
December  végén  az  érvényes  átlagéletkorral  rendelkező  indikátorok  szélsőértékei  3.  otthoni 
vérnyomás mérés (51,5 év), illetve Ehgyomi v. c. (63,3 év) voltak. Április végén a szélsőértékeket 
testmagasság, testsúly és haskörfogat (61,3 év), illetve éhgyomi vércukor (63,7 év), május végén 
testmagasság,  testsúly  és  haskörfogat  (61,3  év),  illetve  éhgyomi  vércukor  (63,7  év)  adta.  Az 
indikátoronkénti átlagéletkorok a vizsgálat klinikai indikációját, teljesülési volumenét és a bevont 
betegcsoport összetételét egyaránt tükrözhetik; önmagukban nem bizonyítanak életkor szerinti 
hozzáférési különbséget. 
2.5.7. A betegszám vármegyénként és korcsoportonként 
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: hypertonia betegszám vármegyénként és korcsoportonként – három 
időmetszet] 
A nyers gondozási betegszám december 31-én 31 652, április 30-án 44 311, május 31-én 44 597 
volt. December és április között 12 659 fővel, azaz 40,0%-kal bővült; májusban további 286 fő, 
0,6%  növekedés  jelent  meg.  Decemberben  az  öt  legnagyobb  területi  betegszám:  Budapest  - 
Főváros (5 644), Pest (3 841), Borsod-Abaúj-Zemplén (2 985), Csongrád-Csanád (2 754), Baranya 
(2 599). Áprilisban: Budapest (7 768), Pest (5 526), Borsod-Abaúj-Zemplén (4 463), Csongrád-
Csanád  (3  899),  Baranya  (3  169);  májusban:  Budapest  (7  816),  Pest  (5  539),  Borsod-Abaúj-
Zemplén  (4  485),  Csongrád-Csanád  (3  902),  Baranya  (3  172).  A  rangsorok  viszonylagos 
stabilitása tartós területi koncentrációra utal, de a nyers számok nem lakosságarányos részvételi 
mutatók. 
2.5.8. A korcsoportok vármegyénkénti megoszlása 
[ÁBRA  HELYE  –  M7.  melléklet:  korcsoportok  aránya  vármegyénként  –  hypertonia,  három 
időmetszet] 
A korcsoportok – 21 év alatti; 21–35; 36–50; 51–65; 66–80; 80 év feletti – országos részaránya 
december végén rendre 1,7%; 3,1%; 15,6%; 34,9%; 39,6%; 5,1% volt. Április végén ugyanezen 
sorrendben 1,6%; 3,0%; 15,3%; 35,4%; 39,3%; 5,3%, május végén 1,6%; 3,0%; 15,3%; 35,4%; 
39,3%; 5,4% adódott. A szerkezet a betegszám jelentős december–áprilisi növekedése ellenére is 
nagyrészt stabil maradt, ami arra utal, hogy a későbbi bevonás nem alakította át alapvetően az 
alprogram demográfiai profilját. 
190 
 

2.5.9. Átlagéletkor vármegyénként 
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: átlagéletkor vármegyénként – hypertonia, három időmetszet] 
A  hypertonia  programba  bevont  betegek  súlyozott  átlagéletkora  mérsékelt,  de  tartós  területi 
különbségeket  mutatott.  2025.  december  31-én  a  legalacsonyabb  átlagéletkor  Jász-Nagykun-
Szolnok  vármegyében  volt  megfigyelhető,  54,3  évvel,  míg  a  legmagasabb  értéket  Somogy 
vármegyében regisztrálták, 63,6 évvel. 2026. április 30-án Jász-Nagykun-Szolnok továbbra is a 
legalacsonyabb értéket mutatta, 54,6 évvel; a legmagasabb, egyaránt 63,3 éves átlag Somogy és 
Heves  vármegyében  alakult  ki.  Május  végén  Jász-Nagykun-Szolnok  súlyozott  átlagéletkora 
változatlanul 54,6 év volt, míg a legmagasabb értéket ismét Somogy vármegyében mérték, 63,3 
évvel. 
A  területi  életkori  szerkezet  a  három  időmetszet  között  összességében  stabil  maradt.  A 
vármegyék többségében a programba bevont betegek átlagéletkora 59–63 év között alakult. Jász-
Nagykun-Szolnok  vármegye  valamennyi  vizsgált  időpontban  elkülönült  az  ország  többi 
területétől;  emellett  Borsod-Abaúj-Zemplén  és  Fejér  vármegyében  is  viszonylag  alacsony 
átlagéletkor volt megfigyelhető. A korcsoportos adatok alapján Jász-Nagykun-Szolnok és Borsod-
Abaúj-Zemplén alacsonyabb átlagához a fiatalabb betegek — különösen a 21 év alatti és a 21–35 
éves  korcsoportok  —  magasabb  száma  és  aránya  járul  hozzá.  A  tartós  területi  eltérések 
értelmezésekor ezért indokolt figyelembe venni a bevont betegpopuláció összetételét, és szükség 
szerint célzottan ellenőrizni a beválasztási, diagnóziskódolási és jelentési gyakorlatot. 
2.5.10. A vármegyei betegszám és átlagéletkor kapcsolata 
[ÁBRA  HELYE  –  M7.  melléklet:  átlagéletkor  és  betegszám  kapcsolata  –  hypertonia,  három 
időmetszet] 
A  vármegyei  súlyozott  átlagéletkor  és  a  nyers  betegszám  közötti  Pearson-korreláció 
decemberben  r  = -0,093, áprilisban  r =  -0,116, májusban  r  = -0,121 volt.  A kapcsolat iránya a 
három adatvágás között lényegében stabil maradt. Ez leíró ökológiai összefüggés, nem támaszt 
alá oksági kapcsolatot: a betegszámot a területi népesség, a részt vevő praxisok száma, a helyi 
bevonási intenzitás és az adatminőség egyaránt befolyásolja. 
2.5.11. Országos havi betegbevonzási trend 
[ÁBRA HELYE – M7. melléklet: országos havi betegbevonzás – hypertonia, 2025.07–2026.05.; a még 
nem megfigyelt hónapok nélkül] 
A program első hat hónapjában a havi új belépések sorrendben 1 779, 2 586, 5 305, 4 904, 8 606, 
8 472 főt tettek ki 2025. július és december között. A legnagyobb havi bevonás 2025. november 
(8 606 fő) volt. Április végéig a kumulatív betegszám 44 311 főre emelkedett; 2026 májusában 
további  286  új  belépés  történt.  A  minta  a  program  késő  őszi–decemberi  felfutását,  majd  a 
bevonási  ütem  mérséklődését  mutatja.  Ez  nem  azonosítható  automatikusan  implementációs 
kifáradásként,  mert  a  pilot  időzítése,  a  praxisok  eltérő  indulása,  a  könnyebben  azonosítható 
betegkör fokozatos kimerülése és az elszámolási periódusok egyaránt alakíthatták. 
2.6. A négy betegségprogram összehasonlító és integrált értelmezése 
A  három  időmetszet  együttes  elemzése  két,  egymástól  elkülönítendő  folyamatot  mutat:  a 
betegkör gyors felfutását és a már megkezdett gondozási ciklusok fokozatos teljessé válását. A 
nyers  programszereplések  száma  2025.  december  végén  a  COPD-programban  4  191,  a 
191 
 

cardiovascularis programban 5 339, a diabetes-programban 9 819, a hypertonia-programban 31 
652 volt. Április végére ezek rendre 5 385, 7 256, 12 363 és 44 311, május végére 5 411, 7 324, 
12 492 és 44 597 főre emelkedtek. A négy program együttes volumene így 51 001-ről 69 315-re, 
majd 69 824-re nőtt. 
Az indikátorok átlagos teljesülése valamennyi programban emelkedett. A COPD-ben 42,5%-ról 
56,4%-ra, majd 58,3%-ra; a cardiovascularis programban 49,5%-ról 63,8%-ra, majd 66,5%-ra; a 
diabetes-programban 56,5%-ról 65,9%-ra, majd 68,0%-ra; a hypertonia-programban 56,1%-ról 
72,1%-ra,  majd  75,1%-ra  változott.  December  és  április  között  rendre  13,9,  14,3,  9,4  és  16,0 
százalékpontos, az áprilist követő egy hónapban további 1,9, 2,7, 2,1 és 3,0 százalékpontos javulás 
mutatkozott. A fejlődés iránya következetes, de nem tekinthető tiszta minőségi hatásnak, mert a 
hosszabb követési idő és az ismételt vizsgálatok esedékessé válása lényeges magyarázó tényező. 
A  három  időpont  rangsorai  alapján  a  magas  teljesülés  elsősorban  a  rutinszerűen,  az 
alapellátásban 
vagy 
standard 
laboratóriumi 
háttérrel 
elvégezhető 
monitorozási 
tevékenységeknél  jelent  meg.  A  legalacsonyabb  értékek  gyakrabban  kapcsolódtak  ismételt 
kontrollmérésekhez,  antropometriai  utánkövetéshez,  komplex  eszközös  vizsgálatokhoz  vagy 
szakellátási  közreműködéshez.  A  decemberi  nagyon  alacsony  második  és  harmadik 
kontrollértékek  későbbi  jelentős  emelkedése  különösen  erősen  jelzi  az  időablak  szerepét.  A 
május végén is alacsony értékek ugyanakkor már nem magyarázhatók kizárólag a korai fázissal, 
ezért esetükben kapacitás-, betegút- és adatrögzítési problémák is valószínűsíthetők. 
A  betegségprogramok  eltérő  működési  profilja  a  teljesülési  szintekben  is  megjelent.  A 
hypertonia-program rendelkezett a legnagyobb betegvolumennel és május végére a legmagasabb 
átlagos  indikátorteljesüléssel.  A  diabetes-  és  cardiovascularis  programban  a  laboratóriumi 
elemek erősek, míg egyes eszközös és ismételt antropometriai elemek gyengébbek maradtak. A 
COPD-program átlagos teljesülése mindhárom időpontban alacsonyabb volt, ami részben a több 
ismételt mérésből, a spirometria és más speciális vizsgálatok hozzáférési igényéből, valamint a 
gondozási csomag időigényességéből adódhat. A májusi sávos kimutatásban ugyanakkor a COPD 
érte el a legmagasabb 100%-os arányt a sávokba sorolt saját állományán belül, ami jelzi, hogy az 
indikátorátlag és a teljes Gondozási Terv aránya eltérő nézőpontot képvisel. 
Az alapellátás mind a négy programban a végrehajtás fő helyszíne volt, miközben a szakellátás 
szerepe főként meghatározott laboratóriumi, képalkotó és szakvizsgálati elemeknél jelent meg. A 
szakellátási  arányok  csak  az  adminisztratív  adatkapcsolatban  azonosítható  eseményeket 
mutatják,  ezért  a  tényleges  közreműködés  alulbecsülhető.  A  program  skálázhatósága 
szempontjából  nem  elegendő  a  protokollok  országos  alkalmazása:  megfelelő  diagnosztikai 
kapacitás,  szabályozott  betegutak,  interoperábilis  adatkapcsolatok  és  a  vizsgálatok  időben 
történő elérhetősége is szükséges. 
A vármegyei betegszámok jelentős szóródása mindhárom időmetszetben fennmaradt. A vezető 
területek rangsora többnyire stabil volt, ami tartós különbséget jelez a lakosságszámban, a részt 
vevő  praxisok  volumenében  és  a  bevonási  aktivitásban.  E  számokból  területi  eredményességi 
rangsor  nem  képezhető.  Ehhez  vármegyei  és  praxisszintű  nevezők  –  jogosult  betegpopuláció, 
praxislistaméret, részt vevő praxisok száma, településtípus, depriváció és programba lépési idő – 
szükségesek. 
Az  eredmények  a  protokollalapú  működés,  a  mérhetőség  és  a  nagy  volumenű  implementáció 
megvalósulását  leíró  módon  támogatják.  Országosan  egységes  indikátorkészlet,  auditálható 
192 
 

teljesítési  adatok  és  több  időpontban  követhető  folyamatmutatók  jöttek  létre.  Az  aggregált 
állományok  ugyanakkor  nem  alkalmasak  mortalitás,  hospitalizáció,  akut  események, 
szövődmények, életminőség vagy közvetlen gazdasági hatás megítélésére. A kimutatható rövid 
távú eredmény ezért elsősorban implementációs és folyamatjellegű. 
2.7. Módszertani korlátok és továbbfejlesztési igények 
Az  adatállományok  aggregáltak,  ezért  betegszintű  követés,  egyéni  kockázatkiigazítás,  a 
többszörös  programrészvétel  kiszűrése  és  az  egyedi  betegutak  elemzése  nem  végezhető  el.  A 
három  adatvágás  kumulatív  és  egymásba  ágyazott;  a  százalékpont-változásokhoz  független 
mintás  szignifikanciateszt  nem  illeszthető,  és  a  változás  nem  értelmezhető  kontrollcsoportos 
programhatásként. Nem különíthető el az újonnan belépők összetételének, a korábban bevont 
betegek későbbi  teljesítéseinek,  az utólagos  adatrögzítésnek és  az  esetleges  adattisztításnak a 
hatása. 
A három időpont közötti intervallumok eltérő hosszúságúak: az első állapotfelvétel hat hónap, a 
második további négy hónap, a harmadik pedig egyetlen hónap kumulatív eredményét mutatja. 
A  december–áprilisi  és  az  április–májusi  százalékpont-változás  ezért  nem  hasonlítható  össze 
közvetlen  havi  sebességként.  A  korrekt  longitudinális  elemzéshez  minden  beteg  esetében  a 
programba lépéstől eltelt időt kellene standardizálni, például 3, 6 és 12 hónapos utánkövetési 
pontokon vagy gördülő tizenkét hónapos gondozási ciklusban. 
Az indikátorok klinikai tartalma és teljesíthetősége eltérő. Az első vizsgálatok, a rutin laborok és 
az anamnesztikus elemek a belépést követően rövid időn belül elvégezhetők, míg a második vagy 
harmadik  kontroll  minimális  követési  időt  feltételez.  Az  ismételt mérések alacsony  decemberi 
aránya  ezért  részben  időablak-hatás,  nem  feltétlenül  minőségi  hiány.  Az  értékelés 
továbbfejlesztésekor minden indikátorhoz rögzíteni kellene a jogosulti nevezőt, az esedékesség 
időpontját, az elfogadható toleranciaablakot és a klinikailag indokolt eltéréskódokat. 
A  korcsoportos  állományok  egyes  betegségprogramokban  klinikailag  szokatlan  fiatal 
betegarányokat  tartalmaznak.  Különösen  a  COPD-program  21  év  alatti  csoportja,  valamint 
bizonyos  vármegyék  alacsony  súlyozott  átlagéletkora  indokol  célzott  adatminőségi  auditot. 
Ellenőrizni szükséges a születési dátum és életkor képzését, a diagnózis- és programkódokat, a 
beválasztási feltételeket, továbbá azt, hogy a beteg vagy az ellátási esemény területi besorolása 
történt-e. Audit nélkül ezek az eltérések nem értelmezhetők epidemiológiai sajátosságként. 
A szakellátási teljesülés az adminisztratív adatkapcsolatban azonosítható eseményeket tükrözi. 
A kódolási, adatátadási, időbeli elszámolási vagy interoperabilitási hiány a ténylegesen elvégzett 
ellátás  alulbecsléséhez  vezethet.  A  következő  elemzési  szinthez  egységes  eseménydátumok, 
OENO-  és  egyéb  kódlisták  verziókövetése,  a  háziorvosi  és  szakellátási  rekordok  megbízható 
összekapcsolása,  valamint  az  elvégzett,  de  finanszírozásilag  el  nem  ismert  vizsgálatok  külön 
azonosítása szükséges. 
A  vármegyei  nyers  betegszámokhoz  nem  áll  rendelkezésre  egységes  lakossági,  praxis-  vagy 
jogosulti  nevező.  A  területi  ábrák  ezért  aktivitási,  nem  standardizált  lefedettségi  mutatók.  A 
lefedettség és méltányosság  értékeléséhez szükséges  a  részt vevő  és  nem  részt  vevő  praxisok 
azonosítása,  a  praxislistaméret,  a  betegségspecifikus  jogosult  betegszám,  a  településtípus,  a 
depriváció, a betöltetlenség és a hozzáférési távolság összekapcsolása. 
A Gondozási Tervek teljesítési sávos állománya eltér a teljes nyers alprogram-populációtól, ezért 
minden  aránynál  egyértelműen  meg  kell  nevezni  a  nevezőt.  A  sávok  közötti  átrendeződésből 
betegszintű  átmeneti  valószínűség  vagy  átlagos  befejezési  idő  nem  számítható.  A  75%-os 
193 
 

teljesítési küszöb hasznos folyamatmutató, de nem helyettesíti a hiányzó beavatkozások tételes 
vizsgálatát; azonos százalékos készültség mögött eltérő klinikai jelentőségű hiányok állhatnak. 
A  program  klinikai  és  gazdasági  hatásának  következő  szintű  értékeléséhez  pszeudonimizált 
betegszintű longitudinális adatkapcsolás szükséges. Ennek ki kell terjednie a hospitalizációkra, 
sürgősségi  eseményekre,  gyógyszerelésre,  laboreredményekre,  szakellátási  igénybevételre, 
mortalitásra,  életminőségre  és  költségekre,  lehetőség  szerint  megfelelő  összehasonlító 
csoporttal.  A  folyamatindikátorok  mellett  így  válna  mérhetővé,  hogy  a  strukturált  gondozás 
milyen időtávon és milyen betegcsoportokban jár tényleges egészségnyereséggel és erőforrás-
hatással. 
 
3. Összefoglaló elemzés  
A Krónikus Betegségmenedzsment Program pilot időszakának értékelése vegyes módszertanú 
megközelítésben történt. A háziorvosi, fogorvosi és finanszírozói interjúk, a háziorvosi kérdőívek, 
az  OKFŐ  Közbeszerzési,  Pályázati  és  Műszaki  Igazgatóság  Projektkoordinációs  és  Projekt 
Pénzügyi  Elszámolási  Főosztályon  működött  Minőségbiztosítási  Monitoring  Munkacsoport 
munkáját  támogató horizontális szakértői  egyeztetések,  valamint  az  OKFŐ által  rendelkezésre 
bocsátott országos aggregált teljesítési és indikátoradatok eltérő típusú, de egymást kiegészítő 
bizonyítékot  szolgáltattak.  A  kvalitatív  források  elsősorban  azt  tették  értelmezhetővé,  hogy  a 
program  milyen  mechanizmusokon  keresztül  változtatta  meg  a  praxisműködést;  a  kérdőíves 
eredmények a résztvevők által érzékelt változások irányát és intenzitását jelezték; az országos 
adatok pedig a megvalósítás volumenét, az egyes gondozási elemek dokumentált teljesülését és a 
Gondozási  Tervek  előrehaladását  tették  számszerűsíthetővé.  A  trianguláció  alapján  a 
legmegalapozottabb  következtetések  az  implementáció,  az  ellátási  folyamatok  és  a  szervezeti 
működés  szintjén  fogalmazhatók  meg.  A  klasszikus  impact-végpontok  –  így  különösen  a 
mortalitás,  a  morbiditás,  a  hospitalizáció,  a  tartós  rizikófaktor-változás,  az  életminőség  és  a 
költséghatékonyság – a rendelkezésre álló rövid követési idő, az összehasonlító csoport hiánya 
és  a  betegszintű  kapcsolt  adatok  korlátozott  elérhetősége  miatt  még  nem  ítélhetők  meg 
megbízhatóan. 
 
A  Hatástanulmány  további  hozzáadott  értéke,  hogy  láthatóvá  teszi  az  adatvezérelt  értékelés 
minimális  és  optimális  adatfeltételei  közötti  különbséget.  A  rendelkezésre  álló  aggregált 
adatokból érdemi implementációs következtetések vonhatók le, míg a klinikai eredményesség, a 
betegút  és  a  költséghatékonyság  robusztus  vizsgálatához  előre  definiált,  pszeudonimizált  és 
adatminimalizált összekapcsolási modell szükséges. Ez a megkülönböztetés a jövőbeli országos 
monitoringrendszer tervezéséhez közvetlenül felhasználható. 
 
3.1. A program alapvető működési eredménye  
Az V. fejezet 1–2. részének eredményei egybehangzóan azt mutatják, hogy a KBMP elsődleges 
újítása nem valamely korábban nem alkalmazott diagnosztikai vagy terápiás eljárás bevezetése 
volt, hanem a meglévő szakmai tevékenységek új működési rendszerbe szervezése. A gondozási 
tervek, a betegségspecifikus protokollok, az előírt monitorozási elemek, az időzített kontrollok, 
az  egységes  dokumentáció  és  az  indikátoralapú  visszamérés  a  korábban  sokszor  implicit, 
praxisfüggő és epizodikus krónikus gondozást explicit, folyamatjellegű és ellenőrizhető ellátási 
modell irányába mozdították el. A program ebből a szempontból nem pusztán többletfeladatokat 
194 
 

rendelt  a  meglévő  ellátáshoz,  hanem  olyan  működési  architektúrát  alakított  ki,  amelyben  a 
krónikus beteg útja, az elvégzendő tevékenységek köre és a teljesítés állapota követhetővé vált. 
 
3.2. A kvalitatív és kérdőíves eredmények konvergenciája 
Az  interjúkban  rendszeresen  megjelent  a  gyakoribb  betegkövetés,  a  tudatosabb  prevenciós 
szemlélet,  a  vizsgálatok strukturáltabb  ütemezése,  a korábban  elmaradó  vagy rendszertelenül 
végzett ellenőrzések pótlása, valamint a dokumentáció javulása. E tapasztalatokat a háziorvosi 
kérdőív is alátámasztotta: a  strukturált  gondozás  javulását  a  válaszadók diabetes  esetén  3,91, 
hypertonia  esetén  3,90,  cardiovascularis  betegségekben  3,88,  COPD  esetén  3,63  átlagponttal 
értékelték  az  ötfokú  skálán.  A  protokollok  érthetőségének  átlaga  4,01,  a  preventív  szemlélet 
erősödéséé 3,98, a szövődmények korai felismerésének támogatásáé pedig 4,14 volt. Ugyanakkor 
a mindennapi praxisműködésbe való illeszthetőség 3,27-es értéke, valamint a szabad szöveges és 
interjús  kritikák  azt  jelzik,  hogy  a  szakmai  elfogadottság  nem  azonos  a  változtatás  nélküli 
gyakorlati  alkalmazhatósággal.  A  merev  időablakok,  egyes  kötelező  elemek  vitatott  klinikai 
indokoltsága,  a  magánellátásban  keletkezett  leletek  korlátozott  elfogadhatósága  és  a 
betegspecifikus rugalmasság hiánya érdemi implementációs súrlódást okozott. 
 
3.3. Az országos volumen és a Gondozási Tervek teljesülése 
A  négy  betegségprogram  nyers,  nem  tisztított  állományai  alapján  a  dokumentált 
programszereplések  száma  2025.  december  31-én  51  001,  2026.  április  30-án  69  315,  2026. 
május 31-én pedig 69 824 volt. A program volumenének legnagyobb bővülése tehát a 2025. év 
vége és 2026. április vége közötti időszakban következett be: ekkor 18 314-gyel, 35,9%-kal nőtt 
a programszereplések száma. Április és május között további 509 programszereplés jelent meg, 
ami  0,7%-os  növekedést  jelentett.  A  május  végi  állomány  63,9%-át  a  hypertonia-,  17,9%-át  a 
diabetes-,  10,5%-át  a  cardiovascularis,  7,7%-át  pedig  a  COPD-program  adta.  Ez  a  volumen 
elsősorban  a  programba  bevont  és  az  adatállományban  megjelenő  betegutak  nagyságrendjét, 
valamint  a  kapcsolódó  kapacitás-igénybevételt  jellemzi;  nem  azonos  az  elszámolásban 
figyelembe vett, adattisztított teljesítési állománnyal. 
A külön Gondozási Terv-teljesítési kimutatás 57 300, teljesítési sávba sorolt programszereplést 
tartalmazott.  Közülük  39  190  esetben  –  az  értékelhető  állomány  68,4%-ánál  –  az  előírt 
beavatkozások legalább 75%-a, 10 457 esetben pedig 100%-a teljesült. Mivel a program jelenlegi 
elszámolási logikájában kizárólag a 100%-os teljesítés minősül elismert Gondozási Tervnek, az 
utóbbi érték az elsődleges operatív kimenet: az értékelhető állomány 18,2%-át, a 2026. május 31-
i 69 824 nyers programszerepléshez viszonyítva pedig megközelítőleg 15,0%-ot jelentett. A két 
arány eltérő adatlogikából és nevezőből származik, ezért egymással nem felcserélhető. 
 
3.4. A teljesítési folyamat dinamikája 
A betegbevonás és a Gondozási Tervek szakmai teljesülése két, egymással összefüggő, de nem 
azonos folyamat. A nyers programszereplési állomány 2025. december vége és 2026. április vége 
között jelentősen bővült, míg az április–májusi egyhavi növekmény már mérsékeltebb volt. Ezzel 
párhuzamosan  azonban  a  Gondozási  Tervek  teljesítési  megoszlása  tovább  javult.  Ez  arra  utal, 
hogy  a  vizsgált  utolsó  hónapban  a  program  működésének  súlypontja  részben  az  új  betegek 
bevonásáról a már bevont betegek gondozási folyamatának előrehaladására helyeződött át. 
 
195 
 

A Gondozási Tervek teljesülési sávjai április és május között határozottan a magasabb teljesítési 
tartományok felé tolódtak. A 90–100%-os sávba tartozó programszereplések száma 16 006-ról 
23  245-re,  részaránya  27,8%-ról  40,6%-ra  emelkedett,  miközben  valamennyi  90%  alatti  sáv 
részaránya csökkent. Ez a minta a gondozási folyamatok előrehaladásával összeegyeztethető, és 
arra  utal,  hogy  a  programban  létrejött  egy  jelentős,  a  teljes  befejezéshez  közel  álló  betegút-
állomány.  A 90–100%-os  sáv  azonban  nem  azonos  a  100%-ban  teljesített és  finanszírozásilag 
elismert  Gondozási  Tervekkel.  A  különbség  éppen  arra  világít  rá,  hogy  a  bináris 
teljesítéselismerés  mellett  szükség  van  folyamatmutatókra  is:  ezek  képesek  megmutatni  az 
implementáció előrehaladását, a még hiányzó ellátási elemek koncentrációját és a teljesítésig el 
nem jutó betegutak lehetséges szervezeti okait. 
 
3.5. Betegségprogramok közötti különbségek  
Az  országos  aggregált  adatok  mind  a  gondozási  terv  teljességében,  mind  az  egyedi 
indikátorokban érdemi heterogenitást mutattak. Az értékelhető májusi állományon belül a 100%-
os Gondozási Terv-teljesítés aránya a COPD-programban 23,0%, a cardiovascularis programban 
20,6%, a hypertonia-programban 18,6%, a diabetes-programban 12,8% volt. A legalább 75%-os 
teljesítés  ugyanakkor  hypertoniában  volt  a  legmagasabb  (71,0%),  ezt  a  diabetes  (67,2%),  a 
cardiovascularis program (62,3%) és a COPD (53,5%) követte. A két küszöb eltérő rangsora azt 
mutatja,  hogy  a  programok  közötti  különbség  nem  írható  le  egyetlen  általános 
„teljesítményszinttel”:  számít  az  előírt  komponensek  száma,  klinikai  tartalma,  ismétlési 
gyakorisága,  időablaka,  a  szükséges  eszközök  elérhetősége,  valamint  a  szakellátási 
közreműködés  igénye.  Emiatt  a  betegségprogramok  közötti  nyers  arányokat  nem  célszerű 
minőségi rangsorként kezelni. 
 
3.6. Az indikátorteljesülés szerkezete  
A  három  országos  adatvágás  az  indikátorteljesülés  folyamatos  javulását  mutatta  mind  a  négy 
betegségprogramban.  Az  indikátorok  egyszerű  átlaga  COPD-ben  2025.  december  31.  és  2026. 
április  30.  között  42,5%-ról  56,4%-ra,  majd  2026.  május  31-re  58,3%-ra  emelkedett.  A 
cardiovascularis programban ugyanezek az értékek 49,5%, 63,8% és 66,5%, diabetesben 56,5%, 
65,9% és 68,0%, hypertoniában pedig 56,1%, 72,1% és 75,1% voltak. A legnagyobb előrelépés 
valamennyi programban a 2025. év vége és 2026. április vége közötti időszakban következett be, 
de az április–májusi egyhavi időszakban is folytatódott a dokumentált teljesülés javulása. 
 
A változás ütemének közvetlen összehasonlításakor ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy az 
első időszak négy hónapot, a második mindössze egy hónapot fog át, továbbá az adatállományok 
kumulatívak és egymásba ágyazottak. Az eltérések ezért nem értelmezhetők azonos időtartamra 
vetített növekedési rátaként, és önmagukban nem bizonyítanak oksági programhatást. 
 
Az indikátorrangsorok mindhárom adatvágásban stabil szerkezeti mintázatot jeleztek. A helyben 
vagy rutinszerű laboratóriumi háttérrel elvégezhető vizsgálatok – például a vérnyomásmérés, a 
vérkép,  az  éhomi  vércukor,  a  májfunkció,  az  ionok  és  a  lipidparaméterek  ellenőrzése  – 
rendszerint magasabb teljesülést értek el. Az ismételt mérések, egyes antropometriai kontrollok, 
a  speciális  diagnosztikai  eljárások,  valamint  a  szakellátási  együttműködést  igénylő  elemek 
gyakrabban  kerültek  az  alacsonyabb  teljesülésű  csoportba.  Az  eredmények  így  nemcsak  a 
praxisok aktivitását, hanem az ellátási rendszer kapcsolódási pontjainak korlátait is megjelenítik. 
196 
 

 
3.7. Szakmai-egészségügyi és betegoldali jelentőség  
A strukturált monitorozás növekedése, a rizikótényezők rendszeresebb felmérése, a korábban fel 
nem  ismert  eltérések  azonosítása,  a  betegedukáció  és  az  ismételt  találkozások  együttesen 
plausibilis mechanizmust teremtenek a későbbi egészségnyereséghez. Az interjúkban megjelent 
a beteg-együttműködés, az egészségtudatosság, a naplóvezetés és egyes életmódbeli változások 
javulása  is.  Ezek ugyanakkor jelenleg  elsősorban  szolgáltatói  észlelések,  illetve  folyamatközeli 
eredmények.  A  pilotból  nem  áll  rendelkezésre  olyan  kontrollált,  betegszintű  eredményadat, 
amely  alapján  a  vérnyomás,  a  HbA1c,  a  testsúly,  a  COPD-exacerbációk,  a  cardiovascularis 
események  vagy  a  betegek  életminőségének  változása  a  programnak  tulajdonítható  lenne.  A 
betegoldali  haszon  ezért jelenleg megalapozott  hatásmechanizmusként,  nem  pedig  bizonyított 
klinikai végpontként írható le. 
 
3.8. Szervezeti átalakulás és a szakdolgozói szerepek  
A program működtetése a praxisokon belüli feladatmegosztást is átalakította. Az antropometriai 
és eszközös mérések, a rizikóbecslések, a betegedukáció, a dokumentáció, az utánkövetés és a 
betegút-szervezés  jelentős  részét  praxisnővérek,  szakápolók,  illetve  egyes  helyeken  emelt 
kompetenciájú ápolók végezték. Ez az interjúk alapján nem kiegészítő jelenség, hanem a program 
működőképességének egyik feltétele volt. A pilot ugyanakkor nem tekinthető teljes körű APN-
modell tesztjének, ezért az APN-ek eredményességére önálló oksági következtetés nem vonható 
le.  A  tapasztalatok  mégis  egyértelmű  fejlesztési  irányt  jelölnek  ki:  az  országos  kiterjesztés 
humánerőforrás-igénye csak feladatdelegálással, szabályozott kompetenciabővítéssel, megfelelő 
képzéssel és a szakdolgozói teljesítmény finanszírozási elismerésével kezelhető fenntarthatóan. 
 
3.8.1. Az APN sajátos funkciója a KBMP működési modelljében 
A  KBMP  tapasztalatai  alapján  a  kiterjesztett  hatáskörű  ápoló  potenciális  szerepe  nem  a 
hagyományos praxisnővéri feladatok egyszerű mennyiségi bővítéseként, és nem is az orvos által 
végzett  tevékenységek  általános  helyettesítéseként  értelmezhető.  Az  APN  sajátos  hozzáadott 
értéke abban állhat, hogy a stabil állapotú, illetve előre meghatározott kockázati csoportba sorolt 
krónikus  betegek  gondozási  ciklusában  összekapcsolja  az  állapotfelmérési,  betegoktatási, 
utánkövetési, koordinációs és protokoll szerinti eszkalációs feladatokat. Ebben az értelemben az 
APN  nem  pusztán  egyes  részfeladatok  végrehajtója,  hanem  –  világosan  meghatározott 
kompetencia-  és  felelősségi  határok  között  –  a  gondozási  folyamat  egyik  lehetséges 
folyamatgazdája. 
 
A  programban  megjelenő  szakdolgozói  munkamegosztás  alapján  az  APN-hez  vagy  megfelelő 
képzettségű szakápolóhoz rendelhető feladatcsoportok öt működési szakaszba rendezhetők. Az 
első  a  betegek  azonosítása  és  bevonása:  a  célpopuláció  előszűrése,  a  behívás,  a  program 
működésének  ismertetése  és  a  részvételhez  szükséges  betegoldali  motiváció  támogatása.  A 
második  a  strukturált  állapotfelmérés:  az  anamnesztikus  és  szociális  információk  felvétele,  az 
antropometriai,  vérnyomás-,  pulzus-  és  oxigénszaturáció-mérések,  az  életmódi  és 
cardiovascularis rizikótényezők, a gyógyszerszedés, az adherencia, az önellátási képesség és az 
egészségértés  vizsgálata. A  harmadik a gondozási terv végrehajtásának követése,  beleértve az 
esedékes  vizsgálatok  nyomon  követését,  a  kontrollok  szervezését,  az  eredmények  és  otthoni 
mérési naplók protokoll szerinti áttekintését, valamint a hiányzó gondozási elemek jelzését. A 
197 
 

negyedik  a  betegedukáció  és  önmenedzselés  támogatása,  az  otthoni  mérések  technikájának 
ellenőrzése, az életmódváltozás és a gyógyszeradherencia rendszeres megerősítése. Az ötödik a 
betegút-koordináció és eszkaláció: az előre meghatározott eltérések felismerése, dokumentálása 
és továbbítása a háziorvos vagy – a betegút szabályai szerint – a szakellátás felé. 
 
E feladatok nem azonos mértékben és nem minden esetben igényelnek APN-szintű képesítést. A 
betegbehívás, az adminisztratív nyomon követés és egyes standard mérések megfelelően képzett 
praxisnővérhez vagy koordinátorhoz is rendelhetők. Az APN sajátos funkciója ott kezdődik, ahol 
a  feladat  összetett  klinikai  állapotfelmérést,  több  információforrás  együttes  értelmezését, 
multimorbiditási vagy gyógyszerelési kockázat felismerését, önálló betegoktatási és gondozási 
döntést,  illetve  protokoll  szerinti  klinikai  eszkalációt  igényel.  Az  APN-kapacitás  célzott 
alkalmazása  ezért  hatékonyabb  lehet,  mint  ha  minden  gondozási  és  adminisztratív  feladatot 
egységesen magas kompetenciaszinthez rendelnének. 
 
A kérdőíves eredmények szerint a KBMP-ben egy beteg havi szakmai menedzselése átlagosan 21–
25  percet,  az  adminisztráció  és  betegútszervezés  további  20–23  percet  igényelt.  Ez  összesen 
mintegy  41–48  perc  havi  praxisráfordítást  jelenthet  betegenként.  Ez  az  adat  azonban  nem 
tekinthető az APN által megtakarított orvosi időnek. A felmérés nem különítette el kifejezetten, 
hogy az egyes tevékenységeket háziorvos, APN, praxisnővér vagy más munkatárs végezte-e, és 
nem áll rendelkezésre APN-nel működő és APN nélküli praxisok korrigált összehasonlítása sem, 
viszont  megállapítható,  hogy  a  41–48  perces  teljes  ráfordítás  jelentős  része  szakmailag 
delegálható  vagy  megosztható  feladatokból  áll;  az  APN-modell  tényleges  nettó  orvosi 
időnyeresége a jelenlegi adatokból nem számszerűsíthető. 
Az időnyereség értékelésekor azt is figyelembe kell venni, hogy a kompetenciamegosztás nem 
feltétlenül  csökkenti  ugyanilyen  mértékben  a  teljes  team  munkaidejét.  Az  APN  által  vezetett 
konzultáció  általában  több  időt  fordíthat  edukációra,  adherenciaértékelésre  és 
betegkommunikációra.  Az  irodalmi  áttekintésben  megjelenik,  hogy  az  ápoló  által  vezetett 
alapellátási  konzultációk  rendszerint  hosszabbak,  ugyanakkor  a  betegelégedettség  magasabb 
lehet,  és  a  klinikai  eredmények  több  vizsgált  területen  legalább  összevethetők  az  orvos  által 
nyújtott ellátással. Az APN-modell eredményét ezért nem pusztán a kontaktus időtartamában, 
hanem az orvosi döntési kapacitás felszabadulásában, a gondozási terv teljesülésében, a kieső 
kontrollok csökkenésében és a beteg jobb önmenedzselésében szükséges vizsgálni (Laurant et al., 
2018). 
 
A  KBMP  adatfelvétele  nem  tartalmazott  olyan  beteg  által  közvetlenül  kitöltött,  validált 
tapasztalati mérőeszközt, amelyből APN-specifikus betegelégedettségi hatás lenne kimutatható. 
A  programban  észlelt  kedvező  betegoldali  jelzések  –  a  rendszeresebb  kapcsolattartás,  jobb 
betegségértés, erősebb együttműködés és biztonságérzet – ezért szolgáltatói tapasztalatként és 
szakmailag  valószínű  hatásmechanizmusként  értelmezhetők,  nem  pedig  bizonyított  APN-
eredményként.  A  nemzetközi  eredmények  ugyanakkor  alátámasztják  e  mechanizmus 
valószínűségét: egy 2026-ban publikált, 21 vizsgálat és 14 523 résztvevő eredményeit összegző 
metaanalízis  az  ápoló  által  nyújtott  közösségi  alapellátás  mellett  mérsékelt,  statisztikailag 
szignifikáns  betegelégedettségi  előnyt  és  az  általános  orvosi  konzultációk  igénybevételének 
csökkenését  találta.  Ezek  az  eredmények  azonban  eltérő  egészségügyi  rendszerekből 
származnak, ezért nem vihetők át automatikusan a KBMP-re (Fajarini et al., 2026). 
 
198 
 

A  gyakorlatban  felmerülő  legfontosabb  kompetenciahatár  a  vizsgálat  elvégzése,  az  eredmény 
értelmezése és a klinikai döntés közötti különbség. Más kompetenciát jelent például a vérnyomás 
vagy  vércukor  mérése,  az  eredmény  protokoll  szerinti  besorolása,  a  gyógyszerelés 
módosításának  szükségességére  utaló  eltérés  felismerése,  illetve  maga  a  diagnosztikai  vagy 
terápiás  döntés.  Hasonlóképpen elkülönítendő a  gondozási terv adatainak előkészítése,  annak 
szakmai  jóváhagyása,  valamint  a  terápiás  célok  megváltoztatása.  E  határok  elmosódása 
betegbiztonsági kockázatot és informális felelősségáthárítást eredményezhet. 
 
A 13/2025. (IV. 17.) BM rendelet már megteremtette az egészségügyi szakdolgozói kompetenciák 
szintezett  keretrendszerét,  ezért  a  következő  feladat  nem  általános  „APN-hatáskörbővítés”, 
hanem a KBMP egyes tevékenységeinek tételes hozzárendelése a megfelelő kompetenciaszinthez. 
A  9/2026.  (III.  25.)  BM  rendelettel  bevezetett,  feltételekhez  kötött  elektronikus 
gyógyszerrendelési  lehetőség  ugyancsak  ebbe  a  logikába  illeszthető:  nem  általános,  önálló 
gyógyszerindítási jogosultságot hozott létre, hanem meghatározott feltételek mellett a korábbi 
orvosi  terápia  folyamatosságát  támogathatja.  A  KBMP-ben  ezt  az  adherencia-ellenőrzés,  a 
mellékhatás-  és  eltérésészlelés,  a  vényfolytonosság  és  az  orvosi  eszkaláció  dokumentált 
folyamatába indokolt beépíteni. 
 
Összességében  a  KBMP  eredményei  az  APN-modell  szükségességét  és  működési  relevanciáját 
alátámasztják,  önálló  APN-hatást  azonban  nem  bizonyítanak.  A  következő  implementációs 
szakaszban  ezért  előre  definiált  APN-pilot  indokolt.  Ennek  mérnie  kell  az  APN  által  önállóan 
lezárt kontaktusok arányát, az egy betegre jutó orvosi és ápolói időt, az orvosi felülvizsgálatig 
eltelt  időt,  az  eszkalációk  megfelelőségét,  a  gondozási  terv  teljesülését,  valamint  validált 
betegélmény-  és  betegelégedettségi  mutatókat.  Csak  ilyen  adatok  alapján  dönthető  el,  hogy  a 
modell  ténylegesen  mekkora  orvosi  kapacitást  szabadít  fel,  és  milyen  többletértéket  teremt  a 
beteg számára. 
 
3.9. A horizontális szakértői egyeztetések rendszerszintű tanulságai  
A Minőségbiztosítási Monitoring Munkacsoport munkáját támogató egyeztetések megerősítették, 
hogy  a  protokoll  önmagában  szükséges,  de  nem  elégséges  feltétele  a  sikeres  krónikus 
betegségmenedzsmentnek.  A  helyi  adaptációs  képesség,  a  vezetői  és  szervezeti  támogatás,  a 
praxisok humánerőforrása, a diagnosztikai kapacitás, a betegutak koordinációja, az adatminőség 
és  a  finanszírozási  ösztönzők  együttesen  határozzák  meg,  hogy  a  formálisan  előírt  gondozási 
modell  ténylegesen  megvalósul-e.  Az  eszközbeszerzés  és  a  diagnosztikai  kapacitásfejlesztés 
önmagában  nem  eredményez  rendszertranszformációt,  ha  nem  társul  hozzá  munkafolyamat-
újratervezés, kompetenciarendezés, megfelelő informatikai támogatás és a teljesítési szabályok 
klinikailag életszerű finomhangolása. 
 
3.10. Finanszírozási és gazdasági értelmezés  
A  program  a  strukturált  gondozási  tevékenységekhez  közvetlen  finanszírozási  ösztönzőt 
kapcsolt, ami fontos eltérést jelentett a hagyományos kapitációs logikához képest. A kvalitatív 
eredmények szerint a többletforrás ösztönözte a gondozási aktivitást, de nem minden praxisban 
kompenzálta  teljes  mértékben  a  dokumentáció,  a  koordináció,  a  betegbehívás,  a 
vizsgálatszervezés  és  az  adatellenőrzés  többletráfordítását.  Rövid  távon  a  jobb  felismerés  és 
monitorozás a laboratóriumi, képalkotó és szakellátási igénybevételt akár növelheti is; ez nem 
199 
 

feltétlenül programhiba, hanem korábban kielégítetlen szükséglet feltáródása lehet. A hosszabb 
távú  megtakarítás  –  például  az  elkerülhető  hospitalizációk  vagy  szövődmények  csökkenése  – 
szakmailag  plausibilis,  de  a  jelen  adatokból  nem  számszerűsíthető.  A  program  gazdasági 
értékelésében  ezért  a  rövid  távú  költségnövekedés,  a  minőségjavulás  és  a  későbbi  elkerült 
költségek időbeli elkülönítésére van szükség. 
 
3.11. Hozzáférés, területi különbségek és méltányosság  
A  nyers,  nem  tisztított  adatokban  2026.  május  végén  megjelenő  közel  hetvenezer 
programszereplés  azt  mutatja,  hogy  a  strukturált  krónikus  gondozás  érdemi  országos 
volumenben vált hozzáférhetővé. A hozzáférés bővülése ebben az összefüggésben nem kizárólag 
földrajzi elérhetőséget, hanem a rendszeres kontrollokhoz, rizikófelméréshez, betegedukációhoz 
és standardizált utánkövetéshez való hozzáférést is jelenti. Ugyanakkor az abszolút vármegyei 
betegszámok  nem  alkalmasak  a  méltányosság  vagy  a  területi  lefedettség  közvetlen  mérésére, 
mert  hiányzik  a  jogosult  betegpopuláció,  a  részt  vevő  praxisok,  a  praxislistaméret  és  a 
programban  töltött  idő  egységes  nevezője.  A  hozzáférés  volumenének  növekedése  ezért 
alátámasztott,  az  egyenlőtlenségek  csökkenése  azonban  a  rendelkezésre  álló  adatokból  nem 
bizonyítható. 
 
3.12. Digitális és adatvezérelt működés  
A KBMP  az  egységes  indikátorrendszerrel,  a  B300-alapú elszámolási logikával  és  az aggregált 
visszaméréssel  jelentős  lépést  tett  az  alapellátás  mérhetőbbé  és  auditálhatóbbá  tétele  felé. 
Ugyanakkor  az  interjúk  és  az  adatok  egyaránt  rámutattak  a  jelenlegi  digitális  infrastruktúra 
korlátaira:  az  ismételt  adatbevitelre,  az  eltérő  informatikai  rendszerek  közötti  gyenge 
interoperabilitásra,  a  külső  vagy  magánellátásban  keletkezett  leletek  korlátozott 
felhasználhatóságára, valamint a teljes programállomány és a teljesítési sávba sorolt állomány 
közötti  nevezőeltérésre.  A  digitális  fejlődés  ezért  nem  azonos  az  adatgyűjtés  volumenének 
növelésével. A következő fejlesztési szint a betegszintű, pszeudonimizált longitudinális követés, 
az automatikus adatátvétel, az adatminőségi szabályok, a hiányzó gondozási elemek valós idejű 
jelzése és az alap- és szakellátás közötti interoperábilis információcsere kialakítása. 
 
3.13. A program összképe  
A  bizonyítékok  összessége  alapján  a  KBMP  egy  megvalósítható  és  szakmailag  releváns 
alapellátási  működési  modellt  hozott  létre,  de  a  pilot  eredménye  nem  azonos  egy  teljesen 
kiforrott, országosan fenntartható rendszer bizonyításával. A program erőssége a strukturáltság, 
a  mérhetőség,  a  nagy  elért  volumen,  a  prevenció  és  monitorozás  felértékelődése,  valamint  a 
teamen  belüli  feladatmegosztás  fejlődése.  Fő  korlátai  a  teljesítés  bináris  és  részben  merev 
szabályozása, a szakellátási függések, a humánerőforrás-terhelés, az eltérő helyi kapacitások, a 
digitális töredezettség és a hosszú távú kimeneti adatok hiánya. Az országos kiterjesztés ezért 
nem  pusztán  a  pilot  változatlan  folytatását,  hanem  a  protokollok,  időablakok,  finanszírozási 
ösztönzők,  kompetenciák,  betegutak  és  informatikai  háttér  összehangolt  továbbfejlesztését 
igényli. 
 
200 
 

3.14. A hipotézisek integrált értékelése 
H1 – Implementációs teljesülés: nagymértékben alátámasztott. A program országos volumenben 
működött: a nyers programszereplések száma 2025. december 31-én 51 001, 2026. április 30-án 
69  315,  2026.  május  31-én  pedig  69  824  volt.  A  betegbevonás  növekedése  az  utolsó  vizsgált 
hónapban jelentősen lassult, miközben az indikátorteljesülés és a Gondozási Tervek magasabb 
teljesítési  sávok  felé  történő  elmozdulása  folytatódott.  Ez  nem  feltétlenül  implementációs 
kifáradást  jelez:  összefügghet  a  bevonható  betegkör  fokozatos  telítődésével,  a  működés 
súlypontjának  a  már  bevont  betegek  gondozására  helyeződésével,  illetve  az  adatvágás  és  a 
jelentési folyamat sajátosságaival. A 10 457 elismert, 100%-ban teljesített Gondozási Terv és az 
indikátorok közötti jelentős szóródás ugyanakkor azt mutatja, hogy a nagy volumenű bevonás 
nem minden esetben járt együtt teljes implementációs fidelitással. 
 
H2  –  A  protokollalapú  működés  erősödése:  erősen  alátámasztott.  Az  interjúk,  a  kérdőívek,  a 
gondozási  terv  adatai  és  az  indikátorteljesülések  konvergensen  igazolják  a  standardizált, 
ütemezett és dokumentált működés megerősödését. A hipotézis az output- és folyamat-outcome 
szinten  teljesült;  a  protokollok  egyes  elemeinek  klinikai  és  gyakorlati  finomhangolása 
ugyanakkor indokolt. 
 
H3  –  A  team-alapú  működés  erősödése:  részben  alátámasztott.  A  praxisokon  belüli  orvos–
szakdolgozó  munkamegosztás  érdemben  fejlődött,  és  a  szakdolgozói  részvétel  a  program 
működésének  alapvető  feltételévé  vált.  A  formalizált  APN-modell,  a  praxisközösségek  közötti 
együttműködés,  valamint  az  alapellátás–szakellátás–fogorvosi  ellátás  multidiszciplináris 
integrációja azonban még nem alakult ki egységesen. 
 
H4 – A mérhetőség és auditálhatóság javulása: erősen, de nem korlátozás nélkül alátámasztott. 
Az egységes indikátorok, gondozási tervek és aggregált visszamérések és a több időmetszetben 
követhető  teljesítési  trendek  a  korábbi  működéshez  képest  jelentős  előrelépést  jelentenek.  A 
betegszintű  longitudinális  kapcsolás  hiánya,  az  adatforrások  közötti  nevezőeltérés,  a 
dokumentációs terhek és az interoperabilitási hiányosságok miatt azonban a „teljes mértékben 
igazolódott” minősítés túl erős lenne. 
 
H5 – A betegutak szervezettségének javulása: részben alátámasztott. A praxison belüli kontroll-, 
monitorozási és utánkövetési folyamatok strukturáltabbá váltak. A szakellátási kapacitásokhoz 
kötött  indikátorok  alacsonyabb  teljesülése,  a  leletátadás  problémái  és  az  intézményközi 
koordináció  korlátai  azt  mutatják,  hogy  a  teljes  betegút  integrációja  csak  részlegesen  valósult 
meg. 
 
H6  –  Heterogén  hatások  megjelenése:  alátámasztott.  Az  eredmények  betegségprogram, 
indikátortípus, praxiskapacitás és terület szerint eltértek. Az észlelt különbségek értelmezését 
emellett  a  betegek  programba  lépésének  eltérő  időpontja  és  az  ebből  adódó  különböző 
hosszúságú  megfigyelési  idő  is  befolyásolja.  A  heterogenitás  ezért  nem  tekinthető  pusztán 
statisztikai  szóródásnak:  részben  a  protokollok  összetettségével,  a  helyi  humánerőforrás-  és 
diagnosztikai  kapacitásokkal,  a  betegek  gondozásban  töltött  idejével,  valamint  a  praxisok 
szervezeti adaptációs képességével magyarázható. 
 
201 
 

H7  –  A  hozzáférés  és  az  egyenlőtlenségek  javulása:  a  hozzáférés  tekintetében  részben 
alátámasztott,  az  egyenlőtlenségek  tekintetében  nem  eldönthető.  A  program  nagy  országos 
volumene és a strukturált gondozási szolgáltatások bővülése a hozzáférés javulását támogatja. 
Lakossági,  jogosulti  és  praxisnevezők  nélkül  azonban  nem  állapítható  meg,  hogy  a  földrajzi, 
társadalmi vagy kapacitásbeli egyenlőtlenségek mérséklődtek-e. 
 
H8  –  Az  adminisztratív és  erőforrás-terhelés  változása:  erősen  alátámasztott.  Az  interjúk  és  a 
kérdőívek következetesen jelentős többletidőt, dokumentációs, koordinációs és humánerőforrás-
igényt jeleztek. A hipotézis a terhelés változására vonatkozóan igazolódott; ebből azonban nem 
következik, hogy a változás minden praxisban azonos mértékű vagy kizárólag kedvezőtlen volt, 
mivel a feladatdelegálás egyes helyeken hatékonyságjavulást is eredményezett. 
 
H9 – Az ellátórendszeri igénybevétel változása: jelenleg nem értékelhető. Nem áll rendelkezésre 
megfelelően  hosszú,  betegszintű,  kontrollált  adat  a  járóbeteg-,  sürgősségi  és  fekvőbeteg-
igénybevétel  változásáról.  Rövid  távon  a  feltárt  szükségletek  miatt  az  igénybevétel  akár 
növekedhetett is; hosszabb távú csökkenés csak utánkövetéssel vizsgálható. 
 
H10 – A klinikai és rizikófaktor-kimenetek javulása: közvetlenül nem igazolható. A monitorozás, 
a  korai  felismerés,  a  betegedukáció és  az  utánkövetés  erősödése kedvező hatásmechanizmust 
valószínűsít,  de  a  klinikai  eredményességhez  szükséges  betegszintű  előtte–utána  adatok, 
kontrollcsoport  és  hosszabb  követés  hiányzik.  A  jelenlegi  bizonyíték  ezért  plausibility-,  nem 
outcome-bizonyíték. 
 
H11  –  Finanszírozási  fenntarthatóság:  jelenleg  csak  feltételesen  ítélhető  meg.  A  program 
létrehozott  egy,  a  strukturált  gondozást  elismerő  finanszírozási  ösztönzőt,  de  a  praxisok 
költségeinek teljes kompenzációja, az országos kiterjesztés költségvetési hatása és a hosszú távú 
költséghatékonyság  nem  ismert.  A  fenntarthatóság  a  finanszírozási  paraméterek,  a 
humánerőforrás és a későbbi egészségnyereség együttes vizsgálatát igényli. 
 
H12 – Skálázhatóság és rendszerbe illeszthetőség: feltételesen, jelentős mértékben alátámasztott. 
A nagy betegvolumen, az egységes protokollok és az országos adatgyűjtés azt mutatják, hogy a 
modell  technikailag  és  szakmailag  skálázható.  A  változtatás  nélküli  országos  kiterjesztés 
fenntarthatósága azonban nem bizonyított. A skálázás feltétele a protokollok finomhangolása, a 
gördülő  gondozási  ciklusok,  a  szakdolgozói  kompetenciák  és  finanszírozás  rendezése,  a 
szakellátási betegutak megerősítése, valamint az interoperábilis digitális infrastruktúra. 
 
3.15. Összegző következtetés  
A KBMP pilot legfontosabb eredménye egy olyan, országos léptékben is működtethető krónikus 
gondozási  logika  gyakorlati  kipróbálása  volt,  amely  a  betegeket  nem  elszigetelt  ellátási 
események,  hanem  előre  meghatározott,  dokumentált  és  visszamérhető  gondozási  folyamat 
mentén  kezeli.  A  program  output-  és  implementációs  eredményei  erősek,  a  működési 
mechanizmusok szakmailag koherensek, és a későbbi egészségnyereséghez vezető út plausibilis. 
A  következő  szakpolitikai  feladat  ezért  nem  egyszerűen  a  program  fenntartása  vagy  lezárása, 
hanem  az  implementáció  második  generációjának  kialakítása:  a  klinikailag  rugalmasabb 
protokollok, a teljesítés fokozatos mérését is elismerő ösztönzők, a team-alapú feladatmegosztás, 
az  integrált  betegutak,  a  valós  idejű  digitális  támogatás  és  a  hosszú  távú  betegszintű 
202 
 

eredményértékelés együttes  rendszerbe  szervezése.  Ebben  az  értelemben  a  KBMP nem  lezárt 
beavatkozás, hanem a magyar alapellátás preventív, koordinációs és adatvezérelt megújításának 
megalapozó fejlesztési szakasza. 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
203 
 

VI. Kockázatok és korlátok elemzése 
1. Időtáv korlátja  
A Krónikus Betegségmenedzsment Program hatásainak értelmezésekor alapvető korlátot jelent 
a beavatkozás és az értékelés rövid időhorizontja. A program pilotidőszaka, illetve a OKFŐ-ben 
működött  Minőségbiztosítási  Monitoring  Munkacsoport  2026.  március  közepe  és  június  vége 
közötti  vizsgálati  ablaka  elsősorban  a  bevezetés  korai  szakaszának,  az  ellátási  folyamatok 
átalakulásának  és  az  implementáció  megvalósíthatóságának  értékelésére  alkalmas.  Ezen 
időtávon  megbízhatóan  vizsgálható  a  betegbevonás,  a  gondozási  tervek  elindítása,  a 
protokollelemek  dokumentált  teljesülése,  a  kontrollok  rendszeressége,  a  praxisokon  belüli 
munkamegosztás, továbbá a szakemberek és betegek programmal kapcsolatos tapasztalata. Nem 
alkalmas ugyanakkor arra, hogy a programhoz oksági bizonyossággal mortalitási, hospitalizációs, 
súlyos szövődményi vagy hosszú távú költségmegtakarítási hatást rendeljen. 
Az  implementációs  tudomány  megkülönbözteti  az  implementációs  eredményeket  –  így  az 
elfogadhatóságot, adaptációt, megvalósíthatóságot, fidelitást, penetrációt és fenntarthatóságot – 
a  szolgáltatási  és  a  betegszintű  klinikai  kimenetektől  (Proctor  et  al.,  2011).  A  KBMP  jelen 
értékelése  ennek  megfelelően  főként  az  első  két  szint  korai  eredményeiről  szolgáltat 
bizonyítékot.  A  gondozási  folyamat  standardizálása  és  a  monitorozási  aktivitás  növekedése 
szükséges, de önmagában nem elégséges feltétele a klinikai végpontok javulásának. A hatáslánc 
egymásra épülő lépésekből áll: a programnak először el kell érnie a célpopulációt; a praxisoknak 
megfelelő  fidelitással  végre  kell  hajtaniuk  a  protokollokat;  azonosítani  és  kezelni  kell  a 
rizikófaktorokat; a betegnek tartósan együtt kell működnie; végül az így létrejövő vérnyomás-, 
glykaemiás,  lipid-,  testsúly-  vagy  dohányzási  kontrollnak  elegendő  ideig  kell  fennállnia  ahhoz, 
hogy a súlyos események gyakoriságát befolyásolja. 
Ez magyarázza, hogy fél év elteltével miért nem várható a mortalitás kimutatható csökkenése. A 
halálozás  viszonylag  ritka,  többtényezős  és  időben  késleltetetten  jelentkező  végpont.  Egy 
mérsékelt  relatív  kockázatcsökkenés  statisztikai  kimutatásához  általában  nagy,  betegszinten 
követett populációra, megfelelő összehasonlító csoportra és többéves utánkövetésre van szükség. 
A  beteg  életkora,  társbetegségei,  kiindulási  kockázata,  szocioökonómiai  helyzete,  terápiája, 
szakellátási  hozzáférése  és  más,  a  programtól  független  változások  egyaránt  befolyásolják  a 
mortalitást.  A  nemzetközi  szakirodalom  szerint  a  betegségmenedzsment-programok 
következetesebben javítják az ellátási folyamatokat és egyes köztes klinikai mutatókat, mint a 
mortalitást vagy a költséghatékonyságot; e végpontokra az evidencia hosszabb vizsgálatokban is 
heterogén (Busse et al., 2010; Nolte et al., 2014). 
A  rövid  időtávon  ráadásul  átmeneti,  látszólag  kedvezőtlen  rendszerszintű  változások  is 
megjelenhetnek.  A  korábban  fel  nem  ismert  vagy  nem  megfelelően  monitorozott  betegek 
azonosítása növelheti a laboratóriumi, képalkotó és járóbeteg-szakellátási igényt, továbbá több 
diagnózist  és  magasabb  dokumentált  morbiditást  eredményezhet.  Ez  nem  szükségképpen  a 
lakosság  egészségi  állapotának  romlását  jelzi,  hanem  a  kielégítetlen  szükséglet  feltárását  és  a 
diagnosztikai intenzitás növekedését. Hasonlóképpen, a rövid távú költségnövekedés nem zárja 
ki a későbbi egészségnyereséget vagy az elkerülhető akut ellátások mérséklődését. 
Az  időtáv  korlátjából  következően  a  jelen  Hatástanulmányban  az  oksági  nyelvhasználatot 
differenciáltan kell alkalmazni. A nagy volumenű bevonás, a strukturált gondozási tevékenységek 
kialakulása és a programindikátorok teljesülése korai implementációs eredménynek tekinthető; 
a jobb állapotkontrollhoz vezető mechanizmusok plausibilisek; a mortalitás, a hospitalizáció, a 
sürgősségi  igénybevétel  és  a  hosszú  távú  költséghatékonyság  javulása  azonban  jelenleg  nem 
204 
 

bizonyított,  és  nem  is  cáfolt.  Ezek  értékeléséhez  legalább  2–3  éves,  lehetőség  szerint  5  éves 
betegszintű  utánkövetés,  NEAK-  és  EESZT-adatkapcsolás,  megfelelő  kontroll-  vagy 
összehasonlító  csoport,  kockázati  korrekció  és  előre  rögzített  kimeneti  indikátorrendszer 
szükséges. 
 
2. Adathitelesség kérdései 
A KBMP adatainak hitelességét két, egymástól elválasztandó dimenzióban indokolt értékelni: az 
adatok  technikai-adminisztratív  megbízhatósága  és  a  dokumentált  teljesítés  klinikai  tartalma 
szempontjából.  Az  egységes  gondozási  tervek,  a  B300-jelentések  és  a  komponensszintű 
indikátorok a korábbi, kevésbé strukturált gyakorlathoz képest jelentős előrelépést jelentenek a 
mérhetőség és auditálhatóság terén. Ugyanakkor a jelentett adat nem automatikusan azonos sem 
a ténylegesen elvégzett gyógyító tevékenységgel, sem annak minőségével, sem a beteg számára 
létrejött egészségnyereséggel. 
A jelentési fegyelem és a tényleges szakmai munka között kétirányú eltérés keletkezhet. Egyrészt 
előfordulhat aluljelentés: egy klinikailag indokolt vizsgálat, edukáció vagy kontroll megtörtént, 
de  nem  a  megfelelő  mezőben,  kóddal  vagy  időablakban  került  rögzítésre;  a  külső  vagy 
magánellátásban keletkezett lelet nem volt technikailag átvehető; vagy a teljesítést egy kisebb 
adminisztratív  eltérés  miatt  nem  lehetett  elszámolni.  Ebben  az  esetben  az  adat  a  tényleges 
gyógyító munka mennyiségét lefelé torzítja. Másrészt fennáll a formális teljesítés kockázata is: a 
szükséges  dokumentum  vagy  kód  rendelkezésre  áll,  de  abból  nem  ítélhető  meg  kellő 
bizonyossággal  a  vizsgálat  szakmai  minősége,  az  eredmény  klinikai  értelmezése,  a  szükséges 
terápiamódosítás,  az  edukáció  érdemi  tartalma  vagy  a  beteg  tényleges  megértése  és 
együttműködése. 
E kockázat különösen fontos akkor, ha a finanszírozás szorosan kapcsolódik bináris teljesítési 
feltételekhez.  A  teljesítményalapú  finanszírozás  nemzetközi  tapasztalatai  szerint  a  jól 
megválasztott  indikátorok  javíthatják  a  célzott  folyamatok  dokumentálását  és  végrehajtását, 
ugyanakkor  nem  kívánt  hatásként  megjelenhet  a  mérhető  elemek  túlhangsúlyozása,  a  nem 
ösztönzött  tevékenységek  háttérbe  szorulása,  a  kedvezőbb  betegösszetétel  preferálása  vagy  a 
dokumentáció  stratégiai  optimalizálása  (Eijkenaar,  2013;  OECD,  2014;  Kondo  et  al.,  2016).  A 
„mindent vagy semmit” elszámolási logika tovább növelheti ezt a feszültséget: egyetlen hiányzó 
vagy  időben  nem  elfogadható  komponens  a  teljes  gondozási  terv  pénzügyi  elismerését 
veszélyeztetheti akkor is, ha annak túlnyomó része szakmailag megfelelően megvalósult. 
A Hatástanulmány eredményei e problémát közvetlenül is jelzik. A kérdőíves becslések szerint 
egy  beteg  havi  szakmai  menedzselése  betegségprogramtól  függően  átlagosan  mintegy  21–25 
percet, az adminisztráció, betegútszervezés és teljesülésellenőrzés további 20–23 percet igényelt. 
Amennyiben a dokumentáció időigénye tartósan megközelíti a közvetlen szakmai tevékenységét, 
fennáll annak kockázata, hogy a jelentési megfelelés elvonja a kapacitást a betegellátástól, vagy a 
tartós túlterhelés a dokumentáció pontosságát rontja. A probléma tehát nem egyszerűen „túl sok 
adminisztráció”, hanem az adatminőség, a szakmai minőség és a humánerőforrás-terhelés közötti 
kölcsönhatás. 
Az  aggregált  adatszerkezet  további  korlátja,  hogy  nem  teszi  lehetővé  az  egyedi  betegutak 
longitudinális  rekonstruálását,  a  duplikációk  teljes  körű  kiszűrését,  a  kiindulási  állapot  és  a 
változás  összekapcsolását,  illetve  annak  ellenőrzését,  hogy  a  teljesített  folyamatindikátorhoz 
megfelelő klinikai reakció társult-e. A teljes programállomány, a teljesítési sávba sorolt betegkör 
és  a  100%-ban  elismert  gondozási  tervek  eltérő  nevezői  önmagukban  nem  adatmanipulációt, 
hanem részben  eltérő  statisztikai fogalmakat  tükrözhetnek; ha  azonban  e nevezők  definíciója, 
205 
 

időpontja  és  képzési  szabálya  nem  teljesen  transzparens,  az  eredmények  félreérthetők  és 
egymással tévesen összevethetők. 
Az  adathitelességi  kockázatok  kezelése  ezért  többszintű  adatminőség-biztosítást  igényel. 
Szükséges  az  egységes  adat-  és  indikátorszótár,  a  nevezők  és  időablakok  verziózott 
dokumentálása, az automatikus logikai és tartományellenőrzés, a duplikáció- és hiányvizsgálat, 
valamint  a  praxisok  számára  visszacsatolt  adatminőségi  riport.  Célszerű  mintavételes  klinikai 
auditot alkalmazni, amely a jelentett kódot az alapdokumentummal és a követő klinikai döntéssel 
is  összeveti.  A  betegszintű,  pszeudonimizált  longitudinális  adatkapcsolás  és  az  informatikai 
rendszerek  közötti  automatikus  adatátvétel  csökkentené  a  többszörös  rögzítést.  A 
finanszírozásban a fokozatos vagy komponensarányos elismerés, kiegészítve néhány klinikailag 
lényeges  „kapuindikátorral”,  jobban  egyensúlyozhatja  a  fidelitást  és  a  valós  ellátási  környezet 
rugalmasságát. Mindezek mellett a programértékelésben továbbra is szükséges az adminisztratív 
adatok, az interjúk, a kérdőívek és – később – a klinikai kimenetek triangulációja. 
Az  országos  kiterjesztéshez  javasolt  egy  szerepkör-alapú  adathozzáférési  és  visszacsatolási 
modell  kialakítása.  Ennek  minimuma  a  beteg  számára  saját  gondozási  tervének  és  esedékes 
feladatainak  áttekinthetősége;  a  háziorvos  és  a  szakellátó  számára  az  ellátáshoz  szükséges, 
jogszerű  betegút-információ;  a  praxis  számára  saját  nevezőre  vetített  minőségi  riport;  a 
programirányítás számára pedig pszeudonimizált, auditálható monitoring. A hozzáférést minden 
szinten a célhoz kötöttség, az adatminimalizálás és a jogosultságkezelés elvéhez kell igazítani. 
 
3. Rendszerszintű akadályok 
A KBMP  működőképességét nem kizárólag a  protokollok szakmai minősége határozza meg.  A 
program egy olyan alapellátási rendszerben valósul meg, amelyet területi kapacitáskülönbségek, 
betöltetlen  praxisok,  idősödő  orvosi  állomány,  szakdolgozói  hiány,  korlátozott  diagnosztikai 
hozzáférés,  töredezett  informatikai  környezet  és  az  ellátási  szintek  közötti  koordináció 
hiányosságai  jellemeznek.  Emiatt  azonos  szakmai  és  finanszírozási  szabály  eltérő  helyi 
környezetben eltérő megvalósíthatóságot és eredményt hozhat. 
A  humánerőforrás-korlát  a  legjelentősebb  rendszerszintű  kockázatok  közé  tartozik.  Az  OECD 
2025. évi adatai szerint Magyarországon 1000 lakosra 3,6 gyakorló orvos és 5,5 gyakorló ápoló 
jutott, szemben a 3,9-es, illetve 9,2-es OECD-átlaggal; az 55 év feletti orvosok aránya legalább 
44%. A magyar alapellátásról készült friss vizsgálat a praktizáló alapellátó orvosok 55,9%-át 60 
évesnek vagy idősebbnek jelezte (Girasek et al., 2024). Az életkori szerkezet ezért nem csupán 
jövőbeni  utánpótlási  kérdés:  már  rövid  távon  is  befolyásolja  az  új,  többletmunkát  és  digitális 
alkalmazkodást igénylő gondozási modell befogadóképességét, és növeli annak kockázatát, hogy 
a program terhei éppen a leginkább kapacitáshiányos térségekben válnak nehezen teljesíthetővé. 
A  Hatástanulmány  kérdőíves  eredményei  szerint  a  praxisok  58,3%-ában  nem  volt  dedikált 
személy a program támogatására, 95%-uknál pedig nem dolgozott kiterjesztett hatáskörű ápoló. 
Ez  azt  jelenti,  hogy  a  betegbehívás,  mérés,  edukáció,  dokumentáció,  teljesülésellenőrzés  és 
betegút-szervezés  jelentős  része  a  meglévő  orvos–praxisnővér  párosra  hárult.  A  team-alapú 
feladatmegosztás  több  praxisban  javította  a  működést,  országos  skálázás  esetén  azonban  az 
informális  delegálás  önmagában  nem  elegendő.  Szabályozott  kompetenciákra,  megfelelő 
képzésre,  szakmai  felelősségi  rendekre,  stabil  finanszírozásra  és  olyan  létszámnormákra  van 
szükség,  amelyek  elismerik  a  krónikus  gondozás  valós  időigényét.  Ellenkező  esetben  nő  a 
túlterhelés, a kiégés, a programból való visszalépés, illetve a rutin akut ellátás és a strukturált 
gondozás közötti kapacitáskonfliktus kockázata. 
206 
 

A következő akadály az alap- és szakellátás közötti kapacitás- és koordinációs rés. A kérdőívben 
az együttműködés javulását a válaszadók mindössze 2,43 pontra értékelték, és több mint 56%-
uk nem érzékelt javulást. Az interjúk egyes ultrahang- és szemészeti vizsgálatoknál 5–14 hónapos 
várakozási időt jeleztek. Ha egy gondozási terv teljesítése olyan szolgáltatástól függ, amelyet a 
praxis  nem  tud  biztosítani  vagy  érdemben  befolyásolni,  a  gyenge  teljesülés  nem  feltétlenül  a 
háziorvosi  gondozás  alacsony  fidelitását,  hanem  külső  kapacitáshiányt  mér.  Ez  finanszírozási 
igazságtalanságot  is  okozhat,  és  arra  ösztönözheti  a  praxisokat,  hogy  kevésbé  komplex, 
könnyebben végigvezethető betegeket válasszanak. 
A digitális töredezettség e rendszerszintű akadályokat tovább erősíti. Az ismételt adatbevitel, a 
praxisprogramok  közötti  eltérések,  a  külső  leletek  korlátozott  átvehetősége  és  a  valós  idejű 
döntéstámogatás hiánya egyszerre növeli  a  hibakockázatot  és  a  munkaidőigényt.  Informatikai 
integráció nélkül a program országos bővítése az adatgyűjtés volumenét gyorsabban növelheti, 
mint az adatok klinikai felhasználhatóságát. A szükséges fejlesztési irány ezért az interoperábilis, 
egyszeri  adatbevitelre  épülő  működés,  a  betegregiszter-funkció,  az  automatikus  behívási  és 
hiányjelző rendszer, valamint az alap- és szakellátás közötti strukturált visszacsatolás. 
A  rendszerszintű  akadályok  méltányossági  kockázatot  is  hordoznak.  A  nagyobb,  stabil 
személyzettel,  jobb  diagnosztikai  hozzáféréssel  és  fejlettebb  szervezeti  kultúrával  működő 
praxisok könnyebben teljesítik a program követelményeit, míg a kistelepülési, betöltetlen vagy 
helyettesítéssel  működő  praxisok  hátrányba  kerülhetnek.  Ha  a  finanszírozás  nem  korrigál  a 
praxislista összetételére, a multimorbiditásra, a társadalmi deprivációra, a területi elérhetőségre 
és  a  külső  kapacitáskorlátokra,  a  program  akaratlanul  is  növelheti  a  jól  és  rosszul  ellátott 
területek  közötti  különbséget.  A  skálázásnak  ezért  differenciált  támogatási  modellre,  térségi 
diagnosztikai  és  koordinációs  kapacitásra,  mobil  vagy  megosztott  szakmai  erőforrásokra, 
valamint a praxisközösségi és integrált alapellátási struktúrák megerősítésére kell épülnie. 
 
4. Szakmai kockázatok 
A  program  eredeti  célértéke  legalább  43  000  beteg  bevonása  volt,  amelyet  a  későbbi 
programadatok volumenükben meghaladtak. A célérték elérése fontos implementációs siker, de 
önmagában nem bizonyítja, hogy a megfelelő betegek, megfelelő időben és megfelelő intenzitású 
gondozásban  részesültek.  A  bevonás  szakmai  kockázata  ezért  nem  egyszerűen  a  betegszám 
teljesíthetősége,  hanem  a  populáció  azonosításának  pontossága,  reprezentativitása,  a  klinikai 
prioritások  érvényesülése,  a  tartós  beteg-együttműködés  és  a  teljes  gondozási  folyamat 
végigvihetősége. 
A  praxisok  számára  a  rövid  megvalósítási  idő,  a  praxisonkénti  maximált  volumen  és  a 
teljesítéshez  kapcsolt  finanszírozás  szelekciós  ösztönzőket  teremthetett.  Fennállhatott  annak 
kockázata,  hogy  előnybe  kerülnek  a  rendszeresen  megjelenő,  könnyebben  elérhető,  jobb 
egészségműveltségű,  digitálisan  vagy  telefonon  elérhető,  illetve  kevesebb  társbetegséggel 
rendelkező  betegek.  Ezzel  szemben  éppen  azok  maradhatnak  ki  vagy  morzsolódhatnak  le 
nagyobb  eséllyel,  akiknél  a  strukturált  gondozás  várható  egészségnyeresége  jelentős  volna:  a 
rosszul  együttműködő,  szociálisan  sérülékeny,  mobilitásukban  korlátozott,  pszichés  vagy 
kognitív problémával élő, illetve multimorbid betegek. A nagy bevonási szám ezért nevező nélkül 
nem  elegendő  a  hozzáférés  méltányosságának  megítéléséhez;  szükség  van  a  jogosult 
célpopulációhoz,  a  praxislista  összetételéhez  és  a  kockázati  profilhoz  viszonyított  elérés 
mérésére. 
A bevont betegek együttműködésének fenntartása önálló szakmai feladat. Az interjúk szerint a 
gyakoribb  kontrollok  és  a  fokozott  figyelem  sok  beteg  számára  pozitív  élményt  jelentett,  míg 
207 
 

mások – különösen egyes idősebb vagy alacsonyabb egészségműveltségű személyek – nehezen 
értették  a  tünetmentes  állapotban  végzett  ismételt  vizsgálatok  értelmét.  A  megjelenési 
kötelezettség, az utazás, a munkából való kiesés, a szakellátási várakozás és a több betegséghez 
kapcsolódó párhuzamos előírások csökkenthetik az adherenciát. A krónikus gondozásban ezért 
a  betegedukáció  nem  egyszeri  tájékoztatás,  hanem  folyamatos,  személyre  szabott 
önmenedzselési támogatás; ennek intenzitását a beteg egészségműveltségéhez, élethelyzetéhez 
és változtatási készségéhez kell igazítani. 
Szakmai  kockázatot  jelent  a  protokollstandardizáció  és  az  egyéni  klinikai  mérlegelés  közötti 
feszültség is. Az egységes gondozási terv csökkenti az indokolatlan variabilitást és segíti a hiányzó 
ellátási elemek felismerését, ugyanakkor a merev időablakok és a bináris teljesítés nem minden 
esetben illeszkedik a beteg állapotához. Egy korábban megfelelően elvégzett vizsgálat felesleges 
megismétlése  erőforráspazarlás  lehet;  más  esetben  a  beteg  állapota  a  protokollnál  gyakoribb 
kontrollt  igényel.  Multimorbid  betegeknél  különböző  betegségspecifikus  protokollok 
halmozódhatnak,  egymással  versengő  terápiás  célokat,  gyógyszerterhelést  és  aránytalan 
vizsgálati  gyakoriságot  létrehozva.  A  betegbiztonság megköveteli,  hogy  a  program  ne  pusztán 
betegségspecifikus  ellenőrzőlisták  összessége  legyen,  hanem  biztosítsa  a  gyógyszerelés,  a 
társbetegségek, a funkcionális állapot és a betegpreferenciák integrált felülvizsgálatát. 
A túlzott diagnosztikai intenzitás szintén mérlegelendő. A program előnye a korábban fel nem 
ismert kockázatok és betegségek feltárása, de a széles körű vizsgálatok álpozitív eredményekhez, 
további  kivizsgálásokhoz,  betegszorongáshoz  és  alacsony  értékű  ellátáshoz  is  vezethetnek,  ha 
nincs világos klinikai indikáció és követési algoritmus. A szakmai protokollok finomhangolásakor 
ezért az evidenciaalapú gyakoriság, a kockázati rétegzés, a vizsgálat várható hozzáadott értéke és 
a pozitív lelet utáni betegút egyaránt értékelendő. 
A kockázatok kezelése a bevonási stratégia és a gondozási modell egyidejű fejlesztését igényli. A 
célpopulációt  praxisregiszterek  és  egységes  bevonási  algoritmus  alapján  kell  azonosítani;  az 
elérést  kor,  nem,  betegségsúlyosság,  multimorbiditás,  terület  és  –  ahol  adatvédelmileg  és 
adatminőségileg  megoldható  –  társadalmi  sérülékenység  szerint  szükséges  monitorozni.  A 
betegindításhoz kötött gördülő, 12 hónapos gondozási ciklus csökkentheti a naptári időszakból 
eredő torzítást. Indokolt a részleges teljesítés szakmai értékének elismerése, miközben néhány 
betegbiztonsági  szempontból  nélkülözhetetlen  elem  továbbra  is  kötelező  marad.  A  nehezen 
elérhető betegek számára telefonos vagy digitális emlékeztetés, rugalmas időpont, közösségi vagy 
szakdolgozói  megkeresés,  szükség  esetén  otthonközeli  szolgáltatás  biztosítható.  Végül  a 
betegbevonás sikerét nem pusztán belépési számmal, hanem megtartással, gondozási fidelitással, 
klinikailag indokolt eltérésekkel, betegtapasztalattal és hosszabb távú kimenetekkel együtt kell 
értékelni. 
 
5. Módszertani kockázatok 
A jelen Hatástanulmány módszertani felépítése a KBMP komplex implementációs sajátosságaihoz 
és  a  rendelkezésre  álló  adatstruktúrához  igazodik.  Ennek  megfelelően  a  vizsgálat  több  olyan 
korláttal rendelkezik, amelyeket az eredmények értelmezése során figyelembe kell venni. 
 
A  legfontosabb  korlátot  az  jelenti,  hogy  a  kutatás  nem  teljes  körű,  betegszintű  adminisztratív 
adatbázisokra  épül.  A  Hatástanulmány  tervezésének  legelső  szakaszában  feltételezett  NEAK-, 
EESZT- és részletes ellátáskövetési adatkapcsolások végül, a záró értékelési ciklusban nem állnak 
rendelkezésre.  Ennek  következtében  a  kvantitatív  elemzés  elsődlegesen  aggregált 
programteljesítési adatokra, az OKFŐ-nél elérhető B300 jelentésekre, valamint komponensszintű 
208 
 

teljesítési mutatókra támaszkodik. Ez korlátozza a klasszikus outcome- és impact-alapú oksági 
következtetések levonhatóságát. 
 
A kérdőíves adatfelvétel esetében további módszertani korlátot jelent az önbevallásból fakadó 
torzítás (self-report bias). A válaszadók saját működésük, terhelésük, eredményeik és a program 
hatásainak megítélése során tudatos vagy nem tudatos torzításokat hordozhatnak. Ide tartozhat 
a társadalmi elvárásoknak való megfelelés, a saját teljesítmény pozitívabb megítélése, valamint 
az utólagos racionalizáció hatása. Ennek következtében a kérdőíves eredmények önmagukban 
nem  tekinthetők  objektív  teljesítménymérésnek,  hanem  a  kvalitatív  interjúkkal  és  az 
adminisztratív adatokkal együtt, triangulációban értelmezendők. 
 
Az interjús kutatás saját korlátja a korlátozott elemszám és a kvalitatív mintavétel természetéből 
fakadó  reprezentativitási  korlát.  A  félig  strukturált  interjúk  célja  nem  statisztikai 
reprezentativitás biztosítása, hanem mélyebb mechanizmusok, működési logikák és adaptációs 
mintázatok  feltárása.  Ennek  megfelelően  az  interjús  eredmények  nem  általánosíthatók 
automatikusan a teljes alapellátási rendszerre, ugyanakkor fontos kontextuális és interpretatív 
értékkel bírnak. 
 
További jelentős korlátot jelent a vizsgálat rövid megfigyelési időtartama. A Minőségbiztosítási 
Monitoring  Munkacsoport  a  programhoz  kapcsolódó  adatgyűjtési  és  értékelési  tevékenységet 
2026.  március  közepe  és  június  vége  között  végzi,  míg  a  Hatástanulmány  véglegesítése  2026. 
július végére várható. Ez az időtáv elsősorban a korai implementációs eredmények és működési 
adaptációk  vizsgálatára  alkalmas,  azonban  számos  hosszabb  távú  klinikai,  szervezeti  vagy 
finanszírozási  hatás  teljes  kibontakozásához  ennél  hosszabb  megfigyelési  periódus szükséges. 
Különösen igaz ez a szakellátási igénybevétel, hospitalizációk, sürgősségi események, mortalitás, 
valamint  a  krónikus  betegségek  progressziójának  értékelése  esetén.  Ennek  következtében  a 
Hatástanulmány  rendszerszintű  következtetései  ezen  a  szinten  elsősorban  plausibility-alapú, 
korai jelzésekre és proxy mechanizmusokra épülnek. 
 
A jelen Hatástanulmány egyik módszertani sajátossága, hogy az értékelt intervenció nem teljesen 
statikus  formában  működött  a  vizsgálati  időszak  során.  A  Krónikus  Betegségmenedzsment 
Program pilot szakaszában több olyan szakmai, finanszírozási és adminisztratív finomhangolás 
történt, amelyek érintették a betegbevonás szabályait, a gondozási tervek teljesítési feltételeit, a 
vizsgálatok elszámolhatóságát, valamint az egyes jelentési és dokumentációs követelményeket. 
Ennek  következtében  a  program  különböző  időpontokban  és  különböző  praxisokban  részben 
eltérő  működési  környezetben  valósulhatott  meg,  ami  korlátozhatja  az  egyes  eredmények 
közvetlen összehasonlíthatóságát és az implementáció homogenitásának feltételezését.   
 
Ugyanakkor egy komplex egészségügyi innovációkat vizsgáló pilotprogram esetében az adaptív 
működés és a folyamatos korrekció nem tekinthető kizárólag módszertani gyengeségnek. Éppen 
ellenkezőleg:  a  valós  működési  környezethez  igazodó  finomhangolások  fontos  információt 
szolgáltatnak  arról,  hogy  a  program  országos  kiterjesztése  során  mely  szabályozási, 
finanszírozási  és  szervezési  elemek  igényelnek  további  módosítást.  A  jelen  Hatásvizsgálat 
eredményei  ezért  elsősorban  egy  dinamikusan  fejlődő  implementációs  modell  értékeléseként 
értelmezhetők, és kevésbé egy változatlan paraméterek mellett működő klasszikus intervenció 
209 
 

hatásvizsgálataként.  Ez  a  megközelítés  összhangban  áll  az  implementációs  tudomány  és  a 
komplex egészségügyi beavatkozások értékelésének nemzetközi módszertani ajánlásaival is. 
*** 
 
Összességében az öt kockázati terület nem kérdőjelezi meg a KBMP szakmai relevanciáját, hanem 
kijelöli az országos kiterjesztés feltételeit. A rövid időtáv miatt a jelen eredmények elsősorban 
implementációs  bizonyítékként  értelmezhetők;  az  adathitelességet  technikai  és  klinikai 
auditokkal kell megerősíteni; a rendszerszintű kapacitáskorlátokat team-alapú humánerőforrás-
fejlesztéssel,  integrált  betegutakkal  és  interoperábilis  informatikával  szükséges  kezelni;  a 
szakmai  kockázatokat  pedig  méltányos  bevonással,  klinikailag  rugalmas  protokollokkal  és 
betegközpontú  utánkövetéssel  lehet  mérsékelni;  a  korlátok  ellenére  a  Hatástanulmány 
módszertani  konstrukciója  alkalmas  arra,  hogy  megbízható  képet  adjon  a  KBMP  korai 
implementációs  állapotáról,  működési  mechanizmusairól,  szervezeti  adaptációiról  és  jövőbeli 
rendszerintegrációs potenciáljáról. A vegyes módszertani megközelítés, a többszintű értékelési 
logika  és  a  trianguláció  együttes  alkalmazása  jelentősen  növeli  az  eredmények  belső 
érvényességét,  még  a  limitáltan  rendelkezésre  álló  adatok,  a  rendszerszintű  akadályok  és  a 
szakmai  korlátok  mellett  is.    Fontos,  hogy  a  pilot  volumenének  egyszerű  növelése  a  meglévő 
egyenlőtlenségeket  és  terheléseket  is  felnagyíthatja;  összehangolt  továbbfejlesztés  mellett 
azonban a program a magyar alapellátás tartós, mérhető és preventív szemléletű átalakulásának 
alapjává válhat.  
Az  adatelérhetőségi  rés  így  nem  pusztán  a  jelen  értékelés  korlátja,  hanem  a  pilot  egyik 
rendszerszintű tanulsága. Az aggregált adatok megbízhatóan jelzik az elérést, a volumeneket, a 
teljesítési  sávokat  és  a  területi  mintázatokat,  de  nem  teszik  lehetővé  az  egyéni  betegutak,  a 
klinikai állapotváltozás, a praxisjellemzők és a felhasználási kimenetek oksági összekapcsolását. 
Ugyanez  az  információs  töredezettség  az  ellátói  oldalon  is  korlátozhatja  a  betegút  teljes 
áttekintését. A következő fejlesztési lépés ezért nem feltétlenül több adat gyűjtése, hanem a már 
keletkező adatok célhoz kötött, szerepkör-alapú, auditálható és jogszerű visszacsatolása. 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
210 
 

VII. Következtetések és javaslatok  
A  Krónikus  Betegségmenedzsment  Program  pilotidőszakának  integrált  értékelése  alapján 
megállapítható,  hogy  a  program  szakmailag  releváns,  országos  léptékben  is  működtethető 
gondozási  logikát  hozott  létre.  Legfontosabb  eredménye  nem  valamely  rövid  távú  klinikai 
végpont  bizonyított  javulása,  hanem  az,  hogy  a  krónikus  betegek  ellátását  az  epizodikus, 
panaszvezérelt  találkozások  felől  a  tervezett,  protokollal  szabályozott,  dokumentált  és 
visszamérhető folyamat irányába mozdította el. A nagy betegvolumen, a kontroll- és monitorozási 
aktivitások megerősödése, a praxisokon belüli feladatmegosztás fejlődése, valamint a kvalitatív, 
kérdőíves  és  adminisztratív  eredmények  konvergenciája  azt  jelzi,  hogy  a  modell  alapvető 
működési  mechanizmusa  megvalósítható.  Ugyanakkor  a  teljes  gondozási  tervek  és  az  egyes 
indikátorok teljesülésének szóródása, a jelentős adminisztratív időigény, a szakellátási függések, 
a  területi  és  praxis-kapacitásbeli  különbségek,  továbbá  a  betegszintű  longitudinális  kimeneti 
adatok hiánya miatt a pilot változtatás nélküli országos kiterjesztése nem javasolható. 
 
A következő szakpolitikai  szakasz célja ezért  nem egyszerűen  a  jelenlegi  program  fenntartása 
vagy volumenének növelése, hanem a KBMP második generációjának kialakítása. Ennek olyan, 
egymással összehangolt szakmai, finanszírozási, szervezeti és digitális fejlesztésnek kell lennie, 
amely megőrzi a pilot legfontosabb értékeit – a strukturáltságot, a mérhetőséget, a prevenciós 
szemléletet  és  a  folyamatfelelősséget  –,  ugyanakkor korrigálja  a merev teljesítési  szabályokat, 
csökkenti a párhuzamos dokumentációt, intézményesíti a team-alapú működést, és a gondozást 
betegszintű, longitudinális adatfolyamra építi. A program jövője ebben az értelemben szorosan 
összekapcsolódik a magyar alapellátás tervezett strukturális megújításával, az integrált területi 
szolgáltatásokkal és az új digitális ellátási formákkal. 
1. Szakpolitikai javaslatok  
A Hatástanulmány eredményei alapján a szakmai protokollok további finomhangolása szükséges, 
de nem a standardizáció feladásával. A program egyik legerősebb eredménye éppen az volt, hogy 
egységes gondozási minimumot  és  dokumentálható ellátási folyamatot teremtett.  A szükséges 
korrekció  célja  ezért  a  klinikai  fidelitás  és  a  valós  ellátási  környezet  közötti  jobb  egyensúly 
kialakítása.  A  protokollnak  egyértelműen  el  kell  választania  a  betegbiztonsági  szempontból 
nélkülözhetetlen,  minden  esetben  teljesítendő  elemeket  azoktól  a  komponensektől,  amelyek 
gyakorisága  vagy  időzítése  a  beteg  kiindulási  állapotához,  multimorbiditásához,  korábbi 
vizsgálati eredményeihez és kezelési tervéhez igazítható. 
Ennek első eszköze a naptári időszakhoz kötött megvalósítás helyett a beteg programba lépésétől 
számított,  gördülő  tizenkét  hónapos  gondozási  ciklus  bevezetése  lehet.  Ez  csökkentené  azt  a 
torzítást, amely miatt a később bevont betegek esetében ugyanazon elemek rövidebb idő alatt 
válnak  esedékessé,  illetve  mérsékelné  a  szakmailag  megfelelő,  de  néhány  nappal  az 
adminisztratív  időablakon  kívül  elvégzett  vizsgálatok  elvesztését.  A  gördülő  ciklust  előre 
meghatározott  tolerancia-időablakokkal  és  klinikailag  indokolt  eltéréskódokkal  célszerű 
kiegészíteni. Az eltérés rögzítése nem lehet általános felmentés: rövid, strukturált indokolást és 
utólag auditálható döntést kell jelentenie. 
Második  elemként  a  protokollokat  kockázati  rétegzéssel  szükséges  továbbfejleszteni.  A  stabil 
állapotú, megfelelően kontrollált beteg, az újonnan diagnosztizált vagy rosszul kontrollált beteg, 
továbbá a multimorbid, magas kockázatú beteg nem igényel azonos intenzitású utánkövetést. A 
klinikai  és  erőforrás-hatékonyságot  egyaránt  javíthatja,  ha  az  alapcsomagra  eltérő  intenzitású 
gondozási  szintek  épülnek:  standard,  emelt  és  komplex  gondozási  út.  A  magasabb  szinthez 
gyakoribb  monitorozás,  gyógyszerelési  felülvizsgálat,  szakdolgozói  esetmenedzsment, 
211 
 

szakorvosi e-konzílium és szükség esetén szociális támogatás társulhat. A kockázati rétegzésnek 
nemcsak betegségspecifikus értékeket, hanem életkort, multimorbiditást, funkcionális állapotot, 
adherenciát és hozzáférési nehézségeket is figyelembe kell vennie. 
Harmadik  szakpolitikai  prioritás  a  betegségspecifikus  protokollok  közötti  integráció.  A  négy 
program  együttes  működtetése  során  jelentős  átfedések  keletkezhetnek  a  laboratóriumi 
vizsgálatok,  az  antropometriai  mérések,  a  cardiovascularis  rizikóértékelés,  az  életmód-
tanácsadás  és  a  gyógyszerelés  felülvizsgálata  között.  Multimorbid  betegnél  az  egymástól 
elkülönült  gondozási  tervek  párhuzamos  adminisztrációt  és  indokolatlan  betegterhelést 
eredményezhetnek. Célszerű ezért közös krónikusgondozási törzsmodult kialakítani, amelyhez 
betegségspecifikus  kiegészítő  modulok  kapcsolódnak.  A  beteg  számára  egyetlen  integrált 
gondozási tervnek, a praxis számára pedig egységes feladatlistának kell megjelennie. 
Negyedik  elemként  intézményesíteni  szükséges  a  kompetenciaalapú  teamműködést.  A  pilot 
során a praxisnővérek és szakápolók az antropometriai és műszeres mérések, a rizikófelmérés, a 
betegbehívás, az edukáció, az utánkövetés és a dokumentáció jelentős részét átvették. Ez nem 
átmeneti  munkaszervezési  megoldás,  hanem  a  program  fenntarthatóságának  feltétele.    A 
szakdolgozói kompetenciák általános jogszabályi keretét a 13/2025. (IV. 17.) BM rendelet már 
létrehozta,  ezért  az  országos  kiterjesztés  előtt  elsődlegesen  nem  új  kompetenciarendszer 
kialakítására, hanem a meglévő keret KBMP-specifikus operacionalizálására van szükség.  
A  gondozási  protokollok  az  egyes  feladatokhoz  már  jelenleg  is  hozzárendelik  az  azok 
végrehajtásában részt vevő szakmai szereplőket, több esetben az önálló feladatellátás, a delegálás 
vagy a háziorvosi szupervízió megjelölésével. Az országos kiterjesztés előtt ezért elsősorban e 
meglévő  hozzárendelések  teljes  körű  felülvizsgálata  és  egységesítése  szükséges,  továbbá 
tételesen össze kell hangolni őket a 13/2025. (IV. 17.) BM rendelet I–IV. kompetenciaszintjeivel 
és  a  jóváhagyott  részletes  hatásköri  útmutatóval.  Különösen  azoknál  az  összetett 
feladatcsoportoknál  indokolt  a  pontosítás,  ahol  a  vizsgálat  kezdeményezése,  elvégzése, 
értékelése és az eredmény  alapján  történő  klinikai  döntés  eltérő  kompetenciát  és  felelősséget 
jelent.  A  részletes  ápolói  hatásköri  lista  miniszteri  jóváhagyása  és  OKFŐ  általi  közzététele, 
lezárása a kompetenciakeret egységes végrehajtásának fontos feltétele; jóváhagyott és közzétett 
dokumentum esetén annak rendelkezéseit következetesen át kell vezetni a KBMP-protokollokba 
és a kapcsolódó működési szabályokba. A kompetenciák gyakorlati alkalmazásához biztosítani 
szükséges  a  végzettség-  és  jogosultság-ellenőrzést,  a  feladat-  és  protokollspecifikus 
továbbképzést,  az  eszközhasználati  jártasság  igazolását,  továbbá  a  dokumentált  delegálás,  a 
szupervízió,  az  eszkaláció  és  a  minőségbiztosítás  egységes  rendjét.  Emellett  fenntartható 
finanszírozási  és szervezeti  keretet kell kialakítani  az okleveles,  illetve  kiterjesztett  hatáskörű 
ápolók,  valamint  a  dietetikusok,  gyógytornászok,  gyógyszerészek,  pszichológusok  és  betegút-
koordinátorok szükségletalapú bevonásához, akár praxis-, praxisközösségi vagy térségi szinten, 
illetve  szerződéses  vagy digitálisan  támogatott  közreműködés  formájában.  A  praxisok  58,3%-
ában hiányzó dedikált programtámogatás és az APN-ek rendkívül alacsony jelenléte azt mutatja, 
hogy e funkciók a jelenlegi humánerőforrásból automatikusan nem építhetők fel. 
Ötödik prioritás az alap- és szakellátás közötti közös felelősségi rend létrehozása. A praxis által 
nem  befolyásolható,  5–14  hónapos  szakellátási  várakozás  nem  tehető  a  háziorvosi  teljesítés 
kizárólagos kockázatává. A KBMP-hez kapcsolódóan térségi szinten meghatározott diagnosztikai 
és  konzíliumi  kapacitásra,  strukturált  beutalási  kritériumokra,  e-konzíliumra,  lelet-
visszacsatolási  határidőkre  és  eszkalációs  útvonalra  van  szükség.  A  szakellátási  függésű 
indikátorokat  külön  kell  választani  a  praxis  saját  kontrollja  alatt  álló  indikátoroktól,  és 
teljesülésüket közös betegút-indikátorként indokolt mérni. 
212 
 

A program országos szakmai irányításához állandó módszertani, monitoring- és visszacsatolási 
kapacitás  szükséges.  A  közelmúltban,  a  XX.  IME  Egészségpolitika  és  egészségügyi  rendszerek 
konferencián 2026. június 23-án bemutatott szervezeti elképzelés, az ún. Országos Alapellátási 
Módszertani  Intézet  (OAMI)  –  amennyiben  létrehozásáról  szakpolitikai  döntés  születik  – 
alkalmas  intézményi  keretet  adhatna  a  protokollok  verziókezeléséhez,  a  minőségindikátorok 
gondozásához,  a  klinikai  auditokhoz,  a  képzéshez és  az  országos  eredmény-visszacsatoláshoz. 
Területi  végrehajtási  szinten  az  –  ugyancsak  a  Konferencián  bemutatott,  tervezett  -  Integrált 
Területi Egészségügyi és Szociális Centrumok (IESZC) biztosíthatnák a megosztott szakdolgozói 
kapacitást,  a  betegút-koordinációt,  a  telemedicina-pontokat,  a  mobil  szolgáltatásokat  és  az 
egészségügyi–szociális együttműködést. E szervezeti modelleket ugyanakkor nem kész tényként, 
hanem fokozatosan tesztelendő reformirányként indokolt kezelni, világos feladat-, felelősség- és 
finanszírozási renddel. 
Végül  a  következő  implementációs  ciklust  előre  rögzített  értékelési  tervvel  kell  elindítani.  A 
jelenlegi  folyamatindikátorok  megtartása  mellett  betegszintű  kiindulási  és  követési  értékekre, 
NEAK- és EESZT-adatkapcsolásra (medikai szolgáltatók bevonásával), megfelelő összehasonlító 
csoportra,  valamint  2–3  éves,  lehetőség  szerint  5  éves  utánkövetésre  van  szükség.  A 
monitorozásnak  ki  kell  terjednie  a  vérnyomás-,  HbA1c-,  lipid-  és  dohányzási  kimenetekre,  a 
COPD-exacerbációkra,  a  sürgősségi  ellátásra,  az  elkerülhető  hospitalizációkra,  a 
gyógyszeradherenciára, a beteg által jelzett eredményekre és tapasztalatokra, továbbá a területi 
és  társadalmi  egyenlőtlenségekre,  adott  esetben  (figyelemmel  az  európai  adatvagyon 
összekapcsolási  trendekre,  lásd  pl.  Findata)  a  szociális  körülményekre  is.  Ez  teremti  meg  az 
átmenetet  az  implementáció  sikerének  igazolásától  a  klinikai  és  gazdasági  eredményesség 
bizonyításáig. 
 2. Finanszírozási korrekciók 
A  pilot  egyik  fontos  szakpolitikai  eredménye,  hogy  a  strukturált  krónikus  gondozást  önálló, 
finanszírozható  teljesítményként  tette  láthatóvá.  Az  ösztönző  hozzájárult  a  betegbevonás,  a 
kontrollok,  a  dokumentáció  és  a  szervezett  utánkövetés  növekedéséhez,  ezért  a  célzott 
finanszírozás alapelve fenntartandó. Az értékelés ugyanakkor azt is kimutatta, hogy a jelenlegi 
konstrukció  nem  minden  praxisban  kompenzálja  arányosan  a  szakmai,  adminisztratív  és 
koordinációs  többletmunkát.  A  válaszadók  45%-a  nem  tartotta  a  finanszírozást  a  befektetett 
munkával arányosnak, 62,2%-uk pedig jelentős vagy kritikus fejlesztést tartott szükségesnek. A 
„mindent  vagy  semmit”  logika  ezenfelül  aránytalan  bevételkiesést  okozhat  egyetlen  hiányzó 
komponens esetén, függetlenül attól, hogy a gondozási terv többi része megfelelően teljesült-e. 
Az országos modellben ezért vegyes, többrétegű finanszírozás javasolható. Ennek első eleme egy 
betegre  és  gondozási  időszakra  jutó  alapdíj,  amely  a  betegregisztráció,  az  állapotfelmérés,  a 
gondozási terv készítése, a behívási rendszer és az alapvető koordináció állandó költségeit fedezi. 
Második elemként komponens- vagy mérföldkőalapú díjazás szükséges a ténylegesen elvégzett 
szakmai  tevékenységek  után,  hogy  a  részleges,  de  klinikailag  értékes  teljesítés  ne  vesszen  el. 
Harmadik  elemként  korlátozott  súlyú  minőségi  bónusz  kapcsolható  a  folyamat-  és  később  a 
kimeneti indikátorokhoz. A minőségi ösztönző nem helyettesítheti az alapfinanszírozást, és nem 
lehet olyan mértékű, hogy szelekcióra vagy dokumentációs optimalizálásra ösztönözzön. 
A  finanszírozást  kockázati  korrekcióval  kell  kiegészíteni.  A  magasabb  életkorú,  multimorbid, 
rosszul kontrollált, alacsony adherenciájú vagy szociálisan sérülékeny beteg gondozása több időt, 
több  kapcsolatfelvételt  és  intenzívebb  koordinációt  igényel.  Hasonlóképpen  többletköltséget 
okozhat a kistelepülési működés, a nagy utazási távolság, a betöltetlen körzet helyettesítése és a 
kedvezőtlen praxisstruktúra. A deprivációs, területi és komplexitási súlyok nélkül az egységes díj 
a  könnyebben  gondozható  betegek  és  jobb  kapacitású  praxisok  felé  terelheti  a  programot.  A 
213 
 

korrekciós  rendszernek  ugyanakkor  egyszerűnek,  előre  jelezhetőnek  és  auditálhatónak  kell 
maradnia. 
Külön  finanszírozási  elemmé  szükséges  tenni  a  szakdolgozói  és  koordinációs  kapacitást.  A 
kérdőíves eredmények szerint egy beteg havi szakmai menedzselése átlagosan 21–25 percet, az 
adminisztráció és betegútszervezés további 20–23 percet igényelt. E ráfordítás nem kezelhető 
tartósan  a  meglévő  praxisfinanszírozás  implicit  részeként.  Indokolt  lehet  dedikált,  megosztott 
praxis- vagy térségi finanszírozás biztosítása APN, krónikusgondozási szakápoló, adminisztratív 
koordinátor,  dietetikus  és  más  teamtagok  alkalmazására.  A  szakdolgozói  kompetenciák 
jogszabályi  bővülése  csak  akkor  eredményez  valós  kapacitásnövekedést,  ha  a  finanszírozási 
rendszer a kompetenciaszintnek megfelelően végzett tevékenységet önállóan is elismeri, fedezi 
az okleveles és kiterjesztett hatáskörű ápolók foglalkoztatási költségét, valamint kompenzálja a 
szükséges  orvosi szupervízió,  dokumentáció és minőségbiztosítás időigényét.  Az IESZC-k vagy 
praxisközösségek  keretében  finanszírozott  közös  szakemberállomány  méretgazdaságosabb 
megoldást  kínálhat  azoknak  a  praxisoknak,  amelyek  önállóan  nem  tudnak  teljes 
multidiszciplináris teamet fenntartani. 
A  finanszírozási  felelősséget  a  betegút  szereplői  között  is  meg  kell  osztani.  Ha  a  teljesítés 
szakellátási vizsgálattól, távkonzíliumtól vagy diagnosztikai kapacitástól függ, annak ösztönzőjét 
nem célszerű kizárólag az alapellátáshoz rendelni. A krónikus gondozási csomag egyes elemei 
térségi  vagy  szolgáltatók  közötti,  közös  minőségi  célhoz  kapcsolhatók.  Az  OECD  tapasztalatai 
szerint a krónikus ellátásban alkalmazott, ismétlődő, kockázattal korrigált csomagfinanszírozás 
és  a  vegyes  fizetési  modellek  elősegíthetik  a  hosszabb  távú  koordinációt,  de  csak  világos 
szolgáltatási tartalom, adatmegosztás és minőségvédelem mellett. A KBMP esetében ezért nem 
egyetlen  finanszírozási  technika  kizárólagos  alkalmazása,  hanem  a  kapitáció,  a  gondozási 
csomagdíj,  a  tevékenységalapú  térítés  és  a  mérsékelt  minőségi  ösztönző  kiegyensúlyozott 
kombinációja indokolt. 
Az ösztönzők hatékonyságát rendszeresen, előre rögzített szempontok szerint kell értékelni. Nem 
elegendő  azt  vizsgálni,  hogy nőtt-e  a jelentett  teljesítések száma.  Mérni kell a  többletaktivitás 
egységköltségét,  a  szakmai  és  adminisztratív  időráfordítást,  a  praxisok  közötti  eloszlást,  a 
betegkiválasztást,  a  nem  ösztönzött  tevékenységek  esetleges  háttérbe  szorulását,  a 
dokumentáció  hitelességét,  a  betegtapasztalatot  és  –  hosszabb  távon  –  az  elkerült  akut 
ellátásokat.  A  finanszírozási  paramétereket  legalább  évente,  az  első  három  évben  lehetőleg 
féléves implementációs visszacsatolással célszerű felülvizsgálni. A program fenntarthatóságáról 
csak  akkor  vonható  le  megbízható  következtetés,  ha  a  praxisszintű  költségeket,  a  központi  és 
térségi infrastruktúra  költségeit,  valamint  a  később  jelentkező  egészségnyereséget  és  elkerült 
ellátási költségeket együttesen vizsgálják. 
 3. Jövőkép  
A  KBMP  hosszú  távú  jövőképe  egy  olyan  országos,  populációs  szemléletű  krónikusgondozási 
rendszer, amelyben a gondozási terv nem elszigetelt projekt-dokumentum, hanem az alapellátás 
mindennapi  digitális  munkafolyamatának  része.  A  praxisprogramban,  az  EESZT-ben,  a 
szakellátásban, a gyógyszerellátásban és – megfelelő jogalap, adatminimalizálás és hozzáférés-
szabályozás mellett – a beteg által használt eszközökben keletkező releváns adatoknak egyetlen, 
folyamatos  betegút-képet  kell  támogatniuk.  A  digitalizáció  célja  nem  több  adat  manuális 
rögzítése,  hanem  az  egyszer  már  keletkezett  adat  biztonságos  újrafelhasználása,  a  hiányzó 
gondozási  lépések  felismerése,  a  kockázatok  korai  jelzése  és  a  különböző  ellátók  közötti 
koordináció. 
Az EESZT további bevonásának első lépése a KBMP strukturált adatmodelljének és az országos 
digitális  infrastruktúrának  az  összekapcsolása  lehet.  A  laboreredmények,  diagnózisok, 
214 
 

gyógyszerelések,  beutalások,  ambuláns  lapok  és  kórházi  események  automatikus  előtöltése 
jelentősen  csökkentheti  a  párhuzamos  dokumentációt.  A  rendszernek  jeleznie  kellene,  ha  egy 
szükséges  vizsgálat  már  megfelelő  időben  megtörtént,  így  elkerülhető  lenne  annak  pusztán 
elszámolási  okból  történő  megismétlése.  A  gondozási  terv  aktuális  állapota  –  jogosultsági  és 
adatvédelmi  szabályok  mentén  –  az  alapellátó,  az  érintett  szakellátó  és  a  beteg  számára  is 
hozzáférhetővé válhatna. A zárt feladatlista helyett eseményvezérelt munkafolyamat alakítható 
ki:  új  kóros  laborérték,  gyógyszerváltás,  sürgősségi  esemény  vagy  elmaradt  kontroll 
automatikusan felülvizsgálati feladatot generálhat. 
Második lépésként országos alapellátási betegregiszter- és praxistükör-funkcióra van szükség. 
Ennek  egyszerre  kell  támogatnia  az  egyedi  betegellátást  és  a  populációmenedzsmentet: 
azonosítani a gondozási hiányokat, kockázat szerint sorba rendezni a betegeket, mérni a praxis 
és  a  térség  teljesítményét,  valamint  visszacsatolást  adni  a  szakembereknek.  A  központi 
monitoringot a tervezett OAMI vagy más kijelölt módszertani szervezet, a térségi működést pedig 
a tervezett IESZC-k vagy praxisközösségek koordinálhatnák. Az adatvezérelt irányításnak nem 
büntető  rangsorolásra,  hanem  minőségfejlesztésre,  célzott  kapacitástámogatásra  és  a  területi 
egyenlőtlenségek felismerésére kell épülnie. 
Harmadik elemként a beteg aktív digitális bevonása szükséges. Az EESZT Lakossági Portál vagy 
az  Egészségblak  mobilalkalmazási  környezet  lehetőséget  adhat  a  gondozási  terv,  a  következő 
feladatok,  a  hiteles  betegedukációs  tartalmak  és  a  mérési  eredmények  megjelenítésére; 
emlékeztetők, időpontfoglalás és biztonságos üzenetküldés segítheti az adherenciát. A digitális 
csatorna  azonban  nem  válhat  kizárólagos  hozzáférési  kapuvá.  Az  idősebb,  alacsony  digitális 
készségű, eszközzel vagy internetkapcsolattal nem rendelkező betegek számára meg kell őrizni a 
személyes, telefonos és szakdolgozó által támogatott részvételi lehetőséget. A digitalizációnak az 
egyenlőtlenségek csökkentését, nem pedig új digitális kizáródás létrehozását kell szolgálnia. 
Az EESZT-integrációnak a jövőben nemcsak az ellátási adatok átvételét, hanem a teamen belüli, 
kompetenciaszinthez  kötött  feladatdelegálás  és  jogosultságkezelés  támogatását  is  biztosítania 
kell.  A  rendszerben  egyértelműen  rögzíthetővé  kell  tenni,  hogy  az  adott  tevékenységet  mely 
szakember, milyen képesítés és felhatalmazás alapján, önállóan vagy szupervízió mellett végezte. 
3.1. Új, digitális ellátási modellek, a telemedicina alkalmazási lehetőségei  
A telemedicina a KBMP-ben nem önálló technológiai projektként, hanem a személyes alapellátást 
kiegészítő hibrid gondozási csatornaként alkalmazható. A WHO megközelítésével összhangban a 
digitális ellátás akkor növelheti a hozzáférést, a hatékonyságot és a fenntarthatóságot, ha világos 
klinikai  célhoz,  megfelelő  munkafolyamathoz,  képzett  személyzethez  és  biztonságos 
adatkezeléshez  kapcsolódik.  Nem  minden  beteg  és  nem  minden  ellátási  esemény  alkalmas 
távellátásra;  a  modellnek  előre  rögzített  beválasztási,  kizárási,  riasztási  és  személyes  vizitre 
irányítási szabályokat kell tartalmaznia. 
A négy betegségprogram közül a hypertonia és a diabetes különösen alkalmas strukturált otthoni 
monitorozásra.  Validált  vérnyomásmérőből  vagy  vércukormérőből  érkező  adatok,  továbbá 
testsúly-  és  aktivitási  információk  támogathatják  a  kontroll  értékelését,  a  gyógyszeres  terápia 
követését  és  a  beteg  önmenedzselését.  COPD  esetén  a  tüneti  kérdőívek,  a  pulzoximetria,  az 
inhalációs  terápia  követése  és  az  exacerbáció  korai  jeleinek  észlelése  lehet  releváns; 
cardiovascularis betegek esetében a vérnyomás, pulzus, testsúly, egyes ritmusinformációk és a 
terhelhetőség  változása  képezhet  monitorozási  csomagot.  Az  adatküldés  önmagában  azonban 
nem ellátás: minden mérési programhoz meg kell határozni, ki, milyen gyakorisággal tekinti át az 
adatokat, mely küszöbérték vált ki automatikus figyelmeztetést, ki felel a reakcióért, és milyen 
időn belül kell kapcsolatba lépni a beteggel. 
215 
 

A  praxisnővér  vagy  krónikusgondozási  szakápoló  által  végzett  teletriázs  és  utánkövetés 
érdemben  bővítheti  az  orvosi  kapacitást.  Stabil  betegeknél  egyes  kontrollok  videó-  vagy 
telefonkapcsolattal,  előzetesen  beküldött mérések alapján  elvégezhetők;  kóros  érték,  új  tünet, 
diagnosztikai bizonytalanság vagy betegbiztonsági kockázat esetén személyes vizit szükséges. A 
távkonzultáció különösen alkalmas lehet leletmegbeszélésre, adherencia-támogatásra, életmód-
intervencióra, gyógyszerhasználati oktatásra és rövid kontrollokra. A modell nem csökkentheti 
mechanikusan az orvos–beteg találkozások számát: célja, hogy a személyes kapacitást azokhoz az 
esetekhez irányítsa, amelyeknél fizikális vizsgálatra vagy komplex döntésre valóban szükség van. 
Az  aszinkron  háziorvos–szakorvos  e-konzílium  a KBMP  egyik legfontosabb  digitális  fejlesztési 
lehetősége. A strukturált kérdés, a releváns EESZT-adatok, mérési eredmények és előzmények 
továbbítása  alapján  a  diabetológus,  kardiológus,  pulmonológus,  szemész  vagy  más  szakorvos 
meghatározott  időn  belül  javaslatot  adhatna  anélkül,  hogy  minden  esetben  személyes 
szakrendelési  vizit  történne.  Ez csökkentheti  a  felesleges  beutalásokat,  gyorsíthatja  a  terápiás 
döntést,  és  prioritást  biztosíthat  azoknak,  akiknél  személyes  szakellátás  szükséges.  A  hibrid 
szakrendelői modellben  az első  vagy  komplex  vizit  személyes,  a  későbbi stabil  kontrollok egy 
része telemedicinális lehet. 
A  telemedicina  területi  hozzáférési  eszközként  is  alkalmazható.  A  Magyar  Máltai 
Szeretetszolgálat  Naszlady  Attila  Egészségfejlesztési  Programjához  kapcsolódó  hevesi  hibrid 
modell  fontos  tanulási  környezetet  jelent:  a  személyes  helyettesítő  háziorvosi  rendelést 
telemedicinális eléréssel, központi rendelővel, szakellátási és szociális kapcsolatokkal, valamint 
praxisnővéri triázzsal egészíti ki a tartósan betöltetlen praxisokban. E pilotból eredményességi 
következtetés csak megfelelő utánkövetés után vonható le, működési logikája azonban releváns 
lehet az ellátási sivatagokban. Az IESZC-k telemedicina-pontokat, mobil diagnosztikai egységeket 
és megosztott szakértői kapacitást működtethetnének, miközben a helyi szakdolgozó biztosítja a 
betegazonosítást, a méréseket és szükség esetén a fizikális jelenlétet. 
A  biztonságos  skálázás  előtt  egységes  szabályozási,  minőségügyi  és  finanszírozási  keret 
szükséges.  A  telemedicina  tevékenység  széleskörű  alkalmazását  elősegítő  szabályozási 
keretrendszer kialakításáról szóló tervezett jogszabály rendelkezéseivel összhangban pontosan 
definiálni kell a távkonzultációt, távkonzíliumot, telemonitoringot és teletriázst; rendezni kell az 
ellátási  kompetenciát,  a  szakmai  felelősséget,  a  dokumentációt,  a  betegazonosítást,  a 
beleegyezést,  az  adatkezelést,  az  eszközök  megfelelőségét  és  a  sürgősségi  eszkalációt.  Minden 
telemedicinális eseménynek az ellátási lánc folytonosságát biztosító módon kell megjelennie az 
EESZT-ben. A NEAK-finanszírozásban külön kell kezelni a szinkron távkonzultációt, az aszinkron 
e-konzíliumot, az eszközös telemonitoringot és a szakdolgozói adatértékelést; pusztán az adat 
továbbítása  nem,  a  dokumentált  klinikai  értékelés  és  reagálás  viszont  finanszírozható 
teljesítmény lehet. 
A  bevezetést  lépcsőzetes,  tanuló  rendszerként  indokolt  megszervezni.  Rövid  távon  egységes 
telemedicina-standardok,  adatmodell,  indikátorok  és  néhány  célzott  KBMP-pilot  kialakítása 
szükséges; középtávon a hibrid szakrendelői, térségi telemonitoring- és e-konzíliumi modellek 
összehasonlító  értékelése  következhet;  hosszabb  távon  az  eredményes  megoldások  országos 
platformba integrálhatók. A monitoringnak nemcsak az esetszámot, hanem a klinikai biztonságot, 
a  riasztásokra  adott  reakcióidőt,  a  személyes  vizitre  váltás  arányát,  a  kórházi  és  sürgősségi 
eseményeket,  a  beteg-  és  dolgozói  tapasztalatot,  a  költségeket,  valamint  a  területi  és  digitális 
méltányosságot is mérnie kell. 
216 
 

Összességében  a  KBMP  következő  szakasza  akkor  válhat  tartós  alapellátási  reformmá,  ha  a 
szakmai  protokoll,  a  finanszírozás,  a  humánerőforrás,  a  területi  szervezés  és  a  digitális 
infrastruktúra nem különálló fejlesztésként, hanem egységes működési modellként épül tovább. 
A pilot bizonyította, hogy a strukturált krónikus gondozás országos volumenben elindítható; a 
következő ciklus feladata annak bizonyítása, hogy klinikailag rugalmas, méltányos, adatvezérelt 
és gazdaságilag fenntartható formában hosszú távon is működtethető. 
3.2. Mesterséges Intelligencia alkalmazási lehetőségei   
A  nemzetközi  és  európai  szintű  kezdeményezések  mellett  fontos  megvizsgálni,  hogy  a  hazai 
egészségügyi rendszer milyen kereteket biztosít az AI-alapú megoldások integrációjára. A hazai 
egészségügyi  környezetben  a  Krónikus  Betegségmenedzsment  Program  strukturált, 
protokollalapú  betegellátási  modellt  biztosít  az  alapellátásban.  A  KBMP  során  rögzített 
betegadatok, a követett gondozási folyamatok és a dokumentáció meghatározott keretek között 
történik, ami megfelelő alapot nyújthat az AI-alapú döntéstámogató rendszerek integrációjára.  
A  program  során  rögzített  beviteli  adatok,  mint  klinikai  információk  közvetlen  inputként 
szolgálhatnak  az  AI-rendszerek  számára,  amelyek  képesek  ezen  adatok  strukturálásra, 
hiányosságok  azonosítására  és  a  döntéshozatal  előkészítésére.  A  protokollalapú  működés 
lehetővé  teszi,  hogy  a  jövőben  egy  modell  valós  időben  támogassa  az  irányelvek  követését, 
például  jelezve  szükséges  vizsgálatok,  kontrollok,  beavatkozások  elmaradását,  ezek mellett  az 
időben  elnyúló  gondozási  folyamatok  követésében  is  szerepet  kaphat.  A  KBMP  keretében 
alkalmazott  standardizált  adatgyűjtési  és  jelentési  struktúrák,  beleértve  a  B300  jelentési 
rendszert,  további  lehetőségeket  biztosítanak  az  AI-rendszerek  számára  a  strukturált, 
összehasonlítható 
adatok 
felhasználására, 
amely 
alapfeltétele 
a 
megbízható 
döntéstámogatásnak.  A  dokumentációs  és  jelentési  kötelezettségek  alapot  biztosíthatnak  a 
folyamatok automatizálására és egységesítésére.  
Validációs szempontból a program során alkalmazott protokollok és finanszírozási ellenőrzési 
módszerek  biztosítják  azt  a  keretrendszert,  amelyben  az  AI  által  támogatott  döntések 
értékelhetővé  válnak.  A  program  során  használt  indikátorrendszer,  amely  a  gondozási 
folyamatok minőségét és eredményességét méri alkalmas lehet a modell által támogatott ellátási 
folyamatok  közvetlen  validálására  is.  Az  indikátorok  segítségével  objektíven  értékelhetővé  és 
mérhetővé  válik,  hogy  a  támogatott  döntések  milyen  mértékben  járulnak  hozzá  a  szakmai 
irányelvek betartásához és az ellátás minőségének javításához.   
Ennek megfelelően a KBMP nem csupán egy jelenlegi működési modellként értelmezhető, hanem 
olyan struktúraként is, amely a jövőben lehetővé teheti az AI-alapú döntéstámogató rendszerek 
gyakorlati bevezetését is az alapellátásba. 
4. Fenntarthatósági elemzés 
A program fenntarthatósága nem azonos a projekt futamidejének meghosszabbításával. A projekt 
időbeli  meghosszabbítása  lehetővé  teheti  nagyobb  betegszám  elérését,  a  már  bevont  betegek 
gondozási  ciklusának  teljesítését,  valamint  a  működés  során  feltárt  szakmai  és  informatikai 
problémák  egy  részének  rendezését,  önmagában  azonban  nem  teremti  meg  a  program  tartós 
működésének feltételeit. Fenntarthatónak akkor tekinthető a program, ha a projektfinanszírozás 
lezárását  követően  a  krónikus  betegek  strukturált  gondozása  nem  szakad  meg,  a  szükséges 
humánerőforrás és digitális infrastruktúra rendelkezésre áll, a feladatok beépülnek az alapellátás 
szabályozott  működésébe,  továbbá  finanszírozásuk  az  egészségbiztosítás  rendszerében 
kiszámíthatóan biztosított. 
 
217 
 

Az Alapellátás fejlesztése kapcsán kiírt RRF-8.1.1-25 kódszámú felhívás eredetileg 2026. július 
31-ét rögzítette a projekt fizikai befejezésének határidejeként. A határidő 2026. december 31-éig 
történő, jelenleg várható meghosszabbítása – annak hivatalos megerősítése esetén – érdemben 
javíthatja a projekt operatív teljesíthetőségét. A hosszabbítás különösen azért indokolt, mert a 
később  bevont  betegek  esetében  az  eredeti  zárási  időpont  nem  biztosítana  teljes,  szakmailag 
értékelhető  gondozási  időszakot.  A  többletidő  ugyanakkor  csak  akkor  járul  hozzá  a 
fenntarthatósághoz, ha azt nem kizárólag a teljesítési mutatók elérésére, hanem a projekt utáni 
működés előkészítésére is felhasználják. Ennek részeként még a projekt lezárása előtt döntést 
kell  hozni  a  program  folytatásáról,  a  befogadó  intézményi  és  finanszírozási  konstrukcióról, 
valamint a már bevont betegek gondozásának folytonosságáról. 
 
4.1. A projektfinanszírozás lezárásából eredő kockázat 
A program jelenlegi, egységköltség-alapú finanszírozása a projekt céljainak teljesítését szolgáló, 
időben  korlátozott  konstrukció.  Előnye,  hogy  a  finanszírozást  meghatározott  és  dokumentált 
szakmai teljesítményhez kapcsolja, ösztönzi a protokoll szerinti gondozási elemek elvégzését, és 
ellenőrizhetővé  teszi  a  projektforrások  felhasználását.  A  projektvégrehajtás  logikájában  ez 
megfelelő megoldás lehet, tartós alapellátási finanszírozási modellként azonban több korláttal 
rendelkezik. 
 
A  teljes  gondozási  terv  elismeréséhez  kötött  egységköltség  az  úgynevezett  „mindent  vagy 
semmit”  finanszírozás  irányába  hathat.  Ha  egyetlen  gondozási  elem  –  akár  betegoldali 
együttműködési probléma, szakellátási várakozás vagy kisebb adminisztratív eltérés miatt – nem 
teljesül, az az egyébként elvégzett szakmai munka finanszírozásának elvesztéséhez vezethet. Ez 
nemcsak méltányossági és motivációs probléma, hanem hosszabb távon a szolgáltatók részvételi 
hajlandóságát is csökkentheti. A projekt keretében alkalmazott egységköltség ezért nem vihető 
át  változatlan  formában  a  tartós  finanszírozásba.  A  Hatástanulmány  készítésekor  egyébként 
Program  szakmai  vezetése  /  programmenedzsmentje  jelezte,  hogy  előkészítés  alatt  van 
lehetséges módosítás, könnyítés a teljes gondozási terv teljesítési elvárással kapcsolatosan, de ez 
még a jelen dokumentum készítésekor nem volt hatályos.  
 
Külön  kockázatot  jelentene  a  projektforrások  „szakadékszerű”  megszűnése,  vagyis  az  az  eset, 
amikor  a  projektfinanszírozás  lezárása  és  az  azt  követő  NEAK-finanszírozás  elindulása  között 
átmeneti  időszak  keletkezik.  Ennek  következménye  lehet  a  projektben  esetlegesen 
(rész)foglalkoztatott  vagy  emiatt  többletfeladatot  ellátó  munkatársak  elvesztése,  a  kialakított 
munkafolyamatok leépülése,  valamint a  megkezdett  betegutak megszakadása.  Az egyszer már 
felépített szakmai és szervezeti kapacitások későbbi újjászervezése rendszerint költségesebb és 
nehezebb,  mint  azok  folyamatos  fenntartása.  Ezért  a  projekt  lezárása  előtt  átmeneti 
finanszírozási konstrukciót kell kialakítani, amely addig biztosítja a folytonos működést, amíg a 
végleges finanszírozási forma hatályba nem lép. 
 
4.2. A tartós finanszírozási modell kialakítása 
A program hosszú távú fenntarthatóságát nem célszerű a jelenlegi projektalapú egységköltség-
finanszírozás változatlan továbbvitelére, illetve egy attól elkülönülő, párhuzamos finanszírozási 
rendszer  kialakítására  alapozni.  A  Krónikus  Betegségmenedzsment  Program  finanszírozását  a 
háziorvosi  alapellátás  tervezett  általános  finanszírozási  és  szervezeti  reformjába  szükséges 
beilleszteni.  Ebben  a  megközelítésben  a  KBMP  nem  időszakos  projekttevékenység,  hanem  az 
alapellátás szabályozott, protokollal támogatott krónikusgondozási funkciója lehet. 
 
218 
 

A  közelmúltban  ismertetett  reformkoncepciók  a  háziorvosi  finanszírozás  többpilléres 
átalakítását irányozzák elő. Ennek része a praxis működési stabilitását biztosító, praxisméret és 
betegösszetétel  szerint  differenciált  alapfinanszírozás,  a  tényleges  szakmai  tevékenységet 
elismerő  teljesítményalapú  finanszírozás,  valamint  a  megfelelően  kockázatkorrigált  szakmai 
eredményekhez  kapcsolódó  célérték-  vagy  minőségalapú  ösztönző.  A  KBMP  tartós 
finanszírozását ehhez a szerkezethez illeszkedően kell kialakítani. 
A programhoz kapcsolódó finanszírozás első eleme egy beteghez kötött krónikusgondozási vagy 
gondozásmenedzsment-kiegészítő  díj  lehet.  Ez nem a  praxis általános fejkvóta-finanszírozását 
helyettesítené, hanem a strukturált krónikusgondozás igazolható többletfeladatait ismerné el. Ide 
tartozhat  az  egyéni  gondozási  terv  elkészítése  és aktualizálása,  a  kockázati  besorolás,  a  beteg 
proaktív  visszahívása  és  követése,  a  teamtagok  tevékenységének  koordinációja,  a  betegút 
szervezése,  valamint  a  kapcsolódó  dokumentáció.  A  gondozásmenedzsment-díjat  az  elvégzett 
szakmai tevékenységekhez és gondozási mérföldkövekhez kapcsolódó teljesítményfinanszírozás 
egészítheti ki. A jelenlegi, teljes gondozási csomag elismeréséhez kötött „mindent vagy semmit” 
konstrukció helyett az egyes, szakmailag értelmezhető gondozási elemek részarányos elismerése 
indokolt. Így egy betegoldali együttműködési probléma, szakellátási várakozás vagy dokumentált 
klinikai eltérés miatt nem válna finanszírozhatatlanná az egyébként megfelelően elvégzett teljes 
gondozási munka. 
 
Az  eszköz-  és  fogyóanyag-igényes  diagnosztikai  tevékenységeket  indokolt  elkülöníteni  a 
gondozásmenedzsment  finanszírozásától.  Az  ABPM,  a  boka-kar  index  meghatározása,  egyes 
betegközeli  laboratóriumi  vizsgálatok  vagy  más,  alapellátásban  végzett  diagnosztikai 
beavatkozások  tételes  teljesítményfinanszírozást  igényelhetnek.  Az  ezekhez  szükséges 
eszközpark beszerzését, kalibrálását, karbantartását és megújítását pedig folyamatos normatív 
eszköztámogatással célszerű biztosítani, az időszakos pályázati eszközbeszerzések helyett. 
 
A finanszírozás további, mérsékelt súlyú eleme lehet a szakmai minőség és az eredményesség 
ösztönzése. Ennek indikátorai a Praxistükör keretében is megjelenhetnek, és kapcsolódhatnak 
például  a  hipertóniagondozás  eredményességéhez,  a  HbA1c-vizsgálatok  rendszerességéhez  és 
célértékéhez,  a  kardiovaszkuláris  kockázat  felméréséhez,  a  dohányzási  státusz 
dokumentálásához  vagy  a  gyógyszerelés  felülvizsgálatához.  A  minőségi  ösztönző  nem  épülhet 
kizárólag  nyers  eredménymutatókra:  figyelembe  kell  vennie  a  betegek  életkorát, 
multimorbiditását, szociális helyzetét és a területi deprivációt. A kockázatkorrekció célja nem a 
szakmai  standardok  mérséklése,  hanem  az  eltérő  betegpopulációt  ellátó  praxisok  igazságos 
összehasonlíthatóságának biztosítása. 
 
A tartós finanszírozási modellben javasolt különválasztani a praxisszintű betegellátás és a térségi 
szinten  megosztott  kapacitások finanszírozását.  A praxisban végzett gondozási  tevékenységek 
finanszírozása  alapvetően  a  NEAK  rendszerébe  illeszthető,  míg  a  több  praxis  által  közösen 
igénybe vehető dietetikusi, gyógytornászi, pszichológusi, mentálhigiénés, gyógyszerészi, betegút-
koordinátori  és  esetmenedzseri  kapacitások  a  tervezett  Integrált  Területi  Egészségügyi  és 
Szociális Centrumokhoz kapcsolódó normatív területi finanszírozásból biztosíthatók. A praxisok 
szolgáltatásigény alapján férhetnének hozzá ezekhez a kapacitásokhoz. 
 
Az  orvosi  és  szakdolgozói  humánerőforrás  fenntartását  elkülönített,  végzettséget, 
kompetenciaszintet és szakmai gyakorlatot figyelembe vevő bér- vagy HR-finanszírozással lenne 
ideális  megalapozni.  Külön  finanszírozási  kategória  indokolt  az  okleveles  és  kiterjesztett 
hatáskörű ápolók számára. Ez teremtheti meg annak feltételét, hogy a kompetenciaszabályozás 
által  lehetővé  tett  feladatmegosztás  ne  csak  elvi  jogosultságként,  hanem  a  mindennapi 
praxisellátásban is alkalmazható működési modellként jelenjen meg. 
219 
 

A finanszírozásnak a területi szükségletekre is reagálnia kell. A deprivált, tartósan betöltetlen, 
helyettesítéssel  működő  vagy  földrajzilag  nehezen  hozzáférhető  körzetek  esetében  emelt 
fejkvóta, célzott bérkiegészítés, többlet szakdolgozói kapacitás és telemedicinális támogatás lehet 
szükséges.  A  finanszírozási  differenciálás  szakmai  alapját  a  területi  szükségletfelmérés,  a 
deprivációs  index,  a  korrigált  praxisméret,  a  morbiditási  adatok  és  a  tényleges  hozzáférési 
nehézségek együttes értékelése adhatja. 
 
Összességében a KBMP fenntartható finanszírozása egy összehangolt, többcsatornás modellben 
képzelhető el: valorizált és differenciált praxis-alapfinanszírozás; krónikusgondozási kiegészítő 
díj;  részarányos  teljesítményfinanszírozás;  mérsékelt,  kockázatkorrigált  minőségi  ösztönző; 
tételes  diagnosztikai  finanszírozás;  normatív  eszköztámogatás;  elkülönített  bér-  és  HR-
finanszírozás; valamint a tervezett IESZC keretében biztosított térségi szakmai kapacitások. Ez a 
szerkezet  alkalmasabb  lehet  arra,  hogy  a  program  szakmai  eredményeit  a  projektforrások 
megszűnése után az alapellátás tartós működésébe integrálja. 
4.3. Költségvetési fenntarthatóság és megtérülés 
A  program  országos  fenntartásáról  szóló  döntést  részletes  költség-  és  költségvetési 
hatáselemzésnek kell megelőznie. Ennek nemcsak a jelenleg kifizetett egységköltségekből, hanem 
a  tényleges  erőforrás-ráfordításokból  kell  kiindulnia.  Fel  kell  mérni  az  orvosi  és  szakdolgozói 
munkaidőt,  az  adminisztrációt  és  betegút-koordinációt,  a  laboratóriumi  és  diagnosztikai 
vizsgálatokat,  az  informatikai működtetés  költségeit,  valamint  a  képzési és  minőségbiztosítási 
ráfordításokat. 
A program rövid távon nem feltétlenül eredményez egészségügyi kiadáscsökkenést. A korábban 
fel  nem  ismert  szükségletek  feltárása,  az  elmaradt  vizsgálatok  pótlása  és  a  betegek  aktívabb 
követése  kezdetben  növelheti  a  laboratóriumi,  diagnosztikai,  gyógyszer-  és  szakellátási 
igénybevételt.  Ez  nem  a  program  sikertelenségének,  hanem  részben  éppen  a  hozzáférés  és  a 
gondozás javulásának jele. A potenciális megtakarítások – például a megelőzhető szövődmények, 
sürgősségi  ellátások és  kórházi  felvételek csökkenése  – várhatóan  csak hosszabb  követési  idő 
alatt  mutathatók  ki.  A  nemzetközi  tapasztalatok  is  arra  utalnak,  hogy  a  koordinált 
krónikusgondozás finanszírozásában a szolgáltatói alapfinanszírozás, a beteghez kötött díjazás 
és  a  minőségi  ösztönzők  kiegyensúlyozott  kombinációja  lehet  célszerű;  az  azonnali  nettó 
megtakarítás  azonban  nem  tekinthető  automatikus  következménynek  (OECD,  2016;  OECD, 
2023). 
A  költségvetési  hatást  ezért  legalább  három  forgatókönyvben  célszerű  modellezni:  a  jelenlegi 
betegkör célzott fenntartása, a magas kockázatú krónikus betegek fokozatos országos bevonása, 
valamint a teljes jogosult betegkörre történő kiterjesztés esetére. A modelleknek figyelembe kell 
venniük a rövid távú kapacitás- és vizsgálatigény növekedését, valamint a közép- és hosszú távon 
várható, de a jelenlegi vizsgálati időtáv alapján még nem igazolt egészségnyereséget és elkerült 
ellátási költségeket. 
4.4. Szakmai, szervezeti és humánerőforrás-fenntarthatóság 
A  program  szakmai  fenntarthatóságának  alapvető  feltétele,  hogy  a  kialakított  gondozási 
protokollok ne lezárt projektdokumentumként, hanem az alapellátás rendszeresen felülvizsgált, 
a mindennapi működésbe beépített szakmai standardjaiként működjenek tovább. Ehhez ki kell 
jelölni a protokollgazda szervezetet, meg kell határozni a szakmai felülvizsgálat, a verziókövetés, 
a  felhasználói  visszajelzések  feldolgozása  és  a  módosítások  jóváhagyásának  rendjét.  A 
protokollok változásait egységesen és lehetőség szerint automatikusan kell átvezetni a háziorvosi 
informatikai  rendszerekben,  a  döntéstámogató  megoldásokban  és  a  finanszírozási  elszámolás 
220 
 

szabályaiban.  Ellenkező  esetben  fennáll  annak  kockázata,  hogy  a  szakmai,  informatikai  és 
finanszírozási követelmények idővel eltérnek egymástól. 
A  szakmai  standardizáció  mellett  meg  kell  őrizni  a  beteg  szükségleteihez  igazodó  klinikai 
rugalmasságot. A krónikus betegségek gondozása nem egyszeri, lezárható beavatkozás, hanem 
ismétlődő  állapotfelmérésből,  kockázatértékelésből,  terápiakövetésből,  betegoktatásból  és 
szükség szerinti eszkalációból álló folyamat. A jelenlegi, naptári időszakhoz és teljes gondozási 
csomaghoz kötődő működés helyett ezért hosszabb távon a beteg programba lépésétől számított, 
gördülő tizenkét hónapos gondozási ciklus alkalmazása indokolt. Ez jobban illeszkedik a krónikus 
betegségek  természetéhez,  csökkenti  a  késői  bevonásból  eredő  torzítást,  és  megakadályozza, 
hogy  a  projekt-  vagy  finanszírozási  időszak  lezárása  mesterségesen  megszakítsa  a  beteg 
követését. 
A program szervezeti fenntarthatóságához a feladatok világos szintezésére van szükség. El kell 
különíteni azokat a tevékenységeket, amelyek minden praxisban helyben biztosítandók, azoktól, 
amelyek  praxisközösségi  vagy  térségi  szinten,  megosztott  kapacitásként  szervezhetők  meg. 
Praxisszinten  indokolt  fenntartani  az  alapvető  állapotfelmérést,  a  gondozási  terv  követését,  a 
rendszeres  kontrollt,  a  gyógyszerelés  áttekintését,  a  betegoktatást  és  a  szükséges  eszkaláció 
kezdeményezését.  A  ritkábban  igényelt  vagy  speciális  szaktudást  igénylő  szolgáltatások  –  így 
különösen  a  dietetika,  gyógytorna,  pszichológiai  és  mentálhigiénés  támogatás,  gyógyszerészi 
konzultáció,  komplex  esetmenedzsment  és  egyes  telemedicinális  szolgáltatások  –  több  praxis 
által közösen igénybe vehető térségi kapacitásként működtethetők. 
A tervezett Integrált Területi Egészségügyi és Szociális Centrumok ehhez megfelelő szervezeti 
keretet  biztosíthatnak.  Térségi  szinten  koncentrálható  a  hiányzó  szakdolgozói  és  támogató 
kapacitás, megszervezhető a helyettesítés és a részmunkaidős foglalkoztatás, koordinálhatók a 
szakellátási és szociális kapcsolatok, valamint támogathatók a kisebb vagy tartósan betöltetlen 
praxisok.  A  térségi  szolgáltatásnak  nem  a  praxisok  szakmai  autonómiáját  kell  csökkentenie, 
hanem olyan funkciókat kell biztosítania, amelyeket az egyes praxisok méretgazdaságossági vagy 
humánerőforrás-okokból  önállóan  nem  képesek  fenntartani.  A  beteghez  kapcsolódó  szakmai 
felelősség,  az  információátadás  és  az  átadási  pontok  rendje  ugyanakkor  ebben  a  szervezeti 
modellben is egyértelműen meghatározandó. 
4.4.1. Kompetenciaalapú feladatmegosztás 
A  humánerőforrás-fenntarthatóság  meghatározó  eleme  a  kompetenciaalapú  feladatmegosztás 
gyakorlati  megvalósítása.  A  rendelkezésre  álló  kompetenciaszabályozás,  hatásköri  listák  és  a 
betegségspecifikus gondozási protokollok már jelentős részben meghatározzák, hogy az egyes 
gondozási  feladatokat  milyen  képesítéssel  és  milyen  önállósági  szinten  lehet  végezni.  A 
fenntarthatóság szempontjából ezért a következő lépés elsősorban nem újabb elvi hatáskörök 
meghatározása, hanem a szabályozott kompetenciák tényleges működésbe állítása. 
Ennek  érdekében  praxisonként  vagy  praxisteamenként  helyi  feladatmegosztási  rendet  ideális 
kialakítani,  amely  a  munkatársak  tényleges  végzettségéhez,  szakmai  gyakorlatához  és 
jogosultságaihoz  rendeli  a  protokollban  szereplő  feladatokat.  Rögzíteni  lehet  az  önállóan,  az 
előzetes  orvosi  indikáció  alapján,  illetve  a  szupervízió  mellett  végezhető  tevékenységeket,  az 
eredmények orvosi felülvizsgálatának szükségességét, továbbá azokat az eltéréseket és riasztási 
jeleket, amelyek orvosi vagy szakellátási beavatkozást tesznek szükségessé. A feladatdelegálás 
nem jelentheti a felelősség informális áthárítását: a döntési és dokumentációs pontoknak minden 
résztvevő számára egyértelműnek és utólag auditálhatónak kell lenniük. 
A  kiterjesztett  hatáskörű  ápolók  különösen  fontos  szerepet  tölthetnek  be  a  stabil  állapotú 
krónikus  betegek  strukturált  követésében.  Kompetenciájukhoz  és  a  hatályos  szabályozáshoz 
221 
 

igazodva  részt  vehetnek  a  részletes  állapotfelmérésben,  a  kardiovaszkuláris  kockázat 
értékelésében,  a  vérnyomás-,  vércukor-  és  egyéb  releváns  értékek  ellenőrzésében,  az  otthoni 
mérési  technika  validálásában,  a  gondozási  terv  előkészítésében  vagy  aktualizálásában,  a 
gyógyszeres  kezeléshez  kapcsolódó  adherencia  és  mellékhatások  követésében,  valamint  az 
életmód-intervenciókban. További feladatuk lehet a betegek visszahívása, a kontrollvizsgálatok 
nyomon követése és a protokollban meghatározott eltérések orvos felé történő eszkalációja. 
Az APN szerepe ugyanakkor nem egyszerűen korábban orvos által végzett részfeladatok átvételét 
jelenti.  Hozzáadott  értéke  elsősorban  a  hosszabb,  strukturált  betegkommunikációban,  az 
egészségértés  fejlesztésében,  az  életmódváltozás  támogatásában,  az  adherencia  rendszeres 
ellenőrzésében és a betegút folyamatosságának biztosításában jelenhet meg. A hipertónia és más 
krónikus betegségek gondozásában a megfelelő klinikai döntés önmagában nem elegendő, ha a 
beteg  nem  érti  a  kezelés  célját,  nem  megfelelően  végzi  az  otthoni  méréseket,  vagy  nem  tudja 
tartósan követni az életmódbeli és gyógyszeres előírásokat. A nemzetközi szakirodalom szerint a 
csapatalapú  ellátás  és  az  ápolói  szerepek  megfelelő  kiterjesztése  javíthatja  a  hozzáférést,  a 
betegkövetést és egyes klinikai eredményeket, de a hatás nagymértékben függ a szerepek világos 
meghatározásától,  a  képzettségtől,  az  orvos–ápoló  együttműködéstől  és  a  szervezeti 
támogatástól. 
4.4.2. Képzés, szupervízió és szakmai elfogadás 
A  szabályozott  kompetencia  önmagában  nem  garantálja  annak  biztonságos  és  egységes 
alkalmazását. A program fenntartásához ezért kompetenciaszinthez igazított, gyakorlatorientált 
képzési  és  továbbképzési  rendszert  javasolt  működtetni.  Ez  kiterjedhet  a  betegségspecifikus 
szakmai  ismeretekre,  a  kockázati  besorolásra,  a  gondozási  protokoll  használatára,  a 
betegoktatásra  és  motivációs  kommunikációra,  a  telemedicinális  ellátásra,  az  adatvédelemre, 
valamint a sürgős vagy magasabb ellátási szintet igénylő állapotok felismerésére. 
Indokolt  lehet  a  programhoz  kapcsolódó  rövid,  akkreditált  kiegészítő  képzés  és  gyakorlati 
kompetenciaértékelés  kialakítása.  Ez  nem  helyettesítené  az  alap-  vagy  mesterképzésben 
megszerzett szakképesítést, hanem azt igazolná, hogy az adott szakember a KBMP protokolljait 
és  digitális  eszközeit  a  saját  hatáskörén  belül  megfelelően  tudja  alkalmazni.  A  képzés  mellett 
rendszeres esetmegbeszélést, mentorálást és elérhető orvosi szupervíziót érdemes biztosítani, 
különösen a programba újonnan belépő munkatársak és praxisok számára. 
A  változásmenedzsment  és  a  szakmai  elfogadás  ugyancsak  a  fenntarthatóság  része.  Az  új 
szerepek  akkor  válhatnak  tartóssá,  ha  az  orvosok  és  szakdolgozók  nem  egymással  versengő, 
hanem egymást kiegészítő funkcióként értelmezik azokat. Ehhez szükséges a feladatmegosztás 
közös  kialakítása,  a  szakmai  felelősségi  viszonyok  átláthatósága,  valamint  az  eredmények 
rendszeres visszajelzése. A jól működő gyakorlatokat szakmai fórumokon, továbbképzéseken és 
mentorhálózaton  keresztül  célszerű  terjeszteni.  Külön  figyelmet  kell  fordítani  arra,  hogy  a 
kompetenciabővítés  ne  az  orvosi  kapacitás  egyszerű,  olcsó  helyettesítésének,  hanem  a 
betegellátás minőségét és folyamatosságát javító teamfejlesztésnek minősüljön. 
4.4.3. Telemedicina és az APN szerepe 
A telemedicina a program humánerőforrás-fenntarthatóságát is támogathatja, de csak akkor, ha 
meghatározott  klinikai  folyamatba  illeszkedik.  A  kiterjesztett  hatáskörű  ápoló  telemedicinális 
szerepe  három  egymással  összefüggő  területre  épülhet:  a  digitális  előszűrésre  és  triázsra,  a 
krónikus állapotok távmonitorozására, valamint a beteg technológiai támogatására. Hipertónia 
esetén  például  az  APN  ellenőrizheti  az  otthoni  vérnyomásmérő  megfelelőségét  és  a  mérési 
technikát,  áttekintheti  a  strukturált  vérnyomásnaplót,  egyeztetett  távkontaktus  keretében 
felmérheti  a  panaszokat  és  az  adherenciát,  majd  előre  meghatározott  eltérési  értékek  esetén 
kezdeményezheti az orvosi felülvizsgálatot. 
222 
 

A távmonitorozás nem jelenthet folyamatos, korlátlan rendelkezésre állást. Előre rögzíteni kell, 
milyen  adatokat,  milyen  gyakorisággal  és  ki  tekint  át,  milyen  határértékek  váltanak  ki  jelzést, 
mennyi  időn  belül  történik  reakció,  és  mi  a  teendő  technikai  hiba  vagy  elmaradó  adatküldés 
esetén.  A  munkafolyamatnak  azt  is  egyértelművé  kell  tennie,  hogy  a  távmonitorozás  nem 
sürgősségi  szolgáltatás,  és  mely  tünetek  esetén  szükséges  azonnal  személyes  vagy  sürgősségi 
ellátást igénybe venni. 
Az  APN  által  vezetett  távmonitorozást  ennek  megfelelően  nem  önálló  digitális  csatornaként, 
hanem zárt,  dokumentált gondozási epizódként célszerű szabályozni.  A szolgáltatási leírásnak 
legalább  a  beválasztási  és  kizárási  kritériumokat,  a  kiinduló  személyes  állapotfelmérést,  az 
otthoni eszköz és mérési technika validálását, az adatáttekintés gyakoriságát, a klinikai riasztási 
küszöböket,  az  APN  döntési  és  dokumentációs  pontjait,  az  orvosi  konzultáció  határidejét, 
valamint a személyes vagy sürgősségi ellátásra történő átváltás szabályait kell tartalmaznia. Az 
APN technológiai mediátori funkciója ebben a modellben klinikai jelentőségű: nemcsak az eszköz 
használatát tanítja meg, hanem ellenőrzi az adat értelmezhetőségét, felismeri az elmaradó vagy 
hibás  mérési  mintázatot,  és  megakadályozza,  hogy  a  digitális  hozzáférési  vagy  egészségértési 
hiány a gondozásból való kieséshez vezessen. A telemedicina APN-szempontú elemzése szerint e 
szerep  a  digitális  triázs,  a  proaktív  távmonitorozás  és  a  beteg–technológia  kapcsolat 
közvetítésének együtteséből áll, miközben a személyes ellátás szükségességét nem helyettesíti. 
Az  APN technológiai közvetítőként  segítheti  a  beteget  az  EESZT,  az EgészségAblak,  az  otthoni 
mérőeszközök és a validált alkalmazások használatában. Ez különösen az idősebb, alacsonyabb 
digitális  egészségértéssel  rendelkező  betegek  esetében  jelenthet  érdemi  támogatást.  A  beteg 
hozzájárulásával a családtagok is bevonhatók a digitális mentorálásba, de ez nem helyettesítheti 
a  szolgáltató  által  biztosítandó  segítséget.  A  telemedicinális  kapcsolat  nem  tehető  a  gondozás 
kizárólagos  feltételévé:  személyes,  telefonos  és  szükség  esetén  otthoni  vagy  mobil  ellátási 
alternatívát  kell  fenntartani  azok  számára,  akik  nem  rendelkeznek  megfelelő  eszközzel, 
internetkapcsolattal, digitális kompetenciával vagy támogató családi háttérrel. A telemedicina így 
nem  növeli,  hanem  mérsékelheti  a  területi  hozzáférési  különbségeket  (Oliveira  et  al.,  2020; 
Omboni et al., 2022; Wang et al., 2025). 
4.4.4. Munkaerőkapacitás és munkaterhelés 
A  program  nem  tehető  fenntarthatóvá  úgy,  hogy  az  új  gondozási,  dokumentációs  és 
telemonitorozási feladatokat változatlan létszám mellett, láthatatlan többletmunkaként építik be 
a praxisok működésébe. A program tapasztalatai szerint egy beteg gondozása jelentős szakmai, 
koordinációs és adminisztratív időráfordítással jár, miközben a praxisok jelentős részében nem 
áll rendelkezésre dedikált támogató munkatárs, és az APN-kapacitás is korlátozott. Minden praxis 
vagy  térségi  egység  esetében  kapacitásszámítást  kell  végezni  a  gondozandó  betegek  száma, 
kockázati  összetétele,  a  gondozási  gyakoriság  és  az  egyes  szakemberek  tényleges  munkaideje 
alapján. 
A személyzeti modellt nem kizárólag a praxisok névleges beteglétszámához, hanem a gondozási 
szükséglethez  kell  igazítani.  Egy  idős,  multimorbid  és  szociálisan  sérülékeny  betegpopuláció 
lényegesen több koordinációt és személyes támogatást igényelhet, mint egy azonos létszámú, de 
kedvezőbb  állapotú  betegkör.  A  deprivált  és  tartósan  betöltetlen  körzetekben  ezért  többlet 
szakdolgozói  és  esetmenedzseri  kapacitásra,  illetve  alacsonyabb  egy  szakemberre  jutó 
gondozotti létszámra lehet szükség. 
A  digitális  megoldások  bevezetése  során  külön  mérni  kell  azok  munkaterhelésre  gyakorolt 
hatását. A telemonitorozás és az automatikus emlékeztetés csökkentheti a felesleges személyes 
megjelenéseket,  de  rosszul  integrált  rendszerek  esetén  újabb  adatbeviteli,  üzenetkezelési  és 
technikai támogatási terhet hozhat létre. Ha ugyanazt az adatot több felületen kell rögzíteni, vagy 
223 
 

a  szakember  munkaidejének  jelentős  részét  technikai  hibák  kezelése  tölti  ki,  a  digitalizáció 
fokozhatja a kiégés kockázatát. Ezért a digitális fejlesztések értékelésében nemcsak a funkciók 
meglétét,  hanem  az  egy  betegre  jutó  időráfordítást,  a  párhuzamos  adatbevitel  mértékét  és  a 
szakemberi elégedettséget is mérni kell. 
4.4.5. A fenntarthatóság szervezeti biztosítékai 
A  szakmai  és  humánerőforrás-fenntarthatóság  érdekében  országos,  térségi  és  praxisszintű 
felelősségi rendszert célszerű kialakítani. Országos szinten szükséges a protokollgazdai, képzési, 
adatértékelési  és  minőségbiztosítási  funkció  biztosítása.  Térségi  szinten  indokolt  a 
szakemberpool,  a  betegút-koordináció,  az  esetmegbeszélések,  a  helyettesítési  rendszer  és  a 
módszertani  támogatás  megszervezése.  Praxisszinten  a  betegért  felelős  team,  a  helyi 
feladatmegosztás, a kapcsolattartás és az eszkaláció rendjének meghatározása szükséges. 
A program folytatásának ezért olyan működési minimumfeltételekhez kell kapcsolódnia, amelyek 
magukban  foglalják  a  szükséges  szakemberkapacitást,  az  elérhető  orvosi  szupervíziót,  a 
kompetenciák  igazolását,  a  megfelelő  informatikai  hozzáférést,  a  helyettesítés  rendjét  és  a 
rendszeres  minőségértékelést.  Azokban  a  praxisokban,  amelyek  ezeket  önállóan  nem  tudják 
biztosítani, térségi támogatást kell nyújtani; a kapacitáshiányt nem szabad pusztán alacsonyabb 
szakmai követelményekkel kezelni. 
Összességében a program szakmai és szervezeti fenntarthatósága nem kizárólag a protokollok 
további alkalmazásától, hanem a protokollok köré épített működési rendszer tartósságától függ. 
A  kompetenciaalapú  teammunka,  az  APN-ek  és  más  szakemberek  finanszírozott  bevonása,  a 
térségi  kapacitásmegosztás,  a  rendszeres  továbbképzés  és  szupervízió,  valamint  a 
betegbiztonságot  és  méltányosságot  megőrző  telemedicinális  munkafolyamatok  együttesen 
teremthetik  meg  annak  feltételét,  hogy  a  strukturált  krónikusgondozás  a  projekt  lezárását 
követően is az alapellátás működőképes részét képezze. 
4.4.6. Az APN szerepének intézményesítése 
A  kiterjesztett  hatáskörű  ápoló  tartós  beillesztése  a  krónikus  betegségmenedzsmentbe  nem 
oldható meg kizárólag az APN-végzettség elismerésével vagy az egyes feladatok helyi, informális 
átadásával.  Az  intézményesítés  egymással  összehangolt  jogszabályi,  kompetencia-, 
finanszírozási,  képzési,  szervezeti  és  minőségbiztosítási  feltételeket  igényel.  Ezek  hiányában 
fennáll  annak  veszélye,  hogy  a  magasabb  szintű  ápolói  tudás  a  gyakorlatban  nem  hasznosul 
megfelelően, vagy a feladatok és felelősségek tisztázatlansága betegbiztonsági, dokumentációs és 
szakmai konfliktusokat eredményez. 
A  magyar  szabályozás  alapját  a  13/2025.  (IV.  17.)  BM  rendelet  teremti  meg,  amely  az 
egészségügyi szakdolgozói tevékenységek végzését négyszintű kompetenciarendszerbe rendezi. 
Az I. szinten az egészségügyi szakdolgozó saját indikáció alapján, önállóan végzi a tevékenységet. 
A II. szinten ugyancsak saját indikáció alapján és önállóan jár el, de szakorvosi vagy magasabb 
MKKR-szintű  szakmai felettes  szupervíziója  mellett,  a  tevékenységről  utólag  –  sürgős  esetben 
haladéktalanul  –  tájékoztatva  a  szupervízort.  A  III.  szinten  a  tevékenység  szakorvosi  vagy 
magasabb  szakmai  kompetenciaszintű  felettes  indikációjára,  illetve  kötelező  előzetes 
megbeszélés alapján, ezt követően önállóan végezhető. A IV. szint a szakorvos vagy magasabb 
szakmai felettes indikációjához, személyes irányításához, jelenlétéhez vagy közreműködéséhez 
kötött. 
A  rendelet  végrehajtását  konkretizáló  Ápolói  Hatásköri  Lista  az  MSc-oklevéllel  rendelkező 
okleveles  ápoló  közösségi  specializáció,  illetve  kiterjesztett  hatáskörű  ápoló  közösségi 
specializáció részére határozza meg a háziorvosi praxisban önállóan vagy háziorvosi szupervízió 
mellett végezhető tevékenységeket. A lista szerint e szakemberek elsődleges alapellátási területe 
224 
 

a prevenció és a krónikus betegek gondozása. Ugyanakkor azt is kifejezetten rögzíti, hogy az ápoló 
a  praxisban  az  orvost  nem  helyettesítheti,  továbbá  a  háziorvos  vagy  szupervízor  személyes, 
telefonos vagy elektronikus elérhetőségét az ápolói kompetenciaszinttől függetlenül biztosítani 
kell.  A  II–IV.  kompetenciaszinten  az  előírt  konzultáció  igénybevétele  és  a  kapott  utasítások 
betartása kötelező. 
A  KBMP  szempontjából  ezért  nem  egy  teljesen  új,  általános  APN-kompetenciarendszer 
megalkotása lehet az elsődleges feladat, hanem a hatályos négyszintű keretrendszer és az Ápolói 
Hatásköri  Lista  program-specifikus  operacionalizálása  lenne  elképzelhető.  A  négy 
betegségprogram  valamennyi  tevékenységénél  tételesen  meg  kell  határozni  az  elvégzéshez 
szükséges  képesítést  és  kompetenciaszintet,  azt,  hogy  a  tevékenység  saját  indikáció  alapján, 
szupervízió  mellett,  előzetes  orvosi  indikáció  vagy  megbeszélés  alapján,  illetve  személyes 
szakmai  irányítás  mellett  végezhető-e,  emellett,  a  háziorvosi  konzultáció,  tájékoztatás  és 
jóváhagyás  szükséges  időpontját,  valamint  a  dokumentációs  és  betegbiztonsági  felelősségi 
pontokat, továbbá azokat a klinikai eltéréseket és riasztási jeleket, amelyek kötelező háziorvosi 
vagy szakellátási eszkalációt váltanak ki.  
 
Különösen  fontos  elkülöníteni  a  vizsgálat  kezdeményezését,  elvégzését,  az  eredmény 
kompetenciaszint szerinti értelmezését, valamint az eredmény alapján meghozott diagnosztikai 
vagy  terápiás  döntést.  A  Hatásköri  Lista  alapján  egyes  diagnosztikus  vizsgálatok 
kezdeményezése, elvégzése vagy eredményének értékelése az APN tevékenységébe tartozhat, de 
ennek pontos terjedelmét minden esetben az adott tevékenységhez rendelt kompetenciaszint, az 
ágazati szabályozás, a szakmai irányelv és a helyi működési rend együttesen határozza meg. Az I. 
vagy  II.  szintű  önálló  tevékenység  sem  jelenthet  általános  diagnózisalkotási  vagy  korlátlan 
terápiamódosítási jogosultságot. 
 
A gyógyszerrendelés  területén  a  9/2026.  (III.  25.) BM  rendelet  új,  de  szűk körű  jogosultságot 
nyitott  meg.  Az  egészségügyi  alapellátásban  foglalkoztatott  okleveles  kiterjesztett  hatáskörű 
ápoló  akkor  rendelhet  gyógyszert  elektronikus  vényen,  ha  ezt  a  háziorvosi  vagy  házi 
gyermekorvosi alapellátást nyújtó egészségügyi szolgáltató háziorvosa vagy házi gyermekorvosa 
lehetővé tette, és a rendelet további feltételei is teljesülnek. A jogosultság korábban orvos által 
beállított és megfelelő időtartamra rendelt gyógyszer folytatására irányul; nem jelent általános 
önálló gyógyszerindítási vagy korlátlan gyógyszermódosítási jogot. A rendeléshez ellenőrizni kell 
az EESZT vénynyilvántartását, egyszerre legfeljebb harminc napra elegendő mennyiség írható fel, 
és egyes gyógyszercsoportok kizártak. A KBMP-ben ezt a jogosultságot a terápiafolytonosság, az 
adherenciaellenőrzés,  a  mellékhatás-  és  eltérésészlelés,  valamint  az  orvosi  eszkaláció 
dokumentált munkafolyamatába szükséges beilleszteni. 
Az  intézményesített  APN-funkcióhoz  országosan  egységes  kompetencia-  és  felelősségi  mátrix, 
továbbá  praxisszintű  feladatmegosztási  rend  kialakítása  indokolt.  A  helyi  dokumentumnak 
figyelembe  kell  vennie  az  adott  munkatárs  tényleges  végzettségét,  specializációját,  működési 
nyilvántartását, szakmai gyakorlatát, továbbképzését és eszközhasználati jártasságát. A delegálás 
vagy  feladatmegosztás  nem  jelentheti  az  orvosi  vagy  ápolói  felelősség  informális  áthárítását: 
minden  szereplő  annak  a  tevékenységnek  és  döntésnek  a  szakmai  felelősségét  viseli,  amelyet 
saját kompetenciája keretében végzett vagy meghozott, miközben a szupervízió, a konzultáció és 
az eszkaláció rendjének egyértelműnek és utólag auditálhatónak kell lennie. 
Az  APN-funkció  csak  akkor  válhat  tényleges  rendszerkapacitássá,  ha  megfelelő  finanszírozás 
kapcsolódik  hozzá.  Az  APN  foglalkoztatása,  továbbképzése,  szakmai  szupervíziója, 
dokumentációja és minőségbiztosítása valós ráfordítást jelent, amely nem kezelhető tartósan a 
háziorvosi  praxisfinanszírozás  láthatatlan  vagy  implicit  részeként.  Az  Ápolói  Hatásköri  Lista 
225 
 

szerint  az  ápoló  által  végzett,  sürgősségi  ellátáson  kívüli  diagnosztikus,  prevenciós  és 
koordinációs  tevékenységekhez  önálló  díjtételek  megállapítása  elvileg  lehetséges.  A  tényleges 
finanszírozási modell kialakítása azonban további finanszírozói és szakpolitikai döntést igényel. 
A  KBMP  tartós  működtetésében  ennek  megfelelően  elkülönített  teamkapacitás-finanszírozás 
kialakítása  javasolható.  Ez  megvalósulhat  megfelelő  betegvolumen  mellett  praxisszintű  APN-
kapacitásként,  több  praxis  közös  foglalkoztatásában,  praxisközösségi  vagy  térségi  APN-
kapacitásként, illetve részben szükséglet- és kockázatalapú finanszírozással. A finanszírozásnak 
az  APN  munkája  mellett  figyelembe  kell  vennie  az  előírt  háziorvosi  szupervízió,  konzultáció, 
közös esetmegbeszélés és minőségbiztosítás időigényét is. Az ösztönző ne kizárólag az elvégzett 
kontaktusok  számára  épüljön,  hanem  vegye  figyelembe  a  betegpopuláció  komplexitását,  a 
multimorbiditást, a szociális sérülékenységet és a területi működési nehézségeket. 
Az APN-funkció képzési alapja az érintett közösségi specializációhoz kapcsolódó mesterképzés 
és az  annak során megszerzett  elméleti  és gyakorlati  kompetencia.  A  KBMP  sajátos  működési 
követelményei ugyanakkor indokolttá teszik egy program-specifikus, akkreditált továbbképzés 
kialakításának  megfontolását.  Ez  nem  helyettesítené  az  MSc-képesítést,  hanem  a  négy 
betegségprogram protokolljaira, a kockázati rétegzésre, a multimorbiditásra, a betegoktatásra, a 
telemedicinális ellátásra, az EESZT és a programinformatika használatára, a gyógyszerrendelés 
feltételeire, valamint az eszkaláció és a sürgős állapotok felismerésének rendjére készítene fel. A 
gyakorlati  kompetenciaértékelés,  a  mentorálás,  a  strukturált  szupervízió  és  az  időszakos 
továbbképzés bevezetése fejlesztési lehetőségként mérlegelendő; ezek jelenleg nem tekinthetők 
általánosan fennálló KBMP-kötelezettségnek. 
A  minőségbiztosításnak  ki  kell  terjednie  az  ellátás  biztonságára,  eredményességére, 
hozzáférhetőségére,  folyamatosságára  és  betegközpontúságára.  Az  APN  által  végzett 
tevékenységet úgy szükséges dokumentálni, hogy az elvégzett feladat mellett azonosítható legyen 
a végrehajtó személye, végzettsége, kompetenciaszintje, az alkalmazott protokoll, a szupervízió 
vagy  előzetes  megbeszélés  ténye,  az  észlelt  eltérés,  az  eszkaláció  indoka,  valamint  az  eset 
lezárása. A minőségértékelés lehetséges indikátorai a kompetenciaszintnek megfelelően végzett 
gondozási  tevékenységek  aránya,  a  szupervíziós  és  tájékoztatási  kötelezettségek  teljesülése,  a 
protokoll szerint szükséges eszkalációk megtörténte és időbelisége, a gondozási terv teljesülése 
és  az  elmaradó  kontrollok  aránya,  a  gyógyszerelési  folytonosság  és  a  gyógyszerrendelési 
feltételek  teljesülése,  a  betegbiztonsági  események  és  dokumentációs  eltérések,  valamint  az 
orvosi és ápolói időráfordítás, valamint a munkaterhelés alakulása, továbbá a beteg által jelzett 
tapasztalatok, különösen az érthető kommunikáció, a hozzáférés, a gondozási folytonosság és a 
biztonságérzet, végezetül a területi és társadalmi hozzáférési különbségek.  
 
Az  adatok  elsődleges  célja  a  rendszeres  szakmai  visszacsatolás,  a  klinikai  audit  és  a 
minőségfejlesztés  legyen.  Országos  szinten  kijelölt  módszertani  és  protokollgazdai  funkció 
szükséges  a  kompetenciamátrix,  a  képzési  követelmények,  a  minőségindikátorok  és  a 
protokollverziók  gondozásához.  Amennyiben  a  tervezett  országos  vagy  térségi  alapellátási 
szervezeti modellek létrejönnek, ezek szerepet kaphatnak a közös APN-kapacitás, a mentorálás, 
a  helyettesítés és  az  esetmegbeszélések megszervezésében;  e  szervezetek azonban  a  jelenlegi 
Hatástanulmányban  még  fejlesztési  irányként,  nem  pedig  már  működő  intézményi  tényként 
kezelendők. 
Az országos intézményesítést fokozatos, előre értékelt implementációval célszerű megalapozni. 
A  pilotba  olyan  praxisokat  és  térségeket  indokolt  bevonni,  ahol  biztosítható  a  megfelelő 
betegvolumen,  az  APN-képesítés,  a  háziorvosi  szupervízió  és  elérhetőség,  az  informatikai 
hozzáférés,  valamint  a  strukturált  adatgyűjtés.  Az  értékelésnek  összehasonlítható  módon  kell 
226 
 

vizsgálnia  az  orvosi  és  ápolói  időráfordítást,  a  gondozási  tervek  teljesülését,  a  hozzáférést,  az 
eszkalációk  megfelelőségét,  a  betegbiztonságot,  a  betegtapasztalatot,  a  szakemberek 
munkaterhelését és a teljes ellátási költséget. Az országos kiterjesztés feltétele nem pusztán az 
APN-ek  számának  növelése,  hanem  egy  betegbiztonsági  szempontból  igazolt,  finanszírozott, 
mérhető és a háziorvosi praxis működésébe megfelelően integrált modell kialakítása legyen. 
5. Adat- és digitális fenntarthatóság 
A  program  tartós  működése  nem  alapozható  párhuzamos,  jelentős  kézi  adatrögzítést  igénylő 
projektinformatikai  megoldásokra.  A  jelenlegi  adatgyűjtés  alkalmas  lehet  a  projekt 
elszámolásának és folyamatmutatóinak támogatására, hosszú távon azonban az EESZT-ben és a 
praxisrendszerekben  már  rendelkezésre  álló  adatok  automatikus  újrahasznosítására  kell 
törekedni. A fenntartható digitális modellben ugyanazt az adatot lehetőség szerint csak egyszer 
kell  rögzíteni,  majd annak  a gondozás,  a  finanszírozás,  a  minőségértékelés és  a  hatásvizsgálat 
céljára egyaránt felhasználhatónak kell lennie. 
A  rendszernek  támogatnia  kell  a  gondozási  terv  követését,  az  esedékes  vizsgálatokra  történő 
figyelmeztetést,  a  kockázati  besorolást,  az  eltérések  strukturált  dokumentálását  és  az 
automatikus  teljesítmény-visszajelzést.  Ehhez  betegszintű,  longitudinális  adatkapcsolás 
szükséges az alapellátási, EESZT- és NEAK-adatok között, megfelelő adatvédelmi és hozzáférés-
szabályozási keretekkel. A digitális működés és a telemedicinális szolgáltatások fejlesztési, licenc-
,  támogatási,  adatbiztonsági  és  üzemeltetési  költségeit  a  tartós  finanszírozás  részének  kell 
tekinteni; ezek nem maradhatnak időszakos projektkiadások. 
6. Javasolt átmeneti menetrend 
A  projekt  hátralévő  időszakában  –  beleértve  az  esetlegesen  2026  végéig  meghosszabbított 
végrehajtási szakaszt – el kell készíteni a végleges finanszírozási és intézményi modellt, meg kell 
határozni a projekt után folytatandó betegutakat, és biztosítani kell, hogy a már bevont betegek 
gondozása  ne  szakadjon  meg.  Ezzel  párhuzamosan  el  kell  végezni  a  tényleges  erőforrás-
ráfordításokon alapuló költségszámítást és az országos kiterjesztés költségvetési hatáselemzését. 
A projekt lezárását követően 12–24 hónapos átmeneti működési szakasz indokolt, amelyben a 
program  már  nem  RRF-projektként,  hanem  ideiglenes  hazai  vagy  NEAK-finanszírozás  mellett 
működik  tovább.  Ebben  az  időszakban  finomhangolható  a  vegyes  finanszírozási  konstrukció, 
auditálható az adatminőség, és értékelhető a praxisok eltérő betegösszetételének, kapacitásának 
és területi helyzetének hatása.  Az  országos kiterjesztést  ezt  követően,  fokozatosan,  elsőként a 
magas  kockázatú  betegcsoportokra  és  a  megfelelő  szakmai-szervezeti  felkészültséggel 
rendelkező szolgáltatókra támaszkodva célszerű megvalósítani. 
Összességében  a  program  fenntarthatósága  feltételesen  biztosítható.  A  strukturált 
krónikusgondozás  szakmai  indokoltsága  és  a  kialakított  protokollok  értéke  megalapozza  a 
folytatást,  azonban  a  projekt  eredményei  nem  tarthatók  fenn  pusztán  a  futamidő 
meghosszabbításával.  A  hosszú  távú  működéshez  a  projektalapú  egységköltség-finanszírozás 
helyett  kiszámítható,  több  elemből  álló  NEAK-finanszírozásra,  finanszírozott  teamkapacitásra, 
folyamatos szakmai irányításra, integrált digitális háttérre és többéves eredményértékelésre van 
szükség. A projektzárásig ezért nemcsak a vállalt tevékenységeket kell teljesíteni, hanem létre 
kell  hozni  azt  a  finanszírozási  és  intézményi  átmenetet  is,  amely  a  programot  időszakos 
fejlesztésből az alapellátás tartós szolgáltatási elemévé alakítja. 
227 
 

 5. A magyarországi egészségügyi alapellátási struktúra tervezett 
megújításának jelenleg ismert részetei (2026)  
A  magyar  egészségügyi  alapellátás  jelenlegi  szerkezete  az  elmúlt  évtizedekben  kialakult 
működési  logikára  épül,  amely  alapvetően  egyéni  praxisokra,  izolált  működési  egységekre  és 
korlátozott  szakmai  integrációra  épült.  Ez  a  modell  hosszú  időn  keresztül  stabil  keretet 
biztosított,  ugyanakkor  a  jelenlegi  demográfiai,  epidemiológiai  és  humánerőforrás-változások 
következtében  egyre  nyilvánvalóbbá  váltak  strukturális  korlátai.  A  háziorvosi  állomány 
elöregedése,  a  betöltetlen  praxisok  gyors  növekedése,  az  egyenlőtlen  területi  hozzáférés, 
valamint  a  multimorbiditás  növekedése  olyan  rendszerterhelést  eredményezett,  amely  az 
alapellátás  szerkezeti  újragondolását  szükségessé  teszi.  A jelenlegi  helyzetet  jól mutatja,  hogy 
2026-ra az 1020-at meghaladó tartósan betöltetlen praxis és az egyre gyorsuló új megüresedések 
rendszerszintű  fenntarthatósági  kockázatot  jelentenek.    A  jelenleg  ismert  reformelképzelések 
alapján  a  következő  évek  egyik  legfontosabb  iránya  az  alapellátás  intézményi  és  területi 
újraszervezése  lehet.  Ennek  egyik  központi  eleme  egy  országos  módszertani,  fejlesztési  és 
monitoring  központ  létrehozása,  amely  a  jelenlegi  elképzelések  szerint  Országos  Alapellátási 
Módszertani Intézet (OAMI) formájában valósulhat meg11. 
 
Funkcionális  szempontból,  valószínűsíthetően,  az  OAMI  olyan  országos  szintű  szakmai 
központként  lehet  értelmezhető,  amely  képes  lehet  az  alapellátási  rendszer  egységes 
módszertani támogatására, minőségbiztosítására és fejlesztési koordinációjára. Ideális esetben 
feladatai közé tartozhat: 
 
  az országos szakmai protokollrendszer gondozása és fejlesztése,  
  az indikátoralapú teljesítménymérés és monitoring működtetése,  
  a krónikus betegségmenedzsment programok (KBMP) országos szakmai koordinációja,  
  alapellátási adatmenedzsment és populációs elemzések végzése,  
  telemedicinás programok szakmai kereteinek kidolgozása,  
  képzési, akkreditációs és kompetenciafejlesztési rendszerek kialakítása,  
  valamint finanszírozási reformok szakmai előkészítése.  
 
Az  OAMI  létrejötte  azért  bírhat  különös  jelentőséggel,  mert  először  teremthet  olyan 
intézményesített szakmai fókuszt az alapellátás számára, amely hosszú távon képes lehet önálló 
rendszerlogikát kialakítani a jelenlegi, jellemzően kórházcentrikus irányítási környezeten kívül. 
Ez  különösen  fontos  lehet  a  KBMP  programok  szempontjából,  ahol  a  strukturált  protokollok 
fenntartható  működtetése,  az  országos  adatvisszacsatolás  és  a  szakmai  standardizáció 
elengedhetetlen. 
 
A  tervezett  strukturális  reform  másik  kulcseleme  az  úgynevezett  Integrált  Egészségügyi  és 
Szociális  Centrumok  (IESZC)12  kialakítása  lehet.  Ezek  funkcionálisan  olyan  kistérségi 
szervezőközpontokként  képzelhetők  el,  amelyek  az  egészségügyi  alapellátást,  a  szociális 
 
11 Dr. Cserni István 2026.06.23-án IME Konferencián tartott előadása szerint.   
12 Dr. Cserni István 2026.06.23-án IME Konferencián tartott előadása szerint.   
 
228 
 

alapellátást,  a  prevenciós  szolgáltatásokat  és  bizonyos  közösségi  egészségügyi  funkciókat  egy 
integrált működési modellbe szervezik. 
 
Az IESZC-modell különösen fontos lehet azokban a térségekben, ahol a klasszikus praxismodell 
már nem biztosít megfelelő hozzáférést. Az integrált centrumok ideális esetben képesek lehetnek: 
 
  a háziorvosi, házi gyermekorvosi és fogorvosi ellátás területi koordinációjára,  
  az otthonápolási és hospice szolgáltatások integrálására,  
  a védőnői hálózat és EFI-k strukturált kapcsolására,  
  a telemedicina és távoli monitorozási rendszerek működtetésére,  
  a hátrányos helyzetű lakosság célzott elérésére,  
  valamint a szociális szolgáltatásokkal való napi operatív együttműködésre.  
 
A  modell  jelentősége  különösen  nagy  lehet  az  úgynevezett  „ellátási  sivatagokban”,  ahol  az 
alapellátás  fizikai  jelenléte  önmagában  már  nem  elegendő.  Itt  a  telemedicina,  a  mobil 
egészségügyi  szolgáltatások,  a  közösségi  egészségügyi  munkatársak  és  a  szociális  rendszer 
összekapcsolása válhat az ellátás fenntarthatóságának kulcsává. 
 
A  KBMP  program  jövője  ebben  a  strukturális  környezetben  új  értelmet  nyerhet.  A  jelenlegi 
pilotlogika elsősorban  protokollalapú krónikus betegkövetési rendszerként működik,  azonban 
hosszú távon a KBMP sokkal inkább egy integrált alapellátási infrastruktúra szakmai gerincévé 
válhat. Az IESZC-k és az OAMI létrejötte lehetővé teheti, hogy a KBMP: 
 
  ne izolált finanszírozott projektként,  
  hanem területi alapú populációmenedzsment-rendszerként működjön;  
  telemedicinával támogatott folyamatos betegkövetést biztosítson;  
  adatvezérelt priorizációval működjön;  
  és csökkentse a szakellátásra nehezedő szükségtelen terhelést.  
Mindez  különösen  jól  illeszkedik  a  Hevesi  hibrid  modellből  (lásd  bővebben  a  jelen 
Hatástanulmány II. Fejezet 1.4. Integrált hibrid alapellátási modellek Magyarországon: a Hevesi 
modell mint adaptív ellátásszervezési innováció c. részében) származó tapasztalatokhoz is, ahol 
már láthatóvá vált, hogy a jövő alapellátása nem kizárólag személyes jelenlétre, hanem hibrid – 
fizikai, digitális és közösségi – jelenlét kombinációjára fog épülni. 
 
Összességében  a  jelenleg  ismert  reformirányok  arra  utalnak,  hogy  a  magyar  alapellátás 
következő fejlődési szakasza nem egyszerű kapacitásbővítés, hanem rendszerszintű funkcionális 
újraszervezés  lehet.  Amennyiben  ezek  az  irányok  megvalósulnak,  az  alapellátás  szerepe  az 
egészségügyi  rendszerben  jelentősen  megerősödhet:  a  jelenlegi  „belépési  pont”  szerepből  egy 
sokkal komplexebb, koordinatív, prevenciós, krónikusgondozási és területszervező funkció felé 
mozdulhat el. 
  
 
 
229 
 

Mellékletek és Irodalomjegyzék 
  
M1. Felhasznált jogszabályok listája 
M1.1. Európai uniós jogszabályok 
1.  Az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2021/241 rendelete (2021. február 12.) a 
Helyreállítási 
és 
Rezilienciaépítési 
Eszköz 
létrehozásáról. 
 A  rendelet  határozza  meg  a  Helyreállítási  és  Rezilienciaépítési  Eszköz  működésének, 
finanszírozásának,  végrehajtásának  és  ellenőrzésének  alapvető  szabályait,  valamint  a 
tagállami helyreállítási és rezilienciaépítési tervek követelményeit.  
2.  Az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2021/1060 rendelete (2021. június 24.) az 
Európai Regionális Fejlesztési Alapra, az Európai Szociális Alap Pluszra, a Kohéziós 
Alapra,  az  Igazságos  Átmenet  Alapra  és  az  Európai  Tengerügyi,  Halászati  és 
Akvakultúra-alapra  vonatkozó  közös  rendelkezések,  valamint  az  egyes  belügyi 
alapokra 
vonatkozó 
pénzügyi 
szabályok 
megállapításáról. 
 A  Hatástanulmány  szempontjából  elsősorban  az  egyszerűsített  költségelszámolási 
módokra és az egységköltségek alkalmazására vonatkozó rendelkezései relevánsak.  
3.  Az  Európai  Parlament  és  a  Tanács  (EU,  Euratom)  2018/1046  rendelete  (2018. 
július 18.) az Unió általános költségvetésére alkalmazandó pénzügyi szabályokról. 
 A  rendelet  a  program  tervezése  és  finanszírozási  módszertanának  kialakítása  során 
alkalmazott  uniós  költségvetési,  elszámolhatósági,  ellenőrzési  és  auditkövetelmények 
egyik jogi alapját képezte.  
M1.2. Hazai törvények 
4.  1997. 
évi 
CLIV. 
törvény 
az 
egészségügyről 
(Eütv.). 
 Meghatározza  az  egészségügyi  ellátórendszer,  ezen  belül  az  egészségügyi  alapellátás 
általános feladatait, működési elveit, valamint a betegek és az egészségügyi szolgáltatók 
alapvető jogait és kötelezettségeit.  
5.  1997.  évi  XLVII.  törvény  az  egészségügyi  és  a  hozzájuk  kapcsolódó  személyes 
adatok 
kezeléséről 
és 
védelméről 
(Eüak.). 
 Meghatározza az egészségügyi adatok kezelésének céljait, jogalapjait, az adatkezelésben 
részt vevők feladatait, valamint az EESZT-hez kapcsolódó adatkezelés alapvető kereteit. 
6.  1997.  évi  LXXXIII.  törvény  a  kötelező  egészségbiztosítás  ellátásairól  (Ebtv.). 
 Szabályozza  a  kötelező  egészségbiztosítás  keretében  igénybe  vehető  ellátásokat,  az 
ellátási  jogosultságokat,  továbbá  az  egészségügyi  szolgáltatások  társadalombiztosítási 
finanszírozásának alapjait.  
7.  2015. 
évi 
CXXIII. 
törvény 
az 
egészségügyi 
alapellátásról. 
 Meghatározza  az  alapellátás  feladatait  és  szervezeti  kereteit,  a  területi  ellátási 
kötelezettség, a  praxis  és  a  praxisközösség  alapvető szabályait,  valamint az alapellátás 
prevenciós és gondozási szerepét.  
M1.3. Hazai kormányrendeletek 
7.  43/1999. (III. 3.) Korm. rendelet az egészségügyi szolgáltatások Egészségbiztosítási 
Alapból 
történő 
finanszírozásának 
részletes 
szabályairól. 
 Meghatározza  többek  között  a  háziorvosi  és  házi  gyermekorvosi  szolgálatok 
230 
 

finanszírozásának elemeit, az alapdíj,  a teljesítményhez kapcsolódó finanszírozás és az 
indikátoralapú díjazás szabályait. A Hatástanulmány finanszírozási elemzése különösen a 
rendelet 36. és 37. számú mellékletére támaszkodik.  
8.  53/2021. 
(II. 
9.) 
Korm. 
rendelet 
a 
praxisközösségekről. 
 Szabályozza  a  praxisközösségek  létrehozásának  és  működésének  kereteit,  az 
együttműködés formáit, valamint a közös prevenciós, helyettesítési, adatszolgáltatási és 
szakmai koordinációs feladatokat. A jogszabály a Hatástanulmányban vizsgált teamalapú 
és praxisközösségi működés elsődleges szabályozási keretét képezi.  
9.  373/2022.  (IX.  30.)  Korm.  rendelet  Magyarország  Helyreállítási  és 
Ellenállóképességi  Terve  végrehajtásának  alapvető  szabályairól  és  felelős 
intézményeiről. 
 Meghatározza  a  Helyreállítási  és  Ellenállóképességi  Terv  keretében  finanszírozott 
fejlesztések  hazai  végrehajtási,  intézményi,  ellenőrzési,  adatszolgáltatási  és 
szabálytalanságkezelési rendszerét.  
M1.4. Miniszteri rendeletek 
1.  18/2013.  (III.  5.)  EMMI  rendelet  a  vizsgálati  és  terápiás  eljárási  rendek 
kidolgozásának, szerkesztésének, valamint az ezeket érintő szakmai egyeztetések 
lefolytatásának 
egységes 
szabályairól. 
 A  rendelet  meghatározza  az  egészségügyi  szakmai  irányelvek  kidolgozásának, 
véleményezésének,  jóváhagyásának,  közzétételének  és  felülvizsgálatának  rendjét.  A 
krónikus  betegségmenedzsment-programok  szakmai  protokolljai  a  rendelet  szerint 
kialakított, hatályos egészségügyi szakmai irányelvekre támaszkodnak.  
2.  13/2025.  (IV.  17.)  BM  rendelet  az  egészségügyi  tevékenység  végzéséhez 
kapcsolódó  egészségügyi  szakdolgozói  kompetenciák  keretrendszeréről. 
 Meghatározza  az  egészségügyi  szakdolgozói  tevékenységek  fő  csoportjait  és  az  egyes 
képesítési  szintekhez  kapcsolódó  kompetenciakereteket.  A  Hatástanulmány 
szempontjából  különösen  a  prevenciós,  diagnosztikai,  állapotmonitorozási,  betegút-
szervezési,  dokumentációs  és  krónikusgondozási  feladatok  teamen  belüli  megosztása 
releváns. 
3.  39/2016.  (XII.  21.)  EMMI  rendelet  az  Elektronikus  Egészségügyi  Szolgáltatási 
Térrel 
kapcsolatos 
részletes 
szabályokról. 
 Meghatározza az EESZT működésének, csatlakozásának, adatszolgáltatásának és egyes 
moduljainak részletes szabályait. 
4.  76/2004.  (VIII.  19.)  ESZCSM  rendelet  az  egyes  személyazonosításra  alkalmatlan 
ágazati  (egészségügyi,  szakmai)  adatok  körének  meghatározására,  gyűjtésére, 
feldolgozására 
vonatkozó 
részletes 
szabályokról. 
 Az  ágazati  statisztikai  és  szakmai  adatgyűjtések  körét,  gyakoriságát  és  adattartalmát 
szabályozza; a Hatástanulmány adatgazdálkodási elemzésének egyik jogszabályi alapja. 
 
231 
 

M2.  Interjúprotokollok, háziorvosi kérdőívminta  
M2.1. Háziorvosi interjúprotokoll 
M2.2. Háziorvosi kérdőívminta  
M2.3. Fogorvosi interjúprotokoll  
M2.4. NEAK interjúprotokoll  
M3. Módszertan 
M3.1. Módszertani megközelítés 
A  Hatástanulmány  módszertani  megközelítése  a  komplex  egészségügyi  intervenciók 
értékelésének  nemzetközi  szakirodalmában  elfogadott  ún.  mixed-methods  és  implementation 
evaluation  logikára  épül.  A  Krónikus  Betegségmenedzsment  Program  sajátossága,  hogy 
egyszerre jelent szakmai protokollfejlesztési, finanszírozási és ellátásszervezési innovációt, ezért 
hatásainak  értékelése  nem  korlátozható  kizárólag  egyetlen  adatforrásra  vagy  egyetlen 
módszertani megközelítésre. 
A  program  értékelése  során  alapvető  módszertani  kiindulópont,  hogy  a  KBMP  egy  korai 
implementációs  fázisban  lévő,  dinamikusan  finomhangolt  intervenció,  amelynek  teljes 
rendszerszintű  hatásai  rövid  időtávon  még  csak  korlátozottan  mérhetők.  Ebből 
következően  a  Hatástanulmány  elsődleges  célja  nem  klasszikus  outcome-  vagy  impact-
evaluáció, hanem annak vizsgálata, hogy a program milyen mértékben valósult meg, milyen 
működési  adaptációkat  indított  el,  és  milyen  rendszerszintű  következmények 
valószínűsíthetők. 
A kutatás módszertani felépítése három egymásra épülő értékelési szintből áll. 
1.  Az első szint az implementációs megfelelés (output-szint), amely azt vizsgálja, hogy a 
programban  vállalt  gondozási  tevékenységek  milyen  arányban  teljesültek,  és  milyen 
strukturális mintázatok figyelhetők meg a különböző betegségtípusok és praxisok között. 
Ezen a szinten a hangsúly a program tényleges végrehajtásának leíró elemzésén van. 
 
2.  A második szint a működési adaptáció (outcome-szint), amely arra fókuszál, hogy a 
KBMP  milyen  változásokat  idézett  elő  az  alapellátási  működésben,  különösen  a 
protokollkövetés, a kontrolltevékenységek rendszeressége, a feladatdelegáció, valamint 
az  adminisztratív  és  szervezeti  működés  területén.  Ezen  a  szinten  a  kvalitatív  és 
kérdőíves adatok kiemelt szerepet kapnak. 
 
3.  A  harmadik  szint  a  rendszerszintű  valószínűsíthetőség  (impact-szint),  amely  nem 
közvetlen bizonyító erejű rendszerhatások kimutatására törekszik, hanem korai jelzések, 
proxy indikátorok, trendek és mechanizmusok alapján értékeli, hogy a program milyen 
irányú  hosszabb  távú  következményekkel  járhat  az  alapellátás,  a  szakellátási 
igénybevétel, a hozzáférés és a finanszírozási fenntarthatóság szempontjából. 
232 
 

A  Hatástanulmány  módszertani  felépítésének  egyik  legfontosabb  sajátossága  a  hierarchikus 
értékelési logika alkalmazása. Ez azt jelenti, hogy magasabb szintű pozitív következtetés csak 
akkor  vonható  le,  ha  az  alacsonyabb  szintű  feltételek  teljesülnek.  Ennek  megfelelően 
rendszerszintű pozitív értékelés nem adható, ha a program implementációja alacsony szintű vagy 
működési adaptációja nem igazolható. 
A  kutatás  adatbázisa  vegyes  szerkezetű.  A  kvantitatív  komponens  elsősorban  aggregált 
programteljesítési  adatokra,  B300  jelentésekre,  valamint  a  programhoz  kapcsolódó 
komponensszintű  teljesítési  adatokra  épül.  A  korábbi  tervezési  szakaszban  feltételezett 
betegszintű  NEAK-  és  EESZT-adatkapcsolások  a  jelen  értékelési  ciklusban  nem  állnak 
teljeskörűen  rendelkezésre,  ezért  a  kvantitatív  elemzés  fókusza  elsősorban  a 
programmegvalósítás és működési mintázatok leíró elemzésére korlátozódik. 
E korlátok miatt felértékelődik a kvalitatív komponens szerepe. A háziorvosi, fogorvosi és 
finanszírozói interjúk, valamint a strukturált kérdőíves adatfelvétel lehetővé teszik a program 
tényleges működésének, a helyi adaptációknak, a végrehajtási akadályoknak, valamint a formális 
és tényleges működés közötti eltérések feltárását. 
A Hatástanulmány ennek megfelelően módszertanilag a trianguláció elvére épül: a különböző 
adatforrások és módszerek együttes alkalmazása biztosítja az eredmények megbízhatóságát, a 
torzítások csökkentését és a komplex hatásmechanizmusok mélyebb megértését. 
Ez  a  megközelítés  különösen  indokolt  a  KBMP  esetében,  ahol  a  program  rövid  futamideje,  a 
változó  protokollfeltételek,  az  egységköltség-finanszírozási  modell  folyamatos  korrekciói  és  a 
korlátozott  adat-hozzáférés  miatt  a  klasszikus,  nagy  adatbázisokra  épülő  hatásvizsgálati 
modellek  csak  részben  alkalmazhatók.  A  jelen  módszertani  konstrukció  ugyanakkor  alkalmas 
arra, hogy megbízható képet adjon a program korai implementációs eredményeiről, működési 
mechanizmusairól és jövőbeli rendszerintegrációs potenciáljáról. 
M3.2. Célcsoportok és mintavétel 
A  kutatás  több  szereplőcsoport  (háziorvosi  praxisok,  fogorvosi  alapellátás  szereplői,  illetve 
finanszírozói és rendszerirányítási szereplők) bevonásával valósul meg annak érdekében, hogy 
az egészségügyi rendszer különböző szintjein megjelenő nézőpontok integrált módon kerüljenek 
elemzésre. 
Ez a megközelítés összhangban áll a komplex egészségügyi rendszerek értékelésére vonatkozó 
nemzetközi ajánlásokkal, amelyek hangsúlyozzák a több szintű stakeholder-bevonás fontosságát 
(WHO, 2016; OECD, 2023). 
A  kvalitatív  adatgyűjtés  esetében  a  kutatás  nem  valószínűségi  mintavételt  alkalmaz,  hanem 
célzott (purposive) mintavételi stratégiát, amely a releváns tapasztalattal rendelkező szereplők 
kiválasztására épül (Patton, 2015). 
A fentiek alapján a kutatás komplex intervenció értékelésére alkalmas, több adatforrást integráló, 
hipotézisvezérelt,  ugyanakkor  exploratív  elemeket  is  tartalmazó,  nemzetközi  standardoknak 
megfelelő mixed-methods vizsgálatként értelmezhető. 
M3.2.1. Háziorvosi interjúk 
A  háziorvosi  félig  strukturált  interjúk  a  Hatástanulmány  kvalitatív  adatgyűjtésének  központi 
módszertani  elemét  képezik.  Elsődleges  céljuk  annak  feltárása,  hogy  a  krónikus 
233 
 

betegségmenedzsment  program  (KBMP)  hogyan  valósul  meg  a  mindennapi  alapellátási 
gyakorlatban,  milyen  működési,  szervezeti  és  finanszírozási  változásokat  idéz  elő,  valamint 
milyen akadályok és facilitátorok befolyásolják annak implementációját. 
 
A jelen Hatástanulmányban a kvalitatív interjúk jelentősége különösen megnőtt, tekintettel arra, 
hogy  a  részletes  betegszintű  NEAK-,  EESZT-  és  egyéb  adminisztratív  adatállományokhoz  való 
hozzáférés korlátozott, valamint a program a projekt által elvárt hatástanulmány szállításának 
időpontja  után  zárul,  így  csak  keresztmetszeti  képet  nyerhetünk  az  adatokból.  Ennek 
következtében  a  program  működési  mechanizmusainak,  adaptációs  folyamatainek  és  korai 
rendszerszintű  hatásainak  feltárása  nagyobb  mértékben  támaszkodik  a  praxisokból  származó 
tapasztalati tudásra. 
 
A végleges interjúprotokoll (lásd M2.2 mellékletben) tematikusan differenciált, több egymásra 
épülő vizsgálati blokkot tartalmaz. 
 
Az  első  blokk  a  praxis  kontextuális  jellemzőit  tárja  fel,  beleértve  a  praxisméretet, 
betegösszetételt,  a  krónikus  betegek  arányát,  valamint  a  humánerőforrás-  és  szakdolgozói 
hátteret. Ez alapot biztosít a későbbi heterogenitás-elemzéshez. 
 
A  második  blokk  a  program  implementációs  szakaszát  vizsgálja,  különös  tekintettel  a 
csatlakozás  folyamatára,  a  képzési  tapasztalatokra,  a  gondozási  tervek  elkészítésére  és  az 
adminisztratív terhelés változására. Ez a blokk közvetlenül az implementációs megfelelés (output 
szint) értékelését támogatja. 
 
A  harmadik  blokk  a  klinikai  működés  változásait  vizsgálja:  diagnosztikai  gyakorlat,  terápiás 
döntések,  kontrolltevékenységek,  rizikófaktor-felmérés,  prevenciós  ellátás  és  betegedukáció. 
Ezek a működési adaptáció (outcome szint) központi elemei. 
 
A  negyedik  és  ötödik  blokkok  a  betegoldali  tapasztalatokat  és  a  betegutak  változásait 
vizsgálják. Különösen fontos a szakellátási beutalások mintázata, a betegmegtartás, valamint az 
alapellátáson belül megoldott esetek arányának feltárása. 
 
A hatodik blokk a finanszírozási mechanizmusok működési megfelelőségét értékeli, beleértve 
az  egységköltség-alapú  ösztönzőrendszer  gyakorlati  elfogadhatóságát,  torzító  hatásait  és 
fenntarthatósági kérdéseit. 
 
A  hetedik  blokk  a  szervezeti  működés  átalakulására  fókuszál,  különösen  a  team-alapú 
munkaszervezésre,  a  feladatmegosztásra,  a  szakdolgozói  szerepbővülésre  és  a 
kompetenciahatárok alakulására. 
 
A nyolcadik blokk a digitális működést és az EESZT integrációját vizsgálja, különös tekintettel a 
dokumentációs folyamatokra, hozzáférésekre és adminisztratív terhekre. 
 
A  kilencedik  blokk  a  program  működését  korlátozó  tényezőket  azonosítja,  beleértve  a  jogi, 
finanszírozási, humánerőforrás- és betegoldali akadályokat. 
 
234 
 

A tizedik–tizennegyedik blokkok külön APN- és szakdolgozói fókuszt tartalmaznak. Ezek célja 
annak  feltárása,  hogy  a  program  milyen  mértékben  épít  a  delegált  feladatvégzésre,  hogyan 
valósul  meg  a  task-shifting,  milyen  kompetenciák  kerültek  ténylegesen  átadásra,  és  milyen 
további delegálási potenciál azonosítható. 
 
A  tizenötödik  blokk  a  humánerőforrás-kapacitásokat  és  a  skálázhatóság  feltételeit  vizsgálja, 
különös tekintettel az APN-modell bővíthetőségére. 
 
A  záró  blokk  stratégiai  jövőképet  és  fejlesztési  javaslatokat  gyűjt,  amelyek  közvetlen  inputot 
biztosítanak a Hatástanulmány javaslattételi részéhez. 
 
A  háziorvosi  interjúk  módszertani  funkciója  nem  pusztán  leíró  jellegű,  hanem  mechanizmus-
orientált:  céljuk  annak  feltárása,  hogy  a  KBMP  milyen  működési  logikák  mentén  épül  be  az 
alapellátási rendszerbe, hol jelennek meg strukturális korlátok, és milyen feltételek mellett lehet 
a modell hosszabb távon fenntartható és országosan skálázható. A háziorvosi interjúk mintája 13 
praxis, a mintavétel célzott, szakértői jellegű. A kiválasztás során szempont volt, hogy a minta 
lefedje a KBMP megvalósulásának fő kontextuális változóit, különösen: 
 
  a földrajzi elhelyezkedést: főváros, agglomeráció, városi környezet, orvosegyetemi város, 
kistelepülés, szórvány települések praxisai megjelennek,  
  a praxisméretet és típust: 1500 fő alatti és 3000 fő feletti bejelentkezetett beteg, vegyes 
praxis is megjelent,  
  a  részt  vevő  betegségprogramokat:  COPD,  DM,  HT,  CVD  programokat  végző  praxisok 
megjelentek,  
  a humánerőforrás-ellátottság különböző mintázatait: 1 orvos 1 szakdolgozó, 1 orvos több 
szakdolgozó,  illetve  diplomás  ápoló  és/vagy  APN  munkájával  kiegészülő  praxis  is 
szerepel, 
  háziorvosok életkora, szakvizsgái: 65 év alatti és feletti háziorvosok aránya hasonló volt, 
szakvizsgáik tekintetében is heterogén praxisok vettek részt az interjúban, 
  infrastruktúra: váltott rendelő használat, saját 1 rendelő, illetve saját 2 párhuzamosan 
használható vizsgáló helyiség is szerepelt. 
 
Ez a megközelítés az ún. purposeful sampling módszertani logikáját követi, amelynek célja nem a 
statisztikai  reprezentativitás,  hanem  a  jelenség  szempontjából  releváns  variációk  feltárása 
(Patton, 2015). A kvalitatív mintavétel itt tehát nem „kis elemszámú pótlék”, hanem tudatosan 
alkalmazott  eljárás  a  KBMP  különböző  megvalósulási  mintáinak  feltárására.  Kiemelendő 
azonban,  hogy  hatástanulmányt  készítő  munkacsoport  szubjektív  megítélése  szerint  a  KBMP 
programba  belépő  praxisok  az  átlagos  hazai  praxisnál  magasabb  szakmai  minőségű  munkát 
végezhetnek,  szakmai  lendületük  és  fejlesztésre,  fejlődésre  való  igényük  az  átlagosnál 
feltehetőleg magasabb, mely így az interjúban résztvevőkre különösen is igaz lehet., mely torzító 
tényezőként jelenhet meg. 
M3.2.2. Háziorvosi kérdőív 
A  háziorvosi  kérdőíves  adatfelvétel  a  Hatástanulmány  kvantitatív  adatgyűjtési  pillérét  képezi. 
Célja  a  KBMP  implementációjával,  működési  hatásaival,  humánerőforrás-igényeivel, 
szervezeti  adaptációjával  és  jövőbeli  skálázhatóságával  kapcsolatos  háziorvosi 
tapasztalatok strukturált, összehasonlítható formában történő rögzítése. 
235 
 

A  kérdőív  szerepe  különösen  felértékelődött  a  vizsgálat  módszertani  átalakítását  követően, 
tekintettel arra, hogy a részletes NEAK-, EESZT- és egyéb adminisztratív adatállományokhoz való 
hozzáférés  nem  volt  lehetséges,  illetve  erősen  korlátozott  maradt.  Ennek  következtében  a 
működési  és  rendszerszintű  hatások  kvantitatív  értékelésében  a  kérdőív  részben  proxy-
adatforrásként is funkcionál. 
A  végleges  kérdőívminta  (M2.1.  mellékletben)  több,  egymásra  épülő  tematikus  modult 
tartalmaz. 
Az első blokk a demográfiai és praxisjellemzőket méri fel, beleértve a praxis típusát, földrajzi 
elhelyezkedését,  betegszámát,  a  válaszadó  szakmai  tapasztalatát,  valamint  az  érintett 
betegségcsoportokat.  Kiemelt  szerepet  kap  a  humánerőforrás-háttér  feltárása,  különösen  a 
szakdolgozói  kapacitások,  az  APN  jelenlét,  az  önálló  szakdolgozói  működés  és  a  programhoz 
kapcsolódó humánerőforrás-fejlesztések vizsgálata. 
A második blokk  a program operatív  jellemzőit  rögzíti,  különös  tekintettel  a  bevont  betegek 
számára  és  a  várható  teljes  körű  (100%-os)  gondozási  tervteljesítések  számára 
betegségcsoportonként.  Ez  a  modul  lehetőséget  biztosít  az  implementációs  intenzitás  és  a 
várható teljesülési arány becslésére. 
A  további  blokkok  Likert-skálás  értékeléseken  keresztül  vizsgálják  a  program 
használhatóságát,  a  szakmai  protokollok  érthetőségét,  a  mindennapi  praxisműködésbe  való 
beilleszthetőségét, valamint az adminisztratív terhek kezelhetőségét. 
A  kérdőív  külön  modulban  értékeli  a  program  klinikai  és  működési  hatásait,  beleértve  a 
strukturált gondozás javulását, a szükséges vizsgálatok megvalósulását, a beteg-együttműködés 
alakulását,  a  célértékek  követését,  a  szövődmények  korai  felismerését,  valamint  az  alap-  és 
szakellátás közötti együttműködés változását. 
Önálló  blokk  méri  a  betegoldali  tapasztalatokat,  különösen  a  beteg-együttműködés,  a 
betegségértés  és  az  önmenedzsment  erősödését.  Külön  vizsgálati  területet  képez  a  szűrési 
aktivitás és az újonnan felismert esetek detektálásának gyakorisága. 
A  szervezeti  adaptáció  mérését  a  teammunka-modul  támogatja,  amely  feltárja  a  bevont 
szakemberek  körét,  a  kompetenciahatárok  egyértelműségét,  a  delegált  feladatok  jelenlegi 
gyakorlatát, valamint az APN-alapú task-shifting jövőbeli lehetőségeit. 
A kérdőív külön blokkban vizsgálja a digitális eszközök és telemedicina iránti nyitottságot, 
valamint azok betegmenedzsmentre gyakorolt potenciális hatását. 
A  finanszírozási  modul  az  egységköltség-alapú  modell  működési  ösztönzőit,  arányosságát, 
kiszámíthatóságát és motivációs hatásait értékeli. 
Különösen  fontos  módszertani  elem  az  idő-  és  erőforrás-igény  modul,  amely 
betegségcsoportonként  külön  méri  a  szakmai  gondozási  tevékenységekhez,  valamint  az 
adminisztratív és betegút-koordinációs feladatokhoz kapcsolódó időráfordítást. Ez lehetőséget 
teremt a KBMP működési terhelésének differenciált becslésére. 
Az  akadálymodul  strukturáltan  méri  a  program  implementációját  nehezítő  tényezőket, 
beleértve  az  időhiányt,  adminisztratív  terheket,  informatikai  problémákat,  finanszírozási 
hiányosságokat, betegoldali compliance-problémákat és humánerőforrás-korlátokat. 
236 
 

A  záró  kiterjesztési  blokk  a  program  országos  skálázhatóságát,  a  humánerőforrás-feltételek 
megfelelőségét, a praxisközösségi működés szerepét, az APN-modell szükségességét, valamint a 
további fejlesztési igényeket vizsgálja. 
A kérdőíves adatfelvétel a Hatástanulmányban egyszerre tölti be az implementációs megfelelés, 
a működési adaptáció és a rendszerszintű plausibility-értékelés kvantitatív támogató szerepét. A 
kérdőív  eredményei  közvetlenül  kapcsolódnak  a  kvalitatív  interjúk  és  a  korlátozott 
adminisztratív  adatok  triangulációs  értelmezéséhez,  ezáltal  a  vegyes  módszertani  értékelési 
modell egyik legfontosabb empirikus pillérét alkotják. 
A kérdőív  minta  alapján felprogramozott  felületek  elérhetőségét,  kísérőlevéllel  együtt a  NEAK 
segítségével küldték ki e-mailek útján 721 praxis részére. A kérdőívek online kitöltésre 2 hét állt 
rendelkezésre, a kitöltött kérdőíveket a határidőig összesen 180 praxis küldte vissza.   
M3.2.3. Fogorvosi interjúk 
A fogorvosi interjúk a Hatástanulmány kvalitatív kutatási komponensének kiegészítő, exploratív 
elemét képezik. Céljuk annak feltárása, hogy a fogorvosi alapellátás milyen módon kapcsolódhat 
a krónikus betegségek megelőzéséhez, korai felismeréséhez és a jövőbeli integrált alapellátási 
modellekhez.  A  fogorvosi  interjúk  sajátos  helyet  foglalnak  el  a  kutatási  designban.  Míg  a 
háziorvosi interjúk és kérdőívek közvetlenül a KBMP implementációját és működését vizsgálják, 
a fogorvosi interjúk elsődlegesen azt térképezik fel, hogy a fogászati alapellátás milyen 
fejlesztési  potenciállal  rendelkezik  a  prevenció,  a  népegészségügy,  valamint  az 
interdiszciplináris együttműködés területén. 
A  fogorvosi  kompetencia  elhelyezése  jelen  KBMP  tárgyú  Hatástanulmányban  abból  az 
alapfeltevésből  indul  ki,  hogy  a  fogorvosi  alapellátás  a  jelenlegi  magyar  rendszerben 
jelentős,  részben  kiaknázatlan  népegészségügyi  kapacitással  rendelkezik.  A  szájüregi 
egészség  és  számos  krónikus  betegség  –  különösen  a  diabetes  mellitus,  cardiovascularis 
betegségek, COPD és obesitas – közötti kapcsolat a nemzetközi szakirodalomban egyre erősebben 
igazolt,  ugyanakkor  e  kapcsolódások  a  mindennapi  alapellátási  működésben  jelenleg  csak 
korlátozottan strukturáltak. 
A  végleges  interjúprotokoll  (lásd  M2.3.  melléklet)  három  fő  tematikus  blokk  köré 
szerveződik. 
Az első  blokk  a jelenlegi  helyzet és működési kihívások feltárására irányul.  Ennek keretében 
vizsgálat  tárgyát  képezi  a  fogorvosi  praxisok  jelenlegi  működési  állapota,  különösen  az 
eszközellátottság,  a  betegforgalom,  a  prevenciós  tevékenységek  aránya,  a  dentálhigiénés 
kapacitások  megléte,  valamint  a  stomato-onkológiai  szűrés,  rizikófelmérés,  tanácsadás  és 
utánkövetés  gyakorlata.  Kiemelt  kérdésként  jelenik  meg,  hogy  milyen  akadályok  nehezítik  a 
népegészségügyi  szerepkörök  erősítését,  különösen  a  szervezett  prevenció,  a  krónikus 
betegségekhez kapcsolódó szűrések és a hosszabb távú betegkövetés területén. 
A második blokk a fejlesztési irányok és rendszerinnovációk feltárására fókuszál. E körben az 
interjúk  vizsgálják  a  rövid  és  hosszú  távú  fejlesztési  lehetőségeket,  ideértve  az 
eszközfejlesztéseket,  képzési  szükségleteket,  finanszírozási  ösztönzőket  és  a  praxisközösségi 
működés  lehetséges  új modelljeit.  Külön  hangsúlyt kap  a  fogorvosi alapellátás  és  a  háziorvosi 
rendszer  közötti  együttműködés  fejlesztési  lehetősége,  valamint  annak  feltérképezése,  hogy 
milyen adatokat lehetne strukturáltan megosztani a két ellátási szint között. 
237 
 

Ebben a blokkban kiemelt exploratív témaként jelenik meg a digitalizáció, különösen: 
 
  az EESZT használata,  
  az interoperabilitási hiányosságok,  
  a közös adatplatformok lehetősége,  
  a teledentistry jövőbeli szerepe,  
  valamint  a  mesterséges  intelligencia  támogatott  diagnosztikai  eszközök  lehetséges 
integrációja.  
 
A harmadik blokk a prevenció és népegészségügyi szerep újradefiniálására irányul. Ez a rész 
vizsgálja,  hogy  a  fogászat  hogyan  válhat  aktívabb  szereplővé  a  krónikus  betegségekhez 
kapcsolódó kockázatfelmérésben, korai felismerésben és interdiszciplináris betegutakban. 
Különösen  fontos  kérdés  annak  feltárása,  hogy  a  fogorvosi  alapellátás  milyen  módon 
kapcsolódhat  a  jövőbeli  krónikus  betegségmenedzsment  modellekhez,  ideértve  a  kölcsönös 
beutalási mechanizmusokat, a góckutatási logikát, valamint az integrált betegutak kialakítását. 
A fogorvosi interjúk eredményei elsődlegesen nem a KBMP közvetlen hatásainak mérését 
szolgálják, hanem a Hatástanulmány stratégiai javaslati és jövőképi fejezeteit támogatják. 
Különösen  fontos  szerepük  lehet  a  praxisközösségi  modellek  továbbfejlesztésére,  a 
fogorvosi  prevenció  strukturálására,  valamint  a  lakóhelyközeli  integrált  alapellátási 
modellek hosszú távú tervezésére vonatkozó ajánlások megalapozásában. 
Összesen  5  praxissal  készült  fogorvosi  interjú,  melyek  a  Hatástanulmányban  nem  klasszikus 
implementációs  vagy  outcome-adatforrásként,  hanem  rendszerfejlesztési  és  innovációs 
perspektívát biztosító kvalitatív adatforrásként jelennek meg.  
M3.2.4. Finanszírozói (NEAK) interjú 
A  finanszírozói  (NEAK)  szakértői  interjú  a  Hatástanulmány  kvalitatív  adatgyűjtési 
komponensének  kiemelt  eleme,  amely  a  krónikus  betegségmenedzsment  program  (KBMP) 
finanszírozási  logikájának,  adatstruktúrájának,  ellenőrizhetőségének  és  rendszerszintű 
értelmezhetőségének feltárását szolgálja. 
A  NEAK-interjú  sajátos  szerepet  tölt  be  a  kutatási  designban:  míg  a  háziorvosi  kérdőívek  és 
interjúk  elsődlegesen  a  szolgáltatói  implementációs  tapasztalatokat  vizsgálják,  addig  a 
finanszírozói  interjú  a  program  működésének  makroszintű,  finanszírozási  és 
rendszerirányítási perspektíváját jeleníti meg. 
Az interjú célja nem audit vagy ellenőrzési hiányosságok feltárása, hanem annak megértése, 
hogy  a  finanszírozási  rendszer oldaláról  hogyan  értelmezhető a  KBMP  mint  strukturált 
gondozási  modell,  milyen  adatminőségi  korlátokkal  működik,  és  milyen  korai 
rendszerszintű következtetések vonhatók le. 
A  végleges  interjúprotokoll  (lásd  M2.4.  mellékletben)  tíz  fő  tematikus  egység  köré 
szerveződik. 
Az első blokk a programindítás és a rendszerlogika rekonstrukciójára irányul. Ennek célja annak 
feltárása,  hogy  a  finanszírozó  nézőpontjából  a  KBMP  elsődlegesen  finanszírozási  reformként, 
ellátásszervezési reformként vagy adatstrukturálási innovációként értelmezhető-e. 
238 
 

A második blokk az egységköltség-alapú (SCO) finanszírozási logikát vizsgálja. Külön fókuszt 
kap  annak  értelmezése,  hogy  mi  tekinthető  tényleges  teljesítésnek,  milyen  torzulási  pontok 
azonosíthatók,  és  mennyiben  ösztönzi  a  jelenlegi  finanszírozás  a  valós  gondozási  minőséget, 
illetve mennyiben az adminisztratív megfelelést. 
A  harmadik  blokk  az  adatminőségi  és  elszámolási  kérdésekre  koncentrál.  Ennek  keretében 
feltárásra kerülnek a leggyakoribb hibák, az ellenőrizhetőség kritériumai, a kritikus adatmezők 
és a praxisok közötti jelentési heterogenitás. 
A negyedik blokk a B300 jelentési rendszer és a KBMP-specifikus adatkódok (például HYPA, DIA 
stb.) strukturális alkalmasságát vizsgálja. Ennek központi kérdése, hogy a jelenlegi adatszerkezet 
mennyiben  tükrözi  a  gondozási  folyamatok  valóságát,  és  mennyiben  tekinthető  pusztán 
adminisztratív lenyomatnak. 
Az  ötödik  blokk  a  gondozási  terv  mint  mérési  egység  konceptuális  és  operatív  értelmezését 
vizsgálja.  Itt  különösen  fontos  annak  tisztázása,  hogy  a  „teljes”  gondozási  terv  mit  jelent 
finanszírozási és szakmai szempontból, valamint mennyiben auditálható. 
A  hatodik  blokk  a  rövid  távon  érzékelhető  rendszerszintű  hatások  korai  jeleit  térképezi  fel. 
Tekintettel arra, hogy klasszikus outcome-adatok korlátozottan állnak rendelkezésre, a hangsúly 
itt  elsősorban  proxy-indikátorokon  (például  beutalások,  SBO-események,  hospitalizációk, 
gyógyszerhasználati mintázatok) és azok értelmezésén van. 
A  hetedik  blokk  a  betegutak  szervezettségét  és  az  alap-  és  szakellátás  közötti  integráció 
változásait vizsgálja, különös tekintettel a beutalási és visszacsatolási folyamatokra. 
A nyolcadik blokk a team-alapú működés és a feladatdelegáció változásaira fókuszál, különös 
tekintettel az ápolói szerepkörök bővülésére. 
A  kilencedik  blokk  a  torzítási  és  kockázati  tényezők  feltárását  szolgálja,  beleértve  a  rövid 
megfigyelési  időablakból,  adatminőségi  korlátokból  és  viselkedési  adaptációkból  eredő 
torzításokat. 
A záró blokk a program jövőbeli fejlesztési irányait vizsgálja, különös tekintettel a finanszírozási 
finomhangolásra, az adatstruktúra fejlesztésére és az országos skálázhatóság feltételeire. 
A NEAK-interjú különösen fontos szerepet tölt be a Hatástanulmány triangulációs logikájában, 
mivel  lehetővé  teszi  a  háziorvosi  tapasztalatok,  a  kérdőíves  eredmények  és  a  korlátozott 
adminisztratív adatok rendszerszintű értelmezését. A finanszírozói nézőpont ezáltal nem önálló 
bizonyítéki  forrásként,  hanem  interpretatív  validációs  rétegként  jelenik  meg  a  vegyes 
módszertani értékelési modellben. A NEAK (anonim) interjúra egy alkalommal, előre egyeztetett 
időpontban, 4 fő NEAK egységvezető együttes jelenlétében került sor.   
M3.3. Adatgyűjtés módja 
Jelen  Hatástanulmány  készítése  során  az  adatgyűjtés  három  egymást  kiegészítő  pillérre  épül: 
kvalitatív  adatgyűjtés  (interjúk),  kvantitatív  primer  adatgyűjtés  (kérdőív),  illetve  szekunder 
adatforrások  (adminisztratív  adatok),  amelyek  integrált  elemzése  biztosítja  a  I/7.  fejezet 
hipotéziseinek megbízható és többdimenziós vizsgálatát. 
239 
 

M3.3.1. Interjúk 
A  kvalitatív  adatgyűjtés  félig  strukturált  interjúk  formájában  valósul  meg,  amelyek  lehetővé 
teszik a KBMP működésének mélyebb, kontextusérzékeny feltárását. A félig strukturált interjúk 
módszertani előnye, hogy egyensúlyt teremtenek a standardizáltság (összehasonlíthatóság) és a 
rugalmasság  (új  jelenségek  feltárása)  között  (Kvale  &  Brinkmann,  2009;  Green  &  Thorogood, 
2018). 
1.1. Interjúk formája és lebonyolítása 
Az  interjúk  félig  strukturált  kérdésvázlat  mentén  zajlanak,  rugalmas  kérdéssorrenddel,  a 
válaszadó  gondolatmenetéhez  igazodva,  jellemzően  60-110  perces  időtartamban,  amely 
elegendő a mélyebb témák feltárására, ugyanakkor nem jelent aránytalan terhelést a résztvevők 
számára. Online (videóhívás) vagy telefonon kerülnek lebonyolításra.  
Ez  a  megközelítés  megfelel  a  kvalitatív  egészségügyi  kutatások  bevett  gyakorlatának,  ahol  a 
mélységi interjúk időtartama jellemzően 30–90 perc között alakul (Guest et al., 2013). 
1.2. Adatrögzítés és dokumentáció 
Az  interjúk  során  hangrögzítés  történik  a  résztvevő  előzetes,  tájékozott  hozzájárulása  esetén, 
amennyiben hangfelvétel nem készíthető, részletes jegyzetelés történik, minden esetben készül 
strukturált interjújegyzőkönyv, amely tartalmazza a fő tematikus pontokat, a kulcsmondatokat, 
valamint a kutató által azonosított releváns mintázatokat.  
A  hangrögzítés  alkalmazása  növeli  az  adatfeldolgozás  pontosságát  és  megbízhatóságát,  és 
lehetővé teszi a részletes szöveges elemzést (Halcomb & Davidson, 2006). 
1.3. Etikai és adatvédelmi szempontok 
Az  interjúk  lebonyolítása  során  biztosítani  kell  az  önkéntes  részvételt,  az  anonimitást  és  a 
bizalmas adatkezelést, a GDPR-nak megfelelő adatkezelést, valamint a résztvevők tájékoztatását 
a kutatás céljáról és felhasználásáról.   
M3.3.2. Kérdőív 
A kvantitatív adatgyűjtés online kérdőíves felmérés formájában történik, amely a KBMP-ban részt 
vevő praxisok széles körét célozza. 
Adatfelvétel módja 
A kérdőív online platformon, a NEAK közreműködésével keresztül kerül kiküldésre, elektronikus 
kitöltéssel,  anonim  módon,  az  egyéni  válaszadók  azonosíthatóságának  kizárásával  (kivéve,  ha 
félig strukturált interjút kér a kitöltő, amikor annak megszervezéséig rögzítik, majd törlik az email 
elérhetőségét.)   
Az  online  kérdőíves  adatgyűjtés  költséghatékony  és  széles  körben  alkalmazott  módszer  az 
egészségügyi szolgáltatáskutatásban (Evans & Mathur, 2018). 
Kérdéstípusok és mérési eszközök 
A kérdőív alapvetően: 
  Likert-skálás kérdéseket tartalmaz (pl. 1–5 skála),  
  zárt kérdéseket (kategóriaválasztás),  
  valamint korlátozott számú nyitott kérdést.  
240 
 

A Likert-skálák alkalmazása lehetővé teszi az attitűdök, percepciók és tapasztalatok standardizált 
mérését,  és  széles  körben  elfogadott  módszer  a  társadalomtudományi  és  egészségügyi 
kutatásokban (Likert, 1932; DeVellis, 2017). 
Anonimitás és adatminőség 
Az anonim kitöltés csökkenti a válaszadói torzítást (pl. megfelelési kényszer), növeli az őszinte 
válaszadás  valószínűségét,  különösen  fontos  érzékeny  témák  esetében  (pl.  finanszírozás, 
adminisztratív terhelés). Ugyanakkor az anonim adatgyűjtés korlátja, hogy nem teszi lehetővé az 
egyéni szintű longitudinális követést, ezért az elemzés elsősorban aggregált szinten történik. 
M3.3.3. Trianguláció 
A  kutatás  egyik  legfontosabb  módszertani  eleme  a  trianguláció,  amely  során  a  különböző 
adatforrásokból  származó  eredmények  összevetésre  és  integrált  értelmezésre  kerülnek.  A 
trianguláció fogalma a társadalomtudományi kutatásban több adatforrás, módszer vagy elméleti 
perspektíva  együttes  alkalmazását  jelenti  az  eredmények  megbízhatóságának  növelése 
érdekében (Denzin, 1978). 
A trianguláció típusai a jelen kutatásban 
A Hatástanulmányban többféle trianguláció valósul meg: 
1. Módszertani trianguláció 
  kvalitatív (interjúk)  
  kvantitatív (kérdőív)  
2. Adatforrás-alapú trianguláció 
  primer adatok (interjúk, kérdőív)  
  szekunder adatok (B300, OKFŐ)  
3. Szereplői trianguláció 
  háziorvosok  
  fogorvosok  
  finanszírozó (NEAK)  
 
A trianguláció célja 
A  trianguláció  alkalmazásának  fő  céljai  az  eredmények  validálása  több  forrásból,  a  torzítások 
csökkentése, a komplex jelenségek többdimenziós értelmezése, valamint az eltérő nézőpontok 
integrálása. Ez különösen fontos a KBMP esetében, ahol a formális (adminisztratív) adatok és a 
tényleges működés között eltérés lehet. 
Trianguláció és hipotézisvizsgálat 
A trianguláció közvetlenül kapcsolódik a hipotézisek teszteléséhez. 
Példa: 
  H8 (adminisztratív terhelés):  
o  interjú: „nőtt az adminisztráció”  
o  kérdőív: magas átlagérték  
o  B300: eseményszám növekedése 
 → konzisztens eredmény = erős validáció  
241 
 

 
Módszertani jelentőség 
A trianguláció alkalmazása biztosítja, hogy a hatástanulmány ne egyetlen adatforrásra épüljön, 
képes legyen a komplex rendszerszintű hatások feltárására, valamint megfeleljen a nemzetközi 
értékelési standardoknak (OECD, WHO, MRC). 
M3.4. Kapcsolódás a Hatástanulmány hipotéziseihez  
M3.4.1. Háziorvosi interjúk 
A  háziorvosi  interjúk  és  a  kérdőíves  felmérés  együttesen  elsősorban  a  következő  hipotézisek 
vizsgálatához járulnak hozzá: 
 
  H1 – implementációs teljesülés: gyakorlati megvalósíthatóság, teljes körű gondozási 
terv értelmezése, dokumentált és valós működés viszonya;  
  H2 – protokollalapú működés erősödése: guideline-alapú gondozás, szűrés, kontroll, 
prevenció, monitorozás;  
  H3 – team-alapú ellátás erősödése: feladatdelegáció, szakdolgozói és egyéb szakemberi 
bevonás, praxisközösségi együttműködés;  
  H4 – mérhetőség és auditálhatóság: adatrögzítés, megfelelés, adminisztratív és valós 
működés viszonya;  
  H5 – betegutak szervezettsége: beutalási gyakorlat, visszacsatolás, kontroll;  
  H6 – heterogén hatások: különbségek praxisméret, településtípus, programtípus és 
terheltség szerint;  
  H7 – hozzáférés és egyenlőtlenségek: elérés, bevonás, területi különbségek;  
  H8 – adminisztratív és erőforrás-terhelés: többletidő, adminisztráció, munkaszervezés;  
  H9 – ellátórendszeri igénybevétel: szakellátás és kórházi igény változásának 
percepciója;  
  H11 – finanszírozási fenntarthatóság: ösztönzők és ráfordítások arányossága;  
  H12 – skálázhatóság: országos bevezethetőség, kapacitás- és infrastruktúraigény.  
 
Ebben a konstrukcióban a primer adatgyűjtés nem csupán „kiegészítő elem”, hanem a hipotézisek 
jelentős részének nélkülözhetetlen vizsgálati eszköze. 
M3.4.2. Finanszírozói (NEAK) interjú 
A NEAK interjú különösen az alábbi hipotézisek esetében nélkülözhetetlen: 
  H1: a teljesítés fogalmának tisztázása  
  H2: a folyamatindikátorok valós jelentésének értelmezése  
  H4: adatminőség és auditálhatóság validálása  
  H5 és H9: proxy indikátorok értelmezése  
  H11 és H12: finanszírozási és rendszerfejlesztési perspektíva 
 
M3.4.3. Fogorvosi interjúk 
A fogorvosi interjúk sajátos értéke abban áll, hogy a KBMP értékelését egy eddig nem integrált 
alapellátási nézőponttal egészítik ki.  
242 
 

A fő hozzájárulások: 
  H2 és H10: a prevenció és klinikai kimenetek közötti kapcsolat értelmezése  
  H3 és H5: az alapellátási integráció és betegutak valós működésének feltárása  
  H4: adatmegosztási és mérhetőségi korlátok azonosítása  
  H7: hozzáférési és egyenlőtlenségi mintázatok feltárása  
  H11–H12: finanszírozási és szervezeti fejlesztési lehetőségek azonosítása 
M3.5. Elemzési módszerek 
A  Hatástanulmány  elemzési  rendszere  a  főszövegben  meghatározott  háromszintű  értékelési 
modellre épül, amely az implementációs megfelelés, a működési adaptációk és a rendszerszintű 
hatások egymásra épülő vizsgálatát teszi lehetővé. 
Az elemzés célja nem kizárólag az egyes adatok leíró bemutatása, hanem annak értelmezése is, 
hogy a KBMP milyen mértékben valósult meg, hogyan alakította át az alapellátási működést, és 
milyen  hosszabb  távú  rendszerszintű  következmények  valószínűsíthetők.  Az  elemzés  során  a 
különböző  adatforrások  eltérő  funkciót  töltenek  be.  Az  adminisztratív  teljesítési  adatok 
elsősorban a program implementációs szintjének értékelését szolgálják; a háziorvosi kérdőív a 
működési adaptációk szélesebb körű kvantifikálását teszi lehetővé; míg az interjúk a mögöttes 
mechanizmusok, akadályok és adaptációs mintázatok feltárását támogatják. 
Az  elemzés  logikája  ezért  nem  módszertani  típusok  szerint  (kvalitatív–kvantitatív),  hanem 
értékelési szintek szerint szerveződik. 
M3.5.1. Implementációs szintű elemzés (output) 
Az  első  elemzési  szint  a  program  tényleges  megvalósulásának  vizsgálatára  irányul.  Ennek 
központi kérdése, hogy a krónikus betegségmenedzsment programban előírt gondozási tervek 
milyen arányban és milyen szerkezeti mintázatok mentén teljesültek. 
Ebben  a  szakaszban  az  elemzés  alapját  elsősorban  a  B300  jelentési  rendszerből  származó 
teljesítési adatok, az OKFŐ által biztosított összesített teljesülési adatok, valamint a programhoz 
esetlegesen kapcsolódó operatív visszaigazoló listák képezik. 
Az elemzés ezen a szinten alapvetően leíró jellegű. Célja a programvolumen, a teljesítési 
arányok, a betegségtípusok közötti eltérések, valamint a komponensszintű megvalósulási 
mintázatok feltárása. 
A  komponensszintű  teljesülések  ezen  a  szinten  kizárólag  volumetrikus  és  strukturális  leíró 
szinten kerülnek értelmezésre, oksági vagy klinikai hatásértelmezés nélkül. 
Ez a szint elsődlegesen a H1 és H4 hipotézisek értékelését támogatja. 
M3.5.2. Működési adaptációk elemzése (outcome) 
A második elemzési szint azt vizsgálja, hogy a program milyen változásokat idézett elő a praxisok 
mindennapi  működésében.  Ezen  a  szinten  az  elemzés  középpontjában  nem  pusztán  a 
teljesítések  mennyisége  áll,  hanem  az,  hogy  a  KBMP  milyen  mértékben  járult  hozzá  a 
strukturáltabb gondozási működéshez, a protokollalapú szemlélet erősödéséhez, a team-
alapú  feladatmegosztáshoz,  valamint  a  preventív  és  kontrolltevékenységek 
rendszeresebbé válásához. 
243 
 

A működési adaptációk elemzésének fő adatforrása a háziorvosi kérdőív és a háziorvosi interjúk. 
A  kérdőíves  adatok  lehetővé  teszik  a  működési  változások  kvantitatív  leírását,  különösen  a 
következő dimenziók mentén: 
  használhatóság,  
  idő- és erőforrásigény,  
  szakmai elfogadottság,  
  adminisztratív terhelés,  
  skálázhatósági percepciók.  
 
Az  interjúk  ezt  egészítik  ki  mélyebb  mechanizmusfeltáró  elemzéssel,  amely  lehetővé  teszi  az 
implementációs akadályok, helyi adaptációk és szervezeti különbségek azonosítását. 
Az  elemzés  ebben  a  szakaszban  tematikus  kódolásra,  kategóriaelemzésre  és  mintázat-
azonosításra épül. 
Ez a szint elsősorban a H2, H3, H5, H6 és H8 hipotézisek értékelését támogatja. 
M3.5.3. Rendszerszintű plausibility-elemzés (impact) 
A  harmadik  elemzési  szint  a  KBMP  tágabb  rendszerszintű  jelentőségét  és  jövőbeli 
hatáspotenciálját vizsgálja. Ezen a szinten a vizsgálat nem klasszikus outcome- vagy impact-
mérésként  értelmezhető,  mivel  a  rendelkezésre  álló  időtáv  és  adatmélység  korlátozott. 
Ennek megfelelően az elemzés itt elsősorban plausibility-alapú értelmezésre épül. 
A  cél  annak  feltárása,  hogy  az  implementációs  és  működési  eredmények  alapján  milyen 
rendszerszintű hatások valószínűsíthetők. 
Az elemzés ebben a szakaszban különösen a következő kérdésekre fókuszál: 
  az alapellátás stratégiai szerepének erősödése,  
  a betegutak strukturálódása,  
  a jövőbeli szakellátási teher racionalizálásának lehetősége,  
  a finanszírozási fenntarthatóság,  
  a skálázhatósági feltételek megléte.  
Ebben a szintben kiemelt szerepet kap a NEAK interjú, a fogorvosi interjúk rendszerfejlesztési 
perspektívája, valamint a háziorvosi interjúk során feltárt jövőbeli fejlesztési igények. 
Az  elemzés  itt  korai  jelzésekre,  proxy  indikátorokra,  rendszerlogikai  következtetésekre  és 
adaptációs mintázatokra épül. 
Ez a szint elsődlegesen a H7, H9, H10, H11 és H12 hipotézisek értékelését támogatja. 
M3.5.4. Integrált interpretáció és trianguláció 
A Hatástanulmány végső elemzési fázisában az egyes szinteken keletkezett eredmények integrált 
értelmezése  történik  meg.  A  trianguláció  célja  annak  vizsgálata,  hogy  az  eltérő 
adatforrásokból  származó  eredmények  megerősítik-e,  árnyalják-e  vagy  adott  esetben 
ellentmondásba  kerülnek  egymással.  Ez  különösen  fontos  a  komplex  intervenciók 
értékelésében, ahol az adminisztratív teljesítési adatok önmagukban nem elegendőek a működési 
és rendszerszintű hatások értelmezéséhez. 
244 
 

 
Az integrált elemzés során az értelmezési hierarchia kötött: 
  pozitív rendszerszintű értékelés csak akkor adható, ha az implementációs szint megfelelő;  
  működési  adaptáció  csak  akkor  tekinthető  érvényesnek,  ha  a  program  ténylegesen 
megvalósult;  
  rendszerszintű  következtetés  csak  akkor  vonható  le,  ha  az  alacsonyabb  szinteken 
koherens eredmények állnak rendelkezésre.  
 
Ez a hierarchikus logika biztosítja a Hatástanulmány belső módszertani konzisztenciáját. 
 
M3.6. Adatvezérelt értékelési és adatelérhetőségi mátrix 
A mátrix a program során elméletileg keletkező adatköröket, azok tipikus adatgazdáit, valamint 
a  Hatástanulmányban  ténylegesen  felhasznált  adatok  körét  választja  szét.  Az  „elméletileg 
rendelkezésre  áll”  megjelölés  nem  jelent  automatikus  hozzáférési  jogosultságot:  a  konkrét 
adatkezeléshez  minden  esetben  cél,  jogalap,  jogosultság,  adatminimalizálás  és  megfelelő 
technikai-szervezési garanciák szükségesek. 
M3.6.1. Adatgazdák és elméleti adatáramlás 
Szereplő / rendszer 
Elméletileg kezelt vagy 
elérhető adatkör 
Tipikus cél és korlát 
Kapcsolódás a jelen 
értékeléshez 
Háziorvosi praxis és medikai 
Törzsadatok, diagnózisok, 
Közvetlen betegellátás és 
Kérdőív és interjú; részletes 
rendszer 
vizitek, mérések, 
dokumentáció; helyi 
praxis-/betegszintű export nem 
laboreredmények, 
adatminőség és 
képezte az átadott elemzési 
gyógyszerrendelés, beutalás, 
rendszerspecifikus 
állomány részét. 
gondozási feladatok, KBMP-
mezőhasználat. 
kódok. 
NEAK finanszírozási rendszerei  B300/B312 betegforgalmi és 
Finanszírozás, ellenőrzés, 
Finanszírozói interjú és 
tételes teljesítményjelentés, 
statisztika; a klinikai tartalom a 
aggregált teljesítménymutatók; 
finanszírozási kódok, 
jelentési mezőkre korlátozódik.  nem teljes finanszírozási 
szolgáltató- és 
mikroadat. 
praxisazonosítók, elszámolási 
adatok. 
EESZT és annak működtetése 
Jogszabály szerinti 
Ellátási információmegosztás; 
Nem képezte a Hatástanulmány 
eseménykatalógus, 
modulonként eltérő 
közvetlen elemzési 
egészségügyi dokumentumok, 
adattartalom és hozzáférési 
adatforrását; elméleti betegút-
eRecept, eBeutaló, eProfil és 
szabály. 
rekonstrukciós forrás. 
kapcsolódó naplóadatok. 
OKFŐ ágazati / 
Programmonitoring-adatok, 
Ágazati tervezés, monitoring, 
A rendelkezésre bocsátott 
programirányítási szerepkör 
aggregált indikátorok; a 
minőségbiztosítás; a konkrét 
országos aggregált KBMP-
finanszírozói interjú szerint 
mezők és felhasználási 
adatok elsődleges kvantitatív 
rendszeres, közvetlen 
jogosultság célonként 
forrásként szolgáltak. 
személyazonosításra nem 
vizsgálandó. 
alkalmas ágazati adatátadás is. 
Medikai rendszer 
A szoftverben rögzített 
Működtetés, hibakezelés, 
Közvetlen adatforrásként nem 
fejlesztője/üzemeltetője 
mezőstruktúra, interfész- és 
interoperabilitás; nem azonos 
szerepelt; az adatminőség és 
technikai naplóadatok; a 
automatikusan az adatgazdai 
egységes kódolás 
tartalmi hozzáférés 
vagy kutatási jogosultsággal. 
kulcsszereplője. 
szerződéses és adatvédelmi 
keretfüggő. 
Hatástanulmány készítői 
Aggregált 
Implementációs és 
A jelen tanulmány tényleges 
programteljesítmények, 
rendszerszintű értékelés; 
bizonyítéki bázisa. 
teljesítési sávok, kérdőíves és 
egyéni betegút és oksági 
interjúadatok, dokumentumok. 
klinikai hatás korlátozottan 
vizsgálható. 
M3.6.2. Az elméleti és a jelenleg vizsgálható indikátorkészlet 
Hipotézis 
Elméletileg vizsgálható 
A jelen Hatástanulmányban  Következő ciklus 
indikátorok 
vizsgálható 
adatigénye 
H1 – elérés/bevonás 
Jogosult nevező, bevont és 
Országos és területi 
Stabil beteg- és 
befejezett betegek, 
volumenek, teljesítési sávok, 
praxisazonosító, jogosulti 
lemorzsolódás, praxis-
kvalitatív akadályok. 
nevező, státuszdátumok. 
/betegjellemzők. 
245 
 

H2 – ellátási intenzitás 
Vizitek, elvégzett intervenciók, 
Kódolt programteljesítmény és 
Betegszintű időbélyeges 
prevenció, receptek 
teljesítési arányok. 
eseménysor. 
beteg/gyakoriság szerint. 
H3 – team/delegáció 
Szakdolgozói beavatkozások, 
Kérdőív és interjú alapú 
Szerepkörrel ellátott esemény- 
munkaidő, HR-kapacitás, 
munkamegosztás. 
és munkaidőadat. 
feladatátadás. 
H4 – adatminőség 
Hiány, inkonzisztencia, 
Aggregált 
Verziózott adatszótár, hibakód, 
B300/forrásdokumentum-
konzisztenciavizsgálat és 
mintavételes klinikai audit. 
egyezés, audit. 
kvalitatív tapasztalat. 
H5 – betegút 
Beutalás, ellátásig eltelt idő, 
Interjú- és kérdőíves 
Események jogszerű 
lezárt betegút. 
tapasztalatok. 
pszeudonimizált 
összekapcsolása. 
H6–H7 – 
Praxis- és térségi variancia, 
Vármegyei és alprogram 
Praxisazonosító és 
heterogenitás/méltányosság 
jogosulti nevező, depriváció, 
szerinti aggregált mintázatok. 
területi/szociális 
kor/nem. 
kapcsolóváltozók. 
H8 – terhelés 
Aktivitás, adminisztráció, 
Önbevallásos kérdőív, interjú. 
Időráfordítás és automatizált 
munkaidő és kapacitás. 
folyamatnapló. 
H9 – ellátásigény 
Szakellátás, kórház, sürgősség, 
Kvalitatív plausibility-
Időben összekapcsolható járó-
ACSC-események. 
értékelés. 
/fekvőbeteg-események. 
H10 – klinikai eredmény 
HbA1c, vérnyomás, COPD-
Folyamatindikátorok és 
Kiinduló/követő klinikai 
exacerbáció, rizikópontszám 
kvalitatív előjelek. 
értékek, definíciók és 
változása. 
időablakok. 
H11–H12 – 
Programköltség, elkerült 
Implementációs költség- és 
Egységköltség, teljes ellátási 
költség/skálázhatóság 
felhasználás, HR-igény, 
fenntarthatósági értelmezés. 
felhasználás, kontroll-
praxisvariancia. 
/referenciaidőszak. 
 
Értelmezés:  a  jelenlegi  adatbázis  az  implementáció,  a  lefedettség  és  a  területi  mintázatok 
értékeléséhez  elegendő  bizonyítékot  ad.  A  betegszintű  klinikai  hatás,  a  teljes  betegút  és  a 
költséghatékonyság vizsgálata további, előre specifikált adatkapcsolást igényel. E különbség nem 
a  pilot  eredménytelenségét,  hanem  az  országos  adatvezérelt  monitoring  következő  fejlesztési 
szintjét jelöli ki. 
M4. Részletes táblázatok, ábrák és grafikonok 
M4.1. Táblázatok  
M 4.1.1. KBMP_COPD_20250101_20260531  
M4.1.2. KBMP_CV_20250101_20260531 
M4.1.3. KBMP_Dia_20250101_20260531 
M4.1.4. KBMP_Hyper_20250101_20260531 
M4.1.5. KBMP_COPD_20250101_20260430 
M4.1.6. KBMP_CV_20250101_20260430 
M4.1.7. KBMP_Dia_20250101_20260430 
M4.1.8. KBMP_Hyper_20250101_20260430 
M4.1.9. KBMP_COPD_20250101_20251231 
M4.1.10. KBMP_CV_20250101_20251231 
M4.1.11. KBMP_Dia_20250101_20251231 
M4.1.12.  KBMP_Hyper_20250101_20251231 
 
 
 
246 
 



M4.2. Ábrák, grafikonok  
 
1.  Ábra: A születéskor várható élettartam alakulása az Európai Unió országaiban, 2024 
Forrás: OECD/European Observatory on Health Systems and Policies: Hungary: Country Health 
Profile 2025, szerkesztett 
 
 
2. Ábra: A 65 éves korban várható élettartam, az egészségben eltöltött életévek száma, 
valamint a krónikus betegségek és funkcionális korlátozottság előfordulása 
Magyarországon és az Európai Unióban 
Forrás: OECD/European Observatory on Health Systems and Policies: Hungary: Country Health 
Profile 2025, szerkesztett 
 
 
247 
 



3. Ábra: A vezető halálokok megoszlása Magyarországon, 2023 
Forrás:  OECD/European  Observatory  on  Health  Systems  and  Policies:  Hungary:  Country  Health 
Profile 2025 
 
 
 
4.  Ábra:  A  megelőzhető  és  kezelhető  halálozás  összehasonlítása  Magyarországon  és  az 
Európai Unióban, 2022 
 
Forrás:  OECD/European  Observatory  on  Health  Systems  and  Policies:  Hungary:  Country  Health 
Profile 2025 
 
248 
 



 
5. Ábra: A kielégítetlen egészségügyi szükségletekről beszámolók aránya Magyarországon 
és az Európai Unióban, 2024 
Forrás:  OECD/European  Observatory  on  Health  Systems  and  Policies:  Hungary:  Country  Health 
Profile 2025, szerkesztett 
 
 
 
 
 
6.  Ábra:  Az  egy  főre  jutó  egészségügyi  kiadások  és  azok  finanszírozási  szerkezete 
Magyarországon és az Európai Unióban, 2023 
Forrás:  OECD/European  Observatory  on  Health  Systems  and  Policies:  Hungary:  Country  Health 
Profile 2025, szerkesztett 
 
 
 
249 
 



7. Ábra: Az egy főre jutó egészségügyi kiadások nemzetközi összehasonlítása Európában, 
2023 
Forrás:  OECD/European  Observatory  on  Health  Systems  and  Policies:  Hungary:  Country  Health 
Profile 2025 
 
8.  Ábra:  A  gyakorló  orvosok  és  ápolók  száma  Magyarországon  és  az  Európai  Unió 
országaiban, 2023 
 
Megjegyzés:  Az  uniós átlag nem súlyozott.  Az  ápolókra  vonatkozó  adatok  az ápolók  valamennyi 
kategóriáját tartalmazzák. Portugáliában és Görögországban az adatok a praktizálásra engedélyt 
kapó  valamennyi  orvosra  vonatkoznak,  ami  a  gyakorló  orvosok  számának  felülbecslését 
eredményezheti.  Görögország  esetében  az  ápolók  számára  vonatkozó  adatok  alulbecsültek 
lehetnek, 
mivel 
csak 
a 
kórházi 
dolgozókat 
tartalmazzák. 
 Forrás:  OECD/European  Observatory  on  Health  Systems  and  Policies:  Hungary:  Country  Health 
Profile 2025, szerkesztett 
 
 
 
 
250 
 



9. Ábra: Megyei betegszám 2024 (fogorvosi OKFŐ táblázat alapján) 
 
 
10. Ábra: Megyei betegszám 2025 (fogorvosi OKFŐ táblázat alapján)  
 
 
 
251 
 



11. Ábra:2024 betegszám Budapest&Pest megye vs többi megye (fogorvosi OKFŐ 
táblázat alapján)  
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
12. Ábra:2025 betegszám Budapest&Pest megye vs többi megye (fogorvosi OKFŐ 
táblázat alapján) 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
252 
 




13. Ábra: Betegszám változás 2024-2025 (fogorvosi OKFŐ táblázat alapján)  
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
14. Ábra: Top 20 praxis betegszám alapján 2024 (fogorvosi OKFŐ táblázat alapján) 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
253 
 




15. Ábra: Top 20 praxis betegszám alapján 2025 (fogorvosi OKFŐ táblázat alapján) 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
16. Ábra: Korrelációs mátrix (fogorvosi OKFŐ táblázat alapján) 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
254 
 



17. Ábra: Rendelési idő és betegforgalom kapcsolata 2024 (fogorvosi OKFŐ táblázat 
alapján)  
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
18.  Ábra:  Rendelési  idő  és  betegforgalom  kapcsolata  2025  (fogorvosi  OKFŐ  táblázat 
alapján)  
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
19. Ábra: Lakosságarányos betegszám megyénként 2024 (fogorvosi OKFŐ táblázat alapján) 
255 
 



 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
20. Ábra: Lakosságarányos betegszám megyénként 2025 (fogorvosi OKFŐ táblázat alapján)  
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
256 
 



21. Ábra: Betegszám eloszlása megyénként 2024 (fogorvosi OKFŐ táblázat alapján)  
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
22. Ábra: Betegszám eloszlása megyénként 2025 (fogorvosi OKFŐ táblázat alapján)  
 
 
 
 
 
  
 
 
 
 
 
 
 
 
 
23.  Ábra:  Magyarország  működő  háziorvosi  praxisainak  megoszlása  vármegyénként 
(2026) 
257 
 



 
23a.  Ábra:  A  KBMP-benr  észt  vevő  praxisok  száma  és  területi  megoszlása  járásonként 
(2026) 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
258 
 



24. Ábra: A praxisok típusa (2026) 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
25. Ábra: Betöltetlen praxisok száma vármegyénként (2026) 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
259 
 



26. Ábra: Betöltetlen praxisokhoz tartozó lakosságszám vármegyénként (2026) 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
27. Ábra: Betöltetlen háziorvosi praxisok megoszlása (2026) 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
260 
 



28. Ábra: Betöltetlen háziorvosi praxisok megoszlása a kezdőév szerint (2026) 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
29. Ábra: Háziorvosi praxisok település-jogállás szerint (2026) 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
30. Ábra: Felnőtt-, gyermek- és vegyes praxisok település-jogállás szerint (2026) 
261 
 



 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
31. Ábra: Betöltetlen praxisok település-jogállás szerint (2026)   
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
262 
 



32-33. Ábra: Működő és betöltetlen praxisok sűrűségtérképe (2026)   
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
34. Ábra: 36. sz. melléklet a 43/1999. (III.3.) Korm. rendelethez 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
263 
 



35. Ábra: 37. számú melléklet a 43/1999 (III.3.) Korm. rendelethez 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
36. Ábra: A Gondozási Terv teljesülési sávjainak változása   
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
264 
 



37. Ábra: A 100%-ban teljesített Gondozási Tervek programonként   
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
38. Ábra: A 75%-os és a 100%-os teljesítési küszöb elérése    
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
265 
 


39. Ábra: A Gondozási Terv teljesítésének országos lépcsői 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
266 
 

 
M5. A Programhoz kapcsolódó NEAK finanszírozási 
háttérdokumentum és OKFŐ szakmai nyilatkozat   
M5.1. NEAK finanszírozási háttérdokumentum  
M5.2. OKFŐ szakmai nyilatkozat  
M6. Kérdőív eredmények: Krónikus Betegségmenedzsment Program 
értékelése háziorvosok körében 
M7. KBMP adatvizualizáció  
M7.1. COPD_ábrák0531 
M7.2. COPD_ábrák0430 
M7.3. COPD_ábrák1231 
M7.4. CV_ábrák0531 
M7.5.CV_ábrák0430 
M7.6. CV_ábrák1231 
M.7.7. DIA_ábrák0531 
M7.8. DIA_ábrák0430 
M7.9. DIA_ábrák1231 
M7.10. HYPER_ábrák0531 
M7.11. HYPER_ábrák0430 
M7.12. HYPER_ábrák1231 
 
 
 
 
 
267 
 

M8.  Szakirodalom, felhasznált irodalom  
 
Abdullah, M., Alsalamah, G., Alanazi, M., Alissa, I., Bamagos, M., Alghamdi, J., AlQadhib, Z., Filfilan, 
R., Altowairqi, M., Aljahdaly, S., & Alfarj, Z. (2023). Effect of continuity of care on chronic diseases. 
Journal of Healthcare Sciences, 3(1), 53–57. https://doi.org/10.52533/JOHS.2023.30109  
Abiega,  O.,  Orosa,  C.,  Tornero  Patricio,  S.,  Morera,  P.,  Rodríguez,  L.,  Papadakis,  S.,  Petelos,  E., 
Anastasaki, M.; Carriazo, A. M. (2025). Transferring primary health care practices across the EU: 
Lessons  from  CIRCE-JA  implementation  plans.  European  Journal  of  Public  Health, 
35(Supplement_4). https://doi.org/10.1093/eurpub/ckaf161.1583  
Akman, M., Ayhan Başer, D., Usanma Koban, B., Marti, T., Decat, P., Lefeuvre, Y., & Miller, R. (2022). 
Organization  of  primary  care.  Primary  Health  Care  Research  &  Development,  23,  Article  e49. 
https://doi.org/10.1017/S1463423622000275 
Alanazi, A. J., Abdulrahman, M. A., Alsaiyegh, B. M. H., Alabdullatif, W. I. A., Buhelal, R. H., Almutairi, 
F. S., Alasmari, A., Alboti, W. A., Al Qahtani, M. M. Q., Aldossari, F. M. F., Alnemari, H. A.; Aljubran, 
A. H. mohammed. (2024). Collaborative Chronic Disease Management in Primary and Emergency 
Care:  A  Multidisciplinary  Approach  Integrating  Health  Administration,  Pharmacy,  Nursing, 
General  Practice,  EMS,  Psychology,  and  Laboratory  Services.  Journal  of  Ecohumanism,  3(8). 
https://doi.org/10.62754/joe.v3i8.6789  
Alberto, M.; Verbel, P. (2013). ENFERMEDADES CARDIOVASCULARES Y ATENCIÓN PRIMARIA EN 
SALUD. 
Cardiovascular 
Diseases 
And 
Primary 
Health. 
https://revistas.unisucre.edu.co/index.php/revisalud/article/download/113/114  
Alemanno, A., & Garde, A. (2013). The prevention of non-communicable diseases in the European 
Union  (HEC  Paris  Research  Paper  Series).  Social  Science  Research  Network. 
https://ssrn.com/abstract=2311653  
Alharthi, N. S. (2025). Impact of multidisciplinary care on patient outcomes: a systematic review. 
https://doi.org/10.5281/zenodo.17097449  
Alhumainy, N., Alnajrani, T. M., Al Thobaiti, A. A., Alharthi, A. A. A., Alkhalide, H. M., Alghamdi, J. D. 
S., Alharthi, N. S., Alotaibi, A. A. G., Aldajani, H.; Al-Tarad, R. D. S. (2024). Enhancing Primary Care 
Delivery: A Comprehensive Review of Collaboration among Multidisciplinary Teams. Journal of 
Posthumanism. https://doi.org/10.63332/joph.v4i3.3786  
Al-Kanfari, A. M. A., Al Mansour, S. A. S., Alyami, S. A. S., Alyami, T. R., Al Qannah, L. M. S., Alrabie, 
H.  M.  S.,  Majrashi,  T.  M.  A.,  Al  zuri,  S.  M.,  Al  shahrani,  B.  D.,  &  Al  Mahdi,  A.  M.  A.  (2024). 
Comprehensive  review  of  chronic  disease  management,  innovations  in  care,  and  economic 
impacts. Journal of Ecohumanism, 3(8), 5225–5234. https://doi.org/10.62754/joe.v3i8.5266 
Al-Maskari, F. (2010, July 28). Lifestyle diseases: An economic burden on the health services. UN 
Chronicle. 
https://www.un.org/en/chronicle/article/lifestyle-diseases-economic-burden-
health-services  
Almutiri, Y. F., Alotiby, A. M., Al-Dosari, S. S. M., Almalhan, F. F. H., Albogami, A. H., Hijraf, S. A., 
Aldawsari,  A.  A.;  Qohman,  M.  H.  (2025).  The  Impact  of  Nurse-Led  Interventions  on  Patient 
Outcomes in Chronic Disease Management: A Comprehensive Review. Journal of Posthumanism, 
4(3), 2118–2125. https://doi.org/10.63332/joph.v4i3.3566  
268 
 

Alrawashdeh, Y. A. M. S.; Samara, B. (2026). Asthma Control in Primary Care: Inhaler Technique, 
Adherence,  Triggers,  and  Guideline  Implementation.  Scholars  Journal  of  Applied  Medical 
Sciences. https://doi.org/10.36347/sjams.2026.v14i01.004  
Alsagoor, H. M. S., Alsagoor, M. M. H., Al Fadhil, S. H. B., Almushraaf, A. S. H., Almansour, A. M. A., 
Alqawban, S. M. H., Al atiq, A. Q. H., Alghubari, F. M. M., Alyami, M. M. H.; Algahes, M. M. (2024). 
Patient-Centered Care Models in Primary Healthcare: A Systematic Review of Implementation 
and Outcomes. Journal of Ecohumanism. https://doi.org/10.62754/joe.v3i7.4667  
Alshaiti, Z. A., Alburayh, Y. A., Bu-Khamseen, M. A., Al Jabr, Q., Khan, A. S.; Al Jamaan, F. N. (2025). 
Effect  of  Team-Based  Care  on  Chronic  Disease  Control:  Hypertension  and  Diabetes.  Cureus. 
https://doi.org/10.7759/cureus.86971  
Alvarenga Lapoente, W. (2024). A gestão em saúde e o atendimento aos portadores de doenças 
crônicas. Zenodo. https://doi.org/10.5281/zenodo.14991639 
Ansari, S.; Fatima, H. (2022). Medical Professionals’ Administrative Burdens- A Less Talked About 
Issue. 1(2). https://doi.org/10.56570/jimgs.v1i2.37  
Antunes,  V.;  Moreira,  J.  P.  (2011).  Approaches  to  developing  integrated  care  in  Europe:  a 
systematic literature review. Journal of Management; Marketing in Healthcare, 4(2), 129–135. 
https://doi.org/10.1179/175330311X13016677137743  
Araújo, W. M. R., Moreira, S. G. B. da S., da Silva, L. P., Fossa, Ângela M., Brito, D. L., dos Santos, J. M., 
João, B. do N. (2024). The Importance of Primary Care in Reducing Health Inequalities: A Focus 
on  Public  Health.  Revista  De  Gestão  Social  E  Ambiental,  18(4),  e04734. 
https://doi.org/10.24857/rgsa.v18n4-073  https://doi.org/10.24857/rgsa.v18n4-073    
Astbury,  B.  (2026).  Theory-based  evaluation  of  complex  health  interventions.  239–247. 
https://doi.org/10.4324/9781003495642-30  
Augustine, M. R., Nelson, K. M., Fihn, S. D., & Wong, E. S. (2019). Patient-reported access in the 
Patient-Centered Medical Home and avoidable hospitalizations: An observational analysis of the 
Veterans  Health  Administration.  Journal  of  General  Internal  Medicine,  34(8),  1546–1553. 
https://doi.org/10.1007/s11606-019-05060-0 
Avery,  G.  H.,  Cook,  D.  G.;  Talens,  S.  (2016).  The  Impact  of  a Telephone-Based  Chronic  Disease 
Management Program on Medical Expenditures. Population Health Management, 19(3), 156–162. 
https://doi.org/10.1089/POP.2015.0049  
Awofala, T. B.; Godwin, O. S. (2024). Data driven strategies to combat chronic diseases globally. 
GSC 
Advanced 
Research 
and 
Reviews, 
21(3), 
235–240. 
https://doi.org/10.30574/gscarr.2024.21.3.0491  
Bailie, J., Cunningham, F. C., Abimbola, S. O., Laycock, A., Bainbridge, R., Bailie, R., Conte, K., Passey, 
M.  E.;  Peiris,  D.  S.  P.  (2022).  Methodological  pluralism  for  better  evaluations  of  complex 
interventions:  lessons  from  evaluating  an  innovation  platform  in  Australia.  Health  Research 
Policy and Systems, 20(1). https://doi.org/10.1186/s12961-022-00814-5  
Baker,  R.  (2023).  Primary  Health  Care  and  Population  Mortality  (1st  ed.).  CRC  Press. 
https://doi.org/10.1201/9781003355380;   
Baltic, D., Czypionka, T., Degelsegger-Márquez, A., Forgó, N., Gouya-Lechner, G., Herzog, A., Klimek, 
P., Lumenta, D. B., Mraz, B., Ostermann, H., Scharinger, R., Strassnig, M.; Zeitlinger, M. (2024). A 
national evaluation analysis and expert interview study of real-world data sources for research 
269 
 

and 
healthcare 
decision-making. 
Dental 
Science 
Reports, 
14(1), 
9751. 
https://doi.org/10.1038/s41598-024-59475-9  
Banerjee, R., Roy, A., Das, P. P., Chatterjee, R., Kabiraj, D. D., Das, K. P., & Yadav, D. (2024). Chronic 
Disease  Management  Redefined:  From  Episodic  Care  to  Continuous  Monitoring  with  Sensors. 
https://doi.org/10.53555/kuey.v30i5.3288  
Banke-Thomas, A., Madaj, B., Kumar, S., Ameh, C.; van den Broek, N. (2017). Assessing value-for-
money 
in 
maternal 
and 
newborn 
health. 
BMJ 
Global 
Health, 
2(2). 
https://doi.org/10.1136/BMJGH-2017-000310  
Barkley, S., Allen, L. N., Brown, L., Calma, K., Malik, F., Omam, L. A., Dalil, S., & Kelley, E. (2022). 
Health systems based on primary health care. In S. Siddiqi, A. Mataria, K. D. Rouleau, & M. Iqbal 
(Eds.), Making  health systems  work in  low and  middle  income  countries: Textbook for public 
health 
practitioners 
(pp. 
20–33). 
Cambridge 
University 
Press. 
https://doi.org/10.1017/9781009211086.003  
Barkley,  S.,  Marten,  R.,  Reynolds,  T.,  Kelley,  E.,  Dalil,  S.,  Swaminathan,  S.,  &  Ghaffar,  A.  (2020). 
Primary health care: Realizing the vision. Bulletin of the World Health Organization, 98(11), 727–
727A. https://doi.org/10.2471/BLT.20.279943   
Barros, L. R. P., Machado, M. F. T. P., Canal, J. G.; Souza, B. S. C. de. (2025). Atenção primária à saúde, 
continuidade do cuidado e os impactos no manejo de doenças crônicas: Uma revisão de literatura. 
Fisioterapia Brasil, 26(5), 2689–2701. https://doi.org/10.62827/fb.v26i5.1105  
Bates, S. M., Lin, J., Allen, L. N., Wright, M., & Kidd, M. (2025). Can multidisciplinary teams improve 
the  quality  of  primary  care?  A  scoping  review.  EClinicalMedicine,  88,  Article  103497. 
https://doi.org/10.1016/j.eclinm.2025.103497 
Bayerstadler, A., Benstetter, F., Heumann, C.; Winter, F. (2014). A predictive modeling approach 
to  increasing  the  economic  effectiveness  of  disease  management  programs.  Health  Care 
Management Science, 17(3), 284–301. https://doi.org/10.1007/S10729-013-9246-Y  
Bazemore,  A.,  Neale,  A.  V.,  Lupo,  P.;  Seehusen,  D.  A.  (2018).  Advancing  the  Science  of 
Implementation in Primary Health Care. Journal of the American Board of Family Medicine, 31(3), 
307–311. https://doi.org/10.3122/JABFM.2018.03.180091  
Beale, A. L., & Demaio, A. R. (2019). Non-communicable disease risk factors: A call for primary 
care clinicians to act and to refer. Brief intervention, not silent abdication. British Journal of Sports 
Medicine, 53(6), 322–323. https://doi.org/10.1136/bjsports-2017-098475 
Bekele, B.B.; Alhaffar, B.A.; Wasnik, R.N.; Sándor, J. The Effect of the COVID-19 Pandemic on the 
Social Inequalities of Health Care Use in Hungary: A Nationally Representative Cross-Sectional 
Study. 
Int. 
J. 
Environ. 
Res. 
Public 
Health 
2022, 
19, 
2258. 
https://doi.org/10.3390/ijerph19042258  
Bekele,  B.  B.,  Harsha,  N.,  Kőrösi,  L.,  Vincze,  F.,  Czifra,  Á.,  Ádány,  R.,  &  Sándor,  J.  (2021).  Is 
prescription nonredemption a source of poor health among the Roma? Cross-sectional analysis 
of  drug  consumption  data  from  the  National  Health  Insurance  Fund  of  Hungary.  Frontiers  in 
Pharmacology, 12, Article 616092. https://doi.org/10.3389/fphar.2021.616092 
Bell, H. J., Rees, D., Huxtable-Thomas, L., Rich, N.; Miller, E. (2023). Innovation Adoption Research 
in 
Healthcare: 
Understanding 
Context 
and 
Embracing 
Complexity. 
https://doi.org/10.34190/ecie.18.1.1865  
270 
 

Berlowitz,  D.  J.,  &  Graco,  M.  (2010).  The  development  of  a  streamlined,  coordinated  and 
sustainable  evaluation  methodology  for  a  diverse  chronic  disease  management  program. 
Australian Health Review, 34(2), 148–151. https://doi.org/10.1071/AH08689  
Berry, C. A., Nguyen, A. M., Cuthel, A. M., Cleland, C. M., Siman, N., Pham-Singer, H.; Shelley, D. 
(2021).  Measuring  Implementation  Strategy  Fidelity  in  HealthyHearts  NYC:  A  Complex 
Intervention  Using  Practice  Facilitation  in  Primary  Care.  American  Journal of  Medical Quality, 
36(4), 270–276. https://doi.org/10.1177/1062860620959450  
Bevan, G., Hood, C. What's Measured Is What Matters: Targets and Gaming in the English Public 
Health  Care  System.  Public  Adm  84(3),  517–538  (2006).  https://doi.org/10.1111/j.1467-
9299.2006.00600.x   
Billot, L., Corcoran, K., McDonald, A., Powell-Davies, G., & Feyer, A.-M. (2016). Impact evaluation 
of  a  system-wide  chronic  disease  management  program  on  health  service  utilisation:  A 
propensity-matched 
cohort 
study. 
PLOS 
Medicine, 
13(6), 
Article 
e1002035. 
https://doi.org/10.1371/journal.pmed.1002035  
Biyanto, F. (2025). Tantangan dalam penghitungan biaya satuan layanan (unit cost) rumah sakit 
di 
Indonesia. 
Juremi: 
Jurnal 
Riset 
Ekonomi, 
5(2), 
587–602. 
https://doi.org/10.53625/juremi.v5i2.10716 
Bochud,  M.  (2025).  Health  Services  Research:  Access  to,  and  integration  of,  inpatient  and 
outpatient  health  administrative  data  for  assessing  healthcare  systems  ‘  performance. 
https://doi.org/10.16908/pub.2025.004  
Bodenheimer, T., & Willard-Grace, R. (2016). The Chronic Care Model and the Transformation of 
Primary Care (pp. 89–96). Springer, Cham. https://doi.org/10.1007/978-3-319-24687-1_10   
Bodenheimer, T., Wagner, E. H., & Grumbach, K. (2002). Improving Primary Care for Patients With 
Chronic Illness. JAMA, 288(14), 1775–1779. https://doi.org/10.1001/JAMA.288.14.1775  
Boland, M. R. S., Kruis, A. L., Huygens, S. A., Tsiachristas, A., Assendelft, W. J. J., Gussekloo, J., Blom, 
C. M. G., Chavannes, N. H., & Rutten-van Mölken, M. P. M. H. (2015). Exploring the variation in 
implementation of a COPD disease management programme and its impact on health outcomes: 
A  post  hoc  analysis  of  the  RECODE  cluster  randomised  trial.  npj  Primary  Care  Respiratory 
Medicine, 25, Article 15071. https://doi.org/10.1038/npjpcrm.2015.71 
Bonciani,  M.,  Barsanti,  S.,  &  Matarrese,  D.  (2016).  Esperienze  di  integrazione  nell'assistenza 
primaria  basate  sulla  co-location  dei  servizi:  Quali  prospettive  per  il  modello  della  Casa  della 
Salute? Mecosan, 2015(96), 81–121. https://doi.org/10.3280/MESA2015-096005  
Booth, B. J., Zwar, N.; Harris, M. (2010). A complexity perspective on health care improvement and 
reform in general practice and primary health care. Australian Journal of Primary Health, 16(1), 
29–35. https://doi.org/10.1071/PY10003  
Bour, S., Goossens, L. M. A.; Rutten-van Mölken, M. P. M. H. (2025). Characterizing a heterogeneous 
chronic patient population for redesigning person-centred bundled payment models using risk-
mitigating measures. https://doi.org/10.1007/s10198-025-01762-x  
Bouton,  C.,  Journeaux,  M.,  Jourdain,  M.,  Angibaud,  M.,  Huon,  J.-F.,  &  Rat,  C.  (2023). 
Interprofessional  collaboration  in  primary  care:  What  effect  on  patient  health?  A  systematic 
literature  review.  BMC  Primary  Care,  24,  Article  253.  https://doi.org/10.1186/s12875-023-
02189-0  
271 
 

Boyacı,  İ.;  Ahmed,  R.  (2025).  Assessment  of  health  system performance in  türkı̇ye over  2000-
2023: a descriptive international comparative analysis. İstanbul Ticaret Üniversitesi Dış Ticaret 
Dergisi, 3(5), 74–94. https://doi.org/10.62101/iticudisticaretdergisi.1640883  
Brady, T. J., Murphy, L. B., O ‘ Colmain, B. J.; Hobson, R. D. (2017). Do Program Implementation 
Factors  or  Fidelity  Affect  Chronic  Disease  Self-Management  Education  Programs’  Outcomes? 
American 
Journal 
of 
Health 
Promotion, 
31(5), 
422–425. 
https://doi.org/10.1177/0890117116664704  
Braun,  V.,  Clarke,  V.  Using  Thematic  Analysis  in  Psychology.  Qual  Res  Psychol  3(2),  77–101 
(2006). https://doi.org/10.1191/1478088706qp063oa  
Bridging  the  Gap:  Healthcare  Access  and  Quality  Disparities  Between  Urban  and  Rural  Area. 
(2025).  Journal  on  Innovations  in  Teaching  and  Learning,  4(1  march  2025),  44–50. 
https://doi.org/10.46632/jitl/4/1/5  
Britz, J., Krist, A. H., Sabo, R. T., French, E., Webel, B., Barnes, A., Richards, A.; O ‘ Loughlin, K. (2023). 
Primary  Care  Shortage  More  Dire  than  Prior  Estimates:  Assessing  Actual  Panel  Size  and 
Disparities in Workforce Shortages. https://doi.org/10.1370/afm.22.s1.5214  
Brown, J. B., Thorpe, C., Bal, S., George, C., Jan, S. H., Mathews, M., Premji, K., Ryan, B.; Terry, A. 
(2025).  Burden  of  administrative responsibilities in  primary care.  Canadian Family  Physician, 
71(6), e148–e153. https://doi.org/10.46747/cfp.7106e148  
Brown,  J.  B.,  Thorpe,  C.,  Bal,  S.,  Terry,  A.,  George,  C.,  Premji,  K.,  Mathews,  M.;  Ryan,  B.  (2024). 
Drowning in Paperwork: The Burden of Administrative Responsibilities in Primary Care. Annals 
of Family Medicine, 22(Supplement 1), 6408. https://doi.org/10.1370/afm.22.s1.6408  
Budd,  J.  (2023).  Burnout  Related  to  Electronic  Health  Record  Use  in  Primary  Care.  Journal  of 
Primary 
Care; 
Community 
Health, 
14, 
215013192311669. 
https://doi.org/10.1177/21501319231166921  
Burnout and Bureaucracy: A Systems-Level Analysis of Mental Health Challenges in Healthcare 
Professionals. (2025). https://doi.org/10.5281/zenodo.16017576  
Busse, R., Blümel, M., Scheller-Kreinsen, D., Zentner, A. (2010): Tackling Chronic Disease in Europe: 
Strategies, Interventions and Challenges. European Observatory on Health Systems and Policies. 
Byrne, M., Galvin, R., Boland, F., Fahey, T.; Smith, S. M. (2025). Improving risk factor management 
for  patients  with  poorly  controlled  type  2  diabetes:  a  systematic  review  of  healthcare 
interventions in primary care and community settings. https://doi.org/10.34961/7644  
Callaway, B., & Ghosal, V. (2012). Adoption and diffusion of health information technology: The case 
of primary care clinics  (SSRN Working Paper No. 2137307).  Social Science Research Network. 
https://doi.org/10.2139/ssrn.2137307 
Capelli,  O.,  Quattrini,  B.,  Abate,  F.,  Casalgrandi,  B.;  Cacciapuoti,  I.  (2016).  Integrated  Care  for 
Chronic Diseases – State of the Art. InTech. https://doi.org/10.5772/63362  
Carlfjord, S., Lindberg, M., Bendtsen, P., Nilsen, P.; Andersson, A. (2010). Key factors influencing 
adoption of an innovation in primary health care: a qualitative study based on implementation 
theory. BMC Family Practice, 11(1), 60. https://doi.org/10.1186/1471-2296-11-60  
Carrier, J.; Newbury, G. (2016). Managing long-term conditions in primary and community care. 
British 
Journal 
of 
Community 
Nursing, 
21(10), 
504–508. 
https://doi.org/10.12968/BJCN.2016.21.10.504  
272 
 

Cattel,  D.;  Eijkenaar,  F.  (2020).  Value-Based  Provider  Payment  Initiatives  Combining  Global 
Payments  With  Explicit  Quality  Incentives:  A  Systematic  Review.  Medical  Care  Research  and 
Review, 77(6), 511–537. https://doi.org/10.1177/1077558719856775  
Caylan, A., Paspal, B.; Dagdeviren, H. N. (2022). Quality Indicators for Chronic Diseases in Primary 
Care.  Eurasian  Journal  of  Family  Medicine  Avrasya  Aile  Hekimliği  Dergisi,  11(3),  143–150. 
https://doi.org/10.33880/ejfm.2022110301  
Cenedesi Júnior, M. A., Schneider, J. C. de A., Silva, A. P. da, Vasconcelos, J. L. de A., Otoni, G. E., 
Moraes, R. G. C. de, Araújo, M. A. de A., Pereira, D. E. G., Raupp, W. de A., Souza, M. N. E., & Zago, B. 
T.  (2025).  The  importance  of primary health care in the  prevention  of chronic  diseases.  ISRG 
Journal 
of 
Arts, 
Humanities 
and 
Social 
Sciences, 
3(6), 
97–99. 
https://doi.org/10.5281/zenodo.17528603 
Cha, J., Cha, E. D., Yoo, E. H., & Song, H. (2025). Modeling ROI in chronic disease management: A 
simulation-based framework integrating patient adherence and policy timing. BMC Public Health, 
25, Article 25279. https://doi.org/10.1186/s12889-025-25279-3  
Chávez-Llanos, AB (2026). Az alapellátás hatása az anyák és gyermekek egészségének javítására 
és a halálozás csökkentésére Latin-Amerikában. Multidisciplinary Latin American Journal (MLAJ), 
4 (1), 42-61. Richard H. Glazier  - Primary Healthcare Reform, Equity, Health System, Access to 
Care, Health Policy, https://www.longwoods.com/content/19218/healthcarepapers/balancing-
equity-issues-in-health-systems-perspectives-of-primary-healthcare   
Christanti, J. M. K.; Setyadi, A. (2022). Analisis Unit Cost Di Klinik Pratama Non Profit Semarang 
Di Masa Pandemi COVID-19. Praxis, 4(2), 178–188. https://doi.org/10.24167/praxis.v4i2.4747  
Cleary,  S.  (2021).  Economic  evaluation  and  health  systems  strengthening:  a  review  of  the 
literature. 
Health 
Policy 
and 
Planning, 
35(10), 
1413–1423. 
https://doi.org/10.1093/HEAPOL/CZAA116  
Coleman, K., Allen, C., Eslan, A., Shepherd, C., & Sanchez, J. (2023). Building team-based primary 
care: Lessons from an academic–community network partnership. Progress in Community Health 
Partnerships: 
Research, 
Education, 
and 
Action, 
17(4), 
679–687. 
https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/38286782/  
Connor, K. I., Siebens, H. C., Mittman, B. S., Ganz, D. A., Barry, F., McNeese-Smith, D. K., Cheng, E. M.; 
Vickrey, B. G. (2022). Implementation fidelity of a nurse-led RCT-tested complex intervention, 
care coordination for health promotion and activities in Parkinson ‘ s disease (CHAPS) in meeting 
challenges in care management. BMC Neurology, 22(1). https://doi.org/10.1186/s12883-021-
02481-5  
Contandriopoulos, A.-P., Rey, L., Brousselle, A., & Champagne, F. (2012). Évaluer une intervention 
complexe : Enjeux conceptuels, méthodologiques, et opérationnels. Canadian Journal of Program 
Evaluation, 26(3), 1–16. https://doi.org/10.3138/cjpe.0026.003 
Cook, J. M., O‘Donnell, C., Dinnen, S., Coyne, J. C., Ruzek, J. I.; Schnurr, P. P. (2012). Measurement of 
a model of implementation for health care: toward a testable theory. Implementation Science, 
7(1), 59. https://doi.org/10.1186/1748-5908-7-59  
Craig, P., Dieppe, P., Macintyre, S., Michie, S., Nazareth, I., Petticrew, M. Developing and evaluating 
complex  interventions:  the  new  Medical  Research  Council  guidance.  BMJ  337,  a1655  (2008). 
https://doi.org/10.1136/bmj.a1655  
273 
 

Creating 
value 
from 
the 
secondary 
use 
of 
health 
data. 
(2025). 
https://doi.org/10.17169/refubium-48719  
Creswell,  J.W.,  Plano  Clark,  V.L.  Designing  and  Conducting  Mixed  Methods  Research.  3rd  ed. 
Thousand Oaks, CA: SAGE Publications (2017). ISBN: 9781483344379.  
Cuesta-Vargas,  A.  (2026).  Secondary  Use  of  Health  Data  as  a  Core  Capability  in  Medical 
Informatics (Preprint). https://doi.org/10.2196/preprints.92049  
Dall, T. M., Wagner, A. R., Zhang, Y., Yang, W., Arday, D.; Gantt, C. (2010). Outcomes and lessons 
learned  from  evaluating  TRICARE‘s  disease  management  programs.  The  American  Journal  of 
Managed Care, 16(6), 438–446. https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/20560687/  
Davy, C., Bleasel, J., Liu, H., Tchan, M., Ponniah, S.; Brown, A. (2015). Effectiveness of chronic care 
models:  opportunities  for  improving  healthcare  practice  and  health  outcomes:  a  systematic 
review. BMC Health Services Research, 15(1), 194. https://doi.org/10.1186/S12913-015-0854-
8  
Dawson, S., Turner, K. M., Dawson, S., Yardley, T., & Huntley, A. L. (2025). Selection and reporting 
of usual care comparators when designing primary care trials of complex health interventions: A 
systematic  review.  British  Journal  of  General  Practice,  75(759),  e712–e720. 
https://doi.org/10.3399/bjgp.2024.0525 
Delgado, P. (2016). Meeting the challenge of chronic conditions in a sustainable manner: Building 
on 
the 
AHC 
learning. 
Healthcare 
Papers, 
15(Spec. 
No.), 
90–95. 
https://doi.org/10.12927/hcpap.2016.24504   
Dennis, S., Zwar, N., Griffiths, R., Roland, M., Hasan, I., Powell Davies, G.; Harris, M. (2008). Chronic 
disease management in primary care: from evidence to policy. The Medical Journal of Australia, 
188(8). https://doi.org/10.5694/J.1326-5377.2008.TB01745.X  
Denzin (1978): The Research Act – triangulation - Denzin, N.K. The Research Act: A Theoretical 
Introduction 
to 
Sociological 
Methods. 
1st 
ed. 
London: 
Routledge 
(2017). 
https://doi.org/10.4324/9781315134543  
DeVellis, R. F. (2017). Scale development: Theory and applications (4th ed.). SAGE Publications. 
Devkota,  G.  P.,  Devkota,  S.;  Khanal,  T.  R.  (2026).  Unveiling Rural Health Realities: The  Case  of 
Gorkha District, Nepal. https://doi.org/10.3126/hpef.v18i1.88530  
DiPaola,  B.,  Taylor,  Z.,  Hennemann,  E.,  Smalls,  B.  L.,  Westgate,  P.  M.,  &  Schoenberg,  N.  (2024). 
Psychosocial factors, stress, and sleep among rural Appalachian Kentucky residents with type 2 
diabetes 
mellitus. 
Journal 
of 
Appalachian 
Health, 
6(3), 
50–65. 
https://doi.org/10.13023/jah.0603.05 
Domingo, H., Eggrickx, A., Naro, G., & Bourret, R. (2018). Le Time Driven Activity Based Costing 
(TDABC), modèle de calcul de coût adapté au parcours de soins des maladies chroniques ? Cas du 
parcours de soins de l'accident vasculaire cérébral (AVC). Gestion et Management Public, 6(3), 
71–93. https://doi.org/10.3917/gmp.063.0071  
Donabedian, A. The Quality of Care: How Can It Be Assessed? JAMA 260(12), 1743–1748 (1988). 
https://doi.org/10.1001/jama.260.12.1743  
dos Santos, L. R. A.; Donato, D. de C. B. (2023). Interoperability’ s Impact on Health Information 
Systems: Protocol for a Scoping Review. https://doi.org/10.17605/osf.io/h3jsu   
274 
 

Dózsa K. M., Mezei F., Kalmár I., Sinkó E., & Joó T. (2022). Egészségügyi struktúraváltást támogató, 
bizonyíték alapú szolgáltatásfejlesztések bemutatása a praxisközösségi modellprogramok (2013-
2020) működésének tapasztalatai alapján. IME Innováció Menedzsment Egészségügy, 21(3), 3-
15. https://doi.org/10.53020/IME-2022-301  
Duma, O.-O., Roşu, S. T., Manole, M., Petrariu, F. D.; Constantin, B. (2014). Disparities in the access 
to  primary  healthcare  in  rural  areas  from  the  county  of  Iasi  -  Romania.  Revista  Medico-
Chirurgicală  a  Societăţ̜ii  de  Medici  Şi  Naturalişti  Din  Iaşi,  118(3),  743–748. 
https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/25341295/  
Eijkenaar, F., Emmert, M., Scheppach, M., Schöffski, O. Effects of Pay for Performance in Health 
Care:  A  Systematic  Review  of  Systematic  Reviews.  Health  Policy  110(2–3),  115–130  (2013). 
https://doi.org/10.1016/j.healthpol.2013.01.008  
Erickson,  S.  M.,  Rockwern,  B.,  Koltov,  M.  K.;  McLean,  R.  M.  (2017).  Putting  Patients  First  by 
Reducing  Administrative  Tasks  in  Health  Care:  A  Position  Paper  of  the  American  College  of 
Physicians. Annals of Internal Medicine, 166(9), 659–661. https://doi.org/10.7326/M16-2697  
Espín, J., Špacírová, Z., Rovira, J. et al. Development of the European Healthcare and Social Cost 
Database (EU HCSCD) for use in economic evaluation of healthcare programs. BMC Health Serv 
Res 22, 405 (2022). https://doi.org/10.1186/s12913-022-07791-z  
European Journal of General Practice. (2023). Research on integrated community care: Focus on 
general  practitioners,  patients  and  the  population.  Selected  abstracts  from  the  95th  EGPRN 
conference, Antwerp, Belgium, 20–23 October 2022. European Journal of General Practice, 29(1), 
Article 2171395. https://doi.org/10.1080/13814788.2023.2171395 
Evans,  J.  R.,  &  Mathur,  A.  (2018).  The  value  of  online  surveys:  A  look  back  and  a  look  ahead. 
Internet Research, 28(4), 854–887. https://doi.org/10.1108/IntR-03-2018-0089  
Every, B. (2007). Better for ourselves and better for our patients: chronic disease management in 
primary 
care 
networks. 
Healthcare 
Quarterly 
(Toronto), 
10(3), 
70–74. 
https://doi.org/10.12927/HCQ..18927  
Evitar hospitalizaciones en pacientes con enfermedad crónica está en nuestra mano (Síntesis para 
las políticas). (2024). https://doi.org/10.5281/zenodo.10654614  
Examining the impact of team-based care for people living with multimorbidity in primary care. 
(2025). https://doi.org/10.14288/1.0448607  
Fahy, N.; Williams, G. (2019). Building and maintaining public trust to support the secondary use 
of personal health data. 25, 7–10. https://www.phc.ox.ac.uk/publications/1043489  
Fajarini M, Sung CM, Lin YS, Su PY, Chen R, Chang LF, Chiang KJ, Chou KR. Clinical effectiveness 
and cost-effectiveness of primary community health care nurses: A meta-analysis. Int J Nurs Stud. 
2026 May;177:105365. doi: 10.1016/j.ijnurstu.2026.105365. Epub 2026 Feb 4. PMID: 41702261. 
Faruq,  Q.  O.;  Tatnall,  A.  (2016).  Adoption  of  ICT  in  Implementing  Primary  Health  Care: 
Achievements of the Twenty-First Century. International Journal of Actor-Network Theory and 
Technological Innovation, 8(1), 55–64. https://doi.org/10.4018/IJANTTI.2016010105  
Fauzia, A. S., Febrian, F.; Suprianto, K. (2023). Perhitungan Unit Cost Pelayanan Kesehatan Gigi di 
Klinik Sehat Gajah Mada Kota Padang dengan Metode Activity Based Costing pada Era Jaminan 
Kesehatan 
Nasional. 
Andalas 
Dental 
Journal, 
11(1), 
40–50. 
https://doi.org/10.25077/adj.v11i1.243  
275 
 

Fetters,  M.D.,  Curry,  L.A.,  Creswell,  J.W.  Achieving  Integration  in  Mixed  Methods  Designs—
Principles  and  Practices.  Health  Serv  Res  48(6  Pt  2),  2134–2156  (2013). 
https://doi.org/10.1111/1475-6773.12117  
Freund, T., Campbell, S., Geissler, S., Kunz, C. U., Mahler, C., Peters-Klimm, F.; Szecsenyi, J. (2013). 
Strategies  for  Reducing  Potentially  Avoidable  Hospitalizations  for  Ambulatory  Care–Sensitive 
Conditions. Annals of Family Medicine, 11(4), 363–370. https://doi.org/10.1370/AFM.1498  
García-Mochón L, Špacírová Z, Espín J. Costing methodologies in European economic evaluation 
guidelines:  commonalities  and  divergences.  Eur  J  Health  Econ.  2022  Aug;23(6):979-991.  doi: 
10.1007/s10198-021-01414-w. Epub 2021 Nov 26. PMID: 34825296.  
General practitioner workforce sustainability to maximise effective and equitable patient care: 
findings from a realist review. (2025). https://doi.org/10.5287/ora-qrezbj8eo  
Gertler,  P.  J.,  Martinez,  S.,  Premand,  P.,  Rawlings,  L.  B.,  &  Vermeersch,  C.  M.  J.  (2016).  Impact 
evaluation in practice (2nd ed.). World Bank. https://doi.org/10.1596/978-1-4648-0779-4  
Ghasemiardekani, M., Willetts, G., Hood, K.; Cross, W. (2024). The effectiveness of chronic disease 
management  planning  on  self-management  among  patients  with  diabetes  at  general  practice 
settings 
in 
Australia: 
a 
scoping 
review. 
BMC 
Primary 
Care, 
25(1). 
https://doi.org/10.1186/s12875-024-02309-4  
Giard,  R.  W.  M.  (2007).  Performance  indicators  unsuitable  to  monitor  and  improve  complex 
health 
care. 
Nederlands 
Tijdschrift 
Voor 
Geneeskunde, 
151(17), 
957–959. 
http://europepmc.org/abstract/MED/17520847  
Girasek,  E.,  Döbrössy,  B.,  Boros,  J.  et  al.  Exploring  the  attitudes  and  experiences  of  Hungarian 
primary  care  physicians  on  the  utilisation  of  digital  health  solutions.  BMC Prim.  Care 25,  396 
(2024). https://doi.org/10.1186/s12875-024-02642-8  
Glehr, R., Semlitsch, T., Burgmann, S., Korsatko, S., Posch, N., Spary-Kainz, U., & Siebenhofer, A. 
(2019).  Implementierung  existierender  Behandlungsprotokolle  zur  strukturierten  Versorgung 
von Patienten mit chronischen Erkrankungen in der Primärversorgung [Conference abstract]. 18. 
Deutscher 
Kongress 
für 
Versorgungsforschung 
(DKVF), 
Berlin. 
https://doi.org/10.3205/19dkvf069  
Godard-Sebillotte, C., Karunananthan, S.; Vedel, I. (2019). Difference-in-differences analysis and 
the  propensity  score  to  estimate  the  impact  of  non-randomized  primary  care  interventions. 
Family Practice, 36(2), 247–251. https://doi.org/10.1093/FAMPRA/CMZ003  
Goh, L. H., Siah, C. J. R., Tam, W. W. S., Tai, E. S., & Young, D. Y. L. (2022). Effectiveness of the chronic 
care  model  for  adults  with  type  2  diabetes  in  primary  care:  A  systematic  review  and  meta-
analysis. Systematic Reviews, 11, Article 273. https://doi.org/10.1186/s13643-022-02117-w 
Gomez-Cabello, C. A., et al. (2024). Artificial-intelligence-based clinical decision support systems 
in  primary  care:  A  scoping  review  of  current  clinical  implementations.  European  Journal  of 
Investigation 
in 
Health, 
Psychology 
and 
Education, 
14. 
https://pmc.ncbi.nlm.nih.gov/articles/PMC10969561/  
Goodwin, N.; Ferrer, L. (2013). How do you design and build successful approaches to integrated 
care?  The  Project  INTEGRATE  evaluation.  International  Journal  of  Integrated  Care,  13(6). 
https://doi.org/10.5334/IJIC.1354  
276 
 

Gouffe-Benadiba, L., & Arwidson, P. (2023). Population health management in PHC: A proactive 
approach to improve health and well-being. European Journal of Public Health, 33(Suppl. 2).  
Gowda, D., Curran, T.; Balmer, D. F. (2019). Mixed Methods Program Evaluation (pp. 304–320). 
Oxford University Press. https://doi.org/10.1093/MED/9780190918514.003.0019  
Grant,  A.  M.,  Dreischulte,  T.;  Guthrie,  B.  (2013).  Parallel  process  evaluation  using  a  proposed 
framework for the design and reporting of process evaluations for cluster-randomised trials of 
complex interventions. Trials, 14(1), 1. https://doi.org/10.1186/1745-6215-14-S1-O88  
Green,  J.,  Thorogood,  N.  Qualitative  Methods  for  Health  Research.  4th  ed.  London:  SAGE 
Publications Ltd (2018). ISBN: 9781473997103.  
Guanais,  F.  C.,  Gómez-Suárez,  R.,  &  Pinzón,  L.  (2012).  Series  of  avoidable  hospitalizations  and 
strengthening  primary  health  care:  Primary  care  effectiveness  and  the  extent  of  avoidable 
hospitalizations  in  Latin  America  and  the  Caribbean  (IDB  Discussion  Paper  No.  IDB-DP-266). 
Inter-American Development Bank. https://doi.org/10.18235/0006953  
Guedria, W., Bouzid, H., Bosh, G., Naudet, Y.; Chen, D. (n.d.). Ehealth Interoperability Evaluation 
Using a Maturity Model. https://doi.org/10.3233/978-1-61499-101-4-333 
Guédria,  W.,  Chen,  D.,  &  Naudet,  Y.  (2012).  A  maturity  model  for  enterprise  interoperability. 
Enterprise  Information  Systems.  [A  pontos  kötet/oldal  a  kiadói  rekordból  ellenőrizendő.] 
https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/22874207/  
 
Guest,  G.,  Bunce,  A.,  Johnson,  L.  How  Many Interviews  Are  Enough?  An Experiment  with  Data 
Saturation 
and 
Variability. 
Field 
Methods 
18(1), 
59–82 
(2006). 
https://doi.org/10.1177/1525822X05279903  
Guest, G., Namey, E. E., & Mitchell, M. L. (2013). Collecting qualitative data: A field manual for 
applied research. SAGE Publications. https://doi.org/10.4135/9781506374680  
Guillot, C.; Combes, S. (2024). L‘utilisation secondaire desdonnées: les promesses del ‘intelligence 
artificielle. Revue de l’infirmière. https://doi.org/10.1016/j.revinf.2024.04.009  
Gürsoy,  K.  (2015).  An  overview  of  Turkish  healthcare  system  after  Health  Transformation 
Program: Main successes, performance assessment, further challenges, and policy options. Sosyal 
Güvence Dergisi, 7, 83–112. https://doi.org/10.21441/sguz.2015717913  
Haggerty, J. L., Lévesque, J.-F., Hogg, W., & Wong, S. (2013). The strength of primary care systems. 
BMJ, 346, Article f3777. https://doi.org/10.1136/bmj.f3777 
Hajibadali,  P.,  Hashemiparast,  M.,  Jafarzadeh  Kohneloo,  A.,  &  Nadrian,  H.  (2025).  Translating 
policy into health outcomes: A mixed-methods health impact assessment of the family physician 
program 
in 
Bonab 
County, 
Iran. 
BMC 
Public 
Health, 
25, 
Article 
3483. 
https://doi.org/10.1186/s12889-025-24788-5 
Halcomb,  E.  J.,  &  Davidson,  P.  M.  (2006).  Is  verbatim  transcription  of  interview  data  always 
necessary? 
Applied 
Nursing 
Research, 
19(1), 
38–42. 
https://doi.org/10.1016/j.apnr.2005.06.001  
Hamar, B., Rula, E. Y., Coberley, C., Pope, J. E.; Larkin, S. (2015). Long-term impact of a chronic 
disease management program on hospital utilization and cost in an Australian population with 
heart 
disease 
or 
diabetes. 
BMC 
Health 
Services 
Research, 
15(1), 
174. 
https://doi.org/10.1186/S12913-015-0834-Z  
277 
 

Hanbury, A., Mafirakureva, N., Chicken, N., & Bailey, L. (2023). Evaluating change in a pressured 
healthcare  system:  A  cross-sectional  study  of  implementation  outcomes  using  routine  data 
indicators  and  proxies.  Implementation  Science  Communications,  4,  Article  95. 
https://doi.org/10.1186/s43058-023-00471-x  
Hayes, C., Manning, M., Fitzgerald, C., Condon, B., Griffin, A., O'Connor, M., Glynn, L., Robinson, K., 
& Galvin, R. (2024). Effectiveness of community-based multidisciplinary integrated care for older 
adults with general practitioner involvement: A systematic review and meta-analysis. Health and 
Social Care in the Community, 2024, Article 6437930. https://doi.org/10.1155/2024/6437930 
Healthy  Longevity,  T.  L.  (2023).  Primary  care  workers  vital  for  healthy  longevity.  The  Lancet 
Healthy Longevity, 4(8), e357. https://doi.org/10.1016/s2666-7568(23)00142-3  
Hermes, E. D. A., Lyon, A. R., Schueller, S. M.; Glass, J. E. (2019). Measuring the Implementation of 
Behavioral  Intervention  Technologies:  Recharacterization  of  Established  Outcomes.  Journal  of 
Medical Internet Research, 21(1). https://doi.org/10.2196/11752  
Hone, T., Saraceni, V., Medina Coeli, C., Trajman, A., Rasella, D., Millett, C., & Durovni, B. (2020). 
Primary  healthcare  expansion  and  mortality  in  Brazil's  urban  poor:  A  cohort  analysis  of  1.2 
million 
adults. 
PLOS 
Medicine, 
17(10), 
Article 
e1003357. 
https://doi.org/10.1371/journal.pmed.1003357 
Hong,  I.,  Wilson,  B.,  Gross,  T.,  Conley,  J.;  Powers,  T.  (2022).  Challenging  terrains:  socio-spatial 
analysis of Primary Health Care Access Disparities in West Virginia. Applied Spatial Analysis and 
Policy, 16(1), 141–161. https://doi.org/10.1007/s12061-022-09472-0  
Höglinger,  M.,  Thomas,  E.,  Caviglia,  C.,  Carlander,  M.,  Frei,  C.,  Rhomberg,  B.,  Rohrbasser,  A.; 
Trottmann, M. (2025). Long-Term Effects of a Diabetes Disease Management Program on Quality 
of 
Care 
and 
Costs: 
A 
Staggered 
Difference-in-Differences 
Analysis. 
https://doi.org/10.21203/rs.3.rs-7256353/v1  
Hudon, C., Chouinard, M.-C., Aubrey-Bassler, K., Burge, F., Doucet, S., Ramsden, V. R., Brodeur, M., 
Bush, P. L., Couturier, Y., Dubois, M.-F., Guénette, L., Morin, P., Poder, T. G., Poitras, M.-E., Roberge, 
P.,  Valaitis,  R.,  Bighead,  S.,  Campbell,  C.,  Couture,  M.,  …  Pluye,  P.  (2018).  Case  management  in 
primary care for frequent users of healthcare services with chronic diseases and complex care 
needs:  an  implementation  and  realist  evaluation  protocol.  BMJ  Open,  8(11). 
https://doi.org/10.1136/BMJOPEN-2018-026433  
Jaćimović,  R.  (2016).  Uticaj  faktora  rizika  na  nastanak  hroničnih  nezaraznih  bolesti  /  The 
influence  of  risk  factors  for  chronic  non-communicable  diseases.  3(1),  24–30. 
https://doi.org/10.7251/SEZ0116024J  
Jafar, T.H., Tan, N.C., Allen, J.C. et al. Management of hypertension and multiple risk factors to 
enhance  cardiovascular  health  in  Singapore:  The  SingHypertension  cluster  randomized  trial. 
Trials 19, 180 (2018). https://doi.org/10.1186/s13063-018-2559-x  
Jafar,  T.H.,  Tan,  N.C.,  Shirore,  R.M.  et  al.  Integration  of  a  multicomponent  intervention  for 
hypertension into primary healthcare services in Singapore—A cluster randomized controlled 
trial. PLoS Med 19(6), e1004026 (2022). https://doi.org/10.1371/journal.pmed.1004026  
Jang, W. J., Krull, D., Lee, S.; Silverstein, M. (2024). Investigating healthcare access disparities in 
minnesota  through  gis  analysis.  Innovation  in  Aging,  8(Supplement_1),  1354–1355. 
https://doi.org/10.1093/geroni/igae098.4321   
278 
 

Jefferies, R., Davies, C. R.; Barry, S. (2022). 40 Utilizing implementation science software (ISS) to 
successfully  reach  full  implementation  of  an  intervention  at  scale  and  pace.  Abstracts. 
https://doi.org/10.1136/ebm-2022-ebmlive.4  
Jendly, M., Santschi, V., Tancredi, S., von Wyl, V.; Chioléro, A. (2025). Primary care physician digital 
health profile and burnout: an international cross-sectional study. https://doi.org/10.5167/uzh-
281755  
Jerjes,  W.;  Harding,  D.  (2024).  Enhancing  primary  care  through  integrated  care  pathways:  a 
convergence 
of 
theory 
and 
practice. 
Frontiers 
in 
Health 
Services, 
4. 
https://doi.org/10.3389/frhs.2024.1432901  
Jokelin,  E.,  Karreinen,  S.,  Mustonen,  E.;  Torkki,  P.  (2025).  Clinical  and  economic  outcomes  of 
multidisciplinary  team  members  in  primary  care:  a  scoping  review.  BMC  Health  Services 
Research, 25(1). https://doi.org/10.1186/s12913-025-13243-1  
Jones, A. (2017). Integration of iDSI‘s Reference Case principles for economic evaluation and DFID 
‘ s approach to value for money analysis. Opportunities and challenges. F1000Research, 6, 239. 
https://doi.org/10.7490/F1000RESEARCH.1113733.1  
Joypaul, S., Kelly, F.; King, M. A. (2019). Turning Pain into Gain: Evaluation of a Multidisciplinary 
Chronic  Pain  Management  Program  in  Primary  Care.  Pain  Medicine,  20(5),  925–933. 
https://doi.org/10.1093/PM/PNY241  
Kadakia, K. T.; Offodile, A. C. (2023). The Next Generation of Payment Reforms for Population 
Health - An Actionable Agenda for 2035 Informed by Past Gains and Ongoing Lessons. Milbank 
Quarterly, 101 S1(S1), 866–892. https://doi.org/10.1111/1468-0009.12632  
Kadree,  M.  A.,  Wiggins,  P.,  Thompson,  L.  L.,  Warriner,  C.;  White,  M.  E.  (2024).  Evaluation  of  a 
Chronic  Care  Management  Model  for  Improving Efficiency and Fiscal  Sustainability.  American 
Journal of Public Health, e1–e5. https://doi.org/10.2105/ajph.2024.307886  
Kane,  R.  L.  (2006).  Aligning  healthcare  with  chronic  disease.  Aging  Health,  2(2),  221–227. 
https://doi.org/10.2217/1745509X.2.2.221  
Kao, Y.-H., Lin, W.-T., Chen, W. H., Wu, S. C.; Tseng, T.-S. (2019). Continuity of outpatient care and 
avoidable hospitalization: a systematic review. The American Journal of Managed Care, 25(4). 
https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/30986022/  
Kasabji, F.; Alrajo, A.; Vincze, F.; Kőrösi, L.; Ádány, R.; Sándor, J. Self-Declared Roma Ethnicity and 
Health  Insurance  Expenditures:  A  Nationwide  Cross-Sectional  Investigation  at  the  General 
Medical  Practice  Level  in  Hungary.  Int.  J.  Environ.  Res.  Public  Health  2020,  17,  8998. 
https://doi.org/10.3390/ijerph17238998  
Keel, G., Muhammad, R., Savage, C., Spaak, J., Gonzalez, I., Lindgren, P., Guttmann, C.; Mazzocato, P. 
(2020).  Time-driven  activity-based  costing  for  patients  with  multiple  chronic  conditions:  a 
mixed-method study to cost care in a multidisciplinary and integrated care delivery centre at a 
university-affiliated  tertiary  teaching  hospital  in  Stockholm,  Sweden.  BMJ  Open,  10(6). 
https://doi.org/10.1136/BMJOPEN-2019-032573  
Keith,  R.  E.,  Hopp,  F.  P.,  Subramanian,  U.,  Wiitala,  W.;  Lowery,  J.  C.  (2010).  Fidelity  of 
implementation:  development  and  testing  of  a  measure.  Implementation  Science,  5(1),  99. 
https://doi.org/10.1186/1748-5908-5-99  
279 
 

Kerna,  N.  A.  (2025).  Bridging  the  Gap:  Examining  Innovative  and  Sustainable  Solutions  for 
Addressing 
Rural 
Healthcare 
Disparities. 
1(3), 
182–194. 
https://doi.org/10.59324/ejiss.2025.1(3).14  
Khadjesari,  Z.,  Boufkhed,  S.,  Vitoratou,  S.,  Schatte,  L.,  Ziemann,  A.,  Daskalopoulou,  C.,  Uglik-
Marucha,  E.,  Sevdalis,  N.,  &  Hull,  L.  (2020).  Implementation  outcome  instruments  for  use  in 
physical  healthcare  settings:  A  systematic  review.  Implementation  Science,  15,  Article  66. 
https://doi.org/10.1186/s13012-020-01027-6 
Kim, J. Y. (2016). Implementation and evaluation of chronic care management program: A clinical 
practice  change  [Doctoral  project,  California  State  University,  Long  Beach].  Zenodo. 
https://doi.org/10.5281/zenodo.4445385  
King, D. K., Glasgow, R. E., & Leeman-Castillo, B. (2020/2021). Understanding and applying the 
RE-AIM framework: Clarifications and resources. Journal of Clinical and Translational Science. 
https://pmc.ncbi.nlm.nih.gov/articles/PMC8327549/  
Kiran,  T.,  Kopp,  A.,  Moineddin,  R.;  Glazier,  R.  H.  (2015).  Longitudinal  evaluation  of  physician 
payment reform and team-based care for chronic disease management and prevention. Canadian 
Medical Association Journal, 187(17). https://doi.org/10.1503/CMAJ.150579  
Kitzman, H., et al. (2022). Integrating population health strategies into primary care: Impact on 
outcomes  and  hospital  use  for  low-income  adults.  Population  Health  Management. 
https://pmc.ncbi.nlm.nih.gov/articles/PMC9037647/  
Klein, 
N. 
(2017). 
Chronic 
Care 
Management 
Implementation. 
https://sophia.stkate.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=1813; context=msw_papers  
Klement, A., Oemler, M., Braun, K., & Unverzagt, S. (2015). Strategien zur Implementierung von 
Leitlinien: Synopsis eines systematischen Reviews. Zeitschrift für Allgemeinmedizin, 91(2), 57–
63. https://doi.org/10.3238/zfa.2015.0057-0063  
Kloos, C., Müller, N., Wolf, G., Hartmann, P., Lehmann, T.; Müller, U. A. (2011). Better HbA1c and 
blood pressure control in patients with diabetes mellitus treated at a primary health care level 10 
years  after  initiation  of  a  diabetes  quality  improvement  program.  Experimental  and  Clinical 
Endocrinology; Diabetes, 119(8), 459–462. https://doi.org/10.1055/S-0031-1273746   
Knight K, Badamgarav E, Henning JM, et al. A systematic review of diabetes disease management 
programs. The American Journal of Managed Care. 2005 Apr;11(4):242-250. PMID: 15839184.  
Kolosi,  T.,  Szelényi,  I.,  &  Tóth,  I.  Gy.  (Szerk.).  (2020).  Társadalmi  riport  2020.    TÁRKI 
Társadalomkutatási Intézet Zrt., Budapest, Magyarország, 597 p. 2020 
Kondo KK, Damberg CL, Mendelson A, Motu'apuaka M, Freeman M, O'Neil M, Relevo R, Low A, 
Kansagara D. Implementation Processes and Pay for Performance in Healthcare: A Systematic 
Review. J Gen Intern Med. 2016 Apr;31 Suppl 1(Suppl 1):61-9. doi: 10.1007/s11606-015-3567-
0. PMID: 26951276; PMCID: PMC4803682. 
Koo,  B.  M.;  Kyung,  Y.  (2024).  Physicians’  Experiences  with  the  Primary  Care  Chronic  Disease 
Management  Program  in  South  Korea:  A  Qualitative  Study.  https://doi.org/10.21203/rs.3.rs-
4081990/v1  
Kósa, K., Katona, C., Papp, M., Fürjes, G., Sándor, J., Bíró, K., & Ádány, R. (2020). Health mediators 
as  members  of  multidisciplinary  group  practice:  Lessons  learned  from  a  primary  health  care 
280 
 

model 
programme 
in 
Hungary. 
BMC 
Family 
Practice, 
21, 
Article 
19. 
https://doi.org/10.1186/s12875-020-1092-7 
Kovacs, E., Strobl, R., Phillips, A., Stephan, A.-J., Müller, M., Gensichen, J.; Grill, E. (2018). Systematic 
Review  and  Meta-analysis  of  the  Effectiveness  of  Implementation  Strategies  for  Non-
communicable Disease Guidelines in Primary Health Care. Journal of General Internal Medicine, 
33(7), 1142–1154. https://doi.org/10.1007/S11606-018-4435-5  
Kovács N, Pálinkás A, Sipos V, Nagy A, Harsha N, Kőrösi L, Papp M, Ádány R, Varga O, Sándor J. 
Factors  Associated  with  Practice-Level  Performance  Indicators  in  Primary  Health  Care  in 
Hungary:  A  Nationwide  Cross-Sectional  Study.  Int  J  Environ  Res  Public  Health.  2019  Aug 
29;16(17):3153. doi: 10.3390/ijerph16173153. PMID: 31470573; PMCID: PMC6747708.  
Kovács,  N.,  Shahin,  B.,  Soares  Andrade,  C.  A.,  Mahrouseh,  N.,  &  Varga,  O.  (2024).  Lifestyle  and 
metabolic risk factors, and diabetes mellitus prevalence in European countries from three waves 
of  the  European  Health  Interview  Survey.  Scientific  Reports,  14,  Article  11623. 
https://doi.org/10.1038/s41598-024-62122-y 
Kozieł,  A.,  Gorgens,  M.,  Chawla,  M.,  Król-Jankowska,  A.,  &  Kononiuk,  A.  (2023).  Measuring 
integrated care – Methodological reflections from monitoring and evaluation process of the PHC 
Plus  pilot  program  in  Poland.  International  Journal  of  Integrated  Care,  23(2),  Article  1. 
https://doi.org/10.5334/ijic.6646  
Kreindler,  S.  A.  (2009).  Lifting the  burden  of chronic  disease: what  has  worked?  what hasn‘t? 
what‘ s next? Healthcare Quarterly, 12(2), 30–40. https://doi.org/10.12927/HCQ.2009.20659  
Kringos, D. S., Boerma, W. G. W., Hutchinson, A.; Saltman, R. B. (2015). Building primary care in a 
changing Europe. https://lacabecera.org/wp-content/uploads/2015/04/Building-primary....pdf  
Kringos, D. S., Boerma, W., van der Zee, J., & Groenewegen, P. (2013). Europe's strong primary 
care systems are linked to better population health but also to higher health spending. Health 
Affairs, 32(4), 686–694. https://doi.org/10.1377/hlthaff.2012.1242 
Kurnia,  A.,  Amaro,  C.,  &  Thalia,  A.  (2025).  Analisis  value  for  money  dalam  mengukur  kinerja 
keuangan  pada  Badan  Kebijakan  Pembangunan  Kesehatan.  Jurnal  Ilmiah  Manajemen  Ekonomi 
Dan Akuntansi, 2(3), 96–105. https://doi.org/10.62017/jimea.v2i3.4392  
Kurpas, D. (2014). Zadania podstawowej opieki zdrowotnej w zakresie opieki nad pacjentami z 
chorobami przewlekłymi [The tasks of primary health care in the chronically ill care]. Zdrowie 
Publiczne i Zarządzanie, 12(4), 301–308. https://doi.org/10.4467/20842627OZ.14.031.3791  
Kurpas,  D.,  &  Mroczek,  B.  (2014).  CCM  (Chronic  Care  Model)  w  ramach  podstawowej  opieki 
zdrowotnej [CCM (Chronic Care Model) within the framework of primary health care]. Family 
Medicine 
& 
Primary 
Care 
Review, 
16(2), 
101–102. 
https://ppm.edu.pl/seam/resource/rest/download/PUM8fa554c4adb548808f852e64e828e1f
3?entityType=article&entityId=PUMf6445628acec4b9a9e3d58e33bc902c1&cid=1360893 
Kurpas,  D.,  &  Mroczek,  B.  (2014).  CCM  (Chronic  Care  Model)  w  ramach  podstawowej  opieki 
zdrowotnej. 
Family 
Medicine 
& 
Primary 
Care 
Review, 
3, 
309–312. 
http://cejsh.icm.edu.pl/cejsh/element/bwmeta1.element.desklight-2d0a6767-7faa-4545-9abf-
a9563c66b989/c/01_P_Kurpas___CC_M__Chronic_Care_Model_.pdf  
Kvale,  S.,  &  Brinkmann,  S.  (2009).  Interviews:  Learning  the  craft  of  qualitative  research 
interviewing (2nd ed.). SAGE Publications. 
281 
 

Kwan, B. M., Hamer, M. K., Bailey, A., Cebuhar, K., Conry, C.; Smith, P. (2022). Implementation and 
Qualitative  Evaluation  of  a  Primary  Care  Redesign  Model  with  Expanded  Scope  of  Work  for 
Medical  Assistants.  Journal  of  General  Internal  Medicine,  37(5),  1129–1137. 
https://doi.org/10.1007/s11606-021-07246-x  
Kyle, M. A., Aveling, E.-L., & Singer, S. (2021). A mixed methods study of change processes enabling 
effective  transition  to  team-based  care.  Medical  Care  Research  and  Review,  78(4),  326–337. 
https://pmc.ncbi.nlm.nih.gov/articles/PMC8295944/  
Lam, Y. (2018). Team-Based Care (pp. 385–390). Springer, Cham. https://doi.org/10.1007/978-
3-319-71812-5_32 Lall, D., Engel, N., Devadasan, N., Horstman, K.; Criel, B. (2020). Team-based 
primary health care for non-communicable diseases: complexities in South India. Health Policy 
and Planning, 35, 22–34. https://doi.org/10.1093/HEAPOL/CZAA121  
Laurant M, van der Biezen M, Wijers N, Watananirun K, Kontopantelis E, van Vught AJ. Nurses as 
substitutes for doctors in primary care. Cochrane Database Syst Rev. 2018 Jul 16;7(7):CD001271. 
doi: 10.1002/14651858.CD001271.pub3. PMID: 30011347; PMCID: PMC6367893.  
Lavergne, R., Moravac, C., Bergin, F., Buote, R., Easley, J., Grudniewicz, A., Hedden, L., Leslie, M., 
McKay,  M.,  Marshall,  E.  G.,  Martin-Misener,  R.,  Mooney,  M.,  Palmer,  E.,  Tracey,  J.,  Emily,  T., 
DrEmilyMarshall;  MisenerRuth,  R.  (2023).  Understanding  and  addressing  changing 
administrative  workload  in  primary  care  in  Canada:  protocol  for  a  mixed-method  study.  BMJ 
Open, 13. https://doi.org/10.1136/bmjopen-2023-076917  
Lawson, B., Dicks, D., MacDonald, L.; Burge, F. (2012). Using Quality Indicators to Evaluate the 
Effect  of  Implementing  an  Enhanced  Collaborative  Care  Model  among  a  Community,  Primary 
Healthcare 
Practice 
Population. 
Nursing 
Leadership, 
25(3), 
28–42. 
https://doi.org/10.12927/CJNL.2013.23057  
Lebina, L., Alaba, O., Ringane, A., Hlongwane, K., Pule, P., Oni, T., & Kawonga, M. (2019). Process 
evaluation of implementation fidelity of the integrated chronic disease management model in two 
districts, 
South 
Africa. 
BMC 
Health 
Services 
Research, 
19, 
Article 
965. 
https://doi.org/10.1186/s12913-019-4785-7 
Ledger, J.; Bakhai, M. (2021). The Temporal Dimensions of Health Technology Adoption During 
the  Covid-19  Pandemic:  Revisiting  Roger  ‘  s  Diffusionist  Innovation  Theory.  245–273. 
https://doi.org/10.1007/978-3-030-82696-3_12  
Lee, A., Kiyu, A., Milman, H.M. et al. Improving Health and Building Human Capital Through an 
Effective  Primary  Care  System.  J  Urban  Health  84  (Suppl  1),  75–85  (2007). 
https://doi.org/10.1007/s11524-007-9175-5   
Légaré,  F.,  Mochcovitch,  D.  G.  V.,  Corôa,  R.  de  C.,  Gogovor,  A.,  Ben  Charif,  A.,  Cameron,  C., 
Plamondon, A., Cimon, M., Guay-Bélanger, S., Roch, G., Dumas Pilon, M., Paquette, J.-S., McLean, R.; 
Milat, A. (2023). Spontaneous Scaling of a Primary Care Innovation in Real-life Conditions: A Case 
Study Protocol. JMIR Research Protocols. https://doi.org/10.2196/54855  
Lemmens, K. M. M., Rutten-van Mölken, M. P. M. H., Cramm, J. M., Huijsman, R., Bal, R.; Nieboer, A. 
P.  (2011).  Evaluation  of a  large  scale  implementation  of  disease  management  programmes  in 
various  Dutch  regions:  a  study  protocol.  BMC  Health  Services  Research,  11(1),  6. 
https://doi.org/10.1186/1472-6963-11-6  
Lewis, C. C., Boyd, M. R., Walsh-Bailey, C., Lyon, A. R., Beidas, R. S., Mittman, B. S., Aarons, G. A., 
Weiner,  B.  J.;  Chambers,  D.  A.  (2020).  A  systematic  review  of  empirical  studies  examining 
282 
 

mechanisms  of  implementation  in  health.  Implementation  Science,  15(1),  1–25. 
https://doi.org/10.1186/S13012-020-00983-3   
Lewis, C. C., Fischer, S., Weiner, B. J., Stanick, C., Kim, M., & Martinez, R. G. (2015). Outcomes for 
implementation science: An enhanced systematic review of instruments using evidence-based 
rating  criteria.  Implementation  Science,  10,  Article  155.  https://doi.org/10.1186/s13012-015-
0342-x 
Lewis, C. C., Weiner, B. J., Stanick, C., & Fischer, S. M. (2015). Advancing implementation science 
through  measure  development  and  evaluation:  A  study  protocol.  Implementation  Science,  10, 
Article 102. https://doi.org/10.1186/s13012-015-0287-0 
Lhachimi,  S.  K.,  Nusselder,  W.  J.,  Smit,  H.  A.,  Baili,  P.,  Bennett,  K.,  Fernández,  E.,  Kulik,  M.  C., 
Lobstein, T., Pomerleau, J., Boshuizen, H. C., & Mackenbach, J. P. (2016). Potential health gains and 
health  losses  in  eleven  EU  countries  attainable  through  feasible  prevalences  of  the  life-style 
related risk factors alcohol,  BMI,  and smoking: A  quantitative  health  impact  assessment.  BMC 
Public Health, 16, Article 734. https://doi.org/10.1186/s12889-016-3299-z  
Li, Y., Fan, X., Wei, L., Yang, K.; Jiao, M. (2023). The impact of high-risk lifestyle factors on all-cause 
mortality  in  the  US  non-communicable  disease  population.  BMC  Public  Health,  23(1). 
https://doi.org/10.1186/s12889-023-15319-1  
Li, Z. (2024). The impact and benefits of digital health management systems on chronic disease 
management. 
BIO 
Web 
of 
Conferences, 
111, 
Article 
03005. 
https://doi.org/10.1051/bioconf/202411103005  
Likert, R. (1932). A technique for the measurement of attitudes. Archives of Psychology, 22(140), 
1–55. 
Lim,  L.,  Sutton,  S.;  Mant,  J.  (2020).  Protocol  for  a  multidimensional  process  evaluation  of  the 
Improving 
Primary 
Care 
After  Stroke 
(IPCAS) 
randomised 
controlled 
trial. 
https://doi.org/10.17863/cam.54826  
Linardakis,  M.,  Papadaki,  A.,  Smpokos,  E.,  Komninos,  I.  D.,  &  Philalithis,  A.  (2014).  Multiple 
behavioral risk factors for chronic diseases in adults aged 50+: Regional differences across eleven 
European countries. Journal of Public Health, 22(2), 101–109. https://doi.org/10.1007/s10389-
013-0597-0  
Linden, A., Adams, J., & Roberts, N. (2004). Evaluating disease management program effectiveness 
adjusting for enrollment (tenure) and seasonality. Research in Healthcare Financial Management, 
9(1), 57–68. 
Linder,  R.  (2011).  Wirkt  DMP  qualitätsverbessernd?  –  Eineempirische  Untersuchung  mittels 
Routinedaten.  Deutsche  Medizinische  Wochenschrift,  136.  https://doi.org/10.1055/S-0031-
1286094 
Lindner,  L.,  Lorenzoni,  L.  Innovative  Providers'  Payment  Models  for  Promoting  Value-Based 
Health Systems: Start Small, Prove Value, and Scale Up. OECD Health Working Papers No. 154. 
Paris: OECD Publishing (2023). https://doi.org/10.1787/627fe490-en  
Lionis,  C.;  Anastasaki,  M.  (2019).  Integrated  health  care  services  as  a  current  challenge  for 
primary 
health 
care: 
reflections 
from 
Crete, 
Greece. 
13(1), 
22–25. 
https://doi.org/10.5604/01.3001.0013.1740  
283 
 

Litvin, C. B.; Ornstein, S. M. (2014). Quality Indicators for Primary Care: An Example for Chronic 
Kidney  Disease.  The  Journal  of  Ambulatory  Care  Management,  37(2),  171–178. 
https://doi.org/10.1097/JAC.0000000000000015  
Liu, H., Mohammed, A., Shanthosh, J., Laba, T.-L., Hackett, M. L., Peiris, D.; Jan, S. (2019). Process 
evaluations of primary care interventions addressing chronic disease: a systematic review. BMJ 
Open, 9(8). https://doi.org/10.1136/BMJOPEN-2018-025127  
Liu, H., Muhunthan, J., Hayek, A., Hackett, M. L., Laba, T.-L., Peiris, D.; Jan, S. (2016). Examining the 
use of process evaluations of randomised controlled trials of complex interventions addressing 
chronic disease in primary health care—a systematic review protocol. Systematic Reviews, 5(1), 
138. https://doi.org/10.1186/S13643-016-0314-5  
Liu, X.-L., Wang, T., Tan, J.-Y., Stewart, S. J., Chan, R. J., Eliseeva, S., Polotan, M. J.; Zhao, I. (2022). 
Sustainability  of  healthcare  professionals  adherence  to  clinical  practice  guidelines  in  primary 
care. BMC Primary Care, 23(1). https://doi.org/10.1186/s12875-022-01641-x  
Livet, M., Blanchard, C. M., Richard, C., Sheppard, K. W., Yannayon, M., Sorensen, T. D.; McClurg, M. 
R.  (2021).  Measuring  implementation  of  medication  optimization  services:  Development  and 
validation  of  an  implementation  outcomes  questionnaire.  Research  in  Social;  Administrative 
Pharmacy, 17(9), 1623–1630. https://doi.org/10.1016/J.SAPHARM.2021.01.001  
Llena-Nozal, A., Mercier, J., Tjadens, F.; Colombo, F. (2011). Where To? Providing Fair Protection 
Against  Long-term  Care  Costs  and  Financial  Sustainability  (pp.  263–293).  OECD  Publishing. 
https://doi.org/10.1787/9789264097759-14-EN  
Londoño-Puentes, J. C. (2024). Análisis de la interoperabilidad de los sistemas de información en 
el sector de la salud. 2(3), 39–52. https://doi.org/10.63618/omd/isj/v2/n3/42  
Luig, T., Asselin, J., Sharma, A. M.; Campbell-Scherer, D. (2018). Understanding Implementation of 
Complex Interventions in Primary Care Teams. Journal of the American Board of Family Medicine, 
31(3), 431–444. https://doi.org/10.3122/JABFM.2018.03.170273  
Luo, Z., Chen, Q., Annis, A. M., Piatt, G. A., Green, L. A., Tao, M.; Holtrop, J. S. (2016). A Comparison 
of  Health  Plan-  and  Provider-Delivered  Chronic  Care  Management  Models  on  Patient  Clinical 
Outcomes. 
Journal 
of 
General 
Internal 
Medicine, 
31(7), 
762–770. 
https://doi.org/10.1007/S11606-016-3617-2  
Mahmudi, F. (2023). Analisis dan Perancangan Interoperabilitas Data Pemonitoran SPM (Standar 
Pelayanan Minimal) Bidang Kesehatan dengan Web Services. Jurnal Rekam Medis Dan Informasi 
Kesehatan, 6(2), 126–132. https://doi.org/10.31983/jrmik.v6i2.10511  
Manca, D. P., Aubrey-Bassler, K., Kandola, K., Aguilar, C., Campbell-Scherer, D., Sopcak, N., O'Brien, 
M. A., Meaney, C., Faria, V., Baxter, J., Moineddin, R., Salvalaggio, G., Green, L., Cave, A., & Grunfeld, 
E. (2014). Implementing and evaluating a program to facilitate chronic disease prevention and 
screening  in  primary  care:  A  mixed  methods  program  evaluation.  Implementation  Science,  9, 
Article 135. https://doi.org/10.1186/s13012-014-0135-7 
Manohar,  N.,  Hayen,  A.,  Fahey,  P.,  Arora,  A.  Obesity  and  Dental  Caries  in  Early  Childhood:  A 
Systematic 
Review 
and 
Meta-Analyses. 
Obes 
Rev 
21(3), 
e12960 
(2020). 
https://doi.org/10.1111/obr.12960  
Manso,  M.  E.  G.,  Camara,  R.,  Souza,  S.  A.,  Maciel,  T.  D.;  Farina,  D.  B.  L.  (2016).  Programa  de 
gerenciamento de doenças crônicas em um plano de saúde, São Paulo, Brasil/ Chronic disease 
284 
 

management  program  in  a  health  plan,  São  Paulo,  Brazil.  15(2),  321–327. 
https://doi.org/10.4025/CIENCCUIDSAUDE.V15I2.28683  
Maráczi F, Virág A, Túri G, Pikó P, Kaposvári C, Teller R, Dózsa CL and Vingender I (2026) The 
development of the primary care general practitioner cluster model: experiences from Hungary. 
Front. 
Health 
Serv. 
6:1769211. 
doi: 
10.3389/frhs.2026.1769211  
https://www.frontiersin.org/journals/health-
services/articles/10.3389/frhs.2026.1769211/full?utm_source=chatgpt.com  
Martinengo,  nagement Programme (CHAMP) for self-monitoring of hypertension: Protocol for 3 
interlinked 
implementation 
studies 
(Preprint). 
JMIR 
Research 
Protocols. 
https://doi.org/10.2196/72942  
Mashnafi, A. M.; Algammdi, T. M. (2025). Optimizing the Healthcare Team: A Systematic Review 
of Role Delegation and Task Sharing Between Nurses and Secretarial Staff in General Medicine 
Practices. 2(2), 679–687. https://doi.org/10.64483/20252260  
Masters, S. C.; Brown, L. (2016). Pay for performance: Australian landscape, international efforts, 
and impact on practice. https://dspace.flinders.edu.au/xmlui/handle/2328/36261  
Mayer,  S.;  Berger,  M.;  Konnopka,  A.;  Brodszky,  V.;  Evers,  S.M.A.A.;  Hakkaart-van  Roijen,  L.; 
Guitérrez-Colosia,  M.R.;  Salvador-Carulla,  L.;  Park,  A.-L.;  Hollingworth,  W.;  et  al.  In  Search  for 
Comparability: The PECUNIA Reference Unit Costs for Health and Social Care Services in Europe. 
Int. J. Environ. Res. Public Health 2022, 19, 3500. https://doi.org/10.3390/ijerph19063500  
Mayet, S., Puthur, C., Nabatte, B., Tinkitina, B., Opio, C. K., Zhi, Y.-C., Kabatereine, N. B., Chami, G. F., 
(2025).  Medical,  socioeconomic,  and geographic  disparities  in  primary health  care  access and 
utilization: A population-based study of 8038 individuals aged one year and older in rural Uganda. 
https://doi.org/10.1101/2025.10.23.25338656  
Mazevska,  D.  (2022). Using  a  theoretical  framework to  inform implementation  of  the patient-
centred medical home (PCMH) model in primary care: protocol for a mixed-methods systematic 
review. Systematic Reviews, 11(1). https://doi.org/10.1186/s13643-022-02132-x  
McNamara,  R.,  et  al.  (2024).  Population  Health  Management  effectiveness in  the  primary care 
setting:  A  systematic  review.  European  Journal  of  Public  Health,  34(Suppl.  3),  ckae144.1154. 
https://pmc.ncbi.nlm.nih.gov/articles/PMC11515884/  
Mercier, G., Georgescu, V., Plancque, E. et al. The effect of primary care on potentially avoidable 
hospitalizations  in  France:  a  cross-sectional  study.  BMC  Health  Serv  Res  20,  268  (2020). 
https://doi.org/10.1186/s12913-020-05132-6   
Meyers, D., Miller, T., Genevro, J., Zhan, C., De La Mare, J., Fournier, A., Bennett, H.; McNellis, R. 
(2018). EvidenceNOW: Balancing Primary Care Implementation and Implementation Research. 
Annals of Family Medicine, 16. https://doi.org/10.1370/AFM.2196  
Mirzania, M., Shakibazadeh, E., Hantoushzadeh, S., Panahi, Z., Bohren, M. A.; Khajavi, A. (2024). An 
investigation  into  the  acceptability,  adoption,  appropriateness,  feasibility,  and  fidelity  of 
implementation strategies for birth companionship in Tehran: a qualitative inquiry on mitigating 
mistreatment 
of 
women 
during 
childbirth. 
BMC 
Public 
Health, 
24. 
https://doi.org/10.1186/s12889-024-18751-z  
Moheteb, L. M. A., Almassoud, S. A., Almutairi, M. A., Alshamrani, A. B. I., Almutairi, M. S., Alqahtani, 
G.  M.,  Alanazi,  H.  M.  Z.,  Alsaqer,  D.  M.,  Almousa,  B.  H.,  &  Alanazi,  B.  S.  (2024).  The  role  of 
multidisciplinary primary care teams in the effectiveness of chronic disease prevention programs 
285 
 

in  the  Kingdom  of  Saudi  Arabia.  Journal  of  Posthumanism,  4(3),  508–516. 
https://doi.org/10.63332/joph.v4i3.2655  
Molina-Ortiz, E. I., Vega, A. C., & Calman, N. (2012). Patient registries in primary care: essential 
element  for  quality  improvement.  Mount  Sinai  Journal  of  Medicine,  79(4),  475–480. 
https://doi.org/10.1002/MSJ.21328  
Moller, H., Dherani, M., Harwood, C., Kinsella, T.; Pope, D. (2012). Health planning for the future: 
comparative risk assessment of five major lifestyle risk factors: evidence from the Wirral, UK. 
Journal of Public Health, 34(3), 430–437. https://doi.org/10.1093/PUBMED/FDS005  
Moore, G.F., Audrey, S., Barker, M., Bond, L., Bonell, C., Hardeman, W., et al. Process Evaluation of 
Complex  Interventions:  Medical  Research  Council  Guidance.  BMJ  350,  h1258  (2015). 
https://doi.org/10.1136/bmj.h1258  
Moravac, C., Bergin, F., Easley, J., Grudniewicz, A., Hedden, L., Leslie, M., Grandy, M., Gallant, F., 
Mooney, M., Thelen, R., Tracey, J., Palmer, E.; Lavergne, M. R. (2025). No Band-Aids for papercuts: 
understanding and addressing challenges of administrative workload in primary care in Canada. 
Family Practice, 43(1). https://doi.org/10.1093/fampra/cmaf089  
Morelli, S. G. S., Sapede, M., & Silva, A. T. C. da. (2015). Burnout em médicos da Atenção Primária: 
Uma revisão sistemática. Revista Brasileira de Medicina de Família e Comunidade, 10(34), 1–9. 
https://doi.org/10.5712/rbmfc10(34)958 
Morgan,  M. W.,  Zamora, N.  E.;  Hindmarsh,  M.  F.  (2011).  An  Inconvenient  Truth: A Sustainable 
Healthcare  System  Requires  Chronic  Disease  Prevention  and  Management  Transformation. 
http://www.opimec.org/publicaciones/1684/an-inconvenient-truth-a-sustainable-healthcare-
system-requires-chronic-disease-prevention-and-management-transformation/  
Moynihan, P. J., & Kelly, S. A. M. (2014). Effect on caries of restricting sugars intake: Systematic 
review  to  inform  WHO  guidelines.  Journal  of  Dental  Research,  93(1),  8–18. 
https://doi.org/10.1177/0022034513508954  
Munar, W., Wahid, S. S., Mookherji, S., Innocenti, C.; Curry, L. A. (2018). Team- and individual-level 
motivation in complex primary care system change: A realist evaluation of the Salud Mesoamerica 
Initiative in El Salvador. 2, 55. https://doi.org/10.12688/GATESOPENRES.12878.1  
Muntinga, M. E., van Leeuwen, K. M., Schellevis, F. G., Nijpels, G.; Jansen, A. P. D. (2015). From 
concept to content: assessing the implementation fidelity of a chronic care model for frail, older 
people 
who 
live 
at 
home. 
BMC 
Health 
Services 
Research, 
15(1), 
18. 
https://doi.org/10.1186/S12913-014-0662-6  
Murphy, M. E., Byrne, M., Galvin, R., Boland, F., Fahey, T.; Smith, S. M. (2017). Improving risk factor 
management  for  patients  with  poorly  controlled  type  2  diabetes:  a  systematic  review  of 
healthcare  interventions  in  primary  care  and  community  settings.  BMJ  Open,  7(8),  015135. 
https://doi.org/10.1136/BMJOPEN-2016-015135  
Murtagh, S., McCombe, G., Broughan, J., Carroll, Á., Casey, M., Harrold, A., Dennehy, T., Fawsitt, R.; 
Cullen,  W.  (2021).  Integrating  Primary  and  Secondary  Care  to  Enhance  Chronic  Disease 
Management:  A  Scoping  Review.  International  Journal  of  Integrated  Care,  21(1),  4. 
https://doi.org/10.5334/IJIC.5508  
Mwale, M., Enemark, U.; Burau, V. (2025). Towards a sustainable primary healthcare workforce: 
a  meta-narrative  review  of  Denmark  and  Malawi.  European  Journal  of  Public  Health, 
35(Supplement_4). https://doi.org/10.1093/eurpub/ckaf161.1427  
286 
 

Nagalla, B. K. (2025). Systematic approach to patient care. In Evidence-based pharmacotherapy in 
clinical 
practice 
(pp. 
106–167). 
ThinkPlus 
Pharma 
Publications. 
https://doi.org/10.69613/h5mdq950  
Nasarullah,  H.,  Fariha,  N.,  &  Hashmi,  D.  J.  A.  (2025).  Comprehensive  Management  of  Chronic 
Conditions  in  Primary  Care:  A  Focus  on  Diabetes,  Hypertension,  and  Cardiovascular  Health. 
Journal  of  Carcinogenesis,  24(10s),  731–741.  https://doi.org/10.64149/j.carcinog.24.10s.731-
741  
National Academies of Sciences, Engineering, and Medicine. (2021). Implementing high-quality 
primary  care:  Rebuilding  the  foundation  of  health  care.  The  National  Academies  Press. 
https://doi.org/10.17226/25983 
National Office for Chronic Obstructive Pulmonary Disease in Primary Care, National Institute for 
Chronic  Respiratory  Diseases  Prevention  and  Control,  National  Clinical  Research  Center  for 
Respiratory  Disease,  China-Japan  Friendship  Hospital,  National  Committee  on  Chronic 
Obstructive  Pulmonary  Disease  in  Primary  Prevention  and  Management,  &  Committee  on 
Respiratory Disease Prevention and Control, Chinese Preventive Medicine Association, Chinese 
Society  of  General  Practice.  (2026).  National  implementation  guideline  for  prevention  and 
management of chronic obstructive pulmonary disease in primary care (2025). Zhonghua Jie He 
He  Hu  Xi  Za  Zhi  [Chinese  Journal  of  Tuberculosis  and  Respiratory  Diseases],  49(1),  11–28. 
https://doi.org/10.3760/cma.j.cn112147-20251113-00707  
Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő. Közlemény a krónikus betegségmenedzsment program 
finanszírozásáról. 
Budapest: 
Nemzeti 
Egészségbiztosítási 
Alapkezelő 
(2025). 
https://www.neak.gov.hu/szakmai_kozlemenyek/kozlemeny-a-kronikus-
betegsegmenedzsment-program-finanszirozasarol  
Nieminen,  H., Sermontyte-Baniule,  R.;  Helander, N.  (2022).  Stakeholder‘s  Perceptions of Value 
and Risks in Data Governance for the Secondary Use of Health Data. International Conference on 
Knowledge 
Discovery 
and 
Information 
Retrieval, 
119–125. 
https://doi.org/10.5220/0011373900003335  
Nolte E, Knai C, Saltman RB, editors. Assessing chronic disease management in European health 
systems: Concepts and approaches [Internet]. Copenhagen (Denmark): European Observatory on 
Health Systems and Policies; 2014. PMID: 29019637.  
OECD (2014): Paying for Performance in Health Care: Implications for Health System Performance 
and Accountability. OECD Publishing. 
OECD (2016): Better Ways to Pay for Health Care. OECD Publishing. 
OECD (2020): Realising the Potential of Primary Health Care. OECD Publishing. 
OECD (2023): Innovative Providers’ Payment Models for Promoting Value-Based Health Systems. 
OECD Health Working Papers. 
OECD (2023): Purchasing for Quality Chronic Care. OECD Health Working Papers. 
OECD  (2023):  Primary  care  and  system  performance  -  OECD,  The  Health  Foundation.  Does  a 
Strong Primary Care System Improve Performance? In: How Do Health System Features Influence 
Health 
System 
Performance? 
Paris: 
OECD 
Publishing 
(2025). 
https://doi.org/10.1787/7b877762-en  
OECD. (2023). Integrating care to prevent and manage chronic diseases: Best practices in public 
health. OECD Publishing. https://doi.org/10.1787/9acc1b1d-en 
287 
 

OECD.  (2023). Key findings and recommendations.  In  Integrating care to prevent  and  manage 
chronic  diseases:  Best  practices  in  public  health  (pp.  11–[oldalszám]).  OECD  Publishing. 
https://doi.org/10.1787/dc0f5554-en  
OECD & European Observatory on Health Systems and Policies. (2021). Hungary: Country Health 
Profile 
2021. 
OECD 
Publishing. 
https://health.ec.europa.eu/system/files/2021-
12/2021_chp_hu_english.pdf  
Okoli,  C.  I.,  Ezenduka,  C.  C.,  Uzochukwu,  B.  S.,  Okoronkwo,  I.  L.,  &  Onwujekwe,  O.  E.  (2014). 
Achieving value for money in healthcare: Principles, methods and empirical applications. African 
Journal of Health Economics, 3(1), 25–38. https://doi.org/10.35202/AJHE.2014.3102  
Olde Hartman, T. C., Bazemore, A., Etz, R. S., Kassai, R., Kidd, M., Phillips, R. L., Roland, M., van 
Boven, K., van Weel, C.; Goodyear-Smith, F. (2021). Developing measures to capture the true value 
of primary care. 5(2). https://doi.org/10.3399/BJGPO.2020.0152  
Olivares, D. E. V., Vargas Chambi, F. R., Montes Chañi, E. M., Craig, W. J., Pacheco, S. O. S.; Pacheco, 
F. J. (2017). Risk Factors for Chronic Diseases and Multimorbidity in a Primary Care Context of 
Central Argentina: A Web-Based Interactive and Cross-Sectional Study. International Journal of 
Environmental 
Research 
and 
Public 
Health, 
14(3), 
251. 
https://doi.org/10.3390/IJERPH14030251  
Oliveira, A. N. de, Soares, D. A. de O., & Souza, J. M. de. (2023). A gestão de doenças crônicas nas 
organizações de saúde: A importância do gerenciamento de doenças crônicas durante a pandemia 
de COVID-19. Revista Amor Mundi, 4(8). https://doi.org/10.46550/amormundi.v4i8.333   
Oliveira TC, Barlow J, Gonçalves L, Bayer S. Telemedicine in the OECD: An umbrella review of 
clinical  and  cost-effectiveness,  patient  experience  and  implementation.  PLoS  One 
2020;15(8):e0237585. 
Omboni S, Padwal RS, Alessa T, et al. The worldwide impact of telemedicine during COVID-19: 
current evidence and recommendations for the future. Connect Health 2022;1:7-35. 
Onalaja, T. A., Nwachukwu, P. S., Bankole, F. A.; Lateefat, T. (2020). A Framework for Inflation-
Resilient  Healthcare  Financing:  Integrating  Value-Based  Care  and  Subsidy  Mechanisms. 
International  Journal  of  Multidisciplinary  Research  and  Growth  Evaluation,  1(4),  103–115. 
https://doi.org/10.54660/.ijmrge.2020.1.4.103-115  
Osadolor, O. O., Osadolor, A. J., Osadolor, O. O., Enabulele, E., Akaji, E. A., & Odiowaya, D. E. (2022). 
Access to health services and health inequalities in remote and rural areas. Janaki Medical College 
Journal of Medical Science, 10(2), 70–74. https://doi.org/10.3126/jmcjms.v10i2.47868 
Østbye, T., Yarnall, K. S. H., Krause, K. M., Pollak, K. I., Gradison, M.; Michener, J. L. (2005). Is There 
Time  for  Management  of  Patients  With  Chronic  Diseases  in  Primary  Care.  Annals  of  Family 
Medicine, 3(3), 209–214. https://doi.org/10.1370/AFM.310  
Oude Nijeweme-d’Hollosy, W., van Velsen, L., Poel, M., Groothuis-Oudshoorn, C. G. M., & Soer, R. 
(2015).  Requirements  for  and  barriers  towards  interoperable  eHealth  technology  in  primary 
care. IEEE Internet Computing. https://doi.org/10.1109/MIC.2015.53  
Ouwens, M., Wollersheim, H., Hermens, R. P. M. G., Hulscher, M. E. J. L.; Grol, R. P. T. M. (2005). 
Integrated  care  programmes  for  chronically  ill  patients:  a  review  of  systematic  reviews. 
International 
Journal 
for 
Quality 
in 
Health 
Care, 
17(2), 
141–146. 
https://doi.org/10.1093/INTQHC/MZI016  
288 
 

Owen, E., Burford, B., Cohen, T., Duddy, C., Dunn, H., Fadia, V., Goodman, C., Henry, C., Lamb, E. I., 
Ogden, M., Rapley, T., Rees, E., Vance, G., Wong, G.; Park, S. (2024). GP workforce sustainability to 
maximise effective and equitable patient care: a realist review of what works, for whom and in 
what  circumstances?  British  Journal  of  General  Practice,  74(suppl  1),  bjgp24X738021. 
https://doi.org/10.3399/bjgp24x738021  
Pálinkás, A., Kovács, N., Sipos, V., Vincze, F., Papp, M., Czifra, Á., Ádány, R., Lázár, D., Sándor, J. Az 
indikátoralapú  teljesítményértékelésre  épülő  forráselosztás  hatékonysága  Magyarországon  a 
felnőtteket  ellátó  háziorvosi  praxisokban.  Orv  Hetil  160(39),  1542–1553  (2019). 
https://doi.org/10.1556/650.2019.31464  
Pan, Y. A Study on the European Union's Secondary Use System of Health Data and Its Insights. 
Chinese Health Resources (2025). https://doi.org/10.12014/j.issn.1002-0772.2025.10.05 
Paniagua-Avila, A., Shelton, R. C., Figueroa, J. C., Guzman, A. L., Gutiérrez, L., Hernandez-Galdamez, 
D. R., Ramirez, J. M., Rodríguez, J., Irazola, V., Ramírez-Zea, M., & Fort, M. P. (2024). Assessing the 
implementation of a multi-component hypertension program in a Guatemalan under-resourced 
dynamic context: An application of the RE-AIM/PRISM extension for sustainability and health 
equity. Implementation Science Communications, 5, Article 23. https://doi.org/10.1186/s43058-
024-00560-5  
Papoushek,  C.,  et  al.  (2024).  Development,  implementation,  and  evaluation  of  an  advanced 
primary  care  pharmacist  pilot  training  program:  A  strategy  to  enhance  team-based  care  in 
Canada. Healthcare Management Forum. https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/39194275/  
Papp  M,  Kőrösi  L,  Sándor  J,  Nagy  Cs,  Juhász  Attila,  Ádány,  Róza:  Workforce  crisis  in  primary 
healthcare  worldwide:  Hungarian  example  in  a  longitudinal  follow-up  study  BMJ  Open 
2019;9:e024957. https://doi.org/10.1136/bmjopen-2018-024957  
Parchman, M. L., & Culler, S. D. (1994). Primary care physicians and avoidable hospitalizations. 
Journal of Family Practice, 39(2), 123–128. https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/8057062/   
Park, S., Owen-Boukra, E., Burford, B., Cohen, T., Duddy, C., Dunn, H., Fadia, V., Goodman, C., Henry, 
C.,  Lamb,  E. I.,  Ogden,  M.,  Rapley, T.,  Rees,  E., Vance,  G.;  Wong,  G.  (2024).  General practitioner 
workforce  sustainability  to  maximise  effective  and  equitable  patient  care:  a  realist  review 
protocol. BMJ Open, 14. https://doi.org/10.1136/bmjopen-2023-075189   
Parks, R.; Ramly, E. (2023). An Integrative Model for Change: Scoping Review of Human Factors, 
Implementation Science, and Quality Improvement Approaches in Primary Care. Proceedings of 
the 
Human 
Factors 
and 
Ergonomics 
Society. 
Annual 
Meeting. 
https://doi.org/10.1177/21695067231192253  
Patton, M. Q. (2015). Qualitative research & evaluation methods: Integrating theory and practice 
(4th ed.). SAGE Publications. 
Pawson  &  Tilley  (1997),  -  Kaboub,  F.  Realistic  Evaluation.  Ray Pawson  and Nick Tilley,  Sage, 
London,  1997,  256  pages.  Soc  Sci  J  41(1),  153–154  (2004).  https://doi.org/10.1016/S0362-
3319(03)00108-3  
Perugu, B., Wadhwa, V., Kim, M., Cai, B., Shin, B.; Gupta, M. M. (2023). Surmounting Barriers to 
Healthcare Data and Information: Cases in Point, the U.S. Experience. Telehealth and Medicine 
Today, 8(4). https://doi.org/10.30953/thmt.v8.425  
Peters, R., Ee, N., Peters, J., Beckett, N., Booth, A., Rockwood, K.; Anstey, K. J. (2019). Common risk 
factors for major noncommunicable disease, a systematic overview of reviews and commentary: 
289 
 

the implied potential for targeted risk reduction. Therapeutic Advances in Chronic Disease, 10, 
2040622319880392. https://doi.org/10.1177/2040622319880392  
Petrelli,  F.,  &  Cangelosi,  G.  (2025).  Editorial  for  special  issue  "Advances  in  public  health  and 
healthcare 
management 
for 
chronic 
care." 
Medicina, 
61(10), 
Article 
1771. 
https://doi.org/10.3390/medicina61101771   
Pimple, C. (2019). Evaluation of a Chronic Care Management Program in a Rural Primary Care 
Clinic. https://kuscholarworks.ku.edu/handle/1808/30184  
Poerwadi,  A.  Y.,  Wardi,  Y.;  Rino,  R.  (2025).  Integration  of  Health  Information  Systems  in 
Developing Countries: A Systematic Review of Quality, Performance, and Competency Evaluation. 
Journal Info Kesehatan. https://doi.org/10.31965/infokes.vol23.iss4.2274  
Pontes, M. B., Linhares, M. R., Vasconcelos, L. de L., Espírito Santo, G. L. do, Andrade, G. F., Castro, 
A. L. R. de, Souza, F. G. de, Nogueira, A. B. S., Ribeiro Júnior, J. R. C., Oliveira, G. M. L. de, Santos, F. 
A. dos, Durão, G. G., Gomes, B. T., Demeneghi, M. L. B., Duarte, A. C., & Sales, A. B. C. (2024). Análise 
geral sobre a gestão de doenças crônicas: Revisão de literatura. Studies in Health Sciences, 5(3), 
Article e6014. https://doi.org/10.54022/shsv5n3-008   
Powell Davies, G., Harris, M., Perkins, D., Roland, M., Williams, A., Larsen, K.; McDonald, J. (2006). 
Coordination  of care within primary health care and with  other  sectors: A  systematic  review. 
https://openresearch-repository.anu.edu.au/bitstream/1885/119231/1/Final_1_Powell-
Davies.pdf   
Pribadi,  F.,  Yaya,  R.,  &  Putri,  C.  M.  (2021).  The  application  of  activity  based  costing  model  to 
calculate the unit cost services in a hospital. Zenodo. https://doi.org/10.5281/zenodo.5230397 
Proctor, E. K., Bunger, A. C., Lengnick-Hall, R. D., Gerke, D. R., Martin, J., Phillips, R. J.; Swanson, J. 
C. (2023). Ten years of implementation outcomes research: a scoping review. Implementation 
Science, 18. https://doi.org/10.1186/s13012-023-01286-z  
Proctor, E. K., Silmere, H., Raghavan, R., Hovmand, P. S., Aarons, G., Bunger, A. C., Griffey, R. H.; 
Hensley,  M.  A.  (2011).  Outcomes  for  Implementation  Research:  Conceptual  Distinctions, 
Measurement  Challenges,  and  Research  Agenda.  Administration  and  Policy  in  Mental  Health, 
38(2), 65–76. https://doi.org/10.1007/S10488-010-0319-7  
Purdy, S., Griffin, T., Salisbury, C., Sharp, D. Ambulatory care sensitive conditions: terminology and 
disease coding need to be more specific to aid policy makers and clinicians. Public Health 123(2), 
169–173 (2009). https://doi.org/10.1016/j.puhe.2008.11.001  
Raffaele Palladino, John Tayu Lee, Mark Ashworth, Maria Triassi, Christopher Millett, Associations 
between  multimorbidity,  healthcare  utilisation  and health  status: evidence  from 16 European 
countries,  Age  and  Ageing,  Volume  45,  Issue  3,  May  2016,  Pages  431–435, 
https://doi.org/10.1093/ageing/afw044  
Rahelić, V., Perković, T., Romić, L., Perković, P., Klobučar Majanović, S., Pavić, E.; Rahelič, D. (2024). 
The Role of Behavioral Factors on Chronic Diseases—Practice and Knowledge Gaps. Healthcare, 
12(24), 2520. https://doi.org/10.3390/healthcare12242520   
Rajalakshmi, R.; Thunga, G. (2025). Understanding Antimicrobial Stewardship Across Healthcare 
Settings:  A  Mixed-Methods  Evaluation  of  Program  Effectiveness  and  Implementation. 
https://doi.org/10.17605/osf.io/72tsh 
Ramli, A. S., Lakshmanan, S., Haniff, J., Selvarajah, S., Tong, S. F., Bujang, M. A., Abdul-Razak, S., 
Shafie, A. A., Lee, V. K. M., Abdul-Rahman, T. H., Daud, M. H., Ng, K. K., Ariffin, F., Abdul-Hamid, H., 
290 
 

Mazapuspavina,  M.  Y.,  Mat-Nasir,  N.,  Miskan,  M.,  Stanley-Ponniah,  J.  P.,  Ismail,  M.,  Chan,  C.  W., 
Abdul-Rahman,  Y.  R.,  Chew,  B.  H.,  &  Low,  W.  H.  H.  (2014).  Study  protocol  of  EMPOWER 
Participatory Action Research (EMPOWER-PAR): A pragmatic cluster randomised controlled trial 
of multifaceted chronic disease management strategies to improve diabetes and hypertension 
outcomes in primary care. BMC Family Practice, 15, Article 151. https://doi.org/10.1186/1471-
2296-15-151  
Ramond-Roquin, A., Chouinard, M.-C., Diallo, B. B., Bouhali, T., Provost, S., & Fortin, M. (2019). 
Chronic disease prevention and management programs in primary care: Realist synthesis of 6 
programs 
in 
Quebec. 
Canadian 
Family 
Physician, 
65(8), 
559–566. 
https://www.cfp.ca/content/65/8/559  
Rashidian,  A.,  Salavati,  S.,  &  Hajimahmoodi,  H.  (2020).  The  effect  of  access  to  primary  care 
physicians on avoidable hospitalizations: A time series study in rural areas of Tehran Province, 
Iran. Korean Journal of Family Medicine, 41(5), 282–290. https://doi.org/10.4082/kjfm.19.0028  
Rau, O., Hummel-Mayer, C., Braun, J., & Saliger, A. (2024). Delegation der Versorgungssteuerung 
bei chronischen  Erkrankungen  und  Multimorbidität:  Einsatz  und Nutzen  eines  praxisinternen 
nicht-ärztlichen 
Case-Managements 
[Konferencia-workshop]. 
58. 
Kongress 
für 
Allgemeinmedizin 
und 
Familienmedizin 
(DEGAM), 
Würzburg, 
Németország. 
https://doi.org/10.3205/24degam325  
Reeve, C., Humphreys, J., Wakerman, J., Carter, M., Carroll, V. and Reeve, D. (2015), Strengthening 
primary health care: achieving health gains in a remote region of Australia. Medical Journal of 
Australia, 202: 483-487. https://doi.org/10.5694/mja14.00894   
Reilly,  K.,  Kennedy,  S.  G.,  Porter,  G.  C.;  Estabrooks,  P.  A.  (2020).  Comparing,  Contrasting,  and 
Integrating  Dissemination  and  Implementation  Outcomes  Included  in  the  RE-AIM  and 
Implementation  Outcomes  Frameworks.  Frontiers  in  Public  Health,  8,  430. 
https://doi.org/10.3389/FPUBH.2020.00430  
Remák, E., Gál, R. I., & Németh, R. (2006). Health and morbidity in the accession countries: Country 
report  –  Hungary  (ENEPRI  Research  Report  No.  28).  Social  Science  Research  Network. 
https://doi.org/10.2139/ssrn.2026865 
Richard  H.  Glazier  -  Balancing  Equity  Issues  in  Health  Systems:  Perspectives  of  Primary 
Healthcare  https://www.longwoods.com/content/19218/healthcarepapers/balancing-equity-
issues-in-health-systems-perspectives-of-primary-healthcare   
Rittenhouse, D. R., Ramsay, P. P., Casalino, L. P., McClellan, S. R., Kandel, Z. K.; Shortell, S. M. (2017). 
Increased Health Information Technology Adoption and Use Among Small Primary Care Physician 
Practices  Over  Time:  A  National  Cohort  Study.  Annals  of  Family  Medicine,  15(1),  56–62. 
https://doi.org/10.1370/AFM.1992 
Roberts SLE, Healey A, Sevdalis N. Use of health economic evaluation in the implementation and 
improvement science fields-a systematic literature review. Implement Sci. 2019 Jul 15;14(1):72. 
doi: 10.1186/s13012-019-0901-7. PMID: 31307489; PMCID: PMC6631608.  
Rushlow, D. R., Thacher, T. D.; Barry, B. A. (2024). Building Capacity for Pragmatic Trials of Digital 
Technology 
in 
Primary 
Care. 
Mayo 
Clinic 
Proceedings, 
99(3), 
491–501. 
https://doi.org/10.1016/j.mayocp.2023.07.011  
Russell, G., Dahrouge, S., Hogg, W., Geneau, R., Muldoon, L.; Tuna, M. (2009). Managing Chronic 
Disease  in  Ontario  Primary  Care:  The  Impact  of  Organizational  Factors.  Annals  of  Family 
Medicine, 7(4), 309–318. https://doi.org/10.1370/AFM.982  
291 
 

Saelaert, M., Mathieu, L., Hoof, W.; Devleesschauwer, B. (2023). Expanding citizen engagement in 
the secondary use of health data: an opportunity for national health data access bodies to realise 
the  intentions  of  the  European  health  data  space.  Archives  of  Public  Health,  81,  1–7. 
https://doi.org/10.1186/s13690-023-01182-4  
Sanchez, M., Vellanky, S., Herring, J., Liang, J.; Jia, H. (2008). CIHI Survey: Variations in Canadian 
Rates of Hospitalization for Ambulatory Care Sensitive Conditions. Healthcare Quarterly, 11(4), 
20–22. https://doi.org/10.12927/HCQ.2008.20087  
Sándor, J., Kósa, K., Fürjes, G., Papp, M., Csordás, Á., Rurik, I., & Ádány, R. (2013). Public health 
services provided in the framework of general practitioners’ clusters. European Journal of Public 
Health, 23(4), 530–532. https://doi.org/10.1093/eurpub/ckt096 
Sándor, J., Kósa, K., Papp, M., Fürjes, G., Kőrösi, L., Jakovljevic, M., & Ádány, R. (2016). Capitation-
based financing hampers the provision of preventive services in primary health care. Frontiers in 
Public Health, 4, Article 200. https://doi.org/10.3389/fpubh.2016.00200  
Sándor, J., Pálinkás, A., Vincze, F., Sipos, V., Kovács, N., Jenei, T., Falusi, Z., Pál, L., Kőrösi, L., Papp, 
M., et al. Association between the General Practitioner Workforce Crisis and Premature Mortality 
in Hungary: Cross-Sectional Evaluation of Health Insurance Data from 2006 to 2014. Int J Environ 
Res Public Health 15(7), 1388 (2018). https://doi.org/10.3390/ijerph15071388  
Sándor,  J.,  Tokaji,  I.,  Harsha,  N.,  Papp,  M.,  Ádány,  R.,  Czifra,  Á.  Organised  and  opportunistic 
prevention in primary health care: estimation of missed opportunities by population based health 
interview surveys in Hungary. BMC Fam Pract 21, 120 (2020). https://doi.org/10.1186/s12875-
020-01200-2  
Sándor J, Vincze F, Shrikant ML, Kőrösi L, Ulicska L, et al. (2022) COVID-19 vaccination coverage 
in  deprived  populations  living  in  segregated  colonies:  A  nationwide  cross-sectional  study  in 
Hungary. PLOS ONE 17(2): e0264363. https://doi.org/10.1371/journal.pone.0264363 
Sargent,  L.,  Taylor,  J.,  &  Lowe,  J.  B.  (2021).  Barriers  and  facilitators  to  general  practitioners 
participating  in  implementation  research:  A  mixed  methods  systematic  review  protocol.  JBI 
Evidence Synthesis, 19(6), 1354–1361. https://doi.org/10.11124/JBIES-20-00187 
Savage, E., Hegarty, J., Weathers, E., Mulligan, L., Bradley, C. P., Condon, C., Cronly, J., Lehane, E., O 
Reilly, A., Hartigan, I., Horgan, A., Browne, J., McCarthy, V. J. C., Murphy, A., Cronin, J., Moira, F.; 
Drennan,  J.  (2016).  Transforming  Chronic  Illness  Management  through  Integrated  Care:  A 
Systematic Review of What Works Best and Why. International Journal of Integrated Care, 16(6), 
394. https://doi.org/10.5334/IJIC.2942  
Sawicki, O. A., Mueller, A., Klaaßen-Mielke, R., Glushan, A., Gerlach, F. M., Beyer, M., Wensing, M.; 
Karimova, K. (2021). Strong and sustainable primary healthcare is associated with a lower risk of 
hospitalization 
in 
high 
risk 
patients. 
Scientific 
Reports, 
11(1), 
4349. 
https://doi.org/10.1038/S41598-021-83962-Y  
Sawin, G., & O’Connor, N. (2019). Primary care transformation. Primary Care: Clinics in Office 
Practice, 46(4), 549–560. https://doi.org/10.1016/j.pop.2019.07.006  
Schäfer, W. L. A., Boerma, W. G. W., van den Berg, M. J., De Maeseneer, J., De Rosis, S., Detollenaere, 
J., Greß, S., Heinemann, S., van Loenen, T., Murante, A. M., Pavlič, D. R., Seghieri, C., Vainieri, M., 
Willems, S., & Groenewegen, P. P. (2019). Are people's health care needs better met when primary 
care is strong? A synthesis of the results of the QUALICOPC study in 34 countries. Primary Health 
Care Research & Development, 20, Article e104. https://doi.org/10.1017/S1463423619000434 
292 
 

Schmidt, B., Watt, K., McDermott, R., & Mills, J. (2017). Assessing the link between implementation 
fidelity  and  health  outcomes  for  a  trial  of  intensive  case  management  by  community  health 
workers:  A  mixed  methods  study  protocol.  BMC  Health  Services  Research,  17,  Article  490. 
https://doi.org/10.1186/s12913-017-2320-2 
Scott, A., & Jan, S. (2011). Primary care. In S. Glied & P. C. Smith (Eds.), The Oxford handbook of 
health 
economics 
(Online 
ed.). 
Oxford 
Academic. 
https://doi.org/10.1093/oxfordhb/9780199238828.013.0020 
Scott, P., Rigby, M., Ammenwerth, E., McNair, J. B., Georgiou, A., Hyppönen, H., de Keizer, N. F., 
Magrabi,  F.,  Nykänen,  P.,  Gude,  W.  T.;  Hackl,  W.  O.  (2017).  Evaluation  Considerations  for 
Secondary  Uses  of  Clinical  Data:  Principles  for  an  Evidence-based  Approach  to  Policy  and 
Implementation 
of 
Secondary 
Analysis. 
Yearb 
Med 
Inform, 
26(1), 
59–67. 
https://doi.org/10.15265/IY-2017-010  
Scuissiatto, V., Santos, E. A. P., Loures, E. de F. R., Bueno, S.; Santos, V. (2017). Interoperability 
Assessment  in  Healthcare  Based  on  the  AHP/ANP  Methods  (pp.  679–689).  Springer,  Cham. 
https://doi.org/10.1007/978-3-319-56535-4_67  
Seitz, P., Rosemann, T., Gensichen, J.; Huber, C. A. (2011). Interventions in primary care to improve 
cardiovascular risk factors and glycated haemoglobin (HbA1c) levels in patients with diabetes: a 
systematic 
review. 
Diabetes, 
Obesity 
and 
Metabolism, 
13(6), 
479–489. 
https://doi.org/10.1111/J.1463-1326.2010.01347.X  
Seo, H.-J. (2025). Mixed Methods Systematic Review Approach to Combine Quantitative Evidence 
And Qualitative  Evidence.  Journal  of Korean  Academy of Community  Health  Nursing,  36,  353. 
https://doi.org/10.12799/rcphn.2025.01410  
Shabbir,  U.,  O‘Connor,  R.,  MacDonagh,  J.;  O‘Regan,  A.  (2025).  Addressing  systemic  workforce 
challenges  in  general  practice—a  qualitative  study  of  general  practitioners  in  Ireland.  Family 
Practice, 43. https://doi.org/10.1093/fampra/cmaf094  
Shirjang, A., Doshmangir, L., Bazyar, M., & Gordeev, V. S. (2025). Primary health care reforms: A 
scoping  review.  Primary  Health  Care  Research  &  Development,  26,  Article  e74. 
https://doi.org/10.1017/S1463423625000271 
Shojania KG, Ranji SR, McDonald KM, Grimshaw JM, Sundaram V, Rushakoff RJ, Owens DK. Effects 
of  quality  improvement  strategies  for  type  2  diabetes  on  glycemic  control:  a  meta-regression 
analysis. JAMA. 2006 Jul 26;296(4):427-40. doi: 10.1001/jama.296.4.427. PMID: 16868301. 
Si,  D.,  Bailie,  R.,  &  Weeramanthri,  T.  (2008).  Effectiveness  of  chronic  care  model-oriented 
interventions  to  improve  quality  of  diabetes  care:  A  systematic  review.  Primary  Health  Care 
Research & Development, 9(1), 25–40. https://doi.org/10.1017/S1463423607000473  
Siminerio,  L.  M.,  Zgibor,  J.  C.;  Solano,  F.  X.  (2004).  Implementing  the  Chronic  Care  Model  for 
Improvements in Diabetes Practice and Outcomes in Primary Care: The University of Pittsburgh 
Medical 
Center 
Experience. 
Clinical 
Diabetes, 
22(2), 
54–58. 
https://doi.org/10.2337/DIACLIN.22.2.54   
Simoens, S. (2012). Cost-effectiveness analysis and the value for money of health technologies 
(pp.  92–109).  Medical  Information  Science  Reference.  https://doi.org/10.4018/978-1-4666-
0309-7.CH007  
Simon,  S.  (2023).  Sustainability  of  healthcare  professionals  adherence  to  clinical  practice 
guidelines in primary care. https://doi.org/10.25905/21825060  
293 
 

Singh, G., Lenhart, J. G., Helmers, R. A., Eberle, M. R., Costley, H., Roberts, J. B., & Kaplan, R. S. (2022). 
Collaborative  rooming:  An  innovative  pilot  project  to  overcome  primary  care  challenges. 
Wisconsin Medical Journal, 121(4), 306–309. https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/36637843/ 
Starfield 
Sipos V, Pálinkás A, Kovács N, et alSmoking cessation support for regular smokers in Hungarian 
primary care: a nationwide representative cross-sectional studyBMJ Open 2018;8:e018932. doi: 
10.1136/bmjopen-2017-018932  
Siregar,  H.  K.,  Silapurna,  E.  L.,  Mulyadi,  M.,  Asmanidar,  A.;  Amri,  I.  (2024).  Improving  Patient 
Outcomes in Chronic Disease Management: The Role of Specialized Nursing Interventions. Global 
International 
Journal 
of 
Innovative 
Research, 
2(11), 
2725–2737. 
https://doi.org/10.59613/global.v2i11.359  
Soewatoen.  (n.d.).  ANALISIS  BIAYA  SATUAN  METODE  ACTIVITY  BASED  COSTING  DALAM 
EVALUASI TARIF PELAYANAN KESEHATAN DI ERA JKN (studi Kasus Pasien Stroke Di Rumah 
Sakit Kristen Mojowarno). https://doi.org/10.20473/jeba.v26i12016.79-95  
Somanathan, A., Finkel, E.; Arur, A. (2019). Strengthening Integrated Care in Central and Eastern 
Europe. World Bank, Washington, DC. https://doi.org/10.1596/33405 
Somé,  N.  H.,  Devlin,  R.  A.,  Mehta,  N.,  &  Sarma,  S.  (2024).  Primary  care  payment  models  and 
avoidable hospitalizations in Ontario, Canada: A multivalued treatment effects analysis. Health 
Economics, 33(10), 2288–2305. https://doi.org/10.1002/hec.4872   
Staloff, J., Marcotte, L. M.; Liao, J. M. (2020). First things first: Analysing predecessor programmes 
to 
glean 
insights 
about 
Medicare 
‘ 
s 
primary 
care 
first 
programme. 
https://doi.org/10.69554/xacj7451  
Stange, K. C., Miller, W. L., & Etz, R. S. (2023). The role of primary care in improving population 
health. The Milbank Quarterly, 101(S1), 795–840. https://doi.org/10.1111/1468-0009.12638    
Starfield, B. Primary Care: Balancing Health Needs, Services, and Technology. New York: Oxford 
University Press (1998). https://doi.org/10.1093/oso/9780195125429.001.0001   
Starfield,  B.,  Shi,  L.,  &  Macinko,  J.  (2005).  Contribution  of  primary care  to  health systems  and 
health.  The  Milbank  Quarterly,  83(3),  457–502.  https://doi.org/10.1111/j.1468-
0009.2005.00409.x 
Staunton, C., Shabani, M., Mascalzoni, D., Mežinska, S., & Slokenberga, S. (2024). [A cím a kiadói 
rekordból 
emelendő 
át.] 
European 
Journal 
of 
Human 
Genetics. 
https://doi.org/10.1038/s41431-024-01543-9  
Steiner, R. L., Bejleri, I., Neff, D. F., Harman, J. S., Lutz, B. J., Yoon, S.; Bumbach, M. D. (2015). A76 
Inequalities in the distribution of primary care providers: Comparing healthcare disparity among 
urban 
and 
rural 
Floridian. 
Journal 
of 
Transport 
and 
Health, 
2(2). 
https://doi.org/10.1016/J.JTH.2015.04.564  
Stock,  S.,  Starke,  D.,  Altenhofen,  L.,  &  Hansen,  L.  (2011).  Disease-management  programs  can 
improve quality of care for the chronically ill, even in a weak primary care system: A case study 
from 
Germany 
(Issue 
Brief). 
The 
Commonwealth 
Fund. 
https://www.commonwealthfund.org/publications/issue-briefs/2011/nov/disease-
management-programs-can-improve-quality-care-chronically  
294 
 

Storseth,  O.,  McNeil,  K.,  Grudniewicz,  A.,  Correia,  R.  H.,  Gallant,  F.,  Thelen,  R.;  Lavergne,  M.  R. 
(2025).  Administrative  burden  in  primary  care.  Canadian  Family  Physician,  71(6),  417–423. 
https://doi.org/10.46747/cfp.7106417  
Sumner, J., Phua, J., & Lim, Y.-W. (2020). Hospital-based chronic disease care model: Protocol for 
an  effectiveness  and  implementation  evaluation.  BMJ  Open,  10(7),  Article  e037843. 
https://doi.org/10.1136/bmjopen-2020-037843  
Swinkels, I. C. S., Huygens, M., Schoenmakers, T. M., Oude Nijeweme-d ‘ Hollosy, W., van Velsen, L., 
Vermeulen, J., Schoone-Harmsen, M., Jansen, Y. J. F. M., van Schayck, O. C. P., Friele, R.; de Witte, L. 
P. (2018). Lessons learned from a living lab on the broad adoption of eHealth in primary health 
care. Journal of Medical Internet Research, 20(3). https://doi.org/10.2196/JMIR.9110  
Tanenbaum, J. E., Votruba, M., Einstadter, D., Love, T. E.; Cebul, R. D. (2021). Adoption of Health 
System  Innovations:  Evidence  of  Urban-Rural  Disparities  from  the  Ohio  Primary  Care 
Marketplace. 
Journal 
of 
General 
Internal 
Medicine, 
36(6), 
1584–1590. 
https://doi.org/10.1007/S11606-020-06440-7   
Te  Morenga,  L.,  Mallard,  S.,  Mann,  J.  Dietary  Sugars  and  Body Weight:  Systematic  Review  and 
Meta-Analyses  of  Randomised  Controlled  Trials  and  Cohort  Studies.  BMJ  346,  e7492  (2013). 
https://doi.org/10.1136/bmj.e7492  
The  Lancet.  (2018).  The  Astana  Declaration:  The  future  of  primary  health  care?  The  Lancet, 
392(10156), 1369. https://doi.org/10.1016/S0140-6736(18)32478-4 
Tjoa, E., & Guan, C. (2021). A survey on explainable artificial intelligence (XAI): Toward medical 
XAI.  IEEE  Transactions  on  Neural  Networks  and  Learning  Systems,  32(11),  4793–4813. 
https://doi.org/10.1109/TNNLS.2020.3027314  
Tonetti,  M.  S.,  Jepsen,  S.,  Jin,  L.,  &  Otomo-Corgel,  J.  (2017).  Impact  of  the  global  burden  of 
periodontal  diseases  on  health,  nutrition  and  wellbeing  of  mankind:  A  call  for  global  action. 
Journal of Clinical Periodontology, 44(5), 456–462. https://doi.org/10.1111/jcpe.12732 
Torregrosa, I., Solís, M., Pascual, B., Ramos, B., González, M., Ramos, C., Puchades, M. J., García, R., 
Pons,  S.,  Abarca,  A.,  Mahiques,  E.,  Alcocer,  H.,  Sanmartín,  A.,  Navarro,  J.,  &  Miguel,  A.  (2007). 
Implementation of a protocol of management of chronic kidney disease between nephrology and 
primary health care. Preliminary results. Nefrología, 27(2), 162–167.  
Törő,  K.  V.,  Sárváry,  A.,  Sárváry,  A.,  Radó,  S.,  Takács,  P.,  &  Jávorné  Erdei,  R.  (2019).  Krónikus 
betegségek előfordulásának gyakorisága Nyíregyháza felnőtt lakossága körében [Prevalence of 
chronic  diseases  among  adult  population  of  Nyíregyháza].  Egészségfejlesztés,  60(5),  67–75. 
https://doi.org/10.24365/EF.V60I5.521  
Tran, D. T., Falster, M. O., Pearse, J., Mazevska, D., McElduff, P., Pearson, S., van Gool, K., Hall, J.; 
Jorm, L. (2024). The Australian Health Care Homes trial: quality of care and patient outcomes. A 
propensity 
score-matched 
cohort 
study. 
The 
Medical 
Journal 
of 
Australia. 
https://doi.org/10.5694/mja2.52266 
Tricco AC, Ivers NM, Grimshaw JM, Moher D, Turner L, Galipeau J, Halperin I, Vachon B, Ramsay 
T,  Manns  B,  Tonelli  M,  Shojania  K.  Effectiveness  of  quality  improvement  strategies  on  the 
management  of  diabetes:  a  systematic  review  and  meta-analysis.  Lancet.  2012  Jun 
16;379(9833):2252-61.  doi:  10.1016/S0140-6736(12)60480-2.  Epub  2012  Jun  9.  PMID: 
22683130. 
295 
 

Tsiachristas, A., & Rutten-van Mölken, M. P. M. H. (2017). Evaluating complex interventions. In V. 
Amelung, V. Stein, N. Goodwin, R. Balicer, E. Nolte, & E. Suter (Eds.), Handbook integrated care 
(pp. 297–313). Springer. https://doi.org/10.1007/978-3-319-56103-5_18  
Tusa, N., Kautiainen, H., Elfving, P., Sinikallio, S.; Mäntyselkä, P. (2021). Randomized controlled 
study  of  the  impact  of  a  participatory  patient  care  plan  among  primary  care  patients  with 
common chronic diseases: a one-year follow-up study. BMC Health Services Research, 21(1), 715. 
https://doi.org/10.1186/S12913-021-06716-6  
Unverzagt, S., Oemler, M., Braun, K.; Klement, A. (2014). Strategies for guideline implementation 
in primary care focusing on patients with cardiovascular disease: a systematic review. Family 
Practice, 31(3), 247–266. https://doi.org/10.1093/FAMPRA/CMT080  
Unverzagt, S., Peinemann, F., Oemler, M., Braun, K.; Klement, A. (2014). Meta-regression analyses 
to  explain  statistical  heterogeneity  in  a  systematic  review  of  strategies  for  guideline 
implementation 
in 
primary 
health 
care. 
PLOS 
ONE, 
9(10). 
https://doi.org/10.1371/JOURNAL.PONE.0110619  
Vachon, B., Gaboury, I., Menear, M., Pomey, M.-P., Roy, D., Houle, L., Breton, M., Duhoux, A., Émond, 
V.,  Giasson,  G.,  Kaczorowski,  J.,  Lussier,  M.-T.,  Pluye,  P.;  Vanasse,  A.  (2020).  Evaluating 
implementation  and  impact  of  a  provincial  quality  improvement  collaborative  for  the 
management  of  chronic  diseases  in  primary  care:  the  COMPAS+  study  protocol.  BMC  Family 
Practice, 21(1), 3. https://doi.org/10.1186/S12875-019-1072-Y  
Valdivieso,  B.,  Faubel,  R.,  Gonzalez-Cappa,  J.,  Borras-Justus,  P.;  Domínguez,  D.  (2014). 
Development and evaluation of an Innovative Chronic Disease Management Program in Valencia-
La 
Fe 
Health 
Department. 
Biomedical 
and 
Health 
Informatics, 
396–399. 
https://doi.org/10.1109/BHI.2014.6864386  
Valente, J. R., Bundy, R., Martin, M., Palakshappa, D., Dharod, A., Rominger, R. L., & Feiereisel, K. 
(2022). Evaluation of "Care Plus," a multidisciplinary program to improve population health for 
patients with high-utilization. Journal of Public Health Management and Practice, 29(2), 226–229. 
https://doi.org/10.1097/PHH.0000000000001692 
Valentijn,  P.  P.,  Tymchenko,  L.,  Gruisen,  W.,  Bruls,  B.,  Pereira,  F.  A.;  Arends,  R.  Y.  (2024). 
Effectiveness  of  Integrated  Care  for  Diabetes  Mellitus  Type  2,  Cardiovascular  and  Chronic 
Respiratory Diseases: A Systematic Review and Meta-Analysis. International Journal of Integrated 
Care, 24. https://doi.org/10.5334/ijic.7744  
van der Pol, M., Olajide, D., Dusheiko, M., Elliott, R. J., Guthrie, B., Jorm, L.; Leyland, A. H. (2019). 
The impact of quality and accessibility of primary care on emergency admissions for a range of 
chronic  ambulatory  care  sensitive  conditions  (ACSCs)  in  Scotland:  longitudinal  analysis.  BMC 
Family Practice, 20(1), 1–10. https://doi.org/10.1186/S12875-019-0921-Z  
Van Loenen, T., Faber, M. J., Westert, G. P., & Van den Berg, M. J. (2016). The impact of primary 
care organization on avoidable hospital admissions for diabetes in 23 countries. Scandinavian 
Journal of Primary Health Care, 34(1), 5–12. https://doi.org/10.3109/02813432.2015.1132883 
van Riet-Paap, J. C., Boerma, W. G. W., & Kringos, D. S. (2010). Coordination and integration of 
primary  care  in  Western  Europe  [Konferencia-absztrakt].  European  Journal  of  Public  Health, 
20(Suppl. 1), 99. https://doi.org/10.1093/eurpub/ckq165.243  
Verguet, S., Feldhaus, I., Kwete, X. J., Aqil, A., Atun, R., Bishai, D., Cecchini, M., Guerra Junior, A. A., 
Habtemariam, M. K., Jbaily, A., Karanfil, O., Kruk, M. E., Haneuse, S., Norheim, O. F., Smith, P. C., 
Smith, P. C., Tolla, M. T., Zewdu, S.; Bump, J. B. (2019). Health system modelling research: towards 
296 
 

a whole-health-system perspective for identifying good value for money investments in health 
system strengthening. BMJ Global Health, 4(2). https://doi.org/10.1136/BMJGH-2018-001311  
Vilar-Compte,  M.;  Villar  Uribe,  M.  (2023).  Implementation  Toolbox  to  Document  and  Analyze 
Primary Health Care Innovations. https://doi.org/10.1596/40509  
Vitrai, J. (2020). Egészség az EU-ban: Magyar egészségügyi országprofil 2019 [State of health in 
the 
EU: 
Hungary. 
Health 
profile 
2019]. 
Egészségfejlesztés, 
61(2), 
82–83. 
https://doi.org/10.24365/EF.V61I2.579   
Vitrai, J. (2025). Szakdokumentum: Elkerülhető halálozás, kockázati tényezők és a nem fertőző 
betegségek  elleni,  adatokra  alapozott,  hatásos  szakpolitikák.  Multidiszciplináris  Egészség  és 
Jóllét, 3(4), 37–43. https://doi.org/10.58701/mej.19841  
Vitrai, J., & Bakacs, M. (2021). Hazai Egészségpillanatkép, 2020. Gyorsjelentés a Global Burden of 
Disease Study 2019 adatai alapján [Hungarian health at a glance, 2020. Quick report based on the 
Global  Burden  of  Disease  Study  2019  data].  Egészségfejlesztés,  62(1),  35–46. 
https://doi.org/10.24365/EF.V62I2.654  
Volpp, K. G., Loewenstein, G.; Asch, D. A. (2012). Assessing value in health care programs. JAMA, 
307(20), 2153–2154. https://doi.org/10.1001/JAMA.2012.3619  
Waddington, C. E. D. (2008). Integrated health services – What and why? (Technical Brief No. 1). 
World Health Organization. http://www.who.int/healthsystems/service_delivery_techbrief1.pdf 
Wagner,E.H.  Improving  chronic  illness  care:  translating  evidence  into  action.  Health  Aff 
(Millwood) 20(6), 64–78 (2001). https://doi.org/10.1377/hlthaff.20.6.64  
Wagner, E. H., Flinter, M., Hsu, C., Cromp, D., Austin, B. T., Etz, R., Crabtree, B. F., & Ladden, M. D. 
(2017). Effective team-based primary care: Observations from innovative practices. BMC Family 
Practice, 18, Article 13. https://doi.org/10.1186/s12875-017-0590-8  
Wallar, L. E., De Prophetis, E.; Rosella, L. C. (2020). Socioeconomic inequalities in hospitalizations 
for chronic ambulatory care sensitive conditions: a systematic review of peer-reviewed literature, 
1990–2018. 
International 
Journal 
for 
Equity 
in 
Health, 
19(1), 
60. 
https://doi.org/10.1186/S12939-020-01160-0  
Walsh, K. (2013). For a start Baker and Thompson‘s study is misinterpreted.  
Wang  S,  Huben  AV,  Wilson  A,  et  al.  Addressing  health  service  equity  through  telehealth:  A 
systematic review of reviews. Digit Health 2025;11:20552076251326233. 
Wangler,  J.,  Claus,  S.;  Jansky,  M.  (2025).  Approaches  towards  averting  a  potential  structural 
shortage of general practitioners: results of a quantitative survey on attitudes, experiences, and 
ideas  from  general  practitioners  in  the  Federal  Republic  of  Germany.  BMC  Primary  Care,  26. 
https://doi.org/10.1186/s12875-025-02840-y  
Welzel, C., Cotte, F., Wekenborg, M., Vasey, B., McCulloch, P.; Gilbert, S. (2023). Holistic Human-
Serving Digitization of Health Care Needs Integrated Automated System-Level Assessment Tools 
(Preprint). https://doi.org/10.2196/preprints.50158  
William R. Phillips, Elizabeth Sturgiss: Strengthening primary healthcare research and reporting 
with  the  CRISP  Checklist:  Consensus  Reporting  Items  for  Studies  in  Primary  Care  - 
https://doi.org/10.15511/tjtfp.24.00315  
297 
 

World Health Organization. (2008). The world health report 2008: Primary health care—Now 
more than ever. World Health Organization. https://iris.who.int/handle/10665/43949  
World Health Organization. (2016). Integrated care models: An overview (Working document). 
WHO  Regional  Office  for  Europe.  https://iris.who.int/items/ba7389a2-6ac5-4cb1-803d-
75e1ac6d8f00 
World Health Organization (2019): WHO Guideline: Recommendations on Digital Interventions for 
Health System Strengthening. WHO. 
World Health Organization (2021): Global Strategy on Digital Health 2020–2025. WHO. 
Wouters, E. F. M., & Augustin, I. M. L. (2012). Disease management and integrated care. In L. Nici 
&  R.  ZuWallack  (Eds.),  Chronic  obstructive  pulmonary  disease  (pp.  267–279).  Humana  Press. 
https://doi.org/10.1007/978-1-60761-673-3_15   
Wray, L. O., Oslin, D. W., Leong, S. H., Pitcock, J. A., Tauriello, S., Drummond, K. L.; Ritchie, M. J. 
(2023). Enhancing Implementation of Measurement-Based Mental Health Care in Primary Care: 
A 
Mixed-Methods 
Study. 
Psychiatric 
Services, 
74(7), 
appips20220140. 
https://doi.org/10.1176/appi.ps.20220140  
Wu,  J.,  Bernabé,  E.,  Matsuyama,  Y.,  Watt,  R.G.  Global,  Regional,  and  National  Burden  of  Oral 
Disorders and Edentulism, 1990–2021, with Projections to 2035: Results from the Global Burden 
of 
Disease 
Study 
2021. 
Lancet 
Public 
Health 
10(6), 
e456–e469 
(2025). 
https://doi.org/10.1016/S2468-2667(25)00072-
8https://www.thelancet.com/journals/lancet/article/PIIS0140-6736(24)02811-3/fulltext   
Xiao, Y., Husain, L.; Bloom, G. (2018). evaluation and learning in complex, rapidly changing health 
systems:  china‘s  management  of  health  sector  reform.  Globalization  and  Health,  14(1),  1–11. 
https://doi.org/10.1186/S12992-018-0429-7  
Yang, T., Luo, W., Tian, L.; Li, J. (2024). Integrating Spatial and Non-Spatial Dimensions to Evaluate 
Access to Rural Primary Healthcare Service: A Case Study of Songzi, China. ISPRS International 
Journal of Geo-Information, 13(5), 142. https://doi.org/10.3390/ijgi13050142  
Yanti,  R.  I.,  Febrian;  Sari,  D.  P.  (n.d.).  Pengaplikasian  Metode  Activity  Based  Costing  Pada 
Perhitungan 
Unit 
Cost 
Di 
Pelayanan 
Kesehatan 
Gigi 
Dan 
Mulut. 
https://doi.org/10.25077/adj.v8i2.141  
Zhang,  Y.,  Stokes,  J.,  Anselmi,  L.,  Bower,  P.;  Xu,  J.  (2025).  Can  integrated  care  interventions 
strengthen primary care and improve outcomes for patients with chronic diseases? A systematic 
review 
and 
meta-analysis. 
Health 
Research 
Policy 
and 
Systems, 
23(1). 
https://doi.org/10.1186/s12961-024-01260-1  
Zhang, Y.-B., Pan, X.-F., Chen, J., Cao, A., Xia, L., Zhang, Y., Wang, J., Li, H., Liu, G., & Pan, A. (2021). 
Combined lifestyle factors, all-cause mortality and cardiovascular disease: A systematic review 
and meta-analysis of prospective cohort studies. Journal of Epidemiology and Community Health, 
75(1), 92–99. https://doi.org/10.1136/jech-2020-214050 
Zweifler,  J.  (2007).  The  Missing  Link:  Improving  Quality With  a  Chronic  Disease  Management 
Intervention  for  the  Primary  Care  Office.  Annals  of  Family  Medicine,  5(5),  453–456. 
https://doi.org/10.1370/AFM.745  
298 
 

Кіфоренко,  С.,  Бєлов,  В.,  Лавренюк,  М.  В.,  Гонтар,  Т.  М.;  Козловська,  В.  О.  (2025). 
Методологічні  аспекти  інтероперабельності  в  прикладних  задачах  оцінювання  та 
підтримки здоров‘я. https://doi.org/10.15407/intechsys.2025.05.051  
葛人炜,  李林贵,  孙强,  于宝荣;  孟庆跃.  (n.d.).  Application  Study  of  Activity-based-accounting 
Method on the Hospital Cost Calculating. https://doi.org/10.3969/j.issn.1003-0743.2006.10.019 
 
*** 
299